Pesti Napló, 1863. január (14. évfolyam, 3866-3890. szám)
1863-01-01 / 3866. szám
T 1-3866 14-ik évi folyam. Csütörtök, január 1. 1863. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik számú földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetni pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoza átégendők.’' Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Félévre .... 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ“ 1863. évi folyamára. Előfizetési ár: január-júniusi fél évre 10 ft 50 kr. an.—mart. negyedévre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, december 31. 1862. (Fk) A világtörténet keveset törődik aolgári időszámítással, és nem egyszer érdejelt helyez oda, a hová a naptár zárontot tett. Ha mindazáltal az évfordulat apját szokták legalkalmasabbnak tartani jynevezett „visszapillantásokra“, ennek ma csak abban keresendő, hogy e nélkül ha egyedül a történet nyugpontjaihoz tarnók magunkat tartani, soha sem érünk rá átalános visszapillantásokra, mert történetben ily feltétlen nyugpont nem ezik, mert a történet soha nem „zárja “ a maga „főkönyvét””, hanem ennek az egyes alapjait szokta bilancirozni, és egy kérdést a befejezettek közé állik, míg itt más kérdés „nyitva“ marad. A mai nap azonban különösen kedvetlen ily, bárcsak részbeni zárszámla felirására, mert e pillanatban egyetlen idés sincs — sem a bel-, sem a külitikában — melyet befejezettnek lehetmondani. Belügyeinkre nézve ott állunk, a holc évvel ezelőtt. Egyegy politikai Burd abbé máris buzogni hallja ugyanöld alatt az egyetértés fris forrásait,és utolsók volnánk, kik az ebbeli rényt szétrombolni akarnák, de midőn ilyekről van szó, azok közt csak azlathat helyet, ami van, nem az, ami ez vagy leend. Ha mégis valami válást föl kellene jegyeznünk, ez az, hogy iegyenlítési törekvések a sajtóban uj guj közlönyökre iparkodnak szert tena nélkül, hogy meg tudnák mondani, son minő arányban áll e külterjedelmi ekedéssel a belhatás növekedése, anyit tisztán és világosan látunk, miint a birodalom másik felének sajtója és súlyt látszik tulajdonítani ezen kitakoztatási törekvéseknek, sőt helyközzel egyenesen ellenséges indulatot irt azok irányában. A lajthántali körök, mintha végképen megfeledkeztek a arról, hogy ők voltak azok, kik genlítési programmok formulázásátogatták a magyar publicistikát. . . pedig, midőn e publicistikának egye felhívásnak engedett, amazok alig is érdemesnek, erről említést tenni, ha sporadice teszik, csak azon szép kimondással lépnek elő, hogy ari alkotmánynak minden áron fennartatnia. Az, hogy ama programm-formulan hazai publicistikának csak egy adta magát, és hogy a másiknak, nem csatlakozott e kisérletekkemény szemrehányásokat kellett írnia „passivitása“ miatt. Hanem lényünk szerint ebben némi igazságág van. Ha mi semmiféle beleszólás nem háborgatjuk a kiegyezkedési rések hatását, e hatásnak, úgy hisz- csak annál mélyebbnek, annál gyors létesülőnek kell lennie, föltéve, a szőnyegre kerülő tervek csakéletrevalók és legalább főbb vonán a nemzet többségének közvéseivel megegyező külpolitika terén szintén befejezetlen azon kérdés, mely bennünket leginérdekelne,jezetlen, sőt úgyszólván még csak én áll a német kérdés, melynek fejlődését a porosz miniszterelnök szobiája kiszámithatlanná teszi. — államférfi nem azt kérdi, hogy mi hasznára Porosz- vagy Németlak, hanem mi árthatna Ausztriábra, hogy ő valakinek szövetségese, nem az kell, hogy az illető országnak szolgálatot tehessen, haik,hogy Ausztriának ellensége hová vezetend ily politika, ki bírná mondani?! Január 14. a porosz újra egybe fog lépni, de Bismark ''kain ez aligha tehet valamivál Ha ő a kamarákkal ki tud béak fel fogja fokozni külpolitidisant merészségét, de nem le az, ha a képviselőket isene küldeni, mert, miként a lapok írják, ily esetben ő excellentiája alkotmány nélkül fog kormányozni, egyedül cselekvéseinek utólagos igazolását tartva fenn magának.