Pesti Napló, 1867. január (18. évfolyam, 5009–5034. szám)

1867-01-11 / 5017. szám

faludy-Társaság tagjai, az alapszabályok pontosan meghatározzák; e mellet azon­ban a belső tagok megválasztására nézve a választók figyelmébe ajánljuk : 1- szer. Hogy azon szakokban, melyek eddig is a Kisfaludy-Társaság körébe tar­toztak, különös tekintettel legyenek a mű­fordítókra, kiknek önmegtagadó, s ma­gukra nézve hálátlan, de az irodalomra és közízlésre nézve földfontosságu pályája buzdítást és kitüntetést érdemel, még pe­dig annál nagyobbat, minél ismeretlenebb irodalmakat nyit meg előttünk, 2- szor. Hogy azon szakokban, melyek újabban jutottak a Kisfaludy-Társaság körébe, azaz a különböző mű­vészetágak irodalmi ápolói közül, a­mennyire lehet, olyanokat szemeljenek ki, a­kik az illető művészetet nem csupán elméleti tanul­mányukká teszik, hanem gyakorlatilag is mivelik. A­mi a külső tagokat illeti, ezek, az alapszabályok 4-ik §-a szerint, azon írók közül választandók, kik magyar művek ismertetése vagy fordítása által a magyar szépirodalom hírét más irodalmakban nö­velték, s ezeknek összeválogatása, úgy hiszszük, könnyű lesz. És­pedig annál könnyebb és üdvösebb lesz, ha­ a Kisfaludy-Társaság ezen tagjait nem csupán a távolban, hanem közelben, saját hazánkfiai közt is, fel fogja keresni. Véleményünk szerint nevezetesen a Kis­faludy-Társaság körébe kellene “vonni minél többeket azon hazánkfiai közül, kik a magyar szépirodalmat hazai népeink nyelvein ismertették, vagy valamely érté­kesebb magyar művet lefordítottak , s ilyeneket különösen a szerbek, oláhok, tótok és németek között találunk. A szerbek közt nevezetesen Jovano­­v­i­c­s János, a Tököly-intézet felügyelője Pesten, Arany Toldiját, Petőfi János vi­tézét, azonkívül számos rövidebb költe­ményt fordított szerbre, többek közt Ga­­ray Kontrát és Czuczor falusi kis leányát. Fordított beszélyeket is. H­a­d­z­s­i­c­s Antal, a „Maticza Szerbszka“ titkára, s az ezen egylet által kiadott „Szerbszki Letopisz“ (Szerb évkönyvek) és „Mati­cza“ (Méh) czimü szépirodalmi lap szer­kesztője Újvidéken, lefordította Eötvös „Karthausiját,“ Jókai „Magyar nábobját,“ Vadnai „Kis tündérét,“ Szigligeti „Fenn az ernyő nincsen kas“ czimü vígjátékát, és számos beszélyt, megírta Petőfi élet­rajzát, ismertette Kazinczy Ferencz, Szé­chenyi, Teleky László, Szemere Pál, Sza­­lay, Reguly, Egressy működését, vala­mint egyes magyar műveket is, például a keleti képeket Urházytól, Greguss művét a balladáról, stb. Fordítottak még : P­o­p­o­­v­i­c­s György, a „Daniela“ (Hajnalcsil­lag) szépirodalmi lap­ szerkesztője Újvi­déken ; Vukicsevics György ü­gyven, szintén Újvidéken ; Toponarszky Mi­­livoj ; Pop­ovics Döme; Gyorgye­­vics János, a szerb nemzeti színház igaz­gatója ; Prokopcsányi Tivadar, fő­­jegyző Szabadkán (meghalt) ; Sztrati­m­i­r­ovics Radó, kapitány Újvidéken (meghalt.) Az oláhok között Sztanesku Imre Vazul, Vulkán József Pesten, Drága Pál különféle novellákat és költeménye­ket, B­e­z­s­á­n Mihály novellákat, M­a­r­­kis György és Bordás Tódor költe­ményeket fordítottak le. A tótok közt Grmanecz Károly Csi­­táron, M­á­c­s­a­y Mihály A .­Maróthon, Pifkó Gusztáv Brezován és Thull Lipót Pesten egyes költeményeket, a leg­első nevezetesen, ki egyszersmind haza­fias tót dalok szerzője, Kölcsey hymnu­­szát fordította le, V­i­k­t­o­r­i­n József Vi­­segrádon pedig Eötvös József „Tót leányát.