Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)

1866-09-01 / 4910. szám

200 4910. Szombat, September 1. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díj : 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt­ tér: 6 L­isAlm*. petit,­sor 25 nj kr. Rendkívüli előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. September—novemberi 3 hóra . i . . . 5 frt 25 kr. September—decemberi 4 hóra . i . . . 7 „ — „ A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, aug. 31 1866. (Fk) Minél homályosb szerkezetű azon aug. 25-ki törvény, mely az állampénzje­gyek kibocsátásáról szól, annál sürgetőbb kötelessége a sajtónak, a közönség szeme előtt minden kendőzgetés nélkül feltárni a helyzet részleteit, és tisztán tudatni vele, mennyibe került — a velenczei terület veszteségén és a Poroszországnak fize­tendő 30 millió hadi kárpótláson felül —­ az az imént lefolyt háború? Mert, mi­után a tavalyi ismeretes pénzügyi mű­té­­telek alkalmával a pénzügyér kijelentette, hogy már most 1866 végéig fedezve van minden szükséglet, s miután fel nem te­hetni, hogy ily fontos dologban a számí­tás már akkor is téves volt, igazoltnak látszik azon hit, hogy egyedül az előre nem látott (bár előre látható volt) háború döntötte halomra ama calculus előbbi he­lyességét, s hogy mindazon rendkívüli eszközök, miknek segélyével kell most pénzt szerezni, egyedül ama háború által lettek szükségesekké. E rendkívüli eszközök, melyek részben már alkalmaztattak, részben most tüstént fognak alkalmaztatni, a következők : má­jus havában a nemzeti bank az államnak kölcsön adott, és bankjegy alakjában ugyan, de az állam rovására tett forga­lomba ........................................150 milliót ugyanily módon júliusban . 60 „ azonkívül most az állam ma­ga bocsát ki állampénz­jegyet ....................................90 „ és 5”/­ és új kölcsön kötvé­nyeket ....................................50 „ összesen tehát 350 „ Ez körülbelül azon költség, melybe az utolsó háború került. Minthogy a háború alatt az idő rövidsége, és tán egyéb okok miatt is, nem nyomattak valóságos állam­­pénzjegyet, ez most utólag fog történni, és nemcsak az újonnan kibocsátandó 90 millió forma szerint is valóságos Staatsno­ten teend, hanem ilyenért ki fog cseréltetni azon 150+60+210 millió bankjegy is (t. i. az 1 és 5 ftos jegyek), melyek az állam rovására vannak forgalomban, lesz tehát 300 millió állampénzjegy és 50 millió új 5%-os kötelezvény. Miután pedig az 5­/0 metalliques 60 körül áll, ezen új 5%-os kötelezvényekért is legfeljebb ennyit lehetene kapni, azaz 50 millió névértékért legfeljebb 30 millió valódi értéket. Sőt még ez ár mellett is kérdéses, várjon ki vásárolja majd az új papírt, melyre egy­­átalában nincs szüksége a papírokkal amúgy is csordultig megtelt pénzvásárnak. Talán nem csalódunk, midőn úgy véleke­dünk, hogy e papír azon községek­nek fog kiadatni, melyeknek a háború következtében kárpótlási igényeik van­nak. Miképen értékesíthetik aztán e pa­pírt, azt ama községek lássák ! A­mi az állampénzjegyeket illeti, ezek, a­mint mondtuk, most külformájukra néz­ve is különbözni fognak a bankjegyektől: állampénzjegy lesz 1,5, 25,50 ftos; bank­jegy 10, 100, 1000 ftos. Ez utóbbiak — a bankjegyek — részben ezüst, részben más érték által vannak fedezve;az állam­pénzjegynek semmi fedezése nincs, és ámbár mind ezek, mind amazok a kény­szerkeret kedvezményeiben részesül­nek, mégis attól félők vagyunk, hogy ezentúl kétféle ágrónk lesz. Ha a bankjegy, melynek körülbelül harmadré­sze ezüsttel van fedezve, az ezüst irányá­ban 28%-ot