Pesti Napló, 1863. december (14. évfolyam, 4140-4162. szám)
1863-12-08 / 4146. szám
281-1146 14. évf folyam. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kistdőhl Antal: Előfizetési feltételek . Szerkesztési Iroda : a szerkesztőséghez intézendő. Perenciek térén 7-dik szám földszint. Vidékre,postán : Helyben, házhoz hordva. Perencniek tere 7-ik szám, 1-lő emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől iA lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli félévre . . . , 10 frt 50 kr o. é. teranezitik tere i ut szám, som fogadtatnak el. panszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők ■ | Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. 1863. Kedd, dec. 8. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetőnél 7 ^ fen Bélyegdij külön 30 aj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Pest, dec. 7.1863. (Fk) Azon érdekes ülésről, melyet a bécsi birodalmi tanács alsóháza múlt pénteken tartott, nem akartunk szólni mindaddig, míg a teljes stenográfiai jegyzőkönyv nincs kezeink közt; hátha a lapok rövid kivonataiban egyik vagy másik szónoknak valamelyik fontos vagy nagyon szellemdús nyilatkozata mellőztetek volna ?! Olvastuk, figyelemmel olvastuk a stenográfiai jelentést, és sajnáljuk a fáradságot, melyet arra fordítottunk. Még leggonoszabb ellenségünk sem foghatja ránk, hogy Rechberg gróf politikájának csodálói közé tartozunk, de ki kell mondanunk, hogy a pénteki parlamenti csatában, ha nyugodtan pillantunk végig annak folyamára, az maradt győztes, aki első pillanatban megyerinek látszott — az osztrák külügyér, aki élénken érezhette ezúttal azon szavaknak igazságát, miket Gutzkow „párisi leveleiben“ mond, hogy „igazságos bíráló csak az lehet, aki maga is teremteni tud; nem szükséges, miszerint a bíráló, hogy remek ítéletet hozhasson, egyszersmind az alkotás terén is remekeljen, de szükséges, hogy legalább kísérletet tett légyen azon működés körül , melyről ítéletet hozni merészelt; élénken érezhette — mondjuk — ő excja, hogy a politikai élet a Lijthán túl még nagyon fiatal, és hogy a derék követek csak elméletből, és így is csak rövid idő óta ismerik azt. Ide nem értjük természetesen azokat, kik külön kérdés elméleti fejtegetésével beérték, miként az eszes Rechbauer, vagy akik csak élni akartak az alkalommal, hogy elmondhassák szívek régi fájdalmát, miként a lengyel Grocholski, hanem csak azokról szólunk, kik Ausztria egész külpolitikáját vették Konczkés alá, és Rechberg grófot — ki, ha egyébbel nem, de legalább is cseszel és routineval bir — megleczkézni akarták, miként példa valami ősz diplomata a legfiatalabb attachéval tenné. Amit Kuranda, Giskra és mások elmondtak, az — valamivel több szerénységgel előadva — hirlapi czikknek talán megjárná, mert a hirlapíró nem tényezője a kormánynak, mert ő nemcsak a jelennel foglalkozik, hanem a jövőt előkészíteni is hivatva van. Más azonban a képviselők állása , és ha ezek oppozitiót csinálnak, mindenek előtt arra kell ügyelniök, hogy csak olyasmit szabad kivárniok, amit ők — ha rögtön kormányra hivatnak — valósítani képesek volnának, és olyasmit meg ne rójanak, amit ők is elkövetnének, ha a miniszteri tárcza az ő kezükben volna. Szemére lobbantják Rechberg grófnak, hogy Ausztra egyetlen nagyhatalommal sincs jó lábon, és nevezetesen Giskra úr ezt igen részletesen kimutatta, szemlét tartván mind a négy nagyhatalom felett. A tény, melyet Giskra állít, való, de miért nem bocsátkozott az indokok taglalgatásába is ? Oroszországgal rész lábon áll Ausztria — igaz! De miért? Mert nem szövetkezett