“ Német hazánkfiai között első helyen, sőt mondhatjuk , páratlanul áll Dux Adolf pesti lakos, kinek működése sok­kal ismeretesebb, hogysem bővebben kel­lene róla szólanunk; elég annyit monda­nunk, hogy ő két évtized óta a magyar műveknek részint fordításokban, részint bírálatokban folytonos és szerencsés is­mertetője. Szintén szerencsés és buzgó fordító három évtized óta Steinacker Gusztáv. Külső tagokat tehát, első­sorban, a szerbek közül legalább kettőt, Jovano­­vics Jánost és Hadzsics Antalt, az oláhok közül Vulkán Józsefet, a tótok közül Grmanecz Károly vagy Viktorin Józsefet, a németek kö­zül pedig Dux Adolfot és Stein­­acker Gusztávot ajánljuk, s csak ezek után irányozzuk a Kisfaludy-Társa­ság figyelmét egyes érdemes külföldiekre, a­minek például: a magyar népköltészet angol meghonosítója John Bowring, költészetünk első franczia ismertetője St. René Taillandier, Zrínyi német for­dítója Stier Teofil, Petőfié Opitz Tódor, és mások. Ezen mások közé, fájdalom, nem sorol­hatjuk azon fordító nevét, kinél többet a magyar szépirodalomból senki más nem fordított: Kertbenyét. Az ő irályában, képzeljük, bajos lesz a Kisfaludy-Társa­ság helyzete, mert egyfelől e fordító szor­galma és buzgósága elismerést követel, másfelől azonban kérdés, várjon világra szálló nyegleségével és vastag botlásaival az ügynek nem ártott-e többet, mint a­mennyit neki szenvedélyes munkálkodá­sával használt? Mi, megvalljuk, az ő be­választását nem merjük a Kisfaludy-Tár­saságnak ajánlani, annál kevésbé, mint­hogy a társaság az ízlés őre lévén, egy­szersmind az erkölcs őre. A­mi a belső tagokat illeti, ezek kö­zött — a fentebb előadott elvek alapján — örömmel szemlélnék következő érde­mes íróinkat: Abonyi Lajos, szépirodalmi iró, Abonyban; Bar­tal­us István, zenészetiró, egy­szersmind zenész, Pesten; B­r­a­s­s­a­i Sámuel, mű­-, kivált zene­­bíráló, Kolozsvárit; D­e­g­r­é Alajos, szépirodalmi iró Pesten; Dózsa Dániel, szépirodalmi iró Ko­lozsvárit (jelenleg Pesten); Greguss Gyula, műfor­dító (spanyol és portugál nyelvből), Pesten; Ipolyi Arnold, magyar építészeti mű­történész, Egerben; Jámbor Pál, szépirodalmi iró, Sza­badkán (jelenleg Pesten); Keleti Gusztáv, képzőművészeti iró, egyszersmind festész, Pesten; Pompéry János, szépirodalmi iró és műbiráló, Pesten; P. Szathmáry Károly, szépirodalmi iró N.­Enyeden; Szeberényi Lajos, szépirodalmi, széptudományi iró és műfordító (szláv nyelvekből), Pozsonyban; *) S­z­i­l­á­d­y Áron, műfordító (persa és török nyelvekből), Halason; Tárkányi Béla, szépirodalmi iró, Egyeken ; T­h­a­­­y Kálmán, szépirodalmi iró és népköltészeti búvár, Pesten; Tóth Endre, szépirodalmi iró Vattán. íme, egy fogásra, 16 jelölt, épen annyi, a­hány belső tagot a Társaság jelenleg választhat. Csakhogy itt eszünkbe jut a Kisfaludy-Társaság azon eljárása, mely­nél fogva soha sem szokta üres helyeit mind betölteni, hanem egyet-kettőt min­dig nyitva tart, hogy hirtelen felmerülő nagy jelességeket bármikor kebelébe fo­gadhasson. Nem roszalhatjuk ez eljárást, de a jelen esetben sajnáljuk, a­mennyiben egyik-másik jelöltünknek ki fog kelleni maradni. Azonban kecsegtetjük magun­kat a reménynyel, hogy az uj tagok mégis *) Ezen, oly sokoldalú, s eddig mégis oly kevéssé mél­tányolt írónk, az aesthetica és szépirodalom terén is oly nagy munkásságot fejtett ki, melynél fogva már régen a Kisfaludy-Társaság tagjának kellene lennie. Többek közt még 1848-ban jelent meg tőle a Polgári szónoklattan, mely egyet­len ilynemű munka magyarban. 