Pesti Napló, 1869. augusztus (20. évfolyam, 175–199. szám)

1869-08-10 / 182. szám

­­y­k­m . A közös ügyek tárgyalására ki­küldött magyar országos bizott­ság teljes ülése. (IV. ülés.) Bécs, aug. 7. Az ülés kezdődik d. u. 1 órakor. Elnök : M­a­j­l­á­t­h Antal gr. Jegyzők : R­a­j­n­e­r Pál és Fodróczy Sándor. A közös kormány részéről jelen vannak : Orczy Béla b. külügyminiszteri osztályfő­nök , Weninger Vincze pénzügyminisz­teri osztályfőnök. Ülésközben megjelent K. B­e­c­k­e közös pénz­ügyminiszter és B­e­u­s­t gr. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetvén, Petrovay Ákos intézkedést kér az iránt tétetni, hogy a bécsi lapok a delegatióban tar­ 182. szám. Szerkesztési iroda: f'-br„ncst«k-tere 7. seim. L emelet. K. U.. ..«ellemi részét illető minden S.iH’Amény a szerkesztőiséghe« intézendő. R*o»*entetlen levelek csak ismert részektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. czím (íldszint A lap anyagi részét illető költe­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. ESTI MPL Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre. . . . . 11 frt. Negyed évre ... 6­­­50 kr. Két hóra................... 3­­­70 kr Egy hóra : 1­85 kr. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszari hir­detésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit-aoi 25 nj kr. ol fi r------------=—=— -­hűim 30JJ Előfizetési felhívás ESTI NAPLÓ 1869-ki julius—deczemberi folyamára. Elő­zetetti feltét­elek : Pesten hándos hordva, vidékre postán küldve: A julius—deczemberi fél évre .... 11 firt. — A julius septemberi negyedévre .... 5 frt 50 kr*­Egy hónapra....................................................1 frt 85 kr Az „Athenaeu­m“, Irodalmi 1ő nyomdai rénövénytársulat, mint tulajdonos és kiadó. aug 9­st &1 9. (i.) „A derék hajó, mely már nem egy vihart és véres harczot állott ki, újból el­­hagyja, a kikötőt, melyben 18 évig tespe­­dett. Az indulás órája jelen van, a hor­gony felhuzatik, a szél megered, a hajó lebegni kezd. Jó kivonataink kisérik.­­ így ir Francziaország legújabb moz­galmai él Prevost-Parados, ki hazájának állapotait jogosult pessimismus szemüve­gén keresztül mérlegeli s a mélyebbre t­erjedő, múltat és jövőt befoglaló eszmél­­kedés ritka emberei közé tartozik. A „Nouvelle France“ írója, ki művé­ben mint a sebben a kutaszt vezető orvos tűnik fel,ki kíméletlenül, de biztosan jelzi a kórállapotot, ki csak nem rég merészen, keserített hazafiságának bátorságával rán­­­totta le a leplet hazája fokozatos sülye­­déséről, most reményt látszik meritni; azt hiszi, hogy Francziaország végre de­­r­ült csillagos ég alatt evez be az alkot­mányosság kikötőjébe a­nélkül, hogy a forradalom gőzölgő vére borítsa a fedél­zetet, a­nélkül, hogy egyes emberek zsar­noksága valaha visszatérhessen, a­nélkül, hogy a szabadság virága most is teljes pompájában hullassa le szirmait, mint el­hullott annyiszor, mig a gyümölcsöt, melynek a virágzás után kell vala követ­keznie, e nép állandóan sohasem élvez­hette. Prevost-Paradol remél Francziaország alkotmányos állapotában és Göthe állás­pontjára áll : Wähntest du e­wa, Ich sollte das Leben hassen, In Wüsten fn­ehen, Weil nicht alle Blüthenträume reisten ?.. . Még 1848-ban a júliusi na­pokban egy európai hirű publicista Her­zen Sándor így írt