Pesti Napló, 1866. december (17. évfolyam, 4986-5008. szám)
1866-12-08 / 4992. szám
282—1992 Szombat, december 8. 1866 17. évi roham. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóHivatalhoz intézeelek. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petitsor 25 nj kr. Pest, dec. 7.1866. (Fk) Igazán minden tekintetben abnormis egy állami alkotás ez az Ausztria, és a ki az itt felmerülő jelenségeket meg akarja érteni, az tegye félre a tudomány által felállított szabályokat, és készüljön rá, hogy mindenben csak kivételre fog találni, oly tüneményekre, melyek a rendesektől messze elütvén, épen csak itt lelhetők fel, épen csak itt lehetségesek. Átalános tapasztalás szerint valamely háború befejeztetése után ipar és kereskedelem egyszerre szokatlan lendületet nyer, rendkívüli tevékenység fejlődik az anyagi érdekek terén, a jóllét, mely a háború alatt megkárosult, gyorsan és nagy arányokban növekszik. Ilyen a dolog rendes, természetes fejlődése. A háború alatt elrejtőzik a megfélemlett tőke, senki nem tudhatván, mit hozand a holnapi nap, mindenki tartózkodik új vállalatoktól, miknek esélyei merőben kiszámíthatlanok. Hiányzik tehát ilyenkor, vagy legalább a piacra nem mer kilépni a tőke. De a háborúra egyszersmind emberek is kellenek, sokkal több ember, mint amenynyi, mint exprofesso katona, különben is a zászlók alatt szokott állani ; oda szólíttatnak olyanok is, kik egyébkor a béke műveivel foglalkoznak. Hiányzik tehát másodszor a munkaerő. Pénz és munkaerő pedig az anyagi érdekek terén való tevékenységnek nélkülözhetlen két főtényezője, s így e tevékenységnek már ez okból is fenn kell akadnia. Hozzájárulnak még egyéb mellékes okok. Nem tudván, várjon nem fog e, és mily kárt fog tenni a háború magánvagyonunkon is, megszorítjuk kiadásainkat, tartózkodunk minden, nem múlhatlanul szükséges költségtől, mert nem bizonyos, vájjon nem kell-e majd e pénzt a vagyonunkon ejtett kár helyrehozására fordítanunk. A fényűzés még a szó legszerényebb értelmében is egyelőre megszűnik, s minthogy ez az ipar és kereskedelemnek egyik éltető forrása, ama tartózkodás szintén bénítólag hat azon tevékenységre, mely különben az ideiglenesen kiküszöbölt szükségletek kielégítésére volt irányozva. így csak a legis legszükségesb dolgokból egyedül a meglevő készletek fogyasztanak, de újak által nem pótoltatnak. Ha aztán a háború megszűnik, a raktárak jobbadán üresek lévén, nyakra-főre kell azokat újra megtölteni A tőke ismét kilép rejtekeiből, a fegyverviselésre már nem igényelt kezek munkát keresnek; akik a zavaros időben takarékoskodtak, most ismét költhetnek; akik megkárossultak, költöztetett tevékenység által törekszenek a veszteséget helyre ütni; van pénz, van munkaerő, van kdr vagy kénytelenség a munkára, van vevő, szóval, megvan mindaz, ami a forgalmat élénkíteni és az anyagi jóllétet emelni képes. Ez, mondjuk, a dolgok rendes, természetes menete. Ily fordulatnak különösen szembetűnőnek kell lennie akkor, ha valamely háború kizárólag az egyik fél területén viseltetett, mert akkor ez utóbbi állam leginkább és legsanyarúbban érezte meg a bábor káros hatásait, és így kell hogy ott leginkább legyen érezhető az örvendetes visszahatás is. Márpedig Ausztria azon szomorú helyzetben volt, hogy a múlt háborút csakugyan kizárólag az ő területén viselték, ott dőltek el a csaták, ott szenvedett közvetlenül a jóllét, ott hatottak legnyomatékosabban az előbb említett tényezők, és mégis — a háború után a javulásnak úgyszólván semmi nyoma nem található. A pénzt nem