Pesti Napló, 1870. június (21. évfolyam, 124-146. szám)

1870-06-10 / 131. szám

SBgggy PEST, JUNICJS 9. A Batthyány-temetés. Százezer ember összegyűlve az ország minden vidéke és minden osztályából, adta meg azon férfiú hamvainak a végtisztes­séget, ki amaz eszmék húsz év előtti küz­delmeinek személyesitője, melyek ma dia­dalt aratva, biztositák a hazának a békét s a szabad alkotmány áldásait. Megindultan állunk e nagyszerű és fen­séges kép előtt, mely egy nagy nemzet méltóságát tükrözted elénk. Nem volt ez ünnepélyen egy disharmonikus hang, egy bántó zavaros elem sem, mint egy ember állott százezer drága halottjának teteme körül, s a kegyelet és áhitat mindent át­ható nyilvánulásai között olvasható volt minden arezon a megnyugvás s a kibé­külés amaz érzete, hogy kedvező sorsunk megadta nekünk ily időben ünnepelhetni a nemzet nagy elhullottjának emléke­zetét. Az ünnepély nagy gyászpompája fö­lülmúlt mindent, a mit fővárosunk e nem­ben láthatott. Az óriási hatalmas néptö­megek a legméltóságosb csendben özön­löttek a gyászmenet pontjai felé, a ko­­porsóhoz lővén, mindenki henn hagyó po­litikai scrupulusait és szempontjait, s min­denki érezni látszott az ünnepély kettős jelentőségét, mely azt kivált nekünk oly drága­ és becsessé teszi. Az ünnepélyen, a ki csak tehető, jelen volt minden — hazafi. Miniszter és iparos, képviselő és kereskedő, régi és uj hon­véd mind egy közös érzelem s egy közös felfogásban találkozott; — a boltok, szín­házak, műhelyek bezárva, a mulatóhelye­ken a zene elhallgatva, igen sok helyeken a gyászlobogó kitűzve, szóval az egész főváros egy gondolat által fölemelve, a legkomolyabb s a legnagyszerűbb arányú ünnepélyességgel ülé meg ama férfiú em­lékét, kinek ravatalára ma kettős jelentő­ségben oda tűzhettük a dicsőség ba­bérját. A templomban, hol már két órakor alig lehe­tett helyet kapni, a jobb és balfelől eső padsort a képviselők, hatóságok, községek, testületek küldöttsé­gei foglalák el, míg oldalt és a körök­ben roppant szorongással foglalt tért a nemhi­vatalos közönség. A díszes bronzkoporsót, gazdag arany díszít­ményeivel most is városi ifjabb tisztviselők áll­ták körül, kivont kardokkal. Az ezüst álló gyer­tyatartókban égő gyertyák fénye erővel küzdött a nap sugarai ellenében, melyeknek világa alig törhetett át a boltozatról lefüggő fekete leple­ken, — a négy szögleten négy nagy szesz láng­ja ingadozott, nagyobb-kisebb tömörséggel, a legkisebb légnyomásnak engedő hullámzással. Körötte körül Buda-Pest testvér főváros hatósá­ga, képviselőtestülete gyász-magyar ruhában. A koporsónál lábánál fekete bársony imaszék, mel­lette jobbról vörös bársony vánkoson a grófi korona, balról egy cserkoszorun pálmaág, s ugyanez vala a koporsó tetején is keresztbe éve. Pontban 3 órakor megjelent, hat gyászkocsin a gyászoló özvegy és családja a sekrestyén át? fia, Elemér karján elfoglalta helyét a hadosztá­­lyok első sorában balfelöl; utána leányai léptek : Emma, Batthyány Géza grófné, Batthyány Jó­zsef gr. karján, utána Ilona, Keglevich Béla grófné, Batthyány Géza gr. karján, közelében foglaltak helyet­ id. Zichy József, Zichy Pál, Zichy János és Batthyány László grófok, mint közeli rokonok. Ezután megkezdődött a gyászszertartás, me­lyet Szabó József esztergomi kanonok és czimzetes püspök Ipolyi