Pesti Napló, 1867. április (18. évfolyam, 5084–5107. szám)
1867-04-04 / 5086. szám
78-5086. Csütörtök, ápril.4. 1867. 18. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencznek tere 7. számj. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI KAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 aj kr. Bélyegé: külön 80 ajfér. Nyilt tér: 6 hasábos petit 25 új kr. Előfizetési felhívás FESTI NAPLÓ april-júniusi ‘14 évi folyamára: Plefiofltcei rlii ■ ( April—júniusi '|. évre . 5 frt 25 kr. LlUllZOluM U1J . ) April—septeraberi *12 évre 10 írt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, april 3. 1867. Bécs, mart. 31. A Bécsi levelet, hogy érdekes legyen, ez idő szerint tulajdonképen csak Prágából lehetne írni, mert ott található most a Lajthán inneni politikai élet gyupontja. A választások eredménye ismeretes : az alkotmány, t. i. a februári alkotmány pártjának győzelme el van döntve, mióta a nagybirtokosi választások alkalmával e párt lett győztes. Szembetűnőbb módon még nem volt bizonyítva valamely alkotmánynak kiáltó gyöngesége, mint a februári alkotmányé ezen csehországi választások alkalmával, még soha nem lett anynyira ad oculos demonstrálva, hogy e februári mű minden egyebet teremtett, csak népképviseletet nem, mert a képviselet jelleme ez alkotmány szerint oly rend magatartásától függ, mely magában véve igen tekintélyes lehet, de a népet bizony nem képviseli. Mit ér az ilyen alkotmány, melynek segélyével bármely kormány is neki tetsző országgyűlést hozhat létre, ha akarja, vemhest, ha akarja, nem vemhest! Átalában, valameddig Lajthán innen a választások három szitán is kénytelenek keresztül menni, mielőtt a birodalmi tanács megalakul, addig valódi népképviseletről nem lehet szó, és — míg valódi népképviselet nincs — valódi alkotmányosságról még álmodni sem lehet. Még az sem adhat némi állandóságot az itteni képviseletnek, hogy az hat évre választatik, mert a kormánynak bármikor is jogában áll az országgyűléseket feloszlatni. Mihelyt pedig valamely országgyűlést feloszlatnak, a februári pátens világos szavai szerint megszűnik egyszersmind mandátuma azon követeknek is, kiket ez országgyűlés a birodalmi tanácsba küldött. Ezzel pedig meg van adva azon mód, mely szerint az összes képviselet jellemét fenikestől fel lehet forgatni még a hat év lefolyása előtt is. Ezt csak úgy mellesleg akartuk megjegyezni. Egyelőre a februáristáké a többség, s ez legalább aránylagos nyereség azokra nézve, akik a Magyarországgali kiegyezkedést óhajtják, mert erre a németek részéről mindenesetre nagyobb a hajlandóság, mint a szlávok részéről. A csehországi németek vezéréről, Herbst tanárról, már a minap szóltam, s most csak az a kérdés : vájjon lesz-e elég fegyelem a németek soraiban, hogy e jeles vezérek nyomdokait kövessék ? Vagy lesz-e itt is legalább oly tetemes többség az általunk ajánlott kiegyenlítés mellett, mint amilyen saját országgyűlésünkön v volt ? Ha bármily tekintélyes kisebbség ellene volna, ezt épen úgy nem tartanák szerencsétlenségnek, minthogy mi nálunk nagyon jeles eszű, tiszta jellemű és feddhetlen hazafiságú férfiak e kérdésre nézve a többség véleményétől eltértek. De egyelőre múltatlanul szükségesnek tartanók, hogy a többség velünk egyetértsen és ez az, amiről még most sem mernénk kezeskedni. Bismark gróf e napokban azt mondá , hogy minden német ember