Pesti Napló, 1863. január (14. évfolyam, 3866-3890. szám)
1863-01-15 / 3876. szám
11-3876 14-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva ! Félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények olra : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Csütörtök, január 16. 1863. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ“ 1863. évi folyamára. Előfizetési ár: január-júniusi félévre 10 ft 50 kr. jan.—mart. negyedévre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST. január 14. 1863. (Fk) Ha valamely kereskedő kevéssé kedvező év végén számláit bezárván, nem azt nézné, várjon mit nyert vagy vesztett ezen egy év alatt, hanem az utolsó öt év eredményét venné számba, e kereskedőről azt mondaná minden józan ember: ez szédelgő, aki vagy önmagát, vagy másokat el akar ámítani, mert nyereséget mutat ki, holott az év nyilván veszteséggel végződött. A politikában valamivel enyhébben szoktak ítélni az ily dolgokról, és a szegény Nisard tanárnak, kinek „kétféle morál“ját a párisi deákok pár év előtt solemiter kifütyülték , némileg mégis igaza volt. Napóleon császárt nem igen fogják szédelgőnek mondani, ámbár legújabb trónbeszédében épen azt tette, amit ama kereskedőről mondtunk. Az 1862-ks év Francziaországra nézve minden tekintetben veszteséggel járt, és ime, a császár — nem akarván ily kedvezőtlen mérleggel a közönség elé lépni — egybefoglalja az utolsó öt év eredményét , mely , ebben nincs tagadás, csakugyan tetemes nyereséget szolgáltatott, hanem elhallgatja azt az egyet, hogy mindazt, amit Ő Felsége most mondott, sokkal nagyobb joggal már 1862. januárban el lehetett mondani, hogy pedig azóta a nyereség nemcsak nem gyarapodott, hanem épen ellenkezőleg nem csekély veszteségek által csökkentve jön. Egy év előtt méltán dicsekedhetett Francziaország a nemzetek rokonszenvével, a kormányok tiszteletével, saját tekintélyének nagyságával; ma mindez, ha nem is valótlanná, de legalább kissé problematikussá lön. Mindenekelőtt kár, hogy Ő Felsége nem mondta meg azt is, melyek hát azon népek, kiknek rokonszenvében ő részesül ? Az olaszok, köztudomás szerint, végképen hátat fordítottak a napóleoni politikának, és Anglia karjaiba vetették magukat. A spanyolok, épen az utolsó parlamenti viták óta, meglehetősen rosz hangulatban vannak a tuilleriák kabinetje iránt. A görögök cseppet sem törődnek a franczia felsége szándékaival, és már csak Anglia szavára hallgatnak. A moldva-oláhok, szerbek, montenegróiak indulatát nem ismerjük, de közönséges lélektani törvények szerint nem igen hihető, hogy a tapasztalt csalódások után valami nagyon rajongó szeretettel viseltethetnének Francziaország uralkodója irányában. A népek rokonszenvéről szóló phrasis tehát a tettleges viszonyok által, legalább e perczben, nem látszik igazoltnak : „hin ist die Zeit, wo Bertha spann.“ Ugyanazt kell mondanunk azon „prestige“ ről is, melyben Napóleon császár éveken át méltán büszkélkedhetett. Hogy mind Görög-, mind Olaszországban nem neki jutott, vagy legalább ő általa nem játszatott a kezdeményező szerepe, több ízben említettük. Az amerikai viszály kiegyenlítésére ő felsége akart volna valamit tenni, de a többi hatalmak, nevezetesen Anglia által, cserben hagyatott. — Azt hiszszük ugyan, hogy a trónbeszéd ezen, talán egyetlen őszinte nyilatkozatának mellékczélja is van, t. i. az, a szűkölködő franczia munkásokkal tudatni, miszerint nem a franczia kormány annak oka, hogy az amerikai háború és az ezt kisérő gyapothiány még nem ért véget, hanem azért mégis tény, hogy a tuilleriák az amerikai ügyben sem tudták a maguk szándékát