Pesti Napló, 1868. február (19. évfolyam, 5331–5355. szám)

1868-02-01 / 5331. szám

26-6331. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziere tere 7. földszint. A lap anyagi­­részát illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli párm­as­sok , hirdet­mények) a kiadó­ hivatalhoz in­tézendőek­. r Rendkívüli előfizetés a 9.PESTI NAPLÓ következő folyamára. Február — mártiusi 2 hóra.....................................................3 frt 50 kr. Február—áprilisi V. évre.....................................................5 frt 25 kr. Február—junius 5 hóra................................................ 8 frt 75 kr. A „Pesti Napló“ kiadó­ hivatala.10­1 Pest, jan. 31. 1868. Nincs nagyobb tévedés, mint azoké, kik úgy vélekednek, hogy a politika tu­dománya és gyakorlata csupán vagy tíl­­kép a külügyekben és hadügyben áll. Pedig sokan vannak nálunk, kik vagy ezt hiszik, vagy ezt akarják elhitetni , é­s azért, azt hirdetik, hogy nálunk a külső diplomatának egészen, a hadügynek egy részben való közös ügygyé váltával nincs többé önálló magyar politika. Ezen csalódás eloszlatására elég azt fel­említenünk, hogy legalább az újabb kor­ban minél szabadabb egy ország, annál inkább előtérbe nyomul politikájában mindaz, a­mi nem külügy, és a­mi nem specificus hadügy. Angliában pl. nem ezen kérdések idéznek elő a minisztérium­ban tárc­a-kérdéseket és cabinet-krízise­­ket,­­ hanem olyan tárgyak, a minő volt a gabonabevitel kérdése, a minő volt a parl­amenti választások reformjának ügye. Egy Belgium és Svájcz nemcsak azért semleges a külső politikában, mivel az ország kicsiny, mivel az európai diploma­ta kiválóan semleges országnak akarja látni, hanem a szabad institutiók maguk­ban is békés hajlamokat gyökereztetnek meg a népben, melynek akarata nélkül ott háború nem indítható és szövetségek nem köthetők. Fő figyelme pedig minden szabad népnek az anyagi felvirágzásra van for­dítva, é­s még az ország külső viszo­nyaiban is nem a mások ügyeikbe való avatkozás mértéke, az úgynevezett h­a­­talmi állás a fő szempont, hanem a nemzetgazdasági internationális viszo­nyok. Innen van, hogy minél szabadabb egy nemzet, annál önzőbbnek tűnik fel az idegen nemzetekkel való viszonyaiban, hogy az angolt, a jelen világ ezen legna­gyobb és legtöbb morális érzéssel bíró nem­zetét önző, szatócs nemzetnek kiáltják ki, — innen van, hogy Francziaország­­ban a liberális párt ellenzi mindazon interventiót , a­mit a valódi felelősség nélküli kormány nagylelkűség czíme alatt teszen idegen nemzetek felszabadí­tására. Az 1848 előtti Magyar­ország sok em­ber képzeletében, mint független, szabad ország áll, — különösen azért, mivel a „közös ügyek“ nem léteztek. Látszólag beleszólásunk volt a hadi adó megszava­zása által a háború és béke kérdésébe,­­ de valósággal soha sem döntött ilyesek­­ben sem az országgyűlés, sem 150 év óta hazánk valódi érdeke. Azonban, ha megengedjük is, hogy volt emezekben legalább annyi joga az országgyűlésnek, a­mennyi jelenleg van, é­ppen azokban, a mik nem közös ügyek, alárendelt provincia voltunk. Kérdezzétek meg gr. Széchenyi István iratait, sőt Kossuthnak 1848 előtti iratait és beszédeit is, vájjon az ország anyagi érdekei dolgában szabad és független Volt-e ? Képesek voltunk-e valamit orszá­gosan tenni földművelésünk, iparunk és kereskedelmünk felemelésére ? Hiszen mindenki jól emlékezhetik, hogy az­ 1848 előtti politikai mozgalmak legtá­volabbról sem azért váltak heves küz­delemmé, a­mit most közös ügynek