Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)
1866-09-11 / 4917. szám
207-4917. Kedd, September 1. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja 17 hasábos petitsor egyszeri hirdésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Nyílt-tér: 6 hasábos petitsor 25 sj kr. Irodalmunknak és a magyar nyelv kiművelésének egyik legkitűnőbb munkáját ragadta el közülünk a halál e hó 9-ikén, mielőtt élte 66-ik évét betöltötte volna. Mindenki ismeré Pesten az egyszerű külsejű és szelídsége által oly vonzó szerzetest, ki megszemélyesítője volt azon szivjóságnak, keresztyéni őszinte szerénységnek, mi oly jól illik egy papnak. Épen ezért a külsőből és jelenlegi életéből alig lehetett volna kiolvasni ezen férfiú rendkívüli érdemeit és lefolyt életpályáját. A minden álságtól ment szerénység nem is gyanittató, mintha a szives nyájasság megtisztelő leereszkedés volna ; mintha ezen, kedélyére nézve gyermekded férfiú egyike volna azon halhatatlanoknak, kikről a nemzet soha meg nem feledkezhetik ; a közelebbi időkben a kor és hanyatló egészségi állapot miatt megtörtnek látszott külső alatt senki sem sejtette volna, ha különben nem tudja, hogy ő az, ki nagy munkákat hajtott végre, és jelenleg is a legnagyobb magyar irodalmi vállalat óriási munkájában oly gyorsan és sikerrel halad előre , hogy az a férfiú, ki az egész irodalomban tán legteljesebben szenteli egész idejét a tudománynak, s a ki ennélfogva a magyar katholikus papság egyik fő büszkesége, első ifjúsága óta csaknem örökös üldözésnek volt kitéve a magyar irodalom iránti buzgó és mindig sikeres munkálkodásáért — épen papi minőségénél fogva. Kazinczyn kívül tán senki sem állott ki annyit, senkinek sem volt oly zaklatott élete a magyar irodalom iránti hazafias buzgalom miatt. A szent Benedek rendjebeli szerzetes huszonnégy éves korában, csaknem egyszerre Vörösmarty „Zalán“-jával írta meg az „Augsburgi ütközet“ czímű eposát, s hőskölteményei, balladái és lyrai költeményei által az ő neve mindjárt Vörösmartyé után tündöklött a magyar költészetben. A classical ízlés mellett valódi magyar nemzeti érzés, a magyar nyelv szellemének és belső sajátságainak közvetlen ismerete jellemzik akkori műveit. De midőn 1836-ban összes művei meg voltak jelenendők, szerzetbeli főnöke betiltá a kiadást, s csak a világi magyar hatóság bírta kieszközölni nyilvánosságra bocsáttatásukat. — Egyszersmind a szerzet betiltá, hogy az ő engedelme nélkül valamit nyilvánosan írjon, s Pestről, mely már az irodalom központja volt, s hol Czuczornak Vörösmarty, Bajza és Toldy baráti körében otthona volt, a szerzet száműzte őt Pannonhalmára. Majd Győrött tanárrá neveztetvén ki, csakhamar onnan is elmozdittatott, leginkább azon népszerűség miatt, melyben tanítványai előtt állott. 1849-ben a „Riadó“ írása miatt hat évi várfogságra ítéltetett, s Budán tartatott fogva, honnan I a várnak a magyar sereg által történt elfoglaltatásával szabadult ki. A forradalom végén az új épületben, Budán, Bécsben, s végre Kufsteinban szenvedett rabságot, hol latin remek írók fordításával és a magyar nagy szótár készítésével való foglalkozás enyhitő fogságát. Fogsága, szerencsére, nem nyúlt hosszúra, s ha megrongálá egészségét, egyike maradt azoknak, kik lélekben meg nem törtek, s kik a munkában kiapadhatlan forrását találják a lélek felfrissülésének. 