— Ily ellenféllel szemben Ausztria a legokosabb utat választá, mikor minden szenvedélyességtől ment maradni törekszik, és ez elegendő védszer mindaddig, mig a porosz politika aggressióra nem megy át. De mi lenne akkor? ez az első súlyos kérdés, melylyel az osztrák kormány az új évbe lép. Befejezetlen továbbá az olasz kérdés is, sőt egészen új fordulatot vett az, mióta Anglia, miként Athenében, úgy most Turinban is — habár kevésbé feltűnő, de helylyel közzel mégis megérezhető módon Francziaország befolyását túlszárnyalni törekszik. Azt lehetne hinni, hogy e változást Bécsben kedvező szemmel kellene nézni, de a dolog nincs így ! E percben az olasz kérdés a római kérdésben központosul, ennek felfogásában pedig Anglia messze tér el Ausztriától, sőt ha már csak Velencze forogna szóban, az osztrák kabinet előbbi tapasztalásokból jól tudja, miszerint Anglia új olaszországi háborút hatalmasan ellenezne ugyan , már csak azon okból, mert sem ő maga az olaszokat tettleg gyámolítani, sem e szerepet Francziaországnak átengedni nem akarja, hanem a háború veszélyét a velenczei terület átengedése által fogná elbáríttatni akarni, amire Ausztria soha rá nem állhatna. Aztán attól is kell tartani, miszerint Francziaország, épen az angol befolyás paralizálására oly eszközökhöz nyúlhatna, miknek alkalmazásából a legelső és legnagyobb kárt Ausztria szenvedné, így állunk Olaszországgal! Befejezetlen, és rejtélyesebb, mint valaha, végtére a keleti kérdés is. Mik amottan Anglia utolsó czéljai, azt alkalmasint sem Párisban, sem Bécsben, sem Pétervárott nem tudják, hanem épen azt következtetik innen, hogy itt oly czélok forognak szóban, mik — habár külön külön okokból— de e hatalmak egyikének sem lehetnek ínyére, mert különben Anglia egyiket másikat belevont volna a maga titkába. Puszta gyanitás tehát — ámbár, miként olvasóink tudják, már régebben kifejezett gyanítás — részünkről az, hogy Anglia — látva, miszerint a keleti válság el nem hárítható — magára vállalta a kezdeményezést, hogy a végképen fel nem tartóztatható mozgalomnak ő adhasson irányt, hogy ő szabhasson neki határt, övé legyen az események feletti uralkodás. Erre első lépés volna Görögország határainak „kikerekítése“, melyet Anglia, hallomás szerint, a szultánnak ajánlott. Ez aztán persze egészen más dolog volna, mint a róniai szigetek átengedése. Görögországnak Epirus és Thessalia görögeire csak annyi joga van, mint a két dunai fejedelemségnek Erdély románjaira, vagy Mihály hgnek a mi szerbeinkre. Ez aztán csakugyan „veszélyes elv“ volna, melyet jövőben majd egyik, majd másik hatalom kárára vagy előnyére ki lehetne zsákmányolni. Ausztriának tehát ez oldal felé is a „qui vive“-on kell maradni, főleg miután nem lehetetlen, hogy Orosz- és Francziaország kelet más részéin kárpótlást kereshetnének azon befolyásért, melyet Görögországban vesztettek. Ilyen az osztrák birodalom helyzete kifelé; semmi tettleg beállott, de mindenféle fenyegető veszély__Megfoghatónak tartjuk ennélfogva, hogy Rechberg gróf, a külügyminiszter, azoknak részén áll, kik a birodalom belviszonyainak kielégítő rendezését sürgetik, stb. történik említés, mindez valóban angol fogalmak szerint létezik is. Viszonyaink sajátságos voltát nem értik. Előtte csak saját érdeke dönt, ezt pedig csak úgy kötelezheti le Ausztria, ha erős, hatalmas lesz, hatalma azonban benső egyetértésen alapszik.