ne­vezünk, hanem épen azon belügyekben, a­mik most nem közösek, iparkodtunk me­­nekedni azon nyűgöktől, mikbe az akkori kormányrendszer hálózott be minden sza­badabb mozgást és lendületet. Az egykor és most közötti nagy kü­lönbség számos példái közt elég legyen említenünk a magyar vasúti kölcsönt, melynek csak kihirdethetése is idegen piaczokon oly vivmány, minő a nagy Széchenyinek is csak távol jövőbeli áb­rándja lehetett, s a minőre 1848 és 1849-ben sem volt képesítve az akkori kor­mány. De nem erről akarunk szólani. Szólunk a földművelés, ipar és kereske­dés miniszterének közelebbi felterjeszté­séről a Felséghez. Ha régen a helytartótanács, vagy a nádor, vagy a kanczellár, vagy a királyi kamra (azt sem tudták, ki a legilletéke­sebb ilyenekben) tesz vala hasonló jelen­tést, az nemcsak hogy a nyilvánosság napfényére soha sem kerül vala, hanem egyfelől csak a szomorú, a vigasztalás nélküli és tehetlen állapotot tükrözte ö­ssza, s egészen a megyei gravamenek hangján kell vala írva lennie (a­mit a fen­tebbi hatóságok egyike sem mert volna tenni, nehogy rebellisnek látszassák), ha­nem a jövőre nézve sem lehet vala orvos­lást várni a századok óta elhanyagolt, el­évült bajokon. Ger­öve miniszter újabb felterjesztése minden elfogulatlan előtt örvendetes, mint annak jele, mennyivel erélyesebben s fő­leg mily sikerrel működhetik egy felelős kormány; örvendetes azon liberalizmusért, mely minden sorát keresztül hatja. A mi­ről a hajdani kanczellária és helytartóta­nács borzadással emlékezett volna, mint forradalmi és­ socialisticus irányról, — érteni az egyesülési és társulati szellem hatalmas föllendülését, •— s a­mit minden áron gátolni iparkodik vala, az itt nem­csak örvendetes jelenségül van elősorol­va, hanem megemlítve, hogy a kormány mindezekben készséggel nyújtott és nyújt segédkezet. Az előterjesztésnek egy része oly tár­gyakra vonatkozik, melyek közvetlenül a kormány vezetése alatt állanak (mint a posta, távírdák), más része olyan, a­mi a közönség szabad egyesülési szelleme ál­tal jött létre. Az előbbiekben, a szállítási bé­rek csökkentése és a könnyítés más mód­jai által, nemcsak a forgalom emelkedett igen nagy mérvben, hanem az állam jö­vedelme is szaporodott. A szabad nemze­tek liberálisabb kereskedelmi elvei ebben is utat törtek maguknak, s a legjobb si­kerrel. De az utóbbi nemű ügyekben is látjuk mindenütt a szabadelmű kormány eljárá­sának tapintatosságát. Nem avatkozik be­le olyanokba, a­mik a magánvállalkozás szabad mozgalmától várják a felvirágzást. Ilyenekben csak gátló lehet a kormányok beavatkozása. De segít mindenben, a­hol a magánosok és vidéki hatóságok ereje elégtelen. A miniszteri előterjesztés előszámlálván mindazokat, mik nem a minisztérium kez­deményezése vagy egyenes befolyása ál­tal keletkeztek, egyszersmind hű képét adja, a­mennyire a kormány hiteles ada­tok birtokában lehetett, az ország anyagi életének a lefolyt évben. Minden, a­ki érti, miben áll a jelenkor­ban a történetírás, meg fogja adni, hogy Gorove miniszter felterjesztése egy ké­sőbbi historicusra nézve, ki az ország po­litikai állapotát tartozik ecsetelni, érde­kesebb és nevezetesebb dokumentum né­mely olyanoknál, melyek külső viszonya­inkat tárgyazzák. Meg kell említenünk még, hogy a felter­jesztés ő­felségéhez, alkotmányosan meg­koronázott királyunkhoz van intézve, ki, mint értesülünk, nemcsak figyelemmel és rögtön átolvasta a jelentést , hanem ugyanaz­nap udvari köre előtt elismeré­sét fejezte ki legkegyelmesebben a mi­niszter iránt, a­mi