Francziaországról : Páris­­ól mily soká ragyogott e név, mint fénylő csillagzat a népek fölött? Ki nem szerette, ki nem hódolt meg előtte? De ideje letelt, hadd lépjen le a szín­pad­ól. A júniusi napokb­an oly harczot kezdett, melyet sohasem fog meghar­­czolni. Páris megöregedett, az ifjú képze­letek nem állnak jól neki; elpetyhüdve, erős rázkódásokra van szüksége, hogy újra élhessen, a Bertalanéjekhez és a sep­temberi napokhoz van szokva. S ma, midőn a franczia nép nagy része tudatára jutott megaláztatásának, midőn a nagybátya kezéből az unokaöcs kezébe került, midőn hangosan, a közérzület és nemzeti erő teljes érzetével kopogtat a császári hatalom ajtaján, ma csodálatos­ megelégedni látszik oly engedményekkel, melyeket az angolok ezelőtt kétszáz évvel visszautasítottak volna. A párisi sajtó ál­talános hangulata legalább ezt látszik tanusítni. Az ellenzéki lapok, melyek szá­mot tesznek, eléggé békülékenyen nyilat­koznak s december 2-káért „mely nem dátum hanem bűn“ mintegy megbocsát­va, jobbot nyújtanak a császárnak, ki arczán sértett fensőségének érzetével, iratain pedig megtörve a nemzeti kény­szer által, habozással és kétértelműségek­kel, nyújtja a magáét. így Francziaország először adja jeleit,­­hogy hajlandó magát megadni száza­dunk általános jellemvonásának , a lassú fejlődés rendjének, s lemondani a teljes szabadság élvezetéről egy darab időre, hogy aztán a lassú parliamentáris küzde­lem és tartósság által is megerősítve, az egészet hatalmába kerítse. S így, úgy látszik, ideje még nem járt le, még nem lép le a sz­apadról, nem öregede­t meg, s az ifjú k­özéletek, mérsékelve a megfon­tolt haladás s a forradalmi eszmék leküz­dése által, még mindig jól állnak neki; s ha igaz is, hogy egy kissé nagyon is elpetyhüdött, hogy újra élhessen, talán nem lesz szüksége Be­rtalanéjekre, septem­beri napokra. Francziaország nem gyű­löli az életet, nem menekül sivatagba azért, hogy álmainak nem érlelődött meg minden bimbaja. Most történik először, hogy a lassú transactiók terére lép. És­pedig sikerrel. Mert ha meggondoljuk, hogy három ren­dítő forradalom semmi állandó szabad­sággal sem jutalmazta, csak reményteljes alkotmányok felforgatását és zsarnokok felülkerekedését eredményezte, úgy a mai franczia ellenzék mérsékletével és fokozatos pressiójával az utóbbi néhány év alatt sikerdús eredményeket vívott ki. Mindezekből természetesen még nem köv­ekezik az egész műnek sikere. A fej­lődés menetét, a parliamentarismus lassú de biztos haladását meg kell szoknia a franczia nép izgékony vérének. Egy nagy kitörés lehetősége még korán sincs el­­mellőzve, csak elodázva. S a teljes elmel­­lőzés ismét a császári hatalom magatar­tásától fog fü­ggni, akar-e a megkezdett után tovább haladni, így a nemzet zöme talán kielégíthető lesz, s nem fogja túl­szárnyalni akarni mérsékelt vezér férfiait. Természetesen ide nem lehet érteni a Boulevardok flaneurjeit, kiknek bibliája a „Rappel“ és a „Reviil.