Pesti Napló, 1870. május (21. évfolyam, 99-123. szám)
1870-05-08 / 105. szám
105. szám. Vasárnap, május 8. 1870. 21. évi folyam. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bércen tellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lapanyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüeli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre . . ..2 frt. Félévre. ... . 11 frt Negyed évre ... 6 „ 50 kr. Két hóra................. 3 „ 70 kr. Egy hóra ... . 1 „ 86 kr. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hírdetésnél 9 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petitsor 26 nj kr. PEST, MÁJUS 7. (B. Zs.) Az osztrák viszonyok fejlődése iránt Magyarországban nem csökkent az érdek, habár utolsó időben sok mindenféle ok folytán a hírlapi discussio nem is foglalkozik oly élénken Ausztriával, mint ezelőtt. Amaz okoknak, melyek minket is hallgatásra késztettek, nem legutolsója a cseh hírlapok magatartása volt. Mi ma ép úgy mint azelőtt, meg vagyunk róla győződve, hogy csak egy consolidált, rendezett Ausztria nyújthatja Magyarországnak a szövetséges viszony amaz előnyeit, melyeket az 1867-diki műben elérni és biztosítani óhajtottunk s hogy ennek folytán a belbéke helyreállítása Ausztriában közvetve magyar érdek is. Mi ma ép úgy,mint azelőtt azt hiszszük,hogy a kiegyezkedési mű nem kötötte le a priori Ausztriának belszervezkedési processusát, s hogy a dualistikus államforma oly széles, kényelmes keret, melybe a nemzetiségek minden jogos igényeinek kielégítése minden nehézség nélkül beleilleszthető. És azért Potocky gróf nehéz munkáját még mindig meg nem apadt rokonszenvvel,s a jó siker kivánataival kisérjük. Ha mindezek daczára hallgattunk, ezt részben azért tettük, mert a csehek utolsó időben oly kihívó ostentatióval léptek föl az 1867-ki kiegyezkedési mű ellen,melyre csak egy válaszunk lehetett, t. i. a hallgatás. A cseh hírlapok megfoghatatlan túlkapással kijelentették, hogy ők bizonyos tekintetben a kiegyezkedés revisióját kívánják. Más alkalommal e kijelentésüket oda módosították, hogy ők a kiegyezkedés csak azon részét perhorreskálják, mely belevág saját államjogukba, s annak elismertetését lehetetlenné teszi. Nem bocsátkozunk most sem államjogi fejtegetésekbe, röviden csak azt akarjuk megjegyezni, hogy ha a cseh igények nem férnek meg az 1867-szi kiogryfivkedéssel, akkor nem férnek meg Ausztria lételével. Ha a csehek politikájuk tökéletes kivihetetlenségét akarják bebizonyítani, akkor folytassák a kiegyezkedés elleni támadásokat, mi továbbá sem fogunk e támadásokra reflectálni s pedig azon egyszerű okból nem, mert nekünk nincs okunk közreműködni, midőn maguk a cseh patrióták ad absurdum vezetik a cseh politikát! E néhány rövid megjegyzést is csak azért teszszük, mert Czartoryski herczegnek lapunkban is megjelent nagy beszéde arra kényszerít. E beszéd, melyen Ausztria és Magyarország iránt a legmelegebb rokonszenv leng keresztül, s mely határozottan kijelenti, hogy a magyar királyság egysége és integritása meg nem másítható, a discussión kívül álló tény, szintén Ausztria reorganisatiójával foglalkozik, s a lengyelek kielégítése iránt oly programmot állít fel, melyet Ausztria elfogadhat a nélkül,hogy föladná a politikai egységet, föladná a parlamentáris együvétartozás államfentartó biztosítékait. Czartoryski kijelenti, hogy Lengyelország nem követhet egyoldalú szláv politikát. Kijelenti, hogy Lengyelország soha sem léphet solidaritásba azokkal , kik pacséinak Ausztria és Magyaroság, s egyáltalán a nyugati civilisatio ellenségeivel. Czartoryski továbbá kifejti, hogy Galiczia nem foglalhatja el a föderalistikus álláspontot, s nem engedheti, hogy a