Pesti Napló, 1866. december (17. évfolyam, 4986-5008. szám)

1866-12-01 / 4986. szám

276-4986. Szombat, december 1.1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 25 uj kr. Az országgyűlés megnyíltával rendkívüli előfizetést nyitunk PESTI NAPLÓ-ra decemb. decemb úgymint : februári 3 havi folyamra 5 ft 25 kr. martiusi 4 hóra ... 7 forint. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, nov. 30. 1866. (Fk) Néhány nap óta a bécsi börzét annyira nyugtalanítja az Ausztria és Orosz­ország közt létező, vagy még csak készülő viszony, hog­y a kormány szükségesnek találta, a félhivatalos „Wiener Journal“ utján , egy pár csillapító szót mondani a közönségnek. A sugalmazott jegyzetke azonban nehezen teendi meg a kívánt ha­tást. Ugyanis csak azt az egyet látjuk általa meghazudtolva, hogy tetemes­ hadi csapatok küldetnének Gralliczia felé. Erre — úgymond a kormány­lap — semmi ok nincs , mert Grallicziának belnyugalma semmi kívánni valót nem hagy, a külvi­­szonyok pedig „teljesen zavartalan jel­lemmel bírnak.“ A­mi a csapat­szállításokat illeti, ma­gától érthető, hogy ezeket a kormány még akkor sem vallaná be, sőt akkor épenség­­gel nem vallaná be, ha ama hír nem alaptalan. Ily dolgokban tehát a félhiva­talos dément­ még a szokottnál is cseké­lyebb értékkel bír, s miután az ily nyi­latkozatok szokásos értéke is igazán pa­rányi, képzelhető, mennyire becsülik a „Wiener Journal“ múlt csütörtöki jegyzé­két, a­mennyiben az a csapatszállítási tényre vonatkozik. A­mi pedig a c­áfolat indokolására felhozott érveket illeti, való ugyan, hogy Gralliczia belnyugalma semmi kívánni va­lót nem hagy — ez idő szerint. De tagad­­­hatlan az is, hogy a lengyelek és Hitbe­liek közti ingerültség nőttön nő, s külsőleg talán csak azért nem láthatók még feltű­nőbb jelenségei, mert a ruthenek érzik, miszerint a kormány részéről szemláto­mást pártfogolt lengyel elemmel szemben, kétségkívül ők képezik a gyöngébb részt. Nem­ tudjuk azonban, vájjon így marad­na-e a dolog, és nem fognák-e komoly villongások felváltani a belnyugalmat, ha az ország határain megjelenne oly hata­lom, mely a ruthen — vagy legújabb ter­minus technicus szerint a „gallicziai­­ ősz“ — elem pártfogolását írta a maga zászlójára ?! „A külviszonyok — mondja továbbá félhivatalos lap — szintén teljesen zavar­talan jellemmel bírnak.“ Tetszik tudni, mily ruganyosak az ilyen kifejezések. Ki bírná meghatározni, hogy valamely diplo­matára nézve hol végződik a „zavarta­lan,“ és hol kezdődik a „zavaros“ vi­szony? Május elejéig is azt lehetett mon­dani — és a félhivatalosok mondták is — hogy iíz Ausztria és Poroszország közti vi­szony nincsen megzavarva, most pedig inkább, mint valaha fognak óvakodni a bé­csi urak attól, hogy ő­k mondják ki e­l­­s ő­k, miszerint az Oroszországgali vi­szony meg van zavarva. Ezt bátran bíz­hatják a pétervári lapokra. Nem oly ör­vendetes dolog ez, hogy a közzététel el­sőbbségéért másokkal versenyezni kel­lene. A csapatszá­mítási tényre nézve tehát a félhivatalos démenti, mely ily esetekben m­i­n­d­i­g szokott bekövetkezni, mit sem bizonyít az illető hírek alapossága ellen. — Gralliczia belállapotát illetőleg, con­­statálva van ugyan az ez idő szerinti teljes nyugalom , de nem hiányzan­ak oly jelenségek sem, melyek e nyugalom állandóságát nem helyezik minden kéte­lyen felül; végre a külviszonyok dolgá­ban csak általános phrasissal találko­zik­­k, mely semmit sem ér. Képzelhető tehát, hogy e csillapító szer nem tette meg a kívánt hatást a tőzsde izgékony idegeire. E hatástalanságnak oka egyébiránt nemcsak maga a csillapító szer gyönge voltában, hanem abban is keresendő, h­ogy más körülmények egyenesen ellene mű­ködtek. Nevezetesen