vele a lengyel forradalom egyenes elnyomására; m ily szövetséget ajánlana-e Giskra; ilyenre lépne-e, ha ő volna miniszter ? Poroszországgal rész lábon áll Ausztria — igaz! De miért ? Mert nem akarja magát kiszoríttatni Németországból, mert nem akarja ezt porosz hegemónia alá juttatni. Várjon Giskra úr akarná-e ezt, amit Rechberg nem akar? Angliával sem létezik valami nagyon szilárd barátság, miért ? Mert Anglia az olasz kérdésben Victor Emanuel részén áll, tehát Velenczét is, Rómát is kész volna odaadni az egységes Olaszországnak. Ezt tenné e Giskra úr, mint osztrák miniszter? Francziaországgal is meglehetősen feszült a viszony. Miért ? Mert Ausztria csak elvben, és bizonyos feltételek mellett fogadta el a congressust. De ha ma Giskra úr a külügyminiszter, nem volna-e annyi esze, hogy átlátná, miszerint Napóleon császár legújabb politikája — a congressusi tervet bezárólag — főleg Ausztria ellen van irányozva, és hogy ez nem tehet egyebet, mint legalább egyenes okot nem adni a szakasztásra, és ameddig lehet, faire bonne mine au mauvais jeu ? ! Hát aztán Kuranda úr?! Arról panaszkodik, hogy Ausztria az év elején késznek látszott „a nyugati hatalmakkal“ szövetségre lépni, utóbb meg abbi hagyta ezt a tervet. De vájjon nem tudja-e Kuranda úr, hogy a két nyugati hatalom közt, nevezetesen a lengyel kérdésre nézve, tetemes véleménykülönbség létezik, és hogy Ausztriának ennélfogva — mióta ama nézetkülönbség nyilvánvalóvá lett — csak e hatalmak egyikével lehetett karöltve járni, — de nem mind a kettővel egyszerre ? Eddig, úgy látszik, tűrhető egyetértés létezik Ausztria és Anglia közt; azt akarná-e Kuranda úr,hogy Ausztria ne Angliához, hanem Francziaországhoz csatlakozzék, azaz — magyarul, mondva — hogy Napóleonnal együtt háborút viseljen Lengyelország felszabadítása mellett? Ha ezt nem akarja (pedig az „Ostd. Post“ magatartása utána ítélve, nem akarja),mi kifogása lehet Rechberg gróf politikája ellen ? Ha pedig akarja, miért nem meri nyíltan kimondani ? Úgy hiszszük, fölösleges ez ellenbírálatunkat még tovább folytatni; már ezen egypár példa is elegendő annak kimutatására, hogy az az egész oppositió, mely annyi csengő szóban nyilvánult, gyakorlatilag véve, barkát sem ér, és Rechberg grófot csak oly kevéssé sebezhette, mintha toll-labdacscsal dobálgatták volna. Ha nem igazságosak akarunk lenni ! Egyetlen pillanat volt, a midőn úgy látszott, hogy a vita komolyabb alakot ölt, és a tárgy fenekére szálland ; ezen pillanat Kuranda úr szónoklása közben fordult elő, a midőn a nevezett úr azt mondó, hogy az osztrák kormány — valahányszor valami fontos európai ügygyel kell foglalkoznia — a medveszeliditőhöz hasonló, kinek hivatása a medve kereczébe bemenni, a ki azonban hálát ad az égnek, ha ismét ép tagokkal kijuthat onnan. Igenis, ez a bökkenő! Az adott viszonyok közt Rechberg gróf nem tehet mást, mint amit valósággal tett , hanem hogy Ausztria mindig és mindig elfogadja a viszonyokat úgy, amint azok jelenthetnek, hogy ő nem kezdeményező, hogy nincs módjában kereken kimondhatni : „nem akarok a ketreczbe menni , meglátom, hogy ki mer kényszeríteni“, vagy hogy — bemenvén — nyakon nem foghatja a szörnyet és nem próbálhatja meg leteríttetését, árthatlanná tételét — igenis, ez a baj! — Ebben Kuranda úrnak igaza lehet. De a jó orvos nem állapodik meg a diagnosis mellett, melynek még semmi gyakorlati hatása nincs, hanem át kell mennie a therapeuticára is. Megtudván, mi a baj, gondosan tanulmányozza annak okait, és az orvoslás módját. Ezt Kuranda úr — sajnos — nem tette, ő nem vizsgálta tovább, vájjon