Pesti Napló, 1866. november (17. évfolyam, 4961–4985. szám)

1866-11-01 / 4961. szám

lésünk és a Deák-párt némely irányadó egyéniségeivel a legfelső körökben foly­tak, különösen pártunknak nagy discre­­tiót parancsoltak, mig eredményök iránt némi kilátás mutatkozott, s midőn ered­ménytelenségük kitünt , messzebbre látszottak elvetni a kiegyenlítés reményét, mint valaha volt. Most, midőn az országgyűlés hova ha­­marabbi egybehivása ismét kilátásba van helyezve, helyén l­átszanék a felszólalás és a czélbavett fejtegetés. De épen ezen egybehivás készületei és valószínű körül­ményei késztenek arra, hogy feltett czé­­lomtól végkép elálljak ezúttal,­ s a dolog­nak nem lényegéhez, csak épen formai ol­dalához szóljak. S ez felszólalásomnak tulajdonképi oka és czélja Mindenki tudja, hogy midőn az ország­­gyűlés, a második feliratára várt érdemle­ges válasz, egy újabb leirat vagy a fele­lős minisztérium kineveztetése előtt, meg­választotta a közösügyi 67 es bizottságot, ezzel részint készségét a törvényes és alkotmányos kiegyenlítésre, akarta tettleg kimutatni, részint az előreláthatólag tete­mes időt igénylendő bizottsági munkálatok, s általában a még részleteikben épen nem tisztázott nézetek megállapodása által a drága időt használni, s az ügyet a megoldás stádiumához közelebb vinni óhajtotta; de épen nem volt szándékában a kérdést or­­szággyűlésileg végkép megoldani és befe­jezni a törvényes kormány tettleges élet­be lépése nélkül, sőt a parl­amenti meg­oldást parl­amenti kormány nélkül min­denki rendkívül nehéznek, igen sokan egészen lehetetlennek tartották. Az or­szággyűlés többségét azon (akkor alapos­nak látszó) remény biztatta, hogy az el­határozó körökben az ország törvényes kívánalmait megadni még azért vonakod­nak vagy késlekednek, mert nem tudják, minő megoldást ajánlana az országgyűlés a közös ügyek kérdésében; de mihelyt a bizottsági munkálat annak legalább főbb elveit körvonalazandja, ha azon alapon a kiegyenlítést legfelsőbb helyen is lehet­ségesnek tartandják, annál kevésbé fog­nak késni a felelős kormány kinevezésé­vel, mert egy ilyennek a parl­amentben jelenl­­e és vezető befolyása nagymérték­ben segítendő elő, sőt biztosítandja az eredményt: a Deák-párt, az akkori hatá­rozott többség, azon nézeteinek, melyek a bizottsági munkálatban kétségkívül kife­­jeztetést nyerendeztek, s melyek — az előbbi feltétel szerint — a legfelsőbb he­lyen is elfogadhatóknak lettek volna te­kintve. Sőt épen azon időben híre járt, hogy ha nem is felelős minisztérium, de legalább felelő kormánybiztosok már a bizottsági tárgyalásokra is lesznek kine­vezve, kik a kormány nézeteit képvisel­vén, a bizottságnak felvilágosításokat ad­hassanak, s az értekezéseket könnyítsék. Ha az országgyűlés elnapolása (és az azt előidézett háború) közbe nem jö, a 15-ös alválasztmány mun­kálata azóta megjárta volna a 67-es bizottságot, s min­den valószínűség szerint ott is, nagyjában legalább, szintazon nézetek körül álla­podtak volna meg, a szintazon arányú többség és kisebbség, mint az alválaszt­­mányban. Közbejött azonban a háború, az or­­szággyűlés elnapolása, és az éjszaki csa­tatér nagyszerű szerencsétlenségei, egy tartomány elvesztése, a birodalom újabb megterheltetése, s­zilált és kritikus hely­zete. Mindezeket meg nem történtekké tenni nem lehet, ignorálni esztelenség, el­tagadni akarni — vakmerőség volna. A felelős magyar minisztérium kineve­zése iránt hosszas alkudozások