keresztül vinni. Hát Mexicóról mint mondjunk ? Korunk legügyesebb stylistája, ki különben a legkényesb dolgokat is oly remek alakban tudja szőnyegre hozni, nem volt képes oly fordulatot találni, melylyel ezen szerencsétlen kérdést, habár csak röviden is, legalább némileg megnyugtató színben elő lehetett volna tüntetni. Francziaország száz milliónál többet, és katonáinak ezreit áldozza egyetlen ügy érdekében, és ezen roppant áldozatért még oly parányi eredményt sem bírt kivívni, hogy az, a szokásos virtuositással felcziczomázva, a trónbeszédben akármily szűk helyecskét foglalhatott volna el. Ünnepélyes meneteknél oda, ahol a legcsúnyább lyuk van, legtöbb gályát szoktak helyezni, és valóban igen nagy szüksége volt a császárnak az előbbi négy év bő babérkészletére, hogy azzal azt a csúnya mexicói lyukat, akár csak felületesen is, takarhassa. Egyébiránt amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten. Miután a válaszfelirat a trónbeszéd eszmemenetéhez szokott simulni, mind a senatus, mind a corps legislativ felelete nehezen lesz egyéb, mint egy hosszú hymnus az imént lefolyt fényes lustrumra. Egyes kérdésekről, és azoknak kellemetlen részleteiről, nem igen leend szó. Csak az a kérdés: várjon sikerül-e ily után bárkit is, a dolgok valódi helyzetére nézve, elámítani? A franczia sajtó természetesen — „a kénytelenségből erényt csinálván“ — el fogja hallgatni azt, amit amúgy sem szabad megmondania, és hazafiasságot fitogtatva, amidőn csak a vas szükségnek enged, magába fogja fojtani mindazon kételyeket, miket a trónbeszéd egyik másik merész állításának alapossága iránt táplál. De mit szóland, mit gondol majd a nagyközönség, melynek minden egyes tagjához nem lehet azt a bizonyos sajtóhivatalbeli fekete frakkos embert küldeni, aki megparancsolja neki, hogy micsoda korlátok közt szabad a szónak vagy gondolatnak mozogni? Attól tartunk, hogy a közvélemény ítélete helyes, és azért kevéssé kedvező teend. Érezte ezt tán maga a császár is, és ez okból kerülte mindazt, ami akár csak távolról is hasonlítana valami kötelezettség elvállalásához. A belügyekre nézve egyik másik általános ígéretet tett Ő Felsége, de a külpolitikára nézve kizárólag a múlttal foglalkozott, és egy lehelettel sem érinti a jövőt, még ott sem, ahol ezt általánosan várták volna, a szentszék oltalmazását illető passusban. Azt hiszszük, az európai diplomatia nem lesz megelégedve a császár ezen tartózkodásával, mely azt mutatja, hogy III. Napóleon nyitva akarja magának tartani a cselekvés mezejét egyik szélsőségtől a másikig. E diplomatia pedig a császárnak nem azon szándékait szokta rettegni, miket ismer, hanem főleg azokat, miket nem ismer; legkedvetlenítőbben hathat azonban reá annak tapasztalása, hogy saját jövőbeli politikáját a franczia császár maga sem ismeri még, hogy korántsem ragaszkodik makacsul eddigi irányához, hanem adott pillanatban kész leendő viszonyokkal pactálni, és ezeknek bármily áldozatot is hozni. Nem lehet, hogy e tapasztalást megnyugtatónak találnák azok, kik Francziaország mostani conservativ magatartásában, ha nem is mind örökre, de legalább huzamos időre, Európa nyugalmának zálogát vélték láthatni. Pest, január 14. 1863. Rosz hangulat vagy jó hangulat: oly relatív fogalom, melyre minden ország, sőt benne minden párt, más-más feleletet ad. S ha Európa földabroszát kezünkbe véve, följegyeznék, hogy hol és mit neveznek az egymással szenvedélyesen küzdő érdekek és párttörekvések rosz hangulatnak? — ebből oly nagy lajstrom kerekednék, melyet mi elkészíteni röstelnénk, s olvasóink elolvasni unnának. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy az állam, s különösen az alkotmányosság feladata volna, az érdekeket akár a politikai, akár a társadalmi téren nem hozni oly éles összeütközésbe, mely miatt ezen elnevezések: többség és kisebbség, reform és conservatio, bevégzett tény és változtatásra törekvés, jó vagy rosz hangulatnak czimeztessenek ; mert ekkor aztán a jó hangulat, a közbeszőtt szenvedélyek dialecticája által elcsábittatva , szokatlan eszközökhöz is folyamodhatnék a rosz hangulat ellenében, s viszont ez sem lenne ment a méltó vádoltatástól. Valóban, a névtől sok függ az életben. S nekünk csak sajnálkoznunk kell, hogy Európában több oly állam van, melyben a rosz hangulattal czimezés nem ok nélkül jött divatba. Azon vitában, mely a „General Correspondenz“-nek országgyűlésünket közeli kilátásba helyező híre, és a „Scharf Correspondence“-nek azzal ellenkező nyilatkozata miatt a bécsi lapokban keletkezett, többször fordul elő ránk vonatkozva a pártállások constatkrozása helyett a hangulat kiszínezése. Tartsuk magunkat kivételesen, és csak ezen egy esetben, a bécsi journalistika nomenclaturájához. Minő tehát nálunk a hangulat ? Attól függ, hogy ki mit kérd, s mit akar megtudni e hangulatból. Ha forradalmi irányt kémlel, őszintén elmondhatjuk, hogy nagy tévedésben van az, ki nálunk forradalmi pártot hisz fölfedezhetni. Tehát e részben a hangulat jó. Ha a pragmatica sanctióhoz ragaszkodás, ha a jogfolytonosság tisztelete, egybekötve a szükséges reformokra törekvéssel, nem rovatik hibául föl é s bizonyosan ilyesmit a General Correspondenc nem akar szemünkre lobbantani, akkor nálunk a hangulat szintén jó. Ha azt kérdezik : tagadjuk-e a közös ügyeket. Arra egyszerűen csak annyit felelhetünk, hogy e tagadás megtagadása volna az 1848-as törvényeknek, melyek azt világosan említik, és besavouírozása a múlt országgyűlés föliratainak, melyek a közös ügyek elintézésére nézve oly módszert jelölnek ki, mely helyes kiindulási pont, s törvényes uton tovább is fejleszthető. Ha tudakoljátok, remélhető-e a közelebbi országgyűlésen az 1848-diki törvények némely pontjainak módosítása? Erre azt feleljük, hogy ha a kormány tapintatosan jár el, ha a kedélyek ingerlésére vezető intézkedések gondosan elkerültetek, s ha a nemzet a törvényességi tért biztosítva látja, és a verbirkolási elméletek füstté és párává válnak, akkor a 48-ks törvények némely pontjainak törvényes értelmezése, változtatása és részletezése lehetséges. Ha azt kérditek : rokonszenvvel viseltetik-e Magyarország az iránt, hogy a Lajthán túl is alkotmányos élet legyen, s az a saját maga természetes körében sikerrel fejlődhessék s erősbüljön? Erre a mi feleletünk a legjobb hangulatról tehet tanúbizonyságot. A magyar mindig az alkotmányosság barátja volt. S bár nem dicsekedhetünk az osztrák centralisták irántunk kitüntetett gyöngédségével, s bár a régi absolutizmus oly követeléseket irányunkban soha sem formált, mint az új osztrák alkotmányosság; mi visszautasítanék azon törekvéseket, melyek minket tehetnének valaha oly helyzetbe, melyben a lajthántuliak emelhetnék ellenünk azon panaszokat, miket most tőlünk hallanak. Ez is jó hangulat jele. De ha azt kérditek: akarunk-e a febr. alkotmányba belépni, akár azért, hogy azt átalakítsuk, akár azért, hogy denaturalizáljuk és megbuktassuk; erre nézve meg kell vallanunk, hogy rá a kilátás igen kevés, s tehát, a centralisták szempontja szerint, nálunk a hangulat rosz. Ha csak azért akartak országgyűlést, hogy e tény constatkoztassék , akkor mi az országgyűlést feleslegesnek véljük. S ha végre a mostani provisoriumot oly