Oroszország leg­újabb pénzügyi műtétei azok, melyek a börzét nyugtalanítják. — 1859 óta e hatalom először 28 millió font ster­linget, aztán 200 millió rubelt, s az imént ismét 100 millió rubelt vett köl­csön, állítólag vasúti építkezésekre. — De hacsak valahol a föld alatt nem építik ezeket a vasutakat, az, a­mit ez építésekről a föld felszínén láthatni, a kölcsönvett összegnek alig egy tizedré­­szét vehette igénybe. Hát a többi pénz hová lett? Nem lehetne-e, hogy lassan­ként egy kis tartalékot gyűjtöttek össze bizonyos eshetőségek előrelátásában? — Vagy tán a vasutak helyett más vasmun­kák lettek megrendelve, melyek nem épen a béke eszközei közé tartoznak? Növeli az ezen tűnődések által szült nyugtalanságot Gjortsakoff j­hg legújabb jegyzéke, mely a „Journal de St. Peters­­bourg“-ban oly éles commentárt talált. A pétervári kabinet constatálja azon tényt, hogy a porta az 1856-ki s 1858-ki szer­ződések határain túlment, és hogy a többi európai hatalom ezen kihágást tűrte, így a hohenzollerni herczeget is Románia fe­jedelméül ismerték el, daczára annak, hogy a párisi állapítmány szerint a hospodári trónt csak bennszülött bírhatja. Károly herczeg trónrajutása ellen mindazáltal Oroszország nem akar tiltakozni, de csak azért nem, mert a herczeget személyesen szereti , mert a család, melyből ő fen­sége származik, a Hohenzollern-ház iránt a czár annyi rokonszenvvel viseltetik, de a többire nézve Oroszország fenntartja magának, hogy ezentúl csak a maga és hitsorsosai érdekei sze­rint fog cselekedni. Igénytelen nézetünk szerint, ez meg­lehetősen érthető felmondása az Oroszországra nézve alkalmat­lan szerződéseknek, oly felmon­dás, mely ez idő szerint csak elméleti je­lentőséggel bír ugyan, és senkit közvet­lenül nem fenyeget, de mégis előjeléül te­kinthető annak, hogy a pétervári kabinet oly magatartásra készül, mely nincs összhangzásban a párisi szerződésekkel, s hogy őt ezekre ne lehessen utalni, in­kább már előre is ki­hirdeti, hogy a maga részéről azoknak érvényét — a többi ha­talmak hibája által — megszűntnek te­kinti. Ha pedig azt kérdjük: vájjon a szerző­dések melyik állapítmánya az, melyen Oroszország túl­emelkedni készül, a va­lószínűség a mellett szól, hogy a czári kabinet politikája legelőször is azt a h­a­­tározmányt fogja elgázolni, mely szerint Kelet ügyeibe egyoldalúan beavatkozni egy hatalomnak sem szabad. Gi­ortsakoff­ig alkalmasint azt gondolja, hogy ha Bismark, úgy­szólván, egy lehellettel fu­­hatta el az 1815 -i szerződéseket, az 1856-ki sem leend megdönthetően. Napó­leon iskolája nyilván gyarapodóban van. Először Cavour, aztán Bismark, most meg Grortsakoff is! Lám, nemcsak a bo­londról, hanem az okos emberről is áll az, hogy egy­­ tizet csinál! Hát e tíz közt osztrák államférfit látni, mikor lesz sze­rencsénk ? Bécsi dolgok.­ ­ Az alsó ausztriai Landtagon a felirati szó­noklatok szokatlanul hevesek voltak a mostani kormány ellen. A mi­toszat csak el lehet mon­dani egy egy kormányról, mind elmondták, va­lamennyi Schmerling kormányával egyszerre született „szabadelmű“ rhetor: a Kurandák, Schindlerek, Mühlfeldek, valóságos versenyt ren­deztek, ki tud nagyobbat mondani. A mértéklet­lenségig, a zabálásig ment a szólási immunitás élvezete. Büszkék is rá a bécsi lapok,­­ még pedig minél centralistább egy egy lap, annál eget s földet rázóbb nevezetességűnek tartja a Landtagen elmondott életeket és gorombasá­­­gokat. A régi „Presse“ annyira megy, hogy így kiált fel ritkított betűkkel: „Ausztria be­csülete meg van mentve.