1861-ben adta ki „Néhány év Petőfi életéből“ czímű em­lékiratát. A Kisfaludy-Társaság által 1860-ban ki­adott Tót népdalok nagyobb fele (427 között 253), valamint ugyanott a tót népdalokról szóló ér­tekezés szintén tőle van. Azonkívül 1848 előtt Jenőfi álnév alatt, azután pedig részint saját neve alatt, de többnyire névtelenül, számos szép­­irodalmi czikkei, bírálatai és ismertetései jelentek meg különféle lapokban. TÁRCZA: A párisi kiállításra küldendő magyar képek, n. (Vége.) A nagy teremben, Benczúr műve szomszédsá­gában, három mezőre osztott kis kép vonja ma­gára figyelmünket. Egy kis fiú faágon lovagol ,, vízbe esik é s anyja kimenti, e három jele­netet látjuk a művön. E művével a művész az olajfestmények köré­ből az elbeszélő költeményt határaiba vágott át, vagy legalább a tollrajzok azon nemébe, melyen a főeseményen kívül a megelőzők és követők a körzetbe alkalmazott ábrázolatokban vannak előadva, vagy az úgynevezett Randzeichnungo­­kéba. A művésznek csak akkor szabad egy kép­ről többre átmennie, ugyanazon esemény festé­sében, ha ez az életképi körből magasra kivág­va, a történelem körében is oly polc­on áll, hogy megörökíteni való egyes nagyszerű momentumo­kat nyújt. Ilyen pl. Rubens Decius Musa Bécsben, a Lichtenstein hgi képtárban, mely 7 jelenetet ábrázol a samniták elleni harczból, továbbá Me­dici Mária és IV. Henrik élete Párisban, melyet 21 óriási képben ábrázolt. És ezekben is túlment maga Rubens is többször a műigények szabá­lyain, itt azonban őt igazolja a megrendelés. — Hozzá kell tennünk még ezenkívül, hogy ezek külön képeken, külön fogamzatú műveken vannak ábrázolva, de nem egy keretbe szorított képen. Már a dolog természete hozza magával, hogy a jelent, a múltat és régibb múltat egyszer­re előadni nem lehet, nem szabad, s a nézőnek __ha a művészet szabályait nem veszszü­k is te­kintetbe — annyi időt kell engedni, hogy a je­leneteket egyenként figyelemre méltathassa, s képzelmének némi játéka lehessen, mert a képek mindenikének bírnia kell annyi világossággal, hogy önmagát, néha előzményét, sőt többször szükségkép bekövetkező jövőjét is magyarázza. A mely jelenet ezekre nem alkalmas, azt mellőzni kell a mely művész ezt igy ábrázolni nem ké­pes,annak legközelebbi tanács az, vegyen más tárgyat ábrázolása tárgyául, melynek szót tud­at.Itt azonban szerencsére annyira sikerülten van ábrázolva az egész, s minden egyes kép oly bensőséggel beszél és annyira elfoglalja nézőjét, hogy az egész tartalmának közvetlen feltárása miatt csak később, kis gondolkozás után van el-Az első képleten viz fölé hajlott fűz ágon kis fiúcska lovagol, s ugyancsak boldognak és elégültnek látszik, míg a háttérben anyja ke­zeit tördelve rohan a víz felé, gyermekét ke­resve. A gyermek oly kedves, gyermeteg kifejezéssel van ábrázolva, anyja oly sikerülten fejezi ki ag­godalmát, s a mozzanat oly találó, hogy a fiú lehajló baloldalán már majdnem az egyensúly elvesztése is látszik, s már olvassuk benne a jö­vőt, mely A második képletben előttünk áll: vízben van a kis lovas, ledobta a paripa, s oda érkezett anyja rémülettel látja fiát a babokban. Tán e jelenet mélyebb hatását akarta enyhíteni a művész azzal, hogy nyomban ott van a Harmadik képlet, mely a megmen­tés után azon jelenetet ábrázolja, midőn az anya forrón kebléhez szorítja gyermekét, és sem a múlt boszankodására, sem rémületére nem, ha­nem a jelen