az alkotmányosság és liberalizmus minden hívében kétségkívül a legjobb reményeket és bizalmat képes megszilárdítani azok jövendője iránt. I. Oroszország valószínűleg nem el­lenezné az új szövetség létesülését, mert azon időtől fogva, mióta III. Iván orosz uralkodó, Zsófia görög királyi hölgyet nőül véve, ki férjének nászajándékul a byzanti uralkodóház — mely a rómainak oldalága volt — czimerét, a kétfejű sast — az önuralkodás jelképét — hozá, s mely időtől fogva az orosz uralkodók némi örökösödési igényt tartanak Kon­­stantinápolyhoz, ez időtől fogva kedve­zőbb alkalom alig kínálkozott az oroszok­nak, uralmukat Konstantinápolyig és az Adriáig terjeszteni, mint az új confoedera­­tio alakulása alkalmával. Mert még azon nem képzelhető legjobb esetben is, ha a külhatalmak összedugott kezekkel néznék az új állam alakulását, belháború nélkül az meg nem történhetnék, s e belháborúk zavarában az orosz kénye-kedve szerint halászhatna, s talán még mielőtt a terv létesülhetne, polg­a-karjait kiterjeszthetné az Adriáig és Bosporusig, s onnan a Dar­danellákig, épen úgy, mint midőn a XVII. század elején, a Hurik-ház kihalásakor, Oroszország belháboru színhelye lett, ez alkalmat felhasználva, a svédek Novgoro­­dot, s a lengyelek Moskaut elfoglalták. S azon esetben is, ha sikerülne az új con­­foederatiót megalakítani, az orosz hagyo­mányos terjeszkedési vágyait és igényeit könnyebben érvényesíthetné egy, rósz­enyvvel összeforrt erőtlen állam ellenében, mint egy erős Ausztria ellenében. Mert ha a rokonszenv az orosz irányában a keleti népeknél nem is oly felettébb nagy, de az ellenszenv sem épen oly nagy, mint né­melyek állítják ; s ha a műveltebb osztály­beliek, „az ébredő fiatalság egész mele­gével ragaszkodnak saját nemzeti egyéni­ségük fenntartásához, és szabad nemzetek vágynak lenni, s nem orosz szolgák,“ de a műveletlenebb osztály, papjaikkal együtt, az oroszszal rokonszenvez, pedig Keleten a művelt osztály igen csekély, s az orosz­nak a bel­viszályok zavarában elég módja és alkalma volna, pénzzel, kitüntetésekkel, érdemjelek osztogatásával, kecsegtető ígé­retekkel stb. magának pártot csinálni, mit természetesen felettébb megkönnyítene a vallás- és nyelvrokonság. — „Ez az út visz Konstantinápoly felé!“ E felirattal láttatott el Cherson déli kapuja. Az uj szövetség az oroszra nézve egyene­sebb útt volna Konstantinápoly felé , pe­dig a világ legelső katonai lángesze, I. Napóleon szerint : „Konstantinápoly a világ ura. “ Poroszországna­k egyáltalában nem állhat érdekében, hogy az orosz Kon­­stantinápolyig és az Adriáig terjeszked­jék, s ennélfogva az új szövetség eszméje nála viszhangra nem találhat. Igaz, Po­roszországnak érdekében állt Ausztriát mindig gyengíteni,­­ de nem megsem­misíteni. E czélját Sadowánál elérvén, s a németországi fennhatóságra szert tevén , egymással békében lehetnek, és semmiféle jelekből nem lehet következtetni, hogy Ausztria a békés állapotot megzavarni akarná. De már Oroszország irányában egészen más helyzetben volna Poroszország, ha az Konstantinápolyig és az Adriáig terjeszt­hetné ki uralmát. Ez esetben Poroszország szolgai függésbe jutna az orosz irányában, mert vele tőszomszédságban lévén, viszály esetében azonnal ki lenne téve a hatalma­sabb szomszéd csapásainak. Igaz, hogy a porosz és orosz uralkodók rokonsági össze­köttetésben vannak egymással. De a poli­tikában nem a rokonsági összeköttetés, hanem az érdek szokott befolyást gyako­rolni, s minden idők történelme bizonyít­ja, hogy a világ legnagyobb eseményeit, igen ritka kivétellel, mindig az érdekek idézték elő. Ez annál nagyobb mértékben áll Po­roszországra nézve, mert, miként Orosz­ország N­a­g­y-P­éte­r politikáját, úgy Po­roszország N­a­g­y-F­r­i­g­y­e­s nagy szelle­mének politikáját követi. N­a­g­y­ F r­i­g­y­e­s pedig erre vonatko­zólag korona örökösének a következő uta­sítást adja : „Miután közönségesen el van ismerve, hogy a csalárdság gyalázatra és büntetésre méltó tett, oly új kifejezést találtak fel, mely a tény minő­ségét meglehetősen mérsékli, s ez új név: á­l­­­lameszélyesség. (Staatskunst) „Kétségkívül e szó egyedül a fejedelmiek ked­véért találtatott fel , mert illem szerint csak nem nevezhetnek bennünket semmirekellőknek és csalóknak. Azonban bármiként legyen, én­­ ön­nek őszintén megvallom, mit értek az állami szé­lesség alatt. „Az állameszélyesség alatt én azon ügyess­get érte­m , miszerint az éibberűnek minden iő­ben arra kell törekednie, hogy másokat rá­szedjen. „És én önt bizonyossá tehetem, hogy a világ minden hatalmasai ezen a pályán versenyt fut­nak egymással. Ezt előre feltéve, nem lesz oka szégyenlenie, ha csak oly szövetségeket fog köt­ni, melyek saját érdekét előmozdítják. Mire néz­ve ne kövesse el valahogy azon szarvas hibát, hogy szövetségeket felbontson, míg saját érde­kével nem ellenkeznek , s tartsa magát szilár­dan azon alapszabályhoz , hogy a szomszédok ártalmatlanná tételére legbiztosabb eszköz: őket mindenből kipusztítani. — Tulajdonkép szólva, egyedül ez azon állameszélyesség, mely orszá­gokat alkot és fenntart.“ A mely utasítást Nagy-Er­rigy és ko­­ronaörökösének adott, azt maga tettleg is több ízben követte, s erre vonatkozólag írja róla Macaulayt, . „Midőn Frigyes 1741-ben Mária Teré­ziát megtámadta és Sziléziát elfoglalta,­ hogy a vívmányt részére biztosítsa, gondja volt rá, hogy­ Francziaországot szövetségesül megnyerje. „Időközben Fri­gyes politikájában némi változásra gondolt. Ő nem akarta Franczia­orsz­á­­got a Habsburg -ház rovás­á­r­a a szárazföldön túln­y­o­m­ó hata­lomra segíteni. Az ő első szándéka volt­ a királynőtől Sziléziát elvenni,s második szándéka volt, hogy­­ rajta kívü­l senki más ne vegyen el tőle semmit. I. Terézia, angol közbenjárásra Sziléziáról lemondván, béke köttetett, s Frigyes szövetségesét azonnal cserben hagyta.“ Ha már Poroszország legújabb maga­tartását az itt mondottakkal összehason­­lítjuk,'f'Aiddfeb a­rra mutat, hogy a porosz kabinet minden lépteit és tetteit most is nagy Frigyes szelleme vezérli és intézi, s Európának nincs oka attól tartani, mintha Oroszországtól pórázon engedné magát vezettetni. S a­mely okok Poroszországra hatnak, hogy semmi oly változást ne pártoljon, mely az orosz terjeszkedést előmozdítaná. Ugyanazon okok indítják Olaszorszá­got is arra, hogy mindent gátoljon, mi Oroszországot tőszomszédságába hozhat­ná. Olaszország, Lombardia és Velencze birtokába jutván , Ausztriától nincs sem­mi kívánni valója, egymással jó szomszé­dok lehetnek. Mutatja ezt a magyar légió feloszlatása is, melyet mindaddig fenntar­tottak, mig Velencze birtokába nem jutot­tak. Mihelyt ez megtörtént, a légió felosz­lattatok. Megszűnvén az ok, meg kellett szűnni az okozatnak is. Táltos, Pest, január 31. A „Wanderer" folytatja Bécsben gyártott párisi leveleit. Múltkori czikkünkből meggyő­ző­dhettek olvasóink, mily tisztátalan forrásból kell származni e.czikkeknek, melyek annyi el­ferdítést, annyi éretlen gúnyt és rágalmat tar­talmaznak. A „Wanderer“ legújabb czikke na­gyon alkalmas