Pesti Napló, 1863. január (14. évfolyam, 3866-3890. szám)

1863-01-01 / 3866. szám

T 1-3866 14-ik évi folyam. Csütörtök, január 1. 1863. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hiva­ta­l: Ferencziek terén 7-dik számú földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetni pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoza átégendők­.’' Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Félévre .... 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ“ 1863. évi folyamára. Előfizetési ár: január-júniusi fél évre 10 ft 50 kr. an.—mart. negyedévre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, december 31. 1862. (Fk) A világtörténet keveset törődik a­olgári időszámítással, és nem egyszer érdejelt helyez oda, a hová a naptár zár­­ontot tett. Ha mindazáltal az évfordulat apját szokták legalkalmasabbnak tartani jynevezett „visszapillantásokra“, ennek ma csak abban keresendő, hogy e nélkül ha egyedül a történet nyugpontjaihoz tarnók magunkat tartani, soha sem ér­­ünk rá átalános visszapillantásokra, mert történetben ily feltétlen nyugpont nem ezik, mert a történet soha nem „zárja “ a maga „főkönyvét””, hanem ennek az egyes alapjait szokta bilancirozni, és e­gy kérdést a befejezettek közé álli­­k­, míg itt más kérdés „nyitva“ marad. A mai nap azonban különösen kedve­tlen ily, bárcsak részbeni zárszámla fel­­irására, mert e pillanatban egyetlen idés sincs — sem a bel-, sem a kül­­­itikában — melyet befejezettnek lehet­­mondani. Belügyeinkre nézve ott állunk, a hol­c évvel ez­előtt. Egyegy politikai Bu­­­rd abbé már­is buzogni hallja ugyan­öld alatt az egyetértés fris forrásait,­és utolsók volnánk, kik az ebbeli ré­­nyt szétrombolni akarnák, de midőn il­y­e­k­r­ő­l van szó, azok közt csak az­­lathat helyet, a­mi van, nem az, a­mi ez vagy leend. Ha mégis valami vál­ást föl kellene jegyeznünk, ez az, hogy iegyenlítési törekvések a sajtóban uj g­uj közlönyökre iparkodnak szert ten­­a nélkül, hogy meg tudnák mondani, son minő arányban áll e külterjedelmi ekedéssel a belhatás növekedése, anyit tisztán és világosan látunk, mi­int a birodalom másik felének sajtója és súlyt látszik tulajdonítani ezen ki­­takoztatási törekvéseknek, sőt hely­közzel egyenesen ellenséges indulatot irt azok irányában. A lajthántali kör­ök, mintha végképen megfeledkeztek a arról, hogy ők voltak azok, kik genlítési programmok formulázásá­­togatták a magyar publicistikát. . . pedig, midőn e publicistikának egy­­­e felhívásnak engedett, amazok alig is érdemesnek, erről említést tenni, ha sporadice teszik, csak azon szé­­p kimondással lépnek elő, hogy a­­ri alkotmánynak minden áron fenn­artatnia. Az, hogy ama programm-formula­­n hazai publicistikának csak egy adta magát, és hogy a másiknak, nem csatlakozott e kisérletek­­kemény szemrehányásokat kellett írnia „passivitása“ miatt. Hanem lényünk szerint ebben némi igazság­­ág van. Ha mi semmiféle beleszólás nem háborgatjuk a kiegyezkedési rések hatását, e hatásnak, úgy hisz- csak annál mélyebbnek, annál gyor­­s létesülőnek kell lennie, föltéve, a szőnyegre kerülő tervek csak­­életrevalók és legalább főbb voná­­n a nemzet többségének közvése­­ivel megegyező k­­ülpolitika terén szintén befejezetlen azon kérdés, mely bennünket legin­­érdekelne,­jezetlen, sőt úgyszólván még csak én áll a német kérdés, melynek­­ fejlődését a porosz miniszterelnök szobiája kiszámithatlanná teszi. — államférfi nem azt kérdi, hogy mi hasznára Porosz- vagy Német­­lak, hanem mi árthatna Ausztriá­bra, hogy ő valakinek szövetsé­gese, nem az kell, hogy az illető országnak szolgálatot tehessen, ha­­ik,hogy Ausztriának ellensége h­­­ová vezetend ily politika, ki bírná mondani?! Január 14. a porosz újra egybe fog lépni, de Bismark ''kain ez aligha tehet valami­vál­ Ha ő a kamarákkal ki tud bé­­ak fel fogja fokozni külpoliti­­disant merészségét, de nem le az, ha a képviselőket is­­ene küldeni, mert, miként a lapok írják, ily esetben ő excellentiája alkotmány nélkül fog kormányoz­­ni, egyedül cselekvéseinek utólagos iga­zolását tartva fenn magának.