folytak, melyek kétségkívül azért nem vezettek eredményre, mert a képviselőházi többség illető tagjai az alkotmánykérdésben a két felirat, a közösügyi kérdésben a 15-ös al­­választmányi munkálat alapján állottak, ez alap pedig a kormánykörök­ben és legfelsőbb irányadó he­lyen elfogadhatlannak talál­tatott. Az értekeződések tehát minden ered­mény nélkül végződtek; a jelenlegi kor­mányférfiak, kormányrendszerekkel együtt megmaradtak; s az országgyűlés újabb egy­behívása ily auspiciumok mellett jön közeli kilátásba helyezve. Vagy, magyarán megmondva, az alválasztmány többségé­nek munkálata, már előre, mielőtt a 67-es bizottságban és az országgyűlésen tárgyal­tatnék, elvettetett, kimondatván reá, hogy „igen kevés.“ És hallgatólag ki van mondva, hogy ha azt a 67-es bizottság és az országgyűlés változatlanul elfogadná is, sem­ elfogadásra nem számíthatna. Igen, mert különben hely adatott volna oly kormánynak, mely az országgyűlés eddigi kétségtelen többségéből lépve elő, azon munkálatot program­jává, s annak elfogadtatását valószínűvé tette volna. Az országgyűlés valószínűleg még ez évben, talán már novemberben összeül. Ily kinézések közt ül össze. Mi lesz teen­dője a közösügyi alválasztmányi munká­lattal szemben ? Oly kérdés, mely iránt végleg megállapodni csak az országgyű­lés egybeülésekor lehet, de róla előlege­­sen is elmélkedni — nem felesleges. SZÁSZ KÁROLY: A háború vége. — Nagy zajjal, sokféle fegyelnemmel és még több stratégiai csellel, a „Hon“ erős támadó há­­borút folytatott heteken keresztül Deák és pártja ellen. Ezen háború tetőpontján egy szép reggel — octóber 25-ke volt — arra ébredünk, hogy Jókai, a „Hon“ főfőszerkesztője, ezt jelenti ki nekünk: nincs ártatlanabb, Deákot és a Deák-pártot többre becsülő,­jobban szerető és ellene keveseb­bet vétő hírlap a „Hon“nál. Bátrak valünk mindjárt másnap kézzelfogha­­tólag bebizonyítani , hogy Jókai tévedésben van, mert a „Hon“ megtámadta Deák pártját és magát Deákot. Sőt hozzá­tettük, hogy fe­lesleges Jókainak a jámbort játszani, hanem — ha a támadó háború annyira tetszik neki, csak rajta, — soha se akarjon velünk ellenkezőt hi­tetni el, mint a­mit érez és gondol. Soha se palástolja (mint Jókai tévé) a maga nézeteit. Mi, kik a szabad sajtó, szabad szó és nyílt­ság becsülői vagyunk, — egyfelől constatál­­tuk, hogy a „Hon“ ellenünk harczra kelt; de másfelől még biztattuk, bátorítottuk, soha se röstelje azt, hogy ellenkezésbe jött velünk, csak mondja ki bátran, a mi szívén fekszik ! Csupán az az egy kívánni valónk volt, hogy ha már ne­­künk rontott, ne játszaná ő a jámbort irányunk­ban, mert az felesleges oly világos tények el­lenére. Ezen egyszerű figyelmeztetésünket oda magya­rázza, hogy mi az ő egész politikáját gyanúsítot­tuk, mintha az veszélyes volna, hogy mi azt ku­tatjuk, a­miért csak a sajtó­hatóságnak tartozik felelettel stb. „Legyen elcsillapulva — úgymond — a „Pesti Napló“ munkatársainak barát­ságos aggodalma az iránt, miként derülne ki (a sajtó­hatóság előtt), hogy politikai jámbor­ságom tettetette, vagy valódi.