Pesti Napló, 1865. november (16. évfolyam, 4662–4686. szám)

1865-11-01 / 4662. szám

mely biztosítsa, hogy azok a birodalom mindkét felében egyforma elintézést nyerjenek. Ez, uraim, a fennforgó nehézségek forrása. — Egyrészről az örökös tartományok alkotmá­nyossága igényel figyelmet, — másrészről ha­zánk önállósága és fü­ggetlensége követel védel­met tőlünk. S ezen érdekek mindegyike a prag­­matica sanctióra hivatkozik. Az örökös tartomá­nyok éppen ebből mentik a közösség jogát, mi pedig azt vitatjuk, és teljes joggal, hogy annak egyik fő és lényeges feltétele éppen hazánk ön­állása és függetlensége volt. Szívesen nyújta­nánk baráti kezet nekik, de hazafias aggodal­maink azt súgják, hogy ha azon kérdésekben, a­melyeket hazánk eddig saját királyával, minden más nép befolyása nélkül, önállóan intézett el, ezentúl Ausztria népeinek egyetértését is be kell várnunk, — nemzetünk önállósága és független­sége eme kérdésekre nézve elveszett. Voltak és vannak tehát, a­kik a közös ügyek szempontjából a magyar nemzetnek a prag­­matica sanctio által biztosított önállóságát és függetlenségét ellentétben vélik lenni az örökös tartományok alkotmányosságával, s azt vitatják, hogy e két ellentétes érdek a közös ügyek biz­tos és kielégítő elintézését merőben lehetlenné teszi. Így fogta fel a dolgot Bach, s a gordiusi csomót azzal vágta ketté , hogy megszüntesé a biro­dalom mindkét felének alkotmányát, s a tör­vényhozás és kormányzat összes jogait, s ezek­kel együtt a közös érdekeket is a közös absolut uralkodó kezeibe téve le. Ez mindenesetre a leg­egyszerűbb eldöntése volt a kérdésnek, csak­hogy nem volt köszönet benne, s a birodalmat tíz év alatt a romlás örvényéig vitte. Hasonló felfogásból indult ki Schmerling is, csak más logikával. Az ő politikájának eszme­menete az volt: miután az alkotmányosságot Ausztria népeitől megtagadni nem lehet, a közös kérdések alkotmányos és egyszersmind egységes megoldását azonban lehetlenné teszi a magyar nemzet önállósága,­­s tehát meg kell semmi­­síteni a magyar alkotmányt, s romjain egy bi­rodalmi közös alkotmányt felépíteni. E politikának csak négy év kellett, hogy le­járja magát. Mindkét államférfiú nézete találkozott abban, hogy a birodalom csak úgy tartható fenn , ha azon kérdéseknek, a­melyek a birodalom fenn­tartására vonatkoznak, egységes megoldás bizto­­síttatik. E czélra mindketten szükségesnek tartot­ták elnyomni a históriai jogot, s egy egységes központi hatalmat teremteni,­­ vagyis a biro­dalmat centralizálni. Megegyeztek továbbá azon törekvésben is, hogy a birodalmat germanizálják, s a­mi legsajátságosabb, e törekvéseket mind­ketten a nemzetiségek lobogója alá rették , a­melynek felirata volt: „a népek egyenjogúsága,“ a­mely mögött azonban a nem-német nemzetiségek egyenlő elnyo­másának, beolvasztásának czél­­zata rejlett. A miben eltértek egymástól, az nem volt más, mint a modor. Bach helyesebben ítélt a népek felett, a­­mennyiben nem hitte, hogy ezek históriai jogaikról, nemzeti és politikai létejükről önként lemondjanak, é­s azért nyílt erőszakot használt ellenük, míg ellenben Schmerling al­kotmányos utód, azaz a népek önkéntes bele­egyezésével, é­s a midőn az nem sikerült, jogi fictiókkal, apró cselszövényekkel, s a nemzeti­ségek egymás elleni ingerlésével remélte a népe­ket a közös akolba bekényszeríthetni. Amaz gyá­va önfeladást követelt tőlünk, emez pedig bűnös öngyilkosságot. Amaz nem tűrt semmi akaratot a népek részéről, emez pedig a népek akaratá­val akarta elérni azt , a­mit a­ népek nem akartak. Tizenhat évi kísérlet után, a melyek a birodal­mat közel a koldusbothoz juttatók, s erkölcsi köte­lékeit is szétbomlással fenyegetők, elvégre Ő Fel­sége azon meggyőződésre jött, hogy azon czélt, a­melyet az uralkodó­ház a pragmatica sanctio által elérni kivánt, a históriai jog elnyomásával s a népek beolvasztásával