Pesti Napló, 1865. január (16. évfolyam, 4463–4487. szám)

1865-01-15 / 4474. szám

12—4474. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető min­den közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Vasárnap, jan. 15. 1865. 16. évi folyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI KA­ PLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. o. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 u­j kr. Nyílt­ tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás a Pesti Napló 1865-ös­­ első félévi folyamára Előfizetési ár: jan.—júniusi Vs évre 10 firt 20 kr. jan.—martiusi 70 évre 5 frt 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, jan. 14.1865. (Fk) E napokban azt törekedtünk ki­mutatni, hogy az osztrák birodalomban jelenleg fennálló adórendszernek gyö­keres, czélszerű és tartamot ígérő átala­kítása lehetetlen a magyar korona népei­nek hozzájárulása nélkül.­­ A „Bécsi Híradó“ e felfogásunkat osztja, hanem azt szeretné tudni, „váljon ezen, általa is el­ismert igazságból, mily további követ­keztetéseket kell levonni a nemzetnek.“ A nemzetnek ez igazságból egy­előre semmiféle következtetést nem kell és nem lehet levonnia, miután az őt meg­illető, s a „Híradó“ által is jogosultnak elismert befolyását ez ügyben csak tör­vényes képviselete útján érvényesítheti, e képviseletnek egybehivatása pedig nem a nemzettől, hanem a kormánytól függ. Az általunk felállított tételből, melynek helyességét érdemes kollegánk is elis­meri, tehát csak az következhetik, hogy a kormánynak minél előbb egybe kell hívnia a nemzet törvényes képvise­letét, s hogy az adó­reformügy eldönte­­tését mindaddig el kell halasztani, míg e képviselet hozzá nem szólandott. „Hol? természetesen a birodalmi ta­nácsban ? vagy tán csalódnak a bécsi la­pok a „P. Napló“ logikájának szabatos­ságában?“ kérdi a „Bécsi Híradó.“ A­mit a bécsi lapok a mi kimondá­sunkból következtetnek, az nem a mi lo­gikánk, hanem az övék, s ha ezen logi­kájuk nem szabatos, erről mi nem te­hetünk. Minapi czikklinkben, melyre a „ Hír­adó“ megjegyzései vonatkoznak, két íz­ben is kimondtuk, hogy a jelen körülmé­nyek közt nincs kedvünk a kérdés köz­jogi oldalával foglalkozni, nevezetesen a birodalmi tanács ebbeli illetékességét fe­szegetni, s nem állíthatnók, hogy erre ma több kedvünk volna , mint egy héttel ezelőtt, hanem, de unque, hát kedv nélkül is megteszszük. A mi czikkünk logikája egyszerűen ez: az új adórendszer czélszerű megállapítása lehetetlen, ha „a magyar korona népei — ezek minapi szavaink — törvényes képviseletek által az őket megillető részt nem veszik benne.“ E lapnak álláspontja annyira ismere­tes, miszerint felesleges volna még hosz­­szasan magyarázgatni, mit értünk mi a törvényes képviselet, mit értünk azon rész alatt, mely e képviseletet az adóügy körül törvényesen megilleti. De ezzel aztán el van döntve azon kérdés is, vájjon a birodalmi tanácsban látjuk-e ezen törvényes képviseletet , s vájjon annak keblében hiszszük-e érvényesiten­­dőnek a nemzetet megillető befolyást ? Ha azon testület, melyet mi a nemzet törvényes képviseletének tekintünk , s melyet a „Bécsi Hiradó“-nak sem lehet annak nem tekintenie,­­ ha, mondjuk, ezen testület alkotmányszerv után azt a határozatot hozandaná, hogy az őt meg­illető jogot a birodalmi tanácscsal akarja megosztani vagy oly vegyes bizottmány által gyakoroltatni, melyben a magyar országgyűlés úgy, miként a birodalmi tanács képviselve van, — ezen határo­zatban feltétlenül meg kellene nyugod­nunk. . Azon kérdésre tehát: hol szóljanak hozzá