Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)

1868-05-23 / 5423. szám

119—5423. Szombat május 23 18().1­19. évf folyam Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. fisso­ni földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó hivatalhoz in­tézendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva ! Félévre . „ 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é Hirdetni és ivfk díja* 7 hasábos petitsor egyszeri hír­de­tésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 ujkr Fest, május 22. 1868. Jókai Mór a „Hon“ 1868. május 21- diki számában a li­g’­itilesebbe­n d­ocu­­mentálja törvénytudói szakember voltát. Még nagyon fiatal korában tette rá törvé­nyes bírák előtt a jogi censurát, s van róla pecsétes diplomája is, így Jókai Mór szerencsésebb az ország­gyűlés nem egy tagjánál, mert nem minde­­niknél áll az asztalfiában ily megdönhetet­­len argumentum. Ezek, szegények nem bi­zonyíthatják egyébben törvény tudomány­beli képzettségüket, mint legfeljebb bi­zottsági és nyilvános tárgyalásoknál, vagy az irodalom terén, nem mint Jókai, ki, ha történetesen 1849 után le­m vala végzett emberré, ma a „Dr.“ czim úgy oda len­ne ragadva nevéhez, hogy mindenki első pillanatra is tudóst látna benne. Ez tehát csak véle­tlen, a fő dolog a diploma lé­tezése, mely előtt meghajlunk. Maguk az amerikai praesidensek, kiknek érteni kel­lett a tudományt, Washingtontól John­­sonig kevesen nyerhettek szakférfiúi pá­tenst. Nálunk, procator nemzetnél, egy gr. Szécheny­i Istvánnak aligha volt egyetlen egy pecsétes levele, mely ismereteiről ta­­nusko­dott volna, így sok nagy embert számlálhatnánk elő még, ki bármely gaz­dag volt tudományban és jártasságban, soha sem volt semminemű szaktudományi nemeslevél birtokában. De ne szóljunk a halhatatlan politikai talentumokról. Ki­sebb, d­e közelebbi, s azért elevenebb pél­dákkal is szolgálhatunk íme, itt van a „Pesti Napló“ szerkesztője, kin­k keve­sebb gondja lesz vala egy diplo­mára, hogysem ezóta rég el ne veszett volna, — de nem azért nincs neki, mintha elhá­­nyódott­ volna, hanem azért, mivel soha sem is volt. Examenjeit is csak imigy­­amügy tette le vagy köny­ben, vagy hír­lapban. Mi csak annyit állítottunk volt, hogy Jókai még nem bizonyította be eddig va­lamely szakbeli avatottságát. íme, most be­bizonyította, s azért a kérdései van dün­­­ve az ő részére. De bármily örömünkre szolgál ez az eset, egyben nem fog neki igazat adni senki. — abban, mintha „j e 11 e m s é r 10“ volna, hogy egy-egy képviselő szakkép­zettségében kételkedünk, s mintha külö­nösen jellemsértő ráfogássá válnék a hiba akkor, ha az illetőnek előttünk még addig ismeretlen diplomája van. Szerintünk, s minden elfogulatlan ember szerint, nincs abban csak árnyéka is a jel­lemsértésnek, és annyira nincs, ha valaki diplomatikus, mintha nem az. Tudomány, észbeli tehetség és talentum nem a morális vagy becsületérzés szükségképi kellékei. Nincsen-e itt ott rész orvos, rósz generá­lis, rósz pap, rósz poéta stb., kinek meg­adja mindenki, hogy a lehető legfeddhet­­lenebb ember? Még egy kis charlatale­­ria sem mindig jellembe vágó dolog, lehe­t az önbírálat hiánya. Hány hivatását té­­vesztett ember van, ki teljes jóhiszemű­­séggel meg van győződve képzettségéről és rátermettségéről! A hiba ez ítéletben van, é­s épen oly kevéssé ille­m az a jel­lemet, ha magunk vagyunk az ítélet tár­gyai,­­ nem egy idegen személy vagy do­log, sőt magunkat