Pesti Napló, 1866. november (17. évfolyam, 4961–4985. szám)
1866-11-01 / 4961. szám
lésünk és a Deák-párt némely irányadó egyéniségeivel a legfelső körökben folytak, különösen pártunknak nagy discretiót parancsoltak, mig eredményök iránt némi kilátás mutatkozott, s midőn eredménytelenségük kitünt , messzebbre látszottak elvetni a kiegyenlítés reményét, mint valaha volt. Most, midőn az országgyűlés hova hamarabbi egybehivása ismét kilátásba van helyezve, helyén látszanék a felszólalás és a czélbavett fejtegetés. De épen ezen egybehivás készületei és valószínű körülményei késztenek arra, hogy feltett czélomtól végkép elálljak ezúttal, s a dolognak nem lényegéhez, csak épen formai oldalához szóljak. S ez felszólalásomnak tulajdonképi oka és czélja Mindenki tudja, hogy midőn az országgyűlés, a második feliratára várt érdemleges válasz, egy újabb leirat vagy a felelős minisztérium kineveztetése előtt, megválasztotta a közösügyi 67 es bizottságot, ezzel részint készségét a törvényes és alkotmányos kiegyenlítésre, akarta tettleg kimutatni, részint az előreláthatólag tetemes időt igénylendő bizottsági munkálatok, s általában a még részleteikben épen nem tisztázott nézetek megállapodása által a drága időt használni, s az ügyet a megoldás stádiumához közelebb vinni óhajtotta; de épen nem volt szándékában a kérdést országgyűlésileg végkép megoldani és befejezni a törvényes kormány tettleges életbe lépése nélkül, sőt a parlamenti megoldást parlamenti kormány nélkül mindenki rendkívül nehéznek, igen sokan egészen lehetetlennek tartották. Az országgyűlés többségét azon (akkor alaposnak látszó) remény biztatta, hogy az elhatározó körökben az ország törvényes kívánalmait megadni még azért vonakodnak vagy késlekednek, mert nem tudják, minő megoldást ajánlana az országgyűlés a közös ügyek kérdésében; de mihelyt a bizottsági munkálat annak legalább főbb elveit körvonalazandja, ha azon alapon a kiegyenlítést legfelsőbb helyen is lehetségesnek tartandják, annál kevésbé fognak késni a felelős kormány kinevezésével, mert egy ilyennek a parlamentben jelenle és vezető befolyása nagymértékben segítendő elő, sőt biztosítandja az eredményt: a Deák-párt, az akkori határozott többség, azon nézeteinek, melyek a bizottsági munkálatban kétségkívül kifejeztetést nyerendeztek, s melyek — az előbbi feltétel szerint — a legfelsőbb helyen is elfogadhatóknak lettek volna tekintve. Sőt épen azon időben híre járt, hogy ha nem is felelős minisztérium, de legalább felelő kormánybiztosok már a bizottsági tárgyalásokra is lesznek kinevezve, kik a kormány nézeteit képviselvén, a bizottságnak felvilágosításokat adhassanak, s az értekezéseket könnyítsék. Ha az országgyűlés elnapolása (és az azt előidézett háború) közbe nem jö, a 15-ös alválasztmány munkálata azóta megjárta volna a 67-es bizottságot, s minden valószínűség szerint ott is, nagyjában legalább, szintazon nézetek körül állapodtak volna meg, a szintazon arányú többség és kisebbség, mint az alválasztmányban. Közbejött azonban a háború, az országgyűlés elnapolása, és az éjszaki csatatér nagyszerű szerencsétlenségei, egy tartomány elvesztése, a birodalom újabb megterheltetése, szilált és kritikus helyzete. Mindezeket meg nem történtekké tenni nem lehet, ignorálni esztelenség, eltagadni akarni — vakmerőség volna. A felelős magyar minisztérium kinevezése iránt hosszas alkudozások folytak, melyek