Pesti Napló, 1867. január (18. évfolyam, 5009–5034. szám)
1867-01-11 / 5017. szám
faludy-Társaság tagjai, az alapszabályok pontosan meghatározzák; e mellet azonban a belső tagok megválasztására nézve a választók figyelmébe ajánljuk : 1- szer. Hogy azon szakokban, melyek eddig is a Kisfaludy-Társaság körébe tartoztak, különös tekintettel legyenek a műfordítókra, kiknek önmegtagadó, s magukra nézve hálátlan, de az irodalomra és közízlésre nézve földfontosságu pályája buzdítást és kitüntetést érdemel, még pedig annál nagyobbat, minél ismeretlenebb irodalmakat nyit meg előttünk, 2- szor. Hogy azon szakokban, melyek újabban jutottak a Kisfaludy-Társaság körébe, azaz a különböző művészetágak irodalmi ápolói közül, amennyire lehet, olyanokat szemeljenek ki, akik az illető művészetet nem csupán elméleti tanulmányukká teszik, hanem gyakorlatilag is mivelik. Ami a külső tagokat illeti, ezek, az alapszabályok 4-ik §-a szerint, azon írók közül választandók, kik magyar művek ismertetése vagy fordítása által a magyar szépirodalom hírét más irodalmakban növelték, s ezeknek összeválogatása, úgy hiszszük, könnyű lesz. Éspedig annál könnyebb és üdvösebb lesz, ha a Kisfaludy-Társaság ezen tagjait nem csupán a távolban, hanem közelben, saját hazánkfiai közt is, fel fogja keresni. Véleményünk szerint nevezetesen a Kisfaludy-Társaság körébe kellene “vonni minél többeket azon hazánkfiai közül, kik a magyar szépirodalmat hazai népeink nyelvein ismertették, vagy valamely értékesebb magyar művet lefordítottak , s ilyeneket különösen a szerbek, oláhok, tótok és németek között találunk. A szerbek közt nevezetesen Jovanovics János, a Tököly-intézet felügyelője Pesten, Arany Toldiját, Petőfi János vitézét, azonkívül számos rövidebb költeményt fordított szerbre, többek közt Garay Kontrát és Czuczor falusi kis leányát. Fordított beszélyeket is. Hadzsics Antal, a „Maticza Szerbszka“ titkára, s az ezen egylet által kiadott „Szerbszki Letopisz“ (Szerb évkönyvek) és „Maticza“ (Méh) czimü szépirodalmi lap szerkesztője Újvidéken, lefordította Eötvös „Karthausiját,“ Jókai „Magyar nábobját,“ Vadnai „Kis tündérét,“ Szigligeti „Fenn az ernyő nincsen kas“ czimü vígjátékát, és számos beszélyt, megírta Petőfi életrajzát, ismertette Kazinczy Ferencz, Széchenyi, Teleky László, Szemere Pál, Szalay, Reguly, Egressy működését, valamint egyes magyar műveket is, például a keleti képeket Urházytól, Greguss művét a balladáról, stb. Fordítottak még : Popovics György, a „Daniela“ (Hajnalcsillag) szépirodalmi lap szerkesztője Újvidéken ; Vukicsevics György ügyven, szintén Újvidéken ; Toponarszky Milivoj ; Popovics Döme; Gyorgyevics János, a szerb nemzeti színház igazgatója ; Prokopcsányi Tivadar, főjegyző Szabadkán (meghalt) ; Sztratimirovics Radó, kapitány Újvidéken (meghalt.) Az oláhok között Sztanesku Imre Vazul, Vulkán József Pesten, Drága Pál különféle novellákat és költeményeket, Bezsán Mihály novellákat, Markis György és Bordás Tódor költeményeket fordítottak le. A tótok közt Grmanecz Károly Csitáron, Mácsay Mihály A .Maróthon, Pifkó Gusztáv Brezován és Thull Lipót Pesten egyes költeményeket, a legelső nevezetesen, ki egyszersmind hazafias tót dalok szerzője, Kölcsey hymnuszát fordította le, Viktorin József Visegrádon pedig Eötvös József „Tót leányát.