Arnold, Schwendtner, Ráth, Klempa in­­dulások s a többi helybeli plébánosok és ezen­kívül nagyszámú segédlet mellett végezett Ennek végeztével megrendült a karzaton ze­­nekisérettel Mosonyi „Batthyány Lajos gr. em­léke“, melyet Tih Nándor vezetése alatt a zene­kedvelők egylete adott elő különösen a vége fe­lé erővel és szabatossággal. A dal elhangzásával a ferencz-rendiek főnö­ke, Piry Czirjék tartott alkalmi gyászbeszédet, mely következő : A kegyelet,, melylyel halottaink iránt tarto­zunk, parancsolja, hogy a hamvadó ember fe­lett, komolyan elmélkedjünk, s fájdalmainknak szavakat s fohászt adjunk; nem mintha azok ál­tal az enyészet fátyolát, mely az elhunytra bo­rult eltávolithatnak, vagy a föld hantjait, melyek őt takarandják, megkönnyebbithetnek, hanem, hogy a megboldogult emlékezetének érdemileg áldozzunk,s önkeblünk meghatottsága szent imá­ba olvadjon át, mely felszálljon az élet és halál egy­edüli urához, az Istenhez. Mert mikor a ha­lál széttöri az élőkhez kötő kapcsot, semmi egyéb erősebben nem fűzhet a sirban nyugvókhoz, csak a kegyeletes emlékezet, s a szív leg­szentebb virága, a buzgó ima. S ezekkel kíván ma nagy halottjának, boldo­gult gr. Batthyány Lajos, első magyar miniszterelnöknek áldozni e nemes város s vele a nemzet, midőn annak hamvadó tetemeit ezen egyház sirüregéből, hol 20 éven túl elrejtve nyu­­­godtak, felvétetvén, teljesíteni akarja az Írás amaz intelmét : „Fiam a halotton kö­­nye­sz, takarítsd el testét szokás sze­rint, és ne hanyagold el az ő teme­tését.“ Igen, most kívánja közös részvéttel véghez vinni azt, mit 20 év előtt az akkori hata­lom tenni nem engedett. Akkor a megszentelt szokást érvényesíteni ama zordon idők tiltották, de most az önkénytelen mulasztást fényesen helyrehozni szent feladatának tűzte ki a haza­fias kegyelet, mert a megboldogultban a már — Isten jóvoltából — kiderült szabadság és alkot­mányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli. — Akkor a halálos küzdelemben álló nemzet Világosnál fegyverétől, s Komáromnál legna­gyobb erődjétől megfosztva, önmagának is szét­szóródnia, s legjobbjainak szerte bujdokolniok vagy legalább hallgatniok kellvén, hős halottjai­nak nem adhatá meg a megillető végtisztessé­get. — Ez okból maradt el gróf Batthyány Lajosnak is szokás szerinti eltakarittatása. De nem festem ama rémes korszakot, nem szaggatom fel a már begyógyult sebeket, melye­ket mi korosabbak, midőn hajunk szálai még feketék valának, láttunk, átéreztünk, sőt átszen­­vedtünk, — mondom — nem szólok azokról, mert a nemzet sorsát intéző Isten megszünteté a vihart, letörté könyeinket, s a drága vérrel áztatott földre békét s kiegyezést hozott, mely­ért áldassék szent neve! Csak a kiszenvedett gr. Batthyány Lajos első eltakarítására vo­natkozó tényeket említem meg röviden. Tudva van, miszerint ő a cs. osztrák seregek akkori főparancsnokságánál béke-követségben járván, általa letartóztattatott, a Komárom át­adása után a hadi törvényszék által halálra ítéltetett, mely ítélet 1849. oct. 6 án az újépület falán kívül golyó által rajta végre is hajtatott. A nemes életet kioltó golyó nyomát nem rég láttuk a magas homlok szétomlott csontjain, s neki, mint egy második Palm­urnak, jeltelenül kellendett eltemettetnie, ha nem akad egy újkori Tóbiás, ki az éjnek sötétében, a legmélyebb