Pesti Napló, 1870. március (21. évfolyam, 48-73. szám)
1870-03-31 / 73. szám
73. szám. Csütörtök, martius 31. 1870 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: .erem-CBiek-tere 7. Sírm. I. emelet. E lap szellem 1. részét illető mind»'* közlemény * szerkesztőség-he* inténendő. Bennettiatlen itéelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. ----Kiadóhivatal : Fersacuiek tere 7. zzán földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kisdia körüli panaszok, hirdetmények) * kisdé-hivalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: V főííSre, postán, r*eg helyben, hásro» hordva. Egész évre . . . 22 írt. Félév«........................l írt Negyed évre ... £ „ 50 kr. Két hóra. ...» 9, 50 kr_ E^y hóra .... 1 ,. 85 kr. * Hirdetmények díja: 9 hasábos pestisor egyszeri hírdetésnél 9 gj kr. Bélyegei kfil-Sa 30 njkr. Nyílt-sor • 5 hasábos pentisor 25 nj kr. A „Pesti Napló“ tárnája. Egy norvég költő. (A Revue des deux Mondesból.) Második közlemény. — Bjernstierne Bjernson 1832-ben született Dovrefield legmagányosabb vidékei egyikén. Atyja lelkész volt egy kis községben, O Viknében , Norvégia közepén. Lelkébe mély benyomást tett a bérezés vidék, melyben növekedett óriási sziklák szürke meredélye, melyek az ég felé emelik csúcsaikat, mig nagy árnyékuk a völgyön feküdt végig, váltogatva dombok, roppant kopárságok, kőrisfaerdők, fenyvesek, meyekben a „medve-király“ lakik, rémitő hegyi zuhatagok, melyek folyamokká dagadnak a havak kútfejéből .Az egész bérczcsoportot a tengerre sodrással fenyegetik, — íme ez vala azon kép, melyre a gyermek szemei nyiltak. A mi e tájkép nagyságát növeli, az a hosszú téli éjek mistikus szürkülete, melyben ezen tárgyak óriási mérveket vesznek s minden hegy roppant bizarr óriást ábrázol. Ellenben a nap nyáron vörösen sugárzik, sugarai kicsalják a kiváncsi gnomokat barlangjaikból, szárnyra kelti a rózsa tündért, ki himbálva lebben a zuhatag habjainak fehér porában. A gyermek lelke a természetbe merült, mely hol visszaijeszté, hol magához vonzó s titokszerü mélyében félelmes és csábitó istenségeket képzelt. Ehhez társult az atyai egyház és paplak benyomása. E kis telep a völgy közepén elszigetelve állott, mert Dovrefieldben nincsenek tulajdonképeni falvak, s ugyanazon község házai messze szét vannak szórva. Az e magányos templomnak, mely szabályozza és megszenteli a földi élet tényeit, mely egyetlen látható jele azon eszményi világnak, melyet az ember keblében hordoz, nagy hatalma van a lélekre. A föld népe ehhez kapcsolja érzelmeit, kötelességeit, reményeit. Míg a keresztyén vallás ellenmondás Görögországban és Olaszországban, hol a szépség és az öröm halhatatlan istenei születtek, itt Krisztus fájdalmas arcza különös erővel hat, az áldozat vallása sokkal természetesebb, és egy kis fatemplom az egyszerű népnek némán, de ékesszólással beszél. Björnsonra is meg volt hatása e két benyomásnak : a természet pogányszerű varázsával, és a vallás erkölcsi felindulásaival. Élete vezérfonalát képezik ezek és feltűnnek műveiben mint meg nem oldott ellenmondások. Christiániába ment tanulni. Két látogatás a színházban és hivatása iránytűjét meglelve, anélkül, hogy valaha drámát olvasott volna, irt egyet, ami még sajátságosabb, a kísérlet elfogadtatott és a fiatal szerző szabad bemenetelt nyert. Később, amint több darabot megnézett, belátván saját művének hibáit, azt visszavette. Tűzbe veté művét, de annak hamvaiból tündöklő phönix, új eszménykép kelt ki. Nem érezvén még magában erőt arra, hogy annak alakot adjon, mások műveit bírálgatá, hirdetni kezdő eszméit; ily korban azt hiszi az ember, hogy a bírálattal reformálja a közönséget és a színészeket. A következés magától megjött, a merész tanulót, ki igen kevés tapasztalattal nagyon kemény igazságokat mondott, kigúnyolták, megveték, rágalmazák és száműzték Christiania irodalmi köréből. Azonban szerencsére barátokra akadt másutt. Kopenhágába utaztában kitűnő támogatókat lelt. Senki sem próféta otthon. Norvégia fővárosában igen norvégnek lárták, a sokkal értelmesebb Dániában idegen voltáért kedvelek. Egy kis szobát a háztető alatt bérelt ki, munkához fogott és csakhamar közzétette a „norvég elbeszéléseket.“ Azután a Bergen színházat igazgatta, lapot alapított Christianiában, elment Rómába, s ott írta Sigurdozima nagy drámáját. Első kísérletei tehetségeinek akaratlan nyilvánulása kétségkívül azon dalokban áll, melyeket elbeszéléseibe beleszőtt. E költemények száma kicsiny, egyszerű, de egészen egyéni színezet és sajátságosan beható melódia van bennök. Gyermekkorában Bremson e misteriosus romanceokban ringatózott, e tragikus vagy vidám balladákban, melyek máig is fenmaradtak az északi népeknél. Képzeljük magunk előtt a dovrefieldi ifjú költőt, ki még nem ismeri tehetségét, de eltelve egészen ez a dalokkal, melyek keblében már méla húrokat érintenek. Messze a paplaktól, semmi élő lény körülre, a magányban, mint a bérezek sasa, mely a mérhetlen magasban kereng. A gyermek gyepre dől a napon, s nézi a távol bérezek ormait, vagy hallgatja a zuhatag moraját. Hatalmas érzelmek dagasztják keblét, mind e hangok viszhangoznak szivében, minő húr rezeg bensőjében ! Énekelne,de nem tud: „Az ifjú pásztor erdőn bolyong egész nap,— egész nap. — Oly édes hangot hallott, oly édes hangot ő. „Ágat vág a gyermek, sipot metsz belőle, — szerelmes tilinkót, mögtujja, vagyon-e hang, — méla dalos bus hang. „S a tilinkó megszólal: Itt vagyok, — de a dal rögtön elszáll tőle, — elszáll mint a sóhaj. „Álmaiban eljön, hozzá látogatni, — s érinti homlokát lobogó lángocska — a szerelem lángja. „Fékrezzen, oda kap, megkapni futtában. — De az eltűnt messze, él az éj homályban. „Uram végy magadhoz, végy vissza engemet, —mert e bűbájos hang elvarázslá lelkemet, — s lelkem mindent megtett. , „És szólt az ur hozzá: „e hang jó barátod, szerelmes barátnéd, bár halántékodon csak egy órát pihen, s hosszabban nem látod. „Az édes dalt tudnék, édes dalt nem egyet,de bár mind kerestem, hiába keresem.“ Itt az érzelem hangja, a dal mysteriosus születése gyügyög e szavakban. A népszerű költészet, a lélek valódi zenéjének kezdetleges hangjai ezek. Az egyéni gondolat még nem lelte meg szárnyát, de a költő már ébred, és szárnyra kél. Amint a hegyekbe mélyed, mind inkább öntudatra kél, s a legkülönösebb látványok új dolgokat súgnak fülébe. Íme egy ballada, melyben a norvégiai tél félelmes alakjában áll elő, s melyből az örvény áthatlan szellemének tompa mozgása hallszik ki: „A kis Niels Finn szabadba ment, de hó czipőjén *) botladozva megy. Vigyázz !kiált a hang a mélyből. „És a kis fiú lábát a hóra teszi. Menj el rosz szellem! mert én lassan megyek! HU ho! ha! mond a hang a mélyből. „Niels botjával jobbra balra csap, a hó porladva oszlik. — Lásd a bérezek szellemét amott ? Hithhn ! kiált a hang a mélyből. „Ám korcsolyája hóba lemarad, bolond vagyok ! Niels kiszabadulni akar, s oldalra elbukik. — Ragadd meg! kiált a hang a mélyből. „Mind beljebb hull a hóba, tipeg, panaszra nyit ki szája, — de mindig lejebb húzza a borzasztó varázs. — Jól megyen! kiált a hang a mélyből. „A nyírfa tánczra indul, a fényű magában nevet, — mintha kétszáz húzná lefelé. — Látod ? kiált a hang a mélyből. „A kőszirt gunykaczajjal görgeteget dob le, — de Niels szorítja markát, még nem adom magam meg! — De majd! kiált a hang a mélyből. „És a tátongó hótorok kinyílik, s a görgeteg fejére zúdul, Niels gondolja: sírom nyílt meg itten ! — Vége ? kiált a hang a mélyből. „A hótengerben két czipó néz búsongva körül. Ez az egész. S aztán csak néma csend van s a hó, csak hó s a néma csend. Hol van Niels ? kiált a hang a mélyből ?“ E kisfiú valódi norvégiai. Mily bátran szembeszáll a borzasztó szellemmel, mint védi magát. * A norwégiaiak sajátjáért hótalpakon járnak, s nem adja meg, csak a mélység ölében. És hozzá mily démoni összeesküvés, mily vad irónia a mélység hangjában, mily káröröm a fák közt, s mily kifejezése a pusztaságnak a czipőkben, melyek „körül néznek“ mintegy gazdájokat keresve. Most hagyjuk el a zordon telet, s menjünk a júniusi tavaszra, hol az ifjúság őrül s a lány tánczolva lépdel. „A bájos Venevill könnyű szívvel kedvesébez lett. Dalol s csengő hangja fulhat a templom fedelén. Jó napot s jó napot! s a madár vele zengi ezt. Szent János napkorig táncz lessen, s örömzaj, de meglesz-e a nászkoszoru ? „Gyönyörű virágból koszorút fűz barátjának, „nézd ez szemem színe“. Ez elveszi, meg vizszaadja, s ismét sokkal gyorsabban visszakapja. „Isten veled, kedves gyermek ! szent János napkorig táncz leszen, a örömzaj, de meg lesz-e a nászkoszoru ? „Más koszorút fűz száz virágból, „látod-e s a napra fordítja a szöghajam színét ?“ S lehajtott fejét ismét felemelte. Mi szép pirosak ajkai! Mosolyg és elpirul, s mint a szövetség pecsétét rányomja ajkaira tüzes ajakát. Szent János napkor sat. „És fehér koszorút fon, mint a liliom. „Kívánod, jobbomat ? s ez égő szerelem ficzérkét? tekints reá. Tiéd a balkezem is“. S kezét ragadva felhevülve szól: szivem mily hőn szeret! „Most más virágból fűzött koszorút. „Ne vesd meg!“ Szakit, befonja,s könynyel öntözi. „Vedd mind tied !“ Ez elveszi, de nem vala nyugalma. „Most nagy zöld koszorút fonott. „Ez szűzi koszorúm!“ Fűzi és keze kékre vált. „Fogadd barátom!“ De midőn megfordul, az eltűnt mint a zivatar. „Tovább fűz, s ismét fűz koszorút, szemei fénye elveszett, és fonja szűzi koszorúját. És eltelt szent János, és eltele a tél is. És ő még fonja koszorúját, bár virág nincs. Szent János napkorig táncz leszen, s örömzaj, de meglesz-e a násí- i koszorú?“ SiLifteSH Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ ápril,júniusi évnegyedére. Közeledvén az előfizetési idő, tisztelettel figyelmeztetjük azon t et. előfizetőinket, kiknek előfizetése folyó mártius hó végével lejár, előfizetésüknek idején megújítására. A lapok tartalmát illetőleg tudatjuk előfizetőinkkel, hogy amennyiben a szedők strikja miatt hátralékban maradtunk, a jövő folyamban igyekezni fogunk azt mellékletekkel pótolni Az előfizetés megtételére, miután előfizetési ívet a lap mellett nem fogunk küldeni, ajánljuk a postai utalványokat, mint a legjutányosabb és legczélszerübb előfizetési módot. Előfizetési árak: April—júniusi évnegyedre 5 frt 50 kr. April—septemberi félévre 11 frt. April—decz. 3 negyedévre 16 frt 50 kr. Az esti kiadáspostai külön küldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. Pest, martius hóban. 1870. A „P. Napló“ kiadó-hivatala. PEST, MARTIUS 30. □ A Hollán-Simonyi ügyben Tisza Kálmán ur jónak látta, a journalistikát is erőszakkal belevonni a discussióba. Ez a vitát minden szükség nélkül végtelenül elkeserítette, s oly reeriminatiókra adott alkalmat, melyek nélkül bízvást ellehettünk volna. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy Tisza Kálmán úr az utolsó, ki bármely pártbeli sajtónak a journalistikai hang és modor tekintetében szemrehányást tehet. Ő, ki képviselői állását arra használta fel, hogy általán qualificálhatlan czímekkel illetett egy journalistát, ki ellene fellépni merészkedett, teljesen elveszítette azon jogot, hogy a journalistikai illem felől bárkinek leczkéket adjon. Ezt Tisza Kálmán urnák egyszer mindenkorra. Ami magát azon kérdést illeti, melyik párt közlönyei hágják túl a publicisticai decorum korlátait, mi azt hiszszük, hogy aki journalistikánkat ismeri, e kérdés eldöntésénél egy perczig sem habozhat. Mindenek előtt tekintetbe kell venni magát a hazai sajtót. Korcsma és lebujkodalma a magyar sajtónak mindaddig nem volt, míg a fölelevenült politikai élet a hírlapoknak ama speciesét is fölszínre hozta, melyek a nép éretlenségére spekulálva, a betyár-politika terjesztésében találták kenyerüket. Ez egészen külön, sajátságos politika, mely a közélet áramlataiból csak a körvonalakat kölcsönzi, s ezeken belül egészen új, eredeti alkotásokat hoz létre. E politikának megvan a maga hangja, s e hang legalább tudtunkra a Deákpárti népközlönyökből még eddig nem hallatszott. Undorral telik el a műveit olvasó, ha ily lap egyszer-másszor kezeibe akad. Hanem ez a publicistika alsóbbrendű közegeire vonatkozik. Menjünk felebb. Ami az úgynevezett nagy lapokat illeti, mi apellálunk mindazok ítéletére,kik magyar hírlapokat elfogulatlanul olvasnak,várjon a Deákpárti sajtó, kiváltkép egy idő óta, nem alkalmazza az ellenzékkel szemben az indulgentia, a kímélet, a csínján való bánásmód azon mértékét, mely egyátalán összeférhető oly éles jellegű pártélettel, mint a mienk ? Mi legalább kézzelfogható jeleit birjuk annak, hogy nem egy pártbelink megsokallta már azon kímélő modort, melylyel oly párttal szemben élünk, melynek úgy politikája mint modora nem érdemel semmi kíméletet. Hanem mi nem azt tartjuk a journalistika föladatának,hogy olajat öntsön az úgy is túl erősen lobogó tűzre. Mi inkább mérséklőleg, csillapítólag akartunk hatni. A személyes polémiáktól lehetőleg óvakodtunk, mint amelyek az ügynek rendesen többet ártanak,mintsem használnak. Törekedtünk a publicisticai discussiót a tárgyilagosság biztosabb kerékvágásába beterelni. E tekintetben némi önérzettel tekintünk működésünkre, mely már eddig is tán nem volt egészen hatástalan a hazai journalistica magatartására. Mit láttunk ezzel szemben a legtöbb baloldali lapokban ? Mindenek előtt kijelentjük, hogy mi részünkről nem szeretnék, ha sajtónkból száműzve lenne a szenvedély, az erősebb, néhanéha talán erőltetett hanghordozás. Mi nem élünk vele, hanem azért jogosultságát nem tagadjuk. Jöhetnek körülmények, midőn talán mi is alkalmazni fogjuk. A személyek megtámadásában, amennyiben azok bizonyos politikai eszméket képviselnek,sem követelnénk túlságos gyöngédséget. A parlamentáris élet erős harcrokban, folytonos küzdésben nyilvánul. A parlamentáris kormányforma nem a se hideg se meleg temperaturának növényfaja. Aki túlérzékeny, vagy ideggyenge, az jobban teszi, ha a közéletből mihamarább visszavonul. E tekintetben az erősebb bánásmódhoz is hozzá kell törődnünk. Katonadolog annak, aki valóban — a közügy katonája. E tekintetben tehát nekünk nem is volna valami nagyobb panaszunk. Hanem amit soha sem fogunk helyeselhetni, amiben journalistikánk valóságos befertőztetését látjuk, ez azon irány, melyet a baloldali komolyabb hírlapok egy része is néhány hónap óta következetesen folytat.Értjük a személyes becsület aláásását, a közítélet inficiálását mindenféle sokat sejtető homályos czélzatokkal, rejtelmes allusiókkal, határozatlan , a dolgok fölülezetén elsikló insinuatiokkal. Nincs veszedelmesebb fegyver mint a szó, nincs, melylyel nagyobb alattomossággal, nagyobb perfídiával élhetni. Vannak hírlapi támadások, melyek megmérgezett tőrként nyomulnak a megtámadott becsületébe, és még sincs bennök semmi határozott vád, semmi kézzel fogható állítás. Ez a bravúk mestersége, kik az éj homályában rohanják meg a semmit sem sejtőt. S midőn áldozatukat megejtették, eltűnnek a sötétben, s nyomukra soha sem akadhatni. E nemes üzletet folytatják egy idő óta bizonyos oldalról, itt több ott kevesebb ügyességgel. Majd Lónyay, majd Hollán, majd valamely más magasabb hivatalnok a kiszemelt áldozat. Személyes, önző czélek insinuálása, a közérdek kizsákmányolásánál, ráfogása privát érdekből: ez már az illetőknél mindennapi kedvtelés. Ma már tovább is mennek, s még többet is sejtetnek. Azokról, kik faltörő bornirtsággal egyenesen neki mennek a falnak, ezúttal nem is beszélnünk. A polémia, a politikai támadás e modorát, melyet ha kell, példákkal is fogunk illustrálni, mi közéletünk valóságos megmételyezésének tartjuk. Az ily eljárás aláássa a közérzületet, megingatja a közélet talpköveit , a hitet,hogy közügyeink vezetése „becsületes“ kezekre van bízva, a megnyugvást, hogy az ország vezetőinek szándékai tiszták és meg nem közelíthetők. Az ily méreg felülről leszivárog a nemzettest minden erébe. Az egész társadalom a kölcsönös bizalmon alapszik, mely ha ledől, borzasztó hacs lehet csak következménye. És akik e fegyverrel élnek, azok elfelejtik, hogy holnap vagy holnapután az saját maguk ellen fordulhat. A depravált közérzület csakhamar összetéveszti ezt meg azt, támadót és támadottat, mindenkit, ki felül áll, s ki közérdekek kezelésével megbízva van, tartozzék az bármely párthoz. Jaj azon nemzetnek, mely saját maga iránt elveszti a hitet és bizodalmát, mely magamagától elkezd félni. Egyébiránt mit csodálkozunk, ha egyegy önfeledt hírlapíró ily fegyverek után nyúl ? Mi volt titkos rugója ama nagy országgyűlési vitának, melynek ép tanúi voltunk? Mit mondjunk a baloldali vezérférfiak azon kézmosogató állításaira, hogy ők senkinek személyes becsületét nem akarják a gyanúnak még csak árnyával sem illetni, ők csak aközlekedésügyi kezelést akarják parliamentáris enquet tárgyává tenni ? Nem volt-e ez az egész vita tisztán személyes insinuatiókra visszavezethető? Nem a „tiszta kéz“ kétségbevonása volt e ama rejtett fonal, mely az egész vitán elejétől végig keresztülvo mit? S ha ezt teszi az országgyűlési párt, csodálkozható-e, hogy a journalista egy lépéssel, sőt többel is tovább megy, s az adott motívumot gyönyörűséges melódiává fejleszti? Nem szívesen szóltunk e tárgyhoz. Hanem publicistikai kötelesség, közéletünk e rákfenéjére is rámutatni. Pest, mart. 30. (a) Lónyay pénzügyminiszternek megválása tárczájától a közfigyelmet nagy mértékben pénzügyi igazgatásunkra irányozza. Kilépése,illetőleg közös pénzügyminiszterré történendő kineveztetése esetleg messzeható következményeket is szülhet, s úgy látszik, nem teszünk felesleges dolgot ezúttal, habár csak tárgyilagos szempontból veszszük fel néhány perczre pénzügyeink fonalait. A közösügyi járulékokra nézve fennálló törvényes megszabások, mint azt csak az imént is a határőrvidéki tárgyalások alkalmával tapasztalhattuk, befolyásunk emelkedésével bizonyos természetszerű változás alá esnek, s ez annál inkább meg fog történni, minél gyorsabban törekszünk egynémely óhajtásaink s a formailag már fennálló paritás teljes valósítására. Az államhatalmi erők szavakkal nem declarálhatók, s azoknak egyensúlya a valódi teljes paritás mellőzhetlen előfeltételét képezi. A jogi kérdés mellett pedig mindenütt ott van a pénzügyi is, és szerencsés ama nemzet, mely áldozataival nem lánczait, hanem jogai visszaszerzését fizeti meg. Az érintett körülményeket s állami belfejlődésünk növekedő igényeit szem előtt tartva tehát, a szoros értelemben vett pénzügyi reformok czélját elsősorban csakis az adó helyes kivetése és elosztása képezheti, ezáltal tétetvén egyszersmind esetleg lehetségessé, az adóláb leszállítása vagy a valószínű szükségnek megfelelőleg felemelése. Nem szabad továbbá a behozandó reformoktól a fennálló adónemek teljes felforgatását várnunk. Nyugat-Európa nagyobb államainak adórendszerei ugyanazon eszmék és viszonyok következetes szüleményei s nagyban véve közös követelményeknek felelnek meg. E viszonyok és fogalmak korántsem változtak annyira épen jelenleg, hogy sem adónemeinknek, mint ama közös fogalmak egyik épen nem leghelytelenebb alkalmazásának teljes felforgatását indokolva látnók. Az egybehívott pénzügyi illetőleg adóügyi szakbizottmányok munkálataikkal remélhetőleg rövid idő múlva készen lesznek, de ez utóbbiak természetszerűleg nem fognak minden követelményeknek megfelelni,sőt inkább azok egészben véve elsősorban az adózók — nem annyira legfontosabb mint — legközvetlenebb érdekeinek kifejezését tartalmazzák. A kormány, illetőleg a miniszter fő feladata leend, a nyilvánuló igényeket államháztartási viszonyaink s a fent érintett távolabb eső szempontok követelményeivel helyes öszhangba hozni, s egyszersmind az egyes elkülönzött adónemekre szorítkozó — tehát többé-kevésbé elvont — javaslatokat, különösen a közvetlen adókat illetőleg egészszé önteni, vagyis valódi adórendszerbe foglalni. A czélba vett reformok csak azon esetben lesznek kivihetlenek, ha azoknak valódi észszerű czélját és határát szem elől tévesztjük. De másrészről a munka könnyű sem leeni s remélhetőleg még hosszabb időt igényelvén,a pénzügyér teljes munkásságát és figyelmét igénybe fogja venni. Ez utóbbi körülménynél fogva s egyszersmind a tulajdonképeni pénzügyi igazgatás újabb alakulásával s folyvást bonyolultabb természetével szemben óhajtandó volna, hogy a pénzügyi igazgatástól mindazon teendők és intézmények választassanak el, melyeknek czélját elsősorban s közvetlenül nem az állambevételek szaporítása képezi. A kiválasztandó teendők közé soroznák az államjavak kezelését, a fémjelzést és esetleg a pénzverést. A két utóbbi mai nap teljességgel nem tekintetik többé állambevételi forrásul s fogalmainknak megfelelőleg lesz helyesebben a közgazdászati igazgatás feladatai közé számítható. Az államjavak fentartásának czélszerűségét illetőleg kétségkívül eltérnek a vélemények, de tekintve • Európa nyugati államainak eljárását s különösen a magyarországi nagy kiterjedésű államjavak jövedelmének jelentéktelenségét kétségtelen, hogy azoknak fentartása a mai nagy állambevételekkel illetőleg szükségletekkel szemben kizárólagos pénzügyi szempontból nem indokolható többé, s azok legjobb esetben mintegy közgazdászati rendszabályul tekinthetők. Valószínű, hogy ez utóbbi feladatnak az államjavak egyes nemei különböző mértékben felelnek meg. A többi közt hazánkban az erdőpusztítás hátrányos következményei számos tekintetben már is érezhetők s e körülménynyel szemben s különösen korlátozó erdészeti törvények hiányában, a nagy kiterjedésű állami erdőségek jelenleg is hathatós negatív enyhítő rendszabályt képviselnek. Tekintettel az állam pozitív tevékenységére, esetleg oly rendszabályok volnának életbeléptetendők, melyeknél fogva a mivelésre és másnemű előnyösebb használatra alkalmatlan területek befásítása vagyis erdősítése második sorban az állam közvetlen feladatává tétetnék, kimondatván egyszersmind, hogy az állam, korlátozó erdészeti megszabások mellett, az álló erdő területeket a körülményeknek megfelelő mértékben áruba , a lehetőség szerint különösen községek birtokába bocsáthatja. E rendszabály megindítása valószínűleg jelentékeny anyagi áldozatokat igényelne, de az erdőhiány és folytonos pusztítás felette fenyegető következményeivel szemben végre is alig leend mellőzhető. Nyílt kérdésként hagyjuk továbbá.