1844 óta dolgozik ő azon nagy monumentális művön: „A magyar nyelv szótáráén, Pest, sept. 10.1866. Ausztria jövője, tekintettel Magyarországra. Miután feltehető, hogy Ausztria megbízott vagy megbízandó kormányférfiai a lepergett catastropha után tisztában vannak az iránt, hogy Ausztria jövőjét a fegyverhatalomra bízni többé nem lehet, s miután már nem is maradt számukra az ostromállapot és absolutizmustól, a históriai egészek széttépése és kényszeritett centralisatiótól egész az ál alkotmányosságig semmi kísérletien, — egyedül a népek jogos és méltányos kívánságai kielégítése, s ekként az egyes népeknek a közös jólét és biztonsággal a birodalom érdekéhez fűzése: feltehető, hogy végre ez utolsó és egyedüli kisegítő eszköz vétetik alkalmazásba. S miután feltehető , hogy az egyes országok, tartományok és népek érdekei összefűzésénél némely érdekösszeütközések adhatják elő magukat, nem lesz talán felesleges azon kérdés szellőztetése, hogy a sok nehéz csapás után felüdítendő Ausztria új életre keltésénél milyen tekintet illeti meg Magyarországot, milyen figyelem a magyar nemzetet, fennhagyván Ausztria többi tartományai és népei számára a súly- és szerepkiosztást másoknak. Nincs ideje a sebeket felszaggatni; ám az új útra térésnél a visszapillantás — bár keserű, de tanuságos, s igy — kénytelenség és nem is veszélyes oly nemzet irányában, melynek a méltatlanságok hamar feledése, megbocsátása , szóval a nagylelkűség történelmileg elismert erénye. Ha így láttak volna be a jövőbelinként bekövetkezett — legnagyobb részben azok, kik Ausztria sorsát I. Ferdinánd óta kormányozták ; fel lehet tenni , hogy épen a birodalom érdekében nem jártak volna el akként sem Magyarország, sem a magyar nemzet, sem a magyar faj iránt, mely eddigi eljárás — kevés kivétellel ■— határos volt Ausztriára nézve a lassú méreg általi pusztítással. Hogy Magyarország az ausztriai birodalomnak fő oszlopa, melyhez és melyre egyedül támaszkodhatnak övezeteikkel a birodalom többi tartományai a birodalom szilárd fennállása és biztonsága tekintetéből: mindenkit meggyőzhet egy tekintet a térképre, egy bepillantás ez ország részint elfojtott, vagy elzsibbasztott, részint szunnyadó erői statistikájába; de mindenek felett egy kis figyelem azon körülményre, hogy ezen legnagyobb politikai test nem — mint egynémely tartományai Ausztriának a fegyverhatalom által van csatolva a birodalomhoz, hanem a nemzet és az uralkodóház között kötött szabad egyezkedésnél fogva (pragmatica sanctio.) Hogy Ausztria természetes súlypontja Magyarország, elmondották ezt eddig is Ausztria barátai ép úgy, mint ellenségei; — talán épen mivel ellenségei is mondották, azért nem talált hitelre Ausztria eddigi államférfiainál, a tragicus catastrophának kellett bekövetkezni, hogy azt kétségtelenné tegye rájuk nézve is. De ha ez így van, azt hiszem — Ausztria érdekében is bűn lenne Magyarország irányában a jövő Ausztria részéről az eddigi után eljárni, s Magyarországot mint egy bérbe vett majort tekinteni, melynél a birodalomnak csak az volna fő érdeke: minél kevesebb beruházás mellett abból minél több hasznot sajtolni ki a többi örökös tartományok javára vagy könnyebbségére; — sőt az van érdekében az uralkodó háznak ép úgy, mint a birodalomnak, hogy ezen közép oszlop, mely az egészet egyedül tarthatja össze, minél erősebb legyen, s igy Magyarország ipara, kereskedése, gazdászata, szóval felvirágzása, a többi tartományok hason érdekeinek soha semmi esetben fel ne áldoztassék, s annyi beruházásban részesittessék, mint a birodalom tartományai bármelyike. Mit mondjunk a magyar nemzetről? — mely alatt itt nem a politikai nemzetet, sem csupán a magyar fajt kérem érteni, — hanem mindenkit, ki magyarnak akar