Pesti Napló, 1867. november (18. évfolyam, 5261–5285. szám)
1867-11-21 / 5277. szám
269-5277. Csütörtök, november 2. 1867. 18. évi főium Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illeti! minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 1 szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei díja? 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 ejkr Nyílt-tér: 5 hasábos petit 25 uj kr. Pest, nov. 20. 1867. (Fk) Vénülő Caesar .... contradictio in adjecto. Caesar életének évei szaporodhatnak, de ő nem vénülhet, mert ha a vénség jelei mutatkoznak rajta, ő megszűnt Caesár lenni. Caesart nem tudjuk másként képzelni, mint lelke és teste teljes erejében , szellemi óriásként , ki néhány fej magasságával emelkedik túl környezetén ; lábai alatt meg kell rendülni a földnek, melyre lép. Aki csoszogva jár és mankóra támaszkodik —akár testileg, akár szellemileg — az könyörületre méltó aggastyán lehet, de nem lehet Caesar. A francia császár alkalmasint meghallítta, hogy őt is „vénülő Caesarnak“ kezdik nevezni, é s érezvén, hogy ezzel a „nimbus” menthetlenül oda veszne, minden módon erőködik, hogy ama véleményt megcáfolja. Valahányszor azt híresztelik róla, hogy teste megtört, ő felsége hosszú gyalog sét tesz, nem bizonyos czél felé, hanem egyedül azért, hogy izmainak erejéről, tagjainak mozgékonyságáról győzze meg a világot. Szellemi tekintetben épen ily sétának tartjuk legújabb trónbeszédét is. ő felsége nem akar valahová menni, hanem csak menni; ő nem akar bizonyos politikai czélokat megjelölni, melyek felé lépései most irányulandók lesznek, hanem csak imponálni, kimutatni, hogy ő nem veszti el bátorságát és öntudatát, hogy esze ágában sincs leköszönni, és tetteinek eddigi színhelyét, a császárné régensége, mellett a kedves kis „Loulou“nak engedni át. Hanem akik ő felségét utóbbi időben gyalogolni látták, azt mondják, hogy elég jól tartja ugyan magát, de meglátszik, hogy ez némi erőködésébe kerül, s újabb trónbeszédéről ugyanezt kell mondanunk. Van benne elég „erőteljes“ hely, hanem, míg az ilyenek máskor magából a situatióból folytak és a situatióval összhangzásban is voltak, jelenben nagyon is kirí a szándék, nagyon is meglátszik, hogy a sujtás nem készült a ruha díszítésére, hanem a ruha készült, hogy a sujtást lehessen rajta alkalmazni, és a világ — nevezetesen a franczia világ — szeme elé állítani. Mert magában véve a franczia trónbeszéd igazán semmit sem mond. A Rajnán túli változásokban ő felsége megnyugodni kész, míg „Francziaország érdekei és méltósága nincsen fenyegetve.“ Tehát képzelhető oly változás is Németország területén, mely Francziaországérdekeit és méltóságát fenyegeti ? Igenis, különben nem szólna róla a császár. De melyik lehetne az? Erre nézve nem nyerünk felvilágosítást. És itt nagyon nevezetes, hogy Napóleon nemcsak a porosz halom túlkapásait tartja szemmel, hanem — tessék még egyszer elolvasni a trónbeszéd illető helyét — még ,,a német nép kívonata szerint történő változásokba“ is csak addig nem fogna avatkozni, ameddig ez által Francziaország érdeke és méltósága nincs fenyegetve. Van tehát oly eset, midőn Napóleon beleavatkozhatnék a németországi helyzet oly változásába is, mely a német nemzet akaratából történik. Nem hiszszük, hogy Németországban ezen perspectíva nagyon jó benyomást fogna tenni , kiváltképen miután ő felsége hozzá teszi, hogy fegyverkeznie kell Francziaországnak, mert minél erősebb ő, annál jobban van biztosítva a béke. Az olasz, illetőleg római ügyről csak annyit mond a császár, hogy ő értekezletet indítványozott, de ez idítvány sorsáról egy árva szóval sem tud bennünket felvilágosítani. Hozzáteszi azonban, hogy a septemberi conventiót addig fogja érvényesnek