honnan ered a kezdeményezési vállalkozás hiánya, honnan van az, hogy oly nagy aggodalom uralkodik minden komolyabb bonyodalom miatt, vagy hogy ilyennel szemben az ajánlkozó esély elfogadtatik ? E kérdések tanulmányozását ajánljuk a birodalmi tanács majoritásának; és ha mind a baj valódi okát, mind pedig a gyógyítás eszközeit kitalálták , és ha ezen eszközök alkalmazására készek, akkor álljanak elő, és szófiai janak fel, akkor kalapot emelendünk előttük, és azt fogjuk mondani : „legyetek üdvözek ti bajnokai a gyakorlati értékű, termékeny oppositionak!“ Eeeoi dolgok. A reichsrath december 4-ei ülésében folyt hosszú és kemény vita hasonlít némileg azokhoz, melyek a valódi parlamentarismussal bíró képviselőtestületekben szoktak folyni. Jobban hasonlít azonban a még új országgyűlések szóbeli harczaihoz is, melyekben részint a miniszterek faggatása, részint a képviselők részéről való egyszerű demonstratio a czél, más gyakorlatiabb eredmény nélkül, minthogy a minisztert nilatkozatra bírják, s az ellenzék kibeszélje magát. A vita kapcsolatban áll a miniszteri felelősség kérdésével, s hogy a bécsi képviselőháznak mennyi szava van a külügyminiszter dolgaiba, híven jellemzé Rechberg gróf azon finom iróniával tett megjegyzése, mely szerint „a házi rend szabályai szerint az interpellatióra adott válaszok vita tárgyai nem lehetnek“, s bocsánatot kér a háztól, hogy most az egyszer a ház szabályai ellenére vitába elegyedik. A házi rend idézett szabálya meggyőz arról, hogy az interpellatiókra adott miniszteri nyilatkozatok felett csupán conversatio támadhat, melynek gyakorlati parlamentáris eredménye nincs. Ha tehát a december 4-ei, különben érdekes vitának jelentőségét meg akarnék határozni, azt mondhatnék, hogy miután Bécsben a népgyűlések megengedve nincsenek, a reichsrath képviselőháza tette meg a rokonszenv-nyilatkozatot az Elbemelléki herczegségek iránt. A népgyülés tartásának meg nem engedése indokául fel is hozatott, hogy minek a népgyülés, ha együtt van a reichsrath ? S mégis — csodálatos! A reichsrathbeli vitának csupa conversationalis jelleme daczára az a hir terjedt volt el Bécsben, hogy annak következtében a miniszteri tanács elhatározta volna, hogy ne Csak gróf Rechberg, hanem vele együtt az összes minisztérium beadja lemondását ő Felségének; mivel — amint a „Presse“ egész bizonyossággal értesül — Rechberg gróf nyilatkozatát az egész minisztérium egyhangúlag helyeselte volt. A bécsi lapok eme visszalépésről kelt híreket ki is adták, kivált azok, melyek Giskra, Kuranda és más urak parlamentáris tevékenységét szeretik minél fényesebb glóriával környezni. A „Presse“ szintúgy büszke rá, hogy, anélkül, hogy a képviselőházban valaki forma szerinti resolutiót fogalmazott volna a napi kérdésben; anélkül, hogy a külügyi politika rászólását fejezte volna ki, úgy látszik, a 4-diki vita oly mély benyomást tett a minisztériumra, hogy a visszalépés hozatott indítványba a miniszteri tanácsban. Azonban a „Presse“ is, mely ama hírt első helyen közli, higgadtabb, hogy sem teljes hitelt adjon neki. Úgy véli, hogy ha csakugyan beadná is lemondását a minisztérium, felsőbb helyen nem fogadnák el. A minisztérium említett szándékáról kelt hírek ezenkívül, úgy látszik, merőben alaptalanok is. Legalább az , Österreichische Constitutionelle Zeitung“ egy félhivatalosnak látszó jegyzékben ezt írja : „Tegnap (5-kén) az a hír terjedt el, mintha gr. Aschberg a dán-német kérdésben a képviselőházban folyt vita következtében le akarná tenni tárcsáját. Habár ezt a hírt egy illetékes hang sem erősíti, némely