a magyarországi képviselők az adó ügyéhez? egyelőre vagy nem kell fe­lelet, vagy nem l­e­h­e­t rá felelni. Nem kell, ha arról van szó, hogy me­lyik testületet illeti jelenleg — a ma­gyar alkotmány szempontjából — az adóügy tárgyalása. Ez nem lehet vita tárgya. Nem lehet azonban felelni rá, ha ar­ról van szó, hogy jövőben melyik fórum elé utasítandja ez ügyet, s átalában uta­­sítandja-e az eddigitől különböző fó­rum elé a magyar országgyűlés ? Ez ezen országgyűlés határozatától függ, mely még a jövő méhében rejlik. Aztán nem is oly egyszerű a dolog, hogy arra nézve az átalános közjogi vi­szony tisztába hozatala előtt pozitív véleményt lehetne mondani. A közjogi kérdés belevonása nélkül csak azt a negatív véleményt lehet ki­fejezni és indokolni, miszerint az adóügy alaposan nem tárgyalható a magyar ko­rona népeinek hozzájárulása nélkül. Az ügy pozitív oldala ellenben elválaszt­hatván a közjogi kérdéstől, nevezetesen azon kérdéstől: váljon közös ügy-e áta­lában az adóügy, és ha az, vájjon az egész adóügyet lehet-e annak mon­dani ? Lássuk példa Angliát. Ott a földadó — tehát az, a­mely nálunk a legis legfon­­tosabb — nem álla­madó, hanem mu­nicipális adó. A britt adórendszer, melynek jelessége mellett öt századnak tapasztalásai szólnak, ugyanis azon elv­ből indul ki, hogy a municipiumnak — legyen az megye, járás, község — nincs joga oly vagyon vagy jövedelem meg­adóztatására , melyet valaki e munici­pium területén kívül bir, vagy keres. A birtoknak csak egyetlen neme van, mely­ről elvitázhatlanul kimutatható, hogy a község területén létezik, hogy jövedelme­­zése e területhez van kötve, és ez a föld­birtok. Valamint tehát a municipiumnak nincs joga saját szükségleteinek fedezé­sére vagyon-, jövedelmi vagy fogyasz­tási adót kivetni, vagy beszedni, szintúgy másfelől a földadó kizárólag községi czé­­lokra fordítandó, tehát közlekedési esz­közök, községbeli jótékony intézetek stb. fenntartására. A híres britt selfgovernement nem cse­kély részben ezen adórendszeren nyug­szik ; a községek vagy grófságok azon ügyeket, mik számára külön pénzforrá­saik vannak, természetesen önállólag ke­zelik, s a kormány nem igen avatkozik azokba. Ezáltal a „közös ügyek“ száma tetemesen alá­száll; a kormány csak is ezeknek elintézésével foglalkozik a par­lament hozzájárulása mellett, csak is az ez ügyek körül megkívántató összegeket kezeli. E példára csak azért akartunk futólag figyelmeztetni, hogy azon állításunkat indokoljuk, miszerint még nagyon kér­déses, vájjon lehet-e, fogják-e az adóügyet en bloc a „közös ügyek“ közé sorozni, és hogy — ha szinte léteznék már m­i­n­­denünnen törvényesnek elismert fó­rum a közös ügyek elintézésére — még nagy kérdés: várjon fog-e az adóügy­i n to­to ezen fórum elé tartozni? Ezeknél fogva, úgy hiszszük, nem lehet kifogást tenni logikánk szabatossága el­len, midőn így okoskodunk: az adóreform a magyar korona népei törvényes kép­viseletének hozzájárulása nélkül nem lé­vén megállapítható, jelenben pedig tett­­leg nem létezvén e képviselet, mely (a korona szentesítésének fenntartása mel­lett) egyedül illetékes, vagy közvetlenül hozzászólni, vagy a tárgyalás más fóru­mát megjelölni, nincs egyéb választás, mint a reformtervet félretenni mindad­dig, míg a magyar országgyűlés hozzá nem szólhat, jelentést tevő, elkerülhetlenül szükségessé teszi, hogy 1865-re a javasolt rendkívüli adóemelés el­fogadtassák, mind a mellett, hogy jelentést tevő kétségtelennek mondja, hogy az egyenes adók mostani egyenetlen felosztása is a mostani gaz­dasági állapotok