Pesti Napló, 1866. december (17. évfolyam, 4986-5008. szám)

1866-12-08 / 4992. szám

282—1992 Szombat, december 8. 1866 17. évi roham. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­­Hivatalhoz in­­tézeelek. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 nj kr. Pest, dec. 7.1866. (Fk) Igazán minden tekintetben abnor­­mis egy állami alkotás ez az Ausztria, és a ki az itt felmerülő jelenségeket meg akarja érteni, az tegye félre a tudomány által felállított szabályokat, és készüljön rá, hogy mindenben csak kivételre fog találni, oly tüneményekre, melyek a ren­desektől messze elütvén, épen csak itt lelhetők fel, épen csak itt lehetségesek. Á­talános tapasztalás szerint valamely háború befejeztetése után ipar és keres­kedelem egyszerre szokatlan lendületet nyer, rendkívüli tevékenység fejlődik az anyagi érdekek terén,­­ a jóllét, m­ely a háború alatt megkárosult, gyorsan és nagy arányokban növekszik. Ilyen a dolog ren­des, természetes fejlődése. A háború alatt elrejtőzik a megfélemlett tőke, senki nem tudhatván, mit hozand a holnapi nap, mindenki tartózkodik új vállalatoktól, miknek esélyei merőben kiszámíthatla­­nok. Hiányzik tehát ilyenkor, vagy leg­alább a piac­ra nem mer kilépni a tőke. De a háborúra egyszersmind emberek is kellenek, sokkal több ember, mint a­meny­nyi, mint exprofesso katona, különben is a zászlók alatt szokott állani ; oda szólít­­tatnak olyanok is, kik egyébkor a béke műveivel foglalkoznak. Hiányzik tehát másodszor a munkaerő. Pénz és munka­erő pedig az anyagi érdekek terén való te­vékenységnek nélkülözhetlen két főténye­­zője, s így e tevékenységnek már ez okból is fenn kell akadnia. Hozzájárulna­k még egyéb mellékes okok. Nem tudván, várjon nem fog e, és mily kárt fog tenni a háború magán­vagyonunkon is, megszorítjuk ki­adásainkat, tartózkodunk minden, nem múl­­hatlanul szükséges költségtől, mert nem bi­zonyos, vájjon nem kell-e majd e pénzt a vagyonunkon ejtett kár helyrehozására fordítanunk. A fényűzés még a szó legsze­rényebb értelmében is egyelőre megszű­nik, s minthogy ez az ipar és kereske­delemnek egyik éltető forrása, ama tar­tózkodás szintén bénítólag hat azon tevé­kenységre, mely különben az ideiglenesen kiküszöbölt szükségletek kielégítésére volt irányozva. így csak a legis legszü­kségesb dolgokból egyedül a meglevő készletek fogyasztanak, de újak által nem pótol­tatnak. Ha aztán a háború megszűnik, a rak­tárak jobbadán üresek lévén, nyakra-főre kell azokat újra megtölteni A tőke ismét kilép rejtekeiből, a fegyverviselésre már nem igényelt kezek munkát keresnek; a­kik a zavaros időben takarékoskodtak, most ismét költhetnek; a­kik megkáros­sultak, költöztetett tevékenység által tö­rekszenek a veszteséget helyre ütni; van pénz, van munkaerő, van k­dr vagy kény­­telenség a munkára, van vevő, szóval, megvan mindaz, a­mi a forgalmat élénkí­teni és az anyagi jóllétet emelni képes. Ez, mondjuk, a dolgok rendes, természetes menete. Ily fordulatnak különösen szembetűnő­nek kell lennie akkor, ha valamely háború kizárólag az egyik fél területén viselte­tett, mert akkor ez utóbbi állam leginkább és legsanyarúbban érezte meg a bábor káros hatásait, és így kell hogy ott leg­inkább legyen érezhető az örvendetes visszahatás is. Már­pedig Ausztria azon szomorú helyzetben volt, hogy a múlt há­borút csakugyan kizárólag az ő területén viselték, ott dőltek el a csaták, ott szen­vedett közvetlenül a jóllét, ott hatottak legnyomatékosabban az előbb említett tényezők, és mégis — a háború után a javulásnak úgy­szólván semmi nyoma nem található. A pénzt nem rejtik