Pesti Napló, 1867. május (18. évfolyam, 5108–5133. szám)

1867-05-01 / 5108. szám

100-5108 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiad­ás-hivatal: Szerda, május­­ 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PISTI NAPLÓ vre?? '**KvOTart*ir*ft~t^s at Un a*. «äv. & íbü «uwiiiÄt (j 18. évi folyam. Előfizetési feltételek: Hirdetmény­ek díján Vidékre, postán: 7 hasábos petitsor egyszeri híré* vagy tésnél 7 aj kr. helyben, házhoz hordva: Bélyegdij külön 30 aj kr. 1 Félévre ... 10 frt 50 kr. o. é. Nyilt-tér: 6 hasábos petit­sor Évnegyedre . 5 frt­­5 kr. o. é. 15 aj kr. * • Rendkívüli előfizetés 3PT PESTI NAPLÓ Előfizetési díj : Ki?­­ Május—júniusi 3 hóra . , Május—júliusi 3 hóra kr. V) Május—septem­beri 5 hóra 8 « « A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala Pest, april 30. 1867. (Fk) Őszintén megvalljuk — és tisztelt olvasóink kétségtelenül észre is vették — hogy valóban nem az egyéni meggyőződés teljes erejével, hanem csak a mindenünnen ránktörő fenyegető jelenségek nyomásá­nak engedve, követtük — de csak tiszte­letteljes távolságban — az alkarmistáknak mintegy eszeveszetten előrerohanó sergét. A Franczia- és Poroszország közti össze­ütközést még ma is csak idő kérdésének tekintjük ugyan, s több ízben fejtegettük azon okokat, melyeknél fogva e mérkő­zést a körülményekből folyó kénytelen­­ségnek tartjuk. De a j­e­l­e­n pillanatban nem hihettünk a veszély közelségében ; nem hihettük, hogy oly éleslátásu állam­férfiak, a milyen a franczia császár úgy, miként Bismark gróf, előre ne látnák, mily roppant dimensiókat nyerne a köztük kitörő bábom ; nem hihettük, hogy ily óriási küzdelemre mostani készítetlensé­gekben vállalkozni bátorságuk lehetne. Kétkedésünk növekedett, midőn Napóleon, a maga részéről talán nem egészen ön­­kénytes, de mindenesetre félreismerhetlen békeszeretetet tanúsított a Luxemburg semlegesítésére vonatkozó közvetítési in­dítvány elfogadása által, s e ténynyel szemben kettősen valószínűtlennek tar­tottuk, hogy a porosz kormány magára vehetné a békezavaró odiosus szerepét. A legújabb békehírekben tehát nem látunk valami rendkívüli meglepetést, ám­bár azoknak fontosságát túlbecsülni még most sincs okunk. Poroszország, hacsak egész Európa haragját nem akarta magára vonni, nem tehette, hogy legalább szóba ne álljon, nem Francziaomággal egyma­gával, hanem egyszersmind a közbenjáró hatalmakkal is; nem tehette, hogy a con­ferentia eszméjét feltétlenül visszautasítsa, nem tehette, hogy legalább in modo sua­­viter ne lépne fel, habár in re fortiter ma­radni szándékoznék is. A londoni értekezlet e szerint létre fog jöni. Fájdalmak közt fog az születni és fájdalmak közt élni, de élni mégis fog rövidebb-hosszabb ideig. Némi nehézsé­get képezene az, hogy Francziaország Luxemburg azonnali odahagyatását kívánja, úgy hogy a conferentia csak a máris befejezett ténynek hivatalos tudo­másul vételére és annak nemzetközi ga­­rantiák által leendő biztosítására szorít­koznék, míg Poroszország egyelőre sem­mit sem akar tenni, hanem csak u­t­ó­­lag a conferentia határozatait végrehaj­tani, azaz csak akkor hagyná oda Luxem­burgot, ha a conferentia minden erre vo­natkozó részletet megállapítandott. Ez némi árnyékot vet a felhők közül kitörő békenap­ okozta derűre, s majd csak né­hány nap múlva leszünk képesek e véle­ménykülönbség gyakorlati jelentőségéről ítéletet hozni. Mert ha Francziaország a poroszok kivonulását az értekezlet elő­feltételéül tűzi ki, míg Poroszország csak a conferentia utó­hatásául akarná ezt tel­jesíteni, s mind a két rész szívósan ra­gaszkodik ez állásponthoz, akkor a köz­vetítés talán még utolsó pere­ben, és