elérni nem lehet, sem az absolutismus kényszerével, sem pedig az álalkotmányosság csalétkeivel. A sept. 20-diki manifestum által tehát felfüggesztő ama birodal­mi alkotmányt, a melyet a mi alkotmányunk romjain volt szándék felépíteni, s mindenekelőtt minket rendelvén a vitás kérdések iránt meg­hallgattatni, — ez által úgyszólván, a birodalom sorsát a mi kezeinkbe tévé le. A mily nemes és nagylelkű volt e fejedelmi tény, oly súlyos a felelősség, a­mely általa a mi vállainkra terelve jön. A­míg egyrészről méltó örömmel tölthet el bennünket az, hogy alkot­mányos szabadságunk bilincsei megoldottak, más részről alapos aggodalmakat kelt lelkünkben nem azon félelem, hogy a munka fáradalmai tu­lajdonkép csak most veszik kezdetüket, hanem a tudat, hogy az elénk feltett kérdésnek mind­két részt kielégítő megoldása szintoly nehéz, a­mint megmérhetlen horderővel bírnak azon következmények, a­melyek a meg nem oldás­ból, vagy a kérdés helytelen megoldásából szár­mazhatnak. Feladatunk: a közös ügyeket szabatosan meghatározni, s ezek­nek a birodalom két fele közti elintézé­sé­re nézve oly módot feltalálni, amely nemcsak a fejede­lem közösségének s a biroda­lom feloszthatlan birtoklásá­nak kellő biztosítékait magá­ban foglalja, hanem egyúttal az örökös tartományok alkot­­mányo­s igényeinek is megfe­lelő legyen, anélkül azonban, hogy Magyarország állami ön­állóságán és függetlenségén csorbát ejtsen. Az iránt tisztában kell lennünk, hogy e kér­dés megoldása körül nem követhetjük az imént említett kormány férfiak politikáját,­­ hacsak sorsukban mi is osztozni nem akarunk. Mi nem állhatunk egy színvonalra azokkal, a­kik a pragmatica sanctiot csak a maguk érde­kében zsákmányolták ki; nekünk, ha ezen két­oldalú szerződéshez ragaszkodunk, annak nem csak a mi javunkra szolgáló előnyeit, hanem a fejedelmi közösség, s a kölcsönös védelem kö­telezettségéből ránk háruló terheit is, egy alkot­mányos nép őszinteségével és becsületességével el kell fogadnunk. Nem utánozhatjuk őket abban, hogy a közös érdekek biztos elintézhetését ellentétben lássuk az alkotmányosság elveivel, vagy hazánk állami önállóságát és függetlenségét összeférhetlennek vitassuk az örökös tartományok életével; s hogy Schmerling politikáját, mely az örökös tartomá­nyok kedvéért Magyarország alkotmányát eltö­rölni akarta, azzal boszéljuk meg, hogy mi vi­szont Magyarország kedvéért az örökös tartomá­nyok alkotmányosságát megbuktatni segítsük. Ez nemcsak testvérietlenség volna tőlünk, ha­nem következetlenség is, miután nem feledhet­jük, hogy már 1848 előtt is az osztrák alkotmá­nyosságnak szószólói és úttörői voltunk. Elvégre el kell térnünk a nevezett kormány­férfiak politikájától még abban is, hogy a közös ügyek gyors, könnyű és biztos elintézhetése vé­gett a beolvasztás, vagy bármily nemű és ala­kú központosítás elvét vissza kell utalnunk ; visz­­sza kell utalnunk azért, mert hazánk állami önál­lóságát és függetlenségét feladni nemzeti öngyil­kosság volna, a­mire sem kötelességünk, sem jogunk nincsen. De vissza kell utalnunk még azon okból is, mert politikai bölcseségünknek kevés becsületére várnék épen azon kísérleteket, habár más alakban is, megújítani, a­melyeknek majdnem orvosolhatlan következményei tették halaszthatlan szükséggé, a belpolitika eddig kö­vetett veszélyes irányát feladni. Mily határvonal legyen az, a­mely mindkét fél érdekeit és igényeit kielégítse ? ez komoly ta­nulmány, érett megfontolás, nehéz viták és — talán — hosszas alkunak is tárgya lesz; minél­fogva az én felfogásom szerint a politikai ildom tiltja, hogy ez iránt egyéni nézetek az ország­gyűlési terem megnyílta előtt nyilatkozzanak. A sept. 20-dikán beállott fordulat oly rögtöni és meglepő volt, hogy azon lázas hullámzás, a­melyet az a Lajthán túli politikai pártok egyné­­melyikének kedélyhangulatában előidézett,­­ mintegy a