veszt, valószínű, hogy az ál­lampénzjegy , melynek semmi fedezése nincs, még többet fog veszteni, és ha például 130 bankjegy-forintért csak 100 ezüst forintot kapok, ugyanannyi állam­­pénzjegy-forintért még kevesebbet fogok kapni. Ezüst, bankjegy és állampénzjegy tehát úgy fog aránytani egymáshoz, mi­ként — teszem— 100, 130, 150; az ezüst többet fog érni a bankjegynél, és a bankjegy ismét többet az állampénzjegy­nél, s valamint a kényszerkeletű bank­jegy teljesen kiszoríta a forgalomból az ezüstöt, úgy az állampénzjegy leg­alább részben ki fogja szorítani a bank­jegyet. Benne van ugyan az aug. 25-ki tör­vényben, hogy az állampénzjegy kény­szerkerete mindenkit kötelez, s így a nemzeti bankot is, de innen csak az követ­kezik, hogy a bank az állam jegyeit teljes névértékük szerint elfogadni köteles nála történő fizetéseknél, de nincs benne, hogy a bank az államjegyeket bank­jegyekért kiváltja, és bizonyossággal , előre mondható, hogy a bank, midőn ő a­­ fizető, ismét csak a nála begyű­lt államje­gyeket fogja fizetési eszközül használni, nem pedig a magas­ értékkel bíró saját bankjegyeit, bizonyossággal előrelátható, hogy ugyanezt fogja tenni a magánzó is, és ha porté monna fejében egy 10 forintos bankjegye és két 5 ftos államjegye van, mely összegből 10 ftot félre lehet tenni, és csak 10 et kell kiadni, túl fog adni az államjegyen, félretenni pedig a bank­jegyet fogja, és így ezt legalább bizonyos ideig a forgalomból eltávolítani.­­ Be­érjük ezen egyszerű magyarázattal, és nem akarjuk ezen kétféle papírpénz és kétféle ágró következményeit még részle­tesebben kifejteni. Csak egyet szeretnénk még megje­gyezni, a­miben — igénytelen nézetünk szerint — az aug. 25-ei törvény héza­gos. Benne van ugyan e törvényben, hogy az államjegyek kény­szerkerete nem terjed ki oly fizetésekre, melyekre nézve ki van kötve, hogy „klingende Münzé“­­ben kell történnie. Azonban úgy emléke­zünk, hogy pár hóval ezelőtt, midőn az ál­lam­pénzjegyek kibocsáttatásáról először kezdtek szólni, sok kereskedő azon elő­­vigyázattal élt, hogy a váltókra nem íratta úgy mint rendesen, ennyi meg ennyi forint „österreichische Währung Bank­­valuta,“ hanem egyenesen oda tétette „in Bankneten.“ Itt tehát szerződés­­szerű viszony jön megállapítva, mely sze­rint a hitelező egyesegyedü­l b­a­n­k­j­e­­gyet volt köteles elfogadni, és semmi egyebet, tehát államjegyet sem. Szabad-e ily kikötést tenni? És a­hol az létetett, érvényes e? Ha csakugyan kétféle értéke leend a bank- és állam­pénzjegynek, ez nem csekély fontosságú kérdés, és ha a törvény ama hézagát utólag be nem töltik, vége hoszsza nem leend a perlekedésnek. Ha az eddig mondottakból azt követ­keztetné az olvasó, miszerint tehát 300 millió leend azon szélső határ, melyen túl az államjegyek kibocsátása nem terjed­hetne, ezzel nagy tévedésben volna. A dolog kissé bonyolódott, de törekedni fo­gunk azt lehetőleg világossá tenni. For­galomban van bizonyos mennyisége az államkötvényeknek, melyeknek a gmun­­deni, halleini és ausseei cs. k. kőbányák szolgálnak fedezésül. E kötvények, me­lyektől előbb 5, utóbb 6­0­0-et fizetett az állam, nagyon kedvelt papírt képeztek, és ennek következtében a pénzügyér urak con am­ore szaporították, míg végre a pénzbirtokosok — miként a német elég inaesthetice szokta mondani — hajszálat találtak a dologban. Felmerült ugyanis több kérdés; először: várjon tudja-e va­laki, hogy mennyit érnek voltaképen ama sóbányák? Másodszor tudja e valaki,mily nagy összege van forgalomban amaz úgy­nevezett salináknak! Harmadszor, tudja-e valaki, hogy e salinák csakugyan