Pesti Napló, 1868. február (19. évfolyam, 5331–5355. szám)
1868-02-01 / 5331. szám
26-6331. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziere tere 7. földszint. A lap anyagirészát illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli pármassok , hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendőek. r Rendkívüli előfizetés a 9.PESTI NAPLÓ következő folyamára. Február — mártiusi 2 hóra.....................................................3 frt 50 kr. Február—áprilisi V. évre.....................................................5 frt 25 kr. Február—junius 5 hóra................................................ 8 frt 75 kr. A „Pesti Napló“ kiadó hivatala.101 Pest, jan. 31. 1868. Nincs nagyobb tévedés, mint azoké, kik úgy vélekednek, hogy a politika tudománya és gyakorlata csupán vagy tílkép a külügyekben és hadügyben áll. Pedig sokan vannak nálunk, kik vagy ezt hiszik, vagy ezt akarják elhitetni , és azért, azt hirdetik, hogy nálunk a külső diplomatának egészen, a hadügynek egy részben való közös ügygyé váltával nincs többé önálló magyar politika. Ezen csalódás eloszlatására elég azt felemlítenünk, hogy legalább az újabb korban minél szabadabb egy ország, annál inkább előtérbe nyomul politikájában mindaz, ami nem külügy, és ami nem specificus hadügy. Angliában pl. nem ezen kérdések idéznek elő a minisztériumban tárca-kérdéseket és cabinet-kríziseket, hanem olyan tárgyak, a minő volt a gabonabevitel kérdése, a minő volt a parlamenti választások reformjának ügye. Egy Belgium és Svájcz nemcsak azért semleges a külső politikában, mivel az ország kicsiny, mivel az európai diplomata kiválóan semleges országnak akarja látni, hanem a szabad institutiók magukban is békés hajlamokat gyökereztetnek meg a népben, melynek akarata nélkül ott háború nem indítható és szövetségek nem köthetők. Fő figyelme pedig minden szabad népnek az anyagi felvirágzásra van fordítva, és még az ország külső viszonyaiban is nem a mások ügyeikbe való avatkozás mértéke, az úgynevezett hatalmi állás a fő szempont, hanem a nemzetgazdasági internationális viszonyok. Innen van, hogy minél szabadabb egy nemzet, annál önzőbbnek tűnik fel az idegen nemzetekkel való viszonyaiban, hogy az angolt, a jelen világ ezen legnagyobb és legtöbb morális érzéssel bíró nemzetét önző, szatócs nemzetnek kiáltják ki, — innen van, hogy Francziaországban a liberális párt ellenzi mindazon interventiót , amit a valódi felelősség nélküli kormány nagylelkűség czíme alatt teszen idegen nemzetek felszabadítására. Az 1848 előtti Magyarország sok ember képzeletében, mint független, szabad ország áll, — különösen azért, mivel a „közös ügyek“ nem léteztek. Látszólag beleszólásunk volt a hadi adó megszavazása által a háború és béke kérdésébe, de valósággal soha sem döntött ilyesekben sem az országgyűlés, sem 150 év óta hazánk valódi érdeke. Azonban, ha megengedjük is, hogy volt emezekben legalább annyi joga az országgyűlésnek, amennyi jelenleg van, éppen azokban, a mik nem közös ügyek, alárendelt provincia voltunk. Kérdezzétek meg gr. Széchenyi István iratait, sőt Kossuthnak 1848 előtti iratait és beszédeit is, vájjon az ország anyagi érdekei dolgában szabad és független Volt-e ? Képesek voltunk-e valamit országosan tenni földművelésünk, iparunk és kereskedelmünk felemelésére ? Hiszen mindenki jól emlékezhetik, hogy az 1848 előtti politikai mozgalmak legtávolabbról sem azért váltak heves küzdelemmé, amit most közös