“ Német hazánkfiai között első helyen, sőt mondhatjuk , páratlanul áll Dux Adolf pesti lakos, kinek működése sokkal ismeretesebb, hogysem bővebben kellene róla szólanunk; elég annyit mondanunk, hogy ő két évtized óta a magyar műveknek részint fordításokban, részint bírálatokban folytonos és szerencsés ismertetője. Szintén szerencsés és buzgó fordító három évtized óta Steinacker Gusztáv. Külső tagokat tehát, elsősorban, a szerbek közül legalább kettőt, Jovanovics Jánost és Hadzsics Antalt, az oláhok közül Vulkán Józsefet, a tótok közül Grmanecz Károly vagy Viktorin Józsefet, a németek közül pedig Dux Adolfot és Steinacker Gusztávot ajánljuk, s csak ezek után irányozzuk a Kisfaludy-Társaság figyelmét egyes érdemes külföldiekre, aminek például: a magyar népköltészet angol meghonosítója John Bowring, költészetünk első franczia ismertetője St. René Taillandier, Zrínyi német fordítója Stier Teofil, Petőfié Opitz Tódor, és mások. Ezen mások közé, fájdalom, nem sorolhatjuk azon fordító nevét, kinél többet a magyar szépirodalomból senki más nem fordított: Kertbenyét. Az ő irályában, képzeljük, bajos lesz a Kisfaludy-Társaság helyzete, mert egyfelől e fordító szorgalma és buzgósága elismerést követel, másfelől azonban kérdés, várjon világra szálló nyegleségével és vastag botlásaival az ügynek nem ártott-e többet, mint amennyit neki szenvedélyes munkálkodásával használt? Mi, megvalljuk, az ő beválasztását nem merjük a Kisfaludy-Társaságnak ajánlani, annál kevésbé, minthogy a társaság az ízlés őre lévén, egyszersmind az erkölcs őre. Ami a belső tagokat illeti, ezek között — a fentebb előadott elvek alapján — örömmel szemlélnék következő érdemes íróinkat: Abonyi Lajos, szépirodalmi iró, Abonyban; Bartalus István, zenészetiró, egyszersmind zenész, Pesten; Brassai Sámuel, mű-, kivált zenebíráló, Kolozsvárit; Degré Alajos, szépirodalmi iró Pesten; Dózsa Dániel, szépirodalmi iró Kolozsvárit (jelenleg Pesten); Greguss Gyula, műfordító (spanyol és portugál nyelvből), Pesten; Ipolyi Arnold, magyar építészeti műtörténész, Egerben; Jámbor Pál, szépirodalmi iró, Szabadkán (jelenleg Pesten); Keleti Gusztáv, képzőművészeti iró, egyszersmind festész, Pesten; Pompéry János, szépirodalmi iró és műbiráló, Pesten; P. Szathmáry Károly, szépirodalmi iró N.Enyeden; Szeberényi Lajos, szépirodalmi, széptudományi iró és műfordító (szláv nyelvekből), Pozsonyban; *) Szilády Áron, műfordító (persa és török nyelvekből), Halason; Tárkányi Béla, szépirodalmi iró, Egyeken ; Thay Kálmán, szépirodalmi iró és népköltészeti búvár, Pesten; Tóth Endre, szépirodalmi iró Vattán. íme, egy fogásra, 16 jelölt, épen annyi, ahány belső tagot a Társaság jelenleg választhat. Csakhogy itt eszünkbe jut a Kisfaludy-Társaság azon eljárása, melynél fogva soha sem szokta üres helyeit mind betölteni, hanem egyet-kettőt mindig nyitva tart, hogy hirtelen felmerülő nagy jelességeket bármikor kebelébe fogadhasson. Nem roszalhatjuk ez eljárást, de a jelen esetben sajnáljuk, amennyiben egyik-másik jelöltünknek ki fog kelleni maradni. Azonban kecsegtetjük magunkat a reménynyel, hogy az uj tagok mégis *) Ezen, oly sokoldalú, s eddig mégis oly kevéssé méltányolt írónk, az aesthetica és szépirodalom terén is oly nagy munkásságot fejtett ki, melynél fogva már régen a Kisfaludy-Társaság tagjának kellene lennie. Többek közt még 1848-ban jelent meg tőle a Polgári szónoklattan, mely egyetlen ilynemű munka magyarban. 