el többé a fal­fülkébe vagy a pinczébe, de hosszabb időre való elhelyezésről nem akarnak tudni annak birtokosai; roppant tőkék hullámzanak a börzén, de nem szilárd és tartós elhelyezést keresve, hanem rövid lejáratú üzletek útján egy kis kamatot hajhászva, de úgy, hogy a tőkét minden pillanatban ismét vissza lehessen vonni. Így aztán a sok rendelkezhető kéz nem talál munkát, az ínség fo­rrasztó arány­ban nő, és — le ventre est le plus grand révolutionnaire — az elégü­letlenség egy­re fokozódik. Még az élvsovár bécsiek is már előre határozták, hogy legfényeb­­beknek híresztelt évenkénti tánczvigal­­maik a jövő farsangkor n­e­m­ léte­­lők által fognak tündökölni, a­mi termé­szetesen ismét nagy csapás a kereskedelmi és ipar­világra nézve. Szóval: a helyzet nem hogy javult volna, hanem még ké­nyelmetlenebb, nyomasztóbb a háború után, mint annak előtte és alatta, sokkal nyomasztóbb, mint 60 évvel ezelőtt, midőn Napoleon Schönbrunnban mulatott és ser­­gei Pozsony felé nyomultak elő. Az osz­trák praxis itt is kineveti a szabályt, oly tüneményeket szolgáltatván, a­milyenek hasonló körülmények közt sehol egyebütt nem szoktak előfordulni. A dolog elég érdekes arra, hogy okait fürkészszük, ez okokat pedig a követke­zőkben véljük feltalálni: Ha két állam közt kitör a háború, en­nek okát rendesen valami külön kér­dés képezi, melyre nézve a kettőnek ér­dekei oly engesztelhetlen ellentétben ál­lanak egymással, hogy a békés egyezke­dés lehetetlen, s a vitának erőszak utján el kell döntetnie. Ez eldöntésnek aztán mindegyik félalája veti magát; a győztes, mert amaz eldöntés rá nézve kedvező, a legyőzött, mert az imént per argumen­tum ad hominem kiderült, miszerint sike­res ellenszegülésre nincs elegendő ereje. Ezzel aztán a vitás ügy vagy végképen vagy legalább huzamos­ időre el van in­tézve; a két állam közt helyre áll a ren­des viszony; minden ismét a szokott me­derbe tér vissza, s ekkor be­áll azon üd­vös reactió, melyről fentebb szóltunk. Azon háborúk, miket Ausztria újabb idő­ben viselt, nem voltak ily természetűek; látszólag és pro for­ma,szintén valami külön kérdést toltak előtérbe a birodalom ellenei, hanem a háború valóságos oka a monar­chia általános gyöngeségi álla­pota volt, melyet kiki a maga előnyére kizsákmányolni sietett. Tehát nem úgy történt a dolog, hogy az Ausztria és va­lamely más állam közti érintkezések fo­lyamában természetszerűen adta elő ma­gát oly pont, mely közül a kettőnek érde­kei annyira egymásba ütköztek, hogy az eldöntést a kardra kellett bízni,­­ hanem megfordítva, már a priori is létezett a szándék Ausztriával összetűzni, ezt ká­rosítani, és csak aztán kerestek erre olyan a­milyen ürügyet. Ily körülmények közt azonban egyik háború befejeztetésével koránt sincs vége a dolognak, sőt ellenkezőleg, az ily sze­rencsétlen kimenetelű háború mindannyi­szor növeli Ausztria gyengeségét és azok­nak bátorságát is, kik e gyengeségből hasznot vélnek húzhatni. 1859-ben elve­szett Lombardia, de senki sem hitte, hogy ezzel már most ki vannak engesztelve az istenek; mindnyájan tudtuk — habár ki­írni nem volt szabad—hogy most majd Velenczére kerül a sor. Ezalatt Bismark gróf is kedvezőnek találta az alkalmat, s míg Victor Emanuel Olaszországból, addig Vilmos király Németországból dobta ki Ausztriát, a­mi bizony nem nö­velte a birodalom erejét, nem szüntette meg annak gyöngeségi állapotát. L’appe­­tit vient en mangeant, hanem az étvágy nemcsak akkor ébred, midőn magunk eszünk, hanem felingerli azt még annak látása is, hogy más valaki jóizűen lak­­mároz. Mi természetesb tehát, minthogy