Pesti Napló, 1870. május (21. évfolyam, 99-123. szám)

1870-05-08 / 105. szám

105. szám. Vasárnap, május 8. 1870. 21. évi folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézen­dő. Bércen tellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap­­anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüeli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben­ házhoz hordva. Egész évre . . .­­.­2 frt. Félévre. ... . 11 frt Negyed évre ... 6 „ 50 kr. Két hóra................. 3 „ 70 kr. Egy hóra ... . 1 „ 86 kr. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hír­­detésnél 9 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit­sor 26 nj kr. PEST, MÁJUS 7. (B. Zs.) Az osztrák viszonyok fejlődése iránt Magyarországban nem csökkent az érdek, habár utolsó időben sok minden­féle ok folytán a hírlapi discussio nem is foglalkozik oly élénken Ausztriával, mint ezelőtt. Amaz okoknak, melyek min­ket is hallgatásra késztettek, nem leg­utolsója a cseh hírlapok magatartása volt. Mi ma ép úgy mint azelőtt, meg vagyunk róla győződve, hogy csak egy consolidált, rendezett Ausztria nyújthatja Magyaror­szágnak a sz­övetséges viszony amaz elő­nyeit, melyeket az 1867-diki műben el­érni és biztosítani óhajtottunk s hogy en­nek folytán a belbéke helyreállítása Ausz­triában közvetve magyar érdek is. Mi ma ép úgy,mint azelőtt azt hiszszük,hogy a kiegyezkedési mű­ nem kötötte le a prio­ri Ausztriának belszervezkedési proces­­susát, s hogy a dualistikus államforma oly széles, kényelmes keret, melybe a nemzetiségek minden jogos igényeinek kielégítése minden nehézség nélkül bele­illeszthető. És azért Potocky gróf nehéz munkáját még mindig meg nem apadt rokonszenvvel,s a jó siker kivánataival ki­sérjük. Ha mindezek daczára hallgattunk, ezt részben azért tettük, mert a csehek utolsó időben oly kihívó ostentatióval léptek föl az 1867-ki kiegyezkedési mű ellen,mely­re csak egy válaszunk lehetett, t. i. a hallgatás. A cseh hírlapok megfoghatat­lan túlkapással kijelentették, hogy ők bi­zonyos tekintetben a ki­egyezkedés revi­­sióját kívánják. Más alkalommal e kije­lentésüket oda módosították, hogy ők a kiegyezkedés csak azon részét perhorres­­kálják, mely belevág saját államjogukba, s annak elismertetését lehetetlenné teszi. Nem bocsátkozunk most sem államjogi fejtegetésekbe, röviden csak azt akarjuk megjegyezni, hogy ha a cseh igények nem férnek meg az 1867-szi kiogryfivk­e­déssel, akkor nem férnek meg Ausztria lételével. Ha a csehek politikájuk tökéle­tes kivihetetlenségét akarják bebizonyí­­­tani, akkor folytassák a kiegyezkedés elleni támadásokat, mi továbbá sem fo­gunk e támadásokra reflectálni s pedig azon egyszerű okból nem, mert nekünk nincs okunk közreműködni, midőn ma­guk a cseh patrióták ad absurdum vezetik a cseh politikát! E néhány rövid megjegyzést is csak azért teszszük, mert Czartoryski herczeg­­nek lapunkban is megjelent nagy beszéde arra kényszerít. E beszéd, melyen Ausz­tria és Magyarország iránt a legmelegebb rokonszenv leng keresztül, s mely hatá­rozottan kijelenti, hogy a magyar király­ság egysége és integritása meg nem másít­ható, a discussión kívül álló tény, szintén Ausztria reorganisatiójával foglalkozik, s a lengyelek kielégítése iránt oly prog­­rammot állít fel, melyet Ausztria elfogad­hat a nélkül,hogy föladná a politikai egy­séget, föladná a parlamentáris együvétar­­tozás államfentartó biztosítékait. Czarto­ryski kijelenti, hogy Lengyelország nem követhet egyoldalú szláv politikát. Kije­lenti, hogy Lengyelország soha sem lép­het solidaritásba azokkal , kik pacséi­nak Ausztria és Magyaroság, s egy­általán a nyugati civilisatio ellensé­geivel. Czartoryski továbbá kifejti, hogy Galiczia nem foglalhatja el a fö­­deralistikus álláspontot, s nem engedhe­ti, hogy a központi kormányt zérusra re­dukálják. Galiczia programmja nem le­het : minden vagy semmi. Fönn kell tar­tani Ausztria politikai egységét a bécsi reichsratb által képviselve, mely utóbbi­ban a lengyelek is rendesen megjelennek. A lengyelek elismerik a dec­emberi al­kotmányt, s csak bizonyos kivételes elő­jogokat igényelnek az igazságszolgálta­tás, az oktatásügy s a közigazgatás terén. Hasonló állás adassák Csehországnak ; ha elfogadja, biztosítva van a béke s a ki­egyezkedés, ha nem fogadja, akkor az osztrák-magyar monarchia a ma­­gyarok, németek és lengyelek összetartása segélyével fog fönnállani. Ez előnyös állásban az­után a monarchia várhat, míg a csehek jobb útra térnek. Nem hiszszük, hogy Czartoryski her­­czeg mérsékelt , államférfim eszméit a lengyel pártok minden tekintetben már is osztanák, hanem meg vagyunk róla győződve , hogy ha kenyértörésre ke­rül a dolog, e nézetek Galicziában túlnyo­mó többséggel fognak bírni. A kiegyez­kedés Galicziával annyi mint bizonyos, annál is inkább, mert ha a csehekkel a kibékülés követeléseik túlcsigázása foly­tán nem sikerül, Galiczia kívánságaival szemben az osztrák kormány nem fog fukarkodni. A csehek kezébe van letéve, vájjon Czartoryski szava, hogy Ausztria jövője a cseh renitentia fölött napirendre fog térni, megvalósul-e vagy nem. Prá­gában ne feledjék, hogy a jelen kísérlet, a cseheket és lengyeleket egyszerre kibé­kíteni, úgy is igen sok oldalról erős el­lenszegülésre talált. Magyarországban a közvélemény csak helyeselhette, hogy a mego­ldási kísérlet nem egyoldalú, nem szorítkozik egyedül a lengyelekre, hogy a cseheket, ez ép oly erélyes, mint szívós és tehetséges nemze­tet is belevonták a kibékülési nagy ac­ió­­ba, hanem ha a csehek soha sem realizál­ható követelésekkel lehetetlenné teszik a kibékítést, Czartoryski herczegjóslata va­lószínűleg teljesedni fog. Az egyetemi,a Lényeges eltérés a miniszteri törvény­­javaslat és az egyetemi emlékirat között az, hogy mig amaz a karok autonómiáját szinte semmire szállítja, az emlékirat azt meg akarja őrizni olyképen, hogy a ta­nárok a karok javaslatai alapján nevez­tessenek ki s a magántanárok képesítése szintén a karokban történjék,a miniszter­nek a megerősítés joga tartatván fenn. Midőn az eredeti törvényjavaslat a ta­nárokat a karok közbenjárása nélkül kí­vánja kineveztetni, kétségtelenül a mi­niszteri felelősség szempontjából indul ki. A miniszter csak úgy lehet felelős a tanárok kinevezéséért,valamint a magán­tanárok feljogosításáért előadások tarta­tására, ha mind a kinevezés, mind a fel­jogosítás tőle ered. Ez kétségtelenül áll. Nem is akarnám a hatalmat a miniszter­től elvonni s olyan testületekre ruházni, melyek természetöknél fogva e részben felelősek nem lehetnének. De ezt az egye­temi emlékirat sem akarja, csupán az ajánlás és javaslás jogát kívánja a karok számára ezentúl is fentartatni; ez pedig a miniszteri felelősség eszméjével igen összeegyeztethető , mert a miniszternek mindenkor hatalmában áll a karok javas­latait, akár egyes pontjaikban,akár egész­ben félrevetni. Ugybe vethetik ellene — a minisz­ter e szerint csak olyanokat nevezhetne ki, a­kiket a karok ajánlanak, voltakép csak vétójoga lenne a neki nem tetszők mellőzésére, de a­kit a karok nem ajánla­nának, azt nem nevezhetné ki,és így meg­történhetnék, hogy a legkitűnőbb tudós, ha a karok véletlenül ellenséges indulat­tal viseltetnének iránta, sohasem lehetne egyetemi tanárrá. Ez ellenvetés alaposnak látszik, való­sággal azonban nem az. Mi a czél a tanár kinevezésében ? Két­ségtelenül az, hogy bizonyos tudomány­­szak előadása olyan férfira legyen bízva, ki azon szakban minél jártasabb,jelesebb. Már most az a kérdés : ki ítélhet a szak­­képzettség felett biztosabban : a minisz­ter-e , ki egyben-másban lehet ugyan szakember, de minden szakban bizonyo­san nem az? vagy pedig a karok,melyek épen mindig szakemberekből állanak ? A válasz nem lehet kétséges. Szakemberek javaslatait különben is, szakkérdésekben, minden kormány, akár parlamenti, akár másféle kormány, egy­aránt ki szokta­ hallgatni, s az úgyneve­zett enquete-ek nem egyebek, mint szak­­bizottságok bizonyos kérdések tisztába hozatalára, melyeket a kormány, vagy az országgyűlés,ilyen segítség nélkül,bajosan tisztázhatna. Íme, az egyetem külön-külön karai állandó enquete-ek,szakbizottságok, melyek folyvást készen állanak, a kormányt tanácsukkal szolgálni, s a­melyeket, né­zetem szerint, föl kellene ruházni a fölter­jesztés jogával, ha ez még nem­ volna ne­kik, nemhogy megfoszszuk tőle. De, mondják, attól lehet, félni, hogy a karok e joggal vissza fognak élni. Alig képzelhetni kevésbbé valószínű esetet annál, hogy valamely kar, igazi szaktudósnak, az egyetembe juthatását megakadályozhassa, kivált ha a karokban —a tanárok számának kellő szaporítása ál­tal — a netán hatalmaskodásra hajló vagy csak önző érdekből cselekvő egyes sze­mélyek befolyása minimumra fog szálla­­ni. Egy ló könnyen megbotlik — bocsá­nat a triviális hasonlatért, de királyi szájból, n. Frigyeséből veszem — hogy azonban egész istálló egyszerre megbo­toljék, nehéz föltenni. Meg lehetünk győ­ződve, hogy ha egyesek hiúsága vagy ön­érdeke valamely érdemes férfinak útját akarná állani, ezen egyesek magában a karban is meg fognak bukni. Sokkal inkább gondolható az, hogy némely képzelt érdemű egyének látván, hogy a szakértőket félre nem vezethetik, föltárják a miniszteri bárcatkat, hogy ott keressenek maguknak pártfogókat, ahol szakképzettségük megítélésére nincs fórum állítva s ekkép az illetékes bírák kikerü­lésével jussanak valamely tanszékre. Mos­tani miniszterünket nagy elméje mellett sokoldalú tudományos képzettsége biz­tosítja ily hívatlan tolakodók ámítása ellen; de hiszen, a­ki vissza nem él a törvénynyel arra nézve azt hozni sem szükséges; mi­vel azonban fölteendő, hogy lehetnek, a­kik visszaélhetnek vele, azért kell előre is óvó intézkedésekről gondoskodni; mi­vel pedig a fenforgó kérdésben az a való­színűség, hogy az egy miniszter, a­ki leg­­többnyire nem szakértő, könnyebben fog tévútra juthatni, mint a sok tagú, azonkí­vül pedig mindenkor szakértő kar , ter­mészetes, hogy az intézkedések is főleg ezen valószínűség bekövetkeztetése ellen irányzandók. S ez történik épen az által, ha a karok az ajánlás, javaslás jogával ruházhatnak föl. Ha azon eset merülne fel, hogy a mi­niszter valakit tanárrá akarna kinevezni, a­kire az illető kar netalán nem gondolt volna: képzelhető-e, hogy a kar a miniszter akaratáról ne értesüljön s a miniszter je­löltjét föl ne karolja ? föltéve természe­tesen, hogy a tudományos igényeknek megfelel. Helyes-e vagy nem, ezúttal nem vitatom, de tény, hogy az emberek több­sége a hatalom előtt meghajol, s mihelyt a kar tudni fogja, hogy a miniszter vala­mely tanszékre vagy magántanárságra valakit kiszemelt, a legtöbb esetben maga fog sietni az illetőt felterjeszteni. Meg lehetünk győződve, hogy azon leg­ritkább esetekben, midőn a kar éles el­lentétben fog állani a miniszter óhajtásá­val, ismét legritkább, a lehetetlenséggel határos lesz azon eset, hogy a miniszter­nek legyen igaza, nem a karnak, s hogy azon egyén, kit a miniszter óhajt, a kar pedig ellenez, az illető szak betöltésére alkalmas legyen. A hatalom a legerősebb bódító ; a ka­rok nem fognak akarni a hatalmas mi­niszterrel ujjat húzni, sőt inkább attól kell tartani, hogy kelletén túl is igyekez­ni fognak kedvében járni. A miniszter akarata tehát, a kar felter­jesztési joga mellett is, döntő marad, döntő pedig nem csak negatíve, hogy t. i. a miniszter egyszerűen félrevetheti a kar minden javaslatát, hanem döntő posi­tíve is, mert a kar tagjai, a lélektan örök törvényei szerint, a miniszter óhajtásaira mindenkor kiváló tekintettel lesznek. Azonban a miniszteri felelősség aggo­dalmasabb híveit talán mindez sem lesz képes megnyugtatni, ha a miniszter, ne­tán a kar ellenére is, nem nevezheti ki azt, a­kit óhajt. Jó, gondoskodjunk tehát arról, hogy ez is lehető legyen ; keressünk olyan közép utat, hol se a kar kezdemé­­nyi joga, se a miniszter teljesen függet­len elhatározása csorbát ne szenvedjen. Ez a közép út pedig lehetne, véleményem szerint, ha az illető törvény­tételek úgy szólnának, hogy a tanárok kinevezései előadások tarthatására való jogosításai, stb. nem — mint az emlékirat javasolja — a karok „javaslata“, illetőleg „ajánlata alapjá­n“, hanem csu­pán „a karok meghallgatása után“ történjenek, így a karok is min­denkor kimondhatják szakértő vélemé­­nyüket, s a miniszter sem lesz kötve ah­hoz, hogy csak a karok jelöltjei közöl te­hesse a kinevezést. Igaz, hogy a karok ajánlatainak alap­ján történő kinevezések rendszere a mi­niszterre nézve sokkal kényelmesebb, mert ha valamely kinevezés utólag hibás­nak bizonyul, neki alapos mentségére szolgál az, hogy a kinevezést az illető kar kívánsága szerint tette, holott azon esetben, ha a miniszter a karok vélemé­nyétől eltérőleg intézkedik, kétszeres fe­lelősség fogja terhelni, ez ellen azonban, úgy hiszem, épen a miniszteri felelősség legbuzgóbb híveinek legkisebb kifogá­suk sem lehet. Hátra van még a fegyelemről, különö­­sen az egyetem polgáraira nézve, szóla­nunk. GREGUSS ÁGOST: A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Heti tárcsa. (Hajdan s most. A gyerekszoba. Kratochvil Pesten. Pest és Péris. Egy népszínház hatása.) Ki ne ismerné az újkor­i gyermekeit, ki ne ismerné a jelenkor aprócseprőit, kiknek hű ké­pét Sardou az ő Benoiton Fanfanjában megraj­zolta volt ? Ez az ő prototypjok. A gyerekbörzén játszó szivarzó, csínyeket vadászó, udvarló, becsípő, korán érett ficzkó, ki a dajka öléből nem a gyer­­mekszobába, hanem az életbe rohan. Sardou ezt a legújabb nemzedéket nem egy darabjában, nem egy alakban rajzolta, Fanfan pajtásai Ra­­fael, Sulpice stb. Ezek a nagyvárosok gyerekei, azon gyerekek, kik már nem is gyerekek. A nagyvárosok levonták a gyermekkor régi patriarchális életét, mikor a kis polgár még a dr­da felügyelete alatt az ő kis szobájában egész külön világban élt, ártatlan álmokkal teli me­sés világban, melybe a Karácson rejtélyes Krisz­­tuskája, a Miklósnap borzalmas Mikulása kö­szöntött be évenkint ajándékaival, hol az ábé­­czé-könyv b­omba betűin és képein a jövendő­nek nagy tudósa ismeretei első csiráit ülteté emlékébe,­a jövendő hadvezére a tarka katonák kal első babérait szerezte, a haragos képű piczi lány (egykor tán a magyar gazdasszony-egylet­ tagja) kenyérrel és vizzel tanult főzni tűz nél­kül, míg egy oltárrá emelt zsámolyon merészálmú bátyja misét olvasott, hogy egykor a primatia­­­i­ szék megürülése esetében — a bibornoki ka­ppal fején — beleülhessen. Az élet akkor is oly prózai volt, mint mai nap, hanem ebben az életben volt egy pont, hol minden az öntudatlanság költészetében élt, hol emberkék éltek, kik egész külön életet foly­tattak, mint mi nagyok, kik ott aranyosan, gyémántosan, csillagosan pingálták ki az életet — ez volt a gyerekszoba. Mikor a nappali zaj és lárma után az est be­állt, elcsöndesült a kis szoba is s a piczingek ár­tatlan mosolygó álmokat aludtak ott, vagy a ki nem alhatott­­— azt tündérmesékkel szenderitet­­te el a jó dada. S mikor már valamennyien alud­tunk, kinyílt halkan az ajtó — s egy tündér lebbent be az álmok felett virrasztani. Ez a tün­dér , az anya. Ez a gyereké­let nagyvárosokban elveszett. A gyereket kiviszik az ő pic­i köréből s bele­viszik az életbe. Hadd élvezzen! Mintha ennek a kis bobónak nem volna minden­ élvezet, mintha egy kardos huszár nem szerezne neki oly örö­met, mint egy­­ szivarszipka. Elég az ahhoz, a gyerek már nem élhet az ő világában, hanem alkottak, neki külön egy világot a „nagyok“ képére. Élvezzen úgy, mint azok, csakhogy ki­sebb kiadásban. A nagyvárosi gyereket, ha csinos, mindenek­előtt divatbábbá teszik, ki a mamának becsüle­tet szerez, a szabónak reklámot csinál. Felöltöz­tetik lengyelnek, csikósnak, vadásznak, arszlán­­nak. Mindennap új ruhácska, új kalapocska, pálczácska, hogy a hiúság jókorán megfoganjon a sarj szivében. Mutogatják, sétáltatják, tükör­be nézetik, hogy külsőségekre nagy értéket ta­nuljon fektetni. Aztán kap szivartárczát és szivart, egy kis pezsgőt, egy kis főfájást.­Hanem ez az élvezethez tartozik. A nagyok hálóznak. A gyerekek is hálózzanak. A nagyok színházba járnak. A kicsinyek is hadd járjanak oda. Építenek nekik külön szép színházat. A régi nemzedék a Paprika Jancsi vagy a marionette bohóságain tudott szabad ég alatt mulatni, az ő gyerekképzelme sokkal több illusióval bírt, sem hogy azt a kis bódét pompás palotává ne vará­zsolta volna lehmani díszletekkel, felséges jel­mezekkel. Ma el kell a gyereket korán tompí­tani, hogy mielőbb életuntá, közömbössé váljék, és higgadtan, hidegen tekintsen maga körül. Ab­ban a színházban minden úgy megy, mint az „igazibban, az a játékrend, azok a jelmezek, csakhogy kis művészek játszanak, kis jelmezek­be bújnak. .... De mit is írok én itt össze-vissza pedáns szárazsággal ? Pedagógiáról akarok-e értekezni ? Nem én, ezek csak afféle eszme-töredékek voltak, melyek városligeti jártomban eszembe ötlöttek, mikor ott egy új Thalia-templommal szembekerültem. „Kratochvil Gyermekszínháza,m ezt olvasni nagy betűkkel a tó közelében egy igen tágas és csinos fabódé előtt. Azaz egészen mást olvasni ott. Teuton nyel­­ven hirdeti szent Wenzel nemzetének e kra­­tochvili tagja, hogy felütötte az ő „Kinder­­theater“-jét. Jelszava: „Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni, mert ők fizetik az entréet.“ Kratochvil! hazafi lelkem, örömmel üdvözöl a liget pordús lombjai alatt. Elhagyod a száz­kapus Prágát a kapunélküli Pestért, hogy itt német szóval mulattasd azt a nemzedéket, mely dajkájától csak magyart tanult. Ott ülnek a kis gavallérok, pompás páholyokban a gazdag (ára 5 frt), zártszéken a közép­osztály, karzaton a vagyontalanabb. Egészen úgy, mint a „nagyok.“ És néznek darabot: „Herman Lévi auf der Alm.“ Ezt az új téren is adták, tehát nem bír külön játékrenddel a gyermekszínház, egyszerűen át­veszi a szokásos német repertok­et. Majd látjuk tán holnap „Frou-frou“-t, holnapután a „Szép Helénát.“ – Paprika Jancsi ! A színház — mint látnivaló — német, Kra­tochvil úr nem hajlandó a magyar nemzet léte­lét elismerni s a magyar nemzet valóban mély sajnálattal értesülend a cseh director ellenszen­véről. Mint a harlemi kis gyerekeket az a mu­zsikus a hegybe csalta, úgy fogja Kratochvil az ő művészeivel a mi „magyarkáinkat“ a nagy német nemzet ölébe vinni. Ez az ujtéri bódé, mely­ az ács romboló szerszámát várja, ez a haldokló phönix hamvaiból készül feltámadni. Megfiadzta Kra­­tochvilt, Kratochvil nemzé Morländert. A ge­nealógia egyelőre eddig terjed. Morländer vala­melyik váczi-úti ház udvarán készül vasból — fakarikát, akarom mondani német színházat fe­lállítani, miután a gyapjú-utczai germán apostol nem bizonyult elegendőnek a kánkán igéinek hirdetésére. A német igének akadnak hirdetői, de hát a magyarnak ? Ez idegen intézetekkel szemben egy pesti népszínház szüksége újra na­pirendre kerül. Azt mondják, a mindig tevékeny Molnár a miniszterelnöknek emlékiratot nyúj­tott be egy telek kihasítása végett, a jövendő boulevardok valamelyikén, mely egy magyar népszínháznak volna aztán szentelve. A népszínház tervének ártalmára van az, hogy befolyásos körökben egy magyar operaház vált kedvencz gondolattá s mert ennek létesítése tű­zetett ki főczélnak, a szerényebb eszmének pár­tolója nem igen akad. Egy díszes, nagy opera­­ház szükséges a fővárosnak, az kétségtelen, de vájjon első­sorban áll ennek szüksége, vájjon hajt e ez oly hasznot a nemzetnek, mint oly in­tézet hajtana, melyben a nemzetközi ének he­lyett a nemzeti ige terjesztetik ? Ennek daczára elegendőnek vélném, ha anya­gi segélylyel, nem is,­­mert erre igényt sem tart­hat), hanem csak azzal könnyítenék meg ily boulevardi népszínház keletkezését, hogy a tel­ket esetleg vállalkozóknak jutányosabb áron bo­­csátanák rendelkezésre. Miután pesti népszínház még nincsen, nézzünk el egy páriásba, mely példányul szolgálhat. Ez a Chatelet — ugyanazon Chatelet, mely most elveszett teremtőjét , Roqueplint egy.-A hírneves színigazgatónak egy ismerőse a következőket írja nekem: „Mikor Marengo elő­adását a Chatelet-ben láttam, felkiáltok: Ro­­queplan valóságos király. S ő csakugyan az volt az ő óriási disz-asztalán, mely a Chatelet szín­padjának neveztetik s azon rendkivüli eszkö­zökkel, melyek szolgálatára álltak. Itt vezérel­te ő kiállitásos darabjainak hadseregét, buzditá a tündérdarabok villijeit, manóit, parancsolt tüzet a tüzéreknek, robogtatá elő lovasságát sat. A pá­risi helyőrséggel mindig rendelkezhetett, ha szüksége volt rá, mert tudta Napóleon, mi hasz­nára van neki ez ember. Színházába 4—5 ezer néző fért, színpada oly művészi tökélylyel volt összeállítva, hogy még a Szajna is hódolt neki, mert a színpadot egy nagy csatorna választotta két külön színpaddá s e csatornába a színház szomszédságában folyó Szajna hullámait bebo­­csáttatható. Ezen­ a színpadon aztán­­megjelenhe­­tett „Peking ostromának“ kis hajóraja Hal szám­unkh­oz egy réliv melléklet van csatolva. la-------——----------------------------------------­ Pest, május 7. Midőn a köztörvényhatóságok rende­zéséről ezennel egy mélyen beható és mindenesetre kiválóbb helyet igénylő munkálat közlését megkezdjük, szüksé­gesnek látjuk egyszersmind, hogy némely megjegyzés kíséretében mutassuk be azt. A munkálat Szentkirályi Mór tollából folyt, s a köztörvényhatósági ja­vaslatról a városok szempontjából szól, oly szempontból tehát, melyet eddig nem volt alkalmunk figyelembe venni. Szentkirályit a pesti „Egyenlőségi kör,“ mint melynek ő elnöke, kereste meg, hogy terjesztené elő a nagyfontosságú javaslatokról nézeteit, a­melyek alapján a kör Pest városához kérvényt fogna bead­ni. Szentkirályi ennek készségesen meg­felelt, s munkálata már a kör kérvényé­nek alakjában van tartva. Az ítélet, melyet pártunk e kitűnő tag­ja, ki a municipális s főleg a városi ügyekkel az elméleti, a törvényhozási és gyakorló­i téren egyaránt oly tüzetesen foglalkozott, s ki a municipiumok rendezé­séről irt röpiratával nehány évvel ezelőtt e téren az eszmék tisztázására lényegesen befolyt, e munkálatában a kormány ja­­vaslatáról hoz, nem a legkedvezőbb. ,Ő ugyan egyedül a városok álláspontjából tekinti az ügyet, s bár meg vagyunk győ­ződve, hogy ép e vonatkozásban — dön­tő sajátságos körülményeinknél fogva — a javaslat módosítása még a legindokol­­tabb, bár kijelentettük magunk is, hogy a fővárosra nézve e javaslattól elté­rő, külön törvény alkotását tartjuk szük­ségesnek, meg kell jegyeznünk , hogy Szentkirályi Mór munkálatának némely sarkalatosabb tételére is lesznek észrevé­teleink, melyeket, a­mint az irat köz

Next