tartani, míg az más nemzetközi alku által nem pótoltatik, ami, magyarán mondva, azt teszi , ha a conferentia nem jö létre és Olaszország mégis szabadulni akarna a septemberi conventiótól, Francziaországgal új alkura kellene lépnie, amelynek árát, természetesen, Párisban fognák megszabni. Felülmúlhatlan naivság lengi át a keleti kérdésre vonatkozó passuét. A császár „szerencsésnek“ érezi magát, hogy kijelentheti, miszerint a hatalmak mindannyian egyetértenek e két alapelvre nézve : a porta integritásának fenntartása és a keresztények sorsának javítása. — Hisz épen ez az a fából készíttetendő vaskarika! Erre a két alapelvre nézve régen egyetértenek már, de a praxis mindinkább kideríti a két elv öszszeférhetlenségét, s épen ez üsszeférhetlenség képezi az úgynevezett keleti kérdés tulajdonképi lényegét. Tetszik látni, mily rettenetes alapossággal tárgyalja a császár ezúttal a külügyi kérdéseket. Azon hír, hogy az Ausztriávali viszony külön fogna felemlítetni a trónbeszédben, nem valósult. A császár mélyen hallgatott e tárgyról, s alkalmasint ez okból, hogy t. i. kinek-kinek egyenlő része jusson ki a semmiből, nem viszonozta azt a nyájasságot sem, melyet Vilmos király minapi trónbeszédében hallatott Francziország irányában. A hü hatalmakkal való viszonyokról átalában nincs szó, és csak a fejedelmek párisi látogatásairól történik nagyon futólagos említés. A császár nyilván nem tudta, miként oszsza szét előzékeny szavait az egyes udvarok közé, hogy egyiknek se mondjon se nagyn sokat, se nagyon keveset. E habozás az egyetlen egy új a franczia császár múlt hétfői trónbeszédében. Annál kevésbé új az, amit ő felsége a belügyekről mond. Ezt a nótát régen ismerjük, és nem mondhatnók, hogy a folytonos ismételgetés jobban megkedveltethetné velünk. A trónbeszéd ezen részében leginkább felötlő a nagy szavak általi imponálás szándéka, és a beszéd végére — persze diplomatiai formában — odabigyesztett „teremtettetés“ azt árulja el, hogy ama nagy szavak nem épen a biztosság érzetéből származnak. Egyébiránt elvárjuk e tekintetben a kamarák elé terjesztendő egyes javaslatokat, melyek talán többet teljesitendőnek, mint a mennyit a trónbeszéd remélni enged, mert mi részünkről még folyvást idegenkedünk azon hittől, hogy Caesar csakugyan vénül, s hogy a mig a vén emberek különben rendesen messzelátókká szoktak lenni, ő felsége, ki máskor csakugyan oly messzire látott, az évek haladtával rövidlátóvá lett volna, és észre sem venné azon örvényt, melynek széle mellett jár. Reméljük, ő nem fogja megszégyeníteni a mi jó véleményünket, és fényesen cáfolandja meg azt a gonosz szót, melyet a minap egy malitiosus „újságíró“ ejtett, aki valakinek azon megjegyzésre, hogy III. Napoleon most „Hercules a valuton,“ szárazon viszonzó : ,,A valutat látom, de hol van a Hercules?“ Sine ira et odio. Az „immunitat“ kérdése a Böszörmény iféle sajtóperben e napokban a ház elé került. Mi, kik a szélső oldali sajtó éles támadásai által gyakrabban nagyon is közelről valtnk érintve, örömest tartózkodnánk e helyen a vitába vegyülni, ha azon határozott pártállás, melyet a szélsőségek irányába, mint a békés és fokozatos átalakulás emberei, kötelességszerűleg elfoglalunk , parancsolólag nem utasítana bennünket, hogy az országgyűlésileg megállapított biztos alap erélyes megóvása érdekében szerény véleményünket mérlegbe vessük. Minde mellett gondosan óvakodunk a kérdés jogi oldalának feszegetésébe bocsátkozni, s csakis azon magasabb politikai szempontokat kívánjuk megérinteni, melyeknek figyelembevételét politikai irányunk érdekében kijelölni, elutáithatlan kötelességünknek tekintjük. Nekünk a nagy európai események, melyeknek behatásait államnviszonyainkra tagadnunk nem lehet — új és