­­— Ily el­lenféllel szemben Ausztria a legokosabb utat választá, mikor minden szenvedé­lyességtől ment maradni törekszik, és ez elegendő védszer mindaddig, mig a porosz politika aggressióra nem megy át. De mi lenne akkor? ez az el­ső súlyos kérdés, melylyel az osztrák kor­mány az új évbe lép. Befejezetlen továbbá az olasz kérdés is, sőt egészen új fordulatot vett az, mióta Anglia, miként Athenében, úgy most Tu­­rinban is — habár kevésbé feltűnő, de helylyel közzel mégis megérezhető módon Francziaország befolyását túlszárnyalni törekszik. Azt lehetne hinni, hogy e vál­tozást Bécsben kedvező szemmel kellene nézni, de a dolog nincs így ! E perc­ben az olasz kérdés a római kérdésben központosul, ennek felfogásában pedig Anglia messze tér el Ausztriától, sőt ha már csak Velencze forogna szóban, az osztrák kabinet előbbi tapasztalásokból jól tudja, miszerint Anglia új olaszországi háborút hatalmasan ellenezne ugyan , már csak azon okból, mert sem ő maga az olaszokat tettleg gyámolítani, sem e szerepet Francziaországnak átengedni nem akarja, hanem a háború veszélyét a velenczei terület átengedése által fogná elbáríttatni akarni, a­mire Ausztria soha rá nem állhatna. Aztán attól is kell tartani, miszerint Francziaország, épen az angol befolyás paralizálására oly esz­közökhöz nyúlhatna, miknek alkalmazá­sából a legelső és legnagyobb kárt Ausz­tria szenvedné, így állunk Olaszországgal! Befejezetlen, és rejtélyesebb, mint va­laha, végtére a keleti kérdés is. Mik amottan Anglia utolsó czéljai, azt alkal­masint sem Párisban, sem Bécsben, sem Pétervárott nem tudják, hanem épen azt következtetik innen, hogy itt oly czélok forognak szóban, mik — habár külön külön okokból­­— de e hatalmak egyiké­nek sem lehetnek ínyére, mert különben Anglia egyiket másikat bele­vont volna a maga titkába. Puszta gyanitás tehát — ámbár, miként olvasóink tudják, már ré­gebben kifejezett gyanítás — részünkről az, hogy Anglia — látva, miszerint a ke­leti válság el nem hárítható — magára vállalta a kezdeményezést, hogy a vég­képen fel nem tartóztatható mozgalomnak ő adhasson irányt, hogy ő szabhasson neki határt, övé legyen az események fe­letti uralkodás. Erre első lépés volna Gö­rögország határainak „kikerekítése“, me­lyet Anglia, hallomás szerint, a szultán­nak ajánlott. Ez aztán persze egészen más dolog volna, mint a róniai szigetek áten­gedése. Görögországnak Epirus és Thessa­­lia görögeire csak annyi joga van, mint a két dunai fejedelemségnek Erdély román­jaira, vagy Mihály hgnek a mi szerbeink­re. Ez aztán csakugyan „veszélyes elv“ volna, melyet jövőben majd egyik, majd másik hatalom kárára vagy előnyére ki lehetne zsákmányolni. Ausztriának tehát ez oldal felé is a „qui vive“-on kell ma­radni, főleg miután nem lehetetlen, hogy Orosz- és Francziaország kelet más ré­­széin kárpótlást kereshetnének azon be­folyásért, melyet Görögországban vesz­tettek. Ilyen az osztrák birodalom helyzete kifelé; semmi tettleg beállott, de minden­féle fenyegető veszély__Megfoghatónak tartjuk ennélfogva, hogy Rechberg gróf, a k­ül­­­ü­g­yminiszter, azoknak részén áll, kik a birodalom bel­viszonyainak kielégí­tő rendezését sürgetik, stb. történik említés, mind­ez valóban an­gol fogalmak szerint létezik is. Viszo­nyaink sajátságos voltát nem értik. Előtte csak saját érdeke dönt, ezt pedig csak úgy kötelezheti le Ausztria, ha erős, hatal­mas lesz, hatalma azonban benső egyet­értésen alapszik.