1861-ben adta ki „Néhány év Petőfi életéből“ czímű emlékiratát. A Kisfaludy-Társaság által 1860-ban kiadott Tót népdalok nagyobb fele (427 között 253), valamint ugyanott a tót népdalokról szóló értekezés szintén tőle van. Azonkívül 1848 előtt Jenőfi álnév alatt, azután pedig részint saját neve alatt, de többnyire névtelenül, számos szépirodalmi czikkei, bírálatai és ismertetései jelentek meg különféle lapokban. TÁRCZA: A párisi kiállításra küldendő magyar képek, n. (Vége.) A nagy teremben, Benczúr műve szomszédságában, három mezőre osztott kis kép vonja magára figyelmünket. Egy kis fiú faágon lovagol ,, vízbe esik é s anyja kimenti, e három jelenetet látjuk a művön. E művével a művész az olajfestmények köréből az elbeszélő költeményt határaiba vágott át, vagy legalább a tollrajzok azon nemébe, melyen a főeseményen kívül a megelőzők és követők a körzetbe alkalmazott ábrázolatokban vannak előadva, vagy az úgynevezett Randzeichnungokéba. A művésznek csak akkor szabad egy képről többre átmennie, ugyanazon esemény festésében, ha ez az életképi körből magasra kivágva, a történelem körében is oly polcon áll, hogy megörökíteni való egyes nagyszerű momentumokat nyújt. Ilyen pl. Rubens Decius Musa Bécsben, a Lichtenstein hgi képtárban, mely 7 jelenetet ábrázol a samniták elleni harczból, továbbá Medici Mária és IV. Henrik élete Párisban, melyet 21 óriási képben ábrázolt. És ezekben is túlment maga Rubens is többször a műigények szabályain, itt azonban őt igazolja a megrendelés. — Hozzá kell tennünk még ezenkívül, hogy ezek külön képeken, külön fogamzatú műveken vannak ábrázolva, de nem egy keretbe szorított képen. Már a dolog természete hozza magával, hogy a jelent, a múltat és régibb múltat egyszerre előadni nem lehet, nem szabad, s a nézőnek __ha a művészet szabályait nem veszszük is tekintetbe — annyi időt kell engedni, hogy a jeleneteket egyenként figyelemre méltathassa, s képzelmének némi játéka lehessen, mert a képek mindenikének bírnia kell annyi világossággal, hogy önmagát, néha előzményét, sőt többször szükségkép bekövetkező jövőjét is magyarázza. A mely jelenet ezekre nem alkalmas, azt mellőzni kell a mely művész ezt igy ábrázolni nem képes,annak legközelebbi tanács az, vegyen más tárgyat ábrázolása tárgyául, melynek szót tudat.Itt azonban szerencsére annyira sikerülten van ábrázolva az egész, s minden egyes kép oly bensőséggel beszél és annyira elfoglalja nézőjét, hogy az egész tartalmának közvetlen feltárása miatt csak később, kis gondolkozás után van el-Az első képleten viz fölé hajlott fűz ágon kis fiúcska lovagol, s ugyancsak boldognak és elégültnek látszik, míg a háttérben anyja kezeit tördelve rohan a víz felé, gyermekét keresve. A gyermek oly kedves, gyermeteg kifejezéssel van ábrázolva, anyja oly sikerülten fejezi ki aggodalmát, s a mozzanat oly találó, hogy a fiú lehajló baloldalán már majdnem az egyensúly elvesztése is látszik, s már olvassuk benne a jövőt, mely A második képletben előttünk áll: vízben van a kis lovas, ledobta a paripa, s oda érkezett anyja rémülettel látja fiát a babokban. Tán e jelenet mélyebb hatását akarta enyhíteni a művész azzal, hogy nyomban ott van a Harmadik képlet, mely a megmentés után azon jelenetet ábrázolja, midőn az anya forrón kebléhez szorítja gyermekét, és sem a múlt boszankodására, sem rémületére nem, hanem a jelen boldogságára, gyermeke megmentett életére