nehéz feladatokat tűztek élénkbe. Ezeknek egyik legfontosabbika a dynastikus érdekek kiegyeztetése az alkotmányos élet követelményeivel. E feladatot természetesen el kell fogadnunk ! Mert — felfogásom szerint — ennek szerencsés megoldása képezi úgy az uralkodóhoz, mint Magyarország jövőjének életfeltételét. Együtt szövetkezve, biztosan fennmaradhatunk, míg egymástól elszakadva, vagy egymás ellen fordulva, sorsunk igen könnyen a változó szerencse kockajátékává válhatik. Az nem kérdés többé, hogy az európai események kikerülhetlen következményei által az uralkodóház érdekei a monarchia súlyával kiválólag Magyarországra vannak utalva. Minden egyéb combinatio — őszintén ki kell mondanunk — a dynasticus érdekek komoly, sőt tán veszélyes rázkódtatásával fenyeget. Feladatunk tehát: e kérdés szerencsés megoldását elősegíteni. Bebizonyítani azt, hogy egymásra utaló érdekeink támo o gatására erőnk is, akaratunk is van. Megnyugtatni az uralkodóházat az iránt, hogy a magyar nemzet lojalitására alkotmányos érdekeink, alkotmányos függetlenségünk megóvása mellett, minden körülmények közt biztosan támaszkodhatik. De be kell bizonyítanunk egyszersmind Európának, hogy a nagy átalakulások műveinél mint biztos tényezőre számíthat reánk, mert jövőnk állami lételét nem ingatag, hanem történetileg igazolható biztos és szilárd alapra fektettük. Mi úgy hiszszük, miképp szempontokat egyátalában nem lehet figyelem nélkül hagyni ily kérdések elintézésénél. És itt van talán helye kifejezést adnunk azon meggyőződésünknek is, miszerint ez korántsem a „félelem politikája“, hanem igenis politikai eszély — komoly és higgadt tekintetbe vétele úgy az európai körülményeknek, mint nemzetiségi tekintetben — izolált fajunk döntő viszonyainak. Ha az újabbkori európai törekvések fejlődését figyelemmel vizsgáljuk , látni fogjuk, mikép a hatalmak tényezői a merev ellentétes helyzetből kiemelkedve, a cselekvés áldásos terén mint a közvélemény érvényesítői szerepelnek. Maga a helyzet kényszerűsége utalá oda őket, hogy befolyásuk érdekében kialkudjanak a körülményekkel, miután az idő erkölcsi súlyával megküzdeni anyagi erővel többé nem lehet. Elismerték tehát a civilisatió törekvéseinek jogosultságát, és szövetségre léptek a korral. De azért nem mondottak és nem mondhatnak le azon kötelezettségről, hogy az események vezetését a törvényes hatalomnak biztosítván, a társadalmi rend megingatása nélkül segítsék érvényre emelni a népek érdekét. Magukra vették a rendszerezett erkölcsi forradalom vezetésinek felelősségét, s a népek bizodalmában keresték és találták támogatásukat. Ami igen helyesen történt, mert — véleményünk szerint — az államvezetők e korszerű eljárásában fekszik megfejtése az alkotmányos törekvések sikerének. Ezen eljárás eredménye a pezsgő életerőben megifjult Olaszország, s az erkölcsi nagyság karjain felemelkedő nagy német hatalom. A magyar nemzet szintén megvárja kormányától , hogy a törvényes rend megóvása mellett alkotmányos törekvéseit sikerre vezesse. De, kérdjük őszintén és elfogulatlanul , tehetné-e ezt a kormány, ha támogatásunkat megvonnék tőle, s az iránta kifejlett bizalom megingatásában keresnék a hazafiságot? Tehetné-e ezt, ha a sajtó által veszélyes izgalmak meredekére vezetnék a népet, s az uralkodóba kételyeket ébresztenénk Magyarország törvényes határozatainak szilárdsága iránt ? Legyünk, uraim, igazságosak, feleljünk őszintén : várjon ez-e azon át melyen az egymáshoz tapadt érdekek kiegyenlítését és megszilárdítását elérni lehet ? Leborulok a sajtószabadság magasztos intézménye előtt, mert benne az erkölcsek hatalmát tisztelem, mely az életre hivatott nemzetek jövőjének forrását képezi. De úgy vagyok meggyőződve, miképt e hatalmat