kétségkívül azért nem vezettek eredményre, mert a képviselőházi többség illető tagjai az alkotmánykérdésben a két felirat, a közösügyi kérdésben a 15-ös alválasztmányi munkálat alapján állottak, ez alap pedig a kormánykörökben és legfelsőbb irányadó helyen elfogadhatlannak találtatott. Az értekeződések tehát minden eredmény nélkül végződtek; a jelenlegi kormányférfiak, kormányrendszerekkel együtt megmaradtak; s az országgyűlés újabb egybehívása ily auspiciumok mellett jön közeli kilátásba helyezve. Vagy, magyarán megmondva, az alválasztmány többségének munkálata, már előre, mielőtt a 67-es bizottságban és az országgyűlésen tárgyaltatnék, elvettetett, kimondatván reá, hogy „igen kevés.“ És hallgatólag ki van mondva, hogy ha azt a 67-es bizottság és az országgyűlés változatlanul elfogadná is, sem elfogadásra nem számíthatna. Igen, mert különben hely adatott volna oly kormánynak, mely az országgyűlés eddigi kétségtelen többségéből lépve elő, azon munkálatot programjává, s annak elfogadtatását valószínűvé tette volna. Az országgyűlés valószínűleg még ez évben, talán már novemberben összeül. Ily kinézések közt ül össze. Mi lesz teendője a közösügyi alválasztmányi munkálattal szemben ? Oly kérdés, mely iránt végleg megállapodni csak az országgyűlés egybeülésekor lehet, de róla előlegesen is elmélkedni — nem felesleges. SZÁSZ KÁROLY: A háború vége. — Nagy zajjal, sokféle fegyelnemmel és még több stratégiai csellel, a „Hon“ erős támadó háborút folytatott heteken keresztül Deák és pártja ellen. Ezen háború tetőpontján egy szép reggel — octóber 25-ke volt — arra ébredünk, hogy Jókai, a „Hon“ főfőszerkesztője, ezt jelenti ki nekünk: nincs ártatlanabb, Deákot és a Deák-pártot többre becsülő,jobban szerető és ellene kevesebbet vétő hírlap a „Hon“nál. Bátrak valünk mindjárt másnap kézzelfoghatólag bebizonyítani , hogy Jókai tévedésben van, mert a „Hon“ megtámadta Deák pártját és magát Deákot. Sőt hozzátettük, hogy felesleges Jókainak a jámbort játszani, hanem — ha a támadó háború annyira tetszik neki, csak rajta, — soha se akarjon velünk ellenkezőt hitetni el, mint amit érez és gondol. Soha se palástolja (mint Jókai tévé) a maga nézeteit. Mi, kik a szabad sajtó, szabad szó és nyíltság becsülői vagyunk, — egyfelől constatáltuk, hogy a „Hon“ ellenünk harczra kelt; de másfelől még biztattuk, bátorítottuk, soha se röstelje azt, hogy ellenkezésbe jött velünk, csak mondja ki bátran, a mi szívén fekszik ! Csupán az az egy kívánni valónk volt, hogy ha már nekünk rontott, ne játszaná ő a jámbort irányunkban, mert az felesleges oly világos tények ellenére. Ezen egyszerű figyelmeztetésünket oda magyarázza, hogy mi az ő egész politikáját gyanúsítottuk, mintha az veszélyes volna, hogy mi azt kutatjuk, amiért csak a sajtóhatóságnak tartozik felelettel stb. „Legyen elcsillapulva — úgymond — a „Pesti Napló“ munkatársainak barátságos aggodalma az iránt, miként derülne ki (a sajtóhatóság előtt), hogy politikai jámborságom tettetette, vagy valódi.