e meggyőződés megerősítésére. Most azzal gyanúsítja a magyar kormányt ama bizonyos ismeretlen czikkb­e, hogy tulaj­donképen nem is vasutakra és csatornákra, ha­nem háborúra szándékozik fordítani a felveendő összegeket. Természetesen, ezen állítás bizonyí­tásával adós marad; azon tény, hogy törvé­nyesen biztosítva van a hitelezőknek, hogy a felveendő összegeken kizárólag csatornák és vasutak fognak építtetni, hogy a kormány éven­ként számot fog adni az országgyűlésnek a fel­vett összegek hová fordításáról , ez czikkízó előtt nem nyom semmit. Mi az neki, egy kor­mányt, mely eddig szavát nem szegte meg, már előre törvény és szerződésszeg­ésyel vádolni ? Mi az oly embernek, ki még a telekkönyvi be­jegyzést is semmisnek — több mint semmisnek — nevetségesnek merte nyilatkoztatni? Úgy lát­szik, a „Wanderer“ és az ő czikkírója az egész világot gazemberekből állóknak tartja, a­kik csak azért kötnek szerződést, hogy azt ifiásnap megszegjék. De hagyjuk e tárgyat, nem aka­runk tovább a „Wanderer“ levelezőjének lelki­ismeretével foglalkozni. A „Wanderer“ levelezője nem csupán ügyes gyanúsító, d­e egyúttal nagy nem­zetgazda is. Ő, mint az egész világon elismert elvet állítja fel, hogy az állam mindig drágábban épít, mint a magányosak, s a kedvező, s nemzetgazdasági­lag hasznos és jövedelmező vonalakat csupán a magán­vállalkozó bírja felkeresni. Legyen szabad erre megjegyeznünk minde­nekelőtt, hogy azon, általa egész általánosságban felállított elv, miszerint az államnak nem sza­bad vasutakat építeni, még az elmélet terén sincs eldöntve, s még az elmélet emberei is — kiknek szavát egyébiránt döntőnek a fennforgó kérdésben el nem ismerhetjük — vitatkoznak a felett, várjon az államépítésnek, vagy a magán­vállalkozásnak adandó-e az előny. A gyakorlat is fényesen megc­áfolja czikkíró azon állítását, mintha az államvasutak rendszere általában ká­rosnak ismertetett volna el. Ott van a belga vas­­ut-rendszer,­­ fényes bizonyítéka az ellenke­zőnek; ott van Poroszország, melynek 1207 mértföldn­yi vasutjából 1867-ben 165 mértföld államtulajdon, s 207 mértföld államkezelésben levő magán vasút volt, s 645 mértföld volt ma­gán kezelés alatti magán vasút. Francziaország­­ban is az állam és magánosok együtthatásának eredménye volt a vasut-rendszer nagyszerű ki­fejlődése. Magában Angliában élénken foglal­koztatja a szakembereket azon kérdés, nem volna-e jó, ha az állam az összes vasutakat ex­­propri­álná s az „Oeconomist“ -A mely közgaz­dasági dolgokban valamivel nagyobb tekintély a „Wanderer“-nél­­ több czikket hozott újabb időben, melyben ezen expropriatió egyenesen sürgettetik, vagy legalább óhajtandóinak monda­tik. Az Egyesült Államokról sem lehet azt mon­dani, a­mit czikkíró oly általánosan állít, s ha kell, kimutathatjuk, mily óriási erőfeszítést tet­tek ott mind maga az unió, mind az egyes álla­mok, mind egyes városok a vasút és csatorna­építés terén. Minket azonban közvetlenül csupán azon kér­dés érdekel,­igaz-e, hogy nálunk Magyarország­ban a­ magán­vállalkozás olcsóbban állította volna elő a vasutakat, mint az állam előállítani fogja?