napjainkban nem a rombolás hanem az alkotás hivatása illeti. Úgy vagyok meggyőződve, mikép ennek nem korlátlan, hanem okszerű felhasználásában fekszk, úgy a siker problémája mint a vezetők legfőbb érdeme. Én az hiszem, hogy a sajtóvali visszaélés álta maga a sajtószabadság támadtatok meg a legelső sorban, midőn áldásai iránt a békés átalakulás után sóvárgó közvélemény kételkedővé tétetik. A nemzetnek legszentebb feladatai közt tartozik: fejlődés neke hatalmas tényezőjét úgy őrizni meg, hogy az a tévetet ábrándozók kezében — tán akaratlanus — veszélyes gyúanyagul ne szolgálhasson, s a túlcsapongás körülménye idején részakaróink által érdekeink ellen kizsákmányolható ne legyen. Mi tartózkodunk az immunitási kérdés jogi oldalának elemezésébe bocsátkozni csupán a jelzett szempontok figyelembevételére kívántunk utalni, mire — mint pártállást foglaló orgánum — meggyőződésünk által kötelezve valánk. xxx. it __ 1 Bécsi dolgok. Birodalmi tanács. (Alsóházi LII. ülés nov. 19-dikén.) A miniszterek közül Benst, Hye és Taafe vannak jelen. A hír megbízza Benst bárót, hogy üdvkivánatait ő Felsége a királynénak, nevenapja alkalmából, fejezze ki. A concordatum ellen tizenkét petitió érkezett, köztük az egyetemi hallgatóságé 1303 aláírással, mely M a h 1 f e 1 d indítványára felolvastatik. Hye jelenti a háznak, hogy a béke és botbüntetés, valamint az ab instantia felmentésről szóló két törvény megnyerte a császári szentesítést. S ő Fetsége a királyné nevenapja alkalmából e napon foganatosíttatván is a törvény, közel 5000 fegyencz szabadult meg a láncától. Következik a napirend: a delegátió feletti részletes vita folytatása. A 3. § hoz, mely a közös ügyek közösen viselendő költségeiről szól, Hanisch indítványozza, hogy adják vissza e pontot a bizottságnak, mely dolgozza ki újra oly formán, hogy a képviselő-testületek kezéből az elhatározási jog ne vétessék ki. ■ R yger hosszas beszédben tagadja a kényszerhelyzetet, ha pedig — úgymond — fennforog ilyen sürgős szükségesség, akkor inkább vessük magunkat feltétlenül ;lája: „legyünk magyarokká!“ Ő is tesz egy indítványt, W o f r u m pedig egy kis jobbítmányt ajánl, mely a dolgot csak bővíti, de nem változtatja. Miután röviden Beust is hozzá szólt, kiemelvén, hogy ő a kényszerhelyzetet ugyan el nem fogadja, hanem el azt, hogy bizonyos consequentiákat el kell ismerni, elfogadtatott a bizottmány javaslata Wolfrum beszúrásáral. A 4. — a quotalis megegyezésről — s az 5. — a közös felelős minisztériumról — szóló § ok , vita nélkül fogadtatnak el. * A 6. §-hoz, mely a közös ügyek fórumává a delegációkat rendeli ki, Giovanelli ajánl , módosítást, s kijelenti, hogy a kormányjavaslat mellett fog szavazni, ha a ház módosításait elfogadja. D . Leonardi bírálgatja a kormány s a bizottmány javaslatait és Giovanelli módosítását. A bizottság javaslata nem következetes, mert kettős, egymásnak ellentmondó választási módot ajánl, s e mellett megrövidíti a felsőházit. A kormány javaslata félreismeri a birod. tanácsbeli képviselők állását, amennyiben csak mintegy a Landtagok képviselőinek tekinti, s nem a Lajthán inneni birodalmi fél képviselőiül; e mellett csorbítják a paritást is. Ezután Govanelli ellen fordul, aki, mint olasz-tiroli beszélt a tiroli országos jogról, s kijelenti a német-tirolok nevében,hogy minden tiroli ember csak egy életképes államjogot ismer, azt, amely az ez idő szerinti alkotmányjogon alapszik, s Plenerben az még több aggodalmat keltene a degatló iránt, amit Giovane li akar bele tenni. S Greu ter Leonardi ellen fordul, ki azt, hogy Tirolban a szabadelvűek nem hallatnak magukról semmit, allegorice azzal magyarázta meg, hogy gondoljanak két kocsit, egyiket délereg lovak húzzák, a másik, csak gyerek