Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)

1866-10-26 / 4956. szám

Péntek, october 26.1866. 246-4956. Szerkesztési irod­a: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. 17. évi folyam' nafinfi»! Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők­.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt­ tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Rendkívüli előfizetés IPESTI NA­PLÓ november—decemberi folyamára. Előfizedési ülj­as két hóra . . . 3 frt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­hivatala­ nem tud, arra kényszerüik, hogy aka­ratja és érdekei ellen szintén beálljon szö­vetségesnek melléjük. Ha ellenben Ausz­tria, minden utógondolat nélkül, egy nyu­gati szövetség híve lesz, Poroszország kényszerítve van szintén­­ mondani a szo­rosabb orosz barátságról, s a civilizált nemzetek szövetségébe állani, vagy sem­legesen viselni magát. Ha ellenben Ausz­tria Oroszországgal fog kezet, s Poroszor­szág a nyugatiak felé hajlik, a veszteség csaknem teljesen bizonyos, és erkölcsileg szintoly nagy, mint anyagilag, az ausztriai monarchia népeit Európa ismét egy sor­ban fogja említeni éjszak félvad népeivel. Győzelem esetében is Oroszország legfel­jebb ideiglenes és kétes értékű előnyöket­­ engedne Ausztriának, azon reményben, hogy nemsokára ráadásokkal fogja tőle visszaszerezni. — Ha egy újabb hírnek hitelt adhatunk, nem­csak az ausztriai külügy, hanem a pénzügymi­niszterségre is akad külföldi candidátus. — Egy hollandi ember — az egykori hollandi pénzügyminiszter van Bosse­­r, egy tervet küldött be az osztrák kormánynak, mely szerint Ausztria pénzügyeit rendezni lehetne. A hitezen tervnél fogva már miniszterjelöltté emeli van Bosse urat. Tervének alapja az, hogy Ausztriá­nak egész őszinteséggel és határozottsággal kell az alkotmányosságot elfogadnia, s az alkotmány garantiája alá rendelni pénzügyeit. — Helyesen jegyzi meg erre a „Morgen Post,“ hogy ezen ta­nácsért nem szükséges külföldihez folyamodni, s hogy a kormány előtt többet kellene nyomnia a népek közös óhajtásának egy külföldi magán­ember tanácsánál. Mondják továbbá, hogy Beust úr Prágába fog érkezni ő Felsége ott mulatása alatt. Ebből még valószínűbbnek tartják azt, hogy külügyminisz­terré fog kineveztetni. — A „Wiener Zig“ hivatalos részében jelenti, hogy ő Felsége oct. 21-kén kelt rendelete által a horvát-tótországi országgyűlést november 19 ére ismét összehívta. — (Azt egy f. é. apr. 21-én kelt leirat napolta volt el.) Pest, oct. 25. 1866.­ ­ Több jele volt újabb időben annak, hogy Ausztria és Francziaország köze­lednek egymáshoz, s a legközelebbi jel az, hogy komolyan és tettleg folynak a tárgyalások egy osztrák-franczia kereske­delmi szerződés felett, mely, ha létesül — , óhajtandó, hogy a minél szabadelműebb kereskedelmi politika alapján létesüljön — nemsokára követni fogná azt egy osz­trák-olasz kereskedelmi szerződés, mi még közelebbről érdekel bennünket. Ha a kereskedelmi szerződések még magukban nem adnak is kezességet a politikai szövetkezésekre, — tagadhatlan, hogy első lépések korunkban a politikai szövetkezésre is, — és hogy a fontos anyagi érdekek közössége nélkül könnyeb­ben támadnak ellenségeskedések a né­pek közt. Mi azt hiszszü­k, hogy Ausztriának igen nagy érdekében állott korábban is, és áll különösen mai nap a szorosabb egyetér­tés politikai téren is. Sőt részünkről csak­nem életkérdésnek tartjuk ezt. Különben is könnyebben kivihető ez, miután a két hatalom közti viszály oka, az olasz kér­­t­és azon része meg van oldva, mely a legégetőbb volt Ausztriára nézve. Ausztria újabb helyzetében, a külső vi­szonyok