“ Azt hinné az ember, hogy dr. S­c­h­i­n­d­­­e­r merész rohammal visszafoglalta a chlumi magaslatot a porosz gár­dától. Kuranda, ugyanazon lap szerint, beszédé­vel a legnagyobb patrióták sorába emelkedett. Több lap, ha ily messze nem megy is, Schind­­lerben csaknem egy Demostheuest tüntet fel, és Bauer képviselő, ki különben oly mérsékelt vola a reichsrath idejében, most csókolni való kíméletlenséggel rontott neki Belcredi grófnak, — mindenki örvendetes meglepetésére. Bennünket mindez meg nem lepett. Az igaz, hogy midőn a bécsi liberali­sv Schmerling ellen forditák ékesszólásuk fegyvereit, támadási ere­­jök tizedrésze annyi sem volt, mint jelenleg, s emlékszünk esetre, hogy midőn a Schmerling­­minisztérium egyik tagja nagyon kereken és szárazon megtagadta a reichsrath illetékességét oly tárgyban, melyhez minden parlament jogot tart, — egy hang sem emelkedett rögtöni visz- 8z,auta-írásra, hanem egyszerűn csak bizottságot neveztek ki a miniszter szavainak megfonto­lására. Vajjon az­­ az oka ennek, hogy a Landtagban nincsenek jelen a miniszterek, am­g a reichsrath­ban jelenlétük mérséklő hatással volt? — Le­het ebben is valami, de ez még nem meríti ki az okokat. A volt reichsrathbeli képviselő Schmerlingben sok lényeges kérdésre nézve saját párthíveket látták, s csak egyes részlet miatt keltek ki el­lene. A­mi különösen Magyarország jogait illet­te, abban egyetértettek, s csak az utolsó évben, midőn maga a kormány kezdett némileg utat egyengetni a Magyarországgal való kiegyezési al­kudozás megkezdhetésére, kezdték a reichsrath­beli szabadelmi urak is tettre buzdítni Schmer­linget ezen irányban,­­ a­mi, ha a Kurandák, Schindlerek és maga Schmerling modorában történt volna , kétségtele­nül inkább hínárba megy a kísérlet, mint az eddigi. Nem akarunk és net­ is feladatunk a mostani kormány mellett ügyvédkedni, de az világos, hogy a fődolog, a­miért a kormányt megtámad­ták, nem más, mint az, a­miben az Magyaror­szágnak kedvezni akart: azon reichsrach felfüg­gesztése, mely államjogi szerződésünk kiáltó és permanens megsértése volt, s mely Magyaror­szág jogainak romjain akar új birodalmat te­remteni. A reichsrath szintúgy confiscálni akarta és a bécsi ritkaságok tárába tétetni a magyar koronát, mint b. Bach, h­u Erdély és Dalmatia tettleges elszakasztásával a százados kapocsból, a­minek a Schindlerek vivatokat kiabáltak, tényleges bűnt követtek el a magyar király tu­lajdon­joga ellen. Azon szónokok, kik most a szabad szót saját alkotmányuk ideiglenes felfüggesztése ellen oly nagy fitogtatással használják,­­ egykor más nemzet alkotmányának szétszaggatásán ujongot­­tak. Ha felteszszük is, hogy a februári alkot­mány nélkülözésén való fájdalmuk nem üres ostentatio, hanem valódi fájdalom is, m oly ke­véssé esik meg rajta szívünk, mint a ragadmány­­nyal teli fészkéből kizavart ragadozó állat jaj­gatásán. Nem lehet az, hogy most másként gondolkoz­zanak a magyar ügyekben ama képviselők, mint régen, s hogy moráljuk megváltozott volna. Ők, kiknek midőn hatalmukban állott a szólássza­badságot Magyarország jogai mellett teljes mér­tékben használni, elmulasztották ezt éveken ke­resztül. A reichsrab­ban lesz való helyén, hogy alkotmányuk megváltoztatását sürgessék Ma­gyarország érdekében, s így lehetővé tegyék azt, h­ogy az államjogi kérdésekben fontos sze­repet vigyenek. De épen ellenkezőleg, sokáig igazat adtak a jogeljátszás elméletének. Ha te­hát büntetésnek tekintik a septemberi siszk­ozást, soha igazságosabb nem volt a Nemesis, mint irányukban. Ők, kik csak egy kis tartomány képviselői lévén is, az egész birodalom ügyeiről szeretnek beszélni, a legvastagabb önzéssel csupán önér­­dekeket tartják szemmel: a bécsi centralisatio önzéséből,­­ és senkinek sem jut kevésbé eszébe, mint nekik, hogy a monarchia nem csupán né­metekből, s nem csupán Bécsből