mi­dőn czéljához már nagyon közel látszik állni, váratlan hajótörést szenvedhetne. E kérdéssel azonban, mint a­mely ma még nem érett, ezúttal nem is foglalko­zunk. — Hanem az előleges eredmé­nyen végig pillantván, nem lehet tagad­nunk, hogy az az osztrák diplomatia, vagy —határozottabban szólva—Beust bárónak nem csekély diadalául tekinthető. Régen történt az, hogy a bécsi diplomatia átalá­­ban valami sikerrel dicsekedhetett volna, valamint az is ritkaság, hogy Bécsből valami önálló gondolat indult ki, hogy az ottani kormány nemcsak az ese­mények által tolatja magát, hanem kí­sérletet tesz, azoknak irányt is adni. Ez szokatlan tünemény, s Beust bárónak tiszteletére válik, hogy hosszú szünet után ő volt az első osztrák miniszter, a­ki ily határozott és bátor kezdeményezés által lepte meg a világot. Hanem az igazság érdekében hozzá kell tennünk, hogy ez érdem, bármily nagy az magában véve is, mégis csak követke­zése lehetett más érdemnek, melyet ugyan­ezen államférfi szerzett magának. Nem vagyunk beavatva a színfalak mögötti titkokba, hanem olyanok, a­kik e színfa­lak mögé pillanthatnak, azt állítják, hogy ő­felsége lelkében már régebben létezett volna azon szándék, a törvényesség és alkotmányosság alapján, teljesen minden alkudozás és fukarkodás nélkül kibékülni Magyarországgal, de nem akadt volna államférfi, a­ki e szándékot helyeselni, azt magáévá tenni és annak erélyes kivi­telét magára vállalni kész lett volna, — nem akadt, mondjuk, erre kész államférfi mindaddig, mig Beust báró nem lépett a kabinetbe. Ez volt az első, ki elegendő belátással birt, a­­fejedelem szándoklatát helyesnek és kivihetőnek felismerni, s elegendő bátorsággal, annak valósítására késznek nyilatkozni. Ez érdem az, mely nélkül az a másik, melyet Beust b. az imént a külpolitika terén szerzett, mindörökké elérhetlen ma­radt volna. Ha Magyarországban még to­vábbra is tart a régi duzzogás és forron­gás, Ausztria szava csak oly csekély súly­­lyal birt volna Európában Beust b. alatt, a­mily súlytalan volt az akár Mensdorff, akár Rechberg vagy Baol alatt. Azon új tüneményhez, miszerint a bécsi kabinet a külpolitika terén valami kezdeményezést koc­káztat, azon, szintén új, de még sok­kal fontosabb tünemény járult, hogy az osztrák monarchia koronás ura m­e­g­e­l­é­­gedett Magyarországra támasz­­kodhatik, oly tünemény, melynek a vi­lág 20 év óta nem volt tan­ja. Beust báró tagadhatlanul ügyesen működött, mi­dőn idő előtt senkinek részére nem állott, de ennek csakis azért volt fontossága, mert tudták, hogy ez idő szerint ez az osztrák monarchia valamit nyom. Az­előtt Ausztria csak olyan pehelyforma volt, czifraságnak megjárta, de akár ide dőlt, akár amoda, ez bizony nem változ­tatta meg a súlyarányt. Most másként lett a dolog, s Beust bárónak a puszta szavon kivü­l is van mit vetni a mérlegbe. Ez oly kézzelfogható tény, és oly vi­lágosan szól a belpolitikára nézve eddig követett út helyessége mellett, hogy itt minden kétkedésnek el kell némulnia, hogy csak azon szándék szilárdulhat meg még inkább, miszerint ez után maradni kell. És vajjon mit szólnak azon vészjó­sok, kik azt állították, miszerint a dualiz­­mus mellett Ausztria nem lehet többé nagyhatalom? Mikor volt az inkább — nemcsak név szerint, hanem tettleg is — nagyhatalom: most-e vagy annak előtte? Igaz, hogy Beust báró közbenjárása si­kerénél fogva talán csak néhány hónap­nyi békét nyertünk, hanem míg ennek - előtte minden lefolyó órával hova-tovább haladott a felbomlás és elgyöngülés, míg a birodalom minden következő hó­ban gyarlóbb volt, mint az előtte valóban, most senki sem kétkedik arról, hogy — az eddigi után haladva — a