boldogságára, gyermeke megmen­tett életére gondolva, azt össze-vissza csókolja. Az egész mű szépen van gondolva, ügyesen szerkesztve, s találó és művészileg kiválasztott mozzanatokban ábrázolva. Mennyit veszt rala a harmadik képlet, ha pl. a kifogási jelenetet alkalmazta volna a művész. E helyett ő belete­kintett a szívbe, s az anya meleg érzelmének adott itt költői szót. E kép sikerült s a fast accompli­ t miért ne bo­­csátnak meg ily áron mi, midőn a nagy világban másneműeket is szentesítenek. Rajta jó, mozdulatai kerek összhangzásuak. Színezetéről hátrább szólunk, hol ezzel rokonra találva, együtt röviden érinthetjük. E mű Székely Bertalan jeles műve, nem különben a mellette lévő, mely egy nőt ábrázol, ölében gyermekkel. Műsorozatba itt sem tekin­tünk, a száz ok közül már csak azért sem, mert nincs. Azonban azért kép a kép,hogy elmond­ja tárgyát ő maga. Gyászoló nőt látunk — férjét gyászolja-e, vagy tán másik gyermekét, nem tudjuk, elég hogy gyászol — ölében gyermeke, kit szorosan átölel­ve tart, könyerő bánatos arczán némi nyuga­lom, mintha mondaná, „te megmaradtál nekem.“ így fogtuk fel e kép tartalmát. Hallottunk ugyan oly véleményt is, mely azt mondá, hogy a nő be­teg gyermekéért aggódik, de arczán a mély ag­godalom kifejezését nem lelve, előbbi felfogásunk mellett maradunk. Itt is bennső érzelem, művészi melegség be­szél a képből, lélek, élet és mozgás van benne. Szépen hajló körvonalak, s leszámítva hibás raj­zát a nő balkezének, melyből részint a csontok hiányzanak, részint az ujjakat kapcsoló­inak tá­gulása vagy szakadása látszik, leszámítva a fiú ballábának hibáját, mely ficzamnak látszik, s azon túlságosan mély és indoklatlanul vörös ár­nyat, mely orrszárnyától jobbra lejön, s mellette daganatot vagy hibás izomalakulást gyanittat, mondjuk, ezeket leszámítva, a rajz is elég jó. A színezésre nézve azonban, midőn kiemelnék a nő arczán a világos árnyék szépségét, nem mel­lőzhetjük kimondani, hogy a bús színezet, mely e képen átvonul, előttünk kellemetlen, sáros szín. Míg világos részei kréta fehérségűek, kö­zép­színe sárga, s az árnyékban néhol épen bán­tó vörhenyes sárga szinű, melyet a siéna sárga festék bő alkalmazása okoz. Ugyan­e sáros sárga husszin van a hármas isis képen is, s ez a kép hatását csökkenti, míg a szebb husszin hatását megtöbbszörözné. Ezenkívül a gyászos nő hatását jóval ma­gasabbra emelné a háttér is, melynek így kifeje­zetten kétes színe és mivolta nem előnyös kér­dőjelt hagy maga után. Inkább sima, de jól vá­lasztott színek, mint ez, mert így sem — sem. Ha kerülni akarta a sima háttért, adott volna kifejezést annak, a­mi ott tán akarna lenni vala­mi, de nem lett semmi, mert azt, a­mit ott látunk, alárendeltnek nem vehetjük, nem tudva, hogy mi, az a csodálatos kékes szín pedig az alakok­nak nem előnyös. Mind a mellett is e két kép becsülettel meg­állja helyét , s művészetünknek becsületére válik. A külső teremben nagy történelmi képet lá­tunk, lássuk, ez mit ábrázol. A középponton lovastól eldőlt alak fekszik nádba dőlve, előkelő magyar lovag, nyakában kereszt, tehát pap. Jobbján két alak fekszik egy­máson, mint látszik, a zászlóért vívott küzdelem linzi védórúját mindkettőnek, jobbra balra ezen alakok mellett kiegészítő episodok a harczból: itt egy ősz, fiatal halottat ölelve magához, amott egy másik alak, ismét lovastól bedőlt a nádba. Hátul, a harmadik fokú térmélyedésben koronás lovag, ki a