Pesti Napló, 1865. május (16. évfolyam, 4512–4536. szám)
1865-05-05 / 4515. szám
103 4515 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Péntek, május 5.1865. 16. évi folyam. Ferencznek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Május 1-jével kezdődő új előfizetés PESTI NAPLÓ-ra. Előfizetési ikír: Május—júniusi 2 hóra.....................................( frt) 50 l£Z*. Május—júliusi V. évre....................................5 99 25 ., Május—septemberi 5 hóra...............................8 ., 75 „ A „PESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Pest, május 4. 1865. (Fk) Mielőtt azon elveket fejtegetnek, miket Hock báró ő excja a bécsi birodalmi tanács előtt a vámkérdésre nézve felállított — oly elveket, mikhez mi feltétlenül csatlakozunk — határozottan kell tiltakoznunk az általa felhozott okok azon cathegóriája ellen, mely hazánk politikai helyzetére vonatkozik. Szükséges pedig e tiltakozás azért, nehogy a következtetések helyeslése által a felhozott okokat is en bloc helyeselni látszassunk. Hock báró ugyanis azt mondá, hogy „ha a birodalmi tanács az új vámjegyzéket s az ezzel összefüggő osztrák-porosz szerződést elvetné, s az eddigi rendszerhez ragaszkodnék, Magyar-, Horvátország és Velencze soha sem lépne be oly gyülekezetbe, melyben ők kisebbségben vannak, mely ez országok érdekeit ellenzi, és teljes szigorral alkalmazza rájuk a Verwirkung elméletét. Erre az a megjegyzésünk: amint magunk számára igényeljük azt a jogot, és képviselőinkre rovandjuk azt a kötelességet, hogy ők a majdan szőnyegre kerülendő tárgyakat a magyar érdek szempontjából tekintsék, és ez érdek értelmébeni eldöntetéseket sürgessék, szintúgy nem vehetjük rész néven, ha a lajthántúli képviselet épen csak azon érdekeket tartja szemmel,miknek képviselését ő kötelességképen vállalta magára. Magyarország nem szorul rá, hogy idegenek képviseljék az ő érdekeit, s ezért semmi hálára nem érezné magát kötelezve. De szintoly kevéssé hálálnák meg küldőik a bécsi követek oly magatartását, mely e küldőkéivel ellenkező érdekek által diktáltatik. Amit Hock báró a követektől kíván, az több, mint amennyit megadniok lehet és szabad, se olyasmi, amiért sehonnan hálát nem aratnának. Magyarországnak a birodalmi tanácsba való belépésére vagy be nem lépésére semmi befolyással nem lehet az, hogy mit határoz a reichsrab a vámügy vagy akármely más kérdés körül. Ha Magyarország e belépést törvényei által megengedettnek, hasznosnak és szükségesnek találná, nem vagyunk oly kiskorúak, hogy ezen lépéstől egyedül azért irtóznánk, mert egyes ügyre nézve a mi képviselőink minoritásban maradhatnának. Ha pedig úgy találja majd az országgyűlés, hogy ama belépés alkotmányos önállásunkkal össze nem fér, hogy arra semmi szükség nincs, hogy abból semmi hasznot nem várhatunk, ebbeli meggyőződésünket valóban nem rendítené meg az, ha a reichsrath a védvámokat leszállítja, és hatalmas lépést teszen a kereskedelmi szabadság felé. Ez alkalommal nem lehet legalább mellesleg meg nem jegyeznünk, miszerint tévedés az, ha a szabadabb vámrendszert mindig oly áldozatként állítják oda, melyet a birodalom nyugati fele a keletinek hoz, hanem hozza ő azt önnönmagának, mert nemcsak hogy Magyarország jólléte lényeges tényező a birodalom jóllétére, hanem miután a szabadabb vámrendszerre való áttérés már is mellőzhetlen szükséggé vált, melytől meg nem menekülhetni, miután továbbá ezen átmenet tetemes — habár csak pillanatnyi — veszteséggel fog járni a birodalom iparűző részeire és magára az állampénztárra nézve: az öszszes birodalomnak, és így a nyugati félnek is érdekében áll, legalább keleten a forgalomnak oly lendületet adni, mely a nyugaton támadó veszteséget legalább félig-meddig helyreüti, s az állam pénztárainak a pályát némileg kiegyenlíti. Visszatérve oda, ahol fejtegetésünket megszakasztottuk, őszintén ki kell mondanunk, hogy a Hock báró által adott leckét nem a birodalmi tanács érdemelte meg, hanem a kormány, amely ily fontos ügyet a legeslegutolsó perezre halogat, és Magyarország képviseletét idejekorán egybe nem léptetve, most azon furcsa követeléssel kénytelen fellépni, hogy az osztrák birodalmi tanács vegye oltalma alá a magyar érdekeket,mégpedig oly esetben, midőn a két érdek korántsem azonos. Hock báró okoskodása egyébiránt, ha valamivel tovább fonjuk, egészen más következményekre vezet, mint aminők a nagyméltóságú szónok szeme előtt lebeghettek. Ugyanis, ha Magyar, Horvátorország és Velencze a birodalmi tanácsban most képviselve van, a védvám és a kereskedelmi szabadság pártja jóformán ellensúlyozná egymást, s igy az ily roppant fontosságú elvkérdés eldöntése attól függne, vájjon a szavazás pillanatában melyik részről kénytelen egypár követ — salva venna — „kimenni.“ — Ily véletlenre bizni a birodalom életkérdései körüli határozást, valóban lelkiismeretben járó dolog, és ezzel a februári alkotmány egyik legkényesb helyére tapintottunk , melytől azonban e gyöngéd érintés után tüstént nagy óvatosan ismét visszavonulunk. Végre a nemes báró még egy lapsust követett el: nem tudjuk vájjon lapsus lingvae-nek nevezzük-e, vagy lapsus memoriaenek. Azt mondát. i., hogy „Kossuth agitatiójára“ az osztrák vámrendszer adott alkalmat. A tisztelt báró itt nyilván a védegyleti agitátióra czélzott, hanem méltóztatott megfeledkezni, hogy az osztrák — az átalános osztrák — vámjegyzék akkor Magyarországra nézve úgyszólván nem is létezett, hogy tehát a védegyleti agitátió nem is ezen általános osztrák vámrendszer ellen volt irányozva (mely egyébiránt a kicsapásra szintén teljesen méltó volt), hanem a közbenső vámrendszer ellen, mely Magyarországot rendszeresen kiszívta, terményeinek kivitelét gátolta, hazánkat pedig arra kényszerítette, hogy a tilalmi vám által védett osztrák iparnak helylyel-közzel nagyon is silány gyártmányait magas áron vásárolja. Ez ellen irányult főleg az agitáció, s azt hiszszük — méltán. Ő nagyméltósága tehát meglehetősen szerencsétlen volt azon érvekkel, amiket Magyarország felől hozott elő. Ez érvekre egy baloldali hang e szavakat hallatt: „de már ez egy kicsinyt erős.“ Véleményünk szerint Hock úr beszédének ezen része nemcsak hogy nem volt erős, hanem nagyon is gyönge. Ezt akartuk mindenekelőtt kimondani. A kérdés átalános részére nézve holnap t teendünk néhány megjegyzést. Bécsi dolgok. A reichsrath képviselőházának május 21. ülését, mint már említettük, egészen ő iskz a beszéde, mégpedig annak is egyik fele foglalta el. A hadügyi budget tárgyalása, melyből tetemes levonásokat indítványoz a bizottság nevében, megtörte egészen a képviselőház néző helyeit. A miniszterek közül jelen voltak Schmerling, Plener, Hein, Franck, K. Roszbach vezérőrnagy, Damascha tábornok és főhadi biztos, Barger és Lasser urak. G iskra kiemeli a hadügyi budget tárgyalásának fontosságát nemcsak a kérdésben forgó összeg nagysága, hanem azáltal is, hogy a pénzügyi bizottság és kormány közti differencia itt tűnik fel leginkább. Az eldöntés fontos. Itt válik meg, eléri-e a bizottság az általa óhajtott czélt, a folyó költségekből származó deficit elenyésztetését. A hadi budget feletti viták nem szokatlanok az alkotmányos államokban. A kormányok, hatalmuk érdekében, többnyire nagy hadserget igyekeznek tartani, s gyakran túl mennek azon határon, melyet a képviselők államgazdasági és pénzügyi szempontból megengedhetőnek vélnek. Ausztriában is eltérés uralkodik e részben a kormány és népképviselet nézetei közt. Ez eltérések 1862-, 1863- és 1864-ben is egyesség utján hárittattak el. Szóló meleg elismerő szavakkal emlékezik meg az előbbi hadügyminiszter, Degenfeld grófról, ki katonai feladatát az alkotmányos kívánalmakkal mindig össze tudta egyeztetni, s a ház végzései iránt mindenkor a legnagyobb tisztelettel viseltetett. Most azonban, úgymond szóló, lehetlen kikerülni, hogy messzeható leszállításokat ne kívánjunk a hadügyi költségben. A leszállítás, mit a kormány szándékozik tenni, elégtelen. A háznak legkevésbé sincs szándéka a korona s a legfőbb hadúr jogaiba avatkozni, csak a kérdés financiális oldalával akar foglalkozni a ház; ahhoz joga van, mert a birodalom pénzügyei az alkotmány által a ház befolyása alá vannak rendelve. A katonaság szükséges tagja az államorganismusnak ; a kiadások e tag számára szintén szükségesek. Csak e kiadások összegére, a katonai gazdálkodásra nézve lehetnek a nézetek különbözők. A bizottmány által indítványozott törlések által a hadsereg harczképessége semmi csorbulást nem szenved. Lesz szerencsém bebizonyítni önöknek, uraim, hogy egy pontot sem vettem fel jelentéstételembe anélkül, hogy azt alaposan meg ne vizsgáltam, s katonai szakférfiak helyeslését ne nyertem volna meg rá, sok éjt feláldoztam e munkám készítésére, s egy számot sem írtam le a nélkül, hogy azért a felelősséget magamra ne vállalhatnám. Szóló felhozza, hogy a hadsereg költsége 1830 előtt 40—45 millióba került évenként; 1831-től 1848-ig az átlagos évi költség 58 millió ftra mehetett. 1849-től 1861-ig a hadsereg 2000 milliónyi roppant összegbe került. A megtakarítási bizottmány, melyet 1859-ben egy császári rendelet összehívott, 83 millió ftban állapította meg a lehető legmagasb évi kiadást a hadsereg számára. Mindamellett a hadsereg költsége azóta nem maradt e kiszabott határok közt. 1861-ben 86 milliót kívánt a kormány a hadügyi budgetben. 1862-ben 92 millióra emelkedett ez összeg, s 1864-ben is 91,480,000 ftot szavazott meg a követek háza, fenntartva az árleszállások következtén történő módosításokat. Szóló kimutatja, hogy az árleszállások következtén a rendes kiadásnak az utóbbi évek folytán 15 millióval kellett volna keresbedni, mindennek daczára az 1865-diki budgetben ismét 91,375,372 ftot kíván a kormány mint ordináriumot, tehát csak 220,000 fttal kevesebbet mint a múlt évben. E csekély leszállításnak egy része is úgy támad, hogy némely kiadások az ordinarium rovatából az extraordináriumba térettek át. Ily körülmények közt teljesen érthető, ha a ház kimondta, hogy a hadsereg létszáma s a csapatokra tett költségek lényegesen megmásíttattak, mert a számokból kitűnik, miszerint 1862. óta 5 millió rendkívüli kiadást állandóan áthelyeztek a rendes kiadások rovatába. E folytonos felemelések mutatják az állandó kiadások növekvését, hanem mutatják azt is, hogy ily eljárást nem szabad támogatni, hanem erőteljesen ellene kell szegülni. Szóló aztán összehasonlítja a ház által megajánlott összegeket a kormány által kivánttakkal. 1862-ben a kormány 143 milliót kívánt, a ház 135 milliót szavazott meg; a számadásokból azonban kitűnik, hogy csak 132 milliót adott ki valóságban a kormány. Kitűnik a számadásokból továbbá az is, hogy a hadügyi etat bevétele, mely a ludgetben csak 13 millióra volt számítva, 18 millióra ment, tehát a követek háza még mindig 7 millióval többet szavazott meg, mint amennyire a kormánynak szüksége volt. Az 1863-dik évről nincs ugyan még számadás, hanem valószínűleg itt is ugyanaz történt. Ily tények megszorításokat idéznek fel, mert ezekből kitűnik, hogy a kormány többet igényel, mint a menyire valóban szükség van. Egyes tételek fejtegetésébe bocsátkozva, szóló ezután kimutatja, hogy a természetbeni illetékek csak oly magasra vannak számítva, mint a múlt évi budgetben, holott a termények ára nagy mértékben csökkent. Hogy mily aránytalanul nagy a költség, s mily csekély megtakarítás létetett a magasan dotált főtisztek létszámában, már csak azon körülményből is kitűnik, hogy 195 tábornok van aktív szolgálatában, és 325 nyugdíjazott, mely utóbbiak közül a hadsereg főparancsnokságának képviselője az 1860 diki budgetbizottmányban nyíltan kijelentette, hogy a nyugdíjazott tábornokok három negyedrésze alkalmas még az aktív szolgálatra, s ezeknek ismét szolgálatba helyezése és újabb kineveztetések felfüggesztése által a nyugdíjasok száma csökkentetni fog, oly remény, melyet a későbbi budgetek legkevésbé sem váltottak be. Szóló kimutatja ez alkalommal azt is, hogy egy csoport magasrangú főtiszt aránylag csekély intézetek élén áll, p. a bécsújhelyi akadémia vezetésére egy tábornok és 3 törzstiszt van alkalmazva, míg a tudományos oktatást subalternus tisztek végzik. Szóló megjegyzi, hogy egyszer üres órájában felszámította, várjon mennyibe kerülnek a katonai zenekarok, s úgy látja, hogy azok csak a gyalogságnál és vadászoknál egy millió forintba kerülnek. Mi a számfeletti tiszteket illeti — úgymond szóló — bizonyos oldalról azon kihívással feleltek nézeteimre, hogy mutassa meg tehát a tudós referens, hogyan lehetne alkalmazni e számfeletti tiszteket, ha csak aktív tisztek agyonütése által nem akarnak a büntető törvényekkel öszszeütközésbe jönni. Szóló tehát kimutatja, hogyan lehet őket alkalmazni. Évenként megürül 1146 tiszti hely, s úgy hiszi szóló, azt a 215 szám feletti tisztet igen könnyen lehetne e helyekre alkalmazni, anélkül, hogy a büntetőtörvényekkel a miatt összeütközésbe jönnének. A katonai hatóságokat illetőleg adatokkal bírók — úgymond szóló — hogy vannak tábornokok, kik 17,000 ft illetékkel vannak a budgetbe jegyezve, hogy 4-8 lóra való portrók vannak felszámítva ott, hol világosan kimutathatni, hogy nem tartatnak lovak, s hivatali átalányok adatnak ott, hol azokra semmi szükség sincs. Szűken csak a legénység és a subalternus tisztek illetékei vannak kiszabva. Egy katona kevesebbe kerül, mint egy börtönben ülő fegyencz, egy altiszt kevesebbe, mint egy hivatalszolga, s egy hadnagynak nincs nagyobb fizetése, mint egy ajtónállónak valamely bureauban. Egy közlegény a gyalogságnál 112 főba kerül évenként, a lovasságnál (ló nélkül) 120 forintba. Egy hadnagy fizetése összesen 609 ft, egy főhadnagyé 705 , egy ajtónállóé 740 ft, egy első osztályú hivatalszolgáé 620 ft. S e szűken kimért fizetésekből is még sokat levonnak az ezredi zenekarra, casinóra, könyvtárra stb. Szóló különösen a hadügyminisztériumnál s a generalinspectióknál levő magasan díjazott irodai hivatalnokok létszámának leszállítására utal, kiknek nagy részét feleslegesnek tartja. Kiemeli azon megtakarításokat, melyek az adlatusok intézményének s a térparancsnokságoknak oly helyeken, hol főhadparancsnokságok léteznek, megszüntetéséből eredhetnek. Hasonlókép jelentékeny megtakarítás eszközöltethetnék a hadi pénztárak megszüntetése által. Áttér aztán szóló az „élelmezési raktárakra", s feltűnőnek tartja, hogy oly roppant szükség feletti készletek halmoztatnak fel a raktárakban. Átmegy aztán a szekerészet, katonai depót-k, kórházak, nevelő intézetek stb. bírálatán. Különösen élesen feltünteti „a ménesek“ költségeit Egy ló tartása évenként 800 forintba kerül, s az egész költség oly nagy, hogy az összes Ausztria valamennyi tanintézeteire csak 119.000 fttal fordítnak többet, mint amennyit a kanczákra és Csödörökre évenként. (Derültség.) A hadsereg új organisatióját illetőleg, természetesnek tartja szóló, hogy erre nézve a ház nem határozhat, és szóló nem is akar itt az uj organisatio bírálatába ereszkedni, ez tisztán technikai kérdés , csak e reorganisatio pénzügyi oldaláról akar szólni. Az új organisatio következtében a hadsereg költsége 40 millióval növekedik. Miután még néhány pontot érint szóló a hadügyi budgetben, a ház elnökéhez fordul, néhány perczre kérvén az ülés félbeszakítását, miután a folytonos, 2 óránál tovább tartó beszéd által egészen kimerült. Az elnök félbeszakítja az ülést, s tekintettel arra, hogy szóló rendkívül kifáradt, s még beszédének fele hátra van, és tekintettel arra, hogy 2 órakor minisztertanács tartatik, a miniszterek tehát nem lehetnének tovább a házban, az ülés folytatását holnapra halasztja. A k. m. természettudományi társulat f. é. ápril 26-án tartott szakgyűlésén: 1) Nendtvich Károly műegyetemi vegytanár ur a da dai (Szabolcs megye) ásványvíz vegybontásáról értekezett. A vegybontás eredményéből az derült ki, miszerint a dadiai ásványvízben a szikony, keskeny- és mészeny sók túl mennyiségben vannak jelen, hogy tehát a víz a sós keserű vizek sorába tartozik. Tartalma azonban azt csak a gyöngébb sós keserű vizek közé engedi sorolni. Feltűnő benne az, miszerint a kénsavas sóknak alig nyomai találhatók benne s hogy a kevés szénsavas sókat kivéve, egyedül csak a halvagok — Chloride — vagy sósavas sók találtatnak a vízben. Nem különben feltűnő, miszerint értekező a halvagok ezen kiváló jelenléte mellett iblanyt — Jód — még 5 kilogramm és 10 fontnyi viz maradványában sem találhatott. 2) Abt Antal tanár úr a kapriorai mészpárról értekezett, bemutatván egyszersmind magukat a jege ezeket is. Kapriora a Maros bal partján, a bánsági oldalon, Kápolnástól Pozsegáig, nyugat keleti irányban több mértföldnyire terülő mészkő hegyláncz tövén fekszik ; a falutól 2 órányira nagy mészpátfészek található, a honnan valók a bemutatott jegeczek, melyeket értekező Kriesch János utitársával együtt szedett. A jegeczeket Say Mór vegytan kar volt szives elemezni, a midőn is kiderült, hogy a kapriorai mészpát szénsavas mészen kívül alig tartalmaz más anyagot. (Egy kevés szénsavas cselenyélecset, még kevesebb szénsavas keszenyéleget, és a vasnak csak igen csekély nyomait.) Különösen magára vonja a figyelmet ezen mészpátféleségnek nagy tisztasága és átlátszósága, úgy, hogy a hasadási idomok 2—3 hüvelyknyi vastagságnál még tökéletesen átlátszók, s a kettős törést tisztán mutatják. A hasadási idomok vagy színtelenek, vagy igen világos sárga színűek, mely utolsó esetben azonban még mindig átlátszók. Átlátszóságát csak ott veszti el, ahol repedések vannak. Vékonyabb, pl. 3—6 vonalnyi vastag lemezeket, melyek tisztán átlátszók, könnyen, és akármennyit lehet belőle kihasítani. Kitűnő átlátszósága alkalmassá teszi fénytani kísérletekre, s az e czélra szolgáló eszközök készítésére, miért is az illető szakférfiak, különösen tanárok figyelmébe méltán ajánlhatni. Dr. Kátai Gábor, társulati első titkár. Az unghvári u. n. konviktus igazgatóságának kérdéséhez. A „Pesti Napló“ ápril 28 iki számában egy terjedelmes czikk jelent meg, mely a mondott intézet igazgatóságának kérdésével foglalkozik, s melynek szerzője azon makacs önfejűek ellenében, kik annak élére állandó szabályképen nőtlen igazgatót óhajtanának, azt vitatja, hogy a kérdéses intézet csakis úgy felelhet meg igazán rendeltetésének, ha azon papi árvák, kiket mostoha sorsuk apjoktól, — talán anyjuktól is — megfosztott, ott nemcsak apát, de gondos atyát is találnak, — apát az igazgató, anyát annak neje személyében. Ha csak egyáltalán árvaintézetről volna szó, tehát olyanról, melyre a szülei gondoskodástól megfosztott árvák úgy szellemi, mint physikai neveltetésük tekintetéből kizárólag volnának utalva, egy perczig sem haboznám czikkíró szempontját elfoglalni. Tekintve azonban ezen intézetet a maga sajátságaival, melyek azt minden egyéb árvaházaktól megkülönböztetik, s tekintve annak az ezen különbségekből folyó különös rendeltetését; szabad legyen czikkirót e lapok hasábjain nem megcáfolnom, de nem is támogatnom, csak egy néhány oly észrevételt tennem megjegyzéseihez, melyekkel bebizonyíthatni vélem, hogy legalább addig, míg bővebb tapasztalás a czélszerűség kérdését akár a tisztelt czikkíró, akár az ellenkezőt vitatók javára el nem dönti, egy képen sem azt, hogy a kérdéses intézet igazgatója nőtlen, sem az ellenkezőt, hogy tinős ember legyen, felállítani nem lehet. Más szóval — ha egy szóban lévő állomásra különösen hivatott és méltó ember akad, az egyik oldalról féltékeny zsugorisá® volna nős, a másik oldalról pedig az intézet sajátságos rendeltetésének félreismerése volna nőtlen állapotát akadályul felvetni. Hogy a fennforgó kérdésben épen e középutat választottam, legyen szabad a következőkkel indokolnom. A mi czikkírónak a nőtlen papi osztályt kizáró nézetét illeti, ha, mint már mondom, közönséges árvaházról volna szó, az ellen semmi kifogásom nem volna. De az ungvári papi árvák tápintézetének,mely ugyan hivatalos nyelven orphanotrophiumnak hivatik, de tulajdonképen nem egyéb egy közönséges konviktusnál), legközelebbi czélja nem az, hogy abban a társadalomnak hasznos honpolgárok neveltessenek, hanem az, hogy az abba felvett árváknak lehetség nyujtassék magasabb élethivatáshoz kellő iskolázásra. — Főczélja ezen intézetnek az ifjak anyagi szükségleteiről gondoskodni, s csak ezzel összefüggőkig terjeszkedni ki a szellemi nevelésre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy hát ily intézetben mellőzni lehessen a tulajdonképeni nevelést. — De ennek szálai mindig a netalán életben maradt anya, vagy más rokonok kezében vannak, melyeket tehát az intézetnek csak tovább fejleszteni hivatása és — tagadhatlanul — kötelessége is. Hogy azonban a vallás-erkölcsi nevelésre ily papi intézetben az igazgató nőtlen vagy nős volta semmi befolyással nincsen, az magától értetik ; a mi pedig az árvák physikai és — ha szabad e kifejezéssel élnem — társadalmi nevelését illeti, azt társas intézetekben a súrlódás és egymás könnyen levetkőzhető hibáinak folytonos figyelemben tartása kellő intézkedések mellett félig meddig úgy is kifejleszti, egészen azonban sohasem; — de hisz az ungvári papi árvák ezen — hogy úgy mondjam, — félnevelés kiegészítése végett soha sincsenek csakis az életre utalva, mert anyjuk vagy rokonaik házában mindnyájuknak megvan a jobb otthonuk,“ ahova bizony az intézet igazgatója netalán bármily gondos és gyermekszerető nejének gondjai alól minden vakáczióra édes epedéssel elvágyakodnak. Nem lehet azt tagadni, hogy egy melegkeblű nő, ki férje hivatalos állásából erkölcsi kötelességet formálna magának arra, hogy az intézetbe felvett sokszor anyátlan gyermekeket az anyai gond édes gyöngédségeivel megismertesse, százszorta több örömet okozna azoknak, mint a mennyi az ő s netaláni gyermekei élelmezésére török elvonatnék ; de mellőzve azt, hogy egy nőre férje hivatalos állásából folyó közterheket róni nem lehet, kérdem : várjon lehet-e egy nőnek áldozatkészségét, melegkeblűségét, sőt hivatottságát és hajlamait is oly normális tényezőkel felvenni, melyek egy nős embernek egy nőtlen felett minden körülmények közt elsőséget adhatnának? Vagy nem túlságos udvariasság-e az igazgató nős voltában ipso facto azt a talizmánt keresni, mely az árvákat a félszeg neveléstől, elfásultságtól stb. bizonyosan megmentendi? Ha czikkiró a Szőnyi úr intézetére hivatkozik, ezzel csak esetet említ, és pedig oly esetet, melyben az intézet virágzása férjnek úgy, mint nőnek egyaránt közös privát érdekét is képezi. Ellenben ha akad valaki, nős ember, ki talán egymaga is különös hivatottságával, vagy egy angyallelkű nő áldozatkészségével gazdagon bírja kárpótolni a nagyobb fogyasztást, bizony kislelkűség volna azt számítgatni, mennyivel több jutna naponkint minden árvának — egy nőtlen igazgató alatt ? ! Mi határozza meg tehát előforduló esetben, ha várjon az igazgató nőtlen vagy nős ember legyen e ? Mint már mondom, a különös hivatottság az eredmény, melyet biztosan várni lehet. De ha eljönne egy eset, melyben nős és nőtlen ember ugyanazt az eredményt ígérné, én in pari causa nőtlennek adnám az elsőséget. Mert czikkírónak azon állítása, hogy ahol 45—50 ember étkezik, ott egy két, usque kilencz személylyel több vagy kevesebb különbséget alig tesz, a mi bőséges magyar konyhánkat juttatja eszünkbe, és ama scholastikust, ki váltig azon töprenkedett, hogy egy búzarakásban hányadik szem az, melyen alul a rakás fogalma megszűnik ? Nem látom ugyan át, miért kellene azokat, kik a takarékosság s az intézet különös rendeltetésének szempontjából indulva ki, annak élére nőtlen igazgatót óhajtanak helyeztetni, akár könnyelműséggel, önfejűséggel, akár azzal vádolni, hogy csak azért opponálnak, mert a nekik nem tetsző intézkedés itl és mástól (1) ered ?! De osztom czikkbe azon nézetét, hogy csak üdvös lehet, ha az intézet jótékonysága mentül kijlebb terjesztetik; osztom azt is, hogy nem a létező intézkedést kell épen ostromolni, hanem főkép arra ügyelni, hogy az intézet kezelése minél alkalmasabb kezekre bizassék ; s ha a „beati possidentes“ elve itt, mint mindenütt, alkalmazásban nem volna, azt is elismerném, hogy egy előforduló esetben elég volna megtámadni csak azokat, akik kötelességöknek eleget nem tesznek.“ —de várjon tanácsos volna e valamely elv érvényre juttatása által megkötni a megyei kormány kezét, hogy midőn az igazgatóságra igazán érdemes egyén jelentkezik, azt csak azért, mert nős vagy nőtelen visszautasítani legyen kénytelen ? Ez oly kérdés, melyre igennel is, nemmel is felelni, úgy hiszem lehetetlen. Sz. Jenő: Kereskedelmi tudósítás. Adler L. váltóüzlet-tudósításának május 1-jei számából átveszszük a következőket A hónap lefolyt felében a magyar értékpapírokban az árkeret igen jelentékeny hányattatásai közt felette élénk üzlet fejlett ki. Az első magyar általános biztosító társaság részvényei ismét a 790 ft árkeletig emelkedtek, s így ez közel 80 fttal volt magasabb, semmint néhány hét előtt; mindazáltal az árkelete magasan meg nem maradhattak, és jelenleg ismét