“ Ezeknek nem tetszett soha semmiféle régimé, s így kö­vetkezetesen a mai sem. Hogy az orlea­­nisták szintén nem ö­rvendenek a conces­­sióknak, ez nagyon megfogható. Ha a császárság alatt megszilárdul a parlia­mentarismus, az orleanisták lejátszták sze­repüket. Látni való tehát, hogy Francziaország új alkotmányossága nem a legveszélyte­lenebb h­anemok közt indul meg. Sok az egymás ellen működő érdek, s mindezek közt biztosan vezetni keresztül a közügyek biztos fonalát, ehhez oly bölcs tapintat kell, melyhez a franczia több tanulságot mint gyakorlatot szerzett. Bécs, augusztus 8-án. (1.) A delegatio mintegy egy hónappal ezelőtt nyittatott meg. Nem henyélt, de működése az elsőbb hetekben egészen zaj­talan és majdnem észrevehetlen volt : az egyes albizottságok tanácskoztak szak­­mányuk körében, és a szárazi haderő ügyeit tanulmányozó bizottságon kívül, a többiek már, mint a hírlapokból látható is volt, jelentéseiket beadták, sőt, a pénz­ügyi és külügyi jelentések már a delega­tio nyílt üléseiben is tárgyaltattak. Mint előre is látható volt, a közös pénz­ügyminisztérium budgete megállapítása valami érdekes eszmecserére, vagy meg­takarításra nem vezetett. Az albizottságot és magát a delegációt ezen p­nzügyi kér­dések megállapításában ugyanazon szel­lem és ugyanazon nézetek vezették, me­lyek törvényeinkben vannak letéve és azoknak korlátain belől, a múlt delegatiók által megállapíttattak. Látni való azon­ban, hogy míg bezárt számadások nin­csenek a pénzügyi kérdésekben a dele­gatio kezében, addig a múltra vonatkozó ítéletei mindig csak feltételesek, tapoga­­tódzók lesznek és az illető kezelő hivatalo­kat a felelősség alól fel nem oldozhatja. Bezárt számadások pedig még ez új kor­szakban nem lehetnek. Az első közös bud­­get, mely a delegátiók által szavaztatott meg, a 68 iki volt. A fennálló gyakorlat szerint, még hat hónapig az év eltelte után elfogadtatnak az illető minisztériu­mok részéről a megszavazott költségve­téseket terhelő utalványok. — Tehát az 1868-iki évi budgetet terhelők 1869-iki jun. végéig. Ekkor kell még a monarchia különböző részeiben levő számadásokat összeállitni, egybevetni és pontos meg­vizsgálás végett, a főszámszékhez áttenni. Mindez, igen természetesen, júl e­l­ső napjától mostanig meg nem történhetett, és így bezárt számadások a delegatív tár­gyalásait nem képezhették. Egyébiránt, a pénzügyi albizottság aján­lotta megváltoztatni a fennálló gya­korlatot és ajánlotta elfogadni, hogy csak három hóig legyen még joga a mi­nisztereknek a lefolyt év budgetére utal­ványozni. Ez ellen, mint kivihetetlen el­len felszóllalt a közös pénzügyminiszter képviselője Weninger. Erre következett egy nagyon zavaros tanácskozmány, melynek végén a felmerült három indít­vány közül egyik se nyert átalános több­séget. Én, megvallom, nem látom azt a nagy fontosságot, melyet fektettek némely bi­zottsági tagok arra, hogy a számadások ak­kor vagy emekkor rekesztessenek be, hogy addig, vagy eddig terjedjen a mi­niszternek utalványozási joga. Felfogásom szerint a fődolog, hogy legyen bizonyos rend megállapítva e tárgyban, és világos legyen, hogy mikor micsoda pénzt szabad költeni a miniszternek, és tényleg, mikor micsoda pénzt költött a miniszter. Egy varázsütéssel egyszerre minden számadá­sokat bezárni, minden utalványozási jo­got megszüntetni, minden számadást meg­vizsgálni, hogy ítéletet lehessen róla monda­ni, teljes lehetlenség. Ha bármely perc­ben megszűnik az utalványozási jog a múltra, rögtön kell következni az utalványozási jog új megadatásának a helyes korlátok kö­zött , mert mindig vannak olyan pénzügyi viszonyok, melyek