“ Jókai tehát martyrja a mi üldözésünknek, mi tehát a vélemény-szabadság üldözői vagyunk. Ezt mondja ő, amennyi barátsága van! Különös,épen a sajtóhatóságra hivatkozni, midőn csupán arról volt szó köztünk: igaz-e, nem ő, hogy a „Hon“ síkra szállott Deák és pártja ellen. — Mikor és miben gondolt a sajtóhatóság azzal, vájjon jámborok-e vagy nem a „Hon“ czikkei Deák és pártja irányában ? Mikor gátolta, hogy Deákot a „Hon“ meg ne támadja és a. „Üstökös“ torzképeket ne adjon róla ? — És ami minket illet, mi nemhogy üldöznek ezért, hanem még biztattuk, — ha kedve tartja. Jókai újabb czikke szól azon vidéki interpellatióról is, mely a „Pesti Napló“ octóber 30 iki számában jelent meg, s melyben kérdés intéztetvén szerkesztőségünkhöz a „Hon“ eljárása iránt a közösügyi munkálat tárgyában, — szerkesztőségünk a „Hon“-ra utalást, mint amelynek szerkesztője inkább adhat majd felvilágosítást. E részben Jókai mond legalább egy olyat is, a mi a dologra tartozik. Jókai — ha szavait jól fogtuk fel — kimondja, hogy a „Hon“ egy pártnak sem közlönye — csak „oly lap, melynek elvei vannak — és semmi más.“ Mennyire osztják a „Hon“ nézeteit a politikai pártok ? — azt ne tőle kérdezzük, hanem a pártoktól ! Még világosabb a „Hon“ pártatlansága czikkének utolsó soraiból, ahol az van mondva, hogy a Deák és pártja ellen a „Hon“-ban közlött czikksorozatok oly viszonyban vannak a „Hon“hoz, mint Zsedényi minapi czikke a „Napló“hoz. Márpedig tudva van, hogy Zsedényi czikkét a „Napló“ szerkesztősége azon jegyzéssel tette közzé, hogy több pontban nem ért egyet a czikkíróval. A „Hon“ tehát nemcsak pártjával, hanem a benne megjelent czikkekkel sincs egy értelemben. Ezt tudomásul veszszük. De ami azt illeti, mintha nekünk, mint hírlapíróknak, nem volna jogunk azt kérdezni a „Hon“-tól, — minő párthoz tartozik, — mit képvisel ? — kereken tagadjuk. A nyilvánosság egy egy közlönye, ha csupán egyes személyek dolga volna, — igaza lenne Jókainak. De miután sokkal fontosabbnak, életbevágóbbnak, s a nemzet jelenére és a jövőjére nézve igen nagy befolyásúnak tartjuk, lehet, szabad és kell is tudnunk, kivel és mivel van dolgunk. Minden embernek van hozzá köze, s a nép közül bárki, az utolsó kanász is interpellálhatja, ha írástudó. Vagy olyannak véli-e Jókai a „Hon“t, mint valami magán lakszobát vagy konyhát, melynek ablakán bekandikálni indiseretio ? — Mi többre becsüljük a „Hon“-t, és általán a journalistikát, hogysem azt tartanék, hogy interpellálni nem szabad. Még akkor is volnánk bátrak nem borzadni egy-egy interpellációtól, ha a „Hon“ egy kormány közlönyévé, sőt maga a szerkesztő alkotmányos miniszterelnökké lenne. Az igaz, mint lap is teheti, hogy ne feleljen, és jobb is lesz vala nem felelnie, mint a journalistika jellemét ennyire félreértő állítmányokkal állani elő. Az ő dolga aztán, minő színben áll a közönség előtt hallgatásával. De Jókai még ezen is túlmegy. Azzal vádol, hogy czikket, melynek megjelenését a sajtóhatóság megengedte , mi inquisitió alá veszszük. Minő fogalma van Jókainak a sajtó jogairól és szabadságairól, ha azt véli, hogy az interpellatio inquisitio, hogy a vita olyanforma, mint a policiális üldözés ? Nem tudja-e, hogy minél szabadabb a sajtó, annál gyakoribb az, amit ő inquisitiónak nevez ? Ha maga egy szerkesztő ennyire félreérti a journalistika jogait, mi okkal neheztel aztán egy-egy polgármesterre? Azonban a „Hon“ most sem követi egész szigorral, amit feltett magában. Mert még tagadja, hogy joga volna bárki fiának is (kivéve a hatóságot) interpellálni őt, — felelt, mint láttuk, a mi interpellátiónkra, — midőn bevallá, hogy a „Hon“ nem köti magát párthoz, még azt sem vallja, amit a benne megjelenő czikkek hirdetnek, Így állván a dolgok , a „Hon“ múlt hetekben nyilatkozott szokatlan harezvágyának igen váratlan lehülepedését jelenthetjük. Pedig most is elmondanók : „csak előre, bátran !