dolog természetében fekszik. Semmi sem oly nehéz, mint magunkat rögeszméink uralma alól emancipálnunk. Az engesztelékeny­­ség követelménye tehát: még most kerülnünk minden oly részletezést , a­mely újabb ingerült­séget vagy keserűséget támaszthatna ott, a­hol mindenekfelett kölcsönös bizalomra és higgadt­ságra van szükség. S különben is oly kérdésben, a­mely alkutól függ, annak, a­ki az alkutól ered­ményt vár és óhajt, óvakodnia kell akár a mi­ni­m­u­m, akár a maximum korlátainak felállítása által oly színben feltűnnie, mintha a maga vagy az ellenfél szabad elhatározását előre megkötni akarná. Ez okból meg fognak önök bocsátani nekem, ha magas­ tekintetekből csak az irányelveket említem fel, a­melyek e nagy horderejű kérdés­ben lelkemhez tapadtak. Ő Felsége, mint osztrák csá­szárja törvényhozás és kor­mányzat azon jogait, a melye­ket eddig az örökös tartomá­nyokban, mint absolut fejede­lem kezelt, szabadon megoszt­­ható azon tartományok népeivel, s így azon jogokat is, a melyeket eddig a közös kérdések elintézése körül, mint osztrák fejede­lem, önmaga gyakorolt. Ennélfogva nekünk nemcsak semmi jogunk nincs Ő Felségét eme nagylelkű elhatározás ki­vitelében akadályozni, sőt azt őszinte örömmel üdvözölhetjük, a­mennyiben a Lajthán túli test­vérnépek erkölcsi és anyagi jóléte mindig szi­vünkön feküdt, a mennyiben a közös fejedelem alkotmányos érzületében s egy szomszéd nép alkotmányos intézményeiben saját alkotmányos életünk megszilárdulására nézve is újabb bizto­sítékot nyerünk. Azonban Ő Felsége a bajthántúli népekkel nem mint magyar király, hanem csak mint osztrák fejedelem léphetett alkotmányos szerződésre,­­ mint ilyen, nem ruházhatott azok­ra több jogot, mint a­mel­lyel önma­ga bírt; miután pedig a birodalmat közösen érdeklő kérdéseket nem intézheté el egy maga, mint osztrák fejedelem, hanem ezek iránt előbb mint magyar király, a magyar nemzettel egyez­kedni tartozott, tehát a közös kérdé­sek olyatén elintézése, a­mely a magyar nemzet befolyását s beleegyezésének érvényt adó feltételét kizárná, nem volna sem jogos, sem érvényes. Továbbá Ő Felsége, a midőn mint osztrák fejedelem, jogait az osztrák népekkel meg­oszt­á, ezt nem tehető azon kö­telezettségek sérelmével, a me­lyeket, mint közös fejedelem, Ma­gyarország irányában elvállalt; következőleg a Lajthán túli népek is a velők megosztott uralkodói jogokat csak e kö­telezettségekkel együtt vehe­t­ő­k át. És mivel a pragmatica sanc­iában a közös fejedelem M­agyarország politikai és te­rületi épségét, állami önálló­ságát és függetlenségét bizto­s­í­t­á, s ez ama kétoldalú szerződésnek egyik lényeges feltétele, a­melyhez a fejedelem közös­sége s a birodalom feloszthatlan birtoklása kötve van, tehát ezt az alkotmányossá vált Lajthán túli népek is be­csülettel teljesitni tartoznak, s ugyanazért a közös ügyek tárgyalására nézve nem köve­telhetnek oly módozatot, mely akár már elvileg közvetlenül, akár pedig közvetve, gyakorla­ti következményeiben hazánk állami önállóságát és függet­lenségét megsemmisítené és bármely alakban nemzetünk beolvasztására vezetne. Elvégre, mivel a közös ügyek csak is onnan eredtek, hogy a fejedelem közösségét, s a biro­dalom feloszthatlan birtoklásának elvét elfogad­tuk, s e nélkül a Lajthán túli népekkel semmi közösségünk nem volna; tehát önkényt foly , hogy közös ügyeknek csak olya­nokat ismerhetünk el, a­me­lyek a Fejedelem közösségé­ből, s a birodalom felos­zthat­­lan birtoklásából szükségkép köv­etkeznek; ellenben mindazon ügyeink­be, a­melyek a Fejedelem közösségével s a bi­rodalom védelmével lényeges és közvetlen kap­csolatban nem állanak, a Lajthán túli népeknek semmi beleszólást nem engedhetünk. Ezek irányelveim, íme, uraim, mily kényes, mily nehéz s egyszer­smind mily nagy horderejű kérdéssel állunk szem­közt, s mennyi óvatosság, higgadtság és mérsék­let szükségeltetik annak szerencsés megoldásá­hoz. A mohácsi vész óta ily nevezetes fordulat­­ponton nem állt nemzetünk. A nagy elhatározá­sok ily komoly küzdelmeiben, a­hol a higgadt és biztos számítástól függ minden, a szenve­délynek nem adhatunk szerepet.