illetőleg talán mind­nyájan jobban ki vagyunk téve kisebb nagyobb tévedéseknek. Azért legyen Jókai megnyugodva. Nem­csak hogy magunknak nem volt legtávo­labbi czélzatunk sem megjegyzésünkkel a jellemei, ili­tni, haromn úgy véljük, olva­sóink közül — őt kivéve — egynek sem juthatott eszébe valami ilyes­­mi­ben“ megjósolá Kosuth úrnak, hogy izga­tásai által az ország állapota zavarba bo­­nyolittatik, s elvégre a reményleti szabad­ság terjesztése helyett szolgaiabb hely­zetbe sülyesztetik. Kossuth e figyelmeztetést rágalomnak nyilvánítván, izgatásait annál erélyeseb­ben folytatta, azok segedelmével az or­szág kormány­zójának méltóságáig emel­kedett, de, fájdalom, kormányzata folytán a haza a reménylett nagyobb szabadság helyett oly állapotba hülyesztetett, minél­fogva 18 évi időszakban alkotmányát, törvényes függetlenségét, önállóságát, ősi jogait, és mindazt, mihez öröklött hs­tással ragaszkodott, tökéletesen nélkülözni kény­szerítve volt. Hogy milyen sajátságunk voltak a má­sodrendű tényezők, az a dolog lényegére nézve közönyös , de annyi bizony­os, hogy a kezd­ményező, a vezető Kossuth volt, s minthogy a főhatalom az ő kezében összpontosult, az er­dményért is csak rá­­­nehezül a felelősség. K­ssuth mentheti magát az omággyű­­­­léssel, mely tetteit jóváhagyta akkor, mi­n­­dőn az események oda fejlődtek, hogy visszatérésről, választásról többé szó nem lehetett; de a dolgok az ő izgatásai, az ő vezetése alatt fejlődtek az a válságos pontig, melyről a haza bukása követke­zett be. Kossuth egyszer izgatásaival a világosi catastropháig vitte a nemzetet, s utóbbi fellépése oda mutat, hogy ezen egyszeri bukásunk és nyomorba sü­lyesztetésünkkel nem elégszik meg. Kossuth leveleivel oda törekszik, hogy a koronás király és a nemzet köz­t fenn­álló kapocs gyengitte­ssék meg, s elvégre szakittassék szét. Utolsó levelével azt erőktödik ránk fog­ni, hogy Mag­arország az osztrák biro­dalommal, mint rész az egésznél, összeol­­vaszatott, s függő ti­n­őségétől 2—300 em­b­r által megfosztatott Ezen valótlan állítását azzal iparkodik Kossuth indo­kolni, hogy a költségvetésben „állami“ és „országos“ terhek fordulnak elő. Ha Magyarország önállósága, vagy az osztrák birodalomba olvadása csak az adó elnevezésétől függne, akkor igen gyenge lábon állana közjoga. A költség­vetésben sok más neveket is t­alál Kos­­sunk, p. o. rendes, rendkívüli, közvetett és egyenes adó stb., mely­ek csak az elszá­molás tekintetéből használhatnak. Azon viszony, mely a dynastiát és a magyar nemzetet összefűzi, nem oly cse­kély és változékony alapon ny­ugs­zik, mint az egyes terhek megnevezése, hanem gyökerezik a sanctió pragmaticában és a többi sarkalatos törvényekben, s a teher, melyet viselünk, a mondott törvényekből és a nemzet biztonsága szempontjából foly. Az or­sággyűlés, melyet Kossuth meg­támad, csak a már meg volt tehernek mily arányban történendő viselését határozta meg. Midőn Kossuth az országnak az o­z­­trák birodalomba beolvasztását és önálló­ságának feladását oly silány alapra építi, mint a­milyen a különféle adók elneve­zése, azt árulja el, hogy kevés jártassága van a pénzügyekben, s azt bizonyítja be, hogy „A magyar forradalom férfiéi“ czí­­mű munka 15 dik lapján egészen találó­­lag van jellemezve. Az idézett műben az áll, hogy: „Kossuth egy életen át egy czé­lra mű­ködött. De nem diplomata. Az elérendő czélt tetőpontján ő maga buktatá meg. Annyival kevésbé finánc-operatőr. Az volna tán, ha