rejtik el többé a falfülkébe vagy a pinczébe, de hosszabb időre való elhelyezésről nem akarnak tudni annak birtokosai; roppant tőkék hullámzanak a börzén, de nem szilárd és tartós elhelyezést keresve, hanem rövid lejáratú üzletek útján egy kis kamatot hajhászva, de úgy, hogy a tőkét minden pillanatban ismét vissza lehessen vonni. Így aztán a sok rendelkezhető kéz nem talál munkát, az ínség forrasztó arányban nő, és — le ventre est le plus grand révolutionnaire — az elégületlenség egyre fokozódik. Még az élvsovár bécsiek is már előre határozták, hogy legfényebbeknek híresztelt évenkénti tánczvigalmaik a jövő farsangkor nem lételők által fognak tündökölni, ami természetesen ismét nagy csapás a kereskedelmi és iparvilágra nézve. Szóval: a helyzet nem hogy javult volna, hanem még kényelmetlenebb, nyomasztóbb a háború után, mint annak előtte és alatta, sokkal nyomasztóbb, mint 60 évvel ezelőtt, midőn Napoleon Schönbrunnban mulatott és sergei Pozsony felé nyomultak elő. Az osztrák praxis itt is kineveti a szabályt, oly tüneményeket szolgáltatván, amilyenek hasonló körülmények közt sehol egyebütt nem szoktak előfordulni. A dolog elég érdekes arra, hogy okait fürkészszük, ez okokat pedig a következőkben véljük feltalálni: Ha két állam közt kitör a háború, ennek okát rendesen valami külön kérdés képezi, melyre nézve a kettőnek érdekei oly engesztelhetlen ellentétben állanak egymással, hogy a békés egyezkedés lehetetlen, s a vitának erőszak utján el kell döntetnie. Ez eldöntésnek aztán mindegyik félalája veti magát; a győztes, mert amaz eldöntés rá nézve kedvező, a legyőzött, mert az imént per argumentum ad hominem kiderült, miszerint sikeres ellenszegülésre nincs elegendő ereje. Ezzel aztán a vitás ügy vagy végképen vagy legalább huzamos időre el van intézve; a két állam közt helyre áll a rendes viszony; minden ismét a szokott mederbe tér vissza, s ekkor beáll azon üdvös reactió, melyről fentebb szóltunk. Azon háborúk, miket Ausztria újabb időben viselt, nem voltak ily természetűek; látszólag és pro forma,szintén valami külön kérdést toltak előtérbe a birodalom ellenei, hanem a háború valóságos oka a monarchia általános gyöngeségi állapota volt, melyet kiki a maga előnyére kizsákmányolni sietett. Tehát nem úgy történt a dolog, hogy az Ausztria és valamely más állam közti érintkezések folyamában természetszerűen adta elő magát oly pont, mely közül a kettőnek érdekei annyira egymásba ütköztek, hogy az eldöntést a kardra kellett bízni, hanem megfordítva, már a priori is létezett a szándék Ausztriával összetűzni, ezt károsítani, és csak aztán kerestek erre olyan amilyen ürügyet. Ily körülmények közt azonban egyik háború befejeztetésével koránt sincs vége a dolognak, sőt ellenkezőleg, az ily szerencsétlen kimenetelű háború mindannyiszor növeli Ausztria gyengeségét és azoknak bátorságát is, kik e gyengeségből hasznot vélnek húzhatni. 1859-ben elveszett Lombardia, de senki sem hitte, hogy ezzel már most ki vannak engesztelve az istenek; mindnyájan tudtuk — habár kiírni nem volt szabad—hogy most majd Velenczére kerül a sor. Ezalatt Bismark gróf is kedvezőnek találta az alkalmat, s míg Victor Emanuel Olaszországból, addig Vilmos király Németországból dobta ki Ausztriát, ami bizony nem növelte a birodalom erejét, nem szüntette meg annak gyöngeségi állapotát. L’appetit vient en mangeant, hanem az étvágy nemcsak akkor ébred, midőn magunk eszünk, hanem felingerli azt még annak látása is, hogy más valaki jóizűen lakmároz. Mi természetesb tehát, minthogy