gondolva, azt össze-vissza csókolja. Az egész mű szépen van gondolva, ügyesen szerkesztve, s találó és művészileg kiválasztott mozzanatokban ábrázolva. Mennyit veszt rala a harmadik képlet, ha pl. a kifogási jelenetet alkalmazta volna a művész. E helyett ő beletekintett a szívbe, s az anya meleg érzelmének adott itt költői szót. E kép sikerült s a fast accompli t miért ne bocsátnak meg ily áron mi, midőn a nagy világban másneműeket is szentesítenek. Rajta jó, mozdulatai kerek összhangzásuak. Színezetéről hátrább szólunk, hol ezzel rokonra találva, együtt röviden érinthetjük. E mű Székely Bertalan jeles műve, nem különben a mellette lévő, mely egy nőt ábrázol, ölében gyermekkel. Műsorozatba itt sem tekintünk, a száz ok közül már csak azért sem, mert nincs. Azonban azért kép a kép,hogy elmondja tárgyát ő maga. Gyászoló nőt látunk — férjét gyászolja-e, vagy tán másik gyermekét, nem tudjuk, elég hogy gyászol — ölében gyermeke, kit szorosan átölelve tart, könyerő bánatos arczán némi nyugalom, mintha mondaná, „te megmaradtál nekem.“ így fogtuk fel e kép tartalmát. Hallottunk ugyan oly véleményt is, mely azt mondá, hogy a nő beteg gyermekéért aggódik, de arczán a mély aggodalom kifejezését nem lelve, előbbi felfogásunk mellett maradunk. Itt is bennső érzelem, művészi melegség beszél a képből, lélek, élet és mozgás van benne. Szépen hajló körvonalak, s leszámítva hibás rajzát a nő balkezének, melyből részint a csontok hiányzanak, részint az ujjakat kapcsolóinak tágulása vagy szakadása látszik, leszámítva a fiú ballábának hibáját, mely ficzamnak látszik, s azon túlságosan mély és indoklatlanul vörös árnyat, mely orrszárnyától jobbra lejön, s mellette daganatot vagy hibás izomalakulást gyanittat, mondjuk, ezeket leszámítva, a rajz is elég jó. A színezésre nézve azonban, midőn kiemelnék a nő arczán a világos árnyék szépségét, nem mellőzhetjük kimondani, hogy a bús színezet, mely e képen átvonul, előttünk kellemetlen, sáros szín. Míg világos részei kréta fehérségűek, középszíne sárga, s az árnyékban néhol épen bántó vörhenyes sárga szinű, melyet a siéna sárga festék bő alkalmazása okoz. Ugyane sáros sárga husszin van a hármas isis képen is, s ez a kép hatását csökkenti, míg a szebb husszin hatását megtöbbszörözné. Ezenkívül a gyászos nő hatását jóval magasabbra emelné a háttér is, melynek így kifejezetten kétes színe és mivolta nem előnyös kérdőjelt hagy maga után. Inkább sima, de jól választott színek, mint ez, mert így sem — sem. Ha kerülni akarta a sima háttért, adott volna kifejezést annak, ami ott tán akarna lenni valami, de nem lett semmi, mert azt, amit ott látunk, alárendeltnek nem vehetjük, nem tudva, hogy mi, az a csodálatos kékes szín pedig az alakoknak nem előnyös. Mind a mellett is e két kép becsülettel megállja helyét , s művészetünknek becsületére válik. A külső teremben nagy történelmi képet látunk, lássuk, ez mit ábrázol. A középponton lovastól eldőlt alak fekszik nádba dőlve, előkelő magyar lovag, nyakában kereszt, tehát pap. Jobbján két alak fekszik egymáson, mint látszik, a zászlóért vívott küzdelem linzi védórúját mindkettőnek, jobbra balra ezen alakok mellett kiegészítő episodok a harczból: itt egy ősz, fiatal halottat ölelve magához, amott egy másik alak, ismét lovastól bedőlt a nádba. Hátul, a harmadik fokú térmélyedésben koronás lovag, ki a közelében folyó ütközetbe