általános azon hit, miszerint az első tál étel nemcsak Poroszország étvágyát nö­velte, hanem ma­holnap Oroszországnak is kedve kerekedhetnék, szintén asztalhoz ülni — Ausztria asztalához! A­mit je­lenben befejezettnek tart a világ, az nem „a“ háború, hanem csa­k „egy“ háború, és a­mi helyre állt, az nem „a béke,“ ha­nem csak „egy kis béke,“ mely után hogy mi fog megint következni, ki tudná ezt előre megmondani?! Így aztán természetes, hogy azon üd­vös visszahatásban sincs szerencsénk ré­szesülni, mely „a“ háború befejeztetését és „a“ béke helyreállását kísérni szokta. Ausztria belgyöngesége örökké nyílt Pan­­­dóra szelencze, s mig ezt bezárni nem sikerül, addig a birodalom szakadatlanul egyik bajból a másikba fog esni, mig el nem érte a feneket. Nem tudjuk, mit fog ottan találni, de gyöngyöt bizonyosan nem! Ghiczy Kálmán érvei. II. (y) Első czikkünk s a jelen czikk megírása közé esik Deák Ferencz dec. 6 -i beszéde. E beszéd feleslegessé tett sok észrevételt, melyek Ghiczy Kálmán beszédének hallása és olvasása közben szükségesekül tűntek fel előttünk arra nézve, hogy e beszéd érvei a kellő érték­ben mutattassanak fel, s hogy az ellen­okok általi felderítés mellett tájékozhassa magát az is, ki többnyire az első benyo­más behatásának enged és ennek befolyása alatt cselekszik. így, valamint Somssich Pálnak Ghi­czy K. beszédét bár rögtönözve, de mégis talpraesetten c­áfoló szónoklata után ke­vés az, mit még mondanunk lehet. A képviselőház nagy többsége nem fo­gadván el Tisza K. indítványát, a tanács­kozások, tulajdonkép a bizottmányokban való munkálkodás folytatását bizonyosan és a Ghiczy K. beszédében is említett azon tekintetnél fogva is határozta el, hogy »a hazának minden polgára megfe­ győződjék arról, megnyugtattassék ab-­­ban, hogy az országgy­lés a törvényes állapot visszaszerzésére vezethető min­den lehetséges utat és módot megkísérleni kész.“ A nagy több­ség, m­iden ezt határozta, e határozatának indokául elfogadta azon meggyőződést, hogy a törvényes állapot visszaszerzésére vezethető minden lehetséges út és mód még nincs kimerítve. A nagy többség megemlékezett arról, mily hosszas küzdé­sébe került az országnak mindig, hogy sértett jogai orvoslását kieszközölje, hogy a kormányt oly törvé­nyek elfogadására bírja, melyek az ország jólétét eredmé­­nyezheték, melyek az el­haladott kor po­­stulátumai voltak. Megemlékezett a val­lás­szabadság melletti hosszas üzenet­vál­táso­kra, s a legközelebbi időből azon ha­zafiak kínos fáradozásaira, kiknek csüg­gedni nem tudó, kitartó erélye végre még­is létrehozta egyik legüdvösb intézetün­ket a M. Földhitelintézetet. A nagy több­ség tehát nem tartható magát feloldoznak azon kötelesség alól, hogy tovább is küzd­jön az uralkodó rendszerrel, hogy megkí­sértsen minden lehetséges utat és módot a törvényes állapot visszanyerésére. Ez utak és módok legczélravezetőbbjének, a nagy többség nem a munkálkodás megszünteté­sét tartja. Nemcsak a reménység, hogy a fejedelem bölcsesége és jó indulata végre megtöri a rendszer átkát, hanem azon po­li­ikai számítás is vezeté a nagy többsé­get, hogy a képviselőház határozata ne mozdítsa elő az absolut rendszer, a fél­rendszabályok híveinek czélját, kiknek, úgy látszik, egyetlen jelszavuk : „qui ha­bet tempus, habet vitam.