elhúzódtak. Fennakad­tak és nem követték magának a budget­­nek szabályos kimértségét. Ki lehetne mondani, hogy a kormánynak dec. utolsó napján lejár utalványozási joga, de azon esetben jan 1-jén fel kellene azt hatal­mazni arra, hogy a múltra vonatkozó kö­veteléseket kielégí­tesse. Azt pedig nem lehet soha kimondani, hacsak igen czifra utánszám­ításoknak és rectificatióknak nem akarunk utat nyitni, hogy magával az utalványozási joggal együtt elenyészik a pénztárak fizetési kötelezettsége. Ezen esetben, ha mindkettő teszem deczember 31-én végződnék, könnyen meglehet, hogy pl. valamely vállalkozó, ki egy mi­nisztertől deczember végén kap valamely, bármily jelentékeny utalványt, tulajdon­képen egy értéktelen papirost kapott.­­ Annyival kevesebb fontosságot tulajdoní­tok az utalványozási jog és számadások bezárása kérdésének a delegátióban, mert általán nem hiszem, hogy el lehetne érni, hogy az országos bizottság a megelőzött év zárszámadásai nyomán álla­píthatná meg költségvetését; teszem az 1871-re szóllót az 1870-iki megvizsgál­t zárszámadá­sok nyomán. Végre, másnap elfogadta a delegatio, hogy a közös minisztereknek utalványo­zási joga a lefolyt év után még három hónapig tartson ; az utalványok kifizetése pedig még további három hónap alatt történhetik. Közvetlenül a pénzügyi vita megkez­dése előtt három int­rpellatio is nyújta­­tott be, és pedig mindhárom a külügy­miniszterhez. Fodróczy és Stratimirovich bizottsági tagok külön-külön interpella­­tiót nyújtottak be az iránt, hogy a horvát czimet is vétessék fel a kereskedelmi lo­bogóba. Gr. Bethlen F. és K. Kemény G. pedig együtt, azon rendetlenségek és erő­szakosságok tárgyában, melyek a duna­­fejedelemségi ref. egyházközségek körében jöttek elő. Felelet még egyikre sem ada­tott. Lehet, hogy maga idejében még min­denikre visszatérünk, tett beszédeket valószínűleg, mert a magyar nyelvet nem igen értik, elferdítve ne adják, mint ez az ő beszédével történt. Legjobb volna nekik vagy a hivatalos naplót, vagy a delegátió gyorsíróit rendelkezésre bocsátani. F­i­á­t­h Ferencz báró nem hiszi a Petrovay által ajánlott módot kivihetőnek. Zsedényi Ede általános derültség kö­zött megjegyzi, hogy ezen már nem lehet segí­teni, mert hát a­ki a minisztérium ellen beszél, annak a beszédét a lapok nem jól hozzák, mind hiába, a­mint azon sem lehet csodálkozni hogy ha valamely lap, pl. a „Pester Correspondent“ nem érti a kérdést, mely tárgyalás alatt van.. Az indítvány elejtetvén, P­etrovay Ákos a következő interpellátiót intézi a közös külügy­minisztériumhoz : 1) Várjon a Dunafejedelemségben, különösen a magyar birodalombeli alattvalók ellen úgy­szólván periodice felmerült ingerkedések csak a véletlen szüleményei, és az illető hivatalnoknak csupán túlbuzgóságából származnak-e, vagy pe­dig annak oka mélyebben rejlik, és nem más, mint egy nem barátságos hatalom bujtogatásai. Továbbá kérdi, van-e tudomása a közös külügy­miniszternek arról, mit legközelebb Európa­­szerteszét kürtőinek, hogy egy romániai csapat megtámadta a határokat ? Orczy Béla báró közös külügyminiszteri osztályfőnök : Az interpelláció által kívánt in­dokra nézve a dolog kényes természeténél fog­va nem adhat fölvilágosítást Tény az, hogy kisebb nagyobb viszályok rendesen elő szoktak fordulni. Leggyakoribbak