birodalom erejének minden perc­c­el növekednie kell. Ha pedig már a javulásnak úgy­szólván még csak első stádiumában, a belpolitikai változás oly tetemes befolyás­sal volt azon erélyre, melylyel a bécsi kabinet a külpolitika terén felléphetett, mily eredmény várható akkor, ha az új állapot majdan átesendett a gyermekkori betegségeken ?! Magyarország ez utóbbi időben sokat nyert,­­ legyen! De ha ezzel egybevetjük azt, a­mit egyúttal a monarchia is nyert anyagi ügy, miként erkölcsi erőben, nem hiszszük, hogy vala­mivel adósak fogtunk maradni. rendezéséről, a legközebbi or­szággyűlésnek törvényjavasla­tot fog előterjeszteni.“ Folyó évi szent György hó tizenegye­dik napján épen tizenkilenc­ éve múlt, hogy e törvényc­ikk aláíratott, s remé­nyünk lehet hozzá hogy a huszadik évben teljesíttetni fog. A jelen országgyűlés tehát ezen, épen oly kényes, mint nagyfontosságú kérdés­sel, nemcsak foglalkozni fog, de valószí­nűleg meg is oldandja azt, miután fel nem tehető, hogy mihelyt azon helyzetbe jön­nek a törvényhozás tényezői a király meg­koronázása által, miszerint törvényeket alkothassanak, a kormány első köteles­ségének ne tartsa, az elöl idézett 1. czikk szakaszának eleget tenni. Ily körülmény mellett nemcsak főfigyel­met, de kétszeres méltánylást érdemel, minden oly­an megjelenése, mely a me­gyerendezés kérdésével szakavatot­tan foglalkozik. Ilyenül üdvözölhetjük Szentkirályi Mór eszmetöredékeit a várme­gyék rendezéséről. Kevés egyén van hazánkban, kinek kora, műveltsége és polgári helyzete meg­engedte a közvetlenebb viszonyba lépést azon pezsgő élettel, mely a hajdani me­gyék kebelében forrt; hogy kegyeletes vonzalommal ne viseltetnék hazánk ezen sajátszerü intézménye iránt, melyet tör­vényhozásunk még 18478-ban is, meglehet nagyobb előszeretettel, mint correctséggel, alkotmányunk védbástyáinak nevezett. Szentkirályi Mór egyike azon férfiaknak, kik a megyei közélet alkotmá­nyos küzdelmei közt értek államférfiúvá, s az országgyűléseken már csak közva­gyonná tevék azt, mit a megyékben meg­szereztek. Műve magán hordja a megyék iránti e hála és előszeretet bélyegét, s nemes törekvésében nem hiszi az újabb intézmé­nyek rovására történen­dőnek, ha a régi­ből a még megmenthetőket megtartani igyekszik. Szentkirályi a megyék jogait nem any­­nyira a törvényekből, mint a kifejlett gya­korlatból meríti, mert, mint maga mond­ja, a megyék általa rajzolt jogainak , „ha talán nem mindenben törvény­szerű, de gyakorlatilag elég hű­séges képét adj­a.“ Hogy megyéink a gyakorlatban, kivált az 1848-at megelőző huszonöt év alatt egy, a törvény ellenére absolut kormány ellenében, s a sérelmeket soha orvosolni nem bíró országgyűlések mellett, mint­egy a „m­oder­amen inculpatae tu­te­la­e“ jogánál fogva, maguk sem tar­tották magukat szorosan a törvény kor­látai közt, azt mindenki tudja, ki az ak­kori idők történelmét akár közvetlenül, akár közvetve ismeri. És hogy a megye, többször lévén alkalma reá, többször is gyakorolta az 1790— 91-diki t. ez. 12-dik articulusa által az országgyűlésnek és királynak kizárólag fenntartott törvény magyarázási jogot, mint maga a király és az országgyűlés, s minél kevesebbet vette figyelembe az 1741: 13-dik articulus rendeletét, mely a kanczellária resolu­­tióit a törvényhatóságok által turbal­tat­á­s tiltja, ezt nem kell bizonyítani. De ez természetes is volt, a felirási jo­gokat minden alkalommal igénybe vevő megye és megyei utasítással ellátott kö­vetekből álló országgyűlés mellett, a­hol a követeknek tarisznyájába rakták az el­veket és sérelmeket, melyekért az ország­gyűlésen küzdeniök kell, mely körülmény­nél fogva nem is annyira az