tekintetni. Íme, elérkezett az idő, mikor Ausztria jövőjét, sorsát rendezni megbízott vagy megbízandó államférfiak kénytelenek elismerni , hogy az összes birodalomban csak egyedül a magyar elem az — mint reformátor nagy hazánkfia intőleg mondá — mely, „áldja vagy verje a sors keze“ — se merre sem tekintget, mert sehonnan sem nyúl felé rokon kéz; — mig a birodalom többi jelentékenyebb nemzetiségei — a németet sem véve ki — mind másfelé gravitálnak, ha csak több alkotmányos szabadságban és jólétben nem részesülnek, mint határos rokonaik, s így mindig ki vannak téve a többet ígérés csábításainak. De ezen nyomatékos tekintetek felemlítése talán az irigység rosz akarata azon gyanúsítását kelthetné fel , hogy mi fölényt követelünk Magyarország és nemzetiségünk számára? Isten őrizz! A kierőszakolt fölény, a persa és római birodalom összeomlásától Ausztria legújabb koráig folyó történet tanúsága szerint, több ártalmára volt a felsőbbséget erőszakoló nemzeteknek, mint javára. Mi erőszakolt fölényt nem óhajtunk sem a magyar állam, sem nemzetiségünk számára, hanem szabad versenyt: iparunk, kereskedésünk, gazdászatunk fejlesztésére, szabad versenyt minden megillető téren nemzetiségünknek, a magyar elemben részint szunynyadó,részint elfojtott erők kifejtésére. S mi bízunk benne, hogy valamint eddig, még a leigázás szomorú korszakában is, Magyarországban levő majd minden nemzetiség — különösen miveltebb osztályára — bírtunk beolvasztási erővel — mit eléggé tanúsítottak a közelebb évekbeni számos névmagyarosítások is,milyen önkénytes beolvadásra Ausztria más nemzetiségei irányában példa sem igen mutatkozik — úgy jövőre alkotmányunk visszaállítása és szellemi erőink szabad működése mellett a szabad verseny nem ütend ki hátrányunkra, s ha talán előnyünkre ütne ki — a fentebbiekből látható — hogy az Ausztriának nem kárára, hanem javára szolgálna. S e részben úgy látszik, mintha felséges fejedelemasszonyunk, az uralkodóház és Ausztria érdekében, a gyászos catastropha tanúsága előtt már, ihletve vezéreltetett volna a magyar nemzetiség iránti nemes hajlamában, miért is, hogy nyelvünknek a versenyt a legmagasb körben is megnyitotta, s udvari képességét bebizonyította : bizonyosan méltó hálás elismerésével találkozik az összes nemzetnek. S honnan magyarázható meg a magyarnak ezen, más nemzetiségbeli, különösen miveltebb osztályaira ható beolvasztási ereje? Ha egyéb okokat nem kutatunk is, elvitázhatlan , hogy a magyar nemzet, s abban különösen — mint láttuk Erdélyben — a magyar faj, alkotmányos szabadságáért! küzdelmeiben mind a csatatéren, mind a zöld asztalnál, mind a nehéz időkhöz képest tűzhelyéhez visszavonultságában, nem mindennapi példáját mutatta bátorságának, hazaszeretete és alkotmányához, rendületlen ragaszkodásának, s majdnem egyedül volt Ausztria népei között, mely a megpróbáltatás legnehezebb napjaiban mindig tisztában volt magával: mit akar és mit nem akar, s ha a szó nem volt lezárva ajkain, ki merte mondani : mi hoz veszélyt a birodalomra, ép úgy, mint az uralkodó házra, és sohasem feledkezett meg Ausztria többi népeinek valódi érdekei felemlítéséről sem; még Ausztriának, sőt — fájdalom — Szent István birodalmának is nem egy népe szemét elkápráztatván egy-egy kis önérdek, saját valódi érdekét sem fogva fel: szappan-buborékok után kapdosott! Ezen példaadás által kiérdemelt tekintélye a magyar nemzetnek bizonyosan szintén egyik tényező lehet arra, hogy a birodalomra netalán ismét elkövetkezhető megpróbáltatás nehéz napjaiban a kielégített