* Igaz-e továbbá, hogy­ jobban felkereste volna a hasznos vonalakat, mint az állam ? Név­­szerint igaz-e, hogy a zákány-zágrábi, hatvan­­miskolczi és erdélyi vasutak, s a tervezett Dona- Tisza csatorna nem felelnek meg nemzetgazda­sági érdekeinknek ? Az utóbbi két kérdésre kivétel nélkül a ma­gyar kormány tervének előnyére esik ki a vá­lasz, s az ellenkezőt sem a „Wanderer“ be nem bizonyította, sem eddig senki komolyan állítani nem merte. Ha a „Wanderer“ be fogja bizonyí­tani, hogy a kormány által a felvett pénzen ki­építtetni tervezett vonalak iránya elhibázott, meg fogunk előtte hajolni, de előre is megje­gyezzük, hogy átalános phrasisok előtt meg nem hajlunk, mert mindig többet adhatni értelmes szakférfiak beható tanulmányozáson alapuló vé­leményére, mint egy gyűlölettől áthatott obscu­­­rus, és a­mint látszik, tudatlan hírlapíró fecsegé­seire. Hogy a privát vállalkozás olcsóbban építette volna ki a mondott vasutakat, mint az állam kiépíttetni fogja, ezt szintén csak állítja, de ha nem bizonyítja a „Wanderer“ levelezője. Míg ezt teljesíteni nem fogja, addig bátrak leszünk magunkat egyszerűen a tényekhez tartani. A tények pedig, ezt, reméljük, a „Wanderer“ levelezője sem fogja tagadni, megc­áfolják a „Wanderer“ állításait. Egy mértföld vasút az ausztriai birodalomban eddig átlag 846,000, Francziaországban átlag 1,225,000, Angliában átlag 1,616,865 forintba került, s még az egészen síkföldön haladó tiszai vaspálya is többe került 550,000 forintnál mértföldenként. A magyar kor­mány a zákány-zágrábi és hatvan-miskolczi vo­nalakat 339,000 forintért adta ki mértföldenként, pedig e vonalak részben vízválasztókon halad­nak át, s hidak építését is szükségessé teszik. Hol itt a „Wanderer“ által állított drágaság? Ne­vezzen vasutat az ismeretlen levelező úr, mely en­nél kevesebbe került ? Ne higgye, hogy mi nem értjük jajveszékelései­nek indokait! Jól értjük mi ezt, mert ismerjük azon urakat, a­kik a magyar kölcsönt minden áron meghiúsítani törekedtek, s a­kik most, midőn a kölcsön, áskálódásaik daczára is sikerült, vagy mint ők magukat a „Wanderer“ levelezője ál­tal kifejeztetik, „nem lehetetlen, hogy sikerül,“ szeretnék a világgal elhitetni, hogy az Magyarországnak csak kárára válik. Jól értjük mi mindezt, s belátunk a coulissák mögé, s reméljük, a magyar közönség szintén fogja érteni, és tudni fogja, mit tartson azon lap­ról, mely éveken át jó barátunk volt, s most Ma­gyarország esküdt ellenségeivel szövetkezik. E közönségnek is felnyílnak most már szemei, s azt fogja mondani a példaszóval : „Isten, őrizz meg olyan jó barátoktól, mint a „Wanderer,“ — ellenségeim ellen majd csak megvédem ma­gamat.“ Azon pedig, hogy majd miből fizeti Magyar­­ország a kamatokat, ne tég e ilyét­­a m­ost Wande­r­rer a magyar kormány jobban ismeri Magyar­­ország fizetési képességét, mint ő, s a jövő évi budget, reméljük, meg fogja ezen az aggodal­mait is szüntetni. Addig is elteszszük magunk-­­­nak a „Wanderer“ ellenünk agitáló czikkeit emlékül; ne féljen, nem fogunk róluk megfe­ledkezni. A kibékülés. ii. S most már lássuk, hogy Európa akar­ja-e azt,hogy Magyarország régi szövet­ségét Ausztriával felbontva, egy uj szö­vetséget kössön ? Szombat, február 1,1868. 19. évi folyam. Bécsi dolgok. A régi „Presse“ egy czikkben szól a hadsereg kérdéséhez, mely czikk, úgy látszik, több akar lenni, mint a szerkesztőség egyszerű tapogatód­­zása. A régi „Presse“ e czikkben igen elismerő­leg szól rólunk magyarokról, nem czélzatosan és dicsérőleg, hanem szándékainkat kutatgatva és kimutatva. Hogy mennyire találtak szavai, arra — bármint kedvére tennénk is vele, ezúttal nem felelünk. A régi „Préssé“ tetszik magának az ilyetén taktikában, ám teljék benne kedve. Mi ezúttal csak röviden kívánunk egyetmást meg­jegyezni. Mindenekfelett pedig arra nézve, hogy elle­nünkben, és nekünk, épen általa tulajdonított czélzatainkkal szemben, a „P.“ csalha­tanságot

Next