kocsi elé vagy 100 csiga van fogva. Rendes körülmények közt kétséget sem szenved, melyik kocsi fog jobban haladni, de mg Tirolban a csigák könnyen járó kocsija szabad lejtőn jár, addig a másik előtt bagoly lakta, százados romok hevernek. Uraim, igy kezdi Greuer, most már nem tudom, szabad-e beszélnem itt, mióta Leonardi úr csigává tett, mert elnök úr csak férfiaknak adhatja itt a szót, csigáknak nem. (Derültség.) Én Is nem csináltam a hasonlatot, de ha a tisztelt képviselő úr magát lóhoz hasonlítja, nincs ellen I, nemre. Ezután a tiroli országos jog védelmére kel. * Nem vagyunk mi csigák, s főkép akkor nem, igy végzi beszédét, midőn a kormány arra szólított f fel bennünket, hogy az ünnepelt Garibaldira fogjunk fegyvert. * A 6. §. elfogadtatik. A 7. §, mely a delegatió tagjainak számát , határozza meg (3/4-részt az alsó, l/l-részt a felsőházból) előadó Breszl indokolván, kiemeli, hogy azon esetre, ha a kormányjavaslat fogadtatnék el, akkor az adófizetők küldötteinek egynegyede a delegatióban megszavazhatna valamy kiadást, ha mindjárt kétharmada az adófizetők küldötteinek kellene volna is. , L imbek felveti, nincs-e a 7. §-sal a 8-dik , összefüggésben, mely kérdés szavazat alá bocsáttatván, „igen“-nel döntetik el.E szerint e két §. együtt fog tárgyaltatni, s Schindler az ülés bezárását indítványozza. A szavazásnál 62-en vannak mellette, 62-en ellene. j Breszt olvassa a 8. §, mely a tagok válasz - tatási módjáról szól. I Berger a házban érezhető nagy hideg (hajszaj) miatt indítványozza az ülés bezárását. j Elfogadják. (Nagy derültség.) « A baloldal clubbja elhatározta, hogy a delegationális törvény harmadik olvasása csak akkor , eszközöltessék, ha a négy már elfogadott államalaptörvény szentesítve leend. (Alaptörvény a birodalmi képviseletről, a birói hatalomról, a kormány és végrehajtási hatalomról, s az állampolgárok átalános jogairól.) Ezek, mint szerves kiegészítő részéül tekintetvén a delegátió törvénynyé emelését, elfogadásukhoz köti a baloldal. Az iskola s egyház és házassági törvény, mire voltaképen a Reckbauer-féle strike fektetve volt, e szerint kimaradt a játékból. S ez következménye annak, hogy Beust Bergerrel, a balolubb vezérével „hosszasan“ tanácskozott. I . Báró Lipthay Béla beigtatása Pest megye helytartó főispánjának. Pest megye rendes évnegyedes közgyűlése második napján, délelőtti 10 órakor, Beöthy elnöklő alispán, megnyitván a gyűlést, a tegnapi ülés jegyzőkönyve rövid vita után hitelesíttetik. Fáy Béla vita közben kérdést intéz, várjon a főjegyzőség megbízásához képest, elkészítette-e a házszabályokat. Erre igenlő választ nyervén, indítványozza azok tárgyalását a dec. 16 -i közgyűlésre kitűzni. Elfogadtatik. A tegnap választott bizottmány kiküldetik, báró Lipthay Béla, helytartó főispánt felszólitani helyének elfoglalására. B. Lipthay Béla megjelenéséig az ülés néhány perczre felfüggesztetik. Báró Lipthay Béla, helytartó-főispán megjelenvén, a következő beszéddel foglalja el az elnöki széket: Tiszt. megyebizottmányi közgyűlés 1 Ő Felsége, apest, királyunk legfelsőbb határozatával, a belügyminiszter előterjesztése folytán, Pest Pilis és Solt t. e. megyék helytartói főispánjává kineveztetvén, elfoglalom azon diszes állást, melyet előttem annyi bölcs és buzgó hazafi betöltött. Hosszú sorát képezik ezek a jeleseknek, melyet közvetlen elődöm fejezett be, ki már két ízben viselte a helytartó főiapáni méltóságot. Mindannyiszor szeretet és tisztelet fogadta őt e helyen, mindannyiszor sajnálkozás kísérte, midőn azt elhagyta. Miután ezen szeretve tisztelt férfi önkéntes lemondása folytán most én töltöm be helyét, nem tartok igényt önök előleges bizalmára, mert erre még érdemeim nincsenek, s így nem nyújthatok