“ S mit ten a reichsrath e nagy feladat érdekében? A „Vaterland“ a fentebbi sorokban kétségtelenül eltalálta a dolog bibéjét. S még többet is mondhatott volna. Mondhatta volna, hogy ha valakinek kedve tennék benne, bizonyára elég nem kedvező nyilatkozatot is registrálhatna a külföldi sajtóból az ausztriai viszonyokról. Említhette volna, hogy az angolok figyelmét nagyon magukra vonták a londoni kiállításon e birodalom és kivált Magyarország termékei, s természetes, ha fejekbe vették, mily pompás piacz kínálkoznék itt gyártmányaiknak. Jól tudják azonban, hogy e vásártér sorompóinak kulcsait a bécsi minisztérium tartja kezében. Mi természetesebb, mint hogy e magas állású uraknak teszik a szépet. Láttuk, hogy az öreg Pam még vidéki mulatsága közben is leszállott a lóról, hogy egy volt ausztriai rendőrminiszterrel szót váltson, s a magyar közmondás szerint azt mondja neki: cseréljünk aczélt! Az a szabad kereskedés ! Hogy ostorozták az angol lapok a franczia imperialismust, s minő nagy ember lett előttük egyszerre Napoleon, midőn a kereskedelmi szerződés megköttetett, s a szabad kereskedés egy uj korszakának apostolát üdvözölhették benne! Másfelől meg ami a franczia sajtót illeti: ki nem ismeri az ellenzéki lapok azon manoeuvreét, hogy külországi dolgokról szólván, igen sokszor belpolitikát űznek. Főleg oly országok sajtója teszi ezt, melyekben nincs sajtószabadság. Dicsérik vagy magasztalják más kormányok eljárását, hogy megrovásukat saját kormányuk irányában ekkér mondhassák el. A franczia ellenzéki elemek gyakran folyamodnak ez eljáráshoz. Nagyítják olykor az alkotmányosság diadalait ez vagy amaz országban, hogy saját viszonyaik annál sötétebb színben tűnjenek föl az olvasó előtt. Olykor egyes pártok, tisztán pártérdekből , oly oszágban is folyamodnak e mar oeuvrehez, ahol sajtószabadság van. Így például, midőn a tory Herald rámutatván az osztrák budgetnél megtakarított észletre, az angol parliamentnek irigylendő például mutatja föl e tényt, megállhatja-e az olvasó, ha a viszonyokat ismeri, hogy el ne mosolyodjék ? S megállhatni-e mosoly nélkül, midőn az ilyen dicséreteket még a „Don. Zrg ” is komoly képpel registrálja ? Senki sem méltányolja inkább, mint mi, az alkotmányos eszmék fejlődését. Hiszen mi alkotmányunk egyik biztosítékát találjuk abban, ha a Lajthán túl is kifejlik a valódi alkotmányos érzet és parlamenti élet, oly alapon, mely történelmi jogainkkal összeütközésbe nem jő. De semmit sem tartunk veszélyesebbnek, főleg oly alkotmányos viszonyok közt, melyek csak tegnapról datáltatnak, s még a kellő formát sem találták meg — mint azon önámítást, melyet egy némely centralista lap az, midőn (mint az Oesterreichische) számos czikkben mutogatja, hogy a miniszteri felelősség Ausztriában már nem elv, hanem valóság, s az idegen lapok, érdekből vagy portmanoeuvreből származó bókjait, mint a ,,Donau Zig“ és társai, mind készpénz gyanánt veszik. Bécsi dolgok. A bécsi centralista lapok egy idő óta némi megelégedéssel registrálják egynémely angol és franczia lap kedvező véleményét az osztrák alkotmányos viszonyokról. A „Vaterland“ keveset ad e véleményekre. Nem keresi , mennyi mondva csinált vagy véletlen van a külföldi kedvezőbb véleményben, s mennyit kell abból az átalános európai viszonyok nagy könyvébe betudni, azonban ausztriai öntudata ellentmond annak, hogy a külföld véleménye döntse el, mi jogos nálunk. „ A külföld — úgymond — már sok tekintetben igazságtalan volt