Pesti Napló, 1870. március (21. évfolyam, 48-73. szám)

1870-03-31 / 73. szám

73. szám. Csütörtök, martius 31. 1870 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: .­erem-CBiek-tere 7. Sírm. I. emelet. E lap szellem 1. részét illető mind»'* közlemény * szerkesztőség-he* inténendő. Bennettiatlen ité­­elek csak ismert kezektől fogadtatnak el. ----­Kiadóhivatal : Fersacuiek tere 7. zzá­n földszint A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kisdia körüli panaszok, hirdetmények) * kisdé-hiva­lhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föl­tételek:­­ V főííSre, postán, r*eg helyben, hásro» hordva. Egész évre . . . 22 írt. Félév«........................l­ írt Negyed évre ... £­ „ 50 kr. Két hóra. ...» 9­­, 50 kr_ E^y hóra .... 1 ,. 85 kr. * Hirdetmények díja: 9 hasábos pestisor egyszeri hír­detésnél 9 gj kr. Bélyegei­ kfil-Sa 30 njkr. Nyílt-sor • 5 hasábos penti­sor 25 nj kr. A „Pesti Napló“ tárnája. Egy norvég költő. (A Revue des deux Mondesból.) Második közlemény. — Bjernstierne Bjernson 1832-ben szü­letett Dovrefield legmagányosabb vidékei egyi­kén. Atyja lelkész volt egy kis községben, O Vik­n­ében , Norvégia közepén. Lelkébe mély benyo­m­ást tett a bérezés vidék, melyben növekedett ó­riási sziklák szürke meredélye, melyek az ég felé emelik csúcsaikat, mig nagy árnyékuk a völgyön feküdt végig, váltogatva dombok, rop­p­­ant kopárságok, kőrisfaerdők, fenyvesek, me­­yekben a „medve-király“ lakik, rémitő hegyi zuhatagok, melyek folyamokká dagadnak a ha­vak kútfejéből .Az egész bérczcsoportot a tengerre sodrással fenyegetik, — íme ez vala azon kép, melyre a gyermek szemei nyiltak. A mi e táj­kép nagyságát növeli, az a hosszú téli éjek mis­­tikus szürkülete, melyben ezen tárgyak óriási mérveket vesznek s minden hegy roppant bi­zarr óriást ábrázol. Ellenben a nap nyáron vörö­sen sugárzik, sugarai kicsalják a kiváncsi gno­­mokat barlangjaikból, szárnyra kelti a rózsa tündért, ki himbálva lebben a zuhatag habjainak fehér porában. A gyermek lelke a természetbe merült, mely hol visszaij­eszté, hol magához von­zó s titokszerü mélyében félelmes és csábitó is­tenségeket képzelt. Ehhez társult az atyai egyház és paplak benyom­­ása. E kis telep a völgy közepén elszigetelve állott, mert Dovrefieldben nincsenek tulajdon­képeni falvak, s ugyanazon község házai messze szét vannak szórva. Az e magányos templomnak, mely szabályozza és megszenteli a földi élet té­nyeit, mely egyetlen látható jele azon eszményi világnak, melyet az ember keblében hordoz, nagy hatalma van a lélekre. A föld népe ehhez­­ kapcsolja érzelmeit, kötelességeit, reményeit. Míg a keresztyén vallás ellenmondás Görögor­szágban és Olaszországban, hol a szépség és az öröm halhatatlan istenei születtek, itt Krisztus fájdalmas arcza különös erővel hat, az áldozat vallása sokkal természetesebb, és egy kis fa­templom az egyszerű népnek némán, de ékesszó­lással beszél. Björnsonra is meg volt hatása e két benyo­másnak : a természet pogányszerű varázsával, és a vallás erkölcsi felindulásaival. Élete vezér­fonalát képezik ezek és feltűnnek műveiben mint meg nem oldott ellenmondások. Christiá­­niába ment tanulni. Két látogatás a színházban és hivatása iránytűjét