központi kormányt zérusra redukálják. Galiczia programmja nem lehet : minden vagy semmi. Fönn kell tartani Ausztria politikai egységét a bécsi reichsratb által képviselve, mely utóbbiban a lengyelek is rendesen megjelennek. A lengyelek elismerik a decemberi alkotmányt, s csak bizonyos kivételes előjogokat igényelnek az igazságszolgáltatás, az oktatásügy s a közigazgatás terén. Hasonló állás adassák Csehországnak ; ha elfogadja, biztosítva van a béke s a kiegyezkedés, ha nem fogadja, akkor az osztrák-magyar monarchia a magyarok, németek és lengyelek összetartása segélyével fog fönnállani. Ez előnyös állásban azután a monarchia várhat, míg a csehek jobb útra térnek. Nem hiszszük, hogy Czartoryski herczeg mérsékelt , államférfim eszméit a lengyel pártok minden tekintetben már is osztanák, hanem meg vagyunk róla győződve , hogy ha kenyértörésre kerül a dolog, e nézetek Galicziában túlnyomó többséggel fognak bírni. A kiegyezkedés Galicziával annyi mint bizonyos, annál is inkább, mert ha a csehekkel a kibékülés követeléseik túlcsigázása folytán nem sikerül, Galiczia kívánságaival szemben az osztrák kormány nem fog fukarkodni. A csehek kezébe van letéve, vájjon Czartoryski szava, hogy Ausztria jövője a cseh renitentia fölött napirendre fog térni, megvalósul-e vagy nem. Prágában ne feledjék, hogy a jelen kísérlet, a cseheket és lengyeleket egyszerre kibékíteni, úgy is igen sok oldalról erős ellenszegülésre talált. Magyarországban a közvélemény csak helyeselhette, hogy a megoldási kísérlet nem egyoldalú, nem szorítkozik egyedül a lengyelekre, hogy a cseheket, ez ép oly erélyes, mint szívós és tehetséges nemzetet is belevonták a kibékülési nagy acióba, hanem ha a csehek soha sem realizálható követelésekkel lehetetlenné teszik a kibékítést, Czartoryski herczegjóslata valószínűleg teljesedni fog. Az egyetemi,a Lényeges eltérés a miniszteri törvényjavaslat és az egyetemi emlékirat között az, hogy mig amaz a karok autonómiáját szinte semmire szállítja, az emlékirat azt meg akarja őrizni olyképen, hogy a tanárok a karok javaslatai alapján neveztessenek ki s a magántanárok képesítése szintén a karokban történjék,a miniszternek a megerősítés joga tartatván fenn. Midőn az eredeti törvényjavaslat a tanárokat a karok közbenjárása nélkül kívánja kineveztetni, kétségtelenül a miniszteri felelősség szempontjából indul ki. A miniszter csak úgy lehet felelős a tanárok kinevezéséért,valamint a magántanárok feljogosításáért előadások tartatására, ha mind a kinevezés, mind a feljogosítás tőle ered. Ez kétségtelenül áll. Nem is akarnám a hatalmat a minisztertől elvonni s olyan testületekre ruházni, melyek természetöknél fogva e részben felelősek nem lehetnének. De ezt az egyetemi emlékirat sem akarja, csupán az ajánlás és javaslás jogát kívánja a karok számára ezentúl is fentartatni; ez pedig a miniszteri felelősség eszméjével igen összeegyeztethető , mert a miniszternek mindenkor hatalmában áll a karok javaslatait, akár egyes pontjaikban,akár egészben félrevetni. Ugybe vethetik ellene — a miniszter e szerint csak olyanokat nevezhetne ki, akiket a karok ajánlanak, voltakép csak vétójoga lenne a neki nem tetszők mellőzésére, de akit a karok nem ajánlanának, azt nem nevezhetné ki,és így megtörténhetnék, hogy a legkitűnőbb tudós, ha a karok véletlenül ellenséges indulattal viseltetnének iránta, sohasem lehetne egyetemi tanárrá. Ez ellenvetés alaposnak látszik, valósággal azonban nem az. Mi a czél a tanár kinevezésében ? Kétségtelenül az, hogy bizonyos tudományszak előadása olyan férfira legyen bízva, ki azon szakban minél jártasabb,jelesebb. Már most az a kérdés : ki ítélhet a szakképzettség felett biztosabban : a