reggeli lap tudomást vett róla, s a hirt kiszélesítvén, azt mondják, hogy az egész minisztérium beadta lemondását, miután egy, tegnap tartott miniszteri tanácsülésben a kabinet megrendítve látja állását a schleswig-holsteini kérdés miatt..........Abban a helyzetben vagyunk, hogy minden, akár egyes miniszter, akár az összes minisztérium állásának megrendültéről szárnyaló híreket teljesen meghazudtoljunk. A jelentett lemondás, természetesen, nem fogadtatik el, nive nem is kívánták. „A tegnap tartott miniszteri conferentiában, melyben mindenik miniszter részt vett, a menynyire tudjuk, még egy szó sem volt, mi ilyennek föltevését megengedné. A Rainer féle minisztérium, s különösen Rechberg gróf, nem látták okát , miért indítványoznák az államügyeknek más kezekbe való tolását. „A mi hiteles forrásaink szerint a tegnapi miniszteri tanács tárgya nem volt egyébb, mint a német szövetségnél határozatba menendő és foganatosítandó katonai rendszabályok.“ A reichsrath képviselőháza ennélfogva meg van fosztva azon nagy parlamentáris önérzettől, hogy kemény ostromai külügyminisztereket és minisztériumokat rendítsenek meg állásukban, holott az „Ost Deutsche Post“ igen nagy fontosságot tulajdonít nemcsak annak, ami december 4-dikén elmondatott, hanem még az akkori hallgatásnak is, értvén alatta azt, hogy a minisztérium védelmére egyetlen képviselő sem szólalt fel. Azonban a bécsi nagyközönségre, melynek az utczán nyilatkoznia nem lehet, nagy hatást tehetett maga a szabad szó, s az előtte új Parlamentarismus ily foka is kellemes izgatottságba hozhatja, lévén egy oly orgánum, mely a bécsi sajtó s a bécsi községi tanács hangjánál hathatósabban fejezi ki a schleswig-holsteini ügyben a nemzetiségi elv melletti buzgólkodást. Lapunk előbbi száma közlé gróf Rechbergnek a schleswig-holsteini ügyre nézve a reichsrath képviselőházában tett nyilatkozatát Ha fontosságra nem, érdekességre nézve vételkedik vele az a vita mely a miniszter nyilatkozata után kifejlődött. Rechbauer úr, ki az interpellate pár héttel azelőtt tette volt, szólalt föl először. Amidőn, úgymond, társaimmal együtt a miniszter urat interpelláltam, sem hiú kíváncsiságból, sem azon szándékból nem tettem, hogy a kormányt zavarba hozzam. Célunk az volt, hogy e házt Európa előtt kinyilatkoztassuk, hogy német dán kérdésben a jog a német herczegségese részén áll, s hogy ezen kérdés elsősorban Németország becsületét és méltóságát érinti, ennélfogva pedig Ausztriának, mint német, s mint nagy hatalomnak, azon részre kell lépnie, hol a jog áll. A külügyér urnak mai válasza sem engemet, sem elvtársaimat nem elégítette ki. 16 excellencziája hangnyomattal szó arról, hogy e kérdésben kezetfogva halad Poroszországgal. E kinyilatkoztatást nagyon örvendetesnek találnék, ha e porosz szövetséges a porosz nép szelleme volna, de Bismark féle kormánynyal kezetfogni Ausztriára nézve nem nagy becsületnek tekinthetem (zajos tetszés a ház minden oldalairól, s a karzatokról.) Ha Ausztria csakugyan a jogot akarja tisztelni, akkor egészen más álláspontot kell elfoglalnia, mint amilyent a külügyér úr az imént fejtegetett előttünk; akkor t. i. nem a londoni jegyzőkönyvhöz, hanem a herczegségek ősi, írott, százados jogához, Némethon jogához kell ragaszkodnia. Schleswig-Holstein államjogi viszonya a következő alaptételek által jellemeztetik : 1) Schleswig és Holstein független és önálló államok ; 2) A két herczegség elválaszthatlanul van egybekötve; 3) Azokban csak a fiági örökösödés érvényes. Ezen alaptételek sok század történelme által fejlődtek ki. Szónok itt rövid vázlatát