“ Jókai tehát martyrja a mi üldözésünknek, mi tehát a vélemény-szabadság üldözői vagyunk. Ezt mondja ő, a­mennyi barátsága van! Különös,­épen a sajtóhatóságra hivatkozni, midőn csupán arról volt szó köztünk: igaz-e, nem ő, hogy a „Hon“ síkra szállott Deák és pártja ellen. — Mikor és miben gondolt a sajtó­hatóság azzal, vájjon jámborok-e vagy nem a „Hon“ czikkei Deák és pártja irányában ? Mi­kor gátolta, hogy Deákot a „Hon“ meg ne tá­madja és a­. „Üstökös“ torzképeket ne adjon róla ? — És a­mi minket illet, mi nemhogy ü­ldöznek ezért, hanem még biztattuk, — ha ked­ve tartja. Jókai újabb czikke szól azon vidéki interpel­­latióról is, mely a „Pesti Napló“ octóber 30 iki számában jelent meg, s melyben kérdés intéz­­tetvén szerkesztőségünkhöz a „Hon“ eljárása iránt a közösügyi munkálat tárgyában, — szer­kesztőségünk a „Hon“-ra utalá­st, mint a­mely­nek szerkesztője inkább adhat majd felvilágo­­sítást. E részben Jókai mond legalább egy olyat is, a mi a dologra tartozik. Jókai — ha szavait jól fogtuk fel — kimond­ja, hogy a „Hon“ egy pártnak sem közlönye — csak „oly lap, melynek elvei vannak — és sem­mi más.“ Mennyire osztják a „Hon“ nézeteit a politikai pártok ? — azt ne tőle kérdezzük, hanem a pár­toktól ! Még világosabb a „Hon“ pártatlansága czik­­kének utolsó soraiból, a­hol az van mondva, hogy a Deák és pártja ellen a „Hon“-ban közlött czikksorozatok oly viszonyban vannak a „Hon“­­hoz, mint Zsedényi minapi czikke a „Napló“­­hoz. Már­pedig tudva van, hogy Zsedényi czik­­két a „Napló“ szerkesztősége azon jegyzéssel tette közzé, hogy több pontban nem ért egyet a czikkíróval. A „Hon“ tehát nemcsak pártjával, hanem a benne megjelent czikkekkel sincs egy értelemben. Ezt tudomásul veszszük. De a­mi azt illeti, mintha nekünk, mint hír­lapíróknak, nem volna jogunk azt kérdezni a „Hon“-tól, — minő párthoz tartozik, — mit kép­visel ? — kereken tagadjuk. A nyilvánosság egy egy közlönye, ha csupán egyes személyek dolga volna, — igaza lenne Jókainak. De miután sok­kal fontosabbnak, életbevágóbbnak, s a nemzet jelenére és a jövőjére nézve igen nagy befolyá­súnak tartjuk, lehet, szabad és kell is tudnunk, kivel és mivel van dolgunk. Minden embernek van hozzá köze, s a nép közül bárki, az utolsó kanász is interpellálhatja, ha írástudó. Vagy olyannak véli-e Jókai a „Hon“t, mint valami magán lakszobát vagy konyhát, mely­nek ablakán bekandikálni indiseretio ? — Mi többre becsüljük a „Hon“-t, és általán a journa­­listikát, hogysem azt tartanék, hogy interpellálni nem szabad. Még akkor is volnánk bátrak nem borzadni egy-egy interpellációtól, ha a „Hon“ egy kor­mány közlönyévé, sőt maga a szerkesztő alkot­mányos miniszterelnökké lenne. Az igaz, mint lap is teheti, hogy ne feleljen, é­s jobb is lesz vala nem felelnie, mint a journa­­listika jellemét ennyire félreértő állítmányokkal állani elő. Az ő dolga aztán, minő színben áll a közönség előtt hallgatásával. De Jókai még ezen is túlmegy. Azzal vádol, hogy czikket, melynek megjelenését a saj­tóhatóság megengedte , mi inquisitió alá vesz­­szü­k. Minő fogalma van Jókainak a sajtó jogairól és­ szabadságairól, ha azt véli, hogy az interpel­­latio inquisitio, hogy a vita olyanforma, mint a policiális üldözés ? Nem tudja-e, hogy minél szabadabb a sajtó, annál gyakoribb az, a­mit ő inquisitiónak nevez ? Ha maga egy szerkesztő ennyire félreérti a journalistika jogait, mi okkal neheztel aztán egy-egy polgármesterre? Azonban a „Hon“ most sem követi egész szi­gorral, a­mit feltett magában. Mert még tagadja, hogy joga volna bárki fiának is (kivéve a ható­ságot) interpellálni őt, — felelt, mint láttuk, a mi interpellátiónkra, — midőn bevallá, hogy a „Hon“ nem köti magát párthoz, még azt sem vallja, a­mit a benne megjelenő czikkek hir­detnek, Így állván a dolgok , a „Hon“ múlt he­tekben nyilatkozott szokatlan harezvágyának igen váratlan lehü­lepedését jelenthetjük. Pedig most is elmondanók : „csak előre, bátran !