Ausztria iránt; kérdés, vájjon kedvezőbb ítélete erősebb alapon nyugszik-e. Főleg a büszke Albion nagyon is távol perspektívából nézi a szárazföldi ügyeket, s azt hiszi, hogy ahol alsó- és felsőház van, valódi parlamentáris élet is lüktet; a bol. „jogi államiról. ..sajtószabadságról. •Önkormányzat“ról Keleti ügyek. Az athenei lapok legnagyobb része Tricoupiurnak, a londoni görög diplomatiai ügynöknek az ideiglenes kormányhoz közelebbről küldött sürgönyével foglalkozik, mely szerint Elliot úr, Athénéből elutazván, Konstantinápolyba megy, hogy ott a portával terület átengedés tárgyában tegye magát alkudozásba, mely terület Görögországot megnagyobbítaná a thessaliai és epirusi határok felől. A ..Patriet, új értesülések nyomán, teljesen hitelt ad Tricoupi meme sürgönyének. Legalább megegyez teljesen a lord John Russel sürgönyében kimondott elvekkel, valamint Elliot urnak Párison átutazta alkalmakor ejtett szavaival. Austria is nyilatkozott diplomatiailag a görög ügyben, válaszul lord John Russel sürgönyére, melyben ez ismét oly határozottan kimondja a népszuverainitás elvét, minél fogva a nemzeteknek joguk van tetszésük szerinti kormányformát és kormányt választaniuk. Ausztria egészen conservatív ez elvek ellenében. Egy hamburgi lap szerint Ausztria sajnálatát fejezi ki Anglia ez újabb lépése ellen, mely veszélyes kezdemény az 1815-diki szerződések módosítására. És valóban, az angol keleti politika, úgy látszik, merőben ellenkezőre fordul az eddigivel. Tudjuk, hogy a szerb kérdésben Anglia a portával és Ausztriával egy párton állott. A török birodalom integritásának ő volt fő fenntartója, s a konstantinápolyi kormány az angol követben látta leghívebb és önzéstelenebb tanácsadóját, míg a török alatti nemzetiségek részint hagyományos pártfogóikban, az oroszban, és új védnökükben, a francziában, sőt Garibaldi csodatetteiben biztak. És most ugyanazon Palmerston alatt, ki csak pár évvel ennekelőtte oly határozottan megrótta a halhatatlan Canning politikáját, mely Görögországot az ozmánok gyengítésére s az angol érdekek ellenére tette függetlenné, hozzá fog Görögország erősítéséhez egy nagyszerű karácsonyi ajándékkal, a római két szigettel, sőt ezzel sem elégedvén meg, az ozmán birodalom gyengítésével is gyarapítja a szultánok uralmának leghatározottabb ellenségeit, kiknél eddig is nem az akarat, csak az erő hiányzott az ártalomra. Azonban még sem kell hinnünk, hogy Elliot küldetése, ha a fentebbi tudósítások valósulnak is, egyértelmű legyen egy Mencsikoff-féle kihívással, s hogy az angol vállalná el az orosznak tíz évvel ezelőtti szerepét. A keleti kérdést, a dolgok természetéből és a közelebbi évek alatti fejleményekből ítélve, a nagyhatalmak mostani kormányai máskép látják megoldandónak, mint Miklós czár látta volt. A keleti kérdés megoldását a krími háború óta nem lehetett bizonyos közelebbi vagy távolabbi dátumhoz, eseményhez kötni: az permanens kérdés volt; nem megoldásról volt szó, hanem oldogatásról, nem a rögtöni feldarabolásról, hanem a mint egy maguktól különváló részek apránkénti elválasztásáról, így jön mind jobban függetlenítve a két oláh, aztán a szerb fejedelemség és a Libanon. A hatalmak a non-interventió elvét megtartva természetes menetére engedik a dolgot s csak kritikus pillanatokban, nem hogy bátorításokat adnának az ügyek fejleményének folyamára, hanem mérséklőleg lépnek fel, mint a szerb ügyben, hol a szerb követeléseket, mint a montenegrói ügyben, hol a porta követeléseit mérséklik. A nemzetiségeket apránként elégítik ki, s valamint Szerbiának nem engedték mindazt kivinni, amit