magyar nemzet morális erejével összetartólag hasson a birodalom többi népeire. FÁY BÉLA, mely Akadémiánknak is legnagyobb vállalata fennállása óta, s a magyar nyelv eme nélkülözhetlen alapkövének letevésénél Czuczor volt a fő munkás, kinek neve elválhatlan a magyar nyelv fejlésének történetétől. De ezen nagy mű nélkül is halhatlan nevet szerzett magának. Nemcsak a nyelv, hanem maga a költészet szellemében és formájában ott látjuk az úttörők legelsői közt. A Vörösmarty-korban, midőn az epos volt az uralkodó költői nem, együtt zengő, mint említők, ama nagy költőnkkel a nemzeti dicsőséget, és nemsokára ő volt, ki leghatározottabban indítá meg azon népies költői irányt, melynek fő képviselőivé az akkori fiatalságból Petőfi és Arany levének. Czuczor nemcsak a nép szójárásait, hanem szokásait és érzületét közvetlenebbül ismeré, mint talán kortársai közül akármelyik, s ezért jobban megközelité népdalaiban és néprománcaiban a valódi népiességet. Utóbbi nemű költeményei átmenetül szolgálnak a népdalirodalmunkban Vörösmarty néhány hasonló irányú költeményével együtt Kisfaludy Károly kísérleteiből Petőfi költészetére. Latin írókból tett verses és prózai fordításai is megemlitendők, melyek kétségkívül versenytárs nélkül állanak eddigelé irodalmunkban, Kazinczy ízlésével, de Kazinczyénál tisztább és eredetibb magyarsággal írva. Midőn irodalmunk egyik legkitűnőbb veteránja felett, ki annyit tűrt és annyi sikert mutatott fel, megnyílik a sír, s nem azon megnyugtató érzés fog el, mi egy pályáját végzett aggastyánénál, hanem a mi egy élte teljében levő férfiúénál, kinek legnagyobb műve csonka pyramisként emelkedik sírja felett, s ki nem kifáradva nyugszik el, hanem kit lankadatlan munkássága közben, mint civilisatiónk egyik utászát találja a halálos golyó. Utolsó szenvedése rövid volt, halála előtt két nappal lehetett látni reggeli szokott sétájában,esti szokott szórakozásában a nemzeti színházban, melynek egyik legszorgalmasb látogatója és drámabirálója volt. — A cholera áldozata lett, ugyanazon járványé, mely nem kímélte most azt, ki fiatal korában, mint pap, ama kórnak kegyetlenebb dalásai közt, egész önfeláldozással tette volt ki életét a betegek ápolásában és vigasztalásában. Egyike volt azoknak, kik kevés személyes dicsvágygyal a tehetségéhez mért jót tevésben fáradhatlanok, s kiket talán a költészetre is a kétségtelen hivatásnál is inkább a hazafias érzés vezetett. Sírját csupán szellemi örökösök állják körül, s az örökösök a nemzet minden his fiai és leányai. Vajha a szép jellemvonásai is örökségkép maradhatnának a tehetséges fiakra: az a hazafias magyar érzelem, a nagy munkák és fáradhatlan tevékenység mellett az igénytelen egyszerűség, a nagy tehetség mellett a dicsvágy és kérkedés hiánya; s a jó és szép tettek melletti teljes érzéstelenség, a mik oly valódi magyart is, minő Czuczor volt, csak annál jobb magyarrá tettek. Nyugodjanak porai békével, — s adja az ég, hogy s^^^Bie csak műveiben, hanem az utána következők hasonló szép tulajdonaiban is örökre élj^^^^E Bécsi dolgok (**) A bécsi lapok általában a magyar ügyek iránt folytatott, s egy időre felfüggesztett egyezkedések felett köztik hosszabb, rövidebb észrevételeiket. Mi ezeket utánmondani feleslegesnek tartjuk, részint azért, mert rögeszmék ellen küzdeni hiábavaló fáradság, részint azért, mert a sokféle közleményben csak félig is biztos útmutatót nem találhatunk. Nem hagyhatjuk azonban megérintés nélkül a „Presse“ megjegyzését, melylyel lapunknak a felelős magyar kormány megalakítása