közelében folyó ütközetbe akar ro­hanni, míg környezete visszatartja. Az előtér alakjai, mint az olvasó is gyanítja, vesztett csatát mutatnak, de a hátul alkalmazott jelenet, a még folyó küzdelem, a király harczvá­­gya, ha a kép tartalmából ítélünk, azt mutatja, hogy az ütközet sorsa még nincs eldőlve, mert a királyt ugyan magával akarja ragadni egy lo­vag, s környezete kéri, hogy forduljon meg, mö­götte már szaladnak is, de ki áll jót arról, hogy e jelenet nem azt jelenti, hogy már-már veszve volt a csata, de a király hősies bátorsága még ideje korán megfordu­l, s épen a fordulat mozza­natát akarta ábrázolni a művész. Csalatkozós, nyájas olvasó, mert itt vesztett csatáról van szó, ez a mohácsi vész, sőt, mint a kép mellett egy időben közzé tett nyom­tatvány mondja, itt úgy van felfogva a nagy ka­­tastropha, mint a keresztyénség veszedelme. Az illető nyomtatvány, melyet annak idejében a lapokban is közzé tettek, így szól: „A világesemények folyama nem gondol a művészi alakítás feltételeivel, s annálfogva a mű­vész csak úgy képes megoldani feladatát, ha a történelmi anyagot szabadon kezeli, mindazon­által az események belső értelmét és jelentő­ségét híven tükrözi alkotásaiban. — E ve­zérelv az , mely a fentczimzett festmény fel­fogása és elrendezése körül is irányt adott. A mohácsi vész nem v­olt kizárólag a magyar nem­zetet sújtó szerencsétlenség, hanem egyúttal csa­tavesztése az összes keresztyén világnak az oz­mánok túlnyomó erejével szemközt. A vallási mozzanat a haldokló püspök személyében lel ki­fejezést, ki a boldogságos szűz képével ellátott, de iszapba kevert országos zászlótól elfordulva, ég felé emeli elhomályosult tekintetét. Az ország és vallásért folyt elszánt harczra mutat az elle­nével együtt elesett zászlótartó, még holta után is szorosan tartva kezében a reá bízott jelvényt. Ezen, és ilynemű csoportozatokat, melyek nem­zeti és közös keresztyénségi szempontból jellem­zik a válságos eseményt, a művész felfogása sze­rint megillette a legkiválóbb hely : az előtér.“ Most kérdjük, helyesen van-e így ábrázolva ez az eszme ? Mire határozottan azt kell felelnünk, hogy nincs. A művésznek szabadságában áll a történelem nagyobb eseményeit úgy fogni fel — a­meddig t. i. hűtlenné nem lesz az eseményhez — a­mint neki tetszik, ehhez joga van, de a nézőnek is jo­ga van azt kívánni, hogy az eszmét aztán ki is fejezze a mű, s ne kelljen hozzá levélben mellé­kelni a felfogás megmagyarázását. Mint említik, a háttérben folyó küzdelem két­ségben hogy a kimenetelre nézve, bevégzett cselekmény, mely jelentőséggel bírjon, nincs. Az előtéren folyt küzdelem a keresztyénséget ábrázoló lobogóért, szintén csak félig beszél, mert való, hogy a zászlótartó elesett, a zászló is porba, sárba vele, igen, de a török is meghalt, te­hát együtt vesztek, kettőjük veszedelme, Mohácsnál pedig — ha ez Mohács — századokra szóló diadalát ülte a török. Azt itt nem is érintjük, hogy Mohácsot általá­ban a keresztyénség bukásának nem mondhatjuk, hanem ezúttal csak azt kívánjuk, hogy ha a mű­vész így fogta fel azt, fejezte volna ki az eszmét világosan. Nem sokkal több jót mondhatunk a végrehaj­tásról is. A képen sem nélkülözhetlen központ, melyre a figyelem vonva legyen, sem egyetemes hatás, kiváló csoportosulások nincsenek. A legfőbb világosságot, indokolatlanul, a szé­pen festett náci csoportnak egy oldalt eső pont­jára téve a művész, s ez által, a­helyett, hogy