“, ha attól nem kellene tartanunk , hogy a „Hon“ ismét félre fogja magyarázni azt, hogy mi sza­bad szóra bátorítjuk. Még egy szó a „Hungáriádról. „Extra Hungáriám non est vita“ ezt tartotta egy régi latin mondat; ma megfordítva kell mondanánk, úgy nagyban, mint kicsinyben : „Intra Hungáriám non est vita“. Ma azonban ez­úttal a pozsonyi kis „Hungáriába vonatkozunk, melyről sajnálattal olvassuk itt s ott, hogy an­nak ügye csakugyan válságos ponton áll. A biztosítók megnyugtatása, a hazai intéze­tek iránti érdekeltség, és általában az olvasó­­közönség, mely nemcsak az okozatot akarja t tu­­domásul venni, hanem az okokat is szigorú bí­rálat alá veszi; felvilágosítása követeli, hogy a kis Hungária állásáról tiszta képet mutassunk fel mi alólírtak, kik részvényes társaink által épen az állás kinyomozásával lettünk megbízva. Sajnos, hogy a vádakat, melyek a Hungária ellen több ízben, s legtöbbnyire a versenyző in­tézetek sugallatából, és hitünk szerint a külön intézetek vezetői által, nem épen ok nélkül, élesz­tett súrlódásból lettek a sajtó útján felhozva, az üzlet kedvező , szerencsés eredményével tényleg megczáfolnunk nem lehet; sajnos, hogy ma­gunknak kell beismerni, miszerint a hazában e téren második intézet ez csak, s mégis enyésze­tének csaknem végpontjához vezettetett; — de azért nem lehet ez intézettől méltányosan sem az érdemet, melyet e téren kivívott s üzleté­nek terjedsége miatt bizonyos mértékben szinte országos vállalatnak nevezhető, sem az életre­valóságot megtagadni. Kétségtelenül érdeme az intézetnek az, hogy megkezdette a mai kor egyik elkerülhetetlen szükségét, a szabad versenyt, nem csak a biro­dalombeli hason intézetekkel, de magával az „Első magyar biztositó intézettel“ is, mely — megemlítve legyen — e tekintetben mint első hazai vállalat a biztosítás bővebb megked­­veltetésével oly nagy rokonszenvben, s oly hazafias pártolásban részesült, a­mit méltán kiérdemelt — megkezdette légyen azon ver­senyt , mely a biztosítás ügyét a közönség­gel minél szélesebb körben terjeszsze, és annak minél nagyobb általánosítása által az olcsóbb biztosítást lehetővé tegye. Senki sem fogja csodálni, ha a versenyt meg­kezdő „Hungária“ a testvér­biztosító társulatok méltó neheztelését vonta magára; sőt természe­tesnek fogja találni mindenki, hogy az előbb ké­nyelmesebb állásban levő társulatok sokat tet­tek a „Hungária“ gyarapodásának megnehezíté­sére , s nem tárták lovagiatlanságnak még azon viszbiztosító társulatokkal is szakítani, melyek a Hungáriával viszbiztosító üzletet köt­ni hajlandók lettek , pedig ha a hazai intézetek e téren is karöltve járnak el, a Hungária által a külföldi társulatokhoz kiküldött nevezetes dí­jak mind itt bent maradhattak volna, mint ezt az államgazdászat megkívánja. Nem lett volna csoda, ha a Hungária ily ne­hézségek mellett első megalakulása után mind­járt megsemmisült volna; azonban üzletének kedvező megindulása, s azon rokonszenv, mely­­lyel ez intézet a biztosító közönségnél már kez­detben találkozott, és az ebből következett ter­jedelmes összeköttetés kétségtelen bizonyítvá­nyai annak, miszerint az intézet fenállása élet­képes. A magyar közönséget ítélné el azon fájdal­mas körülmény, ha e hazában, hol annyi idegen biztosító intézetek haszonnal működnek, a má­sodik magyar vállalatnak részvétlenség m­att kellett volna visszavonulnia, vagy