Pesti Napló, 1867. október (18. évfolyam, 5234–5260. szám)

1867-10-26 / 5256. szám

248-5256. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-h­ivatal: Szombat, october 26.1867. 18. évi folyam. Ferencziek tere 7 szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó hivatalhoz in­­tézendők. PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, helyben­ házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja* 17 hasábos petitsor egyszeri kijáts­zésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 nj kr. Pest, Oct. 25. 1893. (Fk) Ha utolsó perczig azon hithez ra­gaszkodtunk , hogy a franczia császár nem fog még egyszer fegyveres kézzel beavatkozni a római ügyekbe, e hitnek, sok egyében kívül, még Ferencz József ő Felségének párisi útja is szolgált alapjául. Ugyanis nem tudtuk elképzelni, hogy ő Felsége kirándulást tehetne Párisba oly pillanatban, midőn Francziaor­szág új had­járatot indít, még pedig ezúttal nemcsak Róma mellett, hanem egyszersmind Olaszország ell­en. Az interventió való­­színűsége csakugyan el is tűnt , minden­korra-e? — vagy pedig csak azon időre, mely alatt az osztrák császár és magyar király Párisban tartózkodik ? — az majd elválik. Egyelőre némileg feltűnő, hogy Olasz­ország azon állítólagos feltételek közül, miket Francziaország szabott volna, eddi­­gelé egyet sem teljesített. Nem hallottuk, hogy az olasz sereg valahol összetűzött volna a felkelőkkel, sőt ellenkezőleg, azt mondják, hogy Garibaldi Caprer­s, szige­téről eltűnt, és maga, fogna most a felkelés élére állni. Azon manifestumot sem olvas­tuk még, melynek kibocsátására Victor Emanuel kötelezetett volna, s melyben páter peccavi­t mondván, nyiltan beval­­laná a saját gyalázatát, t. i. hogy poli­tikájának nem az olasz közvélemény, ha­nem Napoleon akarata szabja az irányt. Meglehet, hogy mindez csak halad, de el nem marad ; meglehet, hogy csak a Cialdini-minisztérium végképeni megala­kulását akarta bevárni az olasz király, hogy aztán con amore sétálhasson a fur­­ca candiná­n át, saját hiveinek boszúsá­­gára és a republicánus párt mulatságára. Meglehet, hogy már most felfüggeszti­­ az alkotmányt, és valami Pallavicini féle embert küldenek ki, hogy a gyilko­s go­lyót röpíttesse a caprerai rém­­tének ta­lán nemcsak lába hanem ezúttal szíve felé is. E golyó azonban, véleményünk sze­rint, ez egyszer nemcsak Garibaldit fog­ná megölni, hanem a savoyai dynastiát is, ma, holnap, holnapután — de bizo- I nyosan! Tudni való, hogy Victor Emanuel, sze­mélyes tulajdonaira nézve, épen nincs képesítve a »nagy uralkodók“ sorában helyet foglalni. De az olasz nép többsége mind az által is ragaszkodott hozzá oly szívvel, a milyennel a hadsereg a zász­lóvivőt követi. E zászlóvivőnek sze­mélyisége közömbös, de ő tartja kezében azon jelvényt, mely alatt a had küzdeni megy és győzni remél, s azért feléje siet­nek a vitézek, testükkel fedvén a zászlóst, bárki legyen az különben. De ha ez maga elég gyáva volna a lo­bogót elvenni magától, vagy hakarja resz­ket és nem bírja meg a drága terhet, ak­kor kiveszik kezéből a zászlót, azt pedig, a­ki vitte volt, magára hagyják — ő vele többé senki sem gondol. Victor Emanuel az olasz egység és al­kotmányos szabadság zászlóvivője volt eddig, és e zászlót nem egyszer élete koc­káztatásával is védte. Ez okból lel­kesülten csoportosult körülötte az olasz nemzet, és a maga ellenségének nézte azt, a­ki királyát fenyegette. így van-e a dolog még most is ? — nem merünk már határozott