általános azon hit, miszerint az első tál étel nemcsak Poroszország étvágyát növelte, hanem maholnap Oroszországnak is kedve kerekedhetnék, szintén asztalhoz ülni — Ausztria asztalához! Amit jelenben befejezettnek tart a világ, az nem „a“ háború, hanem csak „egy“ háború, és ami helyre állt, az nem „a béke,“ hanem csak „egy kis béke,“ mely után hogy mi fog megint következni, ki tudná ezt előre megmondani?! Így aztán természetes, hogy azon üdvös visszahatásban sincs szerencsénk részesülni, mely „a“ háború befejeztetését és „a“ béke helyreállását kísérni szokta. Ausztria belgyöngesége örökké nyílt Pandóra szelencze, s mig ezt bezárni nem sikerül, addig a birodalom szakadatlanul egyik bajból a másikba fog esni, mig el nem érte a feneket. Nem tudjuk, mit fog ottan találni, de gyöngyöt bizonyosan nem! Ghiczy Kálmán érvei. II. (y) Első czikkünk s a jelen czikk megírása közé esik Deák Ferencz dec. 6 -i beszéde. E beszéd feleslegessé tett sok észrevételt, melyek Ghiczy Kálmán beszédének hallása és olvasása közben szükségesekül tűntek fel előttünk arra nézve, hogy e beszéd érvei a kellő értékben mutattassanak fel, s hogy az ellenokok általi felderítés mellett tájékozhassa magát az is, ki többnyire az első benyomás behatásának enged és ennek befolyása alatt cselekszik. így, valamint Somssich Pálnak Ghiczy K. beszédét bár rögtönözve, de mégis talpraesetten cáfoló szónoklata után kevés az, mit még mondanunk lehet. A képviselőház nagy többsége nem fogadván el Tisza K. indítványát, a tanácskozások, tulajdonkép a bizottmányokban való munkálkodás folytatását bizonyosan és a Ghiczy K. beszédében is említett azon tekintetnél fogva is határozta el, hogy »a hazának minden polgára megfe győződjék arról, megnyugtattassék ab-ban, hogy az országgylés a törvényes állapot visszaszerzésére vezethető minden lehetséges utat és módot megkísérleni kész.“ A nagy többség, miden ezt határozta, e határozatának indokául elfogadta azon meggyőződést, hogy a törvényes állapot visszaszerzésére vezethető minden lehetséges út és mód még nincs kimerítve. A nagy többség megemlékezett arról, mily hosszas küzdésébe került az országnak mindig, hogy sértett jogai orvoslását kieszközölje, hogy a kormányt oly törvények elfogadására bírja, melyek az ország jólétét eredményezheték, melyek az elhaladott kor postulátumai voltak. Megemlékezett a vallásszabadság melletti hosszas üzenetváltásokra, s a legközelebbi időből azon hazafiak kínos fáradozásaira, kiknek csüggedni nem tudó, kitartó erélye végre mégis létrehozta egyik legüdvösb intézetünket a M. Földhitelintézetet. A nagy többség tehát nem tartható magát feloldoznak azon kötelesség alól, hogy tovább is küzdjön az uralkodó rendszerrel, hogy megkísértsen minden lehetséges utat és módot a törvényes állapot visszanyerésére. Ez utak és módok legczélravezetőbbjének, a nagy többség nem a munkálkodás megszüntetését tartja. Nemcsak a reménység, hogy a fejedelem bölcsesége és jó indulata végre megtöri a rendszer átkát, hanem azon poliikai számítás is vezeté a nagy többséget, hogy a képviselőház határozata ne mozdítsa elő az absolut rendszer, a félrendszabályok híveinek czélját, kiknek, úgy látszik, egyetlen jelszavuk : „qui habet tempus, habet vitam.