három irányban mintegy kény­szerítik is Ausztriát a francia szövetségre: a keleti, a lengyel és a német kér­désben. Hogy a keleti és lengyel kérdésben Oroszország természetes és örökös ellen­sége Ausztriának, az világos. Nemcsak a diplomatia, hanem Európa összes közön­sége bizonyos benne, h­ogy Oroszország a szultánok közvetlen és közvetett felsősége alatti területek meghódítására vágyik és törekszik. A hódítás művében fáradozni meg nem szűnik béke idején sem, a sza­badság és nemzetiség álarcza alatt. Szabadság, nemzetiség — és orosz együtt ! Leh­et-e nagyobb machiavellis­­m­is ? — A czári despotismus és szabad­ság együtt meg nem fér. És a nemzetiség ? Még csekély ellenmondás volna, hogy ab­­solutismus alatt a nemzetiségeknek van jo­­guk ; — mert a különböző nemzetiségek csak a szolgaságban lehetnek egyenlők. De nagyobb ellenmondás, hogy az orosz úgy érti a nemzetiséget, hogy minden szláv nemzetiség oroszszá legyen, mert közös eredetűek, a­mi annyi, mintha a franczia azt állítaná, hogy minden román nemzethez is országhoz joga van.­­Az orosz lapok közelebbről ismét nagyban kibonták a panslavismus zászlóját, s a nyers hata­lom azon öntudatával, hogy szabad neki merőben logikátlannak is lenni,­­ senki sem meri ezért feleletre vonni. Csápítólag szólanak minden oly szláv néphez, mely még nincs az orosz alatt, s azonban fennen hirdetik, hogy a lengyel nemzetnek, az orosz torkában levő szláv népnek nincs joga az élethez, hogy az már kihalt nem­zet ! És míg a szlávoknál a közös szár­mazásra hivatkozik, a románoknál, bol­gároknál és görögöknél, melyek egészen különböző származásúak, a vallás közös­ségével nem kevésbé törekszik propagan­dát csinálni. A keleti és lengyel kérdésben, mely utóbbiban Oroszország már annyira kezd menni, hogy az osztrák monarchia belügyi dolgát külügyi kérdéssé teszi, — lehet e két állam ellenkezőbb érdekű, mint Orosz­ország és az osztrák monarchia ? — És itt, úgy véljük, kiengesztelhetlen az ellen­tét, s még, gyöngeség esetében, oly árral sem lehet lefegyverzeni az ellenfelet, mi­n­t Olaszországban fizetett Ausztria. Merőben helytelen külügyi politika — s csak a tehetlenség mentheti — egy el­lenkező érdekű és törekvésű szomszédot szövetség által akarni lefegyverezni, a­mint eddig mindig iparkodott az osztrák diplomatia az oroszt. A hasonló politika eredményének példája volt közelebbről a porosz szövetség után bekövetkezett Kö­­niggrätz. — Nem helyes — az igaz — a kihívó magatartás sem, de a természetes ellenfelekben keresni barátot és szövet­ségest, s nem gondoskodni más oly szö­vetségről, mely a veszélyes törekvések meggátlásában szintúgy érdekelve van, nagyon fonák eljárás. A franczia és vele együtt az angol anya­gilag érdekelve van a keleti kérdésben, s szellemileg a lengyel kérdésben, és pedig érdekeik azonosak Ausztriáéval. És ha Ausztria ad valamit a civilisatio érdekei­re, ha be akarja bizonyítani, hogy világtör­téneti missiója van, iparkodni fog a nyers hatalomnak Európában modern képvise­lője, az orosz hódítás ellen ugyanazt telje­síteni, a­mit Magyarországgal együtt tel­jesített volt a török ellen. Eb minő haszna van a német kérdés tárgyában Ausztriának a franczia szövet­ségben?— A mostani német nagyhata­lom , Poroszország, az oroszszar kezet fogván — a­mi nem lehetetlen, mert ha az új porosz politika Németországon sza­kított is a traditiókkal, nem következik, hogy az orosz szövetséggel szakítson, Ausztriát, ha a nyugatiakkal kiegyezni TÁHCZA. Jogos téren áll-e Rubini, midőn kámfor festvényét a cholera leküzdésére oly szívből ajánlja ? „Sinhtii et audaciu interpretis argu­mentum est quaecucque Bibi non sspiunt, respuere, pro illis Bua Bupponcre, coque adver- Bantium litterarum verba de­­torqnere.