országgyűlé­sen, mint a megyében kellett a törvényt magyarázni, s az országgyűlésen e ma­gyarázat felett a megyék nevében a kor­mánynyal csak vitázni. Helyesen mondja azonban Szentkirályi, hogy az 1848-diki törvények nemcsak a megye alkatrészeit és tényezőit, de jo­gait sem hagyták érintetlenül, mert da­czára annak, hogy a XVI. t. sz. d) pontja mindazon hatóságot, mely törvény és al­kotmány szerint a megyei közgyűléseket megilleti, meghagyta a megyének ; az V. t. ez, a választókerületekre bízván az or­szággyűlési képviselők választását, elvet­­te a megyéknek országgyűlési képvisele­tét, elvette utasítási jogát, és bátran ki­mondhatta volna szerző azt is, hogy a III. t. ez. 4, 18. és 32-dik §§-sal illuso­­riussá tették a megyének representationá­­lis jogát, mert valóban többet vesztettek e representatiók, mint fontosságukat, a­hogy szerző magát kifejezi : elvesztvén létezhetésük jogalapját. Erről azonban azon alkalommal fogunk szól­ni, a­hol szerző a megyének a minisztériumházi viszonyát tárgyalja. Az új viszonyok terére átlépve, szerző elveti az egyéni kormányzatnak, a köz­­igazgatás minden fokozatán való érvénye­sítését, s habár nem tartjuk is egész cer­­reetnek okoskodását, melylyel a centrali­­satiót illeti; kénytelenek vagyunk ugyan azon szempontból helyeselni véleményét e megyei collegialis közigazgatás mellett, a melyből ugyan ő azt helyesli, s körül­ményeink közt úgy­szólván elutasíthat­­lannak tartja. Miként lehet e collegiális közigazgatás, a miniszterek egyéni felelősségével,a gyorsa­sággal és olcsósággal összeegyeztethető ? - e kérdés megoldását oly részletességgel s gyakorlati tapintattal kezeli Szentkirályi, hogy műve, még azon esetre is, ha némely nézeteiben helyesléssel nem találkoznék, mindig számíthat azon tisztelő elismerés­re, mely egy gondolkozó, s a közjót elő­mozdítani törekvő államférfiú gyakorlati művét, megilleti. E tájékozó rövid bevezetés után, jövő czikkünkben áttérünk az egyes gyakorlati részletekre. Bécsi dolgok. A moszkvai szláv congressusról Szt.­Pétervár­ról írják a „Wanderer“nek : „Eddig körülbelül 80 osztrák és török ígérkezett a moszkvai kiál­lítás meglátogatására, köztük 30 cseh, 5 ruthén, 2 szlavón, 16 horvát, 8 ausztriai szerb, 4 bolgár, 12 montenegrói, boszniai és herczegovinai......... Az itteni városi tanács 10,000 rubelt utalványo­zott a mulatságokra. A vendégeket május 20— 21-kére várják.“ Prágából hír szerint dr. Pa­­laczky, dr. Rieger, Villám­ báró, Erbén, dr. Skrejsovszky, dr. J. Palaczky, dr. Czerny, Rauk, Zeleny, Skriván, dr. Bruzek, dr. Hamernik, Ko­­lár, Patera, Kubiszta és Vavra urak készülnek. Nevezetes, a­mit a „Dziennik polszki“ ír e kiállításról: „A Moszkvában rendezendő ethno­­graphiai kiállítás feladata leend, hogy Európa minden szláv törzseinek solidaritását demonstrál­ja, s minthogy ruthen, de sőt törökországi szláv vendégekről is beszélnek, úgy ez alkalmat fog az orosznak szolgáltatni arra, hogy — a­mint mondja — elnyomott testvérei iránti sympa­­thiájának kifejezést adjon. Ezen kiállításnak min­den tekintetben politikai czéljai vannak, mert a tudomány semmit sem nyerhet általa. Minden tudomány alapja az igazság, míg ezen kiállítás­nál , mint minden orosz intéz­ménynél, a vezéreszme hazug­­s­á­g. Mert hazugság a szláv törzseknek mun­kába vett solidaritása orosz protectorság alatt. Ezen solidaritást el n­em ismerik sem a csehek, sem a lengyelek, sem a ruthének. A törökországi szlávok sem követik Oroszországot oly vakon, mint ezt az orosz lapok Európával el szeretnék hitetni, mert ám tapasztalták, hogy az orosz se­gély csak a despotismust hozhatná nyakukra. A moszkvai kiállításnak tehát csak oly jelentősége lesz, mint ama festett falvaknak volt, melyeket Potemkin Katalin czárné utazása alkalmával ál­­lítgatott a Dnieper pártjára. Mi tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni , de minden lépés ez irány­ban egyaránt követeli Ausztria figyelmét és a miénket.“ Ma nyílik meg a horvát országgyűlés, s a leg­utóbbi távsürgönyök nem kedvezőtlenek. Stross­­mayer még tegnapelőtt nem érkezett volt meg Zágrábba, azért a tegnapra szánt conferentia el­maradt; annyit egyébiránt jóstehetség nélkül is előre lehet mondani, hogy az egyháznagy utazá­sa igazolta azon reményeiket, melyeket múlt heti egyik számunkban elutazása alkalmával csak mint prum desideriumot mondtunk ki. „Az országgyűlésen meg fog jelenni minden fő úr; a kilátások az unióra nézve a legjobbak!“ Ez a jelszó. Minden lap magán-távsürgönyei közt ezt olvashatni. S ha az „Új Presse“ azt táviratoztatja magának, hogy a „Pozor,“ az országgyűlési többség orgánuma, azt mondja: „Ha a magyar­­horvát viszonyok nem rendeztetnek a koronázás előtt, akkor Magyarország vívmányai csak papíron maradnak— akkor először meg­jegyezzük , hogy a „volt országgyűlési több­ség lapja a „Pozor“, — s mindenek felett figyelmeztetjük az új „Presséit arra, hogy e telegramm keltekor Strossmayer püs­pök még nem tért volt meg — utazá­sából. Különben az ellenzéki lapok még min­dig igen fennen beszélnek : egész csoda, mintha ellenségek volnánk, s nem is békülni, hanem egy­mást ledorongolni készülnénk. Az „Agramer Zig“ fiumei levelezője különösen oly epésen ír, oly cinikus gúnynyal, hogy a legjobb akarat mellett sem­­ hihetünk neki. A­hol az ügy igaz és jogos, ott nem a gúny, a gyanúsítgatás, a két­értelmű ártatlankodás és a jobbra-balra san­­dalító szemérmeteskedés, hanem az igazság vas logikája és puritán, megdöbbentő egyszerű­sége győz. Tessék az* 1861-ki magyar lapokat olvasni — és ítélni. Fiuméban a követválasztás megtörtént. A lakosság — Töl­ követe, Blotta,le­ Pest, april 30. 1867. I.­­ Az 1847-iki országgyűlés XVI-ik­­. czikkének első szakasza rendeli: „A minisztérium a megyei szerke­zetnek népképviselet alapján mondván — nem­ akart választani a zágrábi or­szággyűlésbe, de mert a kis horvát fractió, mely kész volt minden esetre választani — így írják a „Wanderer“-nek — különben olyat választott volna, ki nem lett volna alkalmas arra, hogy Fiumét képviselje — annálfogva mégis megválasztották dr. Radich urat. — Szeretnék megkérdezni a horvát ellenzéki lapokat, s külö­nösen fentebb említett levelezőjét az „Agramer Zig“-nak, vájjon hogyan van az , hogy Radich választatik meg Fiume képviselőjéül, ha­ az a „magyar párt“ ugyancsak nem más, mint — a­hogy ők hirdetik, az utczán éhen és dologtalanul ácsorgó csőcselék ? Ha csak e csőcselék volna a magyar párt, talán mégis sikerülne magyar­elle­nes kevetet választani meg? — Egyébiránt ezt nem azért mondjuk, mintha magunk egy pilla­natig kétkednénk abban, hogy Fiume lakossá­gának szegénye, gazdaga egyaránt magyar ér­zelműnek mondja magát, hanem Csak hogy né­mely levelező állításainak nevetségességét feltün­tessük. t. Hivatalos. a cs. kir. Apostoli Felsége következő legfel­sőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani : Kedves gróf Andrásn­y! Határozott akaratom lévén, hogy Magyaror­szág, s Horvát- és Tótországoknak közjogi köl­csönös viszonylatai, a pragmatica sanctio értel­mében, mielőbb mindkét részre nézve teljesen megnyugtató megoldást nyerjenek, miután az e végből kiküldött országos bizottságok azon né­zetben egyesültek, hogy a még elintézetlen köz­jogi viszonylatok kielégítő rendezése által a te­rületi kérdés megoldása is tetemesen könnyíttet­­ni és egyszerűsíttetni