a maga rendje szerint be vannak táblázva a ma sóbányákra, úgy, hogy szükség esetén még executiót is lehessen vinni rajtuk ? Mindezen kérdésekre az volt a felelet, hogy nem, hogy mindezekre nézve senki sem tud felvilágosítást adni. Ez nyugta­lanságot szült a papír biztosságára nézve, s miután a többi papírok átsü­lyedésével szemben, a 6% kamat nem volt valami túlságosan kecsegtető, a salinák szépen visszaözönlöttek az állam pénztáraiba, és a közönség már nem igen kereste. Ezen a bajon már az sem segített, hogy utóbb 100 millióban let megállapítva a salina­­forgalom maximuma. A salinák beváltása azért mégis mind nagyobb összegeket igényelt. Ez magában véve előny lett vol­na, mert az állam így lassanként megsza­badulhatott oly adósságtól, melyért 6°­0-et kellett fizetnie, de miután a beváltásra megkívántató pénzt nem 6, hanem csak sokkal magasb percenten szerezhette meg magának, a salinák beváltása rá nézve kár volt, nem pedig előny. Másként áll azonban a dolog, ha az állam maga gyártja magának a kamat nélküli pénzt, és ezzel váltja­ be aztán a salinákat, mert akkor csakugyan oly papírt húz vissza, melyért 6 százalékot kellett fizetnie, és helyette olyat bocsát ki, mely a nyomta­tási költségen kívül semmijébe nem kerül. Minthogy tehát már benne vannak az államjegy­ gyártásában, gyártanak 300 millió helyett 400-at, és a negyedik százat successive a salinák beváltására fordítják, úgy hogy eleinte pl. 90 millió salina és 10 millió államjegy ad hoc, aztán majd 70 mil­lió salina és 30 millió államjegy, később is­mét 40 millió salina és 60 millió államjegy — in fine finale pedig 100 millió államjegy, vagy a többivel együtt összesen 400 mil­lió államjegy lesz forgalomban, és semmi salina Ezt bátran merjük állítani a félhi­vatalosak ellenében, kik nem akarják megengedni, hogy a salinák teljes visszahúzása szándékoltatik. Tudják ezen Pálok, mit kaszálnak, ők azon leg­­roszabb esetre gondolnak, midőn kide­rülne, hogy az az összes 400 millió állam­jegy nem bírja magát fenntartani a for­galomban , akkor persze több kevesebb salina megmarad,és akkor ők nagy büsz­kén fogják mondani, hogy hiszen így akarták, nem akarták soha az egész 100 millió salinát államjegyekért kicserélni, hanem csak pour le cas que adatta ki magának a pénzügyér az illető meghatal­mazást. De ha a pénzügyér képes 400 millió államjegynek forgalmat szerezni, akkor senki sem fogj­a velünk elhitethetni, miszerint ő excra nem fogja lassanként azt az egész 100 millió 6%-os sóbányás papírt semmi kamatba nem kerülő állam­­pénzjegyért kicserélni. Mindezen bonyolódott műtétetek egy­szerű magyarázata annyi tért vett igénybe, hogy bírálatba ezúttal nem ereszkedhe­tünk. Megígérjük, hogy a­mi halad, el nem marad. Ma még csak azt akarjuk megemlíteni, hogy a homályos törvény­hez a félhivatalos „Österr. Zig“ oly com­­mentárt irt, mely ama homályt tetemesen­­ növeli. A nevezett lap ugyanis azt mondja, hogy szükség leend az országok képviseleteit egybehívni, mert „az 1867-ki év valószínűleg deficittel fog kezdődni.“ Mi ez ? Ha a félhivatalos lap azt mondaná, hogy az 1867-ki év deficittel fog vég­ződni, ez elég szomorú volna ugyan, de érthető, t. i. azt tenné, hogy az 1867-ki bevétel nem fogja fedezni a kiadást. Ha azonban az 1867-ki év deficittel kezdő­dik, ez csak oly deficit lehetne, mely a folyó 1866-ki évből vitetnék át a jö­vőbe ; tehát 400 millió államjegy, 50 millió új 5°/1-es kölcsön, és mindamellett a jövő év terhére átvitetendő deficit is.... nem, ez igazán sok volna a jóból , ezt további magyarázat nélkül nem bírjuk megérteni. Bécsi (lökök. ) A magyar minisz­térium kinevezéséről ko­rántsem némultak el a hírek sem Bécsben, sem Pesten. Az alkudozások nyilván folyamatban vannak, — még pedig egészen titokban folynak, — s csak igen kevés és bizonytalan az, a­mi a felső hivatalos körökből kiszivárog. Nagyon valószínű­, hogy a­mit a lapok jelentenek, csak a kulcslyukak szűk csatornáján jut a közönség közé, é­s különösen arra nézve, hogy mennyire érlelődött a dolog, s meddig kell az eredményre várakozni, bizonytalanságban vagyunk. Mind­­azáltal közöljük ama híreket, mint a­melyek kétségkívül legközelebbről érdeklik közönsé­günket. A régi „Presse,“ mely nem hisz szül, hogy hó barátja legyen még az újabb események után sem a független magyar minisztériumnak, ezt írja újabban : „Vérmes politikusok ma azt beszélik, a m­a­gyar minisztérium teljesen sikerült és a kineve­zések nyilvánosai tételét már a legközelebb következő hét elején várhatni. A következő hó folytában (septemberben) megtörténik a magyar országgyűlés összehívása, mely a neki felelős minisztériumot már a miniszteri padon fogja ülni látni. „Mivel — mond tovább a „Presse“ — eddigi hirek szerint — az egyezkedés gróf B e­­ c r­e­d­­ és gr. A­n­d­r­á­s­s­y közt befejezve nincs, s utóbbi épen most jár abban, hogy pártja pesti tagjaitól utasítást szerezzen a Beleredi féle con­cessiók tárgyában, s a fentebbi közlemény valósága nagyon kétséges.“ Az új „Presse,“ szólván a mostani egész bécsi kormányban való változásokról, nevezetesen, hogy K. Hübner lesz gr. Mensdorff helyett külügyminiszterré, s gr. Mensdorffal együtt le­mond Riegeleben külügyminiszteri ta­nácsos is és hogy Hübner báró — az eddigi szokástól eltérve — nem lesz egyszer­smind a császári ház minisztere is, — azt hallja, hogy gróf Eszterházy megma­radand az utóbbi minőségben a minisztérium­ban. Egyszersmind a német minisztériumban is megtörténik a magyar minisztérium fel­állítása által követelt változás, mihelyt gr. Belcredinek a magyarokkal való alkudozása sikerül. Majláth mostani udvari kanczellár, és F­elsége személye körüli­ miniszterré lesz kine­vezve. Mint vannak felosztva a tárczák a leendő magyar minisztériumban, nem tudjuk: Andrássy és Sennyei felől szól leg­állandóbban a hír, mint az új minisztérium tag­jairól. — A Lajthán túli minisztériumban válto­zás lesz a pénzügy és kereskedelmi miniszter személyében. A fentebbi tudósítás két pontja méltó a figye­lemre , a­mely Eszterházyra­­és Majláthra vo­natkozik, s némi kevés eltérést mutat a kettő az elvekre nézve. Majláth úr ő Felsége személye körüli miniszternek neveztetvén ki, az látszanék, hogy az 1848-iki teljes minisztérium állíttatnék vissza, s csakugyan egy csonka minisztérium ismét oly félszeg rendszabály lenne, mely épen azt nem adná meg, a mi az országgyűlés tárgya­lásainak biztos haladására megkivántatik: a törvényes állapot restituálását. Eszterházy gróf pedig, mint magyar, megmaradván a császári ház minőség­ének, már nép­ileg a tizenötös bizottság terve szerinti miniszternek látszanék. Ha továbbá ama hir valósulna,, hozzávéve azt, hogy Sennyeit is a minisztérium tagjának mond­ják, vagy azt kell hinnünk,­­hogy a minisztérium pártkoalitióból alakuland, /vagy hogy gr. And­rássy ki lesz zárva belőle/ s igy tisztán conser­­vativ lesz. / Azon eset is, hogy csupa conservativekből ne­veztessék ki a minisztérium, annyiban vigasz­taló lenne, hogy a conservativ párt, mint már csak a magyar minisztérium helyreállítására nézve folyó alkudozások mutatják, máskép gon­dolkodik, mint a múlt áprilisi felsőházi viták alkalmával, midőn oly sok részat tudott