épen meg­semmisülnie. Számokkal akarjuk az intézet életképességét kimutatni. Az intézetnek mintegy 2000 ügynök közre­működése mellett folytonosan 100 millió ft ér­tékű nála biztosított koc­kázatja volt és van. Az ezen érték utáni díjbevétel tett összesen készpénzben 1.100.000 forintot; díj­kötelezőbben 450.000 ft, jégbiztosítási bevételben 100.000 ft; viszbiztosításból megtérült 186.000 ft; a viszontbiztosítók által díjfedezetben megtérülő 100.000 ft, tesz összes bevételt, 1.936.000 fo­rintot, ha már most ebből levonjuk a kö­vetkezőket : 25 százlék­­ fentartási költségért és jutalékért, mely rendes kezelésnél többet nem tehet mint 275,000 ft, továbbá a tűzkárok meg­térítésére átlagosan felvenni szokott, legfeljebb 50%-ját a bevételnek 550,000 ft, a jégkárokra kiadott 75,000 ft, és a vészbiztosításra kiadott 278.000 ft, a díjfedezetet készpénzben 200.000 ft, az egész későbbi lejárati dijkötelezőkben 450.000 ft, mi összesen tesz 1.828.000 forintot. Ekép összesen 108.000 ft nyereménynek kellene maradni, mely nem csak a befizetett alaptőke 6°/0 kamatát fedezvén, de még a kamatot haladó osztalékot is kiadván, az intézet életképességé­nek csalhatatlan tanúsága. Méltán felveheti minden gondolkozni szerető a „Hungária“ életképességének ilyes kimutatása uan a kérdést: mi tehát oka annak, hogy a tár­sulat állása saját beismerésünk szerint is válsá­gos lett? Ez tulajdonképen czélja jelen felszó­lalásunknak. Minden intézet csak úgy virulhat fel, ha az elv megalapításában egészséges alapokra lesz fektetve, és annak kezelése értelmes, önzéstelen keze­őre bizatik. A „Hungária“, fájdalom­­ nem ily kedvező körülmények közt jött világra, és nem úgy ke­zeltetett. Azok, kik a „Hungaria“ alapítói lettek, nem voltak népszerű egyének, minek következése az lett, hogy a „Hungária“ születése helyén, magá­ban Pozsonyban, ennek értelmisége és polgári körében nem lett felkarolva. A tervezett alapítás sikertelenségét a részvé­nyek forcirozott elhelyezésével vélték a szeren­csétlen alapítók helyre üthetni. E forcirozás azt eredményezte, hogy a részvények utáni befizetés fejében, feles nyomtatványokat, még felesebb elég és jelezi a táblákat és egyéb szükségtelen tárgyakat kellett az intézetnek elfogadni, juta­lékot kellett az elhelyezőknek adni, tetemes utazási költségeket kellett megtéríteni, melyek a befolyni kellő 30% befizetést majdnem felére leolvasztották, e mellett pedig némely vezér­ügynökségekkel is oly szerződéseket hoztak létre, melyek mellett a 25°/0 felvett ügynöki díj itt 60%, amott a 80%, sőt némely helyen a 200% is meghaladta. A­mi hibásan született, az még hibásabban lett kezelve. Az alapítók által kinevezett igaz­gatók egyike az ügyvezetést nem értette, másik pedig, mint bukott, oly furfangos észszel lépett be hivatalába, hogy a hibás alapszabályoknál fogva magában előállott igazgató­tanács tagjai az ügyvezetéshez különben sem értvén — min­denben elfogadták az „eszes“ igazgató javasla­tait, folytonosan experimentátiókat tettek, és mindenkor megnyugvást találtak abban, ha az eszes igazgató a társulat állását folyvást felvi­­rulónak jelentette. E könnyen hivőség következményének kell felróni, hogy az „eszes“ igazgató a sajtóval di­csértetvén magát és az általa vezetett intézetet, e czímen sok ezer forintot adott ki, és hogy a viszbiztosításokat illetőleg oly szerződések jöttek létre, melyek szerint a kisebb koc­kázatok a viszbiztosító társulatok által el nem fogadtattak, tőlük