egyebet, mint azon elhatározott szándékomat, hogy csekély tehetsége ismét a megye közjavára szolgáljak. De ha mégis, méltányolva e szándékomat, a t. megyei bizottmány hazafias támogatását tőlem meg nem tagadandja, akkor nem kétlem, hogy az ily karöltött törekvésnek sikerülni fog a ránk háramló fontos, de egyszersmind nehéz feladatoknak megfelelhetni. Ezen törekvéseinkben nem szolgálhat akadályul, hogy a megyék viszonya a felelős kormánynyal szemközt, még rendezve nincsen , a törvényhatóságok jogköre szabályozva hajdan sem volt, mi azonban nem gátolta ezeket,hogy a közjóra szolgáló intézkedéseiket megtehessék. Valóban bámulnom kell bölcs eljárásukat, melynélfogva az ily, majdnem független helyzetnek daczára, annyi századon át, a törvényeket soha sem sértették meg. Innen magyarázható az, miszerint az 1848-iki törvényhozás sem tartotta szükségesnek, hogy a törvényhatóságok jogkörét, az akkor módosított kormányforma ellenében rögtön szabályozza, éspedig azért nem, mert meg volt győződve arról, hogy apáink bölcs példáját követve, az utódok is tartózkodni fognak oly intézkedésektől, melyek által a törvényhozás intenziói meghiusítva lennének. Minden kornak vannak kötelmei és hivatásai és a törvényhatóságok az által tüntették ki életrevalóságukat, hogy az igazság szellemét felfogva, mindenkor magukévá tették. A megyék fennlétük első századaiban kül- és belmegtámadások elleni védelemre voltak hivatva. S hogy annak mint feleltek meg, arról a történelem tanúskodik. Később, midőn elleneik nem többé szülőföldünket,de alkotmányunkat veszélyeztették, a megyék vivták azon sikeres harczot, melynek folytán törvényeinkben az alkotmányunk védbástyái dicsteljes ezimével örökítettek meg. Most egy új korszak küszöbén állunk; a megtámadások ellen nem többé a megyék felkelő seregei védik határainkat, azért alkotmányunk és törvényünk oltalma elsősorban az országgyűlés, és vele együtt a felelős kormányt illetik. A törvényhatóságok hivatása tehát nagyrészt megváltozott, miért is a jelen viszonyokhoz mért rendezésük szükségessé lett. Vannak, akik azt úgy akarják eszközöltetni, hogy a megyék csupán a keigazgatási körre, és pedig részletezésig kiterjedő szabályozással szoríttassanak. Én nem osztom ezek nézetét, sőt erős hitem, hogy a megyék ily gépies pontossággal szervezve lehetnek ugyan jó adminisztratív testületek, de meg lesz bennük élve a szellem, mely fiak eddig a közérdekek gyámostására buzdította. A megyék, melyek pusztán közigazgatási eszközök, nem felelhetnek meg azon, senki által kétségbe nem vont hivatásuknak, miszerint ők, mintegy üterei hazánknak, lüktetéseik által észleltethessék az egész államtest korállapotát. A szabad institutióknak, hogy állandók lehessenek, fő lényege az, miként önmagukból, mintegy az élettapasztalásból fejlődjenek. Az élettapasztalás legjobban fogja kijelölni a határt, melyen belől, alkotmányunk alaptörvényei sérelme nélkül, önkormányzati jogaikat élvezhetik. A törvényhozás bizonyost az ekként szerzett tapasztalás alapján rendezendi a megyéket, s meg vagyok győződve, hogy az önkormányzati joguk annál tágabb kört fog kiterjesztetni, minél inkább bebizonyul az, hogy a megyék nem szándékoznak megzsbasztani a parlamentáris kormányzatot. — A parlamentáris kormány alkotmányunk kifogása, s csak úgy felelhet meg hivatásának/ ha a törvényeink határai között , a köz javára czélsó törekvéseiben, particuláris érdetek ellentállása által nem gátoltatik. Feladatunk tehát bebizonyítani, hogy az 1848- diki törvények által módosított kormányformához ragaszkodva, mint alkotmányos szervezetünk egyes ágazatai, a közös törzs fejlesztésére és erősbítésére törekvéseinket összpontosítandjuk, a mellett pedig áthatva a kor szellemétől, nem ki-