“ De a reményről, hogy a nemzet kívánsága végre teljesülni fog, a nagy többség azon okból sem mondhat le, mert tudja, hogy minden rendszernél erősebb a viszonyok hatalma, hogy a nagy többség, hogy Magyarország erős szövetségesei: e hatalom, a törvény, az igazság. A nagy többség azonban, midőn az idő áramlását, a viszonyok alakulását, mint ez a politikai tényezőkhöz illik, számításba veszi, az előre mégis ki nem számítható eshetőségek idejére biztosabb vértet vél az országnak szerez ■ hetni az által, ha a törvényes, a rendezett állapot helyreálltát munkálkodása folytatásával sietteti, mint ha ürügyet nyújt czéljaink gyanúsítására a félrendszabályok az absolut rendszer embereinek, kik minden időben, minden körülmény közt azon egy czélra törnek, s meg tudták keseríteni az oly nagy szellem életét is, mint II. József volt, és most is, midőn Ausztria gyászba öltözött, a fejedelem jó indulata s a népek jogos kivonatai közé állanak. A képviselőház tehát, midőn a fejedelem bölcsesége és jó indulatába vetett hittel az ország jogainak visszaszerzésére vezethető út és módok közül azt választja, melyen hozzá az önzés vagy vakság gyanúsítása nem férhet, óvatosságának is jelét adja. És ezt annál inkább is teheti, mert be nem bizonyítható állítása az Ghiczy K. beszédének, hogy midőn a ki”, teirat az elvek összhangzását kívánja, implicite kívánja azt, hogy „Magyarország gyűlése (az említett) államügyek iránti önálló törvényhozási jogát egyszer mindenkorra gyakorolván, arról véglegesen lemondjon.“ De ha a kir. leirat ezt kívánja is, még ebből nem következik, hogy Magyarország gyűlése az elvek közt oly összhangzást hozzon létre, mely a nemzet törvényhozási jogát a leglényegesebb államügyekre nézve örökre megsemmisítse. Hszen, ha a 67-es bizottmány ily „összhangzattal“ állna is elő, ez még, mint Deák megjegyzé , nem diaetale conclusum, a bizottmány javaslatát az országgyűlés elvetheti. Azon feltevésből pedig, hogy az elvek összhangzásának a kormány kívánsága szerint kell megtörténnie, s hogy ha erre az országgyűlés hajlandó nem lenne, a megoldás úgy sem sikerülene, az országgyűlés ki nem indulhat. Az országgyűlés feladata: az ország alkotmányának védelme. Al kotmány ellenzése nem adhat irányt a nemzet törekvésének. De a kormány ellenzése, legyen az bármi erős, nem oldja fel az országgyűlést a küzdés kötelessége alól, és nem támaszthatja bennünk azon meggyőződést, hogy a kiegyezés csak „oly mód és feltételek mellett történhetik meg, amelylyel (Ghiczy szavai) Magyarország részére csak névleges államszervezetet állítanánk elő.“ Ha e meggyőződés élne a nemzetben, akkor országgyűlési munkálkodásunkat meg kellett volna már akkor szüntetnünk, midőn az 1848-as törvényeknek a felelős kormány kinevezése előtti átvizsgálása követeltetett. Az országgyűlés folytatta munkásságát, folytatta küzdelmét a törvény érvénye mellett, s a mart. 3 ki leirat már lemond e követelésről. De Ghiczy K. erre nézve megjegyzi, hogy „a kir. leiratban kijelölt előleges elvi megoldások létesültével a 48-ki törvények leglényegesebb részükben már előlegesen módosítva lesznek . Még azt nem is tudjuk, miként oldandja meg az országgyűlés ez elveket, de fel kell tennünk, hogy a megoldás nem fog más alapokon történni, mint azokon, melyeket az országgyűlés a 48-as törvények „átalakításánál, határozottabb kifejtésénél, megváltoztatásánál“ elfogadhatóknak tartaná. A 48-ki törvények rendeletei egyes pontjainak czélszerűbb átalakítása és határozottabb kifejtése iránti készséget már az 1861-ki második felirat kifejezte, s ha a javaslat, mely az elvi megoldással foglalkozandik, ugyanazon alapon keletkezik, mely a törvényhozásnak kiindulásul szolgáland a 48 kj törvények rendeletét egyes pontjainak czélszerűbb átalakításánál is, ezáltal nem lesz e törvényeknek praejudicálva. Az országgyűlés dolga