“ De a reményről, hogy a nemzet kíván­sága végre teljesülni fog, a nagy többség azon okból sem mondhat le, mert tudja, hogy minden rendszernél erősebb a viszo­nyok hatalma, hogy a nagy többség, hogy Magyarország erős szövetségesei: e hata­lom, a törvény, az igazság. A nagy több­ség azonban, midőn az idő áramlását, a viszonyok alakulását, mint ez a politikai té­nyezőkhöz illik, számításba veszi, az előre mégis ki nem számítható eshetőségek idejé­re biztosabb vértet vél az országnak szerez ■ hetni az által, ha a törvényes, a rendezett állapot helyreálltát munkálkodása folyta­tásával sietteti, mint ha ürügyet nyújt czél­­jaink gyanúsítására a félrendszabályok az absolut rendszer embereinek, kik minden időben, minden körülmény közt azon egy czélra törnek, s meg tudták keseríteni az oly nagy szellem életét is, mint II. József volt, és most is, midőn Ausztria gyászba öltözött, a fejedelem jó indulata s a népek jogos kivonatai közé állanak. A képviselőház tehát, midőn a fejede­lem bölcsesége és jó indulatába vetett hittel az ország jogainak visszaszerzésé­re vezethető út és módok közül azt vá­lasztja, melyen hozzá az önzés vagy vak­ság gyanúsítása nem férhet, óvatosságá­nak is jelét adja. És ezt annál inkább is teheti, mert be nem bizonyítható állítása az Ghiczy K. beszédének, hogy midőn a ki”, teirat az elvek összhangzását kíván­ja, implicite kívánja azt, hogy „Magyar­­ország gyűlése (az említett) államügyek iránti önálló törvényhozási jogát egyszer mindenkorra gyakorolván, arról véglege­sen lemondjon.“ De ha a kir. leirat ezt kívánja is, még ebből nem következik, hogy Magyarország gyűlése az elvek közt oly összhangzást hozzon létre, mely a nem­zet törvényhozási jogát a leglényegesebb államügyekre nézve örökre megsemmisít­se. H­szen, ha a 67-es bizottmány ily „összhangzattal“ állna is elő, ez még, mint Deák megjegyzé , nem diaetale con­­clusum, a bizottmány javaslatát az or­­szággyűlés elvetheti. Azon feltevésből pe­dig, hogy az elvek összhangzásán­ak a kor­mány kívánsága szerint kell megtörtén­nie, s hogy ha erre az országgyűlés hajlan­dó nem lenne, a megoldás úgy sem sike­­rülene, az országgyűlés ki nem indulhat. Az országgyűlés feladata: az ország alkot­mányának védelme. Al kotmány ellenzése nem adhat irányt a nemzet törekvésének. De a kormány ellenzése, legyen az bármi erős, nem oldja fel az országgyűlést a küzdés kötelessége alól, és nem támaszt­hatja bennünk azon meggyőződést, hogy a kiegyezés csak „oly mód és feltételek mellett történhetik meg, a­melylyel (Ghiczy szavai) Magyarország részére csak név­leges államszervezetet állítanánk elő.“ Ha e meggyőződés élne a nemzetben, ak­kor országgyűlési munkálkodásunkat meg kellett volna már akkor szüntetnünk, mi­dőn az 1848-as törvényeknek a felelős kormány kinevezése előtti átvizsgálása követeltetett. Az országgyűlés folytatta munkásságát, folytatta küzdelmét a tör­vény érvénye mellett, s a mart. 3 ki leirat már lemond e követelésről. De Ghiczy K. erre nézve megjegyzi, hogy „a kir. leiratban kijelölt előleges elvi megoldások létesültével a 48-ki tör­vények leglényegesebb részükben már előlegesen módosítva lesznek . Még azt nem is tudjuk, miként oldandja meg az országgyűlés ez elveket, de fel kell tennünk, hogy a megoldás nem fog más alapokon történni, mint azokon, melyeket az országgyűlés a 48-as törvények „át­­alakításánál, határozottabb kifejtésénél, megváltoztatásánál“ elfogadhatóknak tar­taná. A 48-ki törvények rendeletei egyes pontjainak czélszerűbb átalakítása és ha­tározottabb kifejtése iránti készséget már az 1861-ki második felirat kifejezte, s ha a javaslat, mely az elvi megoldással fog­lalkozandik, ugyanazon alapon keletke­zik, mely a törvényhozásnak kiindulásul szolgáland a 48 kj törvények rendeletét egyes pontjainak czélszerűbb átalakításá­nál is, ez­által nem lesz e törvényeknek praejudicálva. Az országgyűlés dolga