pedig a legkisebb koc­kázatokat el kellett fogadni és az intézetnek 100.000 ftot haladó veszteséget okoztak. Továbbá a kárfelvételek költségei magának a kárnak elő­re mentek a járatlan kezelés következtében. Az intézet pénze semmiben és sehol sem lett megkímélve. A­mint az alakulási költségeknél 32.000 ft az alapszabályok ellenére elkölte­­tett, és úgy szóratott ki czéltalanul a szám felet­ti, s mind megannyiszor elbocsájtott tisztviselők­re az intézet pénze, sőt érzékeny veszteség érte az intézetet az által is, hogy az intézet részvé­nyei maga az elöljáróság által a piaczra vitettek, mit még az egyes részvényeseknek sem enged­nek meg az alapszabályok. Számnélküli a visszaélés, sok az alapsza­bály megsértés, mely a Hungária eddigi kezelé­sénél mutatkozik, s mely annak kedvezőtlen mostani állását idézte elő. Csak a legnagyobb hibát és megbocsáthatlan hanyagságot említjük itt meg, mely az, hogy az elöljáróság az annyi­szor és oly hangosan követelt mérleget valósá­gában soha sem mutatta fel, hogy merő ficttok­­kal állott elő és nyereményt mutatott fel, még akkor is, midőn a veszteség kétségtelen volt, mely titkolózás által ,a részvényeseket tévútra vezetvén, a korai intézkedésnek útját állotta. A kedvezőtlen állás miatt mi a Hungáriát elejtendőnek nem tartjuk, sőt inkább hiszszük, hogy ha újból alakíttatik, ha annak vezetése ér­telmes igazgatóra bizatik, ha annak éléte külö­nösen Posony városának értelmisége, és szelle­mét képviselő s oly sokszor annyi jó akaratot tanúsított polgársága áll, mi mellékesen legyen mondva, Pozsony városának hazafiai érdekében áll, a Hungária fenn fog állani. Az intézet fenmaradását illetőleg sok függ a november 11-én összehívott rendkívüli közgyűlés magatartásától, melyen reméljük, hogy a magas kormány magát egy a részvényesek jogos és igazságos érdekeit felkarolni tudó kir. biztos által fogja képviseltetni, különben Pozsony váro­sa értelmiségének, s polgárságának jóakaratú kezeiben van letéve a Hungáriának létei vagy enyészet kérdése, melylyel meg lesz czáfolva az is, hogy a magyar intézmények általában nehezen feltarthatók, meg fogjuk látni melyiket válasz­totta a jövendőségnek felelettel tartozó jelen. Ezzel elmondtuk nézeteinket, melylyel a t. közönségnek tartoztunk. Kelt Pozsonyban, oct. 23 kán 1866. A „Hungária“ biztositó­­ bank részvényeseinek bizottmányi tagjai : Dapsy Vilmos, ügyvéd, s országgyűlési képviselő. Lichtenstein József, kereskedő. Az ő­felsége élete ellen tervezett me­­rényről a „Wien. htg“ következő bővebb közlést hoz Prágából: „Mély fájdalomérzettel tudósítom önt egy ese­ményről, mely, a­mily kevéssé van még tökéle­tesen felvilágosítva, a pillanat ünnepi örömére sötét árnyat vetett. Közlöm önnel azt, a­mi a legjobb forrásból ezen eseményre nézve tudomá­somra jutott, és tartózkodom minden önálló okos­kodástól , de kérem önt, hogy ezen lényeket egyedüli biráló zsinórmértéknek tekintse mind­azon hírekre nézve, melyek itt, legalább részben, phantasticus mérveket vettek fel. Azon estve, midőn ő Felsége a cseh nemzeti színházat meglátogatta, f. hó 27 -én az „angol udvarhoz“ beszállt angol kapitány, High P. F. Palmer megvára ö Felsége visszatérését. Azon perezben , midőn ő Felsége a kocsiba szállt, hogy abban helyet foglaljon, egy embert vett Palmer kapitány észre, ki pisztolylyal fegyver­zett jobb kezet a kocsi felé felemelé. High P. F. Palmer kapitány ezen körülmény iránt törvénye­sen és eskü mellett