­­ Annyival inkább kell ettől óvakodnunk , mert mindamel­lett, hogy e pillanatban a fejedelmi jóakaraton kí­vül majd minden körülmény kedvező sikert ígér, de arra, egész bizonyossággal még­sem szá­míthatunk. És ha a békés kiegyenlítés ezen ismé­telt kísérlete is csakugyan meghiúsulna, nagy szerencsétlenségnek tartanám ügyünk jövőjére nézve, ha azt mondhatnák rólunk , hogy a mi szenvedélyünk, konokságunk, szűkkeblűségünk vagy ellenszenvünk volt a szirt, a­melyen a bi­rodalom alkotmányossága hajótörést szenvedett. Ellenben ha azt fogják mondhatni rólunk, hogy a magyar mindent megtett a birodalom alkotmá­nyosságának megmentésére, de oly áldozatot kö­veteltek tőle, — nemzeti és politikai lételét és önnállóságát, —•­ a­melyről nem volt szabad ren­delkeznie , akkor, bár vérző szívvel, de Istenbe vetett bizalommal és azon erős meggyőződéssel hagyhatjuk el a küzdtért, hogy igazságos ügyünk diadala ismét csak elnapolva jön. Azért fékezzük még egy ideig a lelkesedést, a­mely könnyen a szenvedély színében tűnhetnék fel, majd ha a jól bevégzett munka után elérkezik ideje annak, hogy örömtüzeket gyújtsunk, én leszek az első, a­ki önöknek arra jelt adok. (Folytatása következik.) Vas megyében a rumi kerület követvá­lasztó testületének nagy­ része oot. hava 24-kén egy, még 1848-ból megőrzött nemzeti zászló elő­­vitelével a legszebb rendben megjelent Kámban, Bezerédy László 1861-diki országgyűlési kép­viselője kastélyában, melyben közfelszólításra és örömre lőt. Z­s­i­r­a­y Pál vasvári kerületi espe­res úr a következő beszédében kérte fel a jeles hazafit a követség ismét­ elfogadására. „Nagytekintetü férfiú, felemelkedett érzések közt őszintén tisztelt hazafi ! Mióta ősi alkotmá­nyunk felfüggesztetett, majdnem 18 évek viszon­tagságai vonultak el fejünk felett, ezeknek ter­hei elég nagy sulylyal nehezültek reánk, és szi­veinket folytonos aggodalommal gyötörték . 1861-ben édes magyar hazánk egén mosolygott ugyan állapotunk jobbra­ fordulásának hajnala, de ezen mosolygó hajnal akkor tisztán fénylő nappá nem derülhetett. Azonban folyó évben Bu­dán az ország szi­e előtt az uralkodó által ki­mondott szó,­jelenleg a kormány élén álló alkot­mányos érzelmű nagy férfiak erélyes intézke­dése, és hazánkfiainak a tetemes sérelmek közt is higgadt és mérsékelt maguktartása, azon édes reményt ébresztik kebelünkben, hogy közel­jö­vőben viszonyaink óhajtásunk szerint fognak ki­­egyenlíttetni, és az ősi magyar alkotmány az 1848-diki törvények nyomán életbe fog lépni . Ezt óvatosan kivívni, és szerencsésen kivinni, ez évi december hó 10-dik napjára Buda-Pestre hirdetett országgyűlés teendője roppant feladat. Mert ezen országgyűlés Magyarország sorsa fe­lett fog határozni, ugyanazért ezen nagy feladat megoldására : kitűnő, jeles, sokféle tudományok­ban gazdag, bölcs, erélyes nagy férfiak kiván­­tatnak : ilyennek ismerjük önt, jeles hazafi! Igen, ilyennek hirdetik önt : életbölcsesége, alapos tu­dománya, a politikában s államügyekben jártas­sága, korábbi évekből hivatalos eljárásaival szer­zett érdemi és szeplőtelen jelleme. Ezek tekin­tetéből hinni szeretjük, mikép hazafiai köteles­ségének fogja tartani ezen legközelebb össze­ülendő országgyűlésen a rumi választó­kerület részéről a követséget elfogadni, mire ezennel ün­nepélyesen felszólítjuk , és megegyező összes akarattal felhívjuk, és képviselőnknek kikiált­juk ! Elvei ismeretesek előttünk az utolsó or­­szággyűlésen tartott hazafias, velős és tartalom­­ditn beszédéből­­, ugyanazok a mi elveink is.