lesz, hogy ezt megítélje. Azonban, mielőtt ez elvi megállapodások országgyűlési con­­clusumokká válandanak, előbb életbe kell lépnie a felelős kormánynak, előbb helyre kell állíttatnia a teljes jogfolytonosság­nak. Csak a törvényhozásra ekként ké­pesített országgyűlés emelheti jogér­vényre azon alapon készítendő elvi megállapodá­sokat, melyre a nemzet állni kész­ü8­ki törvényei szükségesnek mutatkozandó megváltoztatásánál is. A bizottmány javas­lata, mely az országgyűlést még nem kö­­telezendő, s mely valószínűleg nem fog más alapot választani, mint a­melyet az országgyűlés a törvények „czélszerűbb átalakításánál“ elfogadhat, ha e módosítás tekintetében is nyújthat az őszinte szándékú kormánynak tájékozást,csak elősegítheti az intéző körök ellenzésének megtörését és a kiegyenlítést. E kiegyenlítést Ghiczy K. is őszintén óhajtja. Mégis azt kívánja, hogy az or­­szággyűlés szüntesse meg munkásságát, szüntesse meg pedig „a jogfolytonosság szempontjából felhozott okokon kívül még azért is, mert a létező körülmények közt munkálkodásunk semmi sikert nem ered­ményezhet.“ Igaz, mint Ghiczy K. fájda­lommal kijelenti, „ekként ismét megol­datlanok maradnak hazánk nagyfontos­­ságú kérdései, megoldatlan marad többek közt a nemzetiségi kérdés is,“ de Ghiczy, mint látjuk, a megoldást, mire mint képviselőnek törekednie kell, az által véli könnyebben elérhetőnek, ha a képviselőház lemond a reményről, nem folytatja a kormánynyal küzdését és tét­lenségre kárhoztatja magát. „Hogy ily sok fontos tárgy elintézésé­nek elhalasztása megm­é­rhetlen anyagi és szellemi kárral s ve­­szélylyel jár, azt mélyen érzem; de ennél ezen kérdések hibás megoldását még károsabbnak és veszélyesbnek tartom,“ mond Ghiczy K. íme, az első czikkünkben em­ít­ett aggodalom gyötri el. De hát ma­­thematikai bizonysággal áll előtte e ve­szély ? s e veszély nem lehetséges-e akkor is, ha e kérdések megoldását (a minthogy úgyis lesz) a felelős minisztérium kineve­zése után kísértjük meg ? A törvényhozás még akkor sem álland csalhatlan lé­nyekből. Megvalljuk, megrendülve állunk egy oly férfiúnak e nehéz aggodalma előtt, mint Ghiczy K. Szomorú tapasztalások rendít­hetik meg keblében a hitet, irthaták ki abból a reményt, mely ott élt hazánk szo­morúbb napjaiban, a győzelemtől ittas, a pillanat sikerétől elkábított kormány ter­­rorizmusa ellenére is. Akkor Ghic­y K. nem mondott le azon reményről, hogy a nemzet kérése teljesülni fog. Teljesülni fog, teljesülnie kell, mert a törvény a törvény, mert az elv, az igaz­ság erősebb az emberek akaratánál. A hit az, mely fenntart, mely erőt ad. A küzdés pedig feladatunk, kötelességünk, hogy ámbár Tisza indítványa nemcsak azt kívánta indokoltan kimondatni, hogy alkotmányunk teljes és tettleges visszaál­lítása előtt munkálódásaiban a ház tovább nem haladhat, hanem azt is, hogy ezt az­ért nem teheti, mivel hogy ez a jogfolytonos­ságnak sérelmével járna , meg sem tör­tént, habár csak a legkisebb kísérlet is arra, hogy megmutatva legyen, miként lenne az ellenkező útnak követése annak sérelmére. Maga az indítványozó beszéde végén oda vonta össze annak tartalmát, hogy ja­vaslatának első adását a logika és a kö­vetkezetesség megengedi, a politikai óva­tosság igényli, e nehéz időkben pedig kö­telességünk is parancsolja. Tehát semmi utalás a jogfolytonosság követelésére, semmi megmutatása annak, miként lenne az sértve a tovább­működés esetén, da­czára, hogy az eddigi által szerinte sem jön vétve ellene. Mit nála nem találni, azt a nézete mel­lett szállottaknál is hiába keresnék. Mert Podmaniczky is, ki e