az úgynevezett határ­villongások, melyek Erdélynek Oláh- és Morva­országokkal határos részein szoktak előfordulni, ott, hol az úgynevezett kétes területek vannak, így a legközelebbi napokban a zákori határon azon hír terjedt el, hogy a határszélen nagyobb mennyiségű zsindelyvágás történik. A lakosok az elöljáróval élükön elmentek a helyszínére, s meggyőződtek, hogy az ottani vámhivatal a zsin­delyvágást csakugyan elrendelte. Midőn azonban az illető­nek tettüket sze­mükre lobbantották és őket a további vágástól eltiltották, azok a vágással felhagytak, sőt meg­ígérték, hogy a már levágott fáért az árt meg fogják fizetni. Fegyveres támadás nem történt, mindössze egy úgynevezett őrköpenyt toltak át még inkább a magyar határra. Az erdélyi térpa­­rancsnok tudósítása szerint azonban nem sokára ezután 780 főnyi fegyveres erő 12 ágyúval állott meg a határnál. Az oláh kormánynak ezen iga­zolatlan eljárásával szemközt a kormány megtett minden intézkedést, hogy azon esetben, ha a felállított katonai erő a határokat átlépné, azt annak módja szerint nyomatékosan visszautasít­hassák. (Helyeslés.) V­é­c­s­e­y József interpellálja a külügyminis­­zert, vájjon lehetségesnek hiszi-e, hogy a Darda­nellákon illetőleg a Bosporuson keresztül evező kereskedelmi hajók irányában azon hosszadal­mas formaságok, melyeknek azok ott kitéve vannak, megrövidíttessenek. Továbbá az adriai öböl torkában van két hely, melyek a hajózásra nézve igen fontosak, nevezetesen Fanó és Sza­­zana, melyeknek egyike a török,másika a görög kormányhoz tartozik; hajlandó-e a közös kül­ügyminiszter intézkedéseket tenni, hogy e két helyen a szükséges világító tornyok, talán in­­ternationális költségen felállíttassanak. P­u­­­s­z­k­y Ferencz: Midőn erre megkapjuk a feleletet, talán határozattá is emelhetnék, hogy ezen interpellatioban említett intézkedések mi­előbbi életbeléptetése a delegationak óhaját ké­pezi. Orczy Béla b. Törökország a Bosporust saját területének tekinti, s a fölött egészségügyi, rendügyi, és jogi tekintetben intézkedik. Minden hajó, mely a Bosporus partjaira érkezik, egész­ségügyi tekintetben tartozik úgynevezett prati­­cát venni, vagyis egészségügyi irományait elő­­m­utatni azon várakban, melyek a parton feállit­­va vannak. Naplenyugta után hajónak a szoro­son átmenni nem szabad. Ez kétségtelenül na­gyon terhes és ezen intézkedés megszüntetése végett lépések történtek a kormányok részéről is, de e lépéseknek eredménye csak reánk és Francziaországra nézve volt, a­mennyiben a két postaszállító-társulat , a Lloyd és a Messagerie Impériale hajói a török kormány hallgatag be­leegyezése mellett hosszas formaságok nélkül járhat keresztül a Bosporuson. Írásban azonban ezen engedély nem adatott, mert a török kor­mány fél, hogy akkor más hatalmaknak is meg kell azt adni. Ugyan­így feltartóztatnak a hajók, midőn a konstantinápolyi kikötő előtt a vámszedési vizs­gálat tartatik. A török kormány ismeretes szí­vóssággal ragaszkodik régi jogaihoz, de a kor­mány s különösen a külügyminisztérium a kereskedelem érdekében minden igyekezetüket oda fogják irányozni, hogy e fentartóztatás meg­szűnjék. A­mi a Szezano szigeten felállítandó világító tornyot illeti, ebben azon nehézség me­rült fel, hogy Törökországban a világító tornyo­kat