titok fátyola alatt, éjféltájban e templom sír­boltjába befogadja, s a fájdalmas azt szűz oltára alatt a sirüregbe elrejtse. S e kegyes Tóbiás DankAgáp vala, akkor e zárdának bátor lelkű főnöke, ki kötelezve érezte magát a nem­zet fájdalmában résztvenni, s a gr. Batthyány­­családnak a gyászban is enyhítő Szolgálatot megtenni, habár halál várt volna is reá, mert e nemes család szerzetünknek jótevője, s a német újvári zárdánknak 1641-ben alapítója, s azóta fenntartója. Csak igen kevesen tudták e szomorú ese­ményt, de ők megtarták a titok szentségét, s megőrzők a nemzet drága halottját mind e na­pig. Most eljött az idő, hogy a titok lelepleztes­­sék, s a még fennmaradt hullarészek ereklye­ként a kegyeletes nemzetnek átadassanak, me­lyektől e zárda fájdalommal vál meg. Ha ki ama sírboltot meglátogatandja, monda­ni fogjuk neki: íme a hely, hova 20 év előtt tették az elveszett gr. Batthány Lajost, ő nincs már ott, a sötétségből kivétetett, s a haza előtt dicső lett a sírja, mely még a késő nem­zedéket is emlékezte­tni fogja a király a haza, s az alkotmány szeretetére. — Mert bizonyos, miszerint ő hive volt a fejedelemnek, lángolva szerette hazáját, melynek alkotmányáért kész volt elleneitől a halált elfogadni és meghalt. — De az ő kialvó élete, s kiontott nemes vére nem boszuért kiáltott az egekbe, hanem a béke, a sza­bad, alkotmány áldásaiért. O áldozat vala s ez áldozat meghozá s hiszem, még teljesebben meghozandja a békés kifej­­tés gyümölcseit csak az egyenetlenség pártos szelleme , vagy a minden közjót lerombol­ni kész önérdek ármánya meg ne gyilkolja a tevékenységnek indult nemzeti életet. — Mert, ki nem tudja, miszerint egy nagy s részes áramlat hullámain úszik nemzeti életünk hajója? melyen ha ki, visszavonás által hézagot ejt, az áramlatnak nyit rést az elbom­lásra. — Ettől félek, ettől remegek, a félnek a hazafiak milliói. — És kérdem : ki fogna akkor megmenteni ben­nünket ? Óh senki, senki, hacsak az Isten hatal­mas keze nem! — Mert meg kell győződnünk arról, miszerint a kimúló nemzetet életre segíte­ni nem tartja érdemesnek senki, legfölebb szin­­lett barátaink, mint annyi példa tanúsítja, üres biztatással kisérendnének iszonyú sírunkhoz. Ily gondolatokba merült lelk­em a megdicsőült­­nek hamvainál, már midőn 16 év előtt először vezettetém le boldogult elődöm által a sirboltba, hogy megmutassa a rejtett ereklye-kincset. — S e gondolatok még élénkebbekké lettek, midőn folyó évi márczius 29-én a sírboltból a tetem felvétetett; most pedig, mintha ama diszes, de mégis gyászos koporsóból, melybe a hazafiság helyezte őt, ily szavakat hallanék : Nemzetem, testvéreim! legyetek egyek; egyek a haza, a koronázott király s a törvény szeretetében,egyek a haladás művelésében, egyek a magán­­s közjó magasra vitele munkájában! E szózat nem hang­zik ugyan felénk a koporsóból, de kell, hogy ezt az ő nagy lelkével s szellemével megegyező igaz­ságnak tartsuk s az életben érvényesítsük. Lelket és szellemet említek. — Midőn ma a megboldogult tetemeinek megteszszük a vég­tisztességet, akkor egyszersmind az ő szellemé­nek áldozunk, a halhatatlan lelkéért buzgó imá­kat bocsátunk a Mindenhatóhoz. — S ez teszi kiválóbb és szentebb részét a gyásztisztességnek. — Mert testileg ugyan­­meghalt, de lelkén a halálnak hatalma nincsen : „A lélek eszméje — úgymond egy keresztény bölcs — a halhatat­lanság eszméjét is maga után hozza.