ügynek nevezünk, hanem épen azon belügyekben, amik most nem közösek, iparkodtunk menekedni azon nyűgöktől, mikbe az akkori kormányrendszer hálózott be minden szabadabb mozgást és lendületet. Az egykor és most közötti nagy különbség számos példái közt elég legyen említenünk a magyar vasúti kölcsönt, melynek csak kihirdethetése is idegen piaczokon oly vivmány, minő a nagy Széchenyinek is csak távol jövőbeli ábrándja lehetett, s a minőre 1848 és 1849-ben sem volt képesítve az akkori kormány. De nem erről akarunk szólani. Szólunk a földművelés, ipar és kereskedés miniszterének közelebbi felterjesztéséről a Felséghez. Ha régen a helytartótanács, vagy a nádor, vagy a kanczellár, vagy a királyi kamra (azt sem tudták, ki a legilletékesebb ilyenekben) tesz vala hasonló jelentést, az nemcsak hogy a nyilvánosság napfényére soha sem kerül vala, hanem egyfelől csak a szomorú, a vigasztalás nélküli és tehetlen állapotot tükrözte össza, s egészen a megyei gravamenek hangján kell vala írva lennie (amit a fentebbi hatóságok egyike sem mert volna tenni, nehogy rebellisnek látszassák), hanem a jövőre nézve sem lehet vala orvoslást várni a századok óta elhanyagolt, elévült bajokon. Geröve miniszter újabb felterjesztése minden elfogulatlan előtt örvendetes, mint annak jele, mennyivel erélyesebben s főleg mily sikerrel működhetik egy felelős kormány; örvendetes azon liberalizmusért, mely minden sorát keresztül hatja. A miről a hajdani kanczellária és helytartótanács borzadással emlékezett volna, mint forradalmi és socialisticus irányról, — érteni az egyesülési és társulati szellem hatalmas föllendülését, •— s amit minden áron gátolni iparkodik vala, az itt nemcsak örvendetes jelenségül van elősorolva, hanem megemlítve, hogy a kormány mindezekben készséggel nyújtott és nyújt segédkezet. Az előterjesztésnek egy része oly tárgyakra vonatkozik, melyek közvetlenül a kormány vezetése alatt állanak (mint a posta, távírdák), más része olyan, ami a közönség szabad egyesülési szelleme által jött létre. Az előbbiekben, a szállítási bérek csökkentése és a könnyítés más módjai által, nemcsak a forgalom emelkedett igen nagy mérvben, hanem az állam jövedelme is szaporodott. A szabad nemzetek liberálisabb kereskedelmi elvei ebben is utat törtek maguknak, s a legjobb sikerrel. De az utóbbi nemű ügyekben is látjuk mindenütt a szabadelmű kormány eljárásának tapintatosságát. Nem avatkozik bele olyanokba, amik a magánvállalkozás szabad mozgalmától várják a felvirágzást. Ilyenekben csak gátló lehet a kormányok beavatkozása. De segít mindenben, ahol a magánosok és vidéki hatóságok ereje elégtelen. A miniszteri előterjesztés előszámlálván mindazokat, mik nem a minisztérium kezdeményezése vagy egyenes befolyása által keletkeztek, egyszersmind hű képét adja, amennyire a kormány hiteles adatok birtokában lehetett, az ország anyagi életének a lefolyt évben. Minden, aki érti, miben áll a jelenkorban a történetírás, meg fogja adni, hogy Gorove miniszter felterjesztése egy későbbi historicusra nézve, ki az ország politikai állapotát tartozik ecsetelni, érdekesebb és nevezetesebb dokumentum némely olyanoknál, melyek külső viszonyainkat tárgyazzák. Meg kell említenünk még, hogy a felterjesztés őfelségéhez, alkotmányosan megkoronázott királyunkhoz van intézve, ki, mint értesülünk, nemcsak figyelemmel és rögtön átolvasta a jelentést , hanem ugyanaznap udvari köre előtt elismerését fejezte ki legkegyelmesebben a