miniszter-e , ki egyben-másban lehet ugyan szakember, de minden szakban bizonyosan nem az? vagy pedig a karok,melyek épen mindig szakemberekből állanak ? A válasz nem lehet kétséges. Szakemberek javaslatait különben is, szakkérdésekben, minden kormány, akár parlamenti, akár másféle kormány, egyaránt ki szokta hallgatni, s az úgynevezett enquete-ek nem egyebek, mint szakbizottságok bizonyos kérdések tisztába hozatalára, melyeket a kormány, vagy az országgyűlés,ilyen segítség nélkül,bajosan tisztázhatna. Íme, az egyetem külön-külön karai állandó enquete-ek,szakbizottságok, melyek folyvást készen állanak, a kormányt tanácsukkal szolgálni, s amelyeket, nézetem szerint, föl kellene ruházni a fölterjesztés jogával, ha ez még nem volna nekik, nemhogy megfoszszuk tőle. De, mondják, attól lehet, félni, hogy a karok e joggal vissza fognak élni. Alig képzelhetni kevésbbé valószínű esetet annál, hogy valamely kar, igazi szaktudósnak, az egyetembe juthatását megakadályozhassa, kivált ha a karokban —a tanárok számának kellő szaporítása által — a netán hatalmaskodásra hajló vagy csak önző érdekből cselekvő egyes személyek befolyása minimumra fog szállani. Egy ló könnyen megbotlik — bocsánat a triviális hasonlatért, de királyi szájból, n. Frigyeséből veszem — hogy azonban egész istálló egyszerre megbotoljék, nehéz föltenni. Meg lehetünk győződve, hogy ha egyesek hiúsága vagy önérdeke valamely érdemes férfinak útját akarná állani, ezen egyesek magában a karban is meg fognak bukni. Sokkal inkább gondolható az, hogy némely képzelt érdemű egyének látván, hogy a szakértőket félre nem vezethetik, föltárják a miniszteri bárcatkat, hogy ott keressenek maguknak pártfogókat, ahol szakképzettségük megítélésére nincs fórum állítva s ekkép az illetékes bírák kikerülésével jussanak valamely tanszékre. Mostani miniszterünket nagy elméje mellett sokoldalú tudományos képzettsége biztosítja ily hívatlan tolakodók ámítása ellen; de hiszen, aki vissza nem él a törvénynyel arra nézve azt hozni sem szükséges; mivel azonban fölteendő, hogy lehetnek, akik visszaélhetnek vele, azért kell előre is óvó intézkedésekről gondoskodni; mivel pedig a fenforgó kérdésben az a valószínűség, hogy az egy miniszter, aki legtöbbnyire nem szakértő, könnyebben fog tévútra juthatni, mint a sok tagú, azonkívül pedig mindenkor szakértő kar , természetes, hogy az intézkedések is főleg ezen valószínűség bekövetkeztetése ellen irányzandók. S ez történik épen az által, ha a karok az ajánlás, javaslás jogával ruházhatnak föl. Ha azon eset merülne fel, hogy a miniszter valakit tanárrá akarna kinevezni, akire az illető kar netalán nem gondolt volna: képzelhető-e, hogy a kar a miniszter akaratáról ne értesüljön s a miniszter jelöltjét föl ne karolja ? föltéve természetesen, hogy a tudományos igényeknek megfelel. Helyes-e vagy nem, ezúttal nem vitatom, de tény, hogy az emberek többsége a hatalom előtt meghajol, s mihelyt a kar tudni fogja, hogy a miniszter valamely tanszékre vagy magántanárságra valakit kiszemelt, a legtöbb esetben maga fog sietni az illetőt felterjeszteni. Meg lehetünk győződve, hogy azon legritkább esetekben, midőn a kar éles ellentétben fog állani a miniszter óhajtásával, ismét legritkább, a lehetetlenséggel határos lesz azon eset, hogy a miniszternek legyen igaza, nem a karnak, s hogy azon egyén, kit a miniszter óhajt, a kar pedig ellenez, az illető szak betöltésére alkalmas legyen. A hatalom a legerősebb bódító ; a karok nem fognak akarni a hatalmas miniszterrel ujjat húzni, sőt inkább attól kell tartani, hogy kelletén túl is igyekezni fognak kedvében járni. A miniszter akarata tehát, a kar felterjesztési joga mellett is, döntő