czélból óhajtnátok megszüntetni, hogy helyébe, az egységes irány teljes érvényesítéséért, más szerveztessék , akkor azt mondjuk nektek, ne tegyétek, mert a hangulat e részben nálunk szintén rosz, miután a mostani provisoriumot makacsul pártolja minden más vetélytárs ellenében. KEMÉNY ZSIGMOND: Viszhang Trefort Ágoston úrhoz az „Iparegyesület“ ügyében. I. Örömmel, valódi belső örömmel olvastam a „Pesti Napló“ január 13-diki számában ön felhívását, melyben egy „Iparegyesület“ felállítását indítványozza Pesten. Szeretem különösen azt, hogy ez indítvány öntől, oly férfiútól jön, ki után nem hal el a szó, s kiben több helyen tanultuk már szaváért a végrehajtó tett emberét ismerni. Reményem, hogy mikép ön felhívása nekem, azonkép önnek is örömet fog okozni a tudósítás, hogy nem alszik egészen az ügy, s az oly eredménydúsan működött „Iparegyesület“ újjáteremtéséért sokaknak vágy él keblükben. Elmondom, mi történt ez ügyet érdeklőleg az újabb időben. Az általam szerkesztett volt „Iparosok lapja“ 1860 évi 48 ik számában ez olvasható : „Hazafias felhívás a magyar iparegyesület újjá teremtésére! Épen húsz éve annak, midőn a „Magyar iparegyesület“ alakítására a legelső sikeres agitatiók történtek. Az immár küszöbön álló 1861-ben épen húsz éve lesz, midőn ezen, aránylagosan csekély anyagi erejével, roppant hatást s tevékenységet kifejtett egyesület megalakult. 1845-ben, négy évvel a megalakulás után, az egyesületi eszmék élén állott köztiszteletű hazánkfia igy nyilatkozott egy közleményében ez iparegyesületről : „Ami a család egyes emberek magánéletében, az az egyesület a polgárzatban. Rokon érdekeknek, rokonvonzalmaknak családítása. Ezért oly fontos az egyesülések szelleme. A szabad akarat cselekvénye az, mely nem szorul az institutiok lánczaiba, nem harczol ellenző táborokkal, nem alkudozik parányiacska életért. Ha van az időnek valódi szüksége, annak érzete többekkel közös, s a kik ez értelemben rokonok, békés szeretettel nyújtják egymásnak jobbjaikat s meghozzák adományuk cseppjeit; észt, munkát, akaratot egyesítenek , és lökést adnak a felfogott érdek jelentőségének, minőt egyes ember nem adhat soha ; eredményt alkotnak , minőt egyes ember nem alkothat soha.“ Ezen gondolatok alaposságának élő jele közöttünk az Iparegyesület. Élete még négy éves sincs. — Vegyétek számba hazámfiai azon eröcskék kimondhatlan parányiságát, melyek négy év előtt az egyesületet megalkotók. Összesítsétek az alkotók minden fillérét, értelmi s erkölcsi egész erejét; s én nektek százakat, ezereket fogok nevezni, kik magok egyedül tehetősebbek, mint mi mindnyájan, kik ezt alkotónk. És mégis, mutassátok meg nekünk azon pénzkirályt, mutassátok észnek, értelemnek azon óriását, ki csak árnyékát is elődobbanthassa azon eredménynek, melyet az Iparegyesület már felmutatott, csak árnyékát is azon befolyásnak, melylyel ez egyesület a nemzeti test minden idegzetét keresztül rezgő ! — íme , még négy éve sincs, hogy az elhanyagolt — mondhatnám megvetett szegény műiparunk árva fejére az Iparegyesület egy halovány kis sugárkát vetett, és most ? — a műipar pártfogásának buzgó óhajtása egy oly imádság, mely egy nemzetnek ajkáról száll fel; ezernyi szunyadó tehetség van felébresztve fürge életre; százezereknek reménytekintete e térre fordul, s az ember észnek ezer alakú eszmeforgalma, ütésmód felett különbözhetik ; de talán nincs sziv édes hazánknak bármely szögletén, melyben a részvétnek egy erecskéje fel ne dobogna ez irány felé. De nem egyes tények adják képrajzát egyesületünk fontosságának, hanem az, hogy az érdek, melynek egyesületünk első dajkája s folytonos ápolója, oly jelentőségre emelkedett, minőre emelkedettnek még az ellenség sem tagadhatja.