fog,­­ miután továbbá e nézet a magyar országgyűlésnek a horvát or­szággyűléssel közlendő, folyó hó 9-én kelt hatá­rozatában is kifejezést talált. A horvát udvari kanc­ellárium vezetőjét egyidejűleg oda utasítom, hogy Fiume városát és kerületét a már egybehí­vott horvát országgyűlésem­ megjelenésre felszó­lítsa. Önnek pedig ezennel meghagyom, hogy a mondott város és kerületnek a koronázás, s a horvát országgyűléshez bocsátandó királyi leira­tomban kijelölt tárgyalásokban­ közreműködés­re a magyar országgyűlésen leendő képviselte­­tése iránt kellőleg intézkedjék, a­nélkül, hogy ezen rendeleteim által akár a jövőben eszközlen­­dő kölcsönös egyezség eredménye, akár Fiume jogi állása bármely irányban megelőztessék. Kelt Bécsben, 1867. évi apr. 27-én. Ferencz József, s. k. (Bp. K.) ff . cs. kir. Apostoli Felsége következő legfel­sőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani : Kedves gróf Andrássy! Elhatároztam a magyar királyi nemesi testőr­ség intézményét, mely dicsőült Mária Terézia császárné és királyné által tett megalapittatása óta élénken él magyar koronámhoz tartozó hűt népeim emlékezetében, ismét helyreállítani. Ezzel összekötött ama szándékomban is, hogy mondott koronám országaiból származó, hadban és békében kitűnően szolgált nemes tisztek, sze­mélyem és császári házam tagjainak őrizetére, valamint fejedelmi udvarom fényének emelésére hivatott eme testőrségbel felvétel által illő és biz­tos elhelyezésben részesülhessenek, s az ország úgy, mint hadseregem újabb jelét szemlélendik a szerzett érdemek elismerése körüli gondosko­dásomnak. Első főudvarmesteremnek s az összes testőr­­seregek főnökének helyettesei, magyar minisz­terelnökömmel, a hadsereg főparancsnokságával,­­ a hadügyi miniszterrel egyetértőleg tervet fog­nak kidolgozni ezen testőrség belszervezeti és igazgatási viszonyainak megállapítására nézve, mely a mondott helyettesek és a testőrség kapi­tánya által közösen megállapítandó testőri szol­gálati szabályzat tervezetével együtt elhatározá­som alá lesz bocsátandó. Magyar királyi testőrségem kapitányává hal­­lerkeöi gróf Haller Ferencz, alkalmazáson kívüli lovassági tábornokomat nevezem ki. Kelt Bécsben, 1867. ápril 21-én. Ferencz József, s. k. (Bp. K.) Hatósági élet. Komárom, ápr. 30. Kedvesen futotta át megyénket és városunkat a hir, hogy örökös főispánunk, gr. N­á­d­a­s­d­y Lipót ő nunga, e hó 23 dikán fog megyénkbe ér­kezni. A lelkesedést, mely az egész megye la­kosságát elárasztó, nem kelle fokozni, még csak irányozni sem. Önmagától lobbant az fel, s min­den vezénylet nélkül sietett ünnepélyessé tenni elfogadását ama férfiúnak, ki három évtizednek meg-megszakadt, de mindig törvényes korsza­kaiban, a nép folytonos bizalma és szeretétől ki­sérve, kormányozott. Megérkezése és bevonulása az uj szőnyi vaspá­­gától a megyeházig, valóságos diadalmenet volt. Alig lépett ki nagyreményű fiával a gőzkocsiból, ezrek éljenzésétől kisért fényes küldöttség üdvö­­zölte, élén a később megválasztott másodalis­pánnal. Ha van —úgymond a megtisztelt főispán e pillanatban öröm, ennek nagyobb része enyém; mivel míg önök csak egyikét látják bennem azoknak, kiket szeretnek, én százakat és ezreket látok azokból, kiket én szeretek. Meg vagyok győződve — folytató — hogy nem a személyt üdvözlik önök bennem, hanem a törvé­nyes és alkotmányos főispánt, ki az ősi munici­­pium szentélyébe, a megye tanácsházába, a törvé­nyességet viszi be magával. i­d.Arja,náAr ha hágáb­an kockra ülő főispánt száz tagból álló, ezüst lánczos mentékben diszelgő és nemzeti zászlókkal ellátott fényes bandérium elé lovaglása mellen, hosszú sörű fogatok kisérék a

Next