“ Antibar i : Labien. Vidékünkön akadt már oly ellene Rubini­nak, ki gyógymódja kárhoztatására egy czikket tett közzé a „Pesti Napló“ 235-ik számában. — Ezen czikkben nemcsak maga „Signore Rubini,“ mint nevezve van, hanem gyógyszerének aján­lói és árulói is, elég kimért­tlenfil, üzérkedés és zsákmányolásról vádoltatnak. Mi indította czikk­­író urat ily mord kifakadásra ? — nem tudom, de hogy jogtalanul cselekedett, már azon egyszerű körülményből is kid­rül, miként Rubini gyógy­szere nem oly tárgy, melyet nyerészkedési, vagy, szerinte, zsákmányolási czikké lehetne aljasítani. A kámfor ősi időktől fogva ismeretes, Krisztus szül, utánai II-dik században Seth arról már értekezett, napjainkban pedig nincs szatócs, k­inek boltjában kapható ne volna. Ez áll többé k­evésbé a borszeszről is. A­ki tehát sztíkkezűsé­­génél fogva a rendszeresen elkészített, s birodal­munk minden gyógyszertárában készletben levő Itubini-féle szerre költeni nem akar, hatalmában áll magának is elkészíteni; a kiállításhoz nagy művészet nem igényeltetik, teljezőben levő bor­szeszben a hason mennyiségű kámfor szépen tisztára fel fog olvadni. E szerint a kámforszesz nincs az egyedáruság korlátja közé szorítva, nem is titkos szer, azzal tehát nyerészkedni vagy zsákmányolni csak oly emberek képesek, kik örökölt sajátságuknál fogva már arra születtek. De ily faja a jó madaraknak is csak ott teheti azt, hol kínálkozó alkalom van reá. Nálunk, sze­rencsétlenségü­kre, ez hiányzik, mert megyeha­tósági rendeletnél fogva minden cholerás beteg nemcsak orvosi segélyezésben részesül ingyen, de gyógyszereit is díj nélkül nyeri. Vádaskodó komáromi czikkíró úr a kámfor­szesz hatását is kereken megtagadni jónak véli, mert a „Wiener Med. Presse“ augustus 19 -i száma azt „Sonderlich“ nem ajánlja. Az october 7-ei szám pedig azt vallja, miként: „A kámfor a nyelvre leülepedik, so n­­nét kanállal kell levakarni, ha pe­dig vízzel vegyítve —■ mint Ru­bini éppen nem javallja — vezetik be, akkor golyócska alakban kihányatik. — Még mind­ezek nem oly érvek, melyek képesek lennének megdön­­teni a kámfor hatását; itt annak káros működé­se éppen nincs kimutatva, az egészből csakis az tűnik ki, hogy a tett kísérleteknél nem Rubi­ni utasítása követtetett. Kár volt ezúttal czikk­író urnak, ha már egyszer a „Wiener Mediz. Presse“ augustus 19-ei számát forgatta, egyút­tal azt is meg nem jegyezni, miként : „P­f­e­i­­fer und Griesinger, welch letz­terer in ganzen kein Freund der Excitantia bei der cholera­­behandlung ist, halten gera­de den Kampfer als die ge­eignetsten.“ Ő maga czikkíró ur hasznát épen nem tapasz­­talá a kámforszesznek. Mint állítja, betegei azon panaszra fakadtak, hogy hányásra job­ban ingereltetnek. Szerintem chole­­ránál nemcsak a kámfor, de más legközönyö­sebb szer, sőt maga a tiszta víz ivása is, a hány­ingert növelni szokta. Továbbá : „A­z óvsze­rül használók gyomrukat ron­tották el.“ Valószínű, hogy érdeklettek ön­fejük után indultak ki, mert orvosi tanács mel­letti használatnál mindenesetre tudtukra lett volna adva, miként a kámfortól történetesen megromlott gyomor, néhány kávés kanálnyi fe­kete kávétól helyre lő; erős­ szertünetnél pedig pár csepp mákonyfestvény (ópium) minden za­vart rendbe hoz.— „Míg mások minden kámforszesz h­evétől da­czára bele­haltak.