“, ha attól nem kellene tartanunk , hogy a „Hon“ ismét félre fogja magyarázni azt, hogy mi szabad szóra bátorítjuk. Még egy szó a „Hungáriádról. „Extra Hungáriám non est vita“ ezt tartotta egy régi latin mondat; ma megfordítva kell mondanánk, úgy nagyban, mint kicsinyben : „Intra Hungáriám non est vita“. Ma azonban ezúttal a pozsonyi kis „Hungáriába vonatkozunk, melyről sajnálattal olvassuk itt s ott, hogy annak ügye csakugyan válságos ponton áll. A biztosítók megnyugtatása, a hazai intézetek iránti érdekeltség, és általában az olvasóközönség, mely nemcsak az okozatot akarja t tudomásul venni, hanem az okokat is szigorú bírálat alá veszi; felvilágosítása követeli, hogy a kis Hungária állásáról tiszta képet mutassunk fel mi alólírtak, kik részvényes társaink által épen az állás kinyomozásával lettünk megbízva. Sajnos, hogy a vádakat, melyek a Hungária ellen több ízben, s legtöbbnyire a versenyző intézetek sugallatából, és hitünk szerint a külön intézetek vezetői által, nem épen ok nélkül, élesztett súrlódásból lettek a sajtó útján felhozva, az üzlet kedvező , szerencsés eredményével tényleg megczáfolnunk nem lehet; sajnos, hogy magunknak kell beismerni, miszerint a hazában e téren második intézet ez csak, s mégis enyészetének csaknem végpontjához vezettetett; — de azért nem lehet ez intézettől méltányosan sem az érdemet, melyet e téren kivívott s üzletének terjedsége miatt bizonyos mértékben szinte országos vállalatnak nevezhető, sem az életrevalóságot megtagadni. Kétségtelenül érdeme az intézetnek az, hogy megkezdette a mai kor egyik elkerülhetetlen szükségét, a szabad versenyt, nem csak a birodalombeli hason intézetekkel, de magával az „Első magyar biztositó intézettel“ is, mely — megemlítve legyen — e tekintetben mint első hazai vállalat a biztosítás bővebb megkedveltetésével oly nagy rokonszenvben, s oly hazafias pártolásban részesült, amit méltán kiérdemelt — megkezdette légyen azon versenyt , mely a biztosítás ügyét a közönséggel minél szélesebb körben terjeszsze, és annak minél nagyobb általánosítása által az olcsóbb biztosítást lehetővé tegye. Senki sem fogja csodálni, ha a versenyt megkezdő „Hungária“ a testvérbiztosító társulatok méltó neheztelését vonta magára; sőt természetesnek fogja találni mindenki, hogy az előbb kényelmesebb állásban levő társulatok sokat tettek a „Hungária“ gyarapodásának megnehezítésére , s nem tárták lovagiatlanságnak még azon viszbiztosító társulatokkal is szakítani, melyek a Hungáriával viszbiztosító üzletet kötni hajlandók lettek , pedig ha a hazai intézetek e téren is karöltve járnak el, a Hungária által a külföldi társulatokhoz kiküldött nevezetes díjak mind itt bent maradhattak volna, mint ezt az államgazdászat megkívánja. Nem lett volna csoda, ha a Hungária ily nehézségek mellett első megalakulása után mindjárt megsemmisült volna; azonban üzletének kedvező megindulása, s azon rokonszenv, melylyel ez intézet a biztosító közönségnél már kezdetben találkozott, és az ebből következett terjedelmes összeköttetés kétségtelen bizonyítványai annak, miszerint az intézet fenállása életképes. A magyar közönséget ítélné el azon fájdalmas körülmény, ha e hazában, hol annyi idegen biztosító intézetek haszonnal működnek, a második magyar vállalatnak részvétlenség matt kellett volna visszavonulnia, vagy épen megsemmisülnie. Számokkal