akar rohanni, míg környezete visszatartja. Az előtér alakjai, mint az olvasó is gyanítja, vesztett csatát mutatnak, de a hátul alkalmazott jelenet, a még folyó küzdelem, a király harczvágya, ha a kép tartalmából ítélünk, azt mutatja, hogy az ütközet sorsa még nincs eldőlve, mert a királyt ugyan magával akarja ragadni egy lovag, s környezete kéri, hogy forduljon meg, mögötte már szaladnak is, de ki áll jót arról, hogy e jelenet nem azt jelenti, hogy már-már veszve volt a csata, de a király hősies bátorsága még ideje korán megfordul, s épen a fordulat mozzanatát akarta ábrázolni a művész. Csalatkozós, nyájas olvasó, mert itt vesztett csatáról van szó, ez a mohácsi vész, sőt, mint a kép mellett egy időben közzé tett nyomtatvány mondja, itt úgy van felfogva a nagy katastropha, mint a keresztyénség veszedelme. Az illető nyomtatvány, melyet annak idejében a lapokban is közzé tettek, így szól: „A világesemények folyama nem gondol a művészi alakítás feltételeivel, s annálfogva a művész csak úgy képes megoldani feladatát, ha a történelmi anyagot szabadon kezeli, mindazonáltal az események belső értelmét és jelentőségét híven tükrözi alkotásaiban. — E vezérelv az , mely a fentczimzett festmény felfogása és elrendezése körül is irányt adott. A mohácsi vész nem volt kizárólag a magyar nemzetet sújtó szerencsétlenség, hanem egyúttal csatavesztése az összes keresztyén világnak az ozmánok túlnyomó erejével szemközt. A vallási mozzanat a haldokló püspök személyében lel kifejezést, ki a boldogságos szűz képével ellátott, de iszapba kevert országos zászlótól elfordulva, ég felé emeli elhomályosult tekintetét. Az ország és vallásért folyt elszánt harczra mutat az ellenével együtt elesett zászlótartó, még holta után is szorosan tartva kezében a reá bízott jelvényt. Ezen, és ilynemű csoportozatokat, melyek nemzeti és közös keresztyénségi szempontból jellemzik a válságos eseményt, a művész felfogása szerint megillette a legkiválóbb hely : az előtér.“ Most kérdjük, helyesen van-e így ábrázolva ez az eszme ? Mire határozottan azt kell felelnünk, hogy nincs. A művésznek szabadságában áll a történelem nagyobb eseményeit úgy fogni fel — ameddig t. i. hűtlenné nem lesz az eseményhez — amint neki tetszik, ehhez joga van, de a nézőnek is joga van azt kívánni, hogy az eszmét aztán ki is fejezze a mű, s ne kelljen hozzá levélben mellékelni a felfogás megmagyarázását. Mint említik, a háttérben folyó küzdelem kétségben hogy a kimenetelre nézve, bevégzett cselekmény, mely jelentőséggel bírjon, nincs. Az előtéren folyt küzdelem a keresztyénséget ábrázoló lobogóért, szintén csak félig beszél, mert való, hogy a zászlótartó elesett, a zászló is porba, sárba vele, igen, de a török is meghalt, tehát együtt vesztek, kettőjük veszedelme, Mohácsnál pedig — ha ez Mohács — századokra szóló diadalát ülte a török. Azt itt nem is érintjük, hogy Mohácsot általában a keresztyénség bukásának nem mondhatjuk, hanem ezúttal csak azt kívánjuk, hogy ha a művész így fogta fel azt, fejezte volna ki az eszmét világosan. Nem sokkal több jót mondhatunk a végrehajtásról is. A képen sem nélkülözhetlen központ, melyre a figyelem vonva legyen, sem egyetemes hatás, kiváló csoportosulások nincsenek. A legfőbb világosságot, indokolatlanul, a szépen festett náci csoportnak egy oldalt eső pontjára téve a művész, s ez által, ahelyett, hogy rá