kihallgattatván, állítja, mi­szerint a színházat odahagyva, előtte fel és alá járva, két férfiút látott, kik közül az egyik egy véletlen kézmodulatnál egy tárgyat vétetett észre, mely pisztolyhoz hasonlítani látszott. — Hogy valóban az volt e, erre tabu nem esküd­hetik meg; azonban állítja, miszerint e perezben azon meggyőződése volt, hogy­ ez embernek pisztolya volt. Ezen meggyőződés készteté­tt, az illetőt többé szem elől nem téveszteni. Miután a másik egyén a lánczhíd felé eltávozott, ekkor az utóbbi azon perezben, midőn ő Felsége a kocsiba szállt, a kocsi ajtajához lépett, jobbját nem kifeszítve, hanem könyökben meghajtva,­­ egy pisztolylyal a kocsi belseje felé czélozva. A kapitány látá, hogy a pisztoly fel volt húzva , de nem, vájjon az gyutac­csal el volt e látva. Ő ekkor bal kar­ját a gyanús ember nyaka köré fűzé, jobb kar­ját körülfogá s lefelé nyomá, a mikor neki úgy tetszett, hogy ez ember a pisztolyt zsebébe csúsz­tató. Azon perezben robogott el ő Felsége ko­csija, mire a kapitány a tettest az utczán keresz­tül a színház felé szoritá s a községi Őrnek át­­adá. Az után a gyanús ember egy csomagocskát ejtett el, mely később egy darab elhasznált se­­­lyemkelmének tűnt ki, mely egy kis zsákocska-­­ bán lőport s egy papírban egy kis óngolyót és három gyutacsot tartalmazott. A rendőrigazgatóságnál kitűnt, hogy a gyanús személyiség a cseh színháznál szólista és segéd szabó gyanánt szolgálatban álló szabó legény Pust Antal. Ez az őt terhelő tényeket makacs­ul tagadó. A rendőrigazgatóságnak azonban nem­sokára tudomására jutott, miszerint ugyanazon este a színház előtt több fiatal ember egy pisz­tolyt talált. Ennek kakasa fel volt kétszer húz­va, a pisztoly töltve, a kupacshegyen azonban nem volt gyutacs. A találóknak az egész ese­­ményről semmi tudomásuk sem volt. Ők látták ugyan az angol kapitányt, de Pust Antal elfoga­­tását nem vevék észre. Megjegyzendő, hogy a vádlott kabátzsebe el volt szakítva, s ő a pisz­tolyt elveszíthette, mialatt őt Palmer az utczán átszok­ta. Eddig a mostanáig tudomásra jutott tények. Ismétlem: még sok, majd minden felderítendő, mielőtt azon szomorú meggyőződésnek adhatjuk át magunkat , hogy itt azon borzasztó bűn megkísérlésének ténye forog fenn, melyet az egyes körülmények után feltenni hajlandók le­hetnénk. A Mindenható keze minden esetre nézve döntött. A bűnös szándékon túl alig érle­lődhetett a gonosz tett, ha az valóban szándékba volt véve, ha általa valóban merényelve volt. Az emberiség becsületére, remélj­ük, hogy a vizs­gálat más eredményt fog feltüntetni.“ A horvát országgyűlés tagjainak küldött báni meghívó levél szövege így hangzik : „Tekintettel azon körülményre, hogy Horvát- Szlavonország gyűlése, e királyságnak Magyar­­országgal és az összbirodalommal való viszo­nyának rendezése iránt, országos küldöttsége által a magyar országgyűlés hason küldöttségé­vel tárgyalásokat inditott, és azon előrelátásban, hogy e tárgyalások hosszabb időt veendenek igénybe, a cs. apóst. kir. Felsége f. évi április 21-kén kelt legm. leiratával határozatlan időre elnapolta Horvát Szlavónország gyűlését. „A közvetlenül bekövetkezett háború esemé­nyek lehetetlenné tették eddigelé az országgyűlés egybehívását. „Miután már a fent jelölt igen fontos közjogi kérdés tanácskozás tárgya volt, s miután idő­közben a viszonyok is békések lettek, czélrave­­zető, hogy a tárgyalás eredményéről az ország­gyűlésnek jelentés tétessék, és maga a