adja az idevágó történelemnek 1460-tól fogva, a mely évben a holsteini rendek a dán királyt herczegeknek választották, 1848 ig, s igy folytatja: a mi 1848 óta történt, azt nem akarom itt felhozni. Keserű emlékben él az, s becsületes német pirulás nélkül nem pillanthat vissza azon időre, a midőn német hatalmasságok fegyvereztek le egy nemes testvérfajt, mely igaz jogáért küzdött azt általmatlanul adványt a külföldnek. Ezen gyalázatos békét a varsói egyezkedés követte, s a londoni jegyzőkönyv, mely a külügyér urnák fejtegetései szerint képezné ma az egyedül elfoglalandó alapot. A londoni jegyzőkönyvvel a nagyhatalmasságok, az európai egyensúly és béke fenntartásának ürügye alatt, a bekestgségeknek legfontosabb jogait semmisítették meg. Azt mondja ő excellentiája, hogy esetleg IX. Keresztélynek trónjogait is kétségbe lehetne vonni. Én ezt örömest engedem át a dán bíród, tanácsnak (vidorság); mi csak a német herczegségekkel foglalkozunk. Ezeknek rendei soha sem egyeztek bele a londoni jegyzőkönyvbe sőt nem is volt alkalmuk felette nyilatkozni. A srágoni rokonok ismételve óvást tettek ellene. A német szövetség nem fogadta el. Mindezekből következik, hogy a londoni jegyzőköny Schleswig-Holsteinra néze érvényes nem lehet. Sőt e jegyzőkönyv nyilvánosan jogsértő. Mily jognál fogva intézkedtek a nagyhatalmak egy ország felett, mely velök háborúban nem volt? mily joggal fosztották meg a slágoni rokonokat ősi igényeiktől ? mily joggal a német szövetséget alkotmányszerű illetékességétől? Hisz ha e szerint mehetnének a dolgok, akkor sem az országok, sem a fejedelmek nincsenek biztosítva, mert hiszen csak a nagy hatalmasságok kedvétől függ, hogy tételük felett rendezkedjenek. (Élénk bravó). A londoni jegyzőkönyv jogilag tarthatatlan, és a kötelék, mely a német herczegségek és Dánország közt, mint tisztán személyes uniós viszony, létezett, most meg van oldva. Egyébiránt ezen jegyzőkönyv nem is tartalmazza azt, mit belőle következtetni akarnak. Ausztria és Poroszország abban nem is fogadták el határozottan az örökösödési rendet, melyet VII dik Fridrik létrehozni óhajtott; ők csak a trónörökösödés rendezésébe egyeztek bele, alkotmányos rendezésbe , mely azonban Schleswig Holsteinban létre nem jött. A dán királynak kötelessége lett volna a német herczegségek, a német szövetségnek s a fragoni rokonok hozzájárulását készközölni. Mindez azonban nem történt meg. Fridrik e kötelességet lismerte, minek bizonyságául szolgál az, hogy a bíród, tanácsnak leleegyezését megkérte. Ugyanezt kellett volna a német herczegségekben is tennie, de miután nem tette, a londoni jegyzőkönyvnek hiányzik a jogi alap (balról: heyes !) Nem áll tehát, amit a külügyér úr mond, hogy Ausztria a londoni jegyzőkönyvtől vissza nem léphet a nélkül, hogy jogszegést követne el. Jogszegés volt a jegyzőkönyvhöz csatlakozni, attól elállani elismerése a jognak (élénk bravó.) Szónok az executio eszméjét is elveti. Ezen eszme, úgymond, csak arra fog szolgálni, hogy a német hadak egy darab ideig, addig t. i., migyen Németoszágban a lelkesedés hullámai le fognak ismét nyugodni, a herczegségeket elfoglalva tartandják; ennekutána Dánország majd ismét igérend valamit, és a herczegségeket ismét el fogják árulni (zajos bravo). Azt mondják, Európa biztossága követeli, hogy a londoni jegyzőkönyvet, mint kötvényt, ne mellőzzék. De hová jutott a kötvények szentsége ? Napóleon Franciiaország trónján, Belgaország, Krakkó, Modena, Toskana, Nápoly, Görögország, mindezek fényes bizonyítványok arra nézve, hogy a nagyhatalmak mennyire tisztelik a