irányozná, elvonja a figyelmet az elesett főpapról, kit árnyékba helyezett. A zászlótartóval küzdő török vállán van ugyan világosság, de itt az egymásra csoportosított véres és sárga rokons,inek úgy vannak összehalmozva, oly kevés, sőt semmi az ellentét, a hideg szín, hogy a legtöbbet, a zászlót is csak később lehet felfedezni, s csak annak tűnik szemébe, ki a kép tanulmányozásába már beleélte magát. Ezenkívül magára vonja a figyelmet, s tehát megfosztja a főponttól a gyermekét sirató ősz, nem különben a jóformán pusztán hagyott másodfokú tér sárga földje, s a király fényes csoportja. Ha kis távolságba hátramegyünk e képtől, minden összefoly, nem válnak ki egymástól alak és csoport, nincs fokozatos csoportos világítás, s ami alá van rendelve, mint pl. a főpap, annak épen világosságba kellene esnie, szabály szerint a szélekre alkalmazni az erősebb árnyéklatot. Továbbá hiányzik a kellő mozgás ott, ahol élet van, s mesterségesen számított helyeztetésnek a halottak, mintha csak photographia alá fektették volna őket. A főpap, mintha csak szunynyadni dőlt volna a nádba, még bal lábát is úgy emelte a nyeregre. Azon alak pedig, mely az előtéren, hibáztatandó ismétléssel, szintén lovastól együtt dől be a nádba, úgy emeli kezét, mintha a nád elöl védené fejét, pedig aki halva dől bele a nádba, nem törődik azzal, megvágja-e a nád, sem az, aki halálra sebesült, hanem az esés pillanatában némi egyensúlyozó, önfenntartó mozdulatot tesz. Szóval nincs benne a természetes, a művészileg szabályozott véletlen. Különös a terület felosztása is. A zászlótartó lova például, ha a lejtős területet veszszük, bajosan férne el természetben, kérdés az is, hogy juthatott e furcsa helyre, e kis földnyelvre. A viz martja mély, onnan fel nem mehetett, másik oldalról nem jöhetett, mert e szűk téren meg nem fordulhat, már pedig befelé fordult helyzetben van. Ép ily különös helyzetben van a főpap lova is, melynek eleje vizben, hátuljának pedig a parton jóval magasabban kellene állnia, ha pedig vízben van az is, ami nincs kifejezve, mi képezi lovagjának támaszpontját, mert az megállapodott helyzetben van. Sok kérdés, melyekhez még igen sokat tehetnénk, ha terünk engedné. Ezt azonban mellőzzük, s megjegyezzük, hogy e mű, mely szintén Székely Bertalan műve, sokkal gyengébb, mintsem belértékre nézve a másik kettővel egy sorban megállhatna, mert míg azokban valóságos művészi ihlet, bensőség van költői lélekkel felfogva, ebben igen száraz, kevéssé találó számítás és nem a kellő mozzanatok. Ami az egyes részeket illeti, a fegyverzet és ruházat jobbára nagy gonddal van tanulmányozva, s a nád különösen igen szép tanulmánynyal festve. Ugyan e teremben van még egy kis kép, mely szőlőt ábrázol, s mely szintén a kiállításra megy. Hogy azonban ezt is kiállítják, s mint magyar műtermekkel a párisi nemzetközi kiállításon fellépni akarnak, alkalmasint annak tulajdonítjuk, hogy a mű készítője —■ hölgy, neve Ivanovics Katalin. Azt hiszszük, hogy a bíráló bizottság eljárásához hasonló udvariassággal járunk el, ha nem szólunk róla többet. Még két mű van a magyar műtermékek közé sorozva, melyek Kratzmann Gusztáv, az Eszterházy-rigi képtár igazgatójának művei, és bibliai tárgyuak. Egyik a három király hódolata, a másik három mezőre osztott kép, közből Madonna, alól éneklő angyalok, jobbról sz. Cziczele orgonáz, balról sz. Lukács fest. A régi