meglelve, a­nélkül, hogy valaha drámát olvasott volna, irt egyet, a­mi még sajátságosabb, a kísérlet elfogadtatott és a fiatal szerző szabad bemenetelt nyert. Később, a­mint több darabot megnézett, belátván saját művének hibáit, azt visszavette. Tűzbe veté művét, de annak hamvaiból tündöklő phönix, új eszménykép kelt ki. Nem érezvén még magá­ban erőt arra, hogy annak alakot adjon, mások műveit bírálgatá, hirdetni kezdő eszméit; ily korban azt hiszi az ember, hogy a bírálattal reformálja a közönséget és a színészeket. A következés magától megjött, a merész tanulót, ki igen kevés tapasztalattal nagyon kemény igazságokat mondott, kigúnyolták, megveték, rágalmazák és száműzték Christiania irodalmi köréből. Azonban szerencsére barátokra akadt másutt. Kopenhágába utaztában kitűnő támo­gatókat lelt. Senki sem próféta otthon. Nor­végia fővárosában igen norvégnek lárták, a sokkal értelmesebb Dániában idegen voltáért kedvelek. Egy kis szobát a háztető alatt bérelt ki, munkához fogott és csakhamar közzétette a „norvég elbeszéléseket.“ Azután a Bergen színházat igazgatta, lapot alapított Chris­­tianiában, elment Rómába, s ott írta Sigurd­ozima nagy drámáját. Első kísérletei tehetségeinek akaratlan nyilvá­nulása kétségkívül azon dalokban áll, melyeket elbeszéléseibe beleszőtt. E költemények száma kicsiny, egyszerű, de egészen egyéni színezet és sajátságosan beható melódia van bennök. Gyer­mekkorában Bremson e misteriosus romanceok­­ban ringatózott, e tragikus vagy vidám balla­dákban, melyek máig is fenmaradtak az északi népeknél. Képzeljük magunk előtt a dovrefieldi ifjú költőt, ki még nem ismeri tehetségét, de eltelve egészen ez a dalokkal, melyek keblében már méla húrokat érintenek. Messze a paplaktól, semmi élő lény körülre, a magányban, mint a bérezek sasa, mely a mérhetlen magasban ke­­reng. A gyermek gyepre dől a napon, s nézi a távol bérezek ormait, vagy hallgatja a zuhatag mo­raját. Hatalmas érzelmek dagasztják keblét, mind e hangok viszhangoznak szivében, minő húr rezeg bensőjében ! Énekelne,de nem tud: „Az ifjú pásztor erdőn bolyong egész nap,— egész nap. — Oly édes hangot hallott, oly édes hangot ő. „Ágat vág a gyermek, sipot metsz belőle, — szerelmes tilinkót, mögt­ujj­a, vagyon-e hang, — méla dalos bus hang. „S a tilinkó megszólal: Itt vagyok, — de a dal rögtön elszáll tőle, — elszáll mint a sóhaj. „Álmaiban eljön, hozzá látogatni, — s érinti homlokát lobogó lángocska — a szerelem lángja. „Fékrezzen, oda kap, megkapni futtában. — De az eltűnt messze, él az éj homályban. „Uram végy magadhoz, végy vissza engemet, —mert e bűbájos hang elvarázslá lelkemet, — s lelkem­ mindent megtett. , „És szólt az ur hozzá: „e hang jó barátod, szerelmes barátnéd, bár halántékodon csak egy órát pihen, s hosszabban nem látod. „Az édes dalt tudnék, édes dalt nem egyet,de bár mind kerestem, hiába keresem.