“ (Nicolas I. k. 108. lap)*) Igen, hitünk s lelkiismeretünk *) Az úr Jézus pedig még világosabban tanítja, mondván : „Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik.“ Máté 10. 18. mondja, hogy él a lélek a síron túl is; él az áll-­­­tálunk bepillanthatlan hazában s állapotban. És azért imáink s fohászaink nem a testre, mely porból lett és porrá leszen, hanem a mindig élő, halhatatlan lélekre irányoztatnak. — S csakis e hitben nyugszik meg halottaink felett kesergő lelkünk. — S csakis ebben van szent és teljes érvényű reményünk, vigasztalásunk. — S ez alapnál fogva csak a dicséretes élet az, mely, kialvása után is, emlékezetet érdemel, és csak a lélek lehet az imába fűzött megemlékezés méltó tárgya. Engedd meg, te gyászoló özvegye az elvér­zettnek, hogy ebben te reád hi­vadkozhassam. — Enyhülést nem ismerő fájdalmaidtól vezettetve évenkint titkon meglátogattad a szomorú sírbol­tot, s tanuk nélkül könyeiddel áztatád ama föl­det, hol szereteted tárgya hamvadott. Nemde hi­ted s meggyőződésed szerint, azért tevéd azt, hogy buzgón imádkozzál az ő halhatat­an lelké­ért, s kebled fohászaival közben járó légy éret­te Istennél ? Számtalan kesergőkkel te is bizony­ságot tehetsz, miszerint a nagy fájdalom min­denkit, a­ki mélyen érezni tud, meggyőz arról, hogy van élet a siron túl; se fájdalomban gondo­lataink minden szálai, érzéseink minden mozza­natai a külvilágot, s annak minden pompáit üresnek s hiúnak találván, mintegy átszellemül­­ten csak az elköltözöttnek lelkével foglalkoznak s ez elmélyedésben világosabban, mint valaha, hiszszük s bizonyosnak tartjuk a lélek fenmara­­dását, halhatatlanságát. S ez, a te munkád fel­­lebbenthetlen titka, nagy Isten, ki magad vagy az élet s a te hasonlatodra teremtett léleknek is örök életet csak te adsz! És úgy van, mert Jé­zus szavai szerint„A­mi a testtől születik, test az,-------tehát halandó--------és a mi a lélektől születik, lélek az.“ (János 3, 6.); tehát az embe­ri lélek, az istenségnek e szikrája meg nem hal el nem enyészik. A földről elköltözött, de élő lélekkel helyezzük tehát magunkat legköze­­lebbre akkor, midőn róla gondolkodunk s üdvé­ért szent imába merülünk. Minélfogva hiszem, hogy jelen nagy halottunk érdemei elismerése és méltó dicsőitése mellett ama szentebb czélból is teszi a nemes város e második, s ezennel orszá­gos temetést oly fényessé, hogy egyesülten a nemzet imája szálljon fel érette a Mindenható­hoz, s hogy ki egykor a hon javára a legfelsőbb fokon működött s drága vérét és életét, alig 40 éves korában, a közérdekért feláldozta, annak jutalmául, örök boldogságot, mit a föld nem ad­hat, buzgó imával kérjen az Istentől. De int az idő, s a körülmények parancsolják, hogy végezzem beszédemet A résztvevők ezrei s a nemzetatyák állják körül a nagy halottat, s kisérendik nyugalma uj helyére; de legközeleb­bről Téged érdekel az, 20 év óta gyászoló mirgos grófi özvegy, és ne­mes Batthyány-család; mert az ő kivégezteté­sén a te szivedet járta át a gyilkos golyó, s ben­ne a te nemes törzsöd dőlt a sirba. — De a gyász és fájdalom közepette is szakíts a vigasz­talást a nemzet részvéte fájáról, s nyugodjál meg annak enyhítő tudatában, hogy a nemes áldozat örök