igennel felelni, és nem akarnánk még határozott nem­et mondani. Az olasz e­g­y­s­ég mellőzhetlen kí­­vántmánya : Róma birtoklása. A nemzet nem kívánta királyától, illetőleg kormá­nyától, hogy ez ügyet maga vegye kezé­be, nem azt, hogy a bersaglieriket ren­delje a Vatican falai elé, hanem csak azt, hogy a vörösingeseket ne tartóztassa fel odamenetelekben. Ha a franczia lapok­nak igazuk van, Victor Emanuel és kor­mánya részéről még ezen passiv támoga­tás, ezen egyszerű laisser aller és laisser faire sem volna várható. A florenci cabi­­netépen ellenkezőleg, az egység tökéletesí­tésére irányult mozgalom erőszakos el­nyomására kötelezte volna magát. Sőt még többet is! Az egységi mozga­lom elnyomását kisérné egyszersmind az alkotmányos szabadság felfüg­­gesztetése is. Tehát se nem egység, se nem szabad­ság , — tehát nyilvános elejtése azon zászlónak, melyet Victor Emanuel eddig erős karral viselt vala, — tehát nyilt el­lentét az olasz nemzet kivánataival, — tehát kíméletlen szétszakítása azon köte­léknek, mely eddigelé a nemzett­­ kirá­lyához, az olasz egység és szabadság ármádiáját annak zászlójához csatolta! Ezt csakugyan látnunk kell, hogy hin­nünk lehessen benne. Azon franczia fenyegetés, hogy a vö­­rös­nadrágosok egyszerre Civita­ Vecchiá­­ba, Genuába és Florencbe fognának­ be­­rukkolni, nem elegendő arra , hogy ily valószínűtlen dolgot valószínűnek tart­sunk, mert ebben a berukkolásban is csak akkor hinnénk, midőn ténynyé leendett — különben nem? Mindenféle betegséget tulajdonítottak má­­ a franczia császárnak, de hogy meg­örült volna, nem hallottuk. Vagy igen is! Beszéltek erről is egy perczig a párisi börzén. A hír azonnal megc­áfoltatott, kisült, hogy semmi tényleges alapja nincs, de azért még a puszta hir is jellemző ma­rad. A tőzsde practicus emberei hallván, hogy Toulonban készületek tétetnek új római expeditióra, hallván azt is, misze­rint ily expeditió csakugyan határozva jön : az ilyen vastag politikai hibának semmiféle más magyarázatát nem tudták találni, mint azt, hogy III. Napóleon­­ megőrült, kijelentvén ezzel, hogy a fentebbihez hasonló lépést lehetetlen­nek tartanak, ha a császár esze helyén van. Pedig helyén van ! Ezt bizonyítja az expeditió felfüggesztetése. Ne higgyék Floreneben, h­ogy a franczia­­ császár szívességet tett az olasz kormány­nyal, midőn az expeditiótól — legalább egyelőre — elállott. Épen ellenkezőleg! Az olasz kormány tett szívességet Napóleon­nal, midőn legalább az engedékenység lát­szata alatt lehetségessé tette a franczia császárn­é a tisztességes visszavonulást. Ezt szemmel kellene tartani az olasz kormány köreiben, és nem rettegni attól, a­mi semmi esetre nem fog történni, hogy t. i. a franczia császár maga alatt vágná a fát. Olaszországban egy második Castelfidardo tán szükséges le­­end, de második Aspromonte bűn volna, még pedig kettősen bűn, mert ez idő sze­rint — nincs rá szükség ! — A képviselőház I-sö osztálya holnap (oct. 26-án) szokott helyiségén ülést tart, melyre a tagok meghivatnak. Sajtószabadság. v. Vannak kérdések, melyekről elmélked­ve, vagy eldöntésénél nem szabad, hogy sem egyeseket, sem a parlamentet pártér­dekek vezessék. Nem azért, mivel alkotmányos országok­ban a többség változásnak vm alávet­ve, s és ezért az alkotmányosság lényegét sér­tené meg, ha az ezen cathegóriába tarto­zó kérdéseknél nem tartaná szem előtt, hogy talán holnap épen pártja érdekeire nézve káros azon intézmény, a­mit ma az ellenzék megszorítására