szólani a minisztérium felelősségének elve, s különösen egy magyar felelős minisztérium ellen. Egyébiránt a vigasztalás nem teljes. Bizonyos az á­gy ez elég különös — hogy épen a mostani kormány tagjai vesznek élénk részt egy másnem­ű formák közt mozgó kormány alakítása tárgyában, s játszák a korona taná­csosainak szerepét, s állandóan Belcredi grófot nevezik olyannak, ki a magyar államférfiakkal az alkudozásokat folytatja, ugyanazon Belcredi grófot, kiről edd­g azt beszélték, hogy Majláth­­tal és Eszterházy gróffal tökéletesen egyetért, s nemcsak elvben, hanem­ azon örökösen ingadozó, mindig transigáló, és soha végezni nem tudó eljárásban. Ők a­ passiv ellenállást folytatták a kormányon, hol positivitásra, tettekre van szük­ség. Bizonyos titokban tartott eszmékért nagy kitartással védtek Úgyszólván minden talpalat­nyi földet a jogfolytonosság és törvényesség helyreállításának követelése ellenében, s ez ál­tal a közvélemény­ben roszabb hírek támadt, mint megérdemlené­­, mert el kell ismernünk, hogy voltak érdemeik a lefolyt évi átmeneti korban.­­ Most már vegyük­ fel, hogy kanczellár helyett miniszter lesz a magyar kormány élén. Ha ugyanazok lesznek kormányon, kik eddig a ko­rona tanácsosai valának, nem feltehető-e, hogy állásukat hasonlókép arra használandják — a­mennyiben megváltozott viszonyuk engedi — hogy a nemzettel szemben ugyanazon passiv magatartást kövesség, sőt hogy azok, kik eddig a magyar minisztériu­m felállítását nem javas­lák, most is annak hatásköréből többet kíván­nak lealkudni, mint a­mennyit talán a közvéle­mény mérsékeltebb árnyalatai is szükségesnek látnak ?­­ Tegnap kifejeztük­ azon egyéni nézetünket, hogy a teljes kiegyenlítésre nem a politikai kisszerű fogások,h­anem az egyenes, nyílt fellé­pés tenne legtöbbet. Határozott­­elvek (nem theoreticus, hanem életből vett és gyakorlati elvek) s azok őszinte alkalmazása gerjeszt egyfelől bizalmat, és vezet egyszersmind a cselekvésben a főczél elérésére. Minél tovább húzódnak pedig az alkudozások, annál inkább azt kell sejtenünk, hogy a mostani kormánykörökben — hol az új változás tárgyal­tatok­- az eddigi bizonytalanság uralkodik, és sok mély akadály gördíttetik az átalakítás elébe, mely szükségtelenül hosszabbítja azt, s talán jö­vőre is nyűgöket vet egy leendő minisztérium határozottabb mozoghatására. Pedig ismételjük, a sikerre nagyon lényeges, hogy ne félszeg transactiók , hanem teljes határozottsággal vigyék keresztül az új kormány alakítását mind politikai elvek, mind az ezeket valló egyé­­­nek dolgában. A közös ügyi tervezet conditio sine qua non­­nak mondja, hogy mind nálunk, mind Lajthán túl valódi alkotmányosság legyen, azaz legyen hozzá valódi parlamentáris kormány is. Nem­­ hét benne semmi kétség, hogy az országgyűlés ezen feltételt nem hogy enyhítné, hanem ha le­het, kétségkívül még erősbítni fogja, s még csak alkudozások sem lehetnek a nélkül folyamatba indíthatók. Nem fogják-e ugyanazt kívánni a Lajthán túliak ? — alig hihető, de ha maguk nem kívánnák is, a magyar országgyűlés fogja ezt múldatlan feltételül szabni. Nem szüksé­­ges-e tehát, hogy ezen elv hivei üljenek a kor­mányon, s vezessék be az alkudozásokat ? A régi „Pressé“ben felébredt ismét a Schmer­­lingianismus szelleme. Neki nem kellenek dele­­gatiók, neki reichsrath kell, de felelős mi­nisztériummal , német centralisatio par­lamentaris alakba öltöztetve. Sok ember van, kit a szép szó nem térit meg, de ritka az olyan, kit a valóság és események gondolkodóba ne ejtenének. Fájdalom, a „Presse” ilyennek mutatkozik. Nem volt elég neki Schmerling politikájának az absurdumok miatti megbukása, sőt felejti azt is, hogy centralista társai­ közü­l Königgrätz után volt, a­ki hírlapilag felkiáltott (s talán épen maga volt az) : „ lám, itt kell vala elégetni Ma­gyarországot!