pontot leginkább megközelité, csak arra kéré a házat, ne játszaná ki utolsó kártyáját — a jogfoly­tonosságot — a játszma megnyerésének biztossága nélkül, de hogy e kártya Deák indítványának elfogadásával csakugyan ki lenne játszva, azt egy szóval sem bizo­nyító. Még kevésbé a többiek. Pedig e bi­zonyításra ismételve is kihivattak, pél­dául, hogy többet ne említsek, Somssich Pál, Tóth Vilmos és Hollán Ernő által. Ennélfogva bizton elmondhatni, hogy a tovább működés megakasztása a jogfoly­tonosság elve által parancsoltul megmu­tatva nem lett, sőt hogy ez még csak meg sem kísértetett, világos bizonyságául an­nak, hogy a fennforgott kérdés nem a jog, hanem a politikai eszély kérdése volt. A dolog természete hozta magával, hogy miután a baloldal a legutóbbi leirat folytán beállt reményvesztésével és végelcsüggedésével indokolta indítvá­nyát, e vitáknak némileg az adresse-vitát kell­ előlegezniük, de ép úgy a dolog ter­mészetében van az is, hogy ez eredmény a többség azon meggyőződéséről tesz bi­zonyságot, hogy ez elcsüggedésre nincs elegendő ok, azon meggyőződéséről, mely nem tartja semminek az elvek terén, ta­­gadhatlanul már­is bekövetkezett közelí­tést, súlytalanoknak a leirat azon nyilat­kozatait, melyeknek elvi nagy fontossá­gát maga Ghiczy Kálmán is nyíltan elis­merő. A többség nem tévesztő szem elől az írás szavait, melyek szerint az Ige nem tesz ugyan , de testté lesz. Vajha a kor­mány se feledje azt, s nem feledve, kés­kedés nélkül tegye lehetővé, hogy tettle­ges eredményeket is lehessen mutatni azoknak, kik az elvek terén a vívmányo­kat nem látják, s azért semmibe sem ve­szik, feledve Ghiczynek nyilván felfelé is igaz azon szavait, melyek szerint „az elvek megalapítva lévén, ezek alka­ma­zása természetesen elutasíthatlanná válik.“ Épen mivel a többség így volt meg­győződve, nem fogadható el Tisza indít­ványát, csak azért, mivel annak elfogadá­sát, mint híveinek egy része, de csakis egy része állitá, a logika, a következetes­ség nem tiltja, csak azért, mivel, mint ugyanok álliták, elfogadásával nem kö­vetkeznék be szükségképen a teljes sza­kítás. Az indítvány elfogadására annak pozitív előnyei bírhatták volna csak. S ilyennel, saját hívei szerint is, csak annyi­ban bírt, a­mennyiben kétségbevonhatlan bizonyosságra emelte volna a nemzetnek s az azt képviselő háznak alkotmányos jogaihoz ragaszkodását, s a mennyiben alkalmas lett volna visszatartani a házat a diaetalis tractatusok sikamlós terére lé­péstől. Ám, ama tántoritlatlan ragaszko­dás kijelentésének más, kevésbé drága, mégis szintoly jó módja is van, s a diaetalis tractatusok terének sikamlós voltától valóban mit sem kelle tartani a képvis­elő­háznak, miután belátni nem le­het, miként lépne arra a bizottmányilag tovább működéssel. . Ezért kelle Deák indítványának fogad­tatni el, adat a mi a jogfolytonosság elvé­nek sértetlen hagyása és alkotmányos jo­gaink visszakövetelése mellett nyitva ha­gyó az utat arra, hogy a képviselőház ne csak az alkotmányhoz ragaszkodásnak kérdésében — mi úgy sem kérdés — ne hagyjon fenn kétséget szándékai iránt, hanem egyebekben se, de nyitva hagyá arra is, hogy önmagában, minden kor­mánybefolyástól menten érlelje és hozza kifejezésre szándékát a közös ügyek vál­ságos kérdésében, felvilágosítására s meg­nyugtatására mind a birodalmi testvér né­peknek, mind Európának. S hogy ez ki- e viták után. A képviselőház asztalán feküdt indít­ványok felett megindult viták véget értek. Véget érvén, most már constatálhatjuk. A mai szent ünnep miatt lapunk legközelebbi száma folyó hó 11-ben fog megjelenni.

Next