hozott létre. Ezen kérdések közé számítom én a sajtó kérdését általában , (nemcsak a miénkről szólva) tekintsem azt akár a majoritás , akár a minoritás álláspont­járól. Ha a majoritás, erejének érzetében és bízva hosszú életében, érdekében állónak tartja a sajtót túlságosan megszorítani, vét a sajtószabadság áldásos institutiója , az alkotmányosság és saját maga ellen, mert ép úgy, mint a természetben, az államok életében sincs megállapodás, a megállás az állam életében egy jelentőségű a ter­mészetbeni m­ozdulatlansággal — ez pe­dig a halál. Az állam kell hogy folyton haladjon, fejlődjék, ez életfeltétele, és fej­lődés közepette megtörténik vajmi gyak­ran, hogy a többség előbb-utóbb kisebb­séggé válik, de azért szükséges — a leg­több esetben r/lk. :­izhetlen factor marad az állam érdekeinek fejlesztésére, de ily factor csak is ragy ó? akkor maradhat mint minorit­s, base.. ’ S a törvények korlátait nem l­épve át, szabadon emelheti fel, mint kisebbség, ép úgy, mint emelte akkor, mikor a többséget képvi­selte. A sajtó túlszigorú fékezése által azonban közvetve a szállásszabadság is korlátozva van, mert a kimondott szó nem röpülhet ekkor szabadon tova, mint a gondolat. De lássuk az érem túl lapját. Átgondoltan cselekszik-e bármely, va­lóban alkotmányos ország parlamentjé­nek kisebbsége akkor, midőn pártolása alá veszi a sajtó túlcsapongásait? Szerintem ezt egy, bármily parányi vagy, mint egyszer Kossuth mondta, tör­pe minoritásnak sem szabad tennie, mert ez esetben megsérti az alkotmányosságot, sérti a törvény szentségét, mi igen szomo­rú következményeket vonhat maga után — és e mellett ez által én úgy a maga jövő érdekei ellen cselekednék, mint ten­né az a majoritás, mely a sajtót túlsá­gosan megszorítaná. Miért? Minden parlamenti többségnek majori­tásra kell törekednie, mivel különben té­tele nincs indokolva, s indokolatlanul még mint minoritás sem állhat fenn. Szóval,ha majoritásra nem törekszik, kétségbe esett jövője felett, feladta önmagát. De ha már egyszer majoritásra törek­szik azért, hogy érvényesítse elveit, kell arra is törekednie,­­hogy e czélját elérve, bírjon a fennállhatás garantiájával. Ezt azonban eljátszódja előre, ha a ma­joritásra juthatás kedvéért olyan fontos kérdésekben adott concessiók segélyével jut a többséghez, mely concessiók a ma­joritás megbukását idézték elő, mert hisz az új minoritás szintén többségre törek­szik, ez az alkotmányos országokban „Eine alte Geschichte, Doch bleibt sie ewig neu.“ Ez eme törekvésében minden fegyvert fel fog használni az új többség ellen. Ho­gyan áll ez ellent, ha a féktelenkedésnek ajtót, kaput nyitott? Nem teheti, saját fegyverét fordítják ellene, s meg kell buk­nia, mielőtt a tért teljesen elfoglalhatta volna. És, kérdem: van e hatalmasabb eszköz a vélemény szabad nyilvánítására, esz­méink terjesztése, népszerűsítésére, mint a szabad sajtó ? És ezért kell ennek rendezésénél hig­gadtan, kerülve a pártérdeket, eljárnunk. Kossuth — ismétlem — bölcsen csele­kedett, mikor — tekintve 48 elején a fel­merülhető, és utóbb fel is merült fellege­ket — korlátokat szabott a sajtónak. A mostani minisztérium csak azt tette a­mit észszerűen és alkotmányos érzülete mellett tet­etett, mikor ama sajtótörvénye­ket adoptálta. Észszerűleg, mert egy con­­solidálódás közben levő állam viszonyai nehezek, s kerülni kell mindent, mi ez állást még jobban nehezíthetné. Alkotmá­nyosan, mert önhatalmúlag más, habár talán jobb sajtótörvényeket, a parlament