lesz, hogy ezt megítélje. Azonban, mielőtt ez elvi megállapodások országgyűlési conclusumokká válandanak, előbb életbe kell lépnie a felelős kormánynak, előbb helyre kell állíttatnia a teljes jogfolytonosságnak. Csak a törvényhozásra ekként képesített országgyűlés emelheti jogérvényre azon alapon készítendő elvi megállapodásokat, melyre a nemzet állni készü8ki törvényei szükségesnek mutatkozandó megváltoztatásánál is. A bizottmány javaslata, mely az országgyűlést még nem kötelezendő, s mely valószínűleg nem fog más alapot választani, mint amelyet az országgyűlés a törvények „czélszerűbb átalakításánál“ elfogadhat, ha e módosítás tekintetében is nyújthat az őszinte szándékú kormánynak tájékozást,csak elősegítheti az intéző körök ellenzésének megtörését és a kiegyenlítést. E kiegyenlítést Ghiczy K. is őszintén óhajtja. Mégis azt kívánja, hogy az országgyűlés szüntesse meg munkásságát, szüntesse meg pedig „a jogfolytonosság szempontjából felhozott okokon kívül még azért is, mert a létező körülmények közt munkálkodásunk semmi sikert nem eredményezhet.“ Igaz, mint Ghiczy K. fájdalommal kijelenti, „ekként ismét megoldatlanok maradnak hazánk nagyfontosságú kérdései, megoldatlan marad többek közt a nemzetiségi kérdés is,“ de Ghiczy, mint látjuk, a megoldást, mire mint képviselőnek törekednie kell, az által véli könnyebben elérhetőnek, ha a képviselőház lemond a reményről, nem folytatja a kormánynyal küzdését és tétlenségre kárhoztatja magát. „Hogy ily sok fontos tárgy elintézésének elhalasztása megmérhetlen anyagi és szellemi kárral s veszélylyel jár, azt mélyen érzem; de ennél ezen kérdések hibás megoldását még károsabbnak és veszélyesbnek tartom,“ mond Ghiczy K. íme, az első czikkünkben emített aggodalom gyötri el. De hát mathematikai bizonysággal áll előtte e veszély ? s e veszély nem lehetséges-e akkor is, ha e kérdések megoldását (a minthogy úgyis lesz) a felelős minisztérium kinevezése után kísértjük meg ? A törvényhozás még akkor sem álland csalhatlan lényekből. Megvalljuk, megrendülve állunk egy oly férfiúnak e nehéz aggodalma előtt, mint Ghiczy K. Szomorú tapasztalások rendíthetik meg keblében a hitet, irthaták ki abból a reményt, mely ott élt hazánk szomorúbb napjaiban, a győzelemtől ittas, a pillanat sikerétől elkábított kormány terrorizmusa ellenére is. Akkor Ghicy K. nem mondott le azon reményről, hogy a nemzet kérése teljesülni fog. Teljesülni fog, teljesülnie kell, mert a törvény a törvény, mert az elv, az igazság erősebb az emberek akaratánál. A hit az, mely fenntart, mely erőt ad. A küzdés pedig feladatunk, kötelességünk, hogy ámbár Tisza indítványa nemcsak azt kívánta indokoltan kimondatni, hogy alkotmányunk teljes és tettleges visszaállítása előtt munkálódásaiban a ház tovább nem haladhat, hanem azt is, hogy ezt azért nem teheti, mivel hogy ez a jogfolytonosságnak sérelmével járna , meg sem történt, habár csak a legkisebb kísérlet is arra, hogy megmutatva legyen, miként lenne az ellenkező útnak követése annak sérelmére. Maga az indítványozó beszéde végén oda vonta össze annak tartalmát, hogy javaslatának első adását a logika és a következetesség megengedi, a politikai óvatosság igényli, e nehéz időkben pedig kötelességünk is parancsolja. Tehát semmi utalás a jogfolytonosság követelésére, semmi megmutatása annak, miként lenne az sértve a továbbműködés esetén, daczára, hogy az eddigi által szerinte sem jön vétve ellene. Mit nála nem találni, azt a nézete mellett szállottaknál is hiába keresnék. Mert Podmaniczky is, ki e