Pesti Napló, 1863. december (14. évfolyam, 4140-4162. szám)

1863-12-08 / 4146. szám

281-1146 14. évf folyam. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kistdő­hl Antal:­­ Előfizetési feltételek . Szerkesztési Iroda : a szerkesztőséghez intézendő. P­er­enc­i­ek tér­én 7-dik szám földszint. Vidékre,postán : Helyben, házhoz hordva. Perencniek tere 7-ik szám, 1-lő emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől iA lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli f­­élévre . . . , 10 frt 50 kr o. é. teranezitik tere i ut szám,­­ so­m fogadtatnak el. panszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők ■ | Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é.­­ 1863. Kedd, dec. 8. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetőnél 7 ^ fen Bélyegdij külön 30 aj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Pest, dec. 7.1863. (Fk) Azon érdekes ülésről, melyet a bécsi birodalmi tanács alsóháza múlt pénteken tartott, nem akartunk szólni mindaddig, míg a teljes stenográfiai jegy­zőkönyv nincs kezeink közt; hátha a la­pok rövid kivonataiban egyik vagy má­sik szónoknak valamelyik fontos vagy nagyon szellemdús nyilatkozata mellőz­tetek­ volna ?! Olvastuk, figyelemmel olvastuk a ste­nográfiai jelentést, és­­ sajnáljuk a fá­radságot, melyet arra fordítottunk. Még leggonoszabb ellenségünk sem foghatja ránk, hogy Rechberg gróf poli­tikájának csodálói közé tartozunk, de ki kell mondanunk, hogy a pénteki parla­menti csatában, ha nyugodtan pillantunk végig annak folyamára, az maradt győz­tes, a­ki első pillanatban megyerinek lát­szott — az osztrák külü­gyér, a­ki élénken érezhette ezúttal azon szavaknak igazságát, miket Gutzkow „párisi levelei­ben“ mond, hogy „igazságos bíráló csak az lehet, a­ki maga is teremteni tud; nem szükséges, miszerint a bíráló, hogy remek ítéletet hozhasson, egyszersmind az alkotás terén is remekeljen, de szüksé­ges, hogy legalább kísérletet tett légyen azon működés körül , melyről ítéletet hozni merészelt; élénken érezhette — mondjuk — ő excja, hogy a politikai élet a Lijthán túl még nagyon fiatal, és hogy a derék követek csak elméletből, és így is csak rövid idő óta ismerik azt. Ide nem értjük természetesen azokat, kik külön kérdés elméleti fejtegetésével beérték, miként az eszes Rechbauer, vagy a­kik csak élni akartak az alkalom­­mal, hogy elmondhassák szívek régi fáj­dalmát, miként a lengyel Grocholski, hanem csak azokról szólunk, kik Ausztria egész külpolitikáját vették Konczkés alá, és Rechberg grófot — ki, ha egyébbel nem, de legalább is cseszel és routi­­neval bir — megleczkézni akarták, mi­ként példa valami ősz diplomata a legfia­talabb attachéval tenné. A­mit Kuranda, Giskra és mások el­mondtak, az — valamivel több szerény­séggel előadva — hirlapi czikknek talán megjárná, mert a hirlapíró nem ténye­zője a kormánynak, mert ő nemcsak a jelennel foglalkozik, hanem a jövőt elő­készíteni is hivatva van. Más azonban a képviselők állása , és ha ezek oppozitiót csinálnak, mindenek előtt arra kell ügyel­­niök, hogy csak olyasmit szabad kivár­­niok, a­mit ők — ha rögtön kormányra hivatnak — valósítani képesek volná­nak, és olyasmit meg ne rójanak, a­mit ők is elkövetnének, ha a miniszteri tárcza az ő kezükben volna. Szemére lobbantják Rechberg gróf­nak, hogy Ausztra egyetlen nagyhata­lommal sincs jó lábon, és nevezetesen Giskra úr ezt igen részletesen kimutatta, szemlét tartván mind a négy nagyhata­lom felett. A tény, melyet Giskra állít, való, de miért nem bocsátkozott az indo­kok taglalgatásába is ? Oroszországgal rész lábon áll Ausztria — igaz! De miért? Mert nem