tárgya­lás sikerrel befejeztessék. — E tekintetből, és abból, hogy az ő cs. k. Felségének a f. évi már­­tius 3 iki legalázatosb országgyűlési feliratban felterjesztett, az országgyűlés és választások ren­dezésére vonatkozó törvényjavaslatok, a módo­zatok megtétele után, az országgyűlés által meg­ítél­etés alá jöhessenek, és lehető gyorsasággal királyi szentesítés alá terjesztethessenek, —­ő cs. kir. Felsége méltóztatott a horvát és tót ki­rályság elnapolt országgyűlését f. évi oct. 21 ki legkegyelmesebb leirattal f. évi nov. 19-kére­ Zágráb városába összehívni. „Mi is ezennel valamennyi országgyűlési tag uraknak, maguk mihez tartása végett, tudomá­sul adatik.“ Egy bécsi lapban azt olvassuk, hogy a horvát országgyűlést összehivatása után csakhamar fel akarja oszlatni a kormány, hogy új választáso­kat hirdessen ki. Különfélék. Pest, oct. 31. — A császár Bécsbe visszaérkezése a „Pres­se“ távirata szerint november 12 ére van ki­tűzve, ő Felségének alsó ausztriai útja elhalasz­­tatott. Octóber 30-án ő Felsége lóháton szemlét tar­tott a prágai helyőrségen, azután a helyőrségi kórházat látogatta meg. Itt, a 111 sebesültnek mindenikével szólt, s az ápolással megelégedé­sét nyilvánítá. Azután a repini női fogdát láto­gatta meg, s végül az állatkertbe ment. Prágá­ból ma , 31-én reggel 7 órakor volt elutazandó. A miniszterek már előbb elutaztak. — B e u s t kineveztetését, írja a „Presse“ hi­vatalosan, legfeljebb nov. 1-jén közzé teszik, nemkülönben programmját is általános pontoza­­tokban. •­ — Az új „Presse“ kósza hír nyomán azt írja, hogy B­e­­­c­r­e­d­i cseh kanczellárrá neveztet­nék ki.­­ A prágai polgármester és polgármesteri helyettes, Hanke, Oliva, Schwab, Pstrosz és Mainz városi tanácsosok kihallgatáson voltak ö Flgénél, s a város nevében mély sajnálkozást jelentenek a merénylet alkalmából. Ö Flge így szólt: „A történtekről csak később értesültem, meg vagyok győződve a város lojalitásáról, s egyesnek tettét bizonynyal nem a városnak tu­lajdonítom.“ — Az új „Presse“ úgy hallja, hogy a császár helybenhagyta a magyar országgyűlésnek november 19 ére összehívását. — Eszterházy Mór gróf lemondása, irja az uj „Presse,“ már most elfogad­tatott. — A pesti vízvezetéki társulat részvényei 200 fitosak, 8 ezen összeget 20 részletben kell lefizetni. Ily kedvező feltételek mellett nagy jövedelemmel biztató vállalat pénzszükséglete minden kétségen kívül gyorsan előterem, annál is inkább , minthogy az egyelőre szükségelt 500,000 ftnak felét már aláírták, pedig az alá­írás — mint említők — még nem volt kihirdet­ve. Néhány nap múlva szerkesztőségünkben is lesz kitéve vizveteki aláírási iv. — L­e­z­s­á­k Lajos, korábbi székely gyalog­sági főhadnagy, később Bem alatt Erdélyben honvédőrnagy, Therezienstadtban, hová politikai vád folytán várfogságra vivék , e napokban örök életre szenderült, elhagyatva, elzárva a vi­lágtól. Ez alkalommal újabban szót emelünk ama szenvedő honfitársaink érdekében, kik a beljeb­bezés terhe alatt idegen földön élnek, s kivált azokért, kik még mindig a börtönökben szen­vednek. Reméljük, hogy miután ez ügyben az országgyűlés is felemelé szavát, a kegyelem nem fog soká késni e hazánkfiai szabadságának visszaadásában. Dt. Hiteles kútfőből következő tudósítást vet­tünk : Hibásan írja a „Lloyd“ mai (oct. 31.) szá­mában, hogy a cholera-kórházzá berendezett Jo­­sephinumba october 1-jétől bezárólag oct. 22-ig (midőn e fiók-kórház bezáratott) mindössze csak

Next