hozzájárulta nélkül, nem hozhatott volna jogosan, és ha ezt tette volna, s a ház nem ellenzi ilyszerű eljárását, maga a ház is hibát követett volna el, bárminő szabadok lettek légyen is azok az új tör­vények, mert aetrogált törvényt elfogadni nem szabad — ez lenne aztán igazán az a lejtő, a­hol, nem tudom, hol állanánk meg. És ha a kormány meg a ház által el­fogadva, újra életbe léptettek ama törvé­nyek, addig, míg törvényhozási úton nem módosíttatnak, teljes érvényükben kell hogy tartassanak nemcsak a kormány, hanem a parlament által is. Ez azonban épen nem zárja ki revisió­­jukat. Egyes törvények is túlélik magukat, csak az alapelvek, az alaptörvények nem megingathatók A sajtószabadság elvét is sérthetetlen­nek kell hogy tartsa minden alkotmá­nyos érzületű ember, de a sajtótörvénye­ket a kor kívánalmai szerint szükséges, hogy átalakítsa a törvényhozás. Mi azt hiszszük, hogy erre megjött ná­lunk is az idő, de a parlament kezdemé­nyezése elébe vágni nem akarva, ez irány­ban csak egy pár megjegyzést vagyunk bátrak tenni, olyakat, melyek csakis a mi szerény egyéni nézeteinket tolmá­csolják. Az eme czikkünk elején jelzett nézetek magukban foglalják azt, hogy a­mint egy­részt káros a sajtót túlcsapongani enged­ni, úgy másfelől az alkotmányosság elleni hiba, a törvény korlátai közötti működé­sében gátolni. Mi sajtótörvényeinkben, melyeket a múltra és a jelenig a situatiónak megfele­lőknek nyilvánítottunk, a jövőre néz­ve mindkét baj csiráját feltaláljuk. Ezeket szeretnők orvosolva látni. Tudjuk az angol történetből, hogy az ottani sajtó szabad fejlődésére semmi nem hat­ott oly károsan, mint a sajtóbélyegnek Anna királynő általi 4 pennira való fel­emeltetése. A bélyeg nálunk is nagy mérv­ben hat az időszaki sajtó terjedésére gá­­tolólag, s ha már financiális állásunk nem engedi teljes eltöröltetését, legalább alább­­szállítása volna óhajtandó. Terjedését nagy mérvben elősegítené a postadíj mérsék­ése is, mi az államkincstárra nézve káros nem v­ona, mivel akkor jóval olcsóbbak ezen a lapok, nagyobb elterjedésre le­­hetne számítani, s így valószínűleg az az eset állana be a lapok postadíjának le­szállítása által, a­mi Angliában a levelek szállításáért járó posta­díj leszállításánál mutatkozott, hogy t. i. a jövedelem na­gyobb lett. Azonban a minő hajlandók vagyunk — szerény egyéni nézetünk szerint — irányban a sajtó könnyítése mellett plaidirozni, meg kell valllnunk, hogy szükségesnek tartjuk parlamentünk ér­dekében is egy megszorító törvény ho­zatalát. Sajtótörvényünk 10-ik kikezdése így szól : „Ki a törvény által alkotott vala­mely hatóságot vagy testületet rágalmak­kal illet, két évig terjedhető fogsággal és 1000 forintig emelkedhető bírsággal bün­tetetik.“ Ez az egyetlen kikezdés, mely a par­lamentet rágalmazó író, vagy az azt ki­adó szerkesztő ellen felhozható. Megvallom, ez engemet nem elégít ki. Én a parlament souverain jogát fenn­tartva látni akarom, és ezért óhajtanám, hogy egy oly törvény h­ozassék, mely ezt határozottan körülírja. De mi történjék akkor, ha a parlament többségét egy parlamenti tag sérti ? Angliában ez esetben maga a parla­ment bünteti meg az illetőt. Ez ellenkeznék a 48-ks törvények de­­mocratikus szellemével, sőt ellenkeznék a sajtó utjáni nyilatkoztatás eszméjével is, mert hisz akkor a többség mindig elítél­hetné az ellene szólót, s így a sajtó utjáni eszmecsere is gátolva volna; de viszont az sem engedhető meg, hogy az immuni­tás köpenyébe burkolt képviselő — e jo­gát igen messze kiterjesztve — a több­ség, tehát az ország közvéleménye ellen con amore felhasználhassa törvénytelen uton is; az én nézetem szerint tehát azon képviselő, ki egyszersmind politikai lap szerkesztője, vagy vezérczikk írója, ve­szítse el a sajtó­hatósággal szemben im­­munitási jogát, s ha sajtó vétséget követ el, ítéljen felette a Jury. Ezt elfogultsággal vádolni nem lehet, a parlamenti souverainitas is meg van óva ez által, s a pártok érdekei sincsenek sértve. Ezek azok a főbb momentumok, me­lyeket sajtótörvényeink revisiójánál fel­említeni szükségesnek tartottam, tartóz­kodva minden pártnézettől. LÁZÁR KÁLMÁN: záratott és alkotmányos függetlenségünknek ha­tározott védelmezéseért szenvedett, és mégis hazánk e két érdemes fiának Cs. ur azt meri sze­mére vetni, hogy ők a magyar önállóság és nem­zeti jogaink érvényesítése ellen vezérkedtek !!! Cs. ur 48 előtt és 49 után is­­valóban hasonló volt az általa idézett elhunyt képviselőhöz, s na­gyon szükséges, miként most, midőn köztünk fel­támadott, jobban tekintsen körül, hogy megértse mindazt, mit szemeivel lát, akkor talán nem fog írni annyi badarságot és méltatlanságot. 7. Pest, 1867. oct. 25. Esetleg tegnap este későn került a „Hon“ kezeimhez, így csak ma nyújthatom Csernátony urnak a kívánt bővebb magyarázatot, és pedig annál könnyebben, mert „a­p r­ó­s á g o­k“ ro­vata alatt irt néhány sorai teljesen igazolják ál­tala subsummált állításomat, mely szerint „Cser­nátony urnak is körül kellene egy kissé tekinteni, hogy meg­értse, a mit szemeivel lát.“ Ha Csernátony 48 előtt és 49 után köztünk élt volna, vagy legalább figyelemmel kisérte volna a távolból hazájának legszomorúbb viszo­nyok közti mozzanatit, úgy tudnia kellene, mi­ként S o m s b i­c h szólla­lt fel legelőször, és pedig már 1849-ben, mikor még szóllami veszély­­lyel járt, az újból alakult Wojwodina kiszakítsa ellen, a miért is az akkoriban teljhatalommal ön­­kénykedő H­a­y­n­a­u tábornok által ad audien­­dum verbum idéztetett.­­ Később 1850-ben Bécs melletti Baadenbe vonult, hol ostromállapot nem lévén, ott irta meg Magyarország és királyának legitim jogait fejte­­getőjeles munkáját, melyben Magyar­­ország függetlenségét erélyesen vitatta és köve­telte, s ez által az annyira elcsüggedt keblekben uj reményt élesztett. — Azután a bécsi lapok­ban folyvást polemizált ezen függetlenség mel­lett, — de a­z úgynevezett megerősített reichs­­rathba be nem lépett, sem 1861-ben hivatalt nem vállalt.­­ Továbbá ismernie kellene neki Som­­sichnak az 1861 -ki országgyűlésen tartott je­les beszédét, mely akkoriban egy baloldali kép­viselőnek hosszadalmasan untató előadása által egész­en kifárasztott házat, a már délután 2 óráig tartott ülés végén újra felvillanyozta,­­ a­melyben a régi conservatív pártnak 48 előtti ál­lását, s annak az újabb viszonyok közti köteles­ségeit oly tisztán kifejtette, hogy a közös egyet­értésre törekvő hazafias szándékát csak rész­akarat vagy tudatlanság magyaráz­hatták félre. Igen, ha Cs. úr köztünk élt volna, vagy nem lett volna mással inkább, mint hazájának sorsa feletti tűnődéssel elfoglalva, úgy bizonyára tudta volna is mindezt, és még azt is, hogy Z­s­e­d­é­n­y­i Eduard a vallás szabadságáért börtönbe Pest, october 20. (B) Ha Magyarországnak jelen helyze­tére egy figyelmes tekintetet vetünk, s azt a közelmúlt idők folyamával egybe­­hasonlítjuk, lehetetlen azon meggyőző­désre nem jutnunk, hogy nemzetünk és a trón jövője a törvényeknek