következtében nagyon nyo­masztó a népre nézve, sőt olykor az adózó a tiszta jövedelemből sem képes fedezni, hanem a tőkéhez kell nyúl­­n­i­a. Hogy az adók elérték-e vagy meg is ha­ladták e a tetőpontot, azt mutatják az adóhátra­lékok a fentebbi számokban. A „Wiener Lloyd“ felfoghatlannak találja, hogy az, ki ily tényeket ismer el, mégis a rend­kívüli adóemelés megtartását képes ajánlani, midőn még azt is hozzá teszi, hogy nem vár tőle sikert! Reménye, hogy a pénzügyi bizottság nem fog jelentést tevőjének következetlenségébe esni, s nem fog az országra ismét oly terhet róni, melyet, mint az idézett számok bizonyít­ják, elviselni nem bir. Ha 1863-ban a kérlel­­­hetlen tömeges executiók ellenére is a korábbi évről 8 millió volt az adóhátralék, sőt az 1863-ra kivetett adóból 16 millió maradt ki, azaz épen annyi, a mennyit a rendkívüli pótléknak kell vala behoznia, s igy a nevezett egy évben 24 milliónál több volt a hátralék, mennyire megy ez 1 864-ben, oly év lefolytéval, melyben a fél monarchia rosz termésének következmé­nyei oly érezhetőkké lettek, s kiüték magokat a társadalmi élet minden ágában ? Nem érthetően szól-e a fekvőségek eladása, melyek a monarchia minden részében naponként tömegesen hirdettetnek, hogy hová jutottunk ? Csak minap oly tekintélyes testület, mint a grá­­czi kereskedelmi kamra, kinyilatkoztatta annak sürgetés szükségét, hogy megszűnjék a fekvő­­ségeknek adóhátralék miatti feladása, különben az ország feltarthatlan léptekkel siet az elsze­gényedés felé. A bécsi „Lloyd“ inti a képvise­lőket, ne hunyjanak szemet ily tüneményekre. A rendkívüli pótlék megszavazásának, kérdés : lesz-e az az eredménye, a­mit tőle várnak. Bi­zonyos-e, hogy ha a kormány a legpontosabban teljesíti is a bank iránti kötelezettségét, két év múlva a bank képes lesz ezüstben fizetni? És ha a bank ezt meg nem kezdheti, mire valók az áldozatok, melyeket most a néptől kívánnak? Ha bizonyos lenne, hogy a bank 1867-ben új éven kezdve képes állandóan ezüstben fizetni azon esetben, ha a kormány megfizeti neki a mi­vel tartozik, akkor szerezze meg az állam köl­csön útján azt az összeget, melylyel a banknak tartozik. Vagy pedig módosítsa a bankkal kö­tött szerződést. Szépen hangzik, hogy meg kell mutatnunk, hogy magunk erején is bírunk v­al­­­a­m­i­t, de ennek a valaminek nem szabad az ország adóereje tönkrejuttatásával történnie.­­ Ez pedig beáll, ha adókat rónak a népre, me­lyeket meg nem bír. S hogy ez történt, mutat­ják az egyenes adókban való roppant hátralé­kok, melyek az összes adótartozásnak csaknem 14 százalékát teszik, mely aránytalanság Euró­pa egy államában sem fordul elő.­­ Hogy az adó a polgárok tőkéjéhez nyúljon, csak végső esetek indokolhatják, s ily végletekben nincs még Ausztria. Mint az új „Presse“ hallja, a pénzügyi bizott­ság elfogadta 1865-re a javaslott 110,326,400 ft összeget az egyenes adóra nézve. Ezen ösz­­szegben foglaltatik a 16,245,400 ftnyi rendkí­vüli adó is, melylyel a rendes adó 1862-ben emeltetett. — Az uj „Presse“, mely hosszasan fejtegeti, hogy ama rendkívüli adónak 1865-re is megtartása szükséges, hozzá teszi Herbstnek, egy, a bizottság jelentésébe felvétetendő k­i­­kötését, melyben kimondatik, hogy ezen rendkívüli adó, mely terhes az adózókra nézve, azon reményben hagyatik meg, hogy ez és vele együtt a kiadások kívánt apasztása az 1865-iki budgetből a deficitet el fogja enyésztetni.