miniszter iránt, ami az alkotmányosság és liberalizmus minden hívében kétségkívül a legjobb reményeket és bizalmat képes megszilárdítani azok jövendője iránt. I. Oroszország valószínűleg nem ellenezné az új szövetség létesülését, mert azon időtől fogva, mióta III. Iván orosz uralkodó, Zsófia görög királyi hölgyet nőül véve, ki férjének nászajándékul a byzanti uralkodóház — mely a rómainak oldalága volt — czimerét, a kétfejű sast — az önuralkodás jelképét — hozá, s mely időtől fogva az orosz uralkodók némi örökösödési igényt tartanak Konstantinápolyhoz, ez időtől fogva kedvezőbb alkalom alig kínálkozott az oroszoknak, uralmukat Konstantinápolyig és az Adriáig terjeszteni, mint az új confoederatio alakulása alkalmával. Mert még azon nem képzelhető legjobb esetben is, ha a külhatalmak összedugott kezekkel néznék az új állam alakulását, belháború nélkül az meg nem történhetnék, s e belháborúk zavarában az orosz kénye-kedve szerint halászhatna, s talán még mielőtt a terv létesülhetne, polga-karjait kiterjeszthetné az Adriáig és Bosporusig, s onnan a Dardanellákig, épen úgy, mint midőn a XVII. század elején, a Hurik-ház kihalásakor, Oroszország belháboru színhelye lett, ez alkalmat felhasználva, a svédek Novgorodot, s a lengyelek Moskaut elfoglalták. S azon esetben is, ha sikerülne az új confoederatiót megalakítani, az orosz hagyományos terjeszkedési vágyait és igényeit könnyebben érvényesíthetné egy, rószenyvvel összeforrt erőtlen állam ellenében, mint egy erős Ausztria ellenében. Mert ha a rokonszenv az orosz irányában a keleti népeknél nem is oly felettébb nagy, de az ellenszenv sem épen oly nagy, mint némelyek állítják ; s ha a műveltebb osztálybeliek, „az ébredő fiatalság egész melegével ragaszkodnak saját nemzeti egyéniségük fenntartásához, és szabad nemzetek vágynak lenni, s nem orosz szolgák,“ de a műveletlenebb osztály, papjaikkal együtt, az oroszszal rokonszenvez, pedig Keleten a művelt osztály igen csekély, s az orosznak a belviszályok zavarában elég módja és alkalma volna, pénzzel, kitüntetésekkel, érdemjelek osztogatásával, kecsegtető ígéretekkel stb. magának pártot csinálni, mit természetesen felettébb megkönnyítene a vallás- és nyelvrokonság. — „Ez az út visz Konstantinápoly felé!“ E felirattal láttatott el Cherson déli kapuja. Az uj szövetség az oroszra nézve egyenesebb útt volna Konstantinápoly felé , pedig a világ legelső katonai lángesze, I. Napóleon szerint : „Konstantinápoly a világ ura. “ Poroszországnak egyáltalában nem állhat érdekében, hogy az orosz Konstantinápolyig és az Adriáig terjeszkedjék, s ennélfogva az új szövetség eszméje nála viszhangra nem találhat. Igaz, Poroszországnak érdekében állt Ausztriát mindig gyengíteni, de nem megsemmisíteni. E czélját Sadowánál elérvén, s a németországi fennhatóságra szert tevén , egymással békében lehetnek, és semmiféle jelekből nem lehet következtetni, hogy Ausztria a békés állapotot megzavarni akarná. De már Oroszország irányában egészen más helyzetben volna Poroszország, ha az Konstantinápolyig és az Adriáig terjeszthetné ki uralmát. Ez esetben Poroszország szolgai függésbe jutna az orosz irányában, mert vele tőszomszédságban lévén, viszály esetében azonnal ki lenne téve a hatalmasabb szomszéd csapásainak. Igaz, hogy a porosz és orosz uralkodók rokonsági összeköttetésben vannak egymással. De a politikában nem a rokonsági összeköttetés, hanem az érdek szokott befolyást gyakorolni, s minden idők