e tan bankó nyoma­tás­ból és Duschek ajánlatai elfogadásá­ból állana. De Kossuth nemcsak a finánc-ügyek­ben, hanem, úgy látszik, hogy az állam eszméjére vonatkozólag sincs magával tisztában. Aristoteles idejétől fogva mai napig, minden államtudós azt tartotta, hogy az állameszme alatt azon társas nép összege értetik, mely egy törvényhz­ozó ha­talom alatt áll. Úgy hiszem hogy Kossuth nem kétli, miszerint Magyarország jelenleg kizáró­lag csak a magyar törvényhozó hatalom, vagyis a magyar kir­ály és országgyűlés hatalma alatt áll, te­hát külön államot képez. A magyar és osztrák törvényhozó ha­talom egymástól tökéletesen el van külö­nítve. A Skótországra való hivatkozás te­hát azt bizonyítja, hogy Kossuth tévúton jár. Skótország Angolhonba az 1707-ik év­ben olvadt be, egy 25 czikkből álló egye­sülési, okiratnál fogva. Skótországnak nincs külön törvényhozó hatalma, hanem ellen­kezőleg, Nagy-Britaania parliamentjének felsőházába 16 egyént küld a nem­esi rend közül, az alsó házban pedig 53 választot­t, képviselője által gyakorolja törvényhozó hatalmát. Skótország tehát épúgy, mint Izland és Wales, beolvadt Nagy Britanniá­ba. De nem úgy áll ez Magyarország és Ausztria közt. A magyar országgyűlés­e­n még egy os­ztrák képviselő sem jelent meg, de viszont a Lajthán túli retehszab­­­ba se­m jelenhetik meg magyar képviselő, és nem is kíván megjelenni. Várn­ak ugyan Magyarországnak olyan ügyei, melyek a pragmatica sanctioból folynak, de azok kedvéért önállóságát nem adta fel, mert azokat, mint kössük, ha gúnyos modorban tette is, beismeri, hogy küldöttség által intézi el a paritás alapján. Épen ez által akarata, sőt úgy lát­zik, tudtán kívül, maga Kossuth tesz a jól bizonyságot, hogy Magyaror­­s­­z­ág önálló. Azért, mert Magyarországnak olyan­­ terhei vannak, melyek a pragmatica­­ sanctióból következnek; s azért, hogy ő­k Felségének nem-magyar birodalmai ha­­­­sonló terhek alatt állanak, nem követke­­­­zik sem a magyar birodalom beolvadása , Ausztriába, sem megfordítva, sőt inkább­­ az ilyen hason eredetű terhek elkülönítése­­ is az önállóságot bizonyítja. Magyarán tágnak vann­ak tartó­ásai, s melyek a pragmatica sanctióból folynak,­­ s vannak olyanok is, melyeket önkényt vállalt magára, ilyen p. p. a vasúti köl­csön is. De ha az ilyen tartozás az ország­­ önállóságát csonkítaná, akkor kevés euró­pai állam volna önálló, mert tartozása­­ majd mindegyiknek van. Nem ily változékony alapon nyugszik­­ Magyarország független önállósága, ha­nem az ország alaptörvényein és azon királyi eskün, melyet Felséges királyunk az 1867-dik évi jun. 8-án következő sza­vakban tett le az országnak: . . . eskü­szünk az élő Istenre stb., hogy­­ Magyarország és társországai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épsé­gét sértetlenül fenntartand­­­­j­u­k stb. Kossuth továbbá azt mondja, hogy: „Az ősi hagyományos politika, mely ez összeolvadástól, mint a kárhozattól, s mindig visszaborzadott ... fel van adva, s a magyar nemzet önkényt maga­­ adta meg.