fényt deritend legkésőbb unokádra is, mig a nemzet él, a Batthyány név áldásos emléke­zetben lesz nála. Mire nézve ismétlem azt, mit néhány hét előtt a sírboltan, a már felvett s új koporsóba helyezett hamvaknál mondottam : a Mindenható, ki az élet és halál egyedüli ura, adjon a megboldogultnak örök üdvet, a nemes Batthyány-családnak pedig hosszas virágzó életet! És most itt az óra, hogy az írás szavai szerint takarítsuk el testét szokás szerint és ne hanya­goljuk el az ő temetését. Date magnis cineribus flores! Hintsetek virágot a nagy hamvakra! A beszéd végével megrendült kívül a gyászin­duló s a templomba gyűlt nagy közönség, a ható­ság és országgyűlési képviselők, kik közt D­e­­ákot, K. Eötvöst, Horváth Boldizsárt, Gorove és Szlávy minisztereket, Som­ai­c­h­o­t, a ház elnökét, Ho­r­v­á­t­h Mihályt, Ghy­csy Kálmánt stb. láttuk, megindultak kifelé. Gróf Andrássy Gyula miniszterel­nököt, ki részt vett hosszabb ideig a gyász­me­netben , a templomban nem láthattuk. Míg egyik vár­osi képviselő a cserkoszorut és pálmát tartó vánkost vette kezébe, az alatt leemelték a roppant nehéz koporsót a ravatalról s hosszas várakozás után, mely alatt a bennlevő ömeg ki­juthatott, megindult a menet kifelé, léptenkint meg-megállva. A gyászkoporsót a városi ható­ság képviselői vették körül, utána a gyászoló család lépdelt azon sorban és renddel, mint be­jöttek. A templom kapujában a koporsót a hatfoga­­tú gyászkocsira emelték, a fátyolszalagok vé­geit B Ma és Pest hatósági képviselői fogták. A család pedig a gyászkocsikba ült.­­ A templomhoz közel eső utczákon már dél­után egy órakor igen nagy élénkség uralgott. A házakra, melyek előtt a menet elvonulandó volt, fekete lobogók tűzettek ki, a boltok bezá­rattak. Sok helyen többé kevésbé primitív áll­ványok készültek, hol a látni vágyó közönség elhelyezte magát. Két órakor az úri - utcza egy részén, továbbá a hatvani-utczán, az ország- és Kerepesi-uton a tolongás oly nagy jön,hogy csak a legnagyobb ügygyel-bajjal lehetett egy helyről a másikra menni- Az ablakok meg voltak tőér­ve kiváncsi nézőkkel; több háznak tetejére is fölhatolt a látni vágyók serege,a az öreg egyetem ablakaiból nem az ismert jogász-arczok, hanem diszesen öltözött hölgycsoportok néztek ki. A nemzeti színház erkélye s az előcsarnok külső része is valóságos ostromállapotban volt, magát az épület utczai részét s a kerítést pedig igen nagy néptömeg tarta megszállva. A nap forró sugarai daczára türelemmel várta az óriási tö­meg a menet megindulását. Az alább elősorolt menet a ferencziek teréről, az egyetem­, kecs­­keméti­ utcza, az ország- és Kerepesi - ut egész hosszában a„Pannónia” vendéglőig volt felállítva,­­ csak négy órakor indult meg. A menetet egy városi őrmester és négy váro­si huszár teljes díszben nyitotta meg. Utánuk a c­z­é­h­e­k tagjai, gyászfátyollal be­vont zászlóikkal, négyesével, a következő sor­rendben jöttek. Asztalosok 200-an zászlóval; bábsütők 30 zászlóval; aranyművesek 50, bognár, kovácsok 130 zászlóval,bérkocsisok 20 zászlóval aranyozók 10, c­ukrászok 30, cserepesek czipészek, 300, zászlóval, csizmadiák 130 , zá­zlóval ; fény­­mázolók 60, zászlóval; gomkötök 50, zászlóval; hentesek 80 z.; kádárok 40 z.; köszörűsök 7; kárpitosok 20; kalaposok 50 z.; kávésok 20 z.; orv. műszerkészítők 10; sebészek 20; kerté­szek 60 z.;kosárkötők 60 z.; kutcsinálók 15; kö­télgyártók 60 z.; hangszerkészítők­ 10.; lakatosok 200 z.; mészárosok 20 z.;órások 50; szabók 400, 7; szűcsök 30 z.; keztyűsök 15; selyemszövők 10 z ; rézművesek 30; szijártók 30, z.; halászok 25; szobafestők­ 60, z.; vasöntők 200, zászlóval. Ezek után szintén négyesében feketével bevont zászlókkal jöttek a budapesti jótékony- és te­metkezési egyletek, még pedig a következő rend­ben : Dunagőzhajóz. társ. személyz. 