akarjuk az intézet életképességét kimutatni. Az intézetnek mintegy 2000 ügynök közreműködése mellett folytonosan 100 millió ft értékű nála biztosított kockázatja volt és van. Az ezen érték utáni díjbevétel tett összesen készpénzben 1.100.000 forintot; díjkötelezőbben 450.000 ft, jégbiztosítási bevételben 100.000 ft; viszbiztosításból megtérült 186.000 ft; a viszontbiztosítók által díjfedezetben megtérülő 100.000 ft, tesz összes bevételt, 1.936.000 forintot, ha már most ebből levonjuk a következőket : 25 százlék fentartási költségért és jutalékért, mely rendes kezelésnél többet nem tehet mint 275,000 ft, továbbá a tűzkárok megtérítésére átlagosan felvenni szokott, legfeljebb 50%-ját a bevételnek 550,000 ft, a jégkárokra kiadott 75,000 ft, és a vészbiztosításra kiadott 278.000 ft, a díjfedezetet készpénzben 200.000 ft, az egész későbbi lejárati dijkötelezőkben 450.000 ft, mi összesen tesz 1.828.000 forintot. Ekép összesen 108.000 ft nyereménynek kellene maradni, mely nem csak a befizetett alaptőke 6°/0 kamatát fedezvén, de még a kamatot haladó osztalékot is kiadván, az intézet életképességének csalhatatlan tanúsága. Méltán felveheti minden gondolkozni szerető a „Hungária“ életképességének ilyes kimutatása uan a kérdést: mi tehát oka annak, hogy a társulat állása saját beismerésünk szerint is válságos lett? Ez tulajdonképen czélja jelen felszólalásunknak. Minden intézet csak úgy virulhat fel, ha az elv megalapításában egészséges alapokra lesz fektetve, és annak kezelése értelmes, önzéstelen kezeőre bizatik. A „Hungária“, fájdalom nem ily kedvező körülmények közt jött világra, és nem úgy kezeltetett. Azok, kik a „Hungaria“ alapítói lettek, nem voltak népszerű egyének, minek következése az lett, hogy a „Hungária“ születése helyén, magában Pozsonyban, ennek értelmisége és polgári körében nem lett felkarolva. A tervezett alapítás sikertelenségét a részvények forcirozott elhelyezésével vélték a szerencsétlen alapítók helyre üthetni. E forcirozás azt eredményezte, hogy a részvények utáni befizetés fejében, feles nyomtatványokat, még felesebb elég és jelezi a táblákat és egyéb szükségtelen tárgyakat kellett az intézetnek elfogadni, jutalékot kellett az elhelyezőknek adni, tetemes utazási költségeket kellett megtéríteni, melyek a befolyni kellő 30% befizetést majdnem felére leolvasztották, e mellett pedig némely vezérügynökségekkel is oly szerződéseket hoztak létre, melyek mellett a 25°/0 felvett ügynöki díj itt 60%, amott a 80%, sőt némely helyen a 200% is meghaladta. Ami hibásan született, az még hibásabban lett kezelve. Az alapítók által kinevezett igazgatók egyike az ügyvezetést nem értette, másik pedig, mint bukott, oly furfangos észszel lépett be hivatalába, hogy a hibás alapszabályoknál fogva magában előállott igazgatótanács tagjai az ügyvezetéshez különben sem értvén — mindenben elfogadták az „eszes“ igazgató javaslatait, folytonosan experimentátiókat tettek, és mindenkor megnyugvást találtak abban, ha az eszes igazgató a társulat állását folyvást felvirulónak jelentette. E könnyen hivőség következményének kell felróni, hogy az „eszes“ igazgató a sajtóval dicsértetvén magát és az általa vezetett intézetet, e czímen sok ezer forintot adott ki, és hogy a viszbiztosításokat illetőleg oly szerződések jöttek létre, melyek szerint a kisebb kockázatok a viszbiztosító társulatok által el nem fogadtattak, tőlük