“ Kossuth jónak látja az általa koholt beolvadásért a magyar nemzetet­­ korholni, s oly feltevésből indul ki, mint­ha a magyar nemzetnek csak Kossuth­­ engedelmével volna szabad saját ügyeit rendezni. Azt kérdjük Kossuthtól, hogy mikor került a magyar nem­et az ő gyámnok­­­sága alá ? — és hol veszi a v­akmerőséget, melylyel a magyar nemzetet oly lealacso­nyító váddal illeti mintha függetlenségét önkényt feladta volna? Vagy tán még most is azon illusióval kecsegteti magát, hogy a magyar nemzet az ő népe, mint azt 1849 -ik évi aug. 14-én Tergován kelt és Bemhez czimzett levelei­ben irta ? Gr. Széchenyi önnek egyidőben azt mondotta, hogy szálljon le a magas pari­páról. Én pedig arra kérem, hogy szün­­jék meg valahára, a­nélkül is sokat szen­vedett nemzetünket, veszélyes izgatások­kal háborgatni. Ön panaszkodik, hogy belügyminisz­teri rendelet által notóriusnak kiáltatott ki. De kére­m, el lehet-e azt nézni, hogy ön a koronás király és a nemzet közt törvé­nyesen fennálló kapcsot megtámadja, s a népet nyugalmából felzaklatván, ezen ka­pocs elszakítására izgatja. Ily bűnre nem a miniszteri rendelet, hanem a törvény szabja ki a notóriusságot. Ön utolsó levelében egyenesen a ma­gyar nemzetet támadja meg; hiszi-e, hogy ezt törvényeink megengedik ? Mondhatja­­, az magát jó hazafinak, ki nemzetünk el­len merészel pártot ütni? Ön az országgyűlés 2—300 tagját, te­hát többségét, az ország önállóságának feláldozásával hamisan vádolja. S ezzel sem elégedvén meg, a fennálló hatalom ellen a 15 milió népre hivatkozik. Azt mondom, hogy hamisan vádolja , mert az ország függetlensége Világosnál veszélyeztetett, hova a nemzet sorsa az ön vezetése és kormányzósága alatt vi­zetett. I­m­étlem, hogy hamisan vádolja, mert az, hogy van országgyűlésünk, koroná­zott királyunk, felelős nemzeti kormá­nyunk, Erdélylyel kiegészített országterü­letünk, s országa ikr­ek független önálló­sága, nagy­részt épen azon 2—300 szep­lőtlen honfiak érdeme, kiket Kossuth gya­núsítani törekszik. De hamis vád azért is, mert a gyanúsí­tott országgyűlési többséget nem oly ér­dekek kötik az országhoz, mint Kossuth párthí­veit , Asztalost, Madarászt, Böször­ményit­, s.b., hanem higgadt hazafiság, bölcs előrelátás, a körülmények kellő számbavétele és azon törekvés, hogy a ha­sa békés után eljuthasson anyagi és szel­lemi kifejlődéséhez. Végezetül arra kérem: fontolja meg, hogy mire vezethet újból megkezdett iz­gatása, s mi lesz nemzetünkből, ha még egyszer vérengzést idézne elő újabb fel­lépése?? Stb. Sürgetés e népnevelési törvény alkotása ? (Ajánlva a kormány ás az országgyűlés figyelmébe.) I. Egy év óta többször volt alkalmunk tapasztalni, hogy országos életünk átala­kulásával, a politikai izgalmak közepette is mily élénk érdeklődéssel viseltetik kö­zönségünk a népnevelés ügye iránt. A múlt évben K. Eötvös Józsefnek a népne­velési egyleteket indítványozó felszóllalá­­sára a napisajtóban egész kis irodalom ke­letkezett e tárgyról. Az országos költség­vetésben a népiskolai szükséglet fedezé­sére kitett összeg csekély voltát a közön­ség minden oldalról indignatióval fogadta, úgy hogy még a­kik a kormánynak e pontra teendő nyilatkozata előtt nem akartak is felette kárhoztató ítéletet mon­dani, kénytelenek voltak hallgatásukkal elismerni, hogy a költségvetésnek nemze­tünkre majdnem szégyenítő eme pontja, nem védhető, nem igazolható. A közokta­tási minisztert a lapokban is többször tü­relmetlenül támadták meg, hogy miért nem fog hozzá a népnevelés szervezésé­hez, s erre vonatkozó munkálatait miért nem terjeszti a törvényhozás elé ? — A kép­viselőházban a miniszternek minap tett azon nyilatkozatot, hogy népnevelési javaslata készen van, nemcsak a ház fo­gadta pártkülönbség nélkül osztatlan tet­széssel, hanem a hírlapok is c­zikkekben üdvözölt­ék a nehezen várt vendég érkezé­sének kilátásba helyezését. Mindezt annak örvendetes bizonyságául