történelme bizonyítja, hogy a világ legnagyobb eseményeit, igen ritka kivétellel, mindig az érdekek idézték elő. Ez annál nagyobb mértékben áll Poroszországra nézve, mert, miként Oroszország Nagy-Péter politikáját, úgy Poroszország Nagy-Frigyes nagy szellemének politikáját követi. Nagy F rigyes pedig erre vonatkozólag korona örökösének a következő utasítást adja : „Miután közönségesen el van ismerve, hogy a csalárdság gyalázatra és büntetésre méltó tett, oly új kifejezést találtak fel, mely a tény minőségét meglehetősen mérsékli, s ez új név: állameszélyesség. (Staatskunst) „Kétségkívül e szó egyedül a fejedelmiek kedvéért találtatott fel , mert illem szerint csak nem nevezhetnek bennünket semmirekellőknek és csalóknak. Azonban bármiként legyen, én önnek őszintén megvallom, mit értek az állami szélesség alatt. „Az állameszélyesség alatt én azon ügyessget értem , miszerint az éibberűnek minden iőben arra kell törekednie, hogy másokat rászedjen. „És én önt bizonyossá tehetem, hogy a világ minden hatalmasai ezen a pályán versenyt futnak egymással. Ezt előre feltéve, nem lesz oka szégyenlenie, ha csak oly szövetségeket fog kötni, melyek saját érdekét előmozdítják. Mire nézve ne kövesse el valahogy azon szarvas hibát, hogy szövetségeket felbontson, míg saját érdekével nem ellenkeznek , s tartsa magát szilárdan azon alapszabályhoz , hogy a szomszédok ártalmatlanná tételére legbiztosabb eszköz: őket mindenből kipusztítani. — Tulajdonkép szólva, egyedül ez azon állameszélyesség, mely országokat alkot és fenntart.“ A mely utasítást Nagy-Errigy és koronaörökösének adott, azt maga tettleg is több ízben követte, s erre vonatkozólag írja róla Macaulayt, . „Midőn Frigyes 1741-ben Mária Teréziát megtámadta és Sziléziát elfoglalta, hogy a vívmányt részére biztosítsa, gondja volt rá, hogy Francziaországot szövetségesül megnyerje. „Időközben Frigyes politikájában némi változásra gondolt. Ő nem akarta Francziaországot a Habsburg -ház rovására a szárazföldön túlnyomó hatalomra segíteni. Az ő első szándéka volt a királynőtől Sziléziát elvenni,s második szándéka volt, hogy rajta kívül senki más ne vegyen el tőle semmit. I. Terézia, angol közbenjárásra Sziléziáról lemondván, béke köttetett, s Frigyes szövetségesét azonnal cserben hagyta.“ Ha már Poroszország legújabb magatartását az itt mondottakkal összehasonlítjuk,'f'Aiddfeb arra mutat, hogy a porosz kabinet minden lépteit és tetteit most is nagy Frigyes szelleme vezérli és intézi, s Európának nincs oka attól tartani, mintha Oroszországtól pórázon engedné magát vezettetni. S amely okok Poroszországra hatnak, hogy semmi oly változást ne pártoljon, mely az orosz terjeszkedést előmozdítaná. Ugyanazon okok indítják Olaszországot is arra, hogy mindent gátoljon, mi Oroszországot tőszomszédságába hozhatná. Olaszország, Lombardia és Velencze birtokába jutván , Ausztriától nincs semmi kívánni valója, egymással jó szomszédok lehetnek. Mutatja ezt a magyar légió feloszlatása is, melyet mindaddig fenntartottak, mig Velencze birtokába nem jutottak. Mihelyt ez megtörtént, a légió feloszlattatok. Megszűnvén az ok, meg kellett szűnni az okozatnak is. Táltos, Pest, január 31. A „Wanderer" folytatja Bécsben gyártott párisi leveleit. Múltkori czikkünkből meggyőződhettek olvasóink, mily tisztátalan forrásból kell származni e.czikkeknek, melyek annyi elferdítést, annyi éretlen gúnyt és rágalmat tartalmaznak. A „Wanderer“ legújabb czikke nagyon alkalmas