pedig a legkisebb kockázatokat el kellett fogadni és az intézetnek 100.000 ftot haladó veszteséget okoztak. Továbbá a kárfelvételek költségei magának a kárnak előre mentek a járatlan kezelés következtében. Az intézet pénze semmiben és sehol sem lett megkímélve. Amint az alakulási költségeknél 32.000 ft az alapszabályok ellenére elköltetett, és úgy szóratott ki czéltalanul a szám feletti, s mind megannyiszor elbocsájtott tisztviselőkre az intézet pénze, sőt érzékeny veszteség érte az intézetet az által is, hogy az intézet részvényei maga az elöljáróság által a piaczra vitettek, mit még az egyes részvényeseknek sem engednek meg az alapszabályok. Számnélküli a visszaélés, sok az alapszabály megsértés, mely a Hungária eddigi kezelésénél mutatkozik, s mely annak kedvezőtlen mostani állását idézte elő. Csak a legnagyobb hibát és megbocsáthatlan hanyagságot említjük itt meg, mely az, hogy az elöljáróság az annyiszor és oly hangosan követelt mérleget valóságában soha sem mutatta fel, hogy merő ficttokkal állott elő és nyereményt mutatott fel, még akkor is, midőn a veszteség kétségtelen volt, mely titkolózás által ,a részvényeseket tévútra vezetvén, a korai intézkedésnek útját állotta. A kedvezőtlen állás miatt mi a Hungáriát elejtendőnek nem tartjuk, sőt inkább hiszszük, hogy ha újból alakíttatik, ha annak vezetése értelmes igazgatóra bizatik, ha annak éléte különösen Posony városának értelmisége, és szellemét képviselő s oly sokszor annyi jó akaratot tanúsított polgársága áll, mi mellékesen legyen mondva, Pozsony városának hazafiai érdekében áll, a Hungária fenn fog állani. Az intézet fenmaradását illetőleg sok függ a november 11-én összehívott rendkívüli közgyűlés magatartásától, melyen reméljük, hogy a magas kormány magát egy a részvényesek jogos és igazságos érdekeit felkarolni tudó kir. biztos által fogja képviseltetni, különben Pozsony városa értelmiségének, s polgárságának jóakaratú kezeiben van letéve a Hungáriának létei vagy enyészet kérdése, melylyel meg lesz czáfolva az is, hogy a magyar intézmények általában nehezen feltarthatók, meg fogjuk látni melyiket választotta a jövendőségnek felelettel tartozó jelen. Ezzel elmondtuk nézeteinket, melylyel a t. közönségnek tartoztunk. Kelt Pozsonyban, oct. 23 kán 1866. A „Hungária“ biztositó bank részvényeseinek bizottmányi tagjai : Dapsy Vilmos, ügyvéd, s országgyűlési képviselő. Lichtenstein József, kereskedő. Az őfelsége élete ellen tervezett merényről a „Wien. htg“ következő bővebb közlést hoz Prágából: „Mély fájdalomérzettel tudósítom önt egy eseményről, mely, amily kevéssé van még tökéletesen felvilágosítva, a pillanat ünnepi örömére sötét árnyat vetett. Közlöm önnel azt, ami a legjobb forrásból ezen eseményre nézve tudomásomra jutott, és tartózkodom minden önálló okoskodástól , de kérem önt, hogy ezen lényeket egyedüli biráló zsinórmértéknek tekintse mindazon hírekre nézve, melyek itt, legalább részben, phantasticus mérveket vettek fel. Azon estve, midőn ő Felsége a cseh nemzeti színházat meglátogatta, f. hó 27 -én az „angol udvarhoz“ beszállt angol kapitány, High P. F. Palmer megvára ö Felsége visszatérését. Azon perezben , midőn ő Felsége a kocsiba szállt, hogy abban helyet foglaljon, egy embert vett Palmer kapitány észre, ki pisztolylyal fegyverzett jobb kezet a kocsi felé felemelé. High P. F. Palmer kapitány ezen körülmény iránt törvényesen és eskü