marad, döntő pedig nem csak negatíve, hogy t. i. a miniszter egyszerűen félrevetheti a kar minden javaslatát, hanem döntő positíve is, mert a kar tagjai, a lélektan örök törvényei szerint, a miniszter óhajtásaira mindenkor kiváló tekintettel lesznek. Azonban a miniszteri felelősség aggodalmasabb híveit talán mindez sem lesz képes megnyugtatni, ha a miniszter, netán a kar ellenére is, nem nevezheti ki azt, akit óhajt. Jó, gondoskodjunk tehát arról, hogy ez is lehető legyen ; keressünk olyan közép utat, hol se a kar kezdeményi joga, se a miniszter teljesen független elhatározása csorbát ne szenvedjen. Ez a közép út pedig lehetne, véleményem szerint, ha az illető törvénytételek úgy szólnának, hogy a tanárok kinevezései előadások tarthatására való jogosításai, stb. nem — mint az emlékirat javasolja — a karok „javaslata“, illetőleg „ajánlata alapján“, hanem csupán „a karok meghallgatása után“ történjenek, így a karok is mindenkor kimondhatják szakértő véleményüket, s a miniszter sem lesz kötve ahhoz, hogy csak a karok jelöltjei közöl tehesse a kinevezést. Igaz, hogy a karok ajánlatainak alapján történő kinevezések rendszere a miniszterre nézve sokkal kényelmesebb, mert ha valamely kinevezés utólag hibásnak bizonyul, neki alapos mentségére szolgál az, hogy a kinevezést az illető kar kívánsága szerint tette, holott azon esetben, ha a miniszter a karok véleményétől eltérőleg intézkedik, kétszeres felelősség fogja terhelni, ez ellen azonban, úgy hiszem, épen a miniszteri felelősség legbuzgóbb híveinek legkisebb kifogásuk sem lehet. Hátra van még a fegyelemről, különösen az egyetem polgáraira nézve, szólanunk. GREGUSS ÁGOST: A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Heti tárcsa. (Hajdan s most. A gyerekszoba. Kratochvil Pesten. Pest és Péris. Egy népszínház hatása.) Ki ne ismerné az újkori gyermekeit, ki ne ismerné a jelenkor aprócseprőit, kiknek hű képét Sardou az ő Benoiton Fanfanjában megrajzolta volt ? Ez az ő prototypjok. A gyerekbörzén játszó szivarzó, csínyeket vadászó, udvarló, becsípő, korán érett ficzkó, ki a dajka öléből nem a gyermekszobába, hanem az életbe rohan. Sardou ezt a legújabb nemzedéket nem egy darabjában, nem egy alakban rajzolta, Fanfan pajtásai Rafael, Sulpice stb. Ezek a nagyvárosok gyerekei, azon gyerekek, kik már nem is gyerekek. A nagyvárosok levonták a gyermekkor régi patriarchális életét, mikor a kis polgár még a drda felügyelete alatt az ő kis szobájában egész külön világban élt, ártatlan álmokkal teli mesés világban, melybe a Karácson rejtélyes Krisztuskája, a Miklósnap borzalmas Mikulása köszöntött be évenkint ajándékaival, hol az ábéczé-könyv bomba betűin és képein a jövendőnek nagy tudósa ismeretei első csiráit ülteté emlékébe,a jövendő hadvezére a tarka katonák kal első babérait szerezte, a haragos képű piczi lány (egykor tán a magyar gazdasszony-egylet tagja) kenyérrel és vizzel tanult főzni tűz nélkül, míg egy oltárrá emelt zsámolyon merészálmú bátyja misét olvasott, hogy egykor a primatiai szék megürülése esetében — a bibornoki kappal fején — beleülhessen. Az élet akkor is oly prózai volt, mint mai nap, hanem ebben az életben volt egy pont, hol minden az öntudatlanság költészetében élt, hol emberkék éltek, kik egész külön életet folytattak, mint mi nagyok, kik ott aranyosan, gyémántosan, csillagosan pingálták ki az életet — ez volt a gyerekszoba. Mikor a nappali zaj és lárma után az est beállt, elcsöndesült a kis szoba is s a piczingek ártatlan mosolygó álmokat aludtak ott, vagy a ki nem alhatott— azt tündérmesékkel szenderitette el a jó dada. S mikor már valamennyien aludtunk, kinyílt halkan az ajtó — s egy tündér lebbent be az álmok