­­ Azért programmot nem kívánunk, hanem meg­ajándékozzuk, ellátjuk teljes bizodalmunkkal, s üdvözöljük hódoló tisztelettel, szíves szeretettel, mint közakarattal választott követünket, meg lé­vén erősen győződve, hogy törvényhozói bölcse­­ségével arra fog törekedni, hogy ezen országgyű­lésen világos törvények által a nemzeti alkot­mány, az egyenlőség és szabadság elve szerint szilárduljon, magyar hazánk szellemi és anyagi jóléte előmozdittassék. — Engedje meg nged, hogy ily szép remények és meleg érzések kozta tisztelt választók felé fordulhassak. — Tisztelt választók ! Szivemből szeretett s nagyrabecsült honfitársaim és polgártársaim! Az örömtől maga­san feldobogó szivünkből mondjuk: éljen a ma­gyar nemzetet atyai jóakratával átkarolva hajló első Ferencz József uralkodónk, ki dicső szent István apóst, királyunk szent koronáját fejére té­tetni óhajtja! Isten segédje reá! éljen! — Éljen az áldott Magyarhon! Éljen a dicső magyar nem­zet és törvényes alkotmánya! Éljen a kedves és drága magyar nyelv ! Jelesen : éljen a kitűnő, a szeplőtlen jellemű hazafi, a lumi választókerü­let osztatlan bizalmát biró, közakarattal megvá­lasztott nagyérdemű követünk, a nagy Bezeré­­diek méltó ivadéka, a derék Bezerédy László úr, éljen, éljen !“ Ezután a megtisztelt jeles követ úr válasza következett : „Uraim ! Tisztelt honfitársaim ! Szives megje­lenésüket, igénytelen személyem iránti tisztelet­­nyilvánításnak veszem ; nagy örömömre szolgál önöknek, uraim , őszinte bizalmuk kifejezése ; fogadják, kérem, leghálább köszönetem nyilvání­tását.­­ Miután tántoríthatlan bizalmukkal mint 1861-ben, úgy most is megajándékozni szíves­kednek, minden tőlem kitelhető erővel iparkodni fogok önök várakozásának megfelelni, a szere­tett haza és nemzetiség szent czéljának elérésére közreműködni. Hogy pedig főt,­szónok úr önök nevében engem attól, hogy programmot adjak, felmentett, ebből megértem, hogy önök elveimet ismerik , köszönöm ezen elismerést , ígérem, hogy önök által elismert tiszta elveimhez min­dig hű fogok maradni, azon jogokért, melyeket kedves magyar nemzetünk részére sz. István koronája századok óta biztosított, hazám iránti szeretet, és törvényes alkotmányunkhoz való hű ragaszkodásból küzdeni szent kötelességemnek fogom mindenkor tartani ! Az 1848-diki ország­gyűlés letette az alapot, nekünk az leend felada­tunk — ha a kivánt kiegyezkedés fejedelem és nemzet között létesülene — a romokat szétszedni, de az alapot érintetlenül hagyva, reá építeni, mit törvényes szabadság, egyenlőség és testvériség szent elvei szerint építenünk kell! Ismerik, uraim, múltamat. Mint megyei tisztviselő azon párthoz tartoztam, mely a törvényszerű szabadság zász­lója alatt harczolt; s kimondom, hogy ezután is ugyanazon elvből kiindulva, engem semmi ke­csegtető ígéret, semmi kitüntetés, vagy bármily fényes méltóságnak ajánlata eltántorítani soha nem fog, fogadják e nyilatkozatot politikai hit­vallás gyanánt, és fogadják, kérem, ismételve leghálább köszönetem nyilvánítását , s ajándé­kozzanak meg továbbra is nekem oly kedves bi­zalmukkal , melyre magamat érdemessé tenni iparkodni is fogok ; éljen a haza, éljen a fejede­lem, hű magyar népe által az országgyűlésre küldendő képviselőkkel szép egyetértésben, hogy a­mit oly epedve régtől fogva óhajt az egész Szent­ Endre, oct. 24. A véletlen úgy akarta, hogy hétfőn oct. 23-kan oly jeleneteknek legyek tanúja, melyek bizony­­nyal megérdemlik, hogy a hírlapok útján köz­tudomásra jussanak. Ekkor jött ugyanis Káll­­­a­y Béni, a sz.