“ Mibe ? Értenünk kell — a cholerába. Ez is megengedhető, régi szenvedőknél, meg­romlott szervezetüeknél, tetszhalottaknál min­denkor a Rubini szertől sem várhatunk csodát. Azt állítja továbbá czikkíró úr, hogy B­á­n­hi­­dán,Komárom megye kis falujában, hol legtöbb kámforszesz alkalmaz­tatott, a halálozás aránylag legna­gyobb volt. — Én szintén tudom, hogy ugyan ott a cholera sok áldozatot követelt, de csakis addig, mig a kámforszesz nem alkal­maztatott; arról azonban, úgy látszik, nincs tudomása czikkíró úrnak, miként ugyancsak nevezett megye Ács és Bana-Igmánd helységei­ben 150 egyénnél több ragadtatott ki a halál karjaiból Rubini szerével. „Nálunk pedig — úgymond — daczára an­nak , hogy a kámforszesz haszta­­lansága, vagy kára több mint vilá­gos, az még mindig egyesektől ajánltatik és árultatik — ez nemcsak Komáromban, hanem egyebütt is így van — mellőzve a magas kir. helytartóta­nácsnak a komárom megyei ható­sághoz intézett azon rendeletét, hogy a Rubini féle s több efféle izgató szerek árulása szü­ntettessék meg.“ Erre nézve lehet, hogy mindazok, kik czikkiró úr boszúságára a kámforszeszt még mindig ajánl­ják, sokkal szerencsésebbek voltak kísérleteik­kel, mint ő maga, s így kedvéért meggyőződésük ellen cselekedni nem akartak. Igen téved pedig czikkiró úr, ha azon kellemes hiedelemben ringat­ja magát, hogy a Rubini féle szert am. kir. hely­tartótanács betiltotta volna; ez még ekkorig, hála a gondviselésnek, meg nem történt. Adott ki ugyan t. Komárommegye egy ez évi sept. 14 -én 3667. sz. a. kelt körlevelet, melyben szó­ról szóra ezek állanak: „Figyelmeztetnek pedig járási fő- és alszolgabíró­s orvos urak, hogy a lakosságot általában a Bastler féle izgató­csep­­pek és Rubini név alatti kámforszesz, valamint egyéb titkos szerek ártalmas élvezetétől elint­sék, s a járványos cholera iránti utasítás köve­tését ajánlják.“ Ez azonban, nézetem szerint, még nem komoly tilalom, hanem csakis Komá­rom megye területére szorítkozó figyelmeztetés arra, hogy az izgató szerek ártalmas, azaz túl­ságos használatával­ visszaéléseknek eleje vé­zessék. Ez intézményt renden tenni látom, min­den, a­mi sok vagy túlságos, az megárt, Rubini szere is, óvatlan kezek közt ártalmassá válhat. Ezek előrebocsátása után már most szabadjon kimutatnom, miként Rubini akkor, midőn a kám­forszeszt bizalommal és sikerrel alkalmazó, s másokat is annak használatára lelkesített, csak­is tapasztalati embereket, jeles szakértőket, or­vosi tekintélyeket követett, s igy oly alapra lé­pett, és oly vedveket keresett, melyek árnyéká­ban egyes életlen nyilak sértésétől nem ret­tenik meg. Ki az előbbi cholera járványokra vissza tud emlékezni, annak eszébe fog jutni az is, miként a kámfor már akkoriban felkaroltatott, és pedig annyira, hogy kivüle alig volt szer, mi oly ter­jedelmes használatra és elismerésre méltattatott volna, mint épen ez. Lobkovitz és Bang csepp­­jei kámfor tartalmuknál fogva vergődtek magasz­tos hírre. De tekintsünk kissé szélylyel, lássuk és halljuk, mit jegyeztek fel, mit beszéltek a kám­for hatásáról az egyes hírneves orvosok és köz­lönyök. Legelőbb is Hahnemannal kezdem, mert ő volt annak idejében legbuzgóbb ajánlója a kám­fornak. Már 1831. évi sept. 10-kén Köthenben egy nyílt levelet irt, melyben bebizonyítani tö­rekedett azt, hogy egy, a Dünaburg vidékén kézre járó, s nagy kegyeletben álló orvosi ren­delménynek hatása csakis onnét ered, mert fő alkatrészét a kámfor képezi. Ezen gyógyszer már akkoriban 10 közül 9 cholerást meggyógyí­tott. Ugyan ő használta is kiterjedt gyakorlatá­ban a kámfort, s felőle akként nyilatkozott, hogy a baj kezdetén azonnal használva, hihet­­­len gyorsan segít­ett azonban, hol a kedvező időpont elmulasztatott, s a baj már nagy fokra lépett, a kámfortól mi eredmény nem váratha­tott. Hahnemann cholera betegjeinél 5 porcsin­ként 