egy társaság kezeli, melyet nagyon nehezen lehetett arra bírni, hogy új befektetéseket te­gyen, de rövid idő előtt az ottani nagy­követnek közbenjárására a nagyvezér megígérte, hogy ezen ügyet maga is sürgetni fogja. Fanó szi­getre nézve a görög kormány már tavaly meg­ígérte egy világító toronynak felállítását, de a kormány által figyelmeztetvén ezen ígéretére azt felelte, hogy most nem lehet, mert pénze ar­ra nincs. A delegatio helyeslését jelenti ki az adott vá­laszra. Tisza Lajos a következő interpellációt inté­zi a közös hadügyminiszterhez : 1) Mily intézkedések történtek a közös had­seregben arra nézve, hogy a különböző vallás­­felekezetü katonák vallásukkal ellenkező isten­­tiszteletre ne kényszerittessenek. 2) Van e gondoskodva arról és mily módon akar a hadügyminister intézkedni, hogy minden kedd, aug. 10-1869. 20 évi folyam, hitfelekezetű katona időről időre saját hitfeleke­­zetének megfelelő istentiszteletben vehessen részt és a szükséges egyházi gondviselésben ré­szesüljön. 3) Mily indokok vezették a közös hadügymi­nisztert arra, hogy a két protestáns hit­feleke­­zetre vonatkozó minden ügyben a reformátusok mellőzésével egy evangélikus lelkész tanácsával éljen, azt hivatalos tanácsadójává kinevezze, sőt superintendensi czimmel felruházza, holott senki hivatva nem lehet más vallásuak lelki ügyeiben tanácsokat osztogatni és holott a superintendens czim általán nem dekretáltathatik és csakis az egy kerületet képező egyházak vannak erre fel­hatalmazva; továbbá mi szükség van általán egy álkinevezett vallási tanácsadóra, holott sokkal egyszerűbb!) volna az illető egyházak meghall­gatása által a követendő irányt kipuhatolni. Közöltetni fog a közös hadügyminiszter­rel. A bizottság áttérvén a napirendre, Rajner Pál olvassa a külügyi albizottság jelentésének a consulatusok költségére vonatkozó részét. Zsedényi Edének az albizottság jelen­tésére nézve egy átalános megjegyzése van. Ugyan­is a külügyminiszter tavaly a consulsági ügy szemé­szete és javadalmazási állapotának új osztályozása tárgyában, az akkori bizottság­nak egy emlékiratot nyújtott be, bírálat és jóvá­hagyás végett, s ezt a bizottság tudomásul vette. A miniszter mostani emlékirata nyomán ezen tudomás vételt jóváhagyás gyanánt véve, azt je­lenti, hogy e részben már foganatba lévő uj szer­vezésben foglalt 90 állami hivatali állomás ren­des javadalmazása 313.200 írtban állapittatik meg, az albizottság pedig jelentésében azt mondja, hogy maga részéről is helyesli az 1868. emlékiratban kifejtett alapelveket, s óhajtja, hogy azok mielőbb alkalmazásba jöjjenek. Azt kérdezi tehát, hogy váljon az albizottság az 1868-as emlékiratot újabb tárgyaláso,,alá vétetni, s meg nem elégedvén a tavalyi tudomásvétellel, az abban ki­ejtett alapelveket megnjittatni kí­vánja-e , hanem kijelentésének ezen tétele nem felel meg a körülmények valódi állásának. Mi az említett átmeneti időt illeti , nem ér­tem azon albizottságnak azon tételét, hogy még 1870-re hajlandó az előirányzatban kért öszve­­get levonás nélkül javaslatba hozni, mert a mostani 1868-ki emlékiratnak azon ajánlata, hogy az uj szervezet nem lenne azonnal er ’ terjedelmében életbe léptetendő, hanem c ,a rangminőségeknél csak lassanként, s a --o az egyes tisztviselőknek előléptetése meg(^„ — már