szerződéseket . Anglia, Franczia és Oroszországgal együtt a bajor fejedelmi családnak biztosítja a görög trónt; kevés idő múlva azonban angol pénz sargói cselszövés megbuktatja ugyanezen családot, hogy a trónt más családnak adja (bravo). És Lengyelország? a nagyhatalmak fennhangon ismerték el a lengyel nép jogait, s most mégis ott hagyják veszni a muszkának barbár kezei alatt (élénk bravó). Háborúval fenyegetnek bennünket? várjon az a negyven milliónyi német nép nem birna-e ott, hol érdeke és becsülete forog szóban, annyi bátorsággal, mint a maroknyi lengyel faj ? Szónok végül hivatkozik azon magasztos szavakra, melyeket a császár Frankfurtban mondott, s inti a kormányt, hogy azon erkölcsi hódítást, melyet ő Felsége német földön tett, most veszni ne hagyja. Schindler átalánosan festi a helyzetet, melybe a birodalom a fegyveres béke által jutott, s azt továbbra fenntarthatlannak jellegzi. A birodalmi tanács — úgymond — nem képezhet magának helyes véleményt, ha a külpolitika utait nem ismeri. Azért óhajtanak egy olyan könyvecskét, milyet a külügyminisztériumok másutt szoktak az államot képviselő testületek asztalára letenni. A borítékkal szónok nem törődik, nem bánja, akár sárga, akár kék, s csak azt óhajtja, hogy ezen leendő könyvecskének tartalma ne nagyon emlékeztessen a kék színre*) (vidorság és bravo). Gróf Rechberg : a házirend szabályai szerint az interpellátiókra adott válaszok vita tárgyát nem képezhetik. A midőn tehát egy ily válasz feletti discussióba bocsátkozom, engedelmet kérek a háztól (vidorság). Nem tudom, gyenge hangom e, vagy e ház akuszikája az oka, hogy ismételve félreértettem (nevetés). Rechbauer úr fejtegetései szerint én azt állítottam volna, hogy a londoni szerződvény (nem jegyzőönyv) képezné a kérdés egyetlen jogi alapját, pedig én azt mondom, hogy ezen szerződvény és az egyezkedések, melyek 1851. és 1851 -ben történtek, egy megoszthatlan egészet képeznek, és hogy a császári kormány a londoni szerződvényt csak azon mértékben tarthatja kötelezőnek, amenynyiben Dánia megfelel azon kötelmeknek, melyeket ama egyezményekben Németország irányában elvállalt. Németországban állásunkat is nagyon feketén festi szónok úr. Én nem úgy nézem a dolgokat. Ausztria kijelentette, hogy Németország jogait védeni kész, kész megfelelni Német szövetségi kötelességeinek, hgy kész az executió czéljára hadat megindítani, a mihelyt az követeltetik. Egyúttal sajnálkozásomat kell nyilvánítanom azon, hogy e házban kormányok és személyek említtettek meg, s azt hiszem, hogy nem a mi feladatunk itt azzal foglalkozni, mi a külföldön történik a zajos ellenzés minden oldalról, ohó kiáltások. Egy hang , de bizony !) Hagyjuk az idegen népeket maguk ügyeit a maguk tűzhelyén kifőzni, s követeljük viszont, hogy a magunk belügyeibe ne avatkoznának (mozgalom). Schindler úr azt mondá, hogy 1850 óta a külügyi politika nagy pénzbeli áldozatokat rótt a birodalomra. Bátor vagyok őt figyelmeztetni, hogy én csak az olasz háborúnak kiütése után hivattam meg a külügyek vezényletére. Ami addig történt volt, azt rovásomra írni nem lehet, de ami azóta történt, azért szívesen vállalom el az egész felelősséget. Schindler úr felhozta továbbá a lengyel ügyet és a congress-kérdést; ami a lengyel ügyet illet, az ebbeli tárgyalások a legnagyobb nyilvánossággal intettek. Az illető okmányok közzé lőnek téve, s bizonyosan nincs e háznak tagja, mely azokat el nem olvasta, s azok felett magának véleményt nem képzett volna. Újat e tekintetben mondani nem tudnék. A három hatalmasság lépéseinek nem volt más sikere, mint