óhajtott volna, úgy a görögöknek is adnak tán valamit terjeszkedési vágyuk kielégítésére, de a teljes kielégítésről, azaz Konstantinápoly leírásáról, alkalmasint nem lehet szó. Szerbország fegyverkezései is terjeszkedési szándékra mutatnak. Bár a fegyverszállítmányokra nézve is hatalmak némi elégtételt adtak a porta aggodalmainak, hír szerint már mind elszállíttattak a lefoglalt dugáruk. A porta most egész kis hadsereget küld ki az útban levő fegyverek elfogására, ha határaihoz közelednének ; de hihető, hogy a barátságos hatalmaknak sikerülene lecsillapítni a porta boszankodását. A már mind Kis-Oláhországba érkezett s onnan apránként és a törökök miatt óvatosan szállított fegyverek számát 160,000-re teszik ; a törökök a dunai fejedelemségek határának átlépésével fenyegetőznek; mire jár, hogy jövő tavaszra új orosz interventió készül. De mindezen harczi zaj ellenére aligha átalános háborúra kerül a dolog, s még csak az sem valószínű, hogy a görögök, szerbek, oláhok és montenegróiak közt valami combinált támadás létesülne. A keleti kérdés egy néhány külön álló helyi kérdéssé válván, néha karddal, néha alkudozás útján foly, s ha egészen békésnek nem lehet is nevezni e megoldást, többnyire békés jellemet és fordulatot ad nekik a diplomatia, így jelenleg is, míg Szerbia a törökök végképi kiűzésére s talán tovább terjeszkedésre is hatalmasan készül, az alatt a szerb ügy egy új konstantinápolyi értekezlet tárgya lesz legközebbről, mint egy jól értesült külföldi lap írja. Ez értekezlet tárgya a belgrádi fellegvár rajonja s a szerb fejedelemség által tartható polgári katonaság létszáma fogna lenni. A sept. 4-iki jegyzőkönyv ez utóbbi tárgyat a porta és Szerbia közötti barátságos kialkuvásra utalta. A vár-ragon kérdését pedig egy vegyes katonai bizottmánynak tartá fenn- E1 katonai bizottmány, a török x ojért miatt lapunk most megfelelt?** lassúsággal egyezőleg, máig sem neveztetett ki. Ha e függőben levő ügyeket a konstantinápolyi értekezletek meg nem oldják, könnyen új meghasonlás támadhat belőlök a felek között. A keleti kérdésnek egy átalános oldala, mi azt oly nagy európai fontosságúvá tette, a nagy hatalmak közt történhető meghasonlás, nagy részben elveszte szintén előbbi jellemét. Russel sürgönye, mely a nép souverainitás elvét egy keleti ügyben is hirdeti, arra mutat, hogy Anglia nemcsak még nagyobb mértékben egy utón jár Francziaországgal, mint eddig, hanem az Oroszországgal való meghasonlásra sincs nevezetes ok. Segédül mellettök áll még az olasz is, Lagueronniére úr a sajtóról. Itt L. ur némi ködös meghatározását adván a „limitált szabadságnak, azaz annak, amely törvény által van szabályozva, és amely szerinte egyedül fér össze az intézmények állandóságával és a társadalmi rend bizton létével, áttér a sajtóra. A limitált szabadság teszi alapját az egész sajtótörvényhozásnak. Az 1819-ki törvény fölállította a felelősséget, midőn a bűntetteket és vétségeket körülírta, s büntetést szabott rájuk. Az 1828-diki törvény meghatározta a garantiákat, midőn szabályozta az újság-vállalatokat, megszabta a felelős kiadói (gérance) kellékeket és a biztosítékok értékét. Az u. n. septemberi törvények (1835-ben) súlyosbították mind a garantiát, mind a poenalitást. Az 1852. február 17-diki törvény végre megint mind a garantiához, mind a felelősséghez tett egy nyomatékot (L. ur szerint egy uj elemet) t. i. a közigazgatási beleszólást, vagyis a lapok élete és halála fölötti jogot. De már e nyomtaték mellett a journalistica életét maga Laguéronniére úr sem találja különösen gyönyörűnek , hanem azt mondja, hogy, mint