­­ Ezzel a bizottság mintegy azt mondja ki, hogy a rendkívüli adót azon feltétel alatt ajánlja megszavaztatni, ha a kiadások budgetéből a de­ficit erejéig leszállításokat eszközöl a kor­mány. A minisztérium még nem tudatott semmit a pénzügyi bizottsággal a kiadások apasztása tár­gyában. A közben a hivatalos lap határozottan meghazudtolja azon hírt, mintha a hadügymi­nisztérium 15 millióval szándékoznék apasztani saját budgetét. Az új­­Presserben olvassuk: Az osztrák-porosz barátság nem lehet oly szi­lárd, minőnek a „Wiener Abendpost“ mondja, mivel Frigyes Károly porosz herczeg Bécsbe jövetele újból elhalasztatott, holott indulása már el volt határozva, s Boroszlóban ünnepé­lyesen ki is világítált a vasúti állomás termét fogadására, é­s ő nem volt a várt gyorsvona­ton. Félhivatalos lapok jelentették volt, hogy az Ausztria és Poroszország közötti alkudozá­sok egészen bizalmas jellemet öltenek a Schles­wig holsteini ügyben; a berlini „Provincial Cor­­respondenz“ 11-ikén azt írá, hogy Ausztra mind jobban közeledik a porosz állásponthoz. Annál meglepőbb volt, hogy a feudális hírlap, midőn a porosz herczeg útjának elhalasztásáról szól, azt teszi hozzá, hogy Poroszország szaba­don áll minden kötelezettségtől Ausztria irányában egy olaszor­szági viszály esetében. Mindez arra mutat, hogy rögtön közbejött valami olyas, a­mi próbára teszi az osztrák-po­rosz szövetséget- A valódi szakadás nem való­színű,­­ hihetőleg csak múlékony feszültség forog fenn. Az eset egyébiránt megc­áfolja a félhivatalos lapok azon állítását, mintha a po­rosz herczeg Bécsbe utazásának komoly polit­i­kai jelentősége ne lett volna. Úgy látszik, még nem egyezett ki teljesen a két német nagyha­talom a herczegségek végleges rendezése tár­gyában — s ez okozza a halogatást. Minő lesz a rendezés, nem tudni, de feltehetjük, hogy Po­roszországnak a herczegségek némi annexiójára vonatkozó terve közel áll a valósuláshoz. Ez kitűnik a porosz lapok határozott és veszélyes beszédéből, valamint a herczegségekbeli elége­detlen hangulatból is. A porossz „Provincia­ Correso “ kinyilatkoz­tatja, hogy Poroszország egyetért Ausztriával abban, hogy a herczegségek ügyében nem kell a többi német kormányokkal egyezkedni addig, míg kettőjük közt e részben egyesség nem jön létre. Ezen nyilatkozat c­áfolata azon állítás­nak, mintha Ausztria a kérdés eldöntésében a „Bund“ közreműködéséhez folyamodnék. Bécsi dolgok.­ ­ A pénzügyi bizottság 12-bén ülést tartott. Főtárgyul Wurzbach képviselőnek az egyenes adó­k­ról szóló jelentésének előterjesztése volt kitűzve. Ezen jelentésből átveszszük a kö­vetkezendőket. Az 1863-dik pénzügyi évre az egyenes adók­nak 133 millió és 9 százezer forintot kellett vol­na behajtaniok (15 millió 9 százezerét mint 1862-iki adóhátralékot, és 118 millió 1863-ra szóló kivetett adót.) De valóban csak 109 millió 9 százezer forint jött be, s így 24 millió volt a hiány, miből 16 millió 2 százezer 1863 ki hátralék. Ezen számok, mond jelentést tevő, tényeket constatálnak. Mikor utóbbiak szólanak, meg kell hallgatnunk . . . Ha látjuk, hogy ily nagy adóhátralék maradandóan egyik évről a másikra vizetik által, azon eredményre jutunk, hogy az egyenes adók rendenkívül való emelése 16 mil­lió 2 százezer fttal nem vezet eredményre. És a jelentésttevő mégis az 1865-ik évre ter­vezett rendkívüli adóemelés mellett szól. Még­pedig azért, mivel reménye, hogy a kiadásokban a telhető leszállítások meg fognak tétetni. Jelentésttevő előadó, hogy a kormánynak tel­­jesítnie kell a bank iránti kötelezettségét, s ennek folytán az ezüst, arany és papír közötti egyenlő értéket helyreállitni; kerülnie kell a nem távol jövőben az állam romlására vezetendő folyto­nos kölcsönöket, s az állam bevételei és kiadásai közt az egyensúlyt helyreállitnia. Mindez, mond Danielik János püspök beszéde. (Vége.) Ezen, eddigelé kifejtett nézetek és előadott tényekben, úgy vélem, némi alapot találtam, hogy azon ügyet, melynek érdekében mai napon összegyülekeztü­nk, Nektek f. hallgatóim, s az összes hazai közönségnek, némi nyomatékkal Az egyesületnek, melyet létrehozni szándéko­zunk, c­élja volna: az épülő lipót­városi templom bevégzését elősegíteni, a Miasszonyunk buda­vári templomának helyreállítását munkába ven­ni, s e két feladat teljesítése után az ország más templomi építkezéseihez és művészi emlékei fenntartásához is segédkezet nyújtani. A hazai vallási és polgári érdekek egyiránt megkívánják, a nemzeti kegyelet és művelődés igényei pedig követelik, hogy fővárosainkban, melyekben a mondottak szerint minden ház­i nagyságnak öszpontosulva találtatnia kell, az ország egyéb nagy alkotványai sorában a tem­plomok mindenek felett kitűnjenek, vagyis azon felséget, melyet a vallás szellemi világban el­foglal, méltón képviseljék. Nagy Constantin azon győzelem után, melyet Maxentius seregén a Milvius hídnál kivivett, a római senatust és népet Ulpius f­asi­­likájában gyűjtötte össze. A cultus­ szabadságot nyert keresztények, kik, mint ilyenek, első ízben vettek részt Róma nyilvános gyülekezeteiben, hitek iránti buzgóságukban, s megemlékezve a tenger kunokra, melyeket a pogányoktól szen­vedtek, a bálvány-templomok bezáratását, pap­jaik kiűzetését követelték. „Az Isten — úgy­mond — ki a császárt győzelemre segíté, az egyedüli igaz Isten, jaj azoknak, kik Krisztust tagadják !“ Kiknek Constantin: „Az a kü­lönbség — úgymond — az isteni és emberi szol­gálat közt, hogy az utóbbi kényszerszerű­, az első önkénytes. Az Isten tisztelete a lélek belső, őszinte hódolatában gyökerezvén, ezen tiszte­letnek szü­kségképen szabadnak kell lennie. — Nem az emberi hatalomtóli félelem legyen az, mely által isten tiszteletére indíttassunk, hanem kell, hogy kiki érett megfontolás után saját elhatározásából szorgalmazza a keresztyének soraiba való felvétetését a szent törvény szol­gáinál. Megtagadni a felvételt azoknak, kik azért folyamodnak, vétkese­n ráerőszakolni azokat, kik azt nem akarják, igazságtalan (uni­quus) cselekedet volna. Ez lesz nekünk e tekin­tetbeni eljárásunkban az igazság és mérték sza­bálya. Hadd ne féljenek tehát azok, kik keresz­tyénekké lenni nem akarnak, hogy e miatt császári kegyelmünket elvesztendik ; habár kü­lönben nem habozunk kijelenteni, hogy benső barátság kötelékei fűznek azokhoz, kik a ke­reszténységet szabad akaratukból felveszik.“ — És Constantin, ki e nagy jelentőségű nyi­latkozat pillanatában kétségkívül a legnagysze­rűbb alak volt, melyet a történet valaha festhe­tett, hogy a keresztényeket még inkább meggyőz­ze megtérése őszinteségéről, ugyanezen alkalom­mal az összes gyülekezetnek tudtul adá, miszerint a végből, hogy az egész római birodalomban tud­va legyen, miszerint ő meghajtja fejét az egy igaz Isten előtt és hódol Krisztusn­a, — az hrdve­­zitőnek saját (lat­era­ni) palotájában templomot kezdett építtetni. „Ezzel — úgymond — bebizo­nyítottam, hogy szivemben a régi tévedéseknek nyoma többé nem találtató, s hogy én ezen té­vedéseket Krisztus, a mi Istenünk segélyével végkép abbahagytam.“ Lásd : A­c t­a Syl­­vestri.) Nagy Constantin tehát, bebizonyítandó, hogy ő igazi keresztyén, arra hivatkozik, miszerint palotájában az Üdvözítőnek templomot kezdett építtetni, ezt mintegy kétségtelen, s az egész vi­lágra szóló jelnek kiáltván ki­hogy szívből, lé­­lekből tért a keresztyén hitre. És Pest városa, midőn a legközelebb lefolyt időszakban oly tem­plomnak építését határozta el, mely nagyszerű­sége és fensége által, úgyszólván, az egész vá­ros felett uralkodjék, várjon mi egyebet mivelt, mint hogy ő is, miként Constantin a maga idején, keresztyén hitének, buzgósága­ és lelke­sedésének országra szóló bizonyságát adta ? S valamint akkor Constantának az egész keresz­tyén világ, úgy ez alkalommal Pest városának tapsolt az összes közönség, tapsolt különösen a honi kath. egyház, s az alapkő letételénél az ország prímása s az apostoli szent­szék követe végezték az egyházi tisztet. Már pedig, a mely nagy vállalatra valakit buzdítunk, melyet meg­tapsolunk, annak — szükség esetén — minden lehető támogatására is készeknek kell lennünk. Igaz, hogy Pest nagy város és kegyúr, hogy polgárai sorában számos gazdagok talál­tatnak, hogy minden egyes megye, kerület és községnek saját elutasíthatlan szükségei van­nak, melyeken segíteni, melyekről gondoskod­ni kell. Nézetem szerint a particularismus azon szel­leme, mely ezen, s más ehhez hasonló észre­vételekben nyilatkozik, fő oka minden nagy ügyeink és vál­alataink fennakadásának. Az elszigeteltség, mely mindenütt a helyi érdekek­re utal, épen azért mindenütt elégtelennek bi­zonyul be. Bizonyára maguk a helyi érdekek is biztosabban és tökéletesebben fognának ki­­elégíttetni, ha az erő öszpontosíttatván, or­szágszerte egymásután oda alkalmaztatnék, hol a szükség a legkiáltóbb, hol az legtöbb jó ered­ményt ígér, hol annak érvényesítését a lelkek üdve, a vallás érdekei, az egyház tekintélye, az ország jó hírneve és becsülete leginkább köve­telik. Míg tudniillik az erők szétforgácsolása mellett minden pang, mert a helyi erő a helyi szükséget sem képes fedezni, azalatt a közpon­tosított folytatólagosan minden egyes táj érde­keire is kiterjeszkedvén, mindent virágzásra emel. Engedjük meg tehát, hogy mind igaz, a­mi Pest városát illetőleg kizárólagos kötelem indo­kolásául felhozatik , de várjon ha mindamellett megtörténik, hogy­ legyen anyagi képesség, le­gyen áldozatkészség hiányából— a nagy vállalat mégis fennakadna, ebből az következik-e, hogy e bajon segíteni nem kell, hogy nem kell akár a megfogyatkozott anyagi képességet támogat­ni, akár pedig a jó akaratot jó példával éleszte­ni? Avagy közönyös dolog volna és lehetne akár a kath. egyházra, akár a honi kér. népességre nézve, hogy Pest városának nagy­szerű és két. közönséghez méltó elhatározása itt malaszt, puszta szó maradjon ? Kit fogna egy ily kudarcz a legérzékenyebben megviselni, ki annak folytán állása­, fél­ye­ és befolyásából legtöbbet veszteni, ha nem a főváros és az egész ország keresztyén kath. közönsége ? A tehetet­lenség, közöny, részvétlenség ezen kiáltó pél­dája nem fogj­a-e csüggedést okozni, nem fog­ná-e az önbizalmat kioltani, a tetterőt ezen a téren országszerte megzsibbasztani ? . . A főváros szelleme és gondolkozása irányt szokott adni az egész ország szelleme­ és gon­­dolkoz­sának. Példája példa az egész nemzet­re. Minél könnyebbé lett tehát napjainkban a közlekedés, minél sűrűbben fordul meg a vidéki népesség a fővárosokban, s minél nagyobb az érzéki mulatságok utáni inger, s könnyebb az annak kielégítésére a fővárosban kínálkozó al­kalom : annál komolyabban és parancsolóbban lép előtérbe a szükség, hogy a fővárosban a hit, a vallás méltóan legyen képviselve, misze­rint az ide tóduló sokaságot a monumentális ékesszólás bukásával kebelébe édesgesse, fen­­sőbb örömök és érvek megízleléséhez szok­tassa, s ekként az érzéki örömök és romlottság hatalmát ellensúlyozhassa. Pest város kegyúri kötelmének eleget tett volna akkor is, ha a helyen, hol most a basili­­kát építi, egy közönséges templomot állított és szerelt volna fel, s a költségből, melyet ezen nagyobbszerű építkezésre csak eddig is egyma­ga fordított, legalább is négy közönségeset épít­hetett volna. Ámde ekként megfelelt volna-e a közvárakozásnak, a főváros méltóságának, a közönség igényeinek ? Elejét vette volna-e a kül­föld sűrű megrovásainak ? Mily gondolkozást tanúsított volna, ha a város jelenlegi, már­is jelentékeny nagyságát és fényét tekintve, Isten­nek jelentéktelen törpe hajlékot emeltet? Ki lett volna az, ki e miatti fájdalmát első­sorban vele érezteti ? Ha a külső isteni tiszteletnek van némi jelen­tősége, a­mint két égkivül óriási nagy van, úgy bizonyára kell, hogy annak színhelye, pompája és dísze a közönség emelkedett és tisztult ízlé­sével öszhangzásban legyen, különben a hatást, melyet hivatva van gyakorolni a lélekre, té­veszteni fogja. Egy fővárosban, hol az ország értelmisége és miveltsége összpontosul, hol elő­kelő külföldiek évről évre tömérdek nagy szám­m­al fordulnak meg, melynek a nemzeti dicsőség trophaeuma­. a nemzeti miveltség toronycsilla­gaként ragyognia kell, megkivántatik, hogy ne csak a templom kőalkotmánya, hanem annak belfelszerelése is, a képek, a szobrok, a dombor­­mű­vek stb. mind állandó m­űbecscsel bírjanak, a vallás eszméit és myszteriumait a miveit lelkek­­nek megfelelő stylben tolmácsolják. S mily tö­mérdek költséget kíván egy ily templomnak ilyetén bel- és külfelszerelése ! — S várjon Pest városa, mint egyházi község, oly dúsgaz­­dag-e, oly nagy-e az a kincs, mely felett egyes polgárai rend­ekeznek, hogy méltányosan lehet­ne várni, miszerint e roppant költséget kizáró­lag egymaguk ők állítandják ki? Vegyük csak tekintetbe a szegénység szinte hihetetlen nagy számát­, a községi nagy adópótlékot, a temérdek mindennapi szükségeket, a nagy összegeket, melyeket templomai, plébániái, iskolái és egyéb intézetei igénybe vesznek stb , s gondoljuk meg, miszerint két városrészben plébániaiak, a leg­­­többen iskola­épület hiányzik, egyikben mind a templom, mind a plébánia újból építendő, hogy a terjedelmes kövezetét már is csak a leg­nagyobb erőfeszítéssel képes fenntartani, s a várost e mellett még tetemes közadósságok is terhelik, s nem kétlem, miszerint meg fogunk győződni, hogy itt, ha ugyan a fő­város jelentőségének, a vallás méltóságának megfelelő templomot akarunk, országos, egy­házi és hazafias kisegítésre van szükség! Töb­biben a főváros közelebbi czímmel lévén az or­szág sajátja, az ország minden más városainál, mi különös megütközni valót találhatni abban, hogy a­mi az egésznek tulajdonos öröme és büsz­kesége czímét és tárgyát képezi, annak létesí­téséhez is egyesült erővel az egész járuljon ? Mely főváros az, akár a régi, akár az új világ­ban, melynek polgári és egyházi nagy intézmé­nyei nem az egész ország hozzájárulása s áldo­zatai által létesültek volna ? S a­mely ügyet ekként, Pestet illetőleg, a honi vallásosság érdekei oly hathatósan aján­lanak, annak indokolásához Budán a nemzeti kegyelet szent kötelme­­ csatlakozik. Midőn egyes nagy birodalmak összeomlanak, olykor egy-egy nagy név, egy-egy nagy mű marad fel, mely, mint védangyal lebegve az enyészet felett, fedezi az omladványokat, s mintegy a jövő remény csiráját képezi. Ilyen szent Zsófia temploma Bizánczban, a keleti ke­resztyénség fő vágyainak eze záloga; ilyen

Next