“ De hiszen nem is a felfogás és politikai érte­lem merő hiánya az, miben szenved, hanem vele született részakarata, melyet ezúttal a tehet­­lenség érzete dühösségig fokoz. Míg Schmer­ling parlamentje állott, folyvást sü­rgeté a mi­niszteri felelősséget, -­most nem átallja foly­vást egy felelős magyar minisztérium ellen kiáltozni s annál hangosabban, mivel közelebb sejti ennek megvalósulását. Két nagy vádat hoz fel a magyarok ellen. Egyik az, hogy a dualismust is, mint a foedera­­lismust, olyannak mondja, melyek más elvek álarcza alatt egyenesen az állam felbontására tö­rekszenek. Ezen impertinentia ellenében figyelmeztetjük a „Presse “-t egy tavalyi czikkére, melyben af­féléket pengetett, hogy a birodalom feloszlása esetében a német osztrák tartományok Német­országhoz csatlakozhatnak, míg a magyarok se­hová sem. Kérdjük a „Pressert, mi következik ebből ? Az­t, hogy a kifelé is kandikáló németek, kik­nek indifferensebb amaz eshetőség, legyenek a birodalom legszilárdabb oszlopainak tekinthe­tők, vagy pedig a testvértelen magyar nemzet ? — A „Presse“ elveinél fogva nem is tehetne egyebet a dualismus létesülése esetében, mint hogy ha Berlinbe nem, Münchenbe tegye át la­kását; de azt hiszszük, a speculatio érdekei még is csak Bécsben fogják tartani s még válhatik belőle dualista is, — eddigi következetességét tekintve. A másik vád mutatja, hogy Bach iskolájában szedte magába politikai érzületét. A­mi valótlant és gyalázaost akkor elmondottak rólunk, azt egy minden erkölcsi érzetből kivetkőzöttként mondja el. Azt mondja, hogy Magyarországon a nép harmadrésze (a magyarok) a másik két harmadot magyarizálni akarja, még­pedig oly „brutalitással,“ mint az oroszok russi­fi­álják a lengyeleket. Mi mindig óhajtottuk, hogy a Lajthán túliak alkotmányos életben részesüljenek, de azon hi­tünk, hogy megvan-e bennök az erkölcsiség azon foka, mely az alkotmányosságra szükséges, mindannyiszor meging, valahányszor azt látjuk, hogy nagy elterjedést! bécsi lapok a legkézzel foghatóbb hazugságokat és a legnyilvánvalóbb gonosz szándékokat közönségük előtt oly leple­zetlenül szokták feltárni. A világ egész journa­litikája sem mutat fel efféle s oly gyakori ese­teket. Tökéletesen igaza volt a régi „Presse “-nek, midőn a reichsrath idejében számtalanszor mon­dá, hogy a magyarok segítsége szükséges, hogy ők alkotmányhoz juthassanak. Az oly fajta po­litikus, mint a „Presse“-beli némely czikkel írója, nem is képes azt oltalmazni. Azonban vigasztal az, hogy a Lajthán túli va­lódi alkotmányos élet által az ilyenek merőbei le fognak tűnni, s a józan eszűek és jóakaratuak jutandanak, mint egyebekben, úgy a journalisti­kában is felszínre. Még mindig a bureaucratis­­mus és Bach báró generatiója úszik felül. — A „Fremdenblatt,“ mely mellesleg mondva szintúgy boszankodik, noha csak a keserű gu­­nyorosság fegyverével, mint kedves collegája a „Presse“ azért, hogy a magyarokkal kiegyez­kedés készül, egy tudósítást közöl, mely szerint Belcredinek a magyar államférfiakkal folytatott alkudozása a következők körül forog. Azon feltét alatt, hogy a magyarok a birodalmi parlamentet elismerik (?) a többi kívánalmakba beleegyezik. A birodalmi parlament az októberi diploma szerint 100 tagból fog állni, mely száz­nak fele a magyar korona tartományaiból ke­rül ki. A nehézség még csak abban áll, hogy Bel-

Next