külön királyt tartana magának, ha erre elég pénze volna — és találókban igazán nem lehet jellemezni a németek particularismusát.Közülök mindegyik — sit veuraverbe, hanem a nagy Göthe szava az, amit idézünk — egy egy „Kerl der speculirt,“ , a kölcsönös alárendelés mesterségéhez e derék emberek még nem igen értenek. Kivételek mindazáltal e tekintetben sem hiányzanak. Tegnap láttam Kaiser föld egy levelét, melyben e jeles férfi, kit valóban bárkiné is jogosabban illetne meg a vezér Szerepe, kereken és határozottan kijelenti, hogy ő édes örömest fogná követni Herbstnek zászlóját, csak az éressék el ezzel, hogy a kiegyezkedésre hajlandó német párt keblében teljes egység jöjjön létre. Hanem, hány Kaiserfeldet találhatni a Lajthán innen ? E sorokkal egy időben Beust báró is Budapestre érkezik, ő csak két napig fog ott maradni, mert Prágába kell sietnie, hogy országgyűlési székét foglalja el ottan. Említem vagy két hét előtt, miszerint Niemes városa díszpolgárrá fogja megválasztani ő exeját, hogy az országgyűésbe juttathassa. A város eddigi követje ez okból nagy készséggel vissza is lépett, hanem már akkorában érintem azon ókorát, melyeknél fogva a csehországi német párt nem helyesli azt, hogy saját tagjait mellőzve, a miniszter neve kerüljön elő a választási vederből. Niemesben tehát a nemes bárót nem választották meg, hanem megválasztá a reichenbergi kereskedelmi kamara, s így a czél, habár más után, mégis el lett érve. Azt mondják itten, hogy Beust báró a cseh országgyűlés termében nemcsak „ülni“ fog hanem szólni is — osztrák miniszter minőségében először! Beust drezdai működéséről tudjuk, hogy ő jó szónok, s így megfogható, hogy mindenünnen nagy feszültséggel várják az ő maiden speedjét Ausztriában! Rettenetes, hogy a minszter még azt a szívességet sem tette meg a cseheknek, miszerint egyik lapjukat, a „Politikát, felfüggesztette volna. Untig terjesztgették e hírt Prágában, de nem akar az valósulni, pedig mily kényelmes alkalmat adott volna az ily rendszabály a miniszter elleni megtámadásokra? Általában a mostani rendszer ellenei nem igen scrupulosusok az eszközök megválasztásában. Most azt terjesztgetik külföldi lapokban, hogy a minapi miniszteri értekezletek alkalmával, melyek többnyire financial és kereskedelmi ügyekre vonatkoztak, a bécsi miniszterek szinte megijedtek magyar kollegáik tudatlanságától ! Ez azon általánosan ismert udvari tanácsosra emlékeztet, ki a bureaucrata világban lumen mundi-nak tartatott, s a ki midőn egyszer a nyitott ajtón át azt hallotta, hogy a másik szobában levő hivatalnokai nagy lelkesedéssel szólnak a genialis Nestroyról, egyiköket behívta, és e kérdést intézte hozzá: „Kicsoda ez a Nesztory, akit önök folyvást annyira magasztalnak? Melyik bureauban dolgozik és milyen chaten-classé-ba tartozik.“ Ha bureaucratiai fogalmak szerint az ilyen emberek a tudók közé tartoznak, akkor meglehet, hogy a mi minisztereink tudatlanok, de akkor talán szabad lesz remélni, hogy ha az osztrák bureaucratia e tudománya annyira belevitte a sárba az állam szekerét, utó végre tán épen a magyar tudatlanságnak fog sikerülni, azt kirántani onnan. Némi sensatiót okoz Bécsben az a hír, hogy Schmerling lovag, ki majdnem negyedszázadig az itteni takarékpénztár főgondnoka volt, a tegnapi közgyűlésen e tisztségről lemondott. A hír alapos, és hozzátehetjük, hogy ily lépésre semmiféle