iránt hozott közleményét kíséri. „A „Pesti Napló, a Deák-párt közlönye — írja a „Presse“ — egész nyíltsággal jelenté ki, miszerint szerinte bizonyosnak látszik, hogy a magyar országgyűlésnek felelős minisztérium nélküli összehívása a tárgyalásokat lehetlenné teszi, s az ismétt elnapolást legott maga után vonná. Ez büszkén és bátran van mondva, s arra mutat, hogy a Deák-párt az országgyűlés két utóbbi felirata óta lényeges haladást tett. Ezen feliratokban — természetesen — igen fürgetőleg csupán azon óhajtás fejeztetett ki, neveztetnék ki egy saját magyar minisztérium. Most már ezen kinevezést az országgyűlésnek a közös ügyek feletti tárgyalásai folytathatására feltételül tűzik ki. Úgy látszik, hogy a königgrätzi csata által nemcsak a poroszok tétettek bátrakká- A kormánynak torkára illesztik a kést, mert gyengének tartják, hogy az egységes államelvek mellett megmaradjon. A dualismus zászlója nyíltan kibontatik, s ezzel a birodalom két félre szakításának elve hirdettetik ki, melynek végzetszerű jelentését mi (a „Presse" és Warrens) a közelebbi napokban kimutattuk. E mellett azt is akarják, hogy a Lajthán túli tartományoknak praejudicáltassék, mert a septemberi pátensben megígért képviseletek tanácskozásai és határozataitól az alkotmánykérdésben határozott engedményeket kivánnak. Egyébiránt a „Pesti Napló“ nyilatkozata minden körülmény közt nyereség. A kormány a leleplezett alternatívához jutott: dualismus vagy birodalmi egység, ezek közt kell választania stb.“ Csak néhány sor, és mégis mennyi otrombaság, mily eszmezavar! A „Pesti Napló,“ miként Magyarország minden jó polgára, óhajtja az országgyűlés minél előbbi összehívását, de ezen óhajtást ama biztos kilátással akarná érvényesíttetni, hogy az ismét összegyűlendő országgyűlés a nehéz, és minden felé károsan ható bonyodalmakat végre valahára el is intézze, az országot alapigényeiben kielégítse, a viszonyt a birodalom többi tartományai irányában szabályozza. Hol a törvényhozási jog nem a legújabb kor adománya, mint túl a Lajtban, hanem századok hosszú során át gyakorlott, s nemzeti szent vagyonként az utókorra szállt közpolitikai atributum, ott az események erőszaka s a kormányzati önkény visszaélései által okozott bonyodalmakat experimentumok és acrogák által elenyésztetni, a viszás helyzetet kiegyenlíteni nem lehet. Ki ezenaz idő által elmaradhatlannak bizonyított eredményt óhajtja, annak óhajtania kell azon kellékek szigorú és lélekismeretes alkalmazását is, melyek nélkül a siker el nem érhető. Magyarországban törvényt csak a törvényes eszközök hiánytalan felhasználásával lehet hozni. Csak egy hiányozzék is ezen factorokból — már a törvényhozás , mint nem egész, alkotmányos functióba nem bocsátkozhatik. Márpedig minden alkotmányos országban, ezt tán a „Presse“ sem tagadja, a kormány egyik elengedhetlen factora a törvényhozásnak , értve az alkotmány által szentesített kormányt. De hisz épen ezen kormány az, melyet Magyarországnak most már tizenhat éven át nélkülöznie kell, s ezen nélkülözésnek tulajdonítandó, hogy két országgyűlés munkássága, hazagsága, készséges jóakarata, csak mint eredménytelen experimentum, csupán legislatív küzdelmeink történelmi adatait szaporítható. Ezen lehangoló eredménytelenség az, mit a „Pesti Napló“ nem tanácsolhat, midőn törvényes kormány nélkül a tanácskozások folytatását lehetőnek nem tartja. Mi magyarok, innen a Lajthán, históriai jogok örökösei, valódi alkotmányos törvényhozási praxis utódai vagyunk, s így országgyűlésen nem csupán felemelt adók.