-endrei kerület jelöltje, Szent- Endrére, a választók előtt beszédet tartandó. Mi­után azonban e lapok oly keveset írtak e kerület választási mozgalmairól, szükségesnek tartom, az előzményeket röviden ecsetelni,megjegyezvén, hogy, mint nem e kerületből, sőt nem is e me­gyéből származó, egészen függetlenül, pártelfo­gultság nélkül, híven adom elő a történteket. Midőn a választási mozgalmak megindultak, két jelölt állott szemközt, Ács Károly és J­o­r­­d­á­n István. Az utóbbi azonban önként vissza­lépvén, csak arra várt, hogy egy arra érdemes egyén jelenjen meg, hogy erejét annak részére mozgásba tehesse. Ekkor jelent meg Kállay Béni, s a becsavart zászlók újra lobogni kezdtek. így állott az ügy, midőn Kállay Béni egy kül­döttség meghívására, tegnapra ígérte megjelené­sét Szent­ Endre választói között, hogy ott el­mondja politikai hitvallását. Hétfőn, october 23-kán, fél tíz óra lehetett, mi­dőn Kállay Béni néhány barátjával Szent Endre határához érkezett, hol a legnagyobb megtisztel­tetés és a legszebb jelenetek egyike várt reá. A kerület értelmisége, zöme, mozsarak dörgése és kifogyhatlan éljenek közt várta itt szeretett je­löltjét, ki a szent­endrei szerb főpap díszes üd­vözlő magyar beszédére szintén magyarul felelt, mire a mozsarak újra megszólaltak, s az egész tömeg a lelkesedés hangján hangoztatta: éljen Kállay Bénis Elöl mintegy negyven lovasból álló bandérium apró lobogókkal, utána a jelölt ko­csija, benne a szerb főpap, kit K. a fogadás után jobbjára ültetett. A kocsiknak végtelen sora vo­nult az első kocsi után. A menetet a város végén éljenző néptömeg és két zenekar fogadta, s míg a jelölt kocsija a városházához ért, tele lett ez a hölgyektől bele­hányt virágfüzérek és bokrétákkal. A merre a menet haladt, a házak oldalai telve voltak Kál­­layt éljenző plakátokkal, a szőnyegekkel díszí­tett ablakokon szép hölgyek lobogtatták ken­dőiket. Miután a kocsik mindnyájan megérkeztek, a leszállók betörték nagy számukkal a városház ud­varát, s a gyalog néptömeg is zeneszó mellett megérkezett, a túllelkesült éljenek csillapultával Nikolics városkapitány emelt szót, városuk ne­vében üdvözölvén Kállayt, s felkérvén őt politi­kai hitvallásának elmondására. Az éljenek meg­újult dörgése közt lépett a felhívott a számára felállított emelvényre. Kellemes bátor hangja nemcsak a fülhöz, de a szívhez is szólott. Majd minden mondatát megéljenezték. Szép magyar beszéde végével, melyet a lapok úgyis közölni fognak, az évek óta tanulmányává lett szerb nyelven szónokolt, követve a szerb nyelvűek ki­­meríthetlen zsid­óiktól, míg végül a német aj­­kuakhoz is intézett néhány lelkes szavat, mire ismét megrendült a lelkes éljen, s a fiatalság vál­­lain vitte be a szónokot a tanácsterembe, hol a helységek küldöttei lettek bemutatva. Ott voltak az ó­budaiak nagy számmal, a hajógyár derék küldöttei, aztán Pomáz, Tinye, Kaláz, Vörös­vár, és még igen sok helység díszesen képviselve, mindnyájan a legőszintébb ragaszkodással arczu­­kon, s a legmelegebb szavakkal ajkukon. Külö­nösen el voltak ragadtatva a szerbek, kik közül igen sok előkelő szerb lelkész volt jelen, s őszin­tén bevallák, hogy született magyar ember ajká­ról tökéletesebben hangzani a szerb nyelvet még nem hallották. A bemutatások után a nép vállain hordozta körül választottját a városban, zeneszó és folyto­nos éljenek között. Az ebéd ideje végre elérkezett, s a vidék és helybeli urak szívélyesen hívták meg Kállayt, az összes küldöttséget, s az idegen vendégeket, milyenek szintén voltak jelen, az általuk e nap tiszteletére rendezett lakomára. Egy magánház tévés termeiben volt ez rendezve, melynek kü­szöbén várta vendégeit a két bájos háziné, Aposz­­tolovics Józsefné és Breitnerné asszonyságok, kik az elöl érkező Kállayt két felöl karon fogva vezették az ebédlő terembe. A száz­ötven teríték közül egy sem maradt üresen, s a kiállítás valóban díszére vált a kiál­lítóknak. Minden a legizletesebben elrendezve, s az ételek jó izű magyar módon lettek feltálal­va, s a gondos házinék szeme mindenütt figyelt, hogy sem ételben, sem a finom borokban fogyat­kozása ne legyen senkinek ; mindenütt összhang, rend és kedélyes vidámság uralkodott. Az ebéd vége felé felállott a tiszteletre méltó arczu szerb főpap Mileksics,s szép magyar szavak­ban pohárköszöntöt