külső ok nem kényszerítő exeját; mindazáltal magyarázhatnak találják ez elhatározást mindazok, kik utóbbi időben a volt államminiszterrel érintkeztek. Két év óta a legmélyebb elkeseredettség fogta el e hajdan oly büszke férfi lelkét; politikáról már épenséggel nem lehetett neki szólni. Elkeseredése a hajdani centralista párt ellen irányul főleg, sőt kizárólag. Hogy a magyarok ellene voltak, természetesnek találja, de hogy még azok is cserben hagyták, akiknek érdekében ő Magyarország gyűlöletét vonta magára, ezt megbocsáthatlannak tartja. Ha előbb is nagy megvetője volt az embereknek, most — a kifejezés nem túlságosan erős — undorral fordul el tőlük, s amennyire csak lehet, visszavonul minden nyilvános tevékenységtől, mint élő illustratiója Eötvös azon „ Gondolatának, miszerint: „ Azoknak felsőbbségi érzete, kik a világban kitűnő helyzetre jutottak, többnyire csak abban nyilatkozik, hogy másokat megvetni tanultak.“ Bécsi dolgok A belpolitika szünetel, s még mindig nem talált újabb tárgyra: a lapok folyvást a csehországi választásokkal foglalkoznak. Az új „Fremdenblatt“ czikket szentel azon különös jelenségnek, hogy nem csekély száma oly személyeknek, kik birtokuk és társadalmi állásuknál fogva egészen függetlenek, néhány heti időközben két oly választásban vettek részt, melyek elseje a cseh és morva országgyűléseken oly többséget eredményezett, mely a birodalmi tanácsot lehetlenné tette ; míg a mostani új választás alkalmával felvergődött többség a birodalmi tanács egy bejöttét, sőt az alkotmány tökéletes felépítését is inkább mint valaha biztos kilátásba helyezi, s védelme alá veszi ez osztályt a feudális lapok ellen, melyek e jelenségből az osztrák birodalom erkölcsi alapjainak megrendülését magyarázták ki. Őket — úgymond a „Froblatt“ — egy és ugyanazon ok vezette mindkét alkalommal, náluk mérvadók a fejedelem intenziói, s őket a korona istápjául kell tekinteni azok ellenében, kiknek fötörekvése, a koronának a'polgárságtól való elszakitása, hogy ez által a'polgári osztály elnyomassék, s egyszersmind a korona is hatalmának voltaképeni subtratumától megfosztassék. A cseh ügyek mellett szeretik a horvát kérdést is pengetni, s nem feledkeznek meg Gácsországról sem. Ez utóbbira vonatkozólag írják Bécsből a „Telegramnak, hogy a miniszterelnök, Beust, a múlt napokban Bécsben élénken értekezett Goluchovskyval Gácsország önkormányzati állása érdekében, Csehországban kapva kaptak olyatén híreken, mintha Gácsország képviselői óvástétel mellett ki akarnának a birodalmi tanácsból lépni. „Az idő megtaníthatja rá — mondja a gráci lap — a cseh foederalistákat, hogy hibásan számítanak szorosabb szövetségre Lengyelország részéről. A Clam-Palaczky-féle párt már szenvedett egy kis vereséget, de még érzékenyebb az, melyre kilátásuk van. A régi „Presse“-n látszik meg leginkább a belpolitika pangása. Vezérczikke már kibontakozott a múlt hatóságaiél, a a jelen tárgytalanságon túl téve magát — legotthonosabb terén mozog, a történendők problematicus terén. Bevezetésül mint leküzdetlen rémet állíthatja fel a birodalmi tanácsra várakozó munkát, és javaslattal áll elő, melynek alapján egyedül gondol némi eredményre juthatni. E javaslat azon elvből indul ki, hogy a birodalmi tanács kötelességének minimuma , az osztrák állam eszméjének megóvásában áll. Ennélfogva első teendője lesz a 67 es bizottmány