rá irányozná, elvonja a figyelmet az elesett főpap­ról, kit árnyékba helyezett. A zászlótartóval küz­dő török vállán van ugyan világosság, de itt az egymásra csoportosított véres és sárga rokons­­,i­­nek úgy vannak összehalmozva, oly kevés, sőt semmi az ellentét, a hideg szín, hogy a legtöbbet, a zászlót is csak később lehet felfedezni, s csak annak tűnik szemébe, ki a kép tanulmányozásá­ba már beleélte magát. Ezenkívül magára vonja a figyelmet, s tehát megfosztja a főponttól a gyer­mekét sirató ősz, nem különben a jóformán pusz­tán hagyott másodfokú tér sárga földje, s a ki­rály fényes csoportja. Ha kis távolságba hátra­megyünk e képtől, minden összefoly, nem vál­nak ki egymástól alak és csoport, nincs foko­zatos csoportos világítás, s a­mi alá van ren­delve, mint pl. a főpap, annak épen világosságba kellene esnie, szabály szerint a szélekre alkal­mazni az erősebb árnyéklatot. Továbbá hiányzik a kellő mozgás ott, a­hol élet van, s mesterségesen számított helyezteté­­snek a halottak, mintha csak photographia alá fektették volna őket. A főpap, mintha csak szunynyadni dőlt volna a nádba, még bal lábát is úgy emelte a nyeregre. Azon alak pedig, mely az előtéren, hibáztatandó ismétléssel, szintén lovastól együtt dől be a nádba, úgy emeli kezét, mintha a nád elöl védené fejét, pedig a­ki halva dől bele a nádba, nem törődik azzal, meg­vágja-e a nád, sem az, a­ki halálra sebesült, ha­nem az esés pillanatában némi egyensúlyozó, ön­fenntartó mozdulatot tesz. Szóval nincs benne a természetes, a művészi­leg szabályozott véletlen. Különös a terület felosztása is. A zászlótartó lova például, ha a lejtős területet veszszük, bajo­san férne el természetben, kérdés az is, hogy jut­hatott e furcsa helyre, e kis földnyelvre. A viz martja mély, onnan fel nem mehetett, másik ol­dalról nem jöhetett, mert e szűk téren meg nem fordulhat, már pedig befelé fordult helyzetben van. Ép ily különös helyzetben van a főpap lova is, melynek eleje vizben, hátuljának pedig a parton jóval magasabban kellene állnia, ha pe­dig vízben van az is, a­mi nincs kifejezve, mi képezi lovagjának támaszpontját, mert az meg­állapodott helyzetben van. Sok kérdés, melyekhez még igen sokat tehet­nénk, ha terünk engedné. Ezt azonban mellőzzük, s megjegyezzük, hogy e mű, mely szintén Székely Bertalan műve, sokkal gyengébb, mintsem belértékre nézve a másik kettővel egy sorban megállhatna, mert míg azokban valóságos művészi ihlet, ben­­sőség van költői lélekkel felfogva, ebben igen száraz, kevéssé találó számítás és nem a kellő mozzanatok. A­mi az egyes részeket illeti, a fegyverzet és ruházat jobbára nagy gonddal van tanulmányoz­va, s a nád különösen igen szép tanulmánynyal festve. Ugyan e teremben van még egy kis kép, mely szőlőt ábrázol, s mely szintén a kiállításra megy. Hogy azonban ezt is kiállítják, s mint magyar műtermekkel a párisi nemzetközi kiállításon fel­lépni akarnak, alkalmasint annak tulajdonítjuk, hogy a mű készítője —■ hölgy, neve Ivanovics Katalin. Azt hiszszük, hogy a bíráló bizottság eljárásá­hoz hasonló udvariassággal járunk el, ha nem szólunk róla többet. Még két mű van a magyar műtermékek közé sorozva, melyek Kratzmann Gusz­táv, az Eszterházy-rigi képtár igazgatójának művei, és bibliai tárgyuak. Egyik a három ki­­rály hódolata, a másik három mezőre osztott kép, közből Madonna, alól éneklő angyalok, jobbról sz. Cziczele orgonáz, balról sz. L­u­k­á­c­s fest. A