1 csepp kámforszeszt nyújtott; ugyancsak­­ e szert dörzsöltett a szenvedő karja, melle és al­­­­végtagjaiba is. Minél gyorsabban látott valaki­­ ily módon betegéhez, ott annál bizonyosabban, sokszor már néhány óra elteltével, a­ gyógyulás örvendeztető jelei kerültek előtérbe. Másként állott a dolog ott, hol az első segélynyújtás el­­hanyagoltatott, ott e szertől kevés siker tapasz­­taltatott. Felelős minisztérium és megyei mnteimmin I. Természetesnek tartom azon érdekelt­séget, melylyel ősrégi politikai életünk egyik intézménye, a megyei rendszer iránt viseltetünk. Csaknem a conservatismussal határos azon óvatosság, melyet e részben tanúsítunk. Ezt látszik bizonyítani még az 1848-diki törvényhozás eljárása is, mely XVI-dik törvényczikkében a megyei rendszer további fenntartásának és al­kotmányos kifejtésének szükségét mondja ki, más szóval, a megyei szerkezetnek, mint az alkotmányosság egyik bástyájá­nak, a közszabadsággal leendő összhang­zásba hozatalát kívánja. Alig csalódom, ha azt állítom, misze­rint a régi megyei rendszer kiegyezteté­sét az újabb közszabadsági intézmények­kel, a közvélemény is azon módon köve­teli. De a feladat megoldása épen a régi megyei rendszer sajátosságánál fogva, minőhöz hasonló parl­amenti kormány mellett nem létezik, egyáltalában nem látszik könnyűnek. És így az azzal járó nehézségek természeténél fogva megen­gedhetőnek, de sőt kívánatosnak tartom, hogy e részben minél több egyéni nézet nyilvánuljon. E feladat megoldása lesz a magyar or­szággyűlés egyik legszebb és legfonto­sabb teendője. Mert ha minden természeti joggal ellenkezőleg, oly alkatrészekből állottak is hajdan a megyei municipiu­­mok, melyek ne­m magát a népet, hanem kiváltságos osztályt képviseltek, mégis a nép, mely a megsértett jog védelmét a legnemesebb kitartás, és nem ritkán a győzelem babérjai közt látta a megyei gyűlések asztalán lefolyni, oly védbástyát szokott és szeretett meg azokban, melynek falai közt az 1848-diki nagy társadalmi reform következtében megosztott népjogok is biztos fedezetet nyernek. Kinek jutna azért eszébe, hogy maga a kormány által is közkincsnek nevezett megyei szerkezetet, kivétel nélkül és min­den 63 jogaival egyetemben, egyedül a miniszteri felelősség megóvásának tekin­tetéből, a kormány oly orgánumává ala­kítsa, mely a politikai egyéni élet minden alkotmányos mozzanatát lehetlenné te­gye? . . . S nem borulna-e el a romok lát­tára lelkünk, ha ugyan e bástyák lerom­­boltatnának, melyek hajdan az önkor­mányzati szabadságnak százados oszlopai voltak ? Nemcsak a kegyelet tehát, melylyel őseink amaz intézménye iránt viseltetünk, hanem a történelmi adatok tanulmánya, s az ebből merített meggyőződés is arra serkentenek és lelkesítenek bennünket, hogy a régi helyhatósági rendszer jogai­ból mindazt, mi a közszabadság és auto­nómia megóvása végett szükséges, to­v­ábbra is fenntartsuk és megőrizzük. E czélból pedig mindenek előtt szük­séges számba venni azon jogokat, me­lyeknek hajdani municipiumaink részint törvények, részint törvényessé vált szo­kásnál fogva gyakorlatában voltak. A megyék önkormányzatát vagyis au­tonómiáját alkotó ezen jogok két részből állanak, jelesül közrendtartási és törvénykezési részből. A közrendtartási részhez tartoztak leg­inkább azon jogok, melyek politikai ter­mészetüknél fogva a hatósági élet auto­nóm függetlenségét jellemezték, s melyek nemcsak a III. r. 2-dik czímje által biz­tosított statútum alkotási szabadságra, hanem azon, minden megyei közgyűléssel közös gyakorlatra is vonatkoznak, mely szerint a kormányrendeletek felett ta­nácskozván, oly esetekben, ha azok