áll. Nyilván­való, hogy a bécsi szónoklatok köz­vetve különösen Magyarország és az ezzel való békés kiegyenlítés ellen vannak intézve,­­ sokkal nagyobb mértékben, mint az a felirat, mely mellett a beszédek tartottak. B­zonyság erre, hogy azon néhány szónok, ki oppositiót ké­pezett, s kit ezért reactionariusnak neveztek, emelte ki leginkább a Magyarországgal való kiegyenlítés szükségét. Bauer képviselő azt mondá, hogy a monar­chia számára nem a „szabad út,“ hanem a „lejtő“ van megnyitva, melyen a mélység szé­léig gördült alá. Kétségkívül azt érzi egyik fő veszedelemnek, hogy a német centralisatio le­­hetlenné tételére a kormány elvben kimondá a magyar felelős minisztériumot. Ők nincsenek megelégedve a mostani kor­mánynyal ,­ és mi sem lehetünk. De azért merő­ben különbözünk egymástól. Ők egyfelől álde­­mocrata ellenszenvvel vannak almostaui aristo­­crata kormányférfiak iránt; — mi is tudjuk ugyan az aristocratia hibáit, — de csupán azért, mert valaki az aristocratiából származott, nem tagadjuk meg benne sem a tehetséges, sem a jóakaratot, — a­ki ellenkező érzülettel van, nem lehet valóban sem szabadelmi, sem világos látású. Ők továbbá mindig görbe szemmel nézték azt, hogy magyar államférfiak nyertek nagy befolyást a korona tanácsában, — azt az édes keveset is, a­mit a kormány Magyarországnak engedett, rendkívül sokallták,­­ és minden li­berálisnak látszó nyilatkozatuk csak odaczéloz, hogy Magyarországnak jogait még szűkebbre nyirbáló német és centralista minisztérium jut­hasson a polotra. Mi az alsó ausztriaiak politikáját a legna­gyobb mértékben rövidlátónak tartjuk. Más czél­­ja nincs, mint a mostani kormány megbuktatása, s helyébe egy centralistábbnak kineveztetése. Mert Magyarország irányában maguk sem tud­nak egy szóval is helyes politikát ajánlani. Any­nyit látunk csak, hogy a kiegyenlítés mostani útját rosszalljuk, s épen az ellenkezőért, mint mi. Hát Németország iránt helyesebb e eljárásuk? — Midőn oly fennhangon hirdetik, hogy Ausz­triának okvetlenül vissza kell szereznie Német­országon elvesztett állását, nem hiszszük, hogy akár a monarchia többi népeinél, akár éjszaki Németországon ez kellemesen hangzanék. Leg­feljebb azzal vigasztalhatják magukat a barán­dák, hogy úgy sincs szavaiknak semmi nyoma­téka , mert Bismark legfeljebb szánakozó gúny­­mosolylyal fogja olvasni. Elért­e az első ausztriai gyűlés magát azt a czélt, melyet nyíltan bevallott, hogy a mostani kormányt megbuktassa? — azt nem tudjuk, de bizonyos az, hogy az eszköz roszul volt választ­va, mert a Landtagbeli debatteok a főkérdésben a kormány malmára hajtják a vizet. A­­­őkérdés pedig most a Magyarországgal való kiegyezés A magyar országgyűlés irányában az alsó ausz­triai Landtag demonstraciója által egy argumen­tumot láthat a kormány arra, hogy kevésbé le­gyen engedékeny. Az alsó-ausztriaiak szövetség­be állottak a mostani kormánynyal mindazokra nézve, a­miket mi kívánhatunk, s a­miket az netalán megadni nem akar. Azt mondhatja a kormány,­ ha az általam megadottakkal meg nem elégedtek, láthatjátok mit lehet várni majd a bécsi „liberálisokétól. Ha nincs teljes, nincs őszinte akarat a kormányban Magyarország ki­elégítésére nézve, a bécsi centralisták debatte­­jaik által a legjobb szolgálatot tették neki — a taktikájok együgyű. Arra nézve pedig, hogy Magyarországon mi nyomatéka lehet annak az üres demonstrátió­­nak, a­mit a bécsi Landtag oly komédiási osten­­tatióval szinte hozott, már elmondottuk előre az itteni közvélemény nézetét. Dr. S­c­h­i­n­d­­­e­r beszéde az alsó-ausztriai tar­tományi gyűlésen tele volt — mint mindig — oly kitérésekkel és kicsinyeskedésekkel, melyek nem tartoznak a tárgyra, — csak a