munkálatát, mint amely az october 20 iki diplomát, vagy az erre épített februári alkotmányt, közvetve vagy közvetlenedé megsemmisíti, ad acta tenni, napirendre térni, és javaslatot dolgozni ki, melynek alapján volna aztán a kiegyezkedés létesítendő. Fölösleges ezek után megjegyeznünk, hogy ez mind leküzdött álláspont, a centralisták régi scirculus vitiosusa, melynek reframere a „Presse“ mai czikkében is benne van: „Lehet — igy végzi a „Presse“ — hogy Magyarország nem fog a birodalom két harmadát képviselő szavazatnak ellene szegülni. E lehetőség megkisértése kötelesség!“ — Tehát ismét puhítani! Toujours le méme! A „Debatte“ tegnapi lapja a „Presse“ e czikkét hosszú s kimerítő czikkben támadván meg, többek közt így szól : A „Presse“ formális öszszeesküvést akar szervezni, hogy a dualistikus kísérletek szerencsés végének elejét vegye. Egy kérdés alattomos alakjában államgyilkoló gondolatnak ad életet, hogy t. i. a birodalmi tanács a 67-es bizottmány munkálatát mellőzve , napirendre térjen. Ha pedig a birodalmi tanács e lépésre ragadtatnék, akkor — folytatja a „Debatte“ — Magyarország s maga közt a kiegyezkedés hidját rontaná le, akkor nem csak a dualizmus kérdés ér — épen nem szerencsés — véget , hanem a kiegyezkedés a birodalmi tanács és Magyarország közt is elláthatlan időkre halasztatik.“ Az „Új Fremdenblatt“ mint kétségenkívüli dolgot közli, hogy Wüllerstorff báró kereskedelmi miniszternek dimissiója ő Felsége a királynak Bécsbe visszatérte után a fontolásra veendő s elintézendő ügyek egyik legelsőbbikét képezendő korszellem, mely 23 év nyomása alatt szunnyadt, most uj életre ébredt és nagyobb, visszautasithatlanabb hévvel követeli ez ügynek felvételét ott, hol 1844- ben oly szép jövőt igérőleg siklott ki kezeink közül. Az 1843/4-ki javaslat átdolgozása és elfogadása egyike lesz az újabb kor codificationalis működései és vívmányai legszebbikének; de mig azzá lehet, sokat kell — nem ugyan az alapon, de — szegletein csiszolnunk, mert a javaslat készülésének ideje óta sok tapasztalattal, tökéletesbítéssel és javítással bővült a magánrendszer elmélete; egy új rendszer — az ír — lépett azóta fel, új eszmék , a feltételes szabadon bocsátás és a közvetítő intézetek nyertek azóta bővebb kifejtést. Ezeknek mellőzésén kívül pozitív hibákban is szenved a javaslat, és pedig csak kettőt emnlítve: a tanításróli intézkedések mellőzése, s másodszor az egészség fenntartására szükséges sétaszabályok kihagyása miatt. Hosszabb idő fog eltelni, míg e téren a kétségtelenül kinevezendő enquete bizottmányok s az országgyűlés, törvényes téren és maradandólag intézkedni fognak, de addig is börtöneinket a jelen szomorú helyzetben nem hagyhatjuk ; rendszert nem változtathatunk ugyan, de ennek körében javíthatunk, a már tarthatatlan állapotot rövid időre még tűrhetővé tehetjük. A mienkhez hasonló helyzetben volt 1865-nek végén Ausztria — értve az örökös tartományokat. 