“ Lássuk azonban közelebbről, hogy mit tett ez egyesület. Maga köré gyűjte az ország összes lakosainak nevezetes részét. S hogy mily eredménydús lett a gyakorlati téren is e pártolás, mutatja az, miszerint az iparegyesületnek alig hét évre terjedt fennállása ideje alatt 3 országos és egy részleges iparműkiállítás rendeztetvén, az itt mutatkozott fokonkénti emelkedés és tökéletes bülés akkér jellemezte magát, hogy a harmadik országos iparműkiállítás a külföld figyelmét is magára vonó, s a nemzet iparűző tehetségének fényes tanúságát adó, különösen eszközölvén azt is, hogy iparos hazánkfiait a belföldi kiállításokhoz szoktatván, külföldi kiállítások meglátogatására is bátoritá, s ott már eddigelé is több rendű dicsőség aratására alkalmat adott. Működésének egy másik fő részét ez iparegyesületnek az iparnak elméleti s gyakorlati oktatás által előmozdítása képezé. Ismerte bizottmánya s a különböző szakosztályok: 1 természet és vegytani, 2 erőszeti, 3 épészeti, 4 közgazdászati, fővárosunknak ebbeli nevezetességeinek koszorúját foglalák magokban; az egylet tanárai pedig illető szakaikban, mondhatni, nemes önfeláldozással teljesítik hivatásukat az iparos ifjúság oktatásában. Ezen iparegyesület, hazánkfiai, melynek ily szép és fontos tevékenységi köre volt, mely rövid hét évi fennállása alatt is ily roppant eredményt volt képes felmutatni, melyre nemzetünknek oly roppant szüksége van, már 12 év óta aluszsza a tétlenség álmait! Új időknek állunk küszöbén. Az ébresztés trombitája harsányan szól. A gazdasági egyesületek mindenfelé az országban, megyénként örvendetesen ébredeznek. Az ipar a mezőgazdaságnak ez édes haza boldoggá felvirágoztathatásában nélkülözhetlen társa! Fel tehát, itt az idő, támaszszák az áldott tevékenységű magyar iparegyesületet is minél előbb új életre ! Ez általam tett felhívás csakugyan nem hangzott el egészen nyom nélkül a pusztában , mert azt követőleg a régi iparegyesület tagjai közül többen, új elemekkel csatlakozva, élünkön báró Kemény Zsigmonddal, e lapok szerkesztőjével és Rottenbiller Lipót pestvárosi polgármester úrral, egy a tárnoki hivatalhoz intézendett jelentést írtunk alá, melyben jelentettük, hogy az iparegyesületet, régi alapszabályainak alapján, új tevékenységnek indítni szándékozunk. E jelentésben kifejtettük különösen, hogy „sürgősnek tartjuk ez ügyet azon okon, mert a „uj iparrend“-nek kibocsátása által az iparos viszonyokban a régi széhesség megszüntettetvén, az uj iparrend pedig közkedvességre s meggyökerezésre nem juthatván, most az iparos ügy egész zavarnak van oda vetve, s meggyőződésünk az, hogy épen ez okán a legközelebbi rendes országgyűlések csakugyan kell e részben valamikép intézkedni, addig pedig tanácsos és kívánatos, hogy ez ügyet a sociális erő vegye vezetése alá.“ E jelentésnek illető helyre beadásával épen alul itt volt megbízva. Azonban míg az aláírások folytak, Fényes Elek ur, az iparegyesület volt aligazgatója, a helytartóság utján utasítást kapott, hogy a még 1853 táján kinevezett végszámadoltató bizottmányt hívná össze, így a föntebbi jelentés maga alakjában szükségtelenné válván, alulírt. Fényes Elek úrral, mint az egyesület még élő aligazgatójával tettem magam közelebbi érintkezésbe, s tanácskozásunk eredménye az lett, hogy egyesületünk közvetlenül a régi választmánynak tettleges összehívása által kezdje meg a lehető legrövidebb idő alatt működését. Mi történt tovább, a következő folytatásban adom elő: Galgóczy Károly. Az országos Magyar Gazdasági