galleria megnerettetésére számítvak. Így pl. hogy csak egyet említsünk, nagy tetszést aratott azon mon­dása, hogy a kormány által subventionált kraj­­czáros lap nem egyéb, mint a közvélemény s­i­s­t­á­t­á­s­a. Bármennyire roszaljuk is az ily journalistikai propagandát, a bécsi követ­elmes­­sége nem igen találja a szeg fejét. A kormány ellen intézett támadások közé fel­vette, és sokképen variálta azt a gyanúsítást is, hogy a mostani miniszterek csak saját anyagi hasznukért nem lépnek le. — A vád elég sú­lyos, de szintúgy elmondhatta Schindler úr az ő Schmerlingjére is, ki a reichsrathbéli többszöri csúfos leszavaztatás után sem lépett le, — pe­dig ő lett volna az osztrák németek „Verfas­­sungs-minisztere.“ Schindler felhozhatja ezt bár­melyik kormányférfi ellen, de ily fegyverek használata mindig azon gyanúba ejti a szónokot, hogy valami nemesebb fegyverrel és jobban be­bizonyított argumentummal nem dicsekedhetik. Beszédéből elég legyen egy részt idéznünk, melyben azt mondja el, hogy nemcsak hogy Né­metországból kizárattak az osztrák németek, hanem a mostani minisztérium a benn levő né­metek nemzetiségére is kinyújta kezét. „A német színeknek — úgymond — szeren­csétlen sorsuk van Ausztriában. Minden más nemzetiség lobogójának van joga megtartani he­lyét ünnepélyek alkalmával. Egy hatóság sem tesz kifogást a horvát vagy lengyel lobogó el­len ; a cseh színeket részvétteljes nagyrabecsü­lésben tarják, a magyar színt a leg­mélyebb tisztelettel üdvözlik (nevetés), de ha hasonló alkalommal a német szí­neket akarjuk feltázni, mindjárt ezt halljuk: „hol a policzia?“ (nevetés.) (Mintha bizony a mostani kormány tiltotta volna el a német színeket, s mintha maguk az osztrák németek századok óta vágytak volna más színre, mint a fekete-sárgára. Vagy tán Schindler úrnak csak Königgräcz óta volna pas­siója a németországi színekre ?) Mindenkinek lehet Ausztriában nemzetisége, csak a németnek nem, — csak ő legyen kizárólag osztrák ! A mostani kormány a németeket a többi nemzet delotáivá teszi. — Csak mi németek legyünk osztrákok oly áron, minőn a többi nemzetiségek egyike sem akar lenni, s mi sem lesztjnk és nem is akarunk. (Tetszés.) (Kérdezze meg Schindler úr Gallicziát, Cseh­ország egy tetemes részét, Magyarországot s az előbbi időből Velenczét. Nem mindenütt a néme­tek zsarnokoskodása ellen emeltek panaszt ? Nem a németek voltak e az elnyomás eszközei ? Mily hallatlan ráfogás, hogy a németek el vannak nyomva mihelyt nem adatik nekik alkalom a A magyar erdészet érdekében. Nemrég hogy hazánkban erdészeti egy­let alakult , mely czéljául erdőgazdá­­szatunk minden módoni emelését tűzte ki és szolgálatát annak fejlesztésére igye­kezett szentelni. Hogy mennyiben felelt meg a közkívánat és szükségnek, s hog­y a jó akarat a valóság mily gyümölcseit termelé, ennek megítélését a munkát és eredményt ismerők bölcs belátására bíz­hatni Elég ha megemlítjük, hogy az or­szág középpontjától, izolált helyzeténél fogva, valamint azért is, mert nagy terje­delmű feladatához képest csekély anyagi erővel rendelkezett, nem tehető meg mind­azt, mi legközelebbről is óhajtandó lett volna. Az akarat és parancs szava ma már ke­vésbé keresik fel a munkatér minden ös­vényét, mint régebben, s ezért a követen­dő út helyes iránya könnyebben, több szerencsével és több eredménynyel is tart­ható r­eg, mint akkor,miért szintén szük­ség, hogy időnknek e tekintetbeni ked­vezőbb viszonyait kettőzött erélylyel fordí­tsuk előnyünkre, s hogy számosabb és szükséges a teendőink között hazai erdő-­szetü­nk fontos ügyét is felkaroljuk. Az erdőkben gazdag Magyarországnak kétségbevonhatlannul szüksége van egy oly erdészeti egyletre, melynek