tekinthetnők, hogy nemzetünk valósággal belépett az európai cultur népek sorába, mert közműveltségének emelését első ren­dű érdekének tekinti; mert belátja, hogy XIX. századbeli szabad alkotmányát az által biz­osíthatja, ha mindenekelőtt arról gondoskodik, hogy a nép a műveltségnek azon fokára emelte­sék, melyen a szabad­ság élvezetére és a modern államélethez szükséges vagyonerő előteremtésére elég értelmes teend. A közérzület nyilvánulásai által oko­­z­ott örömet azonban megzavarja a kor­mány késedelmezé­s, mely épen mivel a viszonyokból sem indokolható eléggé, aggodalommal tölti el mindazokat, kik a nemzet anyagi és szellemi erejének kifejt­­hetése érdekében ragaszkodnak Deák po­litikájához, s az e politika által eszközölt kiegyenlítéshez, s a kiknek erős hitük, hogy az 1867-ki közjogi törvényeink vál­toztatása nélkül lehető vagyoni és művelt­ségi viszonyainkat a kor kívánalma sze­rint rendezni. Közoktatási miniszter úr a házban azt m­ondá, hogy népnevelési törvényjavasla­ta készen van, s azt annak idejében elő fogja terjeszteni. Vájjon mikorra gon­dolta a miniszter úr elérkezendőül annak idejét, a­mivel nagyon el vagyunk késve, s a­minek régen ideje lett volna ? A miniszter úrnak tudnia kell, hogy a népnevelésnek törvény általi szabályo­zása az országnak nemcsak nagy fontos­ságú, de egyik legsürgetősebb teendője. Népoktatásunk oly szégyenletesen hátra van maradva, hogy csak az vigasztal, mi­ként elmaradásunknak nem egészen ma­gunk vagyunk oka. Törvény alkotásáig a miniszter keze nagyon meg van e téren kötve, pedig ha azonnal teljes erővel hozzá foghatna is iskolák állításához és szerv­ezéséhez, s egy bűv­vesszővel egy­szerre oly állapotba varázsolhatná is nép­iskolai oktatásunkat, mint Schweiczé Va­gy Poroszországé, annak gyümölcseit mégis 15—20 év múlva élvezhetné az állam. A miniszter úrnak tudnia kell, mert hi­szen még a tanügygyel foglalkozó ma­gán­emberek is tudják és bebizonyíthatják, hogy az országban az elemi iskoláztatás roszabb lábon áll, mint volt a Bach-kor­­szak alatt, már csak annálfogva is, mert­­ ma sokkal kevesebb tanköteles gyermek jár fel az iskolába, mint akkor. Az abszolút kormány rendeletei folytán a szolgabírák kényszeríthették a szülőket gyermekeik iskolába járatására. A ma­gyar minisztérium még semmi ily rende­letet nem bocsátott ki az autonóm várme­gyékhez. A nemes vármegyék pedig—alig egy kettő kivételével — semmit sem töröd­nek az iskolákkal. — Az absolut kormány alatt részint a szolgabirák, részint a kor­mány rendeleténél fogva, kath. papok szorgalmasabban vizsgálták az iskolákat. Ma ez is megszűnt. *) A szolgabirák felé sem néznek az iskoláknak, a hol pedig kath. papok, a régi rendeletre támaszkod­va, látogatni akarják a városok és közsé­gek által fentartott iskolákat, épen e ta­­vaszszal több helyütt tudom, hogy nem fogadták őket el, s a község sérelmi pa­naszt intézett a kormányhoz ez intézke­dés, mint az absolutismus maradványa ellen. Az iskolák ügyelet nélkül hagyásá­nak, a hanyagabb tanítás mellett még az a következménye,hogy azon néhány gyer­mek is, ki feljár, alig tanul pár hónapon ker­esztül, mert az iskola az év nagyobb részében zárva van. — Ha e bajokon gy­orsan és országos intézkedések által nem lesz segítve, népiskolai oktatásunk azon csekély fejlettségéről is, melyre ed­dig felvergődött, annyira visszahanyat­­lik, hogy évek alatt sem lesz képes a kor­mány helyrehozni a hibát. — Ez össze­hasonlítás által