100 tag, zászlóval. Erzsébet-egylet 200 „ „ Ferencz-egylet „ 150 „ „ Fortuna-egylet . . . 150 „ „ Gabriel-egylet . . . 300 „ „ 31. szám Szerkesztési iroda : Koronch­ok-b­­ro 7. szám. I. emelet. E lap mellem­i részét illető­ minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnék el. Péntek, junius 10 1870. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kisdia körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postin: ▼*67 helyben, házhoz hordva. Egész évre . . . 'l1 frt. Félévre. .... 11 frt. Negyed évre ... 6 „ 50 kr. Két hóra. .... 3 „ 70 kr. Egy hóra . . . . 1 „ 85 kr. 21 évi folyam. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér­i 5 hasábos petit­sor 15 uj kr. eww— wwwi­kI A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. A magyar aristocratia 1818 előtt és ma. i. Az aristocratia fogalma alatt az 1848 előtti alk­otmány a volt kiváltságokat, a társadalom a Születési főnemességet érti. Nem szabatos értel­mezések. Azon politikai jogkedvezményekben ugyanis, mikkel a főnemesség bírt, némi meg­szorítással részesültek a korona képviselője a fiskus, vallási testületek, tanodák, püspökök, konventek, városok,szabad községek, kunok,já­szok, székelyek, szászok, honosítottak, indige­­nok s a közhivatalok bizonyos rangfokozatára eljutott közrendüek is. Ezeket mind együttvéve lehetett és kellett volna „nemes“ és „s­z­a­­b­a­d” néven nevezni, mert ezek leírták és tu­lajdoni vagy adományi joggal a hon földét, törvényt hoztak, kormányoztak, maguk mivel­­ték vagy a köznéppel,mint jobbágyokkal mivel­­tették, mint katonákkal védelmeztették az or­szágot, nagy részök az utóbbi másfél század alatt egyenes közterheket nem viselvén. Mégis midőn fenforgott, hogy a nemesség úgy tesz, mintha kizárólag magáénak tartaná a hazát, minden főhivatalt ő visel, az uralkodó hatalmat még az alkotmány elleni lépéseiben is segiti; a nép miatta nem lehet politikailag egynejoguvá, a mig ez osztály fenáll, a hon sza­bad, lakosai boldogok nem lesznek, az ily meg­rovások jobbadán csak a főbb nemességet szok­ták sújtani. Az imént felsorolt testületek falu­kat, regálékat birtak, ez mégis nem tűnt fel, legalább botránykozólag nem ; ellenben a mág­nás szálka lett sokak szemében; birtoka, rangja, jogkedvezményei, társadalmi állása a közvéle­ménytől a társadalomra nézve veszélyesnek, magask állami czélok elérésére akadálynak, eltörlendőnek lőnek nyilvánítva. Az eltörlés nem sikerült, mert az irányt adó Francziaországban nem tudván mit eltörölni, erre az utóbbi forradalomkor jelszó nem adatott. De a földfelszabadítás és teljes jogegyenlítés ki lön mondva. A társadalmi erők mérlege csaknem a nemesség hátrányára változott meg: századokig bíró előjogaiért a politikai és erköl­csi elégtételt az idő kiszolgáltatta. Kérdezzük meg már most a tapasztalást: kevesbedett-e