mondott az ünnepelt képvi­selő-jelöltre, természetesen kifogyni nem akaró éljenek kíséretében. Utána számosan szállottak meg, s közöttük egy pár igen csinosan. Végül maga Kállay emelkedett fel, s rövid, tartalomdús beszédében a hazát éltette. A vidámság netovábbját érte el, a barátság­poharak egymást követék; a zene szólott, csak a hölgyek jelen nem léte okozta, hogy öregje, ifjú tánczra nem kerekedett. Végre, délután 4 óra tájt az egész vendégse­reg kocsikra ülve, kisérte a határig a képviselő­jelölt kocsiját, s igy végződött a nap, mely va­lóban nemcsak egy első ízben fellépőre, de egy veterán harczosra is méltán lenne a legnagyobb megtiszteltetésnek nevezhető. G­yene Gusztáv, sok visszakapcsolása tényleg eszközöltessék. — Nemcsak, de a kormány által eleddig hallgat­­­son mellőzött, s az országtól törvénytelenül szá­zad előtt elakasztott magyarországi, s a társ­országokhoz tartozó határőrségek is az 1848-ks törvények szerint elvégre a nemzetnek tényleg visszaadassanak. De sőt a magyar korona egyik bogjára, annyi országgyűlés jogérvényes sürge­téséhez képest, a szent koronához valahára Dal­matia is tényleg visszakapcsoltassék. Óhajtom a dualismust a birodalomban, s a személyes uniót, legkisebb árnyalata nélkül a reális uniónak, a pragmatica sanctio alapján a fejedelem személyében. Óhajtom az örökös tartományokkal közös ügyekben, esetről esetről érintkezést szabá­loz­­tatni és megállapittatni, miként ezt az 1848 ki törvények is fennhagyták és elismerték, s az 1861-ki nemzetgyűlés is kimondotta; de csak a hason szabadelvű parlamentáris kormánynyal ellátandó örökös tartományokkal, s a magyar nemzet szabad akaratának és függetlenségének teljes biztosítékával. Kell, hogy a megyék — ősi alkotmányunk­nak három század óta e védsánczai — s a közsé­gek, jövendőben kétségtelenül a nemzet mag­kövei, mielőbb korszerűen rendeztessenek. Óhaj­tom, hogy a megyék szerkezete a parlamentáris kormánynyal szemközt, lehetőleg kiegyenlittes­­sék, s a nagy községeknek, miként szülőföldem — az 1848-ki törvények szelleméhez képest, a központi kormánynyal szemközti viszonya önál­ló hatáskörrel, s egyenes kapcsolatban, állapít­tassák meg, stb. nemzet — a nemzeti jólétet elérhessük, s boldog megelégedésben élvezhessünk ! Szűnni nem akaró éljenzésben tört ki a köz­­tetszés és közöröm. A díszesen terített asztalná a jóizű étkezés­­ig pohárköszöntések és nyájas beszélgetés közt végződvén, búcsút vévénk köz­tiszteletünk, őszinte szeretetünk kedves tárgyá­tól, azon édes reményben, hogy a közelgő követ­választási napon Rumban látni, s mint megyénk­nek kitűnő eegyéniségét, ki mellett e pályára fellépni e kerületben bárki részéről is csak ön­­elbizakodás volna — közohajtások közt tisztelni fogjuk- *­­ Horváth Döme Kecskemét városi alsó kerület választó polgáraihoz intézett nyi­­latkozványából közöljük a következő részt : „Kell, hogy az ország integritása és függet­lensége tettleg s azonnal visszaállíttassák ; nem csak, miként az 1798 . 10. törvényben körül­­irvák, de miként azt az 1848-ki törvények ujab­ban kimondották.­­ „Kell, hogy az unió Erdélylyel, s a társorszá­gzágfy Sándor a váczi választó­kerület választóihoz kiadott politikai hitvallásá­ból közöljük a következő részt: „Deák Ferencz zászlóját kívánván kö­vetni, politikai elveim : a nemzet önállása, füg­getlensége és a jogfolytonosság. „Ennélfogva szerintem nemzetünknek oly köz­jogi állás biztosítandó, mely szerint országunk az ausztriai tartományoknak semmi tekintetben alárendelve ne legyen, azoktól vagy kormányuk­tól ne függjön, mint ezt a közös fejedelmek által szentesített törvényeik és jogérvényü szerződé­seink megalapították , — és a miben központo­sul a sanctio pragmaticának, ezen legfontosabb kétoldalú államszerződésünknek értelme is. „Ugyanazon elvek folytán az országgyűlés törvényszerűen kiegészítendő, s az 1848-ik