1848 ki reform javaslatai, mikhez az akkor fiatal I. Ferencz József császár oly nagy rokonszenvet tanúsított, egyszerre kivihetők nem voltak, de továbbra is Bach korszakában — melyben mi maiglan vagyunk — büntető intézeteit nem hagyhatta; mit tett tehát? Egy középutat választva, a nagy tehetségű szakférfiú Hye Glunek lovagot állitá ez ügy élére, s az 1865. dec. 4-kén igazságügyminiszteri rendelettel oly kiterjedt hatósági körrel ruházta fel, minővel bármely államban börtönügyi főigazgató alig dicsekszik. Sorát bírják ezóta a legszabadelvűbb és korszerűbb rendeleteknek, melyek Ausztriában e téren remélhetőleg szép jövőt ígérnek. Elhamarkodottságot mi sem kívánhatunk, sőt ennek ellenei volnánk, de habár lassan, lépésenként mégis haladnunk kell. Így van néhány kérdés, mely némi tevékenység és akarattal előre megoldható, néhány szükségkép kivántató reform, melyek miniszteriális rendelet útján is valósíthatók, anélkül, hogy általuk az országgyűlés törvényhozói és végleges intézkedési hatalmának praejudicáltatnék. Megkísértünk ezek közül némelyeket főbb vázlataikban körvonalazni. Ausztria 1866-ban reform-munkálatait gyakorlatilag azzal kezdé meg, hogy egy igazságügyminiszteri rendeletet bocsátott ki, melyben az országos fogházak igazgatóinak meghagyatott, miszerint azon fegyenczeket, kik 1866-ki febr. végéig büntetési idejüknek legalább 9-ed részét kiszenvedték, ha ezen idő alatt javulásuknak szilárd jeleit adták, s a menynyiben vagy saját vagyonnal bírnak, vagy tanúsított munkaképességük és takarékosságuktól bizton remélhető, hogy becsületes módon keresendik kenyerüket, az igazságügyi miniszter útján őfelségéhez, büntetésük hátralevő idejének kegyelem útjáni elengedése végett felterjeszszék. E rendelet azóta már kétszer alkalmaztatott, s 733 fegyencz nyerte vissza szabadságát. — Hasonló rendszert találunk Szászországban, s az 1865. oct. 21. kir. rendelet óta Német-Alföldön. A fegyenczek javult részének elbocsáttatását mi is czélszerünek látjuk, de nem ily módon vévén eszközlölte azt. Ausztria t. i. végleges kegyelmet ad az elbocsátottaknak, míg mi csak feltételes elbocsátásban részesítnök őket. Ott bizonyosságnak vétetik azon, csak gyanítható feltétel, hogy a fegyencz megjavult, itt azonban csak vélelmeztetvén, a szabadságnak végleges megnyerése annak az életbeni bebizonyításától tétetnék függővé. A feltételes elbocsátás eszméjére már Feuerbachnál akadunk, valósítja azonban azt Franczia- és Angolország, legszebb eredménynyel azonban Izland és még több más állam. Keresztülvitele következőleg történhetnék. Mindazon fegyenczek, kik büntetési idejüknek legalább 2 adát már kiszenvedték, ha ezen idő alatt javulásuknak kétségtelen jeleit adták, s különben is alaposan remélhető, hogy ezentúl becsületes módon tudják és akarják életüket fenntartani, a büntetés hátralevő idejére azon feltétellel szabadon bocsáttatnak, hogy mihelyest a javulással ellenkezőt fog mutatni életük, viseletük, a szabadságban töltött idő bele nem számításával, hátralevő büntetési idejük kiállására a büntető intézetbe azonnal visszaküldetnek. Ily kegyelemvesztést természetesen nemcsak bűntett volna maga után, mely külön fenyítendő, hanem bármily vétség vagy kihágás is, a szabadon bocsátottakra pedig felügyelni, különösen a szolgabiráknak tétetvén kötelességükké. Czélszerűbb e rendszer a kegyelmezésnél, úgy a közbiztonság, mint magának a fegyencének érdekében, mert az elbocsátott fegyencz munkaadója biztosítva van, hogy ha munkája ellen kihágás vagy kicsapongó életmód miatt panaszt emel, rögtön segitnek rajta, s igy maga a volt fegyencz is a botlástól ez által visszatartatik. Ezen intézkedés bővebb kifejtése egy hírlapi czikk határain túl terjedvén, átmegyünk a második kívánatos intézkedésre. TAUFFER EMIL: Első teendők a börtönügyi reform körül, a