a világért sem a Bach kor­szakot akarom dicsérni. A­mit elmondtam, az a tény. Az absolut kormány az oktatás terén is korlátlan hatalommal intézkedhetett; a felelős minisztérium törvény nélkül majd­nem semmit sem tehet. Népiskolai törvé­nyünk pedig nincs, tehát legyen gyor­san. — Amerikában, in­dén egy várost vagy községet akarnak alapítani, még mielőtt lakosok volnának, az iskola szá­mára hasítanak ki telket és birtokot. — Poroszországban I. és II. Frigyes még a hadsereg szervezésénél is előbb gondos­kodtak az iskolákról, s mindenek előtt a közoktatás rendezésével vetették meg Po­roszország államiságának, sőt, mint a kö­vetkezések megmutatták, nagyhatalmi ál­lásának­­ alapját. Felette szomorú vol­na, ha a szabaddá lett Magyarország a XIX. század második felében azzal kez­dené meg újból állami életét, hogy a nép­iskolai közoktatást roszabb állapotba en­gedi sülyedni, mint volt az a nemzet el­nyomatása idejében. Az iskolák eddig tudott létszámának a községek létszámával összevetéséből ki­derül, hogy néhány ezer község van az országban iskola nélkül. De melyek azon községek ? Hol, minő iskolát kellene állí­tani? Mennyi költségbe kerülne az? E kérdésekre a kormány is bajosan tudna felelni. Hát miért nem küld ki a közokta­­tá­s miniszter embereket, kik a szükséges statisticai adatokat összegyűjthetnék, s a kormány ismerné, minő körülmények kö­zött, minő módokon, s az államnak mennyi terheltetésével lehetne köznevelési va­­kon segíteni ? Erre ismét azt mo­dja, míg törvény nem hatalmazza a kormányt, addig ily lépést nem tehet. Az ellenzéki lapok panaszkodnak, hogy a cultusmi­­­isztérium személyzete szüksé­gesnél nagyobb,­­ nincs arányban a mi­nisztérium által láthatólag végzett mun­kával. A kormány emberei pedig azt mond­ják: törvény nélkül nem dolgozhatunk sem itt, sem ott stb. E bajokat nem a cultusminiszter elleni panaszképen, hanem csak annak indoko­lására hoztam fel, hogy valóban égető szükség volna egy népiskolai tör­ényt al­kotni, a­mi annyival könny­ebben lehetős mert hiszen a reá vonatkozó javaslat már készen van. Igen, de ha e törvényt az élet szüksége sürgősen követeli, a közönség türelmetle­nül várja, a miniszter készen van vele, miért nem terjeszti hát a törvényhozás elé? Mi nehézségek gátolják? Kormányköreink iránt annyi bizalom­mal viseltetem, miként nem teszem fel róluk, akár hogy szánd­ékosan mulasztást követnének el, akár hog népünk művelő­dését első gondjaik közé ne számítanák, s hogy arról törvény által is intézkedni, reális nehézségek nélkül késnének. Épen *) Nem szólok itt a protestánsokról, kiknél jobban ügyelnek ugyan az iskolákra, de a kik az egész ország lakosságának alig év­ét ké­pezik. Még néhány szó Kossuth Lajos levelére. A „Magyar Újság“ 11- ik számának vezérczikkében oly válogatatlan, s a mi­­veltebb irodalom modorától oly messze eső kifarkadásokra vetemül, miken a ko­moly olvasó csak szánakozhatik. E czikk végreo­raiban igy szól : „Ha a magyar, mint nemzet, élni fog, csak azon eszme és érzés által lelkesítve fog élhetni, melyet K­osuth­, és nem az ál­tal, melyet Széchenyi, Deák de morá­lisaik tanaikkal képviselnek.“ Nem tartjuk érdemesnek a „Magyar Ujság”-ot, melynek a nép bujtogatásán kívül semmi czélja sincs, hogy vele polé­miáb­a bocsátkozzunk. Ezen vad felkiáltás azonban ar­ra indít, hogy Kossuth levelére még néhány szó megj­gyzést tegyünk. Gróf Széchenyi István már 1847-dik évben irt „Politikai programai töredékei­

Next