évi törvények egész terjedelmükben érvényre eme­lendők, míg újabb törvények által változtatva nem leendőek. „A független és felelős magyar minisztérium felállítását sürgetni fogom, és pedig nemcsak azért, mert azt az 1848-iki törvények érvényes­sége követeli, hanem azért is, mert csak azt te­kintem oly kormányrendszernek, mely a nem­zet jogai mellett korunkban legkielégítőbb biz­tosságot nyújt, s a mely mellett a társadalom tö­­kéletes­ kormányzása és kifejlődése legnagyobb mérvben lehetővé válhatik. „Ezzel azonban a franczia centralisatio, mely a megyék, városok és községek minden önálló­ságát elnyomja, s azokat minden önrendelkezési joguktól megfosztva, a központi hatalom köré­be beolvasztja, nem akarom összekapcsoltatni. A municipiumok szabadsága,jogosultsága,szerintem is fenntartandó,különösen a városoknak önrendel­kezési joguk minél terjedelmesebben biztosí­tandó. „Mint a nemzetek szabadságának szilárd ba­rátja, mint a népek önkényszerű elnyomatásának és leigáztatásának ellensége, arra fogok ugyan törekedni, hogy az ausztriai tartományok is va­lódi szabadsághoz és alkotmányos élethez juthas­sanak , de azért soha sem fogok abba beleegyez­ni, hogy az ausztriaiakkal alkotmányos jogain­kat közösen gyakoroljuk, mert ez önállásunk, függetlenségünk feláldozása lenne. „Annálfogva elismerem azt is, hogy köztünk s az ausztriai tartományok közt, mint 1848 iki törvényeink is elismerik, vannak közös ügyek, mert bizonyos ügyek közösségét egymás irányá­ban az idegen államok is kénytelenek napjaink­ban elismerni, annál inkább oly nemzetek, me­­lyek egy közös fejedelem alatt léteznek. De arra soha sem fogom adni szavazatomat, hogy ily közös ügyek egy közös bécsi birodalomi ta­nácsban tárgyaltassanak és intéztessenek el. A február 26-iki pátens elfogadásába tehát soha semmi áron nem fogok beleegyezni. „A közös ügyek tárgyalásában látom magvait a lehető legnagyobb veszélynek rejteni, mely nemzeti önállásunkat és szerződések által bizto­sított nemzeti függetlenségünket veszélyeztet­heti. „Azért elfoga­dom ugyan, hogy a nemzeti or­szággyűlés bizonyos kiküldöttjei a közös ügyek elintézése felett bizottságban tanácskozzanak, de — mint az 1861 iki feliratok mondották — csak esetről esetre, midőn t. i. a szükség úgy hozza magával, és csak is úgy, hogy országgyűlésünk beleegyezése és elhatározása nélkül semmi el­döntő és határozó szavazattal ne bírjanak. . n®8 átalában legbensőbb meggyőződésem sze­rint mindig és minden esetben elkerülhetleneknek találok oly biztosítékokat, melyek szilárd gátul és jogi óvszerül szolgáljanak, nehogy bármikor s bármily tekintetben, a közös ügyek közös tárgya­lása ürügyül és alkalmul szolgálhasson nemzetünk­nek a német tartományokba való beolvasztására , vagy csak a német tartományokkal való össze­­forrasztás megkisérthetésére is, stb.“ Ifj. Szögyény László egy — R. I. u. hoz intézett levél alakjában szintén előad poht. programmját, melyből mi a köve kezd pontokat közöljük : „1. Szent István király koronája országaina­k fel­­sége visszaállítandó, és ezeknek törvé­nyes üggetlensége, saját törvényhozása és füg­getlen kormányzata biztosítandó. „2. Ezeket a jogfolytonosság alapján lehetne csak biztosan elérni, erősen és szilárdul ragass­odom az 1848-iki törvényekhez, melyek eddi alkotmányos létünk zárkövét képezik. „3. Kívánom e mellett, hogy az örökös tarto­mányok zsenge alkotmánya teljes életerőhöz jó­sön, óhajtom, hogy az összes birodalom a Pras­matica Sanctio értelmében szétbonthatlan , erős, de minden népei szabadok legyenek, mer ebben látom saját szabadságunk valódi biztos tékát. „4. Leghőbb vágyam , hogy a kibékülés nemzet és a korona között őszintén, állandón és szilárd alapokra fektetve jöjjön létre­­ —­­ hogy a közös ügyek kérdése, a nemzet akarati­val megegyezőig — azon ország és a biroda­lom kölcsönös érdekében oldassék meg

Next