régi olasz és régi német isko­lák ízlésének és felfogási modorának vegyüléké­­ből van alakítva, s aki az ily felelevenítésnek ba­rátja, méltányolja a gondosan részletezett fede­­zetet és aprózott végrehajtást. MASZÁK HUGÓ: a közöttük névsorból fognak kikerülni,­­ s akkor a megifjódott, megerősödött Kis-­­faludy-Társaságnak csakugyan szerencsét kívánhatunk. Vidéki tudósítások. Ipolyság, jan. 5. Kis mezővárosunk ez időben már megszokott politikai csendes nyugalmát a f. hó 3-án véghez ment biróválasztás félbeszakasztá,sőt any­­nyiból felizgató, hogy annak lakói két ellentétes pártra oszolva, a polgárság és szorosabb értelem­ben vett néposztály közt egy, annyival sajnála­­tos­ szakadásnak lett szülője, hogy a városunk­ban, mint Hont megye székvárosában székelő központi tisztviselőség, annak nemhogy hivatása szerinti meggátlója, sőt nagy mérvben előmozdí­tója volt. Senkit nevezni, senkit sérteni nem akar­ván, csupán a szent igazságot szem előtt tartva, adjuk röviden, csupán a tényeket. — Már a múlt év elején biróválasztásnál az itteni polgárság többsége, sőt nem tagadhatni annak értelmesebb része a maga köréből óhajtott birót tenni, míg a földmives nép bizalma a mesteremberek egy ré­szével, egy igénytelenebb mesterember szemé­lyében pontosult, ki —■ miután a választást ve­zérlő akkori szolgabiró — jelenleg megyei fő­jegyző, a választást pártatlanul szavazatra bo­­csátó, meg is választatott. Hogy az év lefolyta alatt miként felelt meg elég terhes, s nem egy ízben kényes hivatásának, ennek megvizsgálása nem ide tartozik, de még annak sem, hogy meny­nyire igaz volt a rég szállongott közhír , mely szerint a volt bíró, az új választáskor a szolgabiró által nem is fog candidáltatni ? Tehát csak any­­nyit hozunk nyilvánosságra ezúttal, hogy az új biróválasztás f.hó 3-ra kitüzetvén a központi jelen­legi szbiró által, ez a városházából a magát csen­desen viselő választó népet a megyeház teremé­be rendelé, s ez által nem akarva is a nép sza­bad választásának (ha t. i. annak kellett lenni), némi hivatalos jelleget és korlátokat adott. Szív­ből sajnáljuk, hogy a járás főbírája, ki a cholera­­járvány alatt e lapok hasábjain úgy mutattatott be, mint az ipolysági nép „őrző angyala“, e ránk nézve nem kevésbé fontos ténynél védő szárnyai alá minket nem vett, vagy nem vehe­tett, hanem a választás vezetését egy, különben bármily ügyes, de még az ily alkotmányos for­májú működéseknél járatlan szolgabirájára bizta, s igy történt, hogy aztán a választás a két köz­ponti (megyei) eskütt befolyása és vezetése mel­lett ment véghez, kik épen maguk helybeli előbbkelő mesteremberek fiai lévén , határozott ellenei voltak : a volt birót újból megválasztani kívánt, s ennek nevét harsogtató nép pártjának, melyet aztán ezért ők — saját füleink hallatára — per „barom és marha“ czimezni (az alkotmá­nyos opportunitás érdekében ?) jónak látták! Arra nézve, mit pedig egy helybeli ügyvéd a volt bíró mikénti sáfárkodásáról felhozott, az a néze­tünk, hogy ezeket, ha valók, rég fel kellett vol­na jelentenie a hatóságnak, de ha már csak ez alkalomra halasztotta : úgy a választási szbk­ó­­nak (ha az alkotmányos forma előtte nem puszta szó) a választást 8 napra felfüggeszteni, ez alatt a volt birót számadásainak beadására szorítani kellett volna, s még ily alkalmat is megragad­nia , hogy a népellenes polgárok pártja magá­nak minden szabad utón és módon az alatt is többséget