a tavalyi bizottság által tudom­ál ^ tetvén, — ezen átmeneti időszakra nézve, egye­­dűl az 1870-ik év tekintetbe nem vétethetik, — sőt a többlet épen nem az átmeneti időszakra, de az uj állandó szervezésre vonatkozik. P­u­­­s­z­k­y Ferencz: Minden delegatió csak az azon évi költségvetést szavazza meg, a jövő delegatió működését sem praeoccupálnia, sem megkötnie nem szabad. Tavaly a közös külügy­minisztériumnak e kérdésre vonatk­ozó előter­jesztését kedves tudomásul vettük, de épen az előbb felemlített elvnél fogva, nehogy az 1870. delegatiót megkössük a kérdésre nézve, fel kel­lett vennünk mostani jelentésünkbe is, hogy 1870-re hajlandók vagyunk megadni az előirány­zatban kért összeget. Zsedényi Ede arra figyelmezteti Pulszkyt, hogy a consulsági hivataloknak rendezése iránti alapelveket évről évre újra megállapítani sem tanácsos, sem lehetséges, mert ez annyi lenne, mint a rendetlenséget örökíteni, úgy látszik, hogy az előttem szóló szem előtt tartva a tava­lyi delegatió végzéseit, ezen felejtékenységet ilynemű újdonán új thesisekkel palástolni akar­ná. — Az egy évi delegatió a költségeket sza­vazza meg egy évre, de az alapelveknek éven­kénti megváltozása nem férne össze az államház­tartás jó rendével. P­u­­­s­z­k­y Ferencz nem hiszi, hogy volna a delegatióban oly tag, ki nem olvasta volna el az elébe terjesztett irományokat; a­ki elolvasta, tudni is fogja az abban foglaltakat. Ismétli, hogy a delegatió nem határozhat véglegesen oly kérdésekben, melyek a másik évben ismét a delegatió elé kerülnek, így a tavalyi delegatió határozata a consulsági költségekre nézve nem kötheti meg a mostani delegatiót, és azért vette be e tárgyat jelentésébe az albizottság. A kérdés elejtetvén, Rajner Pál jegyző ol­vassa az albizottsági jelentésnek a consulsági kiadásokra vonatkozó részét. Ivácskovics György az iránt kér fel­világosítást a külügyminiszter helyettesétől, hogy miként igazolható azon körülmény hogy az alexan­driai consulság javadalmazásában egyéb kiadások czime alatt 8370 frt fordul elő, mi csaknem felét teszi az összes consulsági egyéb kiadásoknak. Orczy Béla báró külügyminiszteri osztály­főnök erre­ nézve azon felvilágosítást adja, hogy a 8370 ftnyi összegben a consulságnak mindazon kiadásai foglaltatnak, melyek nem személyes fizetések, u. m. postai, távirda­, hírlapi költsé­gek, irodai átalány, hivatalos helyiségek fentar­­tása, rendőrségi kiadások (cavassok), utazási költségek, kiküldetési napidíjak, ottani osztrák alattvalók segélyezése, gyógyíttatása, elszállí­tása stb. Erre ismét Ivácskovics György felszó­lalva, az iránt kívánt felvilágosítást, hogy miért köteles az alexandriai főconsul az iratok tartal­ma szerint évenként Cairóba menni, mi szintén tetemes utazási költséget vesz igénybe, holott Cairóban úgy is van consul, szerinte tehát vagy ez utóbbi consul, vagy az alexandriainak Cairó­ba utazása felesleges. Orczy Béla b. e részben azon az interpellált is kielégítő feleletet adó, k°8y alexandriai főconsul egyszersmind di­­plomatiai missióval bir, és az egyptomi alkirály személye mellett lévén accreditálva, azt éven­kint Cairóba is követni tartozik épen úgy, mint a követek, ha az illető fejedelem átteszi szék­helyét, azt oda követni tartoznak. A belgrádi főconsulatus részére megszavaz.

Next