“ S mit ten a reichsrath e nagy feladat érdekében? A „Vaterland“ a fentebbi sorokban kétségtelenül eltalálta a dolog bibéjét. S még többet is mondhatott volna. Mondhatta volna, hogy ha valakinek kedve tennék benne, bizonyára elég nem kedvező nyilatkozatot is registrálhatna a külföldi sajtóból az ausztriai viszonyok­ról. Említhette volna, hogy az angolok figyelmét nagyon magukra vonták a lon­doni kiállításon e birodalom és kivált Magyarország termékei, s természetes, ha fejekbe vették, mily pompás piacz kí­nálkoznék itt gyártmányaiknak. Jól tud­ják azonban, hogy e vásártér sorompói­nak kulcsait a bécsi minisztérium tartja kezében. Mi természetesebb, mint hogy e magas állású uraknak teszik a szépet. Láttuk, hogy az öreg Pam még vidéki mulatsága közben is leszállott a lóról, hogy egy volt ausztriai rendőrminiszter­rel szót váltson, s a magyar közmondás szerint azt mondja neki: cseréljünk aczélt! Az a szabad kereskedés ! Hogy ostoroz­ták az angol lapok a franczia imperialis­must, s minő nagy ember lett előttük egy­szerre Napoleon, midőn a kereskedelmi szerződés megköttetett, s a szabad keres­kedés egy uj korszakának apostolát üd­vözölhették benne! Másfelől meg a­mi a franczia­ sajtót illeti: ki nem ismeri az ellenzéki lapok azon manoeuvreét, hogy külországi dol­gokról szólván, igen sokszor belpolitikát űznek. Főleg oly országok sajtója teszi ezt, melyekben nincs sajtószabadság. Di­csérik vagy magasztalják más kormányok eljárását, hogy megrovásukat saját kor­mányuk irányában ekkér mondhassák el. A franczia ellenzéki elemek gyakran fo­lyamodnak ez eljáráshoz. Nagyítják oly­kor az alkotmányosság diadalait ez vagy amaz országban, hogy saját viszonyaik annál sötétebb színben tűnjenek föl az ol­vasó előtt. Olykor egyes pártok, tisztán pártérdekből , oly oszágban is folya­modnak e mar­ oeuvrehez, a­hol sajtó­­szabadság van. Így például, midőn a tory Herald rámutatván az osztrák bud­­getnél megtakarított észletre, az angol parliamentnek irigylendő például mutatja föl e tényt,­­ megállhatja-e az olvasó, ha a viszonyokat ismeri, hogy el ne mo­­solyodjék ? S megállhatni-e mosoly nélkül, midőn az ilyen dicséreteket még a „Don. Zrg ” is komoly képpel registrálja ? Senki sem méltányolja inkább, mint mi, az alkotmányos eszmék fejlődését. Hiszen mi­ alkotmányunk egyik biztosí­tékát találjuk abban, ha a Lajthán túl is kifejlik a valódi alkotmányos érzet és parlamenti élet, oly alapon, mely törté­nelmi jogainkkal összeütközésbe nem jő. De semmit sem tartunk veszélyesebbnek, főleg oly alkotmányos viszonyok közt, melyek csak tegnapról datáltatnak, s még a kellő formát sem találták meg — mint azon önámítást, melyet egy némely cen­tralista lap az, midőn (mint az Oesterrei­­chische) számos czikkben mutogatja, hogy a miniszteri felelősség Ausztriában már nem elv, hanem valóság, s az idegen la­pok, érdekből vagy portmanoeuvreből származó bókjait, mint a ,,Donau Zig“ és társai, mind kész­pénz gyanánt veszik. Bécsi dolgok. A bécsi centralista lapok egy idő óta némi megelégedéssel registrálják egyné­mely angol és franczia lap kedvező véle­ményét az osztrák alkotmányos viszo­nyokról. A „Vaterland“ keveset ad e vélemé­nyekre. Nem keresi , mennyi mondva csinált vagy véletlen van a külföldi ked­vezőbb véleményben, s mennyit kell ab­ból az átalános európai viszonyok nagy könyvébe betudni, azonban ausztriai ön­tudata ellentmond annak, hogy a külföld véleménye döntse el, mi j­ogos nálunk. „ A külföld — úgymond — már sok tekin­tetben igazságtalan volt Ausztria iránt; kérdés, vájjon kedvezőbb ítélete erősebb alapon nyugszik-e. Főleg a büszke Albion nagyon is távol perspektívából nézi a szá­razföldi ügyeket, s azt hiszi, hogy a­hol alsó- és felsőház van, valódi parlamentá­ris élet is lüktet; a bol. „jogi államiról. ..sajtószabadságról. •Önkormányzat“ról Keleti ügyek. Az athenei lapok legnagyobb része Tricoupi­urnak, a londoni görög diplomatiai ügynöknek az ideiglenes kor­mányhoz közelebbről küldött sürgönyé­vel foglalkozik, mely szerint Elliot úr, Athénéből elutazván, Konstantinápolyba megy, hogy ott a portával terület átengedés tárgyában tegye ma­gát alkudozásba, mely terület Görögországot megnagyobbíta­­ná a thessaliai és epirusi hatá­rok felől. A ..Patriet, új értesülések nyomán, tel­jesen hitelt ad Tricoupi m­eme sürgönyé­nek. Legalább megegyez teljesen a lord John Russel sürgönyében kimondott el­vekkel, valamint Elliot urnak Párison át­utazta alkalmakor ejtett szavaival. Austria is nyilatkozott diplomatiailag a görög ügyben, válaszul lord John Russel sürgönyére, melyben ez ismét oly hatá­rozottan kimondja a népszuverainitás el­vét, minél fogva a nemzeteknek joguk van tetszésük szerinti kormányformát és kormányt választaniuk. Ausztria egészen conservatív ez elvek ellenében. Egy ham­burgi lap szerint Ausztria sajnálatát fejezi ki Anglia­ ez újabb lépése ellen, mely ve­szélyes kezdemény az 1815-diki szerződé­sek módosítására. És valóban, az angol keleti politika, úgy látszik, merőben ellenkezőre fordul az ed­digivel. Tudjuk, hogy a szerb kérdésben Anglia a portával és Ausztriával egy pár­ton állott. A török birodalom integritá­sának ő volt fő fenntartója, s a konstan­tinápolyi kormány az angol követben látta leghívebb és önzéstele­nebb tanácsadóját, míg a török alatti nemzetiségek részint hagyományos pártfogóikban, az orosz­ban, és új védnökükben, a francziában, sőt Garibaldi csodatetteiben biztak. És most ugyanazon Palmerston alatt, ki csak pár évvel ennekelőtte oly határozottan meg­rótta a halhatatlan Canning politikáját, mely Görögországot az ozmánok gyengí­tésére s az angol érdekek ellenére tette függetlenné, hozzá fog Görögország erő­sítéséhez egy nagyszerű karácsonyi aján­­dékkal, a róm­ai két szigettel, sőt ezzel sem elégedvén meg, az ozmán birodalom gyengítésével is gyarapítja a szultánok uralmának leghatározottabb ellenségeit, kiknél eddig is nem az akarat, csak az erő hiányzott az ártalomra. Azonban még sem kell hinnünk, hogy Elliot küldetése, ha a fentebbi tudósítá­sok valósulnak is, egyértelmű legyen egy Mencsikoff-féle kihívással, s hogy az angol vállalná el az orosznak tíz évvel ezelőtti szerepét. A keleti kérdést, a dolgok természeté­ből és a közelebbi évek alatti fejlemé­nyekből ítélve, a nagyhatalmak mostani kormányai máskép látják megoldandó­­nak, mint Miklós czár látta volt. A keleti kérdés megoldását a krími háború óta nem lehetett bizonyos közelebbi vagy tá­volabbi dátumhoz, eseményhez kötni: az permanens kérdés volt; nem megoldás­ról volt szó, hanem oldogatásról, nem a rögtöni feldarabolásról, hanem a mint egy maguktól különváló részek aprán­­kénti elválasztásáról, így jön mind job­ban függetlenítve a két oláh, aztán a szerb fejedelemség és a Libanon. A hatal­mak a non-interventió elvét megtartva természetes menetére engedik a dolgot s csak kritikus pillanatokban, nem hogy bátorításokat adnának az ügyek fejlemé­nyének folyamára, hanem mérséklőleg lépnek fel, mint a szerb ügyben, hol a szerb követeléseket, mint a montenegrói ügyben, hol a porta követeléseit mér­séklik. A nemzetiségeket apránként elégítik ki, s valamint Szerbiának nem