az irányában volt, ellenszenv, ki­­mélőbben szólva: idegenkedés? Én úgy találom: nem. A­mi századokon át fejlődik, él, hat, pár évtized nem enyészteti el. Mi nem is érjük meg. Miért ? Mert az úgynevezett vesztesek­nek előjogaik hosszas leirása s most nélkülö­zése, a földbirtok és politikai jogok­­közosztály­ra bocsátásának keserűize, a nyertesek­nek az új állapotok kábító volta mindig némi lelki émelygést,ez­ a kedélyekben egyfelől elkese­redést, másfelől bizonyos pajkos viszketeget idézett elő; sőt azért sem, mert az újonnan jo­gosultaknak csak józan része van­­helyzetével megelégedve, a többi többre vágyik. E felett az aristocratia múltja s történelmi nagyságai is bánthatnak némelyeket. Egy athenei földmíves­­ről az van feljegyezve a történelemben, hogy nem tűrhette, hogy Aristidest igazságosnak nevezik, úgy kell lenni, közülünk is sokaknak nem tetszik, hogy az aristocratia kebeléből tá­madt Zrínyi és Széchényi,« nem állítom,de mint­ha azt látszanának óhajani, hogy erkölcsi és anyagi alásülyedés miatt ne is lehessenek nem­zetünkben születés, nagy birtok és colossális ér­dem által kitűnő valódi nagy magyar jellempéldá­nyok, veszítse el az aristocratia neve tisztele­tet ébresztő természetét és varázsát, műveltsé­gében és traditióiban gyökerező társadalmi ál­lása előnyeit; a mellérendelést kövesse aláren­delés, legyen jogi s egyúttal birtokegyenlőség, hogy felemelkedésétől ne lehessen tartani, szó­val : essék a társadalom egy tulságból a másba, a születési aristocratia uralmát váltsa fel a nép­uralom. Valóban egy mindent nivelláló, a múltért ho­­szut állami törekvő irány létezését tények mu­tatják , de nem tegnapi, sem 1848-ki származá­sú, nem is csak egy helyen van meg, hanem mindenütt Európában. Hazánkban mindjárt ezer éves, olykor elhalni látszó, de ismét megú­juló élete azon korban kezdődik, midőn a nem­zet harczaiban résztvenni vonakodókat a nem­zet biráinak parancsára derekukon kettémet­szették vagy szolgaságra vetették. Külföldön a svéd-norvégi, franczia, olasz és gallicziai nép­forradalmakban gyakran mutatkozott immár e korjelenség, mint szintén nálunk is 1514-ben, 1786 ban és belülyel-közzel 1848-ban. Ez irány neve radicalismus és hatalomrajutás. Fognak-e valahol hívei tartósan győzni ? alig hihető, mert jogtalan czélra társadalom-ellenes eszkö­zök által törekednek. Szintoly feltűnő egy más, csaknem egyetemes európai törekvés, mely czéljául tűzte ki a szüle­tési és birtokaristocratiának valami más, a köz­szabadságra nézve hasznosabb, társadalmilag műveltébb s tán erkölcsileg is romlatlanabb elem­mel fölcserélését, irányadó hatalomra juttatását. Az előkészületek a nagy elvharczra már a XVII. és XVIII. században meg voltak téve; a jelszót nyílt kitörésre az első franczia forradalom adta, halált mondván a nemességre a convent, a hegy­párt, végre az uralkodásra jutott többség, kifa­csarván a norvégiai nemesség kezéből a főha­talmat a többi osztályok, s megosztozván abban a porosz és több német államokban. E nagy ki­terjedésű párt vezérei oly véleményt terjesztet­tek el Európaszerte, mintha az aristocratia és népérdekek nem lennének egyeztethetők, s hogy az emberi jogok és democratiai eszmék általános érvényesülésének csak ez osztály állana útjában. E tanok és események az aristocratiát minden­felé rosz