e meggyőződés megerősítésére. Most azzal gyanúsítja a magyar kormányt ama bizonyos ismeretlen czikkbe, hogy tulajdonképen nem is vasutakra és csatornákra, hanem háborúra szándékozik fordítani a felveendő összegeket. Természetesen, ezen állítás bizonyításával adós marad; azon tény, hogy törvényesen biztosítva van a hitelezőknek, hogy a felveendő összegeken kizárólag csatornák és vasutak fognak építtetni, hogy a kormány évenként számot fog adni az országgyűlésnek a felvett összegek hová fordításáról , ez czikkízó előtt nem nyom semmit. Mi az neki, egy kormányt, mely eddig szavát nem szegte meg, már előre törvény és szerződésszegésyel vádolni ? Mi az oly embernek, ki még a telekkönyvi bejegyzést is semmisnek — több mint semmisnek — nevetségesnek merte nyilatkoztatni? Úgy látszik, a „Wanderer“ és az ő czikkírója az egész világot gazemberekből állóknak tartja, akik csak azért kötnek szerződést, hogy azt ifiásnap megszegjék. De hagyjuk e tárgyat, nem akarunk tovább a „Wanderer“ levelezőjének lelkiismeretével foglalkozni. A „Wanderer“ levelezője nem csupán ügyes gyanúsító, de egyúttal nagy nemzetgazda is. Ő, mint az egész világon elismert elvet állítja fel, hogy az állam mindig drágábban épít, mint a magányosak, s a kedvező, s nemzetgazdaságilag hasznos és jövedelmező vonalakat csupán a magánvállalkozó bírja felkeresni. Legyen szabad erre megjegyeznünk mindenekelőtt, hogy azon, általa egész általánosságban felállított elv, miszerint az államnak nem szabad vasutakat építeni, még az elmélet terén sincs eldöntve, s még az elmélet emberei is — kiknek szavát egyébiránt döntőnek a fennforgó kérdésben el nem ismerhetjük — vitatkoznak a felett, várjon az államépítésnek, vagy a magánvállalkozásnak adandó-e az előny. A gyakorlat is fényesen megcáfolja czikkíró azon állítását, mintha az államvasutak rendszere általában károsnak ismertetett volna el. Ott van a belga vasut-rendszer, fényes bizonyítéka az ellenkezőnek; ott van Poroszország, melynek 1207 mértföldnyi vasutjából 1867-ben 165 mértföld államtulajdon, s 207 mértföld államkezelésben levő magán vasút volt, s 645 mértföld volt magán kezelés alatti magán vasút. Francziaországban is az állam és magánosok együtthatásának eredménye volt a vasut-rendszer nagyszerű kifejlődése. Magában Angliában élénken foglalkoztatja a szakembereket azon kérdés, nem volna-e jó, ha az állam az összes vasutakat expropriálná s az „Oeconomist“ -A mely közgazdasági dolgokban valamivel nagyobb tekintély a „Wanderer“-nél több czikket hozott újabb időben, melyben ezen expropriatió egyenesen sürgettetik, vagy legalább óhajtandóinak mondatik. Az Egyesült Államokról sem lehet azt mondani, amit czikkíró oly általánosan állít, s ha kell, kimutathatjuk, mily óriási erőfeszítést tettek ott mind maga az unió, mind az egyes államok, mind egyes városok a vasút és csatornaépítés terén. Minket azonban közvetlenül csupán azon kérdés érdekel,igaz-e, hogy nálunk Magyarországban a magánvállalkozás olcsóbban állította volna elő a vasutakat, mint az állam előállítani fogja?