“ Itt az érzelem hangja, a dal mysteriosus szü­letése gyügyög e szavakban. A népszerű költé­szet, a lélek valódi zenéjének kezdetleges hang­jai ezek. Az egyéni gondolat még nem lelte meg szárnyát, de a költő már ébred, és szárny­ra kél. A­mint a hegyekbe mélyed, mind inkább ön­tudatra kél, s a legkülönösebb látványok új dol­gokat súgnak fülébe. Íme egy ballada, melyben a norvégiai tél félelmes alakjában áll elő, s melyből az örvény áthatlan szellemének tompa mozgása hallszik ki: „A kis Niels Finn szabadba ment, de hó­ czi­­pőjén *) botladozva megy. Vigyázz !kiált a hang a mélyből. „És a kis fiú lábát a hóra teszi. Menj el rosz szellem! mert én lassan megyek! HU ho! ha! mond a hang a mélyből. „Niels botjával jobbra balra csap, a hó por­ladva oszlik. — Lásd a bérezek szellemét amott ? Hith­hn ! kiált a hang a mélyből. „Ám korcsolyája hóba lemarad, bolond va­gyok ! Niels kiszabadulni akar, s oldalra elbu­kik. — Ragadd meg! kiált a hang a mélyből. „Mind beljebb hull a hóba, tipeg, panaszra nyit ki szája, — de mindig lejebb húzza a bor­zasztó varázs. — Jól megyen! kiált a hang a mélyből. „A nyírfa tánczra indul, a fényű magában ne­vet, — mintha kétszáz húzná lefelé. — Látod ? kiált a hang a mélyből. „A kőszirt gunykaczajjal görgeteget dob le, — de Niels szorítja markát, még nem adom magam meg! — De majd! kiált a hang a mélyből.­­ „És a tátongó hótorok kinyílik, s a görgeteg fejére zúdul, Niels gondolja: sírom nyílt meg itten ! — Vége ? kiált a hang a mélyből. „A hó­tengerben két czipó néz búsongva kö­rül. Ez az egész. S aztán csak néma csend van s a hó, csak hó s a néma csend. Hol van Niels ? kiált a hang a mélyből ?“ E kis­fiú valódi norvégiai. Mily bátran szem­beszáll a borzasztó szellemmel, mint védi magát. *­ A norwégiaiak sajátjáért­ hótalpakon járnak, s nem adja meg, csak a mélység ölében. És hoz­zá mily démoni összeesküvés, mily vad irónia a mélység hangjában, mily káröröm a fák közt, s mily kifejezése a pusztaságnak a czipőkben, melyek „körül néznek“ mintegy gazdájokat keresve. Most hagyjuk el a zordon telet, s menjünk a júniusi tavaszra, hol az ifjúság őrül s a lány tánczolva lépdel. „A bájos Venevill könnyű szívvel kedvesébez lett. Dalol s csengő hangja fulhat a templom fedelén. Jó napot s jó napot! s a madár vele zengi ezt. Sz­ent János napkor­­ig táncz lessen, s örömzaj, de meglesz-e a nászkoszoru ? „Gyönyörű virágból koszorút fűz barátjának, „nézd­ ez szemem színe“. Ez elveszi, meg vi­z­­szaadja, s ismét sokkal gyorsabban visszakapja. „Isten veled, kedves gyermek ! szent János nap­kor­­ig táncz leszen, a örömzaj, de meg lesz-e a nászkoszoru ? „Más koszorút fűz száz virágból, „látod-e s a napra fordítja a szöghajam színét ?“ S lehajtott fejét ismét felemelte. Mi szép pirosak ajkai! Mosolyg és elpirul, s mint a szövetség pecsétét rányomja ajkaira tüzes ajakát. Szent János nap­kor sat. „És fehér koszorút fon, mint a liliom. „Kívá­nod, jobbomat ? s ez égő szerelem ficzérkét? te­kints reá. Tiéd a balkezem is“. S kezét ragadva felhevülve szól: szivem mily hőn szeret! „Most más virágból fűzött koszorút. „Ne vesd meg!“ Szakit, befonja,s könynyel öntözi. „Vedd mind tied !“ Ez elveszi, de nem vala nyugalma. „Most nagy zöld koszorút fonott. „Ez szűzi koszorúm!“ Fűzi és keze kékre vált. „Fogadd barátom!“ De midőn megfordul, az eltűnt mint a zivatar. „Tovább fűz, s ismét fűz koszorút, szemei fé­nye elveszett, és fonja szűzi koszorúját. És eltelt szent János, és eltele a tél is. És ő még fonja koszorúját, bár virág nincs. Szent János napkor­­ig táncz leszen, s örömzaj, de meglesz-e a násí- i koszorú?