ernyedet­­len munkássága a hazai erdőgazdászat számtalan viszonyainak, különféleségeinek és sajátosságainak kipuhatolására irá­nyuljon, mely annak mintegy szivét é­­pezvén, rajta át éltető vér csergedezzék a munkás erekbe. A tudomány minden sza­ka gyors szárnyakon repül a fejlődés utján, elmaradnunk e téren sem szabad, sőt azzal összefüggőleg komoly köteles­ségünkké vált, vagyonosodásunk és ön­­fenntartásnak szükséges forrásainak mi­nél bővebb mértékbeni megnyitására és kimerítésére törekednünk , mert csakis azon népek érhetik el a közjólét legmeg­­közelí­tetőbb lobát, melyek legképeseb­bek önmaguk lábán járhatni és legkevésbé szorulnak idegenekre; ugyanazért politi­kai küzdéseink mellett sem lehet és sza­bad anyagi érdekeink főbb szükségeiről megfeledkezni, miért úgy hiszszük, hogy hasánk azon fiai előtt, kik erdőgazdásza­­tunk kifejlesztésének és tökélyesbitésének többi nép elnyomására !) — A németek, mond Schindler, hátra vannak vetve. Ha egy más reichsrab­ba a magyarok megjelennének, s a németek nemet mondanának, a kormány nem hallgatna rájuk, (mint a magyarokra). Pa­naszolja, hogy 4 millió magyarnak (s e szám is szándékos valótlanság) több nyomatéka van, mint 8 millió németnek. (Schindlernek nyilván az fáj, hogy a magya­roknak meg akarják adni jogukat, melyért pe­dig Magyarország ugyan annyit küzdött, mint az osztrák németek ellen­e. Még tulajdonkép nem is nyertünk semmit s Schindler úr már is el van telve irigységgel). Átmegy aztán egy fenyegetésre, mely nem kevesebbből áll, minthogy az osztrák németek végre ráunván ebben a beteg birodalomban be­tegápolók lenni (s mily gyöngéd ápolók voltak 17 évig !) kifelé találnak vágyni Németország­ba ; mert a königgräczi csata ágyuszava közt is egy pacsirtát hallott énekelni, mely Ném­etor­száz szép jövendőjéről fütyörészett. De — úgymond — mindamellett is az osztrák­német elűzi az ily gondolatot, mert a német a leghívebb nép a monarchiában. Mások csak egyenetlenséget szítanak. (Pedig a beszédből az látszik, hogy a német csak addig lesz oly nagy hive az államnak, míg a kormány gondoskodik, hogy a katonaságnál a tisztségeket, a centrális és provinciális főhivatalokat, az adószedést és po­­liciális functiókat németek végezzék.) Azt is mondja Schindler, hogy Ausztriát a többi nem­zetiség csak szétrombolhatja, egyedül a német építi fel. Kész az osztrák-német újból is sza­baddá vívni ki az egységes Ausztriát. (Azt meg nem tudná mondani Leh­ úr, mikor vívta ki szabaddá, s mikor egy­ség­es­s­é az osz­trák németség Ausztriát. Ily nagy hőstettről még eddig épen semmit sem tud az egész tör­ténelem. A­mi pedig az államépítészeti talentu­mot illeti, arról még kevesebbet. B. Bach és Schmerling tudtunkkal az újabb kornak leg­­tehetségtelenebb kontára.) Gyanúsítja továbbá szónok a kormányt, hogy a cseheket Sz. Pétervár felé terelte — s a m­a­­gyar­okról is szólana valamit, de nem akar — úgymond — Cassandrátok lenni. (Ima az a régi fenyegetés, hogy ti magyarok elpusz­tultok, ha német zsandármok nem állanak háta­tok megött; mert azt csak nem követelitek, hogy a némettel egyenlő jogotok legyen — és ha nem fogadjátok el a német supprematiát, jaj lesz majd nektek, mig mi, németek megélünk másképen is.) Ilyen állításokból van szőve az egész hires be­széd, mely Bécsben jeles szónoklatnak tartatik. Soha sem láttuk oly világosan belesz nyitva, mint ebben, hogy elmésség és ész két különböző dolog- Schindler beszéde teljes csattanós kifeje­zésekkel, elmés ötletekkel (az alsóbb rendű szójátékokat sem vetve meg), de egyetlenegy állításának kifejtésében sem hű az igazsághoz. Még logikai fonalat sem látunk beszédében,­­ a politikai okosságnak pedig nyoma sincs benne.

Next