minden önkényes dolog, ez is csak át-meneti. A félhivatalos sajtóról úgy ítél a senator úr, hogy az igen jól illett a császárság első phasisához, midőn a szószék néma volt, s a miniszterek nem vettek részt a törvényhozó test tárgyalásaiban , hanem mióta a nov. 24-ei átalakulás megtörtént, e sajtónak nincs miért léteznie többé, s a kormány a „Moniteur“ többszöri nyilatkozatai által nem egyszer iparkodott megszabadulni a nyűgtől. A kormánynak L. ur szerint jelenleg oly sajtó tesz szolgálatot, mely véleményeket képvisel, mely a közérzületet tükrözi vissza, és amely a kormány cselekedeteinek megértésére nyit tott az országban. Sőt L. ur kívánatosnak tartja, hogy a nagyobb politikai befolyásoknak meg legyen saját közlönyük, s a kötelékek köztük és az e véleményeket képviselő sajtó közt ne függjenek a kormányra jutástól, vagy a visszalépéstől, épen úgy, mint találna Palmerstone vagy Russellordé kifejezést a „M. Post“-ban és a „Daily News“-ban azonnal, mihely e két államférfiú a közéletbe lépne vissza. Az angol lapoknak becsületére válik, hogy ők az államférfiakhoz maradnak hivek, nem a bureaukhoz. A híres franczia publicista a sajtó dicsőséges korszakának tartja a restauratio azon éveit, melyekben egy Chateaubriand, Roger-Colland, Guizot, Cousin, Villemain, Thiers a sajtót nemcsak az ékesszólás ragyogásával, hanem egy nagy kormányzati oktatás tekintélyével ruházta fel. „S nem mondja senki — kiált fel L. ur — hogy a szabadelvű sajtó okozta akkor a monarchia bukását ; nem a törvényes szabadság csinálja a forradalmakat, hanem az elvakult csökönyösségek. Midőn a Bourbonok régi királysága otrombán bezárta a palota ajtaját Chateaubriand előtt, hogy az „Ordonnance“-ok miniszterei előtt nyissa ki, akkor irta meg saját végzetét.“ A kérdés Lur szerint ugyanaz a sajtóban is, ami a választásoknál és a kamrákban, vájjon t.i. a hivatalos hierarchia kitisztítsa-e a társadalmi hierarchiát, vagy pedig összeolvadjon vele. A császár e kérdésre L. ur szerint határozottan felelt. Az eddig mondottakból a következő tanulságot vonja ki Laguéronniére ur : „Az állam azon felsőbb lépcsőin alul, melyek az irányt adó intézményeket tartják , vannak közbenső lépcsők, melyek mindazon érdekeknek felelnek meg, amelyekből a közélet alakul. Azon emelkedettebb osztályok közt, melyek a senatusban, a törvényhozó testben, az államtanácsban, az akadémiákban ülnek, és amelyek a biróságnál, a közigazgatásnál és a hadseregnél a fő hivatalokat foglalják el, és a democratia azon roppant területei közt, melyek egykor ki valának zárva a nemzeti életből, most azonban csatolva vannak ahhoz — vannak mindazon közvetítők, melyeket a munka, a kereskedés, az ipar teremt, és amelyek egy társadalmi s csaknem providentiális törvénynél fogva szüntelen emelkednek. Mindezen közvetítők hosszabra nyújtják az állam hirarchiáját. Ezek az irányt adó befolyásoktól kapott lendületet viszont közüik a democratiával, hogy ezt is bevonják a kormány működésébe rendezett és fegyelmezett erőkkel, nem pedig lármás, rendetlen és erőszakoskodó erőkkel, melyek csupán a demagógia eszközei. Ez által egészen új ábrázatot nyer a társadalom, mely e czím alatt lesz tanulmányozandó : „A császárság és a nép.““ Fould or pénzügyi jelentése. A „Moniteur“ dec. 28-diki száma közli a pénzügyminiszter jelentését a franczia császárság pénzügyi helyzetéről. Fouldur jelentése ’ részből áll, az egyik tárgyalja a múltat, 1862-diki pénzügyi év valószinü ered’ a másik a jövőt, t. i. az 1863-diki évi számításokat, és az 1864-diki rendvüli költségvetés alapvonalait. A mi a múltat illeti : a m .