* Igaz-e továbbá, hogy jobban felkereste volna a hasznos vonalakat, mint az állam ? Névszerint igaz-e, hogy a zákány-zágrábi, hatvanmiskolczi és erdélyi vasutak, s a tervezett Dona- Tisza csatorna nem felelnek meg nemzetgazdasági érdekeinknek ? Az utóbbi két kérdésre kivétel nélkül a magyar kormány tervének előnyére esik ki a válasz, s az ellenkezőt sem a „Wanderer“ be nem bizonyította, sem eddig senki komolyan állítani nem merte. Ha a „Wanderer“ be fogja bizonyítani, hogy a kormány által a felvett pénzen kiépíttetni tervezett vonalak iránya elhibázott, meg fogunk előtte hajolni, de előre is megjegyezzük, hogy átalános phrasisok előtt meg nem hajlunk, mert mindig többet adhatni értelmes szakférfiak beható tanulmányozáson alapuló véleményére, mint egy gyűlölettől áthatott obscurus, és amint látszik, tudatlan hírlapíró fecsegéseire. Hogy a privát vállalkozás olcsóbban építette volna ki a mondott vasutakat, mint az állam kiépíttetni fogja, ezt szintén csak állítja, de ha nem bizonyítja a „Wanderer“ levelezője. Míg ezt teljesíteni nem fogja, addig bátrak leszünk magunkat egyszerűen a tényekhez tartani. A tények pedig, ezt, reméljük, a „Wanderer“ levelezője sem fogja tagadni, megcáfolják a „Wanderer“ állításait. Egy mértföld vasút az ausztriai birodalomban eddig átlag 846,000, Francziaországban átlag 1,225,000, Angliában átlag 1,616,865 forintba került, s még az egészen síkföldön haladó tiszai vaspálya is többe került 550,000 forintnál mértföldenként. A magyar kormány a zákány-zágrábi és hatvan-miskolczi vonalakat 339,000 forintért adta ki mértföldenként, pedig e vonalak részben vízválasztókon haladnak át, s hidak építését is szükségessé teszik. Hol itt a „Wanderer“ által állított drágaság? Nevezzen vasutat az ismeretlen levelező úr, mely ennél kevesebbe került ? Ne higgye, hogy mi nem értjük jajveszékeléseinek indokait! Jól értjük mi ezt, mert ismerjük azon urakat, akik a magyar kölcsönt minden áron meghiúsítani törekedtek, s akik most, midőn a kölcsön, áskálódásaik daczára is sikerült, vagy mint ők magukat a „Wanderer“ levelezője által kifejeztetik, „nem lehetetlen, hogy sikerül,“ szeretnék a világgal elhitetni, hogy az Magyarországnak csak kárára válik. Jól értjük mi mindezt, s belátunk a coulissák mögé, s reméljük, a magyar közönség szintén fogja érteni, és tudni fogja, mit tartson azon lapról, mely éveken át jó barátunk volt, s most Magyarország esküdt ellenségeivel szövetkezik. E közönségnek is felnyílnak most már szemei, s azt fogja mondani a példaszóval : „Isten, őrizz meg olyan jó barátoktól, mint a „Wanderer,“ — ellenségeim ellen majd csak megvédem magamat.“ Azon pedig, hogy majd miből fizeti Magyarország a kamatokat, ne tég e ilyéta most Wanderrer a magyar kormány jobban ismeri Magyarország fizetési képességét, mint ő, s a jövő évi budget, reméljük, meg fogja ezen az aggodalmait is szüntetni. Addig is elteszszük magunk-nak a „Wanderer“ ellenünk agitáló czikkeit emlékül; ne féljen, nem fogunk róluk megfeledkezni. A kibékülés. ii. S most már lássuk, hogy Európa akarja-e azt,hogy Magyarország régi szövetségét Ausztriával felbontva, egy uj szövetséget kössön ? Szombat, február 1,1868. 19. évi folyam. Bécsi dolgok. A régi „Presse“ egy czikkben szól a hadsereg kérdéséhez, mely czikk, úgy látszik, több akar lenni, mint a szerkesztőség egyszerű tapogatódzása. A régi „Presse“ e czikkben igen elismerőleg szól rólunk magyarokról, nem czélzatosan és dicsérőleg, hanem szándékainkat kutatgatva és kimutatva. Hogy mennyire találtak szavai, arra — bármint kedvére tennénk is vele, ezúttal nem felelünk. A régi „Préssé“ tetszik magának az ilyetén taktikában, ám teljék benne kedve. Mi ezúttal csak röviden kívánunk egyetmást megjegyezni. Mindenekfelett pedig arra nézve, hogy ellenünkben, és nekünk, épen általa tulajdonított czélzatainkkal szemben, a „P.“ csalhatanságot