felett virrasztani. Ez a tündér , az anya. Ez a gyerekélet nagyvárosokban elveszett. A gyereket kiviszik az ő pici köréből s beleviszik az életbe. Hadd élvezzen! Mintha ennek a kis bobónak nem volna minden élvezet, mintha egy kardos huszár nem szerezne neki oly örömet, mint egy szivarszipka. Elég az ahhoz, a gyerek már nem élhet az ő világában, hanem alkottak, neki külön egy világot a „nagyok“ képére. Élvezzen úgy, mint azok, csakhogy kisebb kiadásban. A nagyvárosi gyereket, ha csinos, mindenekelőtt divatbábbá teszik, ki a mamának becsületet szerez, a szabónak reklámot csinál. Felöltöztetik lengyelnek, csikósnak, vadásznak, arszlánnak. Mindennap új ruhácska, új kalapocska, pálczácska, hogy a hiúság jókorán megfoganjon a sarj szivében. Mutogatják, sétáltatják, tükörbe nézetik, hogy külsőségekre nagy értéket tanuljon fektetni. Aztán kap szivartárczát és szivart, egy kis pezsgőt, egy kis főfájást.Hanem ez az élvezethez tartozik. A nagyok hálóznak. A gyerekek is hálózzanak. A nagyok színházba járnak. A kicsinyek is hadd járjanak oda. Építenek nekik külön szép színházat. A régi nemzedék a Paprika Jancsi vagy a marionette bohóságain tudott szabad ég alatt mulatni, az ő gyerekképzelme sokkal több illusióval bírt, sem hogy azt a kis bódét pompás palotává ne varázsolta volna lehmani díszletekkel, felséges jelmezekkel. Ma el kell a gyereket korán tompítani, hogy mielőbb életuntá, közömbössé váljék, és higgadtan, hidegen tekintsen maga körül. Abban a színházban minden úgy megy, mint az „igazibban, az a játékrend, azok a jelmezek, csakhogy kis művészek játszanak, kis jelmezekbe bújnak. .... De mit is írok én itt össze-vissza pedáns szárazsággal ? Pedagógiáról akarok-e értekezni ? Nem én, ezek csak afféle eszme-töredékek voltak, melyek városligeti jártomban eszembe ötlöttek, mikor ott egy új Thalia-templommal szembekerültem. „Kratochvil Gyermekszínháza,m ezt olvasni nagy betűkkel a tó közelében egy igen tágas és csinos fabódé előtt. Azaz egészen mást olvasni ott. Teuton nyelven hirdeti szent Wenzel nemzetének e kratochvili tagja, hogy felütötte az ő „Kindertheater“-jét. Jelszava: „Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni, mert ők fizetik az entréet.“ Kratochvil! hazafi lelkem, örömmel üdvözöl a liget pordús lombjai alatt. Elhagyod a százkapus Prágát a kapunélküli Pestért, hogy itt német szóval mulattasd azt a nemzedéket, mely dajkájától csak magyart tanult. Ott ülnek a kis gavallérok, pompás páholyokban a gazdag (ára 5 frt), zártszéken a középosztály, karzaton a vagyontalanabb. Egészen úgy, mint a „nagyok.“ És néznek darabot: „Herman Lévi auf der Alm.“ Ezt az új téren is adták, tehát nem bír külön játékrenddel a gyermekszínház, egyszerűen átveszi a szokásos német repertoket. Majd látjuk tán holnap „Frou-frou“-t, holnapután a „Szép Helénát.“ – Paprika Jancsi ! A színház — mint látnivaló — német, Kratochvil úr nem hajlandó a magyar nemzet lételét elismerni s a magyar nemzet valóban mély sajnálattal értesülend a cseh director ellenszenvéről. Mint a harlemi kis gyerekeket az a muzsikus a hegybe csalta, úgy fogja Kratochvil az ő művészeivel a mi „magyarkáinkat“ a nagy német nemzet ölébe vinni. Ez az ujtéri bódé, mely az ács romboló szerszámát várja, ez a haldokló phönix hamvaiból készül feltámadni. Megfiadzta Kratochvilt, Kratochvil nemzé Morländert. A genealógia egyelőre eddig terjed. Morländer valamelyik váczi-úti ház udvarán készül vasból — fakarikát, akarom mondani német színházat felállítani, miután a gyapjú-utczai germán apostol nem bizonyult elegendőnek a kánkán igéinek hirdetésére. A német igének akadnak hirdetői, de hát a magyarnak ? Ez idegen intézetekkel szemben egy pesti