olasz és régi német iskolák ízlésének és felfogási modorának vegyülékéből van alakítva, s aki az ily felelevenítésnek barátja, méltányolja a gondosan részletezett fedezetet és aprózott végrehajtást. MASZÁK HUGÓ: a közöttük névsorból fognak kikerülni, s akkor a megifjódott, megerősödött Kis-faludy-Társaságnak csakugyan szerencsét kívánhatunk. Vidéki tudósítások. Ipolyság, jan. 5. Kis mezővárosunk ez időben már megszokott politikai csendes nyugalmát a f. hó 3-án véghez ment biróválasztás félbeszakasztá,sőt anynyiból felizgató, hogy annak lakói két ellentétes pártra oszolva, a polgárság és szorosabb értelemben vett néposztály közt egy, annyival sajnálatos szakadásnak lett szülője, hogy a városunkban, mint Hont megye székvárosában székelő központi tisztviselőség, annak nemhogy hivatása szerinti meggátlója, sőt nagy mérvben előmozdítója volt. Senkit nevezni, senkit sérteni nem akarván, csupán a szent igazságot szem előtt tartva, adjuk röviden, csupán a tényeket. — Már a múlt év elején biróválasztásnál az itteni polgárság többsége, sőt nem tagadhatni annak értelmesebb része a maga köréből óhajtott birót tenni, míg a földmives nép bizalma a mesteremberek egy részével, egy igénytelenebb mesterember személyében pontosult, ki —■ miután a választást vezérlő akkori szolgabiró — jelenleg megyei főjegyző, a választást pártatlanul szavazatra bocsátó, meg is választatott. Hogy az év lefolyta alatt miként felelt meg elég terhes, s nem egy ízben kényes hivatásának, ennek megvizsgálása nem ide tartozik, de még annak sem, hogy menynyire igaz volt a rég szállongott közhír , mely szerint a volt bíró, az új választáskor a szolgabiró által nem is fog candidáltatni ? Tehát csak anynyit hozunk nyilvánosságra ezúttal, hogy az új biróválasztás f.hó 3-ra kitüzetvén a központi jelenlegi szbiró által, ez a városházából a magát csendesen viselő választó népet a megyeház teremébe rendelé, s ez által nem akarva is a nép szabad választásának (ha t. i. annak kellett lenni), némi hivatalos jelleget és korlátokat adott. Szívből sajnáljuk, hogy a járás főbírája, ki a cholerajárvány alatt e lapok hasábjain úgy mutattatott be, mint az ipolysági nép „őrző angyala“, e ránk nézve nem kevésbé fontos ténynél védő szárnyai alá minket nem vett, vagy nem vehetett, hanem a választás vezetését egy, különben bármily ügyes, de még az ily alkotmányos formájú működéseknél járatlan szolgabirájára bizta, s igy történt, hogy aztán a választás a két központi (megyei) eskütt befolyása és vezetése mellett ment véghez, kik épen maguk helybeli előbbkelő mesteremberek fiai lévén , határozott ellenei voltak : a volt birót újból megválasztani kívánt, s ennek nevét harsogtató nép pártjának, melyet aztán ezért ők — saját füleink hallatára — per „barom és marha“ czimezni (az alkotmányos opportunitás érdekében ?) jónak látták! Arra nézve, mit pedig egy helybeli ügyvéd a volt bíró mikénti sáfárkodásáról felhozott, az a nézetünk, hogy ezeket, ha valók, rég fel kellett volna jelentenie a hatóságnak, de ha már csak ez alkalomra halasztotta : úgy a választási szbkónak (ha az alkotmányos forma előtte nem puszta szó) a választást 8 napra felfüggeszteni, ez alatt a volt birót számadásainak beadására szorítani kellett volna, s még ily alkalmat is megragadnia , hogy a népellenes polgárok pártja magának minden szabad utón és módon az alatt is többséget