színbe állították, számát a népek mil­lióival szemben figyelmet sem érdemlőnek kiál­tották ki, s már e század elején a sajtó­­nyíltan fejtegette a kérdést: szükséges-e, fenmaradhat e a születési nemesség a XIX-ik században ? Azonban engem kiválóan a magyar állam és társadalom ügye érdekel. Meggyőződésem azt mondatja velem, hogy a mi államlétünk s hatal­mi állásunk megtartása és a szükséghez képest kifejtése egyedül történeti és történetjogi alapon lehetséges. Ez az okos hátra és bölcs előre való tekintést teszi komoly honfikötelességünkké. És nekem úgy tetszik , a rég elmúlt dolgok nyo­mós ismerete sok kérdésben útbaigazítva minket, nem egy bonyodalmunkból a kibon­takozás Ariadne-fonalát kezünkbe adná. — Ma a fogalmak szerfölött zavartak, olykor önvéreink fejében is. Közéletünk igen élénk, túlságosan elfoglal ; keressünk olykor egy-két csendes pillanatot elmélkedésre.Múltunkkal ves­sünk olykor-olykor számot, méltányoljuk, a mi érdemli, feledjük,a mi nem, csak azután térjünk új útra alkotmány­kérdéseinkben. Hol van aristokratiánk bölcsője ? Fenn, szinte ezer éves államlétünk epopaeieus szürkületében. Kik voltak első nemeseink ? Történetkönyvünk azon kétszáznyolczvanezer fegyveres bajnokot s utódaikat nevezi meg, kik Árpád alatt külön kapitányok s hadnagyok alatt e hazát megsze­rezvén , földét, hősi harczuk diját egymás közt felosztották. Volt e valami érdemük a haza és népe irányában ? A honszerzés már magában örök hálára érdemes, de ők többet tettek : a nemzet erkölcsi lényébe a kereszténység nemes oltó­ágát oltották, hánjukat szent István alatt­­ az időszellem igénye szerint alkotmányos mon­archiává alakították, szent László alatt a kunok­­­­tól, IV. Béla alatt a tatároktól, Hunyadi korá­ban a töröktől, Mátyás korában a csetiektől, Má­ria Terézia idejében a porosztól, I. Ferencs alatt a francziáktól megvédték , nevünknek Európa előtt becsületet szereztek, példája nyo­mán indulva maga a polgárság és nép a művelt­ség azon fokára jutott, hogy ma a hatalomért vele versenyez. Ez annak jóratermettségét s tett szolgálatait tanúsítja, egy bizonyos mértékű osztályi büszkeséget lélektanilag is megenged­hetővé tesz, s nem vehetni rész néven, ha az aristocratia múltjára kegyelettel emlékszik. E nélkül önmagát tagadná meg és őseit, kik ná­­lunknál roszabbak nem voltak, különben nem énekelte volna a költő : Hejh barátim ! őseitől A magyar, a mostani. Azoktól, kik hajdan éltek, Bel el tudott rajzani. Hogy jutott a nemesség politikai nagy befo­lyásához ? Első foglalása birtok, vitézi bátorság, fejlett értelmiség, önfeláldozó honszeretet s kor­­mányzási képesség által. Ő és a papság volt az udvar körül, béke- és háború-kérdésekben s a törvényhozásban szava döntött, várai, kastélyai és uradalmi voltak a vallás, tudomány, művelt­ség és kezdetben az ipar menhelyei. Az udvari kápolnák, képtárak, könyvgyűjtemények, isko­lai és egyházi alapítványok, szegény ifjak ki­­képeztetése s utaztatása, a kastélyokat környe­ző iparosok, szőcsök, kovácsok, csizmadiák stb. telepei bizonyságot tesznek erről. Boldog ha­zánk elfoglalásakor lehetett volna-e a vitézi renden kívül más alapra fektetni államéletünk rendszerét ? Lehetett volna-e más, mint a nemes­ség kezébe adni a kormányt ? Nem ilyen volt-e ama korban Anglia, Francziaország, Své­zia.

Next