tör­vénybe ütközőknek találtattak, végre­hajtásuk felfüggesztetett, s módosításuk vagy visszavételeik iránt legfelsőbb hely­re felirat intéztetett. Nem említvén az 1848-diki törvények által megszüntetett követutasítás általi közvetett befolyás jogát a törvényhozásba, látni való, hogy e jogok leendnek legin­kább azon tárgyak, melyek a felelős par­­liamenti kormány hatóságával szemben módosulást fognának szenvedni. Mivel a­mi a statutárius jog gyakorla­tát illeti, valamint már a fentebb idézett törvény 2-dik c­íme intézkedett arról, hogy a törvényhatósággal bíró megyék és városok oly statútumokat ne alkossanak, melyek a közjót vagy egyes polgárok tör­vényes jogait sértenék, úgy másfelől a miniszteri kormány felállítása esetében is kell gondoskodni arról, hogy a helyha­tóságok által oly szabványok ne alkottas­sanak, melyek a felelősséggel tartozó, s igy az államérdekek intézésében függet­lenül működő kormánynak eljárását zsib­­baszthassák vagy épen paralizálhassák. A statutárius jogok meghatározása, mérséklése vagy épen megszüntetése pe­dig annál nagyobb figyelmet és óvatossá­got érdemel, mivel annak a kérdésnek el­döntése, vájjon a megyei közpolitikai tisztviselők jövőben is választás útján alakíttassanak-e ? — tagadhatlan befolyás­sal bír a reményem szerint népképviselet alapján alkotandó megyei közgyűlések jogainak meghatározására. De másfelől arról is meg vagyok győ­ződve, hogy a jelen törvényhozás annyira tüzetesen és szabatosan meg fogja hatá­rozni a helyhatósági élet tényezőinek jo­gait, hogy az ezek összeütközésénél haj­dan gyakorolt statútumi intézkedések sem oly tömegben nem szaporodnak, mely a közdolgok kormányzatát nehezítse, sem oly irányban nem történnek, mely a fele­lős kormány jogainak hatáskörébe vágjon. Más szóval, azt hiszem, gondoskodni fog a törvényhozás arról, hogy míg a nagy dolgok központosíthatnak, ne centralizál­­tassanak a kicsinyek, s meghagyatván a helyi érdekek szabad nyilatkozatai, ezek a közérdek számára hasznosíttassanak. És én megvallom, hogy midőn a helyi érdekek nyilatkozatainak teljes szabadság adatik; midőn e helyi érdekeknek, a­meny­nyiben az állam érdekeivel ellentétben nincsenek, kielégítése iránt méltányos sza­vak emelkednek; midőn a szabad alapon rendezendő községek egyeteme, mint me­gyei hatóság, népképviseleti gyűléseiben oly indítványokat vagy javaslatokat vitat, melyek akár anyagi, akár szellemi irány­ban az állam nagy érdekének előmozdítá­sát czélozzák, s mindezek iránt, az intéz­kedések közpolitikai szükségétől lelkesen áthatva, kérvény vagy felirat útján lépé­seket tesz, mindegyik alkalommal oly jo­got gyakorol, s másfelől oly kötelességet teljesít, melyek által, daczára annak, hogy a felelős kormány rendeleteit minden aka­dékoskodás nélkül foganatosítani tarto­zik, kétségtelen súlylyal bíró befolyást gyakorol a közvélemény alakítására. E közvélemény pedig hatalom, mely nem­csak a törvényhozás intézkedéseinek le­szen alapja, de a felelősséggel tartozó kormány rendeleteinek is, miután minden parl­amenti kormány csakis azon több­séget képviseli, mely a társadalmi össze­jöveteleket (meetingeket) legalkotmányo­sabban pótló megyei hatóság szellemétől áthatott országos képviselőkből alakul. Ha már most mindezen alkalmak és befolyások által a megyei hatóságok a közpolitikai életnek oly tényezőivé vál­nak, melyeknek számbavételét épen e be­folyás visszautasíthatlan erkölcsi erejé­nél fogva, semmiféle felelős kormány nem ignorálhatja, mivel ellenkező esetben épen a közvélemény elítélő elemeivel jöne ösz­­szeütközésbe; s ha továbbá tekintjük azon belügyi dolgokat, a. m. a községek és

Next