Egyesület igazg. választmányához intézett előterjesztés a magyarországi erdők fenntartása, a községi erdők feletti felügyelet, s a faültetések érdekében. Igen tisztelt Igazg. Választmány! Egyesületünk a közelebb lefolyt években egész buzgalommal karolta fel az erdészetet, mely, mint gazdaságunk egyik legfontosabb ága, országunk legbecsesebb nemzeti kincse,, elhanyagoltságában méltán megérdemli, sőt hangosan követeli a gazdasági egyesületek közreható munkásságát, közbenjárását, sőt—amennyiben az ezek hatóságát túlhaladná — addig is, míg a törvényhozás felkarolhatja ezen országos ügyet, s szabályozó törvénynyel rendelkezhetik ez érdekben, — a kormánynak a közigazgatás utjáni intézkedését. A nm. m. kir. helytartó tanácsnak a lefolyt rövid két év alatt erdészetünk érdekében, egyesületünk elismerésével s köszönetteljes méltányolásával fogadott intézkedései, gazdászatunk s az erdészet érdekeinek hazafias buzgalommali felkarolását fényesen tanúsítja. Ez buzdított engemet ezen előterjesztésre, melynek czélja : tovább haladás , egyesületünk általi felterjesztése oly országos kivonatoknak a magyar kir. helytartó tanácshoz, melyeknek illő, hogy mi legyünk tolmácsai. Honunkban az erdők fenntartását országos érdekűnek tekintették törvényhozó eleink. Bizonyítja ezt az 1791-ki 57-ik, és 1807-ki 21-ik törvény. Újabb korban a futó homoknak faültetések általi megkötése sürgető szükségnek ismertetett , nemcsak azért, hogy ez által a használható jó föld a homok általi elbontástól megóvassék, de azért is, hogy a sok haszonvehetetlen homoktereken erdők neveltetvén, idő múltával ezek értékesekké, jövedelmezőkké váljanak. Az Országgyűlés ebbe felterjesztett javaslat azonban nem jön törvénynyé. A faültetés, főleg az alföldön, nemcsak klimatikus szempontból kívánatos, de a folyók szabályozásával, az álló vizek lecsapolása s kiszárításával előre látható, az alföldi gazdaságot máris sajtáló gyakori szárazság növekedése, ennek mérséklése tekintetéből a halaszthatlan teendők közé soroztatott. Az utóbbi években a magyarországi erdészet érdekében már is történt több lépés, melyek azt tanúsítják, miként sokan érzik már nálunk is az erdészeti szaktudomány s a magyar erdészek hiányát. Egyesületünk pályát nyitott, s jutalomdíjakat tűzött ki erdészeti szakmunkákra. A nm. m. kir. helytartótanács, felismerve az e részbeni országos szükséget, addig is, mig erdészeket képző tanintézetek állíttatnának fel, álladalmi erdész-vizsgákat rendeztetett, egyesületünket részvétre s közreműködésre szólítván fel. Egyesületünk egész készséggel igyekezett e kormányi felhivásnak s ideiglenes intézkedéseknek megfelelni. Van honunkban erdészek egyesülete is, mely évenkint gyűléseket tart az ország különböző vidékein. Múlt évben magyar erdészeti lap is keletkezett, mely azonban, úgy látszik, a magyar gazdaközönség részvétét nem volt képes eddigelé megnyerni. Végre meg kell még említenem az osztrák erdőtörvényt, mely néhány év előtt országunkban is kihirdettetett s foganatba vétetni szándékoltatott, de nagyrészt papíron maradt. Rövid kivonatban elősorolom mindazt, ami erdészetünk érdekében törvényhozásilag , közigazgatási és egyesületi úton történt. A magyarországi erdők s faültetésekről keveset tudunk. Ezekről statistikai adatokra volna szükségünk, melyek beszerzése, összegyűjtése nem kis feladat! Legtöbb adatokat a nm. m. k. helytartó tanácsnak volna módjában beszerezni. Az erdők térmennyisége a catastralis felmérések s bemondásokból, a bevégzett úrbéri rendbeszedési és tagosítási perekből volna a legbiztosabban kitudható , de ezekből csak a felmért s ki-