“ SiLifteSH Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ ápril,júniusi évnegyedére. Közeledvén az előfizetési idő, tisztelettel fi­gyelmeztetjük azon t et. előfizetőinket, kiknek előfizetése folyó mártius hó végével lejár, előfi­zetésüknek idején megújítására. A lap­ok tartalmát illetőleg tudatjuk­­ előfize­tőinkkel, hogy a­mennyiben a szedők strikja miatt hátralékban maradtunk, a jövő folyamban igyekezni fogunk azt mellékletekkel pótolni Az előfizetés megtételére, miután előfizetési ívet a lap mellett nem fogunk küldeni, ajánljuk a postai utalványokat, mint a leg­jutányo­sabb és legczélszerübb előfizetési módot. Előfizetési árak: April—júniusi évnegyedre 5 frt 50 kr. April—septemberi félévre 11 frt. April—decz. 3 negyedévre 16 frt 50 kr. Az esti kiadás­­postai külön küldéséért felül­­fizetés havonkint 30 kr. Pest, martius hóban. 1870. A „P. Napló“ kiadó-hivatala. PEST, MARTIUS 30. □ A Hollán-Simonyi ügyben Tisza Kálmán ur jónak látta, a journalistikát is erőszakkal belevonni a discussióba. Ez a vi­tát minden szükség nélkül végtelenül elke­serítette, s oly reeriminatiókra adott alkal­mat, melyek nélkül bízvást ellehettünk volna. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy T­i­­sza Kálmán úr az utolsó, ki bármely párt­­beli sajtónak a journalistikai hang és modor tekintetében szemrehányást tehet. Ő, ki képviselői állását arra használta fel, hogy általán qualificálhatlan czímekkel illetett egy journalistát, ki ellene fellépni merészkedett, teljesen elveszítette azon jogot, hogy a journalistikai illem felől bárkinek leczkéket adjon. Ezt Tisza Kálmán urnák egyszer mindenkorra. A­mi magát azon kérdést illeti, melyik párt közlönyei hágják túl a publicisticai decorum korlátait, mi azt hiszszük, hogy a­ki journalistikánkat ismeri, e kérdés eldöntésénél egy perczig sem habozhat. Mindenek előtt tekintetbe kell venni ma­gát a hazai sajtót. Korcsma­ és lebujk­o­­dalma a magyar sajtónak mindaddig nem volt, míg a fölelevenült politikai élet a hír­lapoknak ama speciesét is fölszínre hozta, melyek a nép éretlenségére spekulálva, a betyár-politika terjesztésében találták ke­nyerüket. Ez egészen külön, sajátságos politika, mely a közélet áramlataiból csak a körvonalakat kölcsönzi, s ezeken belül egészen új, eredeti alkotásokat hoz létre. E politikának megvan a maga hangja, s e hang legalább tudtunkra a Deákpárti népközlönyökből még eddig nem hallat­szott. Undorral telik el a műveit olvasó, ha ily lap egyszer-másszor kezeibe akad. Hanem ez a publicistika alsóbbrendű közegeire vonatkozik. Menjünk felebb. A­mi az úgynevezett nagy lapokat illeti, mi apellálunk mindazok ítéletére,kik magyar hírlapokat elfogulatlanul olvasnak,várjon a Deákpárti sajtó, kiváltkép egy idő óta, nem alkalmazza az ellenzékkel szemben az indulgentia, a kímélet, a csínján való bánásmód azon mértékét, mely egyátalán összeférhető oly éles jellegű pártélettel, mint a mienk ? Mi legalább kézzelfogható jeleit birjuk annak, hogy nem egy párt­­belink megsokallta már azon kímélő mo­dort, melylyel oly párttal szemben élünk, melynek úgy politikája mint modora nem érdemel semmi kíméletet. Hanem mi nem azt tartjuk a journalistika