Pesti Napló, 1870. április (21. évfolyam, 74-98. szám)

1870-04-12 / 83. szám

83. szám. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. rr~ '.ii ~nM f’n­ei^————■ Kiadó­hivatal Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Kedd, április 12. 1870. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre.......................U frt Negyed évre ... 6 ,50 kr. Két hóra. .... 3 , 70 kr. Egy hóra .... 1 , 86 kr. ESTI KIADÁS: 21. évi folyam. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél “1 kr Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyílt­ tér : 6 hasábos petit­sor 26 uj kr. PEST, ÁPRILIS 12 . A legfontosabb külföldi napi esemény két­ségtelenül a franczia miniszterválság. A pá­risi sürgönyök szerint a cabinet gyors léptekkel megy a teljes feloszlás elé. Daru gróf és Buffet úr a balközép e két képviselője — beadta lemondását s Napóleon császár azt — úgy látszik el is fogadta. A két pártárgyalat kö­zötti szakadásra a pub­iscitum szolgáltatott okot. Tudvalevőleg Buffet azt kívánta, hogy előbb a törvényhozótesttől kérjen a császár engedélyt a plebiscitum megtarthatására s csak azután ren­delje el azt. Evvel összefüggésben állt azon kí­vánság is, mely szerint a senatus consultumból a határozat kihagyassék, mely a császárnak jogot ad bármikor a néphez apellálni.E kívánságokat a császár — állítólag R­o­u­h­e­r exminiszter unszolására, — nem vélte teljesíthetőknek, ám­bár még 8-án az ügyek fejlődése oly irányt ven, hogy Buffet és barátai az illető pontok módosí­tását remélhetik. E várakozások azonban nem teljesültek. A 8-án tartott minisztertanács csak élesebbé tette a nézeteltérést s Buffet beadta le­mondását. Daru, Falhouet, Che­­vandier de Valdrome még a miniszterta­nácsban csatlakoztak a lépéshez. Az újabb sür­gönyök szerint azonban Falhouet és Chevandier urak visszavették lemondásukat s csak Buf­fet és Daru urak visszalépése várható. A cabinet e két férfiú elválásával nevezetes, alig pótolható veszteséget képez. Politikájuk kissé orleanisticus színezetű volt ugyan, de őszinte szabadelvű is; a kabinetben ők voltak a való­ban parlamentáris érzelmű Francziaország bi­zalmi férfiak Utódaiból sok mindenféle állam­­férfiút említenek. Megállapodás eziránt azonban még nem jött létre. A senatus-consultum tárgyalásaira kikül­dött bizottság 8-án tartott ülésében hallgatá meg Ollivier, Daru és de Parieu minisztere­ket s a javaslat módosítására tett indítványokat. A miniszterek azonban kijelenték, hogy a leg­közelebbi minisztertanácsig nem tehetnek hatá­rozott nyilatkozatokat. Eddig három módosítást fogadott el a bi­­zottság. 1) A bevezetés elmarad; határozatai a szö­­vegben, mely függelék helyett összefüggő és egyetlen alkotmány­­­szöveget képezend, szét­osztatnak. 2) Azon czikk,mely szerint a választásnak alap­ját a lakosság száma képezze, elmarad. 3) A császár megtartja ugyan a szenátorok kinevezésének jogát, de kötelezi magát őket bi­zonyos felállítandó­ kategóriákból választani. A javaslat, miként a bizottság kezeiből kikerül, 46 czikkből áll s az utóké azon határozatot tar­talmazza, hogy ez alkotmány a népnek megerő­sítés végett előterjesztessék. A Figaro tudni akarja, hogy a baloldal Jules Favre úrnál tartott értekezletén — mint már említek — elhatározta, hogy a plebicitum alkalmából új manifestumot fog kibocsáta­ni, mely a császári proclamatióval egy időben jelenik meg. Bismarck gr. egészségi állapotáról az „Alig. Z.“ következőket ir: „Bismarck néhány nap óta ismét szenved, s a szobát őrizni kénytelen. A birodalmi tanács izgató jelenetei gyöngített ideg­­rendszerét igen megtámadák, s kétes, vájjon azon helyzetben lesz-e húsvét után, hogy az ed­digi kitartással részt vehessen a birodalmi gyűlés ülésein.“ A porosz kormány fellépésére a zsinat ellen a schema de fide adott alkalmat. Bismarck gróf egész csöndben utasította a porosz követet, hogy adja értésekre az északi szövetség püspökeinek, miszerint az illető schemába való egyezésük, püspöki functióik felfüggesztését s porosz terü­letre leendő visszatérések eltiltását vonná maga után. Ezen kívül a követ Antonellivel is közlött utasításokat, melyek szerint a diplomatiai össze­köttetést Rómával megszakítani fogja, ha a schemának bevezetése elfogadtatnék. E hírre az észak-német püspökök a bibornok-legátusokhoz siettek, hogy bajukat elpanaszolják, s a legátu­sok elhatározák a schema bevezetését egészen elhagyni, s a szavazást mindjárt az első czikken kezdeni. Mindezeket a „Morning Postból“ vesz­­szük, de úgy látszik, hogy az egész közlemény téves, miután a szóban levő bevezetés lényeges módosításoknak vettetett ugyan alá, de mindaz­­által elfogadtatott. A „Kr. Z.“-nak következő történetet írnak Rómából: „Egy antonianus örmény szer­zetes, a diakhiri püspök titkára avval vádolta­­tott, hogy a konstantinápolyi örmény schismában részt vett volna. Az inquisitió azonnal kiküldé sbirtjeit, hogy személyét hatalmukba kerítsék. De az antiochiai érsek, Monsignor Casan­­g­­­a­n, ki egyszersmind az antonianus szerzet főapátja is, megtagadta kiadását és a szerzetes­nek sikerült a kolostorból kiszökni és püspöké­hez menekülni. Ez Rustem beyhez fordult, s ennek közbenjárására Antonelli bíbor­­nok megígérte, hogy a szerzetest békében fog­ják hagyni. Alig hagyta el azonban a török diplomata Rómát, midőn az inquisitió ismét elő­állt , de a szerzetes nem volt többé a városban. Erre a két örmény praelatus parancsot kapott, hogy megbánják bűnöket s mindegyik más más kolostorba internáltatott. Mindkettő vonakodott engedelmeskedni, mire a vicariatus s az inqui­sitio rájok parancsolt, hogy bizonyos idő alatt az egyházi börtönbe menjenek, különben el fog­nak fogatni. A keleti püspökök ez ügyben tanácskozást tartottak; a bibornokok is tanács­koztak ez esemény felett; még nem tudni, hogy mit határoztak.“ Dom­ Louis király mártius 31. nyitotta meg a portugál kamrákat. A miniszteri felelőség­ről és a pak­kamra reformjáról szólló törvényja­vaslatokon kivül, a trónbeszéd főleg a pénzügyi állapottal foglalkozik. A kormány a létező adókat emelni s újakat behozni akar. Kü­lönben Lissabonban általános pénz szűke és nagy szükség uralkodik, midőn a király nem­rég a fővárosból egyik vidéki palotájába kocsizott, foglalkozás nélküli munkások köveket dobáltak kocsijába, úgy, hogy visszaj­övetelekor szükségesnek találták az utczákat­­katonaság­­gal őriztetni. A jelen minisztérium ugyan még jámborabb kamrával rendelkezik, mint az volt, melyeket januárban haza küldött. De ha a kor­mány kebelében egyenetlenség törne ki — mi nem igen valószínűtlen * — s L­o­u­­é herczeg miniszterelnök Arita és Castro társaitól elválnék,a kamra is számos fractióra fog szakad­ni. A pair kamra reformját tárgyazó javaslatra megjegyezzük, hogy a pair kamra már 1864-ben is reformáltatott. Akkor a méltóság örökségét bizonyos családokban eltörölték s a pairek kine­vezési jogát a királyra bizták, ki egyszersmind az elnököt és alelnököt is kinevezte. A jelen ja­vaslat e rendszert fogja megváltoztatni, hazafius bánat és elkeseredés nehéz perezében megfogamzott nyílt levelének közzé­tétele által meglazítatott. Azt vélem, közeledik az idő, midőn a fiumei kérdés megoldásának fokozatos fejlődéséről, az előtérben szereplő egyének működéséről, mint illetékes tényező magam is bővebben nyilatkoz­hatván, kimutathatom, hogy nagy politikai bot­rányt követ el az, a­ki a fiumei kérdés miatt épen Deák Ferenczet tűzi ki az ily meggondo­latlan támadás czéltáblájául; egyszersmind ki­mutathatom, hogy az itt naponként növekvő el­keseredés és aggodalomnak forrása főleg a Bach rendszer egyik volt tekintélyes emeltyűjének itteni tapintatlan eljárásában keresendő. Csoda-e azután, ha a már évekig tartó áldo­zatkész küzdelem s várakozás eredménytelen­sége a csalódás és lealáztatás vérig sértő érzetét keltvén fel a polgárok kebelében, az általános nyomás alatt egy különben tisztelt jellemű fér­fiú s jó hazafi ily szánalomra méltó lépésre en­gedi ragadtatni magát. Kötelességem az igazság­­érdekében, s egy­szersmind azon tisztelet folytán, melylyel Deák Ferencz iránt állandóan viseltetem, kijelenteni , miszerint az ő személye ellen, tekintve Fiume közjogi viszonyának, s kölcsönös érdekeinknek védelme körül minden alkalommal tapasztalt hazafiai buzgalmát, jóakaró, nemes intenzioit, senki, s igy bizonyára Matcovich Gáspár úr sem lehet szemrehányásra feljogosítva. Nem vélem egyébként hogy tévednék, midőn azt hiszem, hogy Matcovich Gáspár úr, legyen bár hogy emlékező tehetsége, vagy hogy rosszul értett tolmácsolás folytán jön tévútra vezetve,— ezen mindenkit méltán meglepő nyilatkozatát, kellő indokolás kíséretében visszavonandó a. R­a­d­i­c­h Ákos. (Az egyetemi törvényjavaslatról­ szóló bizottsági munkálatot az egyetem bölcsé­szeti kara ma délelőtt tartott ülésében tárgyalás alá vette, s némely lényegtelen módosításokkal egyhangúlag elfogadta. Az orvosi kar — mint halljuk — a húsvéti ünnepek után veszi tárgya­lás alá, és semmi kétség, hogy szintén elfogadja. A két krar,úgy értesülünk, az emlékiratot nemcsak a miniszternek nyújtja be, hanem Deák Feren­czet is fel fogja kérni, hogy azt a képviselő­házban átnyújtsa. (Az Ungarischer Lloy­d-ból), mely mellékesen megjegyezve, bécsi informatiói kor­­rektségében is újabb időkben tetemesen túl tesz a „Pester Lloyd“-on, átvesszük a bécsi válság pragmaticus történetének következő összeállí­tását . A kabinet alakítás kísérletei következőleg folytak le . A császár hétfőn reggel hirtelen Bécsbe érkezett,hamarább mintsem a programai­ban megállapítva vala. Magához hivatta Potoc­­kit, ki az előbbi estén­ érkezett Bécsbe s a két óráig tartott értekezlet folytán uj kabinet alakí­tásával bizta meg a grófot. Ezt a megbizatás nem, de meglepte az időpont, s ezért kis előkészülő­­dési időt kért magának. Legelőször Kis Rechbauer­­hez és pártfeleihez fordult, hogy velük prog­­rammot állapítson meg, mely a kisebbségi memo­randum némely pontjait tovább fejtse. Potocki A „Pesti Napló“ tárcsa. Egy uri társaság. Grab­eri au E. regénye. (Folytatás.) IH. Látva, hogy e név : Sarah Brandon kimon­dása is mily rendkívüli hatást ten Dánielre, Henriette ereiben megfagyni érezé a vért. Hogy oly férfiú, mint Dániel, ennyire megré­mülhessen, valami rendkívüli, lehetetlennek lát­szó dolognak kellett történnie. — Ön ismeri, Dániel, ez asszonyt ? kérdé lázasan. Dániel azonban már föleszmélni kezdett és törekedett elhárítani előbbi vigyázatlanságának következményeit. — Esküszöm önnek, kezdő .. . — Ne esküdjék, ön ismeri . . . — Épen nem. — De azért. . . — Anyi igaz, hogy hallottam róla beszél­ni,de az régen volt. — Ki beszélt önnek ? — Egyik barátom, Bévan Maxime, igen de­rék és becsületes fiú. — S milyen nő az ? — Istenem, én nagyon keveset tudok róla.. Maxime igen különösen beszélt róla, s én hinni is akarom, hogy egykor ... S ha az előbb oly kábán kiáltottam fel, azért történt,mert hirtelen eszembe jutott egy .. sajnálatos történet, mely­nek hősnőjéül Maxime őt tünteté fel, de azért... Majdnem nevetséges volt látni, hogy ő derék, őszinte férfiú, mint törekszik eltakarni az igaz­ságot. El is fordítá arczát, hogy ne kelljen Hen­riette tekintetével találkoznia. Henriette Dániel szavába vágott, behízelgő hangon : — De azt hiszi-e ön, hogy én annyira gyönge vagyok, hogy el kell titkolnia előttem az igaz­ságot ? — Kisasszony . . . — Nem látja-e, hogy tettetett nyugalma, nem őszinte szavai jobban elrémítenek, mint előbbi felindultsága! — Biztosítom önt .. . — S nem látja-e be végül azt is, hogy bármi legyen vagy bármi lehessen a dologban, felizga­tott képzelmem mindenben fölülmúlja a valót. S végül is, Dániel, ön nekem mindent mondhat, midőn atyámról van szó. Dániel nem felelt azonnal. Megzavarva a hely­zet különös volta által, kimenekülést keresett. De nem talált. Végre igy szólt : — Engedje meg Henriette, hogy még most hallgathassak. Mondtam önnek, hogy bizonyosan semmit sem tudok, és lehet, hogy teljesen alap­talanul zavartam meg ön nyugalmát. De el fo­gok önnek mondani mindent, mihelyt bizonyo­sat tudok. — S mikor lesz az ? — Még az este, ha honn találom Brevan Ma­ximét, s holnap reggel, ha nem találnám honn. — S ön el fogja azt mondani nekem, a­mit megtudott ? — ígérem önnek. Ez ígéret látszólag megnyugtató Henriettet. De valóban még­sem. Egy pillanatig elgondol­kozott , aztán oly tekintetet vetve Dánielre, melylyel mintha a lélek legbensejét akarná ki­olvasni, igy szólt: — S ha ön gyanúja alapos ? Ha ön rosz­híre­ket kap, s a­mit most csak gyanít, s én még nem tudok , igaznak bizonyul be? Akkor, mondja, akkor mit teszünk? Dániel felkelve, minden habozás nélkül, lelke mélyéből felelte : — Én nem fogom önnek ismételni, hogy me­nyire szeretem. Azt sem fogom mondani, hogy önt elvesztve, elvesztettem az életet , a példa mutatja, hogy családunkban nem igen ragasz­kodnak az élethez . . . De mindennek daczára, Henriette, ha gyanúm alapos, de remény­em,­­ hogy nem az; nem fogok egy pillanatra sem ké­­sedelmezni, hogy önhöz is szóljak . Bármi tör­­­­ténjék, Henriette, még azon az áron is, hogy mi­­ örökre el legyünk választva, a kezünkben levő minden eszközzel, minden erőnkkel küzdenünk kell az ellenében, hogy Ville-Haudry gróf és­­ Sarah Brandon házassága végbe mehessen. E szavakra oly sok kin után, kimondhatlan öröm lepte el a fiatal leány szivét. Ah, e férfiú, kit oly sokak közöl szabadon vá­lasztott ki, méltó arra, hogy egész­ önfeláldozás­sal szeresse! Kezét nyújta neki és szemében, az elragadta­tás vonása csillámlott fel: — Ez jól és helyesen van mondva, Dániel! . . S azután halkabban, kipirulva folytató: — S én anyám emlékére esküszöm önnek, hogy történjék bármi, alkalmazzanak bármely erőszakot, én kezemet csak önnek adom. Dániel megragadta e kezet és hosszan, forrón függött rajta ajkaival. Majd a valóra eszmélve szólt: — Most azonban el kell önt hagynom Hen­riette, ha Brevannal találkozni akarok. S eltávozott lázasan, lecsüggesztett fővel, közel az őrüléshez. . . Élete, boldogsága volt játékon, s egy szótól függött, hogy megdöntse a ser­penyőt. Egy bérkocsi arra hajtott. Megállító, s magát belevetve, hangosan kiáltá: — Sebesen hajtson . . . Kettős dijat adok. . . 91, Caumartin-utcza. Ott lakott Brévan Maxime ur. Ez 27—28 éves szőke fiatal ember volt, értel­mes arcz és igen rokonszenves magaviselettel. A „nagy világban,“ ama férfiak sorában, kik­nek egyedüli gondját az élvek utáni vágy ki­el­égítése képezé, Brevan igen kedvelt volt. Igen derék pajtás, víg czim­bora volt, s min­den pillanatban kész, hogy barátjainak bármely párbajban segédéül szolgáljon. Sem rágalom, sem irigység nem fért jó hírne­véhez. S a bölcs mondásával ellentétben, ki azt ta­nácsolja, hogy a lehetőleg titokban éljünk,Brevan csak is arra látszott gondolni, hogy élete min­den apróságát közhírré tegye. A­mi vele történt, azt tudta mindenki, a leg­apróbb részletig. Tőle meg lehett tudnia mindenkinek, hogy a Brevanok Poitouból származnak, s hogy ő az utolsó sarj, ki egymaga képviseli eme nagy csa­ládot. Ha valaki hozzá jött, annak kétségkívül meg­­mutatá hálószobájában ősei képeit, ezek között Brévan Antal Jánosét, ki XIV. Lajosnak egyik kedvencze volt. Származására nézve nem volt büszke, sőt egé­szen őszintén megvalló, hogy őseitől nem sok maradt reá, alig annyi, hogy megélhet. De milyen volt ez az összeg, a­melyből meg­élhet, azt nem mondta meg senkinek és nem is tudta senki sem. 15—20—30 ezer fivres jöve­delme volt-e, e fölött nagyon szétágaztak a véle­mények. Annyi bizonyos, s ezt becsülete és dicséretére emelték ki, hogy ő, ki aránylagosan szegény volt, Páris leggazdagabb fiatalai között élve, teljesen fenn tudta tartani függetlenségét és méltóságát. De az is igaz, hogy a pénzkérdésben hajthat­­lan elvei voltak. Soha sem fogadott el többet, mint a­mennyit visszaadhatott, s ha valamely igen költséges tervvel állottak elő, minden álszé­gyen és zavar nélkül kijelenté, hogy az fölül­múlja erszényét. Továbbá nem játszott soha, és példánykép emlegették, hogy egész életében kártyához sem nyúlt. A Caumartin-utczában szerény lakást birt száz louisért és csak egy szolgája volt. Kocsiját havonkint kibérté. Mint lett Dániel Brévannak barátja ? ... A legegyszerűbb módon. . . A tengerészeti miniszter bálján, egy közös barátjuk, egy hajós kapitány mutatá be őket egymásnak. Együtt távoztak el hajnali egy órakor s a költői holdvilágnál, a csöndes enyhe légben el­szívtak egy szivart, nagy léptekkel bejárva a Concorde-tér kövezetét. Várjon Maxime csakugyan érezte ama rokon­­szenvet Dániel iránt, a­melyről biztosítá ? Meg­lehet. Dánielt azonban minden­esetre megható Maxime különössége, ama furcsa szoicismus, melylyel aranyzott nyomoráról egy idegennek beszélt. Többször találkoztak s azután meg is láto­gatták­ egymást. Egy ízben Maxime, pénzzavarban lévén, négy ezer frankot kért kölcsön Dánieltól, ki azt neki kölcsönzé is... Maxime vissza­fizeté­s ekkor bi­zalmasak lettek. Maxime épen öltözőben volt, hogy az operába menjen, hol barátaival találkozni kellett, midőn belépett Dániel. Mint mindig, úgy most is öröm kiáltással fo­gadó : Hogyan ? Ön szorgalmas munkás a bal part­ról, mit keres ez elhagyott világban ? Mily jó szél hozza önt közzénk! De csakhamar észrevévén Dániel dúlt arczát, fájdalmasan kiáltá fel: — De mit beszélek itt, hisz a ön kétségbeeset­ten néz ki. ... mi történt ?.. . — Meglehet, hogy nagy szerencsétlenség. . felelte Dániel. — Önön? . . Lehetséges? .. — S én öntől egy szívességet kérek .. — Ah, jól tudja, hogy mindenben szolgálatá­ra állok. Dániel ezt valóban úgy hitte. — Előre köszönöm, kedves Maxime, de most nem akarom önt zavarni. . A­mit én önnek mon­dani akarok, az hosszú történet, s önnek távoz­nia kell. . Brevan egy szívélyes mozdulattal félbesza­kító : — Én csak unalomból akartam kimenni, be­csületszavamra mondom . .. Foglaljon tehát he­lyet és beszéljünk . . . (Folyt. köv.) Pest, april 12. (Fiuméből, april 10-ről) a következő sorokat vettük : T. szerk. ur! Távollétem foly­tán csak most jutott kezeim közé Matkovich Gáspár úrnak a Hon 76-dik számában Deák Ferenczhez intézett nyílt levele. Felette sajnálom hogy azon viszony, mely köztem s Marcovich Gáspár úr között évek óta fennáll, ezen, hajlandó vagyok hinni,­­félreérté­sen, hibás tolmácsoláson alapuló, vagy talán a azt hiszi a felirati és galicziai határozati viták folytán, hogy az autonomista párton kívül ha nem is támogatásra, de legalább ellenségeskedésre nem talál. Meg akará egyszersmind győzni a korábbi többséget is arról, hogy bármiről inkább lehet szó, mintsem a nevezett párt által jósolt alkot­­mányszegésről s ez okból Kaiserfeldet is be­le­vonta a programm-értekezletbe. Ez azonban ki­vonta magát, mig az autonomisták megtarták szavukat. Rechbauer feladatává vált miután a kabinetbe lépésre felszólittatott a programm ki­dolgozása. Rechbauer több értekezleten át kifejtő programmját, s ennek elfogadásától feltételező beléptét. Potocki a programm három főpontját teljesen elfogadta, úgy látszik azonban, hogy a tulajdon­képi működésre vonatkozólag eltértek a nézetek. Rechbauer először a választási reformot közvet­len választások útján akarta eszközölni a curiák és gruppok kizárásával, s reformálni az urak­­házát; másodszor a vallásügyi törvény szabad­elvű fejlesztését és a hadsereg reformját kívánta. Potocki kijelente, hogy ezen alapeszmékkel ellenkező nem fog követtetni a kormányzásban, minthogy azonban az átmeneti minisztériumot a közvélemény bizalmatlan szemmel nézné, egy­szerre mind a három téren nem lehet tényleg működni, melyeknek mindegyike egész tevé­kenységét igénybe venné a minisztériumnak, és a parlamentáris többségnek. Az új kormány feladata csak az, hogy a választási reformot el­­készítvén, az új választásokat eszközöltesse, s az új parlamentnek azután előterjessze az alkot­mány­reformról és a választási reformról szóló előterjesztéseket. A többire nézve nehogy az erőt elforgácsolja, nehogy reményleges barátok­ból ellenséget csináljon, egyelőre in statu quo kell maradni. Az autonomisták elismerék az opportunitási okokat, de aggódtak oly kormányba lépni, mely nem kezdődik mindjárt nagyszerű szabadelvű té­nyekkel. Erre azon féktelen gyanúsítás bírta őket, me­lyet a korábbi miniszteriális párt mindazok el­len szórt, kik a kormányba lépni mernének. Ezen izgatás nemcsak a két ház elnökeit és a sajtót tud­ta Reckbauer ellen, sőt még Gráczból is tüntetések fenyegetését juttatá hozzá. Ha az autonomisták nem lépnek be, akkor a hivatalnok-minisztérium áll fel, és a parlament és az országgyűlések feloszlatása rögtön meg­történik, fiatalabb tehetséges hivatalnokok állíttatnak az ügyek élésre, utána tévén, hogy e minisztérium kineveztetése legközelebb kilátás­ban áll. Egy bécsi távirat már azt is jelenti, hogy az új minisztérium megalakíttatott, de ne­veket nem említ. Más oldalról, s ezt az új „Presse“ is hangoz­tatja, bizonyosnak mondják, mit mai reggeli lapunkban is említünk,hogy Ta­a­f­f­e csakugyan b­e­l­é­p a kabinetbe, mégpedig mint belügymi­niszter a honvédelmi tárczát szintén kezébe vé­­vén. Egyébiránt a „Tagespresse“, melynek a részben szintén jó kutforrásai vannak azt írja, hogy D­e­p r­e­t i­s osztálytanácsos a kereskedel­mi, és Benoni Clanisberg mint tanácsos az igazságügyet, Moser a pénzügyet ve­szi át. Minthogy az új miniszterelnök program­já­ban a birodalmi tanács képviselőházának felosz­latása is bennefoglaltatik, e feloszlatás, mint egy jól értesült tud­osító mondja szintén a legköze­lebbi jövőben és pedig a kinevezésekkel egy időben történik meg, s kitüzetik a határidő, melyben az új országgyűlések és a képviselőház összeül, hogy a parlamentáris minisztériumot megalakíthassák és a delegatióba az uj törvény­­hozás képviselőket választhasson, a delegatió törvény 26. §-a szerint ugyanis a feloszlatással a delegatióba történt választások szintén ér­vénytelenekké válnak. Az uj ministerium egyszersmind egy manifes­­tatiot is tervez, melyben azon szándékának is kifejezést adand, hogy az uj parlamentáris mi­­nisteri combinationak, mihelyt az uj választások végbe mennek, helyt adand. Az utóbbi időkben mindenféle nevet előkapa­­ritottak az alkotmányos, az alkotmányszerv, a Schmerlingkorn és a Sisthrung-féle Belcredi kor­szakok lomtárából, s kiporolva mind tárcza mel­lé álliták őket. Most meg Belcredi nevével ijeszte­getik a világot. Azon esetre, ha a Potockinak nem sikerülne a kabinet megalakítása, Belcredi­­vel is kezdtek alkudozást, és Belcredi bele is egyezett, még pedig első feltételül B­e u s t e­l­­bocsáttatát kérte volna. Bécsi dolgok. (Rechbauer visszaléptének okai. Az uj minisztérium megalakult. A birodalmi tanács feloszlatása. Az uj minisztérium manifestatiója.( Belcredi neve ismét kisért.) Rechbauer visszaléptének okai mint a jól ér­tesült „Presse“ mondja nem a politikai prog­ramm külömbségében gyökereztek, ebben nem volt nézet­külömbség. Egyik fél beleegyezett az országok autonómiájának tágításába, s a má­sik fél elfogadta a választási reformot, az sem áll, hogy Rechbauer ellenszegült volna a csehek­kel való kibékülésnek. A kérdés tisztán csak két pontra szorítkozott, s e két pont a vallásügyi és a hadseregi költségvetés apasztásában állt, Rechbauer ugyanis azt kívánta, hogy a katonai költségvetés 15—20 millióval apasztalnék, mire Potocki nem állt rá. Ennyit mond a „Presse“ erről, de a vallásügyi kérdést nem említi, mint­hogy pedig Rechbauer ismert programmja sze­rint a concordatum teljes eltörlését kívánta már régebben, könyen kitalálható, hogy mi volt e pontra nézve a nehézség. Az ideiglenes kabinet alakítását a „Presse“ is megerősíti, s azt mondja rá, hogy zárásból. I. A törvényhozó test 7-én,a sajtóvétsé­­gekről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalá­sával foglalkozott. A vita az egész ülés alatt az első czikk körül forgott, mely a sajtó és más politikai vétségeket esküdtszék elé utasítja. A vita főleg e két kérdésre vonatkozott: 1) Mik a „más“ politikai vétségek? 2) Megtar­­tassék-e a jury jelen keletkezési alakjában ? Az­­ elő ponthoz Geulen előadó a politikai vétségek sorozatát olvasta fel, melyet M­a­r­t­e­­ tökéletlen­nek talált, mert sem a titkos társulatokat, sem a nem­ engedélyezett szövetkezéseket nem tar­talmazta. A bizottság e sorozat újólagos átnézé­sét vállalta kl. Ollivier miniszter kijelente, hogy a kormány nézete szerint bizonyos politikai vétségeket a rendes bünfenyítő törvényszék kom­­petentiájának kell fenntartani, de egyszersmind biztosítá a kamrát, hogy e javaslat csak átmeneti intézkedés, s a kormány szándékában áll maj­dan minden politikai és nem politikai vétséget az esküdtszékek elé utasítani, s így azt egészen a b­etetőtörvényszék helyébe tenni, továbbá a sajtóvétség fogalmát végleg kitörülni a törvény­­hozásból , csak hogy a reformot fokonként és elővigyázattal kell végrehajtani. Mi a jury ala­kítását illeti, abban mindenki megegyezik, hogy azt reformálni kell, de nem ez alkalommal. A baloldal több szónoka az ellenkezőt bizonyítá. A 8-ai ülésben Lefévre-Poutalis követ­kező törvényjavaslatot terjeszte elő : „az 1868 július 1-ei törvény a nyilvános gyűléseket illő­ II.

Next