mindkét ol­­dalról a szoros megtartásával azonos; azaz, a végrehajtó hatalom kezelőitől jövő tá­madás a nép alkotmányos jogai irányá­ban , visszahat a trón törvényszerű jogai­nak szilárdságára; és viszont a nemzetnek a trón jogait alkotmányunk keretén túl történő megtámadása, egyszersmind magát alkotmányunkat és nemzeti tételünket is koc­káztatná; mert a magyar alkotmány alapja — mely egyszersmind a magyar nemzet nemzeti lételének alapja — tör­vényes királyunknak , ki egyszersmind ausztriai császár is, uralkodási jogával azonos; mert a constitutionalis monar­chiák természete kölcsönös szövetkezés uralkodó és nép között, ott, hol mint nálunk, alkotmányos monarchiák van­nak ; nálunk is az, csakhogy itt nem egyedül uralkodó és nép közötti szövetség, hanem a magyar királylyal kötött szövet­ség, ki egyszersmind most már alkotmá­nyos ausztriai császár is; szövetsége az elszigetelten és külön álló magyar nem­zetnek azon nemzetekkel is, melyek a magyar királynak, mint ausztriai császár­nak azon országaiban laknak, melyek fe­lett, mint olyan, uralkodik. A constitutionalis monarchiák termé­szete az uralkodó és nép közötti kölcsönös szövetkezés, azaz meghatározása annak, a népnek minő jogai megtartása mellett van az uralkodó annak élére állítva, és viszont a nép minő jogokat ad annak, kit, mint fejedelmét, akar tisztelni. A nemzetközi szövetkezésnek pedig természetes feltétele az, hogy a kölcsönös érdekeknek megfe­­lelőleg oly kötések alkottassanak, melyek mindkét félre nézve annyiban is előnyö­sek legyenek, hogy egymásnak"kölcsönös támaszai legyenek, a­nélkül, hogy az egyik a másik érdekei fejlődésének útjá­ban állana. Az így alakult szövetkezések aztán tar­tósak, és mindkét fél érdekeire nézve elő­nyösek szoktak lenni. Ily szövetkezés volt az is, mely a pragm. sanctio kötése alkalmával hazánk között és ő Felsége, az ausztriai császár között köttetett ; s minthogy azon időben az ausztriai császár a nem-magyar koronához tartozó országaiban korlátlan uralkodó volt, s mint ilyen, népe nevében is meg­kötő azon szerződést, mely a jelen körül­mények között a népek kölcsönös alkot­mányosságán alapul. Hogy e szövetkezés természetszerű, és mindkét fél érdekeit képviselte, bizonyítja az, hogy bármelyik fél támadta is meg a másik jogait, a kötést felbontani igyekvő félnek issza kellett a kötés megtartásának útjára térni, mert a szövetség gyengítése által saját erejéből veszített. S nemcsak nálunk van ez igy, hanem mindenütt igy volt, hol constitutionális monarchiák vannak. Ha a hatalom kezelői az uralkodó jo­gait törvénytelenül kezelik,­­ azt túlter­­jeszteni óhajtják, a tusa a jogaira támasz­kodó néppel szemben előáll, akkor meg­­eshetik, hogy a vége trónváltozás; vagy pedig feladva a túlterjeszkedési vágyat, a nép törvényes és alkotmányos jogainak elismerése által az alkotmányra támasz­­kodva, saját jogait fenntartja. Ha a nép támadja meg azon trón jogát, mely saját jogait tiszteletben tartja, el­­veszti azon biztos alapot, mely a nemzeti ■­­ erőnek és egyetértésnek összpontosítója,­­ és pártra szakad, lehet, hogy a párttusában,­­ a forradalmi mozgalmak következtében, a­­ támadó fél felülkerül, de a győzelmet­­ kényuralomnak kell inaugurálnia, és saját faja egy részének elnyomása által ön­­i magát gyengíti. Nem a nemzet alkotmá­­­­nyos szabadsága üli tehát a diadalt, ha­n­­a nem igen a kényuralom, mely bárhonnan­­ jön, a lesújtottra nézve egyaránt keserű. Az a meggyőződésem ezekből kifolyó.

Next