csináljon, nem pedig a fennálló törvényes szokás, gyakorlat és illendőség ellenére a candidatióból egyszerűn őt k­i­h­a­g­y­n­i, mi a politikai győzelmeknek legnyomorultabb fegy­vere. Ennélfogva nem is ez boszankodásunk vagy panaszunk oka, hanem azon comoedia el­játszása, melylyel önhatósági jogaink mintegy csúffá tétettek a magukat alkotmányos érzel­müknek hitt, sőt hirdetett tisztviselők által. Isten látja lelkünket, hogy ha ők, mint Bach idejé­ben egyszerűn kinevezik nekünk biránkat, szót sem tennénk, de teszszük ezt az ilyetén Schmer-­­­­­n­g-féle alkotmányosdi magyar emberhez nem illő gyerekjáték ellen ! Többet is árt igénytelen nézetünk szerint az ily megyei eljárás a haza ügyének, mint a német kormány által ki­adott bármely községi rendszerek or­ai. A fen­tebbiek után önként érthető, hogy a volt bíró kétségtelen többségben volt pártja, a választásba be nem folyván : a kisebbség jelöltje kinevezte­tett város bíróvá, s az ily módra bukott párt jelöltje nevét, s tán egyebet is —a­mi eléggé sajnos — az urak és tisztviselők ellen késő estig annyira kiáltozó, hogy hallomás szerint az utób­biak részéről a helybeli zsandárok is igénybe vétettek, noha tettleg fel nem léptek , miután a bukott párt — értelmesebb vezérlőinek helyes tanácsára —, még a választási nap est­é­­jén száznál több választó által aláírt kérvényt nyújtott be megyénk derék első alispánjához, teljes bizalmat helyezve nemcsak ismert alkot­mányos érzelmeiben, hanem eddigi minden ügy és esetben pártatlan, s igy igazságos el­járásában, kérve őt tiszteletteljesen : uj biróvá­lasztás, s ennek egy más kerületi szbi­ó általi vezetésének elrendelésére. Az eredményt a nagy közönséggel tudatni fogjuk. Két mesterember. Különfélék. Pest, jan. 10. — Császárné ő Felsége 200 forintot adomá­nyozott a máramaros-szigeti kisdedóvó-intézet felvirágoztatására, mely összeget Sennyei Pál b. tárnokmester Máramaros megye főispánjának egy levél kíséretében küldötte át. A kisdedóvó­­intézet a kegyes adományért már köszönetet mondott ő Felségének tárnokmester ö­nmatga útján.­­ A „Hon“ úgy hallja, hogy hir szerint több főispán szándékozik lemondani, ha a kormány ragaszkodnék a hadkiegészítési rendelet hala­déktalan kiviteléhez. — A képzőművészeti társulat felolvasásait, melyek még e hóban megkezdődnek, ingyen, belépti dij nélkül tartja az akadémia épületében. A felolvasási napokra annak idején figyelmez­tetjük a közönséget. — Budaváros területét, írja a hivatalos lap, a főpolgármester Paulovics L. ezen év kezdetén négy kerületre osztatta fel. Ezen czélszerű fel­osztás által nem csak a közszolgálat érdekei mozduttatnak elő, hanem a rendőri és a tisztasági ügyek, valamint a vagyon- és személy­biztonság is könnyebben kezelhető.Az első kerületbe esik a vár, a 2-dikba a Tabán és a Krisztinaváros, a 3-dikba a Víziváros, a 4-dikbe az Országút és Újlak. Az első kerületben a biztonsági és tiszta­sági ügyek vezetésével Vittek Mór városi had­nagy, a másodikban Kovics Károly, a harmadik­ban Kaán Ferencz, a negyedikben Poppler Lipót alkapitány bízattak meg, kik egyszersmind e czélból szigorú és czélszerű utasítással vannak ellátva. — A „Wiener Zig“ jan. 9-ki számú császár ő Felségének egy kéziratát közli, melynélfogva ő Felsége mindazoknak, kik azon tartományok­ban, melyekre nézve a január 2-ai pátens szól, f. évi jan. 8-ig sajtó útján elkövetett vétség miatt elitéltettek, vagy csak bizonyítékok hiányában

Next