Pesti Napló, 1870. június (21. évