Pesti Napló, 1865. május (16. évfolyam, 4512–4536. szám)

1865-05-05 / 4515. szám

103­ 4515 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Péntek, május 5.1865. 16. évi folyam. Ferencznek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt­ tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Május 1-jével kezdődő új előfizetés PESTI NAPLÓ-ra. E­lőfizetési ikír: Május—júniusi 2 hóra.....................................( frt) 50 l£Z*. Május—júliusi V. évre....................................5 99 25 ., Május—septemberi 5 hóra...............................8 ., 75 „ A „PESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Pest, május 4. 1865. (Fk) Mielőtt azon elveket fejteget­­nek, miket Hock báró ő excja a bécsi bi­rodalmi tanács előtt a vámkérdésre nézve felállított — oly elveket, mikhez mi fel­tétlenül csatlakozunk — határozottan kell tiltakoznunk az általa felhozott okok azon cathegóriája ellen, mely hazánk po­litikai helyzetére vonatkozik. Szükséges pedig e tiltakozás azért, nehogy a követ­keztetések helyeslése által a felhozott oko­kat is en bloc helyeselni látszassunk. Hock báró ugyanis azt mondá, hogy „ha a birodalmi tanács az új vámjegyzéket s az ezzel összefüggő osztrák-porosz szerző­dést elvetné, s az eddigi rendszerhez ra­gaszkodnék, Magyar-, Horvátország és Velencze soha sem lépne be oly gyüleke­zetbe, melyben ők kisebbségben vannak, mely ez országok érdekeit ellenzi, és teljes szigorral alkalmazza rájuk a Verwirkung elméletét.­ Erre az a megjegyzésünk: a­mint magunk számára igényeljük azt a jogot, és képviselőinkre rovandjuk azt a kötelességet, hogy ők a majdan szőnyegre kerülendő tárgyakat a magyar érdek szempontjából tekintsék, és ez érdek ér­­telmébeni eldöntetéseket sürgessék, szint­úgy nem vehetjük rész néven, ha a laj­­thántúli képviselet épen csak azon érde­keket tartja szemmel,miknek képviselését ő kötelességképen vállalta magára. Magyar­­ország nem szorul rá, hogy idegenek kép­viseljék az ő érdekeit, s ezért semmi há­lára nem érezné magát kötelezve. De szint­­oly kevéssé hálálnák meg küldőik a bécsi követek oly magatartását, mely e küldő­kéivel ellenkező érdekek által diktáltatik. A­mit Hock báró a követektől kíván, az több, mint a­mennyit megadniok lehet és szabad, s­e olyasmi, a­miért sehonnan há­lát nem aratnának. Magyarországnak a birodalmi tanácsba való belépésére vagy be nem lépésére semmi befolyással nem lehet az, hogy mit határoz a reichsrab­ a vámügy vagy akár­­mely más kérdés körül. Ha Magyarország e belépést törvényei által megengedett­nek, hasznosnak és szükségesnek találná, nem vagyunk oly kiskorúak, hogy ezen lépéstől egyedül azért irtóznánk, mert egyes ügyre nézve a mi képviselőink mi­noritásban maradhatnának. Ha pedig úgy találja majd az országgyűlés, hogy ama belépés alkotmányos önállásunkkal össze nem fér, hogy arra semmi szükség nincs, hogy abból semmi hasznot nem várha­tunk, ebbeli meggyőződésünket valóban nem rendítené meg az, ha a reichsrath a védvámokat leszállítja, és hatalmas lépést teszen a kereskedelmi szabadság felé. Ez alkalommal nem lehet legalább mel­lesleg meg nem jegyeznünk, miszerint té­vedés az, ha a szabadabb vámrendszert min­dig oly áldozatként állítják oda, melyet a birodalom nyugati fele a keletinek hoz, hanem hozza ő azt önnönmagának, mert nemcsak hogy Magyarország jólléte lényeges tényező a birodalom jóllétére, hanem miután a szabadabb vámrendszerre való áttérés már is mellőzhetlen szükséggé vált, melytől meg nem menekülhetni, mi­után továbbá ezen átmenet tetemes — habár csak pillanatnyi — veszteséggel fog járni a birodalom iparűző részeire és magára az állampénztárra nézve: az ösz­­s­z­e­s birodalomnak, és így a nyugati fél­nek is érdekében áll, legalább keleten a forgalomnak oly lendületet adni, mely a nyugaton támadó veszteséget legalább fé­­lig-meddig helyreüti, s az állam pénztárai­nak a pályát némileg kiegyenlíti. Visszatérve oda, a­hol fejtegetésünket megszakasztottuk, őszintén ki kell mon­danunk, hogy a Hock báró által adott lec­két nem a birodalmi tanács érdemelte meg, hanem a kormány, a­mely ily fontos ügyet a legeslegutolsó perezre halogat, és Magyarország képviseletét idejekorán egybe nem léptetve, most azon furcsa kö­veteléssel kénytelen fellépni, hogy az osztrák birodalmi tanács vegye oltalma alá a magyar érdekeket,még­pedig oly esetben, midőn a két érdek korántsem azonos. Hock báró okoskodása egyébiránt, ha valamivel tovább fonjuk, egészen más következményekre vezet, mint a­minők a nagyméltóságú szónok szeme előtt lebeg­hettek. Ugyanis, ha Magyar­, Horvátor­­ország és Velencze a birodalmi tanácsban most képviselve van, a védvám és a ke­reskedelmi szabadság pártja jóformán ellensúlyozná egymást, s igy az ily rop­pant fontosságú elvkérdés eldöntése attól függne, vájjon a szavazás pillanatában melyik részről kénytelen egypár kö­vet — salva venna — „kimenni.“ — Ily véletlenre bizni a birodalom életkérdései körüli határozást, valóban lelkiismeretben járó dolog, és­­ ezzel a februári alkot­mány egyik legkényesb helyére tapin­tottunk , melytől azonban e gyöngéd érintés után tüstént nagy óvatosan ismét visszavonulunk. Végre a nemes báró még egy lapsust követett el: nem tudjuk vájjon lapsus lin­­gvae-nek nevezzük-e, vagy lapsus memo­­riaenek. Azt mondá­t. i., hogy „Kossuth agitatiójára“ az osztrák vámrendszer adott alkalmat. A tisztelt báró itt nyilván a véd­egyleti agitátióra czélzott, hanem méltóz­­tatott megfeledkezni, hogy az osztrák — az átalános osztrák — vámjegyzék akkor Magyarországra nézve úgyszólván nem is létezett, hogy tehát a védegyleti agitátió nem is ezen általános osztrák vámrendszer ellen volt irányozva (mely egyébiránt a kicsapásra szintén teljesen méltó volt), hanem a közbenső vám­rendszer ellen, mely Magyarországot rendszeresen kiszívta, terményeinek kivi­telét gátolta, hazánkat pedig arra kény­­szerítette, hogy a tilalmi vám által védett osztrák iparnak helylyel-közzel nagyon is silány gyártmányait magas áron vá­sárolja. Ez ellen irányult főleg az agi­táció, s azt hiszszük — méltán. Ő nagyméltósága tehát meglehetősen szerencsétlen volt azon érvekkel, amiket Magyarország felől hozott elő. Ez érvek­re egy baloldali hang e szavakat hallatt: „de már ez egy kicsinyt erős.“ Vélemé­nyünk szerint Hock úr beszédének ezen része nemcsak hogy nem volt erős, ha­nem nagyon is gyönge. Ezt akartuk mindenek­előtt kimondani. A kérdés áta­lános részére nézve holnap t teendünk né­hány megjegyzést. Bécsi dolgok.­ ­ A reichsrath képviselőházának május 21. ülését, mint már említettük, egészen ő i­s­k­z a beszéde, még­pedig annak is egyik fele foglal­ta el. A hadügyi budget tárgyalása, melyből tetemes levonásokat indítványoz a bizottság nevében, megtörte egészen a képviselőház néző helyeit. A miniszterek közül jelen voltak Schmerling, Plener, Hein, Franck, K. Roszbach vezérőrnagy, Damascha tábornok és főhadi biztos, Barger és Lasser urak. G i­s­k­r­a kiemeli a hadügyi budget tárgyalá­sának fontosságát nemcsak a kérdésben forgó összeg nagysága, hanem az­által is, hogy a pénzügyi bizottság és kormány közti differencia itt tűnik fel leginkább. Az eldöntés fontos. Itt válik meg, eléri-e a bizottság az általa óhajtott czélt, a folyó költségekből származó deficit el­­enyésztetését. A hadi budget feletti viták nem szokatlanok az alkotmányos államokban. A kormányok, ha­talmuk érdekében, többnyire nagy hadserget igyekeznek tartani, s gyakran túl mennek azon határon, melyet a képviselők államgazdasági és pénzügyi szempontból megengedhetőnek vélnek. Ausztriában is eltérés uralkodik e részben a kormány és népképviselet nézetei közt. Ez elté­rések 1862-, 1863- és 1864-ben is egyesség ut­ján hárittattak el. Szóló meleg elismerő szavak­kal emlékezik meg az előbbi hadügyminiszter, Degenfeld grófról, ki katonai feladatát az al­kotmányos kívánalmakkal mindig össze tudta egyeztetni, s a ház végzései iránt mindenkor a legnagyobb tisztelettel viseltetett. Most azonban, úgymond szóló, lehetlen kike­rülni, hogy messzeható leszállításokat ne kíván­junk a hadügyi költségben. A leszállítás, mit a kormány szándékozik tenni, elégtelen. A ház­nak legkevésbé sincs szándéka a korona s a legfőbb hadúr jogaiba avatkozni, csak a kérdés financiális oldalával akar foglalkozni a ház; ahhoz joga van, mert a birodalom pénzügyei az alkotmány által a ház befolyása alá vannak rendelve. A katonaság szükséges tagja az államorga­­nismusnak ; a kiadások e tag számára szintén szükségesek. Csak e kiadások összegére, a ka­tonai gazdálkodásra nézve lehetnek a nézetek különbözők. A bizottmány által indítványozott törlések által a hadsereg harczképessége semmi csorbulást nem szenved. Lesz szerencsém bebizo­­nyítni önöknek, uraim, hogy egy pontot sem vet­tem fel jelentéstételembe a­nélkül, hogy azt ala­posan meg ne vizsgáltam, s katonai szak­férfiak helyeslését ne nyertem volna meg rá, sok éjt feláldoztam e munkám készítésére, s egy számot sem írtam le a nélkül, hogy azért a felelősséget magamra ne vállalhatnám. Szóló felhozza, hogy a hadsereg költsége 1830 előtt 40—45 millióba került évenként; 1831-től 1848-ig az átlagos évi költség 58 mil­lió ftra mehetett. 1849-től 1861-ig a hadsereg 2000 milliónyi roppant összegbe került. A meg­takarítási bizottmány, melyet 1859-ben egy csá­szári rendelet összehívott, 83 millió ftban álla­pította meg a lehető legmagasb évi kiadást a hadsereg számára. Mindamellett a hadsereg költsége azóta nem maradt e kiszabott határok közt. 1861-ben 86 milliót kívánt a kormány a hadügyi budgetben. 1862-ben 92 millióra emel­kedett ez összeg, s 1864-ben is 91,480,000 ftot szavazott meg a követek­ háza, fenntartva az ár­leszállások következtén történő módosításokat. Szóló kimutatja, hogy az árleszállások kö­vetkeztén a rendes kiadásnak az utóbbi évek folytán 15 millióval kellett volna keresbedni, mindennek daczára az 1865-diki budgetben is­mét 91,375,372 ftot kíván a kormány mint or­­dináriumot, tehát csak 220,000 fttal keveseb­bet mint a múlt évben. E csekély leszállításnak egy része is úgy támad, hogy némely kiadások az ordinarium rovatából az extraordináriumba térettek át. Ily körülmények közt teljesen ért­hető, ha a ház kimondta, hogy a hadsereg lét­száma s a csapatokra tett költségek lényege­sen megmásíttattak, mert a számokból kitűnik, miszerint 1862. óta 5 millió rendkívüli kiadást állandóan áthelyeztek a rendes kiadások rova­tába. E folytonos felemelések mutatják az állan­dó kiadások növekvését, hanem mutatják azt is, hogy ily eljárást nem szabad támogatni, ha­nem erőteljesen ellene kell szegülni. Szóló aztán összehasonlítja a ház által meg­ajánlott összegeket a kormány által kivánttak­­kal. 1862-ben a kormány 143 milliót kívánt, a ház 135 milliót szavazott meg; a számadások­ból azonban kitűnik, hogy csak 132 milliót adott ki valóságban a kormány. Kitűnik a számadá­sokból továbbá az is, hogy a hadügyi etat bevé­tele, mely a ludgetben csak 13 millióra volt számítva, 18 millióra ment, tehát a követek háza még mindig 7 millióval többet sza­­vazott meg, mint a­mennyire a kor­mánynak szüksége volt. Az 1863-dik évről nincs ugyan még számadás, hanem való­színűleg itt is ugyanaz történt. Ily tények meg­szorításokat idéznek fel, mert ezekből kitűnik, hogy a kormány többet igényel, mint a meny­ire valóban szükség van. Egyes tételek fejtegetésébe bocsátkozva, szóló ezután kimutatja, hogy a természetbeni illetékek csak oly magasra vannak számítva, mint a múlt évi budgetben, holott a termények ára nagy mértékben csökkent. Hogy mily aránytalanul nagy a költség, s mily csekély megtakarítás létetett a magasan dotált főtisztek létszámában, már csak azon körülményből is kitűnik, hogy 195 tábornok van aktív szolgálatában, és 325 nyugdíjazott, mely utóbbiak közül a hadsereg főparancsnokságának képviselője az 1860 diki budgetbizottmányban nyíltan kijelentette, hogy a nyugdíjazott tábornokok három negyedrésze alkalmas még az aktív szolgálatra, s ezeknek ismét szolgálatba helyezése és újabb kinevezteté­­sek felfüggesztése által a nyugdíjasok száma csökkentetni fog, oly remény, melyet a későbbi budgetek legkevésbé sem váltottak be. Szóló kimutatja ez alkalommal azt is, hogy egy cso­port magasrangú főtiszt aránylag csekély inté­zetek élén áll, p. a bécs­újhelyi akadémia veze­tésére egy tábornok és 3 törzstiszt van alkal­mazva, míg a tudományos oktatást subalternus tisztek végzik. Szóló megjegyzi, hogy egyszer üres órájában felszámította, várjon mennyibe kerülnek a ka­tonai zenekarok, s úgy látja, hogy azok csak a gyalogságnál és vadászoknál egy millió forintba kerülnek. Mi a számfeletti tiszteket illeti — úgymond szóló — bizonyos oldalról azon kihívással felel­tek nézeteimre, hogy mutassa meg tehát a tudós referens, hogyan lehetne alkalmazni e számfe­letti tiszteket, ha csak aktív tisztek agyonütése által nem akarnak a büntető törvényekkel ösz­­szeütközésbe jönni. Szóló tehát kimutatja, ho­gyan lehet őket alkalmazni. Évenként megürül 1146 tiszti hely, s úgy hiszi szóló, azt a 215 szám feletti tisztet igen könnyen lehetne e he­lyekre alkalmazni, a­nélkül, hogy a büntetőtör­vényekkel a miatt összeütközésbe jönnének. A katonai hatóságokat illetőleg adatokkal bí­rók — úgymond szóló — hogy vannak táborno­kok, kik 17,000 ft illetékkel vannak a budgetbe jegyezve, hogy 4-8 lóra való portrók vannak felszámítva ott, hol világosan kimutathatni, hogy nem tartatnak lovak, s hivatali átalányok adat­nak ott, hol azokra semmi szükség sincs. Szű­ken csak a legénység és a subalternus tisztek il­letékei vannak kiszabva. Egy katona kevesebbe kerül, mint egy börtönben ülő fegyencz, egy al­tiszt kevesebbe, mint egy hivatalszolga, s egy hadnagynak nincs nagyobb fizetése, mint egy ajtónállónak valamely bureauban. Egy közle­gény a gyalogságnál 112 főba kerül évenként, a lovasságnál (ló nélkül) 120 forintba. Egy had­nagy fizetése összesen 609 ft, egy főhadnagyé 705 , egy ajtónállóé 740 ft, egy első osztályú hivatalszolgáé 620 ft. S e szűken kimért fizeté­sekből is még sokat levonnak az ezredi zene­karra, casinóra, könyvtárra stb. Szóló különösen a hadügyminisztériumnál s a generalinspectióknál levő magasan díjazott iro­dai hivatalnokok létszámának leszállítására utal, kiknek nagy részét feleslegesnek tartja. Ki­emeli azon megtakarításokat, melyek az adla­­tusok intézményének s a térparancsnokságok­nak oly helyeken, hol főhadparancsnokságok léteznek, megszüntetéséből eredhetnek. Hason­lókép jelentékeny megtakarítás eszközöltethet­nék a hadi pénztárak megszüntetése által. Áttér aztán szóló az „élelmezési raktárakra", s feltű­nőnek tartja, hogy oly roppant szükség feletti készletek halmoztatnak fel a raktárakban. Átmegy aztán a szekerészet, katonai depót-k, kórházak, nevelő intézetek stb. bírálatán. Külö­nösen élesen feltünteti „a ménesek“ költségeit­ Egy ló tartása évenként 800 forintba kerül, s az egész költség oly nagy, hogy az összes Ausztria valamennyi tanintézetei­re csak 119.000 fttal fordítnak töb­bet, mint a­mennyit a kanczákra és Csödörökre évenként. (Derültség.) A hadsereg új organisatióját illetőleg, termé­szetesnek tartja szóló, hogy erre nézve a ház nem határozhat, és szóló nem is akar itt az uj or­­ganisatio bírálatába ereszkedni, ez tisztán tech­nikai kérdés , csak e reorganisatio pénzügyi ol­daláról akar szólni. Az új organisatio következ­tében a hadsereg költsége 40 millióval növe­kedik. Miután még néhány pontot érint szóló a had­ügyi budgetben, a ház elnökéhez fordul, néhány perczre kérvén az ülés félbeszakítását, miután a folytonos, 2 óránál tovább tartó beszéd által egészen kimerült. Az elnök félbeszakítja az ülést, s tekintettel arra, hogy szóló rendkívül kifáradt, s még be­szédének fele hátra van, és tekintettel arra, hogy 2 órakor minisztertanács tartatik, a mi­niszterek tehát nem lehetnének tovább a házban, az ülés folytatását holnapra halasztja. A k. m. természettudományi társulat f. é. ápril 26-án tartott szakgyű­lésén: 1) Nendtvich Károly műegyetemi vegyta­nár ur a d­a d­a­i (Szabolcs megye) ásványvíz vegybontásáról értekezett. A vegybontás ered­ményéből az derült ki, miszerint a dadiai ásvány­vízben a szikony, keskeny- és mészeny­ sók túl mennyiségben vannak jelen, hogy tehát a víz a sós keserű vizek sorába tartozik. Tartalma azon­ban azt csak a gyöngébb sós keserű vizek közé engedi sorolni. Feltűnő benne az, miszerint a kénsavas sóknak alig nyomai találhatók benne s hogy a kevés szénsavas sókat kivéve, egye­dül csak a halvagok — Chloride — vagy sósa­vas sók találtatnak a vízben. Nem különben fel­tűnő, miszerint értekező a halvagok ezen kiváló jelenléte mellett iblanyt — Jód — még 5 kilog­ramm é­s 10 fontnyi viz maradványában sem ta­lálhatott. 2) Abt Antal tanár úr a kapriorai mészpárról értekezett, bemutatván egy­szersmind magukat a jege ezeket is. Kapriora a Maros bal partján, a bánsági oldalon, Kápolnás­­tól Pozsegáig, nyugat keleti irányban több mért­­földnyire terülő mészkő hegyláncz tövén fek­szik ; a falutól 2 órányira nagy mészpátfészek található, a honnan valók a bemutatott jegeczek, melyeket értekező K­r­i­e­s­c­h János utitársával együtt szedett. A jegeczeket S­a­y M­ó­r vegyta­­n k­­ar volt szives elemezni, a midőn is kiderült, hogy a kapriorai mészpát szénsavas mészen kí­vül alig tartalmaz más anyagot. (Egy kevés szénsavas cselenyélecset, még kevesebb szénsa­vas keszenyéleget, és a vasnak csak igen cse­kély nyomait.)­­ Különösen magára vonja a figyelmet ezen mészpátféleségnek nagy tisztasága és átlátszó­sága, úgy, hogy a hasadási idomok 2—3 hü­­velyknyi vastagságnál még tökéletesen átlát­szók, s a kettős törést tisztán mutatják. A ha­sadási idomok vagy színtelenek, vagy igen vi­lágos sárga színűek, mely utolsó esetben azon­ban még mindig átlátszók. Átlátszóságát csak ott veszti el, a­hol repedések vannak. Vékonyabb, pl. 3—6 vonalnyi vastag lemezeket, melyek tisz­tán átlátszók, könnyen, és akármennyit lehet be­lőle kihasítani. Kitűnő átlátszósága alkalmassá teszi fénytani kísérletekre, s az e czélra szol­gáló eszközök készítésére, miért is az illető szakférfiak, különösen tanárok figyelmébe mél­tán ajánlhatni. Dr. Kátai Gábor, társulati első titkár. Az unghvári u. n. konviktus igazgatósá­gának kérdéséhez. A „Pesti Napló“ ápril 28 iki számában egy terjedelmes czikk jelent meg, mely a mondott intézet igazgatóságának kérdésével foglalkozik, s melynek szerzője azon makacs önfejűek ellenében, kik annak élére állandó szabályké­pen nőtlen igazgatót óhajtanának, azt vitatja, hogy a kérdéses intézet csakis úgy felelhet meg igazán rendeltetésének, ha azon papi árvák, ki­ket mostoha sorsuk apjoktól, — talán anyjuktól is — megfosztott, ott nemcsak apát, de gondos atyát is találnak, — apát az igazgató, anyát annak neje személyében. Ha csak egyáltalán árva­intézetről volna szó, tehát olyanról, melyre a szülei gondoskodástól megfosztott árvák úgy szellemi, mint physikai neveltetésük tekintetéből kizárólag volná­nak utalva, egy perczig sem haboznám czikk­­író szempontját elfoglalni. Tekintve azonban ezen intézetet a maga sajátságaival, melyek azt minden egyéb árvaházaktól megkülönböztetik, s tekintve annak az ezen különbségekből folyó különös rendeltetését; szabad legyen czikkirót e lapok hasábjain nem megc­áfolnom, de nem is támogatnom, csak egy néhány oly észrevételt tennem megjegyzéseihez, melyekkel bebizo­nyíthatni vélem, hogy legalább addig, míg bő­vebb tapasztalás a czélszerűség kérdését akár a tisztelt czikkíró, akár az ellenkezőt vitatók ja­vára el nem dönti, e­g­y k­é­p­e­n sem azt, hogy a kérdéses intézet igazgatója nőtlen,­­ sem az ellenkezőt, hogy t­­i­­nős ember legyen, felállí­tani nem lehet. Más szóval — ha egy szóban lévő állomásra különösen hivatott és méltó ember akad, az egyik oldalról féltékeny zsugorisá® volna nős­, a másik oldalról pedig az intézet sa­játságos rendeltetésének félreismerése volna nőtlen állapotát akadályul felvetni. Hogy a fennforgó kérdésben épen e közép­utat választottam, legyen szabad a következők­kel indokolnom. A mi czikkírónak a nőtlen papi osztályt ki­záró nézetét illeti, ha, mint már mondom, közön­séges árvaházról volna szó, az ellen semmi ki­fogásom nem volna. De az ungvári papi árvák tápintézetének,­­mely ugyan hivatalos nyelven orphanotrophiumnak hivatik, de tulajdonképen nem egyéb egy közönséges konviktusnál), l­e­g­­közelebbi czélja nem az, hogy abban a tár­sadalomnak hasznos honpolgárok nevel­tessenek, hanem az, hogy az abba felvett árváknak lehetség nyujtassék magasabb élethi­vatáshoz kellő iskolázásra. — Főczélja ezen intézetnek az ifjak anyagi szükségleteiről gondoskodni, s csak ezzel összefüggőkig ter­jeszkedni ki a szellemi nevelésre. Nem azt aka­rom ezzel mondani, hogy hát ily intézetben mel­lőzni lehessen a tulajdonképeni nevelést. — De ennek szálai mindig a netalán életben maradt anya, vagy más rokonok kezében vannak, melye­ket tehát az intézetnek csak tovább fejleszteni hi­vatása és — tagadhatlanul — kötelessége is. Hogy azonban a vallás-erkölcsi nevelésre ily papi intézetben az igazgató nőtlen vagy nős volta semmi befolyással nincsen, az magától ér­tetik ; a mi pedig az árvák physikai és — ha szabad e kifejezéssel élnem — társadalmi neve­lését illeti, azt társas intézetekben a súrlódás és egymás könnyen levetkőzhető hibáinak folytonos figyelemben tartása kellő intézkedések mellett félig meddig úgy is kifejleszti, egészen azonban sohasem; — de hisz az ungvári papi árvák ezen — hogy úgy mondjam, — félneve­­lés kiegészítése végett soha sincsenek csakis az életre utalva, mert anyjuk vagy ro­konaik házában mindnyájuknak megvan a jobb otthonuk,“ a­hova bizony az intézet igaz­gatója netalán bármily gondos és gyermeksze­rető nejének gondjai alól minden vakáczióra édes epedéssel elvágyakodnak. Nem lehet azt tagadni, hogy egy melegkeblű nő, ki férje hivatalos állásából erkölcsi köteles­séget formálna magának arra, hogy az intézetbe felvett sokszor anyátlan gyermekeket az anyai gond édes gyöngédségeivel megismertesse, száz­szorta több örömet okozna azoknak, mint a mennyi az ő s netaláni gyermekei élelmezésére török elvonatnék ; de mellőzve azt, hogy egy nőre férje hivatalos állásából folyó közterheket róni nem lehet, kérdem : várjon lehet-e egy nő­nek áldozatkészségét, melegkeblűségét, sőt hi­­vatottságát és hajlamait is oly normális ténye­zőkel felvenni, melyek egy nős embernek egy nőtlen felett minden körülmények közt elsőséget adhatnának? Vagy nem túlságos udvariasság-e az igazgató nős voltában ipso facto azt a taliz­mánt keresni, mely az árvákat a félszeg neve­léstől, elfásultságtól stb. bizonyosan m­egmen­­tendi? Ha czikkiró a Szőnyi úr intézetére hivat­kozik, ezzel csak esetet említ, és pedig oly ese­tet, melyben az intézet virágzása férjnek úgy, mint nőnek egyaránt közös privát érdekét is képezi. Ellenben ha akad valaki, nős ember, ki ta­lán egymaga is különös hivatottságával, vagy egy angyallelkű nő áldozatkészségével gazdagon bírja kárpótolni a nagyobb fogyasztást, bizony kislelkűség volna azt számítgatni, mennyivel több jutna naponkint minden árvának — egy nőtlen igazgató alatt ? ! Mi határozza meg tehát előforduló esetben, ha várjon az igazgató nőtlen vagy nős ember legyen e ? Mint már mondom, a különös hiva­­tottság­­ az eredmény, melyet biztosan várni lehet. De ha eljönne egy eset, melyben nős és nőtlen ember ugyanazt az eredményt ígérné, én in pari causa nőtlennek adnám az elsőséget. Mert czikkírónak azon állítása, hogy a­hol 45—50 ember étkezik, ott egy két, usque ki­­lencz személylyel több vagy kevesebb különb­séget alig tesz, a mi bőséges magyar konyhán­kat juttatja eszünkbe, és ama scholastikust, ki váltig azon töprenkedett, hogy egy búzarakás­­ban hányadik szem az, melyen alul a rakás fo­galma megszűnik ? Nem látom ugyan át, miért kellene azokat, kik a takarékosság s az intézet különös rendel­tetésének szempontjából indulva ki, annak élére nőtlen igazgatót óhajtanak helyeztetni, akár könnyelműséggel, önfejűséggel, akár azzal vá­dolni, hogy csak azért opponálnak, mer­t a ne­kik nem tetsző intézkedés itl és mástól (1) ered ?! De osztom czikkb­e azon nézetét, hogy csak üdvös lehet, ha az intézet jótékonysága mentül kijlebb terjesztetik; osztom azt is, hogy nem a létező intézkedést kell épen ostromolni, hanem főkép arra ügyelni, hogy az intézet ke­zelése minél alkalmasabb kezekre bizassék ; s ha a „beati possidentes“ elve itt, mint mindenütt, alkalmazásban nem volna, azt is elismerném, hogy egy előforduló esetben elég volna megtá­madni csak azokat, akik kötelességöknek eleget nem tesznek.“ —de várjon tanácsos volna e valamely elv érvényre juttatása által megkötni a megyei kormány kezét, hogy midőn az igazgatóságra igazán érdemes egyén jelent­kezik, azt csak azért, mert nős vagy nőtelen visszautasítani legyen kénytelen ? Ez oly kérdés, melyre igennel is, nemmel is felelni, úgy hiszem lehetetlen. Sz. Jen­ő: Kereskedelmi tudósítás. Adler L. váltóü­zlet-tudósításának május 1-jei számából átveszszük a következőket A hónap lefolyt felében a magyar értékpapí­rokban az árkeret igen jelentékeny hányattatá­sai közt felette élénk üzlet fejlett ki. Az első magyar általános biztosító társaság részvényei ismét a 790 ft árkeletig emelkedtek, s így ez közel 80 fttal volt magasabb, semmint néhány hét előtt; mindazáltal az árkelet­e ma­gasan meg nem maradhattak, és jelenleg ismét

Next