engedték mindazt kivinni, a­mit óhajtott volna, úgy a görögöknek is adnak tán valamit terjeszkedési vágyuk kielégítésére, de a teljes kielégítésről, azaz Konstantinápoly leírásáról, alkalmasint nem lehet szó. Szerbország fegyverkezései is terjesz­kedési szándékra mutatnak. Bár a fegy­­verszállítmányokra nézve is­­ hatalmak némi elégtételt adtak a porta aggodal­mainak, hír szerint már mind elszállíttat­­tak a lefoglalt dugáruk. A porta most egész kis hadsereget küld ki az útban levő fegyverek elfogására, ha határaihoz közelednének ; de hihető, hogy a barát­ságos hatalmaknak sikerülene lecsilla­­pítni a porta boszankodását. A már min­d Kis-Oláhországba érkezett s onnan aprán­ként és a törökök miatt óvatosan szállí­tott fegyverek számát 160,000-re teszik ; a törökök a dunai fejedelemségek határá­nak átlépésével fenyegetőznek; mire jár, hogy jövő tavaszra új orosz interventió készül. De mindezen harczi zaj ellenére aligha átalános háborúra kerül a dolog, s még csak az sem valószínű, hogy a görö­gök, szerbek, oláhok és montenegróiak közt valami combinált támadás létesülne. A keleti kérdés egy néhány külön álló helyi kérdéssé válván, néha karddal, néha alkudozás útján foly, s ha egészen békésnek nem lehet is nevezni e megol­dást, többnyire békés jellemet és fordu­latot ad nekik a diplomatia, így jelenleg is, míg Szerbia a törökök végképi kiűzésére s talán tovább terjesz­kedésre is hatalmasan készül, az alatt a szerb ügy egy új konstantinápolyi érte­kezlet tárgya lesz legközebbről, mint egy jól értesült külföldi lap írja. Ez értekezlet tárgya a belgrádi fellegvár rajonja s a szerb fejedelemség által tartható polgári katonaság létszáma fogna lenni. A sept. 4-iki jegyzőkönyv ez utóbbi tárgyat a porta és Szerbia közötti barátságos kial­­kuvásra utalta. A vár-ragon kérdését pe­dig egy vegyes katonai bizottmánynak tartá fenn- E1 katonai bizottmány, a török­ ­x ojért miatt lapunk most megfelelt?** lassúsággal egyezőleg, máig sem nevez­tetett ki. Ha e függőben levő ügyeket a konstantinápolyi értekezletek meg nem oldják, könnyen új meghasonlás támad­hat belőlök a felek között. A keleti kérdésnek egy átalános oldala, mi azt oly nagy európai fontosságúvá tette, a nagy hatalmak közt történhető meghasonlás, nagy részben elveszte szin­tén előbbi jellemét. Russel sürgönye, mely a nép souverainitás elvét egy keleti ügyben is hirdeti, arra mutat, hogy An­glia nemcsak még nagyobb mértékben egy utón jár Francziaországgal, mint ed­dig, hanem az Oroszországgal való meg­­hasonlásra sincs nevezetes ok. Segédül mellettök áll még az olasz is, Lagueronniére úr a sajtóról. Itt L. ur némi ködös meghatározását adván a „limitált szabadságnak, azaz annak, a­mely tör­vény által van szabályozva, és a­mely szerinte egyedül fér össze az intézmények állandóságával és a társadalmi rend bizton létével, áttér a saj­tóra. A limitált szabadság teszi alapját az egész sajtótörvényhozásnak. Az 1819-ki törvény fölál­lította a felelősséget, midőn a bűntetteket és vét­ségeket körülírta, s büntetést szabott rájuk. Az 1828-diki törvény meghatározta a garantiákat, midőn szabályozta az újság-vállalatokat, meg­szabta a felelős kiadói (gérance) kellékeket és a biztosítékok értékét. Az u. n. septemberi törvé­nyek (1835-ben) súlyosbították mind a garantiát, mind a poenalitást. Az 1852. február 17-diki törvény végre megint mind a garantiához, mind a felelősséghez tett egy nyomatékot (L. ur sze­rint egy uj elemet) t. i. a közigazgatási beleszólást, vagyis a lapok élete és halála fölötti jogot. De már e nyomtaték mellett a journalistica életét maga Laguéronniére úr sem találja külö­nösen gyönyörűnek , hanem azt