mellett kihallgattatván, állítja, miszerint a színházat odahagyva, előtte fel és alá járva, két férfiút látott, kik közül az egyik egy véletlen kézmodulatnál egy tárgyat vétetett észre, mely pisztolyhoz hasonlítani látszott. — Hogy valóban az volt e, erre tabu nem esküdhetik meg; azonban állítja, miszerint e perezben azon meggyőződése volt, hogy ez embernek pisztolya volt. Ezen meggyőződés késztetétt, az illetőt többé szem elől nem téveszteni. Miután a másik egyén a lánczhíd felé eltávozott, ekkor az utóbbi azon perezben, midőn ő Felsége a kocsiba szállt, a kocsi ajtajához lépett, jobbját nem kifeszítve, hanem könyökben meghajtva, egy pisztolylyal a kocsi belseje felé czélozva. A kapitány látá, hogy a pisztoly fel volt húzva , de nem, vájjon az gyutaccsal el volt e látva. Ő ekkor bal karját a gyanús ember nyaka köré fűzé, jobb karját körülfogá s lefelé nyomá, a mikor neki úgy tetszett, hogy ez ember a pisztolyt zsebébe csúsztató. Azon perezben robogott el ő Felsége kocsija, mire a kapitány a tettest az utczán keresztül a színház felé szoritá s a községi Őrnek átadá. Az után a gyanús ember egy csomagocskát ejtett el, mely később egy darab elhasznált selyemkelmének tűnt ki, mely egy kis zsákocska- bán lőport s egy papírban egy kis óngolyót és három gyutacsot tartalmazott. A rendőrigazgatóságnál kitűnt, hogy a gyanús személyiség a cseh színháznál szólista és segéd szabó gyanánt szolgálatban álló szabó legény Pust Antal. Ez az őt terhelő tényeket makacsul tagadó. A rendőrigazgatóságnak azonban nemsokára tudomására jutott, miszerint ugyanazon este a színház előtt több fiatal ember egy pisztolyt talált. Ennek kakasa fel volt kétszer húzva, a pisztoly töltve, a kupacshegyen azonban nem volt gyutacs. A találóknak az egész eseményről semmi tudomásuk sem volt. Ők látták ugyan az angol kapitányt, de Pust Antal elfogatását nem vevék észre. Megjegyzendő, hogy a vádlott kabátzsebe el volt szakítva, s ő a pisztolyt elveszíthette, mialatt őt Palmer az utczán átszokta. Eddig a mostanáig tudomásra jutott tények. Ismétlem: még sok, majd minden felderítendő, mielőtt azon szomorú meggyőződésnek adhatjuk át magunkat , hogy itt azon borzasztó bűn megkísérlésének ténye forog fenn, melyet az egyes körülmények után feltenni hajlandók lehetnénk. A Mindenható keze minden esetre nézve döntött. A bűnös szándékon túl alig érlelődhetett a gonosz tett, ha az valóban szándékba volt véve, ha általa valóban merényelve volt. Az emberiség becsületére, reméljük, hogy a vizsgálat más eredményt fog feltüntetni.“ A horvát országgyűlés tagjainak küldött báni meghívó levél szövege így hangzik : „Tekintettel azon körülményre, hogy Horvát- Szlavonország gyűlése, e királyságnak Magyarországgal és az összbirodalommal való viszonyának rendezése iránt, országos küldöttsége által a magyar országgyűlés hason küldöttségével tárgyalásokat inditott, és azon előrelátásban, hogy e tárgyalások hosszabb időt veendenek igénybe, a cs. apóst. kir. Felsége f. évi április 21-kén kelt legm. leiratával határozatlan időre elnapolta Horvát Szlavónország gyűlését. „A közvetlenül bekövetkezett háború események lehetetlenné tették eddigelé az országgyűlés egybehívását. „Miután már a fent jelölt igen fontos közjogi kérdés tanácskozás tárgya volt, s miután időközben a viszonyok is békések lettek, czélravezető, hogy a tárgyalás eredményéről az országgyűlésnek jelentés tétessék, és