megyei fogházaink általános képe. I. Nagy reménynyel nézünk most a börtönügy reformjának elébe, mert oly férfiak állanak illetékes helyen ez ügynek élén, kik nemcsak méltányolni tudják az e körüli törekvéseket, hanem maguk is azoknak buzgó pártolói; eddigi irodalmi tevékenységünk sem maradt azonban siker nélkül; pozitív eredményeket, bár egyetlen korszerű javításra ezélzó rendeletet az utolsó korszakból nem mutathatunk ugyan fel, de elértük azt, hogy a Országgyűlési tudósítások, Főrendek ülése ápr. 3-án d. e. 11 órakor. A főrendek szokatlan nagy számmal gyűltek össze, a képviselői, a hölgyek és hírlapírók karzatán mindenfelé sok embert lehet látni, a képviselők karzatán gyűlés folyamában K. Beust birodalmi külügyminiszter is megjelent. És a nagy számú közönség várakozásában nem is csalódott, a főrendek mai gyűlése egyike volt a legérdekesebb gyűléseknek mindazok közt, melyek e hosszú országgyűlés folyama alatt tartottak, s tekintve a pártok társadalmi és politikai helyzetét, talán a legjelentékenyebb. A mai főrendi gyűlés nagy erkölcsi súlylyal növelte az alsóház többségének eddigi eljárását, s fényes bizonyságot tett a magyar főrendek alkotmányos érzületéről és azon eszélyességükről, hogy az idők parancsoló hatalomszavát jól megértették. Reánk pedig azon hatást tettek, hogy Magyarország jövőjébe helyzett reményeink újra meg újra megerősödjenek, midőn látjuk, hogy a „palotáktól a kunyhókig,és az ország herczegprimási székétől az egyszerű mezővárosokig oly nagy az egyetértés, oly biztos az összetartás. — De térjünk magára az ülésre : Elnök: Majláth György országbíró. A jegyzőkönyvet vezeti ifj. gróf Rádai Gedeon, a szólókat jegyzi báró Apor Sándor. Mindjárt az ülés elején gr. Rádai László áthozza és átadja az alsóháznak a 48 ezer újoncz kiállítása részleteire vonatkozó jegyzőkönyvi kivonatát. B. Apor elolvasván a múlt ülés jegyzőkönyvét, az hitelesíttetik, s aztán felolvassa az alsóházi jegyzőkönyv kivonatát. Tárgyalási idő később tűzetik ki. Elnök jelenti, hogy napirenden van az alsóháznak a közös ügyekre vonatkozó határozata. Első szónok: B. Vay Miklós, szokott ékes szólásával igen szép beszédet tart, dicséri a munkálat szerkesztőit, hogy nagy gonddal jártak el, s korán a közönségelibe bocsáták, hogy mindenki hozzá szólhasson. El lehet mondani, hogy e munkálat hű kifejezője a közvéleménynek. Nem veszélyezteti sem nemzeti létünket sem alkotmányunkat, és fenntartja a paritás elvét. Indítványozza az alsóházi határozat elfogadását! (Zajos éljenzés.) Szögyéni László remek beszédet mondott, úgy találja, hogy a munkálat szabatosan határoz meg egy oly vonalt, melyen innen maradni nem lehet, s melyen túllépni nem szabad. Ha vannak hiányok benne, majd idővel kijavítjuk, mert bármit határozzunk, minden végzéseink felett áll egy magasabb parliament : az élet és a gyakorlat stb. (Sokszor félbeszakító, s végül zajos éljenzések.) Erre a herczegprimás tartott egy meglepően szép és magyar zamata lelkesítő beszédet, melyet a főrendek hosszan tartó éljenzésekkel fogadtak. Utána gróf Széchen Antal, magas nézpontokra emelkedve, bírálta a munkálatot, s minden kisebbségre nézve igen is tanulságos elvből kiindulva — teljes meggyőződéssel pártolta le. Vay indítványát. Báró Rudics szépen emlékezett külföldön elhalt egykori hadügyminiszterünkről, Mészáros Lázárról. Gróf Cziráky János: nevezetes be-