népszínház szüksége újra napirendre kerül. Azt mondják, a mindig tevékeny Molnár a miniszterelnöknek emlékiratot nyújtott be egy telek kihasítása végett, a jövendő boulevardok valamelyikén, mely egy magyar népszínháznak volna aztán szentelve. A népszínház tervének ártalmára van az, hogy befolyásos körökben egy magyar operaház vált kedvencz gondolattá s mert ennek létesítése tűzetett ki főczélnak, a szerényebb eszmének pártolója nem igen akad. Egy díszes, nagy operaház szükséges a fővárosnak, az kétségtelen, de vájjon elsősorban áll ennek szüksége, vájjon hajt e ez oly hasznot a nemzetnek, mint oly intézet hajtana, melyben a nemzetközi ének helyett a nemzeti ige terjesztetik ? Ennek daczára elegendőnek vélném, ha anyagi segélylyel, nem is,mert erre igényt sem tarthat), hanem csak azzal könnyítenék meg ily boulevardi népszínház keletkezését, hogy a telket esetleg vállalkozóknak jutányosabb áron bocsátanák rendelkezésre. Miután pesti népszínház még nincsen, nézzünk el egy páriásba, mely példányul szolgálhat. Ez a Chatelet — ugyanazon Chatelet, mely most elveszett teremtőjét , Roqueplint egy.-A hírneves színigazgatónak egy ismerőse a következőket írja nekem: „Mikor Marengo előadását a Chatelet-ben láttam, felkiáltok: Roqueplan valóságos király. S ő csakugyan az volt az ő óriási disz-asztalán, mely a Chatelet színpadjának neveztetik s azon rendkivüli eszközökkel, melyek szolgálatára álltak. Itt vezérelte ő kiállitásos darabjainak hadseregét, buzditá a tündérdarabok villijeit, manóit, parancsolt tüzet a tüzéreknek, robogtatá elő lovasságát sat. A párisi helyőrséggel mindig rendelkezhetett, ha szüksége volt rá, mert tudta Napóleon, mi hasznára van neki ez ember. Színházába 4—5 ezer néző fért, színpada oly művészi tökélylyel volt összeállítva, hogy még a Szajna is hódolt neki, mert a színpadot egy nagy csatorna választotta két külön színpaddá s e csatornába a színház szomszédságában folyó Szajna hullámait bebocsáttatható. Ezen a színpadon aztánmegjelenhetett „Peking ostromának“ kis hajóraja Hal számunkhoz egy réliv melléklet van csatolva. la-------——---------------------------------------- Pest, május 7. Midőn a köztörvényhatóságok rendezéséről ezennel egy mélyen beható és mindenesetre kiválóbb helyet igénylő munkálat közlését megkezdjük, szükségesnek látjuk egyszersmind, hogy némely megjegyzés kíséretében mutassuk be azt. A munkálat Szentkirályi Mór tollából folyt, s a köztörvényhatósági javaslatról a városok szempontjából szól, oly szempontból tehát, melyet eddig nem volt alkalmunk figyelembe venni. Szentkirályit a pesti „Egyenlőségi kör,“ mint melynek ő elnöke, kereste meg, hogy terjesztené elő a nagyfontosságú javaslatokról nézeteit, amelyek alapján a kör Pest városához kérvényt fogna beadni. Szentkirályi ennek készségesen megfelelt, s munkálata már a kör kérvényének alakjában van tartva. Az ítélet, melyet pártunk e kitűnő tagja, ki a municipális s főleg a városi ügyekkel az elméleti, a törvényhozási és gyakorlói téren egyaránt oly tüzetesen foglalkozott, s ki a municipiumok rendezéséről irt röpiratával nehány évvel ezelőtt e téren az eszmék tisztázására lényegesen befolyt, e munkálatában a kormány javaslatáról hoz, nem a legkedvezőbb. ,Ő ugyan egyedül a városok álláspontjából tekinti az ügyet, s bár meg vagyunk győződve, hogy ép e vonatkozásban — döntő sajátságos körülményeinknél fogva — a javaslat módosítása még a legindokoltabb, bár kijelentettük magunk is, hogy a fővárosra nézve e javaslattól eltérő, külön törvény alkotását tartjuk szükségesnek, meg kell jegyeznünk , hogy Szentkirályi Mór munkálatának némely sarkalatosabb tételére is lesznek észrevételeink, melyeket, amint az irat köz