pontot leginkább megközelité, csak arra kéré a házat, ne játszaná ki utolsó kártyáját — a jogfolytonosságot — a játszma megnyerésének biztossága nélkül, de hogy e kártya Deák indítványának elfogadásával csakugyan ki lenne játszva, azt egy szóval sem bizonyító. Még kevésbé a többiek. Pedig e bizonyításra ismételve is kihivattak, például, hogy többet ne említsek, Somssich Pál, Tóth Vilmos és Hollán Ernő által. Ennélfogva bizton elmondhatni, hogy a tovább működés megakasztása a jogfolytonosság elve által parancsoltul megmutatva nem lett, sőt hogy ez még csak meg sem kísértetett, világos bizonyságául annak, hogy a fennforgott kérdés nem a jog, hanem a politikai eszély kérdése volt. A dolog természete hozta magával, hogy miután a baloldal a legutóbbi leirat folytán beállt reményvesztésével és végelcsüggedésével indokolta indítványát, e vitáknak némileg az adresse-vitát kell előlegezniük, de ép úgy a dolog természetében van az is, hogy ez eredmény a többség azon meggyőződéséről tesz bizonyságot, hogy ez elcsüggedésre nincs elegendő ok, azon meggyőződéséről, mely nem tartja semminek az elvek terén, tagadhatlanul máris bekövetkezett közelítést, súlytalanoknak a leirat azon nyilatkozatait, melyeknek elvi nagy fontosságát maga Ghiczy Kálmán is nyíltan elismerő. A többség nem tévesztő szem elől az írás szavait, melyek szerint az Ige nem tesz ugyan , de testté lesz. Vajha a kormány se feledje azt, s nem feledve, késkedés nélkül tegye lehetővé, hogy tettleges eredményeket is lehessen mutatni azoknak, kik az elvek terén a vívmányokat nem látják, s azért semmibe sem veszik, feledve Ghiczynek nyilván felfelé is igaz azon szavait, melyek szerint „az elvek megalapítva lévén, ezek alkamazása természetesen elutasíthatlanná válik.“ Épen mivel a többség így volt meggyőződve, nem fogadható el Tisza indítványát, csak azért, mivel annak elfogadását, mint híveinek egy része, de csakis egy része állitá, a logika, a következetesség nem tiltja, csak azért, mivel, mint ugyanok álliták, elfogadásával nem következnék be szükségképen a teljes szakítás. Az indítvány elfogadására annak pozitív előnyei bírhatták volna csak. S ilyennel, saját hívei szerint is, csak annyiban bírt, amennyiben kétségbevonhatlan bizonyosságra emelte volna a nemzetnek s az azt képviselő háznak alkotmányos jogaihoz ragaszkodását, s a mennyiben alkalmas lett volna visszatartani a házat a diaetalis tractatusok sikamlós terére lépéstől. Ám, ama tántoritlatlan ragaszkodás kijelentésének más, kevésbé drága, mégis szintoly jó módja is van, s a diaetalis tractatusok terének sikamlós voltától valóban mit sem kelle tartani a képviselőháznak, miután belátni nem lehet, miként lépne arra a bizottmányilag tovább működéssel. . Ezért kelle Deák indítványának fogadtatni el, adat a mi a jogfolytonosság elvének sértetlen hagyása és alkotmányos jogaink visszakövetelése mellett nyitva hagyó az utat arra, hogy a képviselőház ne csak az alkotmányhoz ragaszkodásnak kérdésében — mi úgy sem kérdés — ne hagyjon fenn kétséget szándékai iránt, hanem egyebekben se, de nyitva hagyá arra is, hogy önmagában, minden kormánybefolyástól menten érlelje és hozza kifejezésre szándékát a közös ügyek válságos kérdésében, felvilágosítására s megnyugtatására mind a birodalmi testvér népeknek, mind Európának. S hogy ez ki- e viták után. A képviselőház asztalán feküdt indítványok felett megindult viták véget értek. Véget érvén, most már constatálhatjuk. A mai szent ünnep miatt lapunk legközelebbi száma folyó hó 11-ben fog megjelenni.