csináljon, nem pedig a fennálló törvényes szokás, gyakorlat és illendőség ellenére a candidatióból egyszerűn őt kihagyni, mi a politikai győzelmeknek legnyomorultabb fegyvere. Ennélfogva nem is ez boszankodásunk vagy panaszunk oka, hanem azon comoedia eljátszása, melylyel önhatósági jogaink mintegy csúffá tétettek a magukat alkotmányos érzelmüknek hitt, sőt hirdetett tisztviselők által. Isten látja lelkünket, hogy ha ők, mint Bach idejében egyszerűn kinevezik nekünk biránkat, szót sem tennénk, de teszszük ezt az ilyetén Schmer-ng-féle alkotmányosdi magyar emberhez nem illő gyerekjáték ellen ! Többet is árt igénytelen nézetünk szerint az ily megyei eljárás a haza ügyének, mint a német kormány által kiadott bármely községi rendszerek orai. A fentebbiek után önként érthető, hogy a volt bíró kétségtelen többségben volt pártja, a választásba be nem folyván : a kisebbség jelöltje kineveztetett város bíróvá, s az ily módra bukott párt jelöltje nevét, s tán egyebet is —ami eléggé sajnos — az urak és tisztviselők ellen késő estig annyira kiáltozó, hogy hallomás szerint az utóbbiak részéről a helybeli zsandárok is igénybe vétettek, noha tettleg fel nem léptek , miután a bukott párt — értelmesebb vezérlőinek helyes tanácsára —, még a választási nap estéjén száznál több választó által aláírt kérvényt nyújtott be megyénk derék első alispánjához, teljes bizalmat helyezve nemcsak ismert alkotmányos érzelmeiben, hanem eddigi minden ügy és esetben pártatlan, s igy igazságos eljárásában, kérve őt tiszteletteljesen : uj biróválasztás, s ennek egy más kerületi szbió általi vezetésének elrendelésére. Az eredményt a nagy közönséggel tudatni fogjuk. Két mesterember. Különfélék. Pest, jan. 10. — Császárné ő Felsége 200 forintot adományozott a máramaros-szigeti kisdedóvó-intézet felvirágoztatására, mely összeget Sennyei Pál b. tárnokmester Máramaros megye főispánjának egy levél kíséretében küldötte át. A kisdedóvóintézet a kegyes adományért már köszönetet mondott ő Felségének tárnokmester önmatga útján. A „Hon“ úgy hallja, hogy hir szerint több főispán szándékozik lemondani, ha a kormány ragaszkodnék a hadkiegészítési rendelet haladéktalan kiviteléhez. — A képzőművészeti társulat felolvasásait, melyek még e hóban megkezdődnek, ingyen, belépti dij nélkül tartja az akadémia épületében. A felolvasási napokra annak idején figyelmeztetjük a közönséget. — Budaváros területét, írja a hivatalos lap, a főpolgármester Paulovics L. ezen év kezdetén négy kerületre osztatta fel. Ezen czélszerű felosztás által nem csak a közszolgálat érdekei mozduttatnak elő, hanem a rendőri és a tisztasági ügyek, valamint a vagyon- és személybiztonság is könnyebben kezelhető.Az első kerületbe esik a vár, a 2-dikba a Tabán és a Krisztinaváros, a 3-dikba a Víziváros, a 4-dikbe az Országút és Újlak. Az első kerületben a biztonsági és tisztasági ügyek vezetésével Vittek Mór városi hadnagy, a másodikban Kovics Károly, a harmadikban Kaán Ferencz, a negyedikben Poppler Lipót alkapitány bízattak meg, kik egyszersmind e czélból szigorú és czélszerű utasítással vannak ellátva. — A „Wiener Zig“ jan. 9-ki számú császár ő Felségének egy kéziratát közli, melynélfogva ő Felsége mindazoknak, kik azon tartományokban, melyekre nézve a január 2-ai pátens szól, f. évi jan. 8-ig sajtó útján elkövetett vétség miatt elitéltettek, vagy csak bizonyítékok hiányában