föladatának,hogy olajat öntsön az úgy is túl erősen lobogó tűzre. Mi inkább mérséklőleg, csillapító­­lag akartunk hatni. A személyes polémiák­tól lehetőleg óvakodtunk, mint a­melyek az ügynek rendesen többet ártanak,mint­sem használnak. Törekedtünk a publicis­ticai discussiót a tárgyilagosság biztosabb kerékvágásába beterelni. E tekintetben némi önérzettel tekintünk működésünkre, mely már eddig is tán nem volt egészen hatástalan a hazai journalistica maga­tartására. Mit láttunk ezzel szemben a legtöbb baloldali lapokban ? Mindenek előtt kijelentjük, hogy mi ré­szünkről nem szeretnék, ha sajtónkból száműzve lenne a szenvedély, az erősebb, néhanéha talán erőltetett hanghordozás. Mi nem élünk vele, hanem azért jogosult­ságát nem tagadjuk. Jöhetnek körülmé­nyek, midőn talán mi is alkalmazni fog­juk. A személyek megtámadásában, a­mennyiben azok bizonyos politikai esz­méket képviselnek,sem követelnénk túlsá­gos gyöngédséget. A parlamentáris élet erős harcrokban, folytonos küzdésben nyilvánul. A parlamentáris kormány­for­ma nem a se hideg se meleg temperaturá­­nak növényfaja. A­ki túlérzékeny, vagy ideggyenge, az jobban teszi, ha a közélet­ből mihamarább visszavonul. E tekintet­ben az erősebb bánásmódhoz is hozzá kell törődnünk. Katonadolog annak, a­ki va­lóban — a közügy katonája. E tekintetben tehát nekünk nem is volna valami nagyobb panaszunk. Hanem a­mit soha sem fogunk hely­eselhetni, a­miben journalistikánk valóságos befertőz­­tetését látjuk, ez azon irány, melyet a bal­oldali komolyabb hírlapok egy része is né­hány hónap óta következetesen folytat.Ért­­jük a személyes becsület aláásását, a közí­­télet inficiálását mindenféle sokat sejtető homályos czélzatokkal, rejtelmes allusiók­­kal, határozatlan , a dolgok fölülezetén elsikló insinuatiokkal. Nincs veszedelme­sebb fegyver mint a szó, nincs, melylyel nagyobb alattomossággal, nagyobb perfí­­diával élhetni. Vannak hírlapi támadások, melyek megmérgezett tőrként nyomulnak a megtámadott becsületébe, és még sincs bennök semmi határozott vád, semmi kéz­zel fogható állítás. Ez a bravúk mester­sége, kik az éj homályában rohanják meg a semmit sem sejtőt. S midőn ál­dozatukat megejtették, eltűnnek a sötét­ben, s nyomukra soha sem akadhatni. E nemes üzletet folytatják egy idő óta bizonyos oldalról, itt több ott kevesebb ügyességgel. Majd Lónyay, majd Hollán, majd valamely más magasabb hivatalnok a kiszemelt áldozat. Személyes, önző czé­­lek insinuálása, a közérdek kizsákmányo­lásánál, ráfogása privát érdekből: ez már az illetőknél mindennapi kedvtelés. Ma már tovább is mennek, s még többet is sejtetnek. Azokról, kik faltörő bornirtság­gal egyenesen neki mennek a falnak, ez­úttal nem is beszélnünk. A polémia, a politikai támadás e modo­rát, melyet ha kell, példákkal is fogunk illustrálni, mi közéletünk valóságos meg­­mételyezésének tartjuk. Az ily eljárás aláássa a közérzületet, megingatja a köz­élet talpköveit , a hitet,hogy közügyeink vezetése „becsületes“ kezekre van bízva, a megnyugvást, hogy az ország vezetői­nek szándékai tiszták és meg nem köze­líthetők. Az ily méreg felülről leszivárog a nemzettest minden erébe. Az egész tár­sadalom a kölcsönös bizalmon alapszik, mely ha ledől, borzasztó h­acs lehet csak következménye. És a­kik e fegyverrel élnek, azok elfelejtik, hogy holnap vagy holnapután az saját maguk ellen fordul­hat. A depravált közérzület csakhamar összetéveszti ezt meg azt, támadót és táma­­dottat, mindenkit, ki felül áll, s ki közér­dekek kezelésével megbízva van, tartozzék az bármely párthoz. Jaj azon nemzetnek, mely saját maga iránt elveszti a hitet és bizodalmát, mely magamagától el­kezd félni. Egyébiránt mit csodálkozunk, ha egy­­egy önfeledt hírlapíró ily fegyverek után nyúl ? Mi volt titkos rugója ama nagy országgyűlési vitának, melynek ép tanúi voltunk? Mit mondjunk a baloldali vezér­férfiak azon kézmosogató állításaira, hogy ők senkinek személyes becsületét nem akarják a gyanúnak még csak árnyával sem illetni, ők csak a­­közlekedésügyi ke­zelést akarják parliamentáris enquet tár­gyává tenni ? Nem volt-e ez az egész vita tisztán személyes insinuatiókra visszave­zethető? Nem a „tiszta kéz“ kétségbevo­nása volt e ama rejtett fonal, mely az egész vitán elejétől végig keresztülvo mit? S ha ezt teszi az országgyűlési párt, csodálkozható-e, hogy a journalista egy lépéssel, sőt többel is tovább megy, s az adott motívumot gyönyörűséges melódi­ává fejleszti? Nem szívesen szóltunk e tárgyhoz. Ha­nem publicistikai kötelesség, közéletünk e rákfenéjére is rámutatni. Pest, mart. 30. (a) Lónyay pénzügyminiszternek meg­válása tárczájától a közfigyelmet nagy mértékben pénzügyi igazgatásunkra irá­nyozza. Kilépése,illetőleg közös pénzügy­­miniszterré történendő kineveztetése eset­leg messzeható következményeket is szül­het, s úgy látszik, nem teszünk felesleges dolgot ezúttal, habár csak tárgyilagos szempontból veszszük fel néhány perczre pénzügyeink fonalait. A közösügyi járulékokra nézve fenn­álló törvényes megszabások, mint azt csak az imént is a határőrvidéki tárgya­lások alkalmával tapasztalhattuk, befo­lyásunk emelkedésével bizonyos termé­szetszerű változás alá esnek, s ez annál inkább meg fog történni, minél gyorsab­ban törekszünk egynémely óhajtásaink s a formailag már fennálló paritás teljes valósítására. Az államhatalmi erők szavakkal nem declarálhatók, s azoknak egyensúlya a valódi teljes paritás mellőzhetlen előfel­tételét képezi. A jogi kérdés mellett pedig mindenütt ott van a pénzügyi is, és szeren­csés ama nemzet, mely áldozataival nem lánczait, hanem jogai visszaszerzését fize­ti meg. Az érintett körülményeket s állami bel­fej­lődésünk növekedő igényeit szem előtt tartva tehát, a szoros értelemben vett pénzügyi reformok czélját első­sorban csakis az adó helyes kivetése és elosz­tása képezheti, ez­által tétetvén egyszers­mind esetleg lehetségessé, az adóláb le­szállítása vagy a valószínű szükségnek megfelelőleg felemelése. Nem szabad továbbá a behozandó re­formoktól a fennálló adónemek teljes fel­forgatását várnunk. Nyugat-Európa na­gyobb államainak adórendszerei ugyan­azon eszmék és viszonyok következetes szüleményei s nagyban véve közös köve­telményeknek felelnek meg. E viszonyok és fogalmak korántsem változtak annyira épen jelenleg, hogy sem adónemeinknek, mint ama közös fogalmak egyik épen nem leghelytelenebb alkalmazásának tel­jes felforgatását indokolva látnók. Az egybehívott