szövetke­zett vele a lengyel forradalom egyenes elnyomására; m ily szövetséget ajánlana-e Giskra; ilyenre lépne-e, ha ő volna mi­niszter ? Poroszországgal rész lábon áll Ausz­tria — igaz! De miért ? Mert nem akarja magát kiszoríttatni Németo­rszágból, mert nem akarja ezt porosz hegemónia alá jut­tatni. Várjon Giskra úr akarná-e ezt, a­mit Rechberg nem akar? Angliával sem létezik valami nagyon szilárd barátság, miért ? Mert Anglia az olasz kérdésben Victor Emanuel részén áll, tehát Velenczét is, Rómát is kész volna odaadni az egységes Olaszország­nak. Ezt tenné e Giskra úr, mint osz­trák miniszter? Francziaországgal is meglehetősen fe­szült a viszony. Miért ? Mert Ausztria csak elvben, és bizonyos feltételek mel­lett fogadta el a congressust. De ha ma Giskra úr a külügyminiszter, nem volna-e annyi esze, hogy átlátná, miszerint Na­póleon császár legújabb politikája — a congressusi tervet bezárólag — főleg Ausztria ellen van irányozva, és hogy ez nem tehet egyebet, mint legalább egye­nes okot nem adni a szakasztásra, és a­meddig lehet, faire bonne mine au mau­­vais jeu ? ! Hát aztán Kuranda úr?! Arról panasz­kodik, hogy Ausztria az év elején kész­nek látszott „a nyugati hatalmakkal“ szövetségre lépni, utóbb meg abb­i hagyta ezt a tervet. De vájjon nem tudja-e Ku­randa úr, hogy a két nyugati hatalom közt, nevezetesen a lengyel kérdésre néz­ve, tetemes véleménykülönbség létezik, és hogy Ausztriának ennélfogva — mi­óta ama nézetkülönbség nyilvánvalóvá lett — csak e hatalmak egyikével lehetett karöltve járni, — de nem mind a kettővel egyszerre ? Eddig, úgy látszik, tűrhető egyetértés létezik Ausztria és Anglia közt; azt akarná-e Kuranda úr,hogy Ausztria ne Angliához, hanem Fran­­cziaországhoz csatlakozzék, azaz — ma­gyarul, mondva — hogy Napóleonnal együtt háborút viseljen Lengyelország felszabadítása mellett? Ha ezt nem akar­ja (pedig az „Ostd. Post“ magatartása utána ítélve, nem akarja),mi kifogása le­het Rechberg gróf politikája ellen ? Ha pedig akarja, miért nem meri nyíltan ki­mondani ? Úgy hiszszük, fölösleges ez ellenbírá­­latunkat még tovább folytatni; már ezen egypár példa is elegendő a­nnak kimu­tatására, hogy az az egész oppositió, mely annyi csengő szóban nyilvánult, gyakorlatilag véve, barkát sem ér, és Rechberg grófot csak oly kevéssé sebez­hette, mintha toll-labdacscsal dobálgat­ták volna. Ha nem igazságosak akarunk lenni ! Egyetlen pillanat volt, a midőn úgy lát­szott, hogy a vita komolyabb alakot ölt, és a tárgy fenekére szálland ; ezen pilla­nat Kuranda úr szónoklása közben for­dult elő, a midőn a nevezett úr azt mon­dó, hogy az osztrák kormány — vala­hányszor valami fontos európai ügygyel kell foglalkoznia — a medve­szeliditőhöz hasonló, kinek hivatása a medve ke­re­­czébe bemenni, a ki azonban hálát ad az égnek, ha ismét ép tagokkal kijuthat onnan. Igenis, ez a bökkenő! Az adott viszonyok közt Rechberg gróf nem tehet mást, mint a­mit valósággal tett , ha­nem hogy Ausztria mindig és mindig elfogadja a viszonyokat úgy, a­mint azok jelenthetnek, hogy ő nem kezdeményező, hogy nincs módjában kereken kimond­hatni : „nem akarok a ketreczbe men­ni , meglátom, hogy ki mer kényszeríte­ni“, vagy hogy — bemenvén — nyakon nem foghatja a szörnyet és nem próbál­hatja meg leteríttetését, árthatlanná té­telét — igenis, ez a baj! — Ebben Ku­randa úrnak igaza lehet. De a jó orvos nem állapodik meg a diagnosis mellett, melynek még semmi gyakorlati hatása nincs, hanem át kell men­nie a therapeuticára is. Megtudván, mi a baj, gondosan tanulmányozza annak okait, és az orvoslás módját. Ezt Kuranda úr — sajnos — nem tette, ő nem vizsgálta