maga a tárgyalás sikerrel befejeztessék. — E tekintetből, és abból, hogy az ő cs. k. Felségének a f. évi mártius 3 iki legalázatosb országgyűlési feliratban felterjesztett, az országgyűlés és választások rendezésére vonatkozó törvényjavaslatok, a módozatok megtétele után, az országgyűlés által megítéletés alá jöhessenek, és lehető gyorsasággal királyi szentesítés alá terjesztethessenek, —ő cs. kir. Felsége méltóztatott a horvát és tót királyság elnapolt országgyűlését f. évi oct. 21 ki legkegyelmesebb leirattal f. évi nov. 19-kére Zágráb városába összehívni. „Mi is ezennel valamennyi országgyűlési tag uraknak, maguk mihez tartása végett, tudomásul adatik.“ Egy bécsi lapban azt olvassuk, hogy a horvát országgyűlést összehivatása után csakhamar fel akarja oszlatni a kormány, hogy új választásokat hirdessen ki. Különfélék. Pest, oct. 31. — A császár Bécsbe visszaérkezése a „Presse“ távirata szerint november 12 ére van kitűzve, ő Felségének alsó ausztriai útja elhalasztatott. Octóber 30-án ő Felsége lóháton szemlét tartott a prágai helyőrségen, azután a helyőrségi kórházat látogatta meg. Itt, a 111 sebesültnek mindenikével szólt, s az ápolással megelégedését nyilvánítá. Azután a repini női fogdát látogatta meg, s végül az állatkertbe ment. Prágából ma , 31-én reggel 7 órakor volt elutazandó. A miniszterek már előbb elutaztak. — B e u s t kineveztetését, írja a „Presse“ hivatalosan, legfeljebb nov. 1-jén közzé teszik, nemkülönben programmját is általános pontozatokban. • — Az új „Presse“ kósza hír nyomán azt írja, hogy Becredi cseh kanczellárrá neveztetnék ki. A prágai polgármester és polgármesteri helyettes, Hanke, Oliva, Schwab, Pstrosz és Mainz városi tanácsosok kihallgatáson voltak ö Flgénél, s a város nevében mély sajnálkozást jelentenek a merénylet alkalmából. Ö Flge így szólt: „A történtekről csak később értesültem, meg vagyok győződve a város lojalitásáról, s egyesnek tettét bizonynyal nem a városnak tulajdonítom.“ — Az új „Presse“ úgy hallja, hogy a császár helybenhagyta a magyar országgyűlésnek november 19 ére összehívását. — Eszterházy Mór gróf lemondása, irja az uj „Presse,“ már most elfogadtatott. — A pesti vízvezetéki társulat részvényei 200 fitosak, 8 ezen összeget 20 részletben kell lefizetni. Ily kedvező feltételek mellett nagy jövedelemmel biztató vállalat pénzszükséglete minden kétségen kívül gyorsan előterem, annál is inkább , minthogy az egyelőre szükségelt 500,000 ftnak felét már aláírták, pedig az aláírás — mint említők — még nem volt kihirdetve. Néhány nap múlva szerkesztőségünkben is lesz kitéve vizveteki aláírási iv. — Lezsák Lajos, korábbi székely gyalogsági főhadnagy, később Bem alatt Erdélyben honvédőrnagy, Therezienstadtban, hová politikai vád folytán várfogságra vivék , e napokban örök életre szenderült, elhagyatva, elzárva a világtól. Ez alkalommal újabban szót emelünk ama szenvedő honfitársaink érdekében, kik a beljebbezés terhe alatt idegen földön élnek, s kivált azokért, kik még mindig a börtönökben szenvednek. Reméljük, hogy miután ez ügyben az országgyűlés is felemelé szavát, a kegyelem nem fog soká késni e hazánkfiai szabadságának visszaadásában. Dt. Hiteles kútfőből következő tudósítást vettünk : Hibásan írja a „Lloyd“ mai (oct. 31.) számában, hogy a cholera-kórházzá berendezett Josephinumba october 1-jétől bezárólag oct. 22-ig (midőn e fiók-kórház bezáratott) mindössze csak