pénzügyi illetőleg adó­ügyi szakbizottmányok munkálataikkal remélhetőleg rövid idő múlva készen lesz­nek, de ez utóbbiak természetszerűleg nem fognak minden követelményeknek megfelelni,sőt inkább azok egészben véve első­sorban az adózók — nem annyira legfontosabb mint — legközvetlenebb érdekeinek kifejezését tartalmazzák. A kormány, illetőleg a miniszter fő feladata leend, a nyilvánuló igényeket államház­tartási viszonyaink s a fent érintett távo­labb eső szempontok követelményeivel helyes öszhangba hozni, s egyszersmind az egyes elkülönzött adónemekre szorít­kozó — tehát többé-kevésbé elvont —­ javaslatokat, különösen a közvetlen adó­kat illetőleg egészszé önteni, vagyis va­lódi adórendszerbe foglalni. A czélba vett reformok csak azon eset­ben lesznek kivihetlenek, ha azoknak valódi észszerű czélját és határát szem elől tévesztjük. De másrészről a munka könnyű sem leeni s remélhetőleg még hosszabb időt igényelvén,a pénzügyér tel­jes munkásságát és figyelmét igénybe fogja venni. Ez utóbbi körülménynél fogva s egyszersmind a tulajdonképeni pénzügyi igazgatás újabb alakulásával s folyvást bonyolultabb természetével szem­ben óhajtandó volna, hogy a pénzügyi igazgatástól mindazon teendők és intéz­mények választassanak el, melyeknek czélját első­sorban s közvetlenül nem az állambevételek szaporítása képezi. A kiválasztandó teendők közé soroznák az államjavak kezelését, a fémjelzést és esetleg a pénzverést. A két utóbbi mai nap teljességgel nem tekintetik többé ál­­lambevételi forrásul s fogalmainknak meg­felelőleg lesz helyesebben a közgazdászati igazgatás feladatai közé számítható. Az államjavak fenta­rtásának czél­­szerűségét illetőleg kétségkívül eltérnek a vélemények, de tekintve • Európa nyu­gati államainak eljárását s különösen a magyarországi nagy kiterjedésű államja­vak jövedelmének jelentéktelenségét két­ségtelen, hogy azoknak fentartása a mai nagy állambevételekkel illetőleg szükség­letekkel szemben kizárólagos pénzügyi szempontból nem indokolható többé, s azok legjobb esetben mintegy közgazdá­szati rendszabályul tekinthetők. Valószínű, hogy ez utóbbi feladatnak az államjavak egyes nemei különböző mértékben felelnek meg. A többi közt ha­­­­zánkban az erdőpusztítás hátrányos kö­vetkezményei számos tekintetben már is érezhetők s e körülménynyel szemben s különösen korlátozó erdészeti törvények hiányában, a nagy kiterjedésű állami er­dőségek jelenleg is hathatós negatív eny­hítő rendszabályt képviselnek. Tekintet­tel az állam pozitív tevékenységére, eset­leg oly rendszabályok volnának életbe­­léptetendők, melyeknél fogva a mivelésre és másnemű előnyösebb használatra al­kalmatlan területek befásítása vagyis er­dősítése második sorban az állam közvet­len feladatává tétetnék, kimondatván egy­szersmind, hogy az állam, korlátozó er­dészeti megszabások mellett, az álló erdő területeket a körülményeknek megfelelő mértékben áruba , a lehetőség szerint különösen községek birtokába bocsáthat­ja. E rendszabály megindítása valószínű­­leg jelentékeny anyagi áldozatokat igé­nyelne, de az erdőhiány és folytonos pusztítás felette fenyegető következmé­nyeivel szemben végre is alig leend mel­lőzhető. Nyílt kérdésként hagyjuk továbbá.

Next