tovább, vájjon honnan ered a kezdeményezési vállalkozás hiá­nya, honnan van az, hogy oly nagy ag­godalom uralkodik minden komolyabb bonyodalom miatt, vagy hogy ilyennel szemben az ajánlkozó esély elfogadtatik ? E kérdések tanulmányozását ajánljuk a birodalmi tanács majoritásának; és ha mind a baj valódi okát, mind pedig a gyógyí­tás eszközeit kitalálták , és ha ezen eszközök alkalmazására készek, akkor álljanak elő, és szófiai janak fel, ak­kor kalapot emelendünk előttük, és azt fog­juk mondani : „legyetek üdvözek ti baj­nokai a gyakorlati értékű, termékeny oppositionak!“ Eeeoi dolgok.­ ­ A reichsrath december 4-ei ülésé­ben folyt hosszú és kemény vita hasonlít némileg azokhoz, melyek a valódi parla­­mentarismussal bíró képviselőtestületek­ben szoktak folyni. Jobban hasonlít azon­ban a még új országgyűlések szóbeli harczaihoz is, melyekben részint a minisz­terek faggatása, részint a képviselők ré­széről való egyszerű demonstratio a czél, más gyakorlatiabb eredmény nélkül, mint­hogy a minisztert n­ilatkozatra bírják, s az ellenzék kibeszélje magát. A vita kap­csolatban áll a miniszteri felelősség kér­désével, s hogy a bécsi képviselőháznak mennyi szava van a külügyminiszter dolgaiba, híven jellemzé Rechberg gróf azon finom iróniával tett megjegy­zése, mely szerint „a házi rend sza­bályai szerint az interpellatió­­ra adott válaszok vita tárgyai nem lehetnek“, s bocsánatot kér a háztól, hogy most az egyszer a ház sza­bályai ellenére vitába elegyedik. A házi rend idézett szabálya meg­győz arról, hogy az interpellatiókra adott miniszteri nyilatkozatok felett csupán conversatio támadhat, melynek gya­korlati parlamentáris eredménye nincs. Ha tehát a dec­ember 4-ei, különben érdekes vitának jelentőségét meg akar­nék határozni, azt mondhatnék, hogy mi­után Bécsben a népgy­űlések megengedve nincsenek, a reichsrath képviselőháza tette meg a rokonszenv-nyilatkozatot az Elbe­­melléki herczegségek iránt. A népgyülés tartásának meg nem engedése indokául fel is hozatott, hogy minek a népgyülés, ha együtt van a reichsrath ? S még­is — csodálatos! A reichsrathbeli vitának csupa conversationalis jelleme da­czára az a hir terjedt volt el Bécsben, hogy annak következtében a miniszteri tanács elhatározta volna, hogy ne Csak gróf Rechberg, hanem vele együtt az összes minisztérium beadja lemondását ő Felségének; mivel — a­mint a „Presse“ egész bizonyosság­gal értesül — Rechberg gróf nyilatkoza­tát az egész minisztérium egyhangúlag helyeselte volt. A bécsi lapok eme vissza­lépésről kelt híreket ki is adták, kivált azok, melyek Giskra, Kuranda és más urak parlamentáris tevékenységét szere­tik minél fényesebb glóriával környezni. A „Presse“ szintúgy büszke rá, hogy, a­nélkül, hogy a képviselőházban valaki forma szerinti resolutiót fogalmazott vol­na a napi kérdésben; a­nélkül, hogy a külügyi politika rászólását fe­jezte volna ki, úg­y látszik, a 4-diki vita oly mély benyomást tett a minisz­tériumra, hogy a visszalépés hozatott in­dítványba a miniszteri tanácsban. Azon­ban a „Presse“ is, mely ama hírt első helyen közli, higgadtabb, hogy sem teljes hitelt adjon neki. Úgy véli, hogy ha csak­ugyan be­adná is lemondását a miniszté­rium, felsőbb helyen nem fogadnák el. A minisztérium említett szándékáról kelt hírek ezenkívül, úgy látszik, merő­ben alaptalanok is. Legalább az , Österreichische Constitu­tionelle Zeitung“ egy félhivatalosnak lát­szó jegyzékben ezt írja : „Tegnap (5-kén) az a hír terjedt el, mintha gr. Aschberg a dán-német kérdésben a képviselő­­házban folyt vita következtében le akarná tenni tárcsáját. Habár ezt a hírt egy illetékes hang sem erősíti, némely reggeli lap tudomást vett róla, s a hirt kiszélesítvén, azt mondják, hogy az egész minisztérium beadta lemondá­sát, miután egy, tegnap tartott miniszteri tanács­ülésben a kabinet megrendítve látja állását a schleswig-holsteini kérdés miatt..........Abba­n a helyzetben vagyunk, hogy minden, akár egyes miniszter, akár az összes minisztérium állás­á­nak megrendültéről szárnyaló híreket teljesen meghazudtoljunk. A jelentett lemondás, természetesen, nem fogadtatik el, n­ive­ nem is kívánták. „A tegnap tartott miniszteri conferentiában, melyben mindenik miniszter részt vett, a meny­nyire tudjuk, még egy szó sem volt, mi ilyennek föltevését megengedné. A Rainer féle minisztérium, s különösen Rechberg gróf, nem látták okát , miért indítványoznák az állam­ügyeknek más kezekbe való t­olását. „A mi hiteles forrásaink szerint a tegnapi mi­niszteri tanács tárgya nem volt egyébb, mint a német szövetségnél határozatba menendő és foganatosítandó kato­nai rendszabályok.“ A reichsrath képviselőháza ennélfogva meg van fosztva azon nagy parlamentá­ris önérzettől, hogy kemény ostromai kül­ügyminisztereket és minisztériumokat ren­dítsenek meg állásukban, holott az „Ost Deutsche Post“ igen nagy fontosságot tulajdonít nemcsak annak, a­mi decem­ber 4-dikén elmondatott, hanem még az akkori hallgatásnak is, értvén alatta azt, hogy a minisztérium védelmére egyetlen képviselő sem szólalt fel. Azonban a bécsi nagy­közönségre, melynek az utczán nyilatkoznia nem le­­het, nagy hatást tehetett maga a szabad szó, s az előtte új Parlamentarismus ily foka is kellemes izgatottságba hozhatja, lévén egy oly orgánum, mely a bécsi sajtó s a bécsi községi tanács hangjánál hathatósabban fejezi ki a schleswig-hol­steini ügyben a nemzetiségi elv melletti buzgólkodást. Lapunk előbbi száma közlé gróf Rech­­bergnek a schleswig-holsteini ügyre néz­ve a reichsrath képviselő­házában tett nyilatkozatát Ha fontosságra nem, érde­kességre nézve vételkedik vele az a vita mely a miniszter nyilatkozata után ki­fejlődött. R­e­c­h­b­a­u­e­r úr, ki az interpellate pár héttel azelőtt tette volt, szólalt föl először. A­midőn, úgymond, társaimmal együtt a mi­niszter urat interpelláltam, sem hiú kíváncsiság­ból, sem azon szándékból nem tettem, hogy a kormányt zavarba hozzam. C­élunk az volt, hogy e ház­t Európa előtt kinyilatkoztassuk, hogy német dán kérdésben a jog a német herczegsé­­gese részén áll, s hogy ezen kérdés első­sorban Németország becsületét és méltóságát érinti, en­nélfogva pedig Ausztriának, mint német, s mint nagy hatalomnak, azon részre kell lépnie, hol a jog áll. A külügyér urnak mai válasza sem en­­gemet, sem elvtársaimat nem elégítette ki. 1­6 excellencziája hangnyomattal sz­ó arról, hogy e kérdésben kezetfogva halad Poroszországgal. E kinyilatkoztatást nagyon örvendetesnek találnék, ha e porosz szövetséges a porosz nép szelleme volna, de Bismark féle kormánynyal kezetfogni Ausztriára nézve nem nagy becsületnek tekint­hetem (zajos tetszés a ház minden oldalairól, s a karzatokról.) Ha Ausztria csakugyan a jogot akarja tisztelni, akkor egészen más álláspontot kell elfoglalnia, mint a­milyent a külügyér úr az imént fejtegetett előttünk; akkor t. i. nem a lon­doni jegyzőkönyvhöz, hanem a herczegségek ősi, írott, százados jogához, Némethon jogához kell ragaszkodnia. Schleswig-Holstein államjogi vi­szonya a következő alaptételek által jellemezte­­tik : 1) Schleswig és Holstein független és önálló államok ; 2) A két herczegség elválaszthatlanul van egybekötve; 3) Azokban csak a fiági örö­kösödés érvényes. Ezen alaptételek sok század történelme által fejlődtek ki. Szónok itt rövid vázlatát adja az idevágó tör­ténelemnek 1460-tól fogva, a mely évben a hol­­steini rendek a dán királyt herczegeknek válasz­tották, 1848 ig, s igy folytatja: a mi 1848 óta történt, azt nem akaro­m itt felhozni. Keserű em­lékben él az, s becsületes német pirulás nélkül nem pillanthat vissza azon időre, a midőn német hatalmasságok fegyvereztek le egy nemes test­­vérfajt, mely igaz jogáért küzdött azt általmat­­lanul adván­yt a külföldnek. Ezen gyalázatos bé­két a varsói egyezkedés követte, s a londoni jegyzőkönyv, mely a külügyér urnák fejtegetései szerint képezné ma az egyedül elfoglalandó ala­pot. A londoni jegyzőkönyvvel a nagyhatalmas­­ságok, az európai egyensúly és béke fenntartásá­nak ürügye alatt, a bekestgségeknek legfontosabb jogait se­mmisítették meg. Azt mondja ő excellentiája, hogy esetleg IX. Keresztélynek trónjogait is kétségbe lehetne von­ni. Én ezt örömest engedem át a dán bíród, ta­nácsnak (vidorság); mi csak a német herczegsé­­gekkel foglalkozunk. Ezeknek rendei soha sem egyeztek bele a londoni jegyzőkönyvbe sőt nem is volt alkalmuk felette nyilatkozni. A srágoni rokonok ismételve óvást tettek ellene. A német szövetség nem fogadta el. Mindezekből követke­zik, hogy a londoni jegyzőköny Schleswig-Hol­­steinra néze érvényes nem lehet. Sőt e jegyző­könyv nyilvánosan jogsértő. Mily jognál fogva intézkedtek a nagyhatalmak egy ország felett, mely velök háborúban nem volt? mily joggal fosztották meg a slágoni rokonokat ősi igényeik­től ? mily joggal a német szövetséget alkotmány­­szerű illetékességétől? Hisz ha e szerint mehet­nének a dolgok, akkor sem az országok, sem a fejedelmek nincsenek biztosítva, mert hiszen csak a nagy hatalmasságok kedvétől függ, hogy téte­lük felett rendezkedjenek. (Élénk bravó). A lon­doni jegyzőkönyv jogilag tarthatatlan, és a kö­telék, mely a német herczegségek és Dánország közt, mint tisztán személyes uniós viszony, léte­zett, most meg van oldva. Egyébiránt ezen jegy­zőkönyv nem is tartalmazza azt, mit belőle kö­vetkeztetni akarnak. Ausztria és Poroszország abban nem is fogadták el határozottan az örökö­södési rendet, melyet VII dik Fridrik létrehozni óhajtott; ők csak a trónörökösödés rendezé­sébe egyeztek bele, alkotmányos ren­dezésbe , mely azonban Schleswig Holsteinban létre nem jött. A dán királynak kötelessége lett volna a német herczegségek, a német szövetség­nek s a fragoni rokonok hozzájárulását készkö­­­zölni. Mindez azonban nem történt meg. Fridrik e kötelességet lismerte, minek bizonyságául szolgál az, hogy a bíród, tanácsnak l­eleegyezé­sét megkérte. Ugyanezt kellett volna a német herczegségekben is tennie, de miután nem tette, a londoni jegyzőköny­vnek hiányzik a jogi alap (balról: h­eyes !) Nem áll tehát, a­mit a külügyér úr mond, hogy Ausztria a londoni jegyzőkönyv­től vissza nem léphet a nélkül, hogy jogszegést követne el. Jogszegés volt a jegyzőkönyvhöz csatlakozni, attól elállani elismerése a jognak (élénk bravó.) Szónok az executio eszméjét is elveti. Ezen eszme, úgymond, csak arra fog szolgálni, hogy a német hadak egy darab ideig, addig t. i., mig­­yen Német­oszágban a lelkesedés hullámai le fognak ismét nyugodni, a herczegségeket elfog­lalva tartandják; ennekutána D­ánország majd ismét igérend valamit, és a herczegségeket ismét el fogják áruln­i (zajos bravo). Azt mondják, Eu­rópa biztossága követeli, hogy a londoni jegy­zőkönyvet, mint kötvényt, ne mellőzzék. De hová jutott a kötvények szentsége ?­­ Napóleon Franciiaország trónján, Belgaország, Krakkó, Modena, Toskana, Nápoly, Görögország, mind­ezek fényes bizonyítványok arra nézve, hogy a nagyhatalmak mennyire tisztelik a szerződése­ket . Anglia, Franczia és Oroszországgal együtt a bajor fejedelmi családnak biztosítja a görög trónt; kevés idő múlva azonban angol pénz s­argói cselszövés megbuktatja ugyanezen csalá­dot, hogy a trónt más családnak adja (bravo). És Lengyelország? a nagyhatalmak fennhangon ismerték el a lengyel nép jogait, s most mégis ott hagyják veszni a muszkának barbár kezei alatt (élénk bravó). Háborúval fenyegetnek ben­nünket? várjon az a negyven milliónyi német nép nem birna-e ott, hol érdeke és becsülete fo­­rog szóban, annyi bátorsággal, mint a marok­nyi lengyel faj ? Szónok végül hivatkozik azon magasztos sza­vakra, melyeket a császár Frankfurtban mondott, s inti a kormányt, hogy azon erkölcsi hódítást, melyet ő Felsége német földön tett, most veszni ne hagyja. Schindler átalánosan festi a helyzetet, melybe a birodalom a fegyveres béke által ju­tott, s azt továbbra fenntarthatlannak jellegzi. A birodalmi tanács — úgymond — nem képez­het magának helyes véleményt, ha a külpolitika utait nem ismeri. Azért óhajtana­k egy olyan könyvecskét, milyet a külügyminisztériumok másutt szoktak az államot képviselő testületek asztalára letenni. A borítékkal szónok nem tö­rődik, nem bánja, akár sárga, akár kék, s csak azt óhajtja, hogy ezen leendő könyvecskének tartalma ne nagyon emlékeztessen a kék színre*) (vidorság és bravo). Gróf Rechberg : a házirend szabályai szerint az interpellátiókra adott válaszok vita tárgyát nem képezhetik. A midőn tehát egy ily válasz feletti discussióba bocsátkozom, engedelmet ké­rek a háztól (vidorság). Nem tudom, gyenge hangom e, vagy e ház akuszikája az oka, hogy ismételve félreértettem (nevetés). Rechbauer úr fejtegetései szerint én azt állítottam volna, hogy a londoni szerződvény (nem jegyző­önyv) ké­pezné a kérdés egyetlen jogi alapját, pedig én azt mondom, hogy ezen szerződvény és az egyez­kedések, melyek 1851. és 1851 -ben történtek, egy megoszthatlan egészet képeznek, és hogy a császári kormány a londoni szerződ­vényt csak azon mértékben tarthatja kötelezőnek, a­meny­nyiben Dánia megfelel azon kötelmeknek, me­lyeket ama egyezményekb­en Németország irá­nyában elvállalt. Németországban­ állásunkat is nagyon feketén festi szónok úr. Én nem úgy né­zem a dolgokat. Ausztria kijelentette, hogy Né­metország jogait védeni kész, kész megfelelni Német szövetségi kötelességeinek, h­gy kész az executió czéljára hadat megindítani, a mihelyt az követeltetik. Egyúttal sajnálkozásomat kell nyilvánítanom azon, hogy e házban kormányok és személyek említtettek meg, s azt hiszem, hogy nem a mi feladatunk itt azzal foglalkozni, mi a külföldön történik a zajos ellenzés minden oldalról, ohó kiáltások. Egy hang , de bizony !) Hagyjuk az idegen népeket maguk ügyeit a maguk tűzhe­lyén kifőzni, s követeljük viszont, hogy a ma­gunk belügyeibe ne avatkoznának (mozgalom). Schindler úr azt mondá, hogy 1850 óta a kül­ügyi politika nagy pénzbeli áldozatokat rótt a birodalomra. Bátor vagyok őt figyelmeztetni, hogy én csak az olasz háborúnak kiütése után hivattam meg a külügyek vezényletére. A­mi addig történt volt, azt rovásomra írni nem lehet, de a­mi azóta történt, azért szívesen vállalom el az egész felelősséget. Schindler úr felhozta to­vábbá a lengyel ügyet és a congress-kérdést; a­mi a lengyel ügyet illet, az ebbeli tárgyalások a legnagyobb nyilvánossággal intettek. Az illető okmányok közzé lőnek téve, s bizonyosan nincs e háznak tagja, mely azokat el nem olvast­a, s azok felett magának véleményt nem képzett vol­na. Újat e tekintetben mondani nem tudnék. A három hatalmasság lépéseinek nem volt más si­kere, mint Oroszországnak azon ismételt kinyi­latkoztatása, miszerint kész lengyel alattvalói­nak nemcsak azt, mit e három hatalmasság aján­lott, hanem ennél többet is megadni, hogy azon­ban erre az időt alkalmasnak nem találja, hogy míg az országban a béke helyre nem állt, lehetetlennek tekinti nagylelkű szándékait tény­­legesíteni, de hogy ezt megteendi, mihelyt a nyugalom visszatér. A még be nem fejezett tárgyalások azonban, úgy mint az európai helyzet, általában egészen új fordulatot nyert az által, hogy a francziák csá­szára a hatalmasságokat egy congres­usra hivta meg, melynek czélja volna, Európa helyzetének új alapot adni, mely a békét jobban biztosítaná, mint az eddigi. — Úgy hiszem, nincs kormány, mely az ezen indítványban nyilatkozó nemes szándékot jobban méltányolná, mint a császári. Szép és nagy eszme : barátságos, szabad egyez­kedés útján a békének újabb biztosítékaihoz jutni. A császári kormány ez eszmének magasz­tosságát félre nem ismerheti, de egyúttal el nem titkolhatja magának, hogy a congressus olyan valami, miből háború és béke egyaránt eredhet,­­ hogy tehát a háborúnak elhárítására szüksé­ges, magát a congressust előkészíteni, előkészí­teni oly módon, hogy egyezkedés történjék azon tárgyak felett, melyeket elintézni, azon czélok fölött, melyekhez eljutni, és azon eszközök fe­lett, melyeknek alkalmazásával a kitűzött czélo­­kat elérni szándékoltatik. A még folyamatban levő tárgyalásokról nem szólhatok bővebben csak annyit mondhatok, hogy a kormány min­­den diplomatikai tárgyalásainál egy czélt válto­zatlanul tart szeme előtt: a békének t. i. és a bi­rodalom integritásának fenntartását (élénk tet­szés.) Grocholski párvonalba hozza a német herczegségek kérdését a len­gyel ügygyel. Német­ország, úgymond, nem az írott betűk, nem a szerződvények, hanem a nemzetiségi jog mellett lelkesedik. A lengyel nép büszke arra, hogy a nemzetiségi elvért egy század óta vérzik. E ház­nak lengyel tagjai e végett mindenben fogják támogatni a német herczegségek ügyét. A lengyel kérdésben, diplomatikai tárgyalá­sokat taglalva, megjegyzi szónok, hogy Ausztria e kérdésben vereséget szenvedett, a nyilvánítja azon óhajtását, hogy a német herczegségek ügye ne hurczoltassék úgy a diplomatia tekervényes utaira, mint a lengyel (élénk bravó). Végül inti a kormányt, vigyázzon, hogy háta mögött szö­vetség ne támadjon, mely veszélyesebb volna mindazon veszélyeknél, melyeket eddigi politi­kája által elhárítani vélt. B­r­i­n­z is élénken szól a német herczegségek igé­nyei mellett. Név szerint kiemeli, hogy Né­metországban a hangulat Ausztria ellen kezd fordulni. Különösen — úgymond a többi közt — a miniszter úrnak azon megjegyzését találtam feltűnőnek, várjon hadat indítson-e Németország a végett, hogy egy augustenburgi vagy egy glücksburgi lépjen a német herczegségek trón­jára. Ha ezt nekem egy demokrata mondja, ak­kor megértem , de bámulnom kell, midőn ezen szavakat Európa leglegitimebb kormányának leglegitimebb képviselője ejti (zajos tér­zés). Végül Brinz úr megjegyzi, hogy ő eddig külö­nösen a német kérdést illetőleg őszinte barátja volt gr. Rechberg politikájának, de ma kényte­len kijelenteni, hogy az utóbbi események által bizalma mélyen meg lön rendítve. Gr. Rechberg mélyen sajnálja, hogy a bizalmat elveszté, melylyel Brinz uz öt­t megtisz­­telte, de reményli, hogy azt ismét meghozandják neki az események, melyek mai politikáját iga­­zolandják. Brinz azt mondá, hogy gróf Rechberg *) Czászás a „blaue Dunst"*-ra, mely kifejezés alatt a német ámítást ért. tSfd­ A mai szent ünnep miatt lapunk közelebbi száma csütörtökön december 10-én jelenik meg.

Next