Oroszországnak azon ismételt kinyilatkoztatása, miszerint kész lengyel alattvalóinak nemcsak azt, mit e három hatalmasság ajánlott, hanem ennél többet is megadni, hogy azonban erre az időt alkalmasnak nem találja, hogy míg az országban a béke helyre nem állt, lehetetlennek tekinti nagylelkű szándékait ténylegesíteni, de hogy ezt megteendi, mihelyt a nyugalom visszatér. A még be nem fejezett tárgyalások azonban, úgy mint az európai helyzet, általában egészen új fordulatot nyert az által, hogy a francziák császára a hatalmasságokat egy congresusra hivta meg, melynek czélja volna, Európa helyzetének új alapot adni, mely a békét jobban biztosítaná, mint az eddigi. — Úgy hiszem, nincs kormány, mely az ezen indítványban nyilatkozó nemes szándékot jobban méltányolná, mint a császári. Szép és nagy eszme : barátságos, szabad egyezkedés útján a békének újabb biztosítékaihoz jutni. A császári kormány ez eszmének magasztosságát félre nem ismerheti, de egyúttal el nem titkolhatja magának, hogy a congressus olyan valami, miből háború és béke egyaránt eredhet, hogy tehát a háborúnak elhárítására szükséges, magát a congressust előkészíteni, előkészíteni oly módon, hogy egyezkedés történjék azon tárgyak felett, melyeket elintézni, azon czélok fölött, melyekhez eljutni, és azon eszközök felett, melyeknek alkalmazásával a kitűzött czélokat elérni szándékoltatik. A még folyamatban levő tárgyalásokról nem szólhatok bővebben csak annyit mondhatok, hogy a kormány minden diplomatikai tárgyalásainál egy czélt változatlanul tart szeme előtt: a békének t. i. és a birodalom integritásának fenntartását (élénk tetszés.) Grocholski párvonalba hozza a német herczegségek kérdését a lengyel ügygyel. Németország, úgymond, nem az írott betűk, nem a szerződvények, hanem a nemzetiségi jog mellett lelkesedik. A lengyel nép büszke arra, hogy a nemzetiségi elvért egy század óta vérzik. E háznak lengyel tagjai e végett mindenben fogják támogatni a német herczegségek ügyét. A lengyel kérdésben, diplomatikai tárgyalásokat taglalva, megjegyzi szónok, hogy Ausztria e kérdésben vereséget szenvedett, a nyilvánítja azon óhajtását, hogy a német herczegségek ügye ne hurczoltassék úgy a diplomatia tekervényes utaira, mint a lengyel (élénk bravó). Végül inti a kormányt, vigyázzon, hogy háta mögött szövetség ne támadjon, mely veszélyesebb volna mindazon veszélyeknél, melyeket eddigi politikája által elhárítani vélt. Brinz is élénken szól a német herczegségek igényei mellett. Név szerint kiemeli, hogy Németországban a hangulat Ausztria ellen kezd fordulni. Különösen — úgymond a többi közt — a miniszter úrnak azon megjegyzését találtam feltűnőnek, várjon hadat indítson-e Németország a végett, hogy egy augustenburgi vagy egy glücksburgi lépjen a német herczegségek trónjára. Ha ezt nekem egy demokrata mondja, akkor megértem , de bámulnom kell, midőn ezen szavakat Európa leglegitimebb kormányának leglegitimebb képviselője ejti (zajos térzés). Végül Brinz úr megjegyzi, hogy ő eddig különösen a német kérdést illetőleg őszinte barátja volt gr. Rechberg politikájának, de ma kénytelen kijelenteni, hogy az utóbbi események által bizalma mélyen meg lön rendítve. Gr. Rechberg mélyen sajnálja, hogy a bizalmat elveszté, melylyel Brinz uz ött megtisztelte, de reményli, hogy azt ismét meghozandják neki az események, melyek mai politikáját igazolandják. Brinz azt mondá, hogy gróf Rechberg *) Czászás a „blaue Dunst"*-ra, mely kifejezés alatt a német ámítást ért. tSfd A mai szent ünnep miatt lapunk közelebbi száma csütörtökön december 10-én jelenik meg.