mondja, hogy, mint minden önkényes dolog, ez is csak át-­­meneti. A félhivatalos sajtóról úgy ítél a senator úr, hogy az igen jól illett a császárság első phasisá­­hoz, midőn a szószék néma volt, s a miniszterek nem vettek részt a törvényhozó test tárgyalásai­ban , hanem mióta a nov. 24-ei átalakulás meg­történt, e sajtónak nincs miért léteznie többé, s a kormány a „Moniteur“ többszöri nyilatkoza­tai által nem egyszer iparkodott megszabadulni a nyűgtől. A kormánynak L. ur szerint jelenleg oly sajtó tesz szolgálatot, mely véleményeket képvisel, mely a közérzületet tükrözi vissza, és a­mely a kormány cselekedeteinek megértésére nyit tott az országban. Sőt L. ur kívánatosnak tartja, hogy a nagyobb politikai befolyásoknak meg legyen saját közlönyük, s a kötelékek köztük és az e véleményeket képviselő sajtó közt ne függ­jenek a kormányra jutástól, vagy a visszalé­péstől, épen úgy, mint találna Palmerstone vagy Russel­lordé kifejezést a „M. Post“-ban és a „Daily News“-ban azonnal, mihely e két államférfiú a közéletbe lépne vissza. Az angol lapoknak becsületére válik, hogy ők az állam­férfiakhoz maradnak hivek, nem a bureaukhoz. A híres franczia publicista a sajtó dicsőséges korszakának tartja a restauratio azon éveit, me­lyekben egy Chateaubriand, Roger-Colland, Gui­zot, Cousin, Villemain, Thiers a sajtót nemcsak az ékesszólás ragyogásával, hanem egy nagy kormányzati oktatás tekintélyével ruházta fel. „S nem mondja senki — kiált fel L. ur — hogy a szabadelvű sajtó okozta akkor a monarchia bu­kását ; nem a törvényes szabadság csinálja a forradalmakat, hanem az elvakult csökönyösségek. Midőn a Bourbonok régi királysága otrombán bezárta a palota ajtaját Chateaubrian­d előtt, hogy az „Ordonnance“-ok miniszterei előtt nyissa ki, akkor irta meg saját végzetét.“ A kérdés L­­ur szerint ugyanaz a sajtóban is, a­mi a választásoknál és a kamrákban, vájjon t.­i. a hivatalos hierarchia kitisztítsa-e a társa­dalmi hierarchiát, vagy pedig összeolvadjon ve­le. A császár e kérdésre L. ur szerint határozot­tan felelt. Az eddig mondottakból a következő tanulsá­got vonja ki Laguéronniére ur : „Az állam azon felsőbb lépcsőin alul, melyek az irányt adó intézményeket tartják , vannak közbenső lépcsők, melyek mindazon érdekeknek felelnek meg, amelyekből a közélet alakul. Azon emelkedettebb osztályok közt, melyek a senatus­­ban, a törvényhozó testben, az államtanácsban, az akadémiákban ülnek, és a­melyek a biróság­­nál, a közigazgatásnál és a hadseregnél a fő hi­vatalokat foglalják el, és a democratia azon rop­pant területei közt, melyek egykor ki valának zárva a nemzeti életből, most azonban csatolva vannak ahhoz — vannak mindazon közvetítők, melyeket a munka, a kereskedés, az ipar teremt, és a­melyek egy társadalmi s csaknem provi­­dentiális törvénynél fogva szüntelen emelked­nek. Mindezen közvetítők hosszabra nyújtják az állam hirarchiáját. Ezek az irányt adó befolyá­soktól kapott lendületet viszont közüik a democ­­ratiával, hogy ezt is be­vonják a kormány mű­ködésébe rendezett és fegyelmezett erőkkel, nem pedig lármás, rendetlen és erőszakoskodó erők­kel, melyek csupán a demagógia eszközei. Ez által egészen új ábrázatot nyer a társadalom, mely e czím alatt lesz tanulmányozandó : „A csá­szárság és a nép.““ Fould or pénzügyi jelentése. A „Moniteur“ dec. 28-diki száma közli a pénzügyminiszter jelentését a franczia császár­ság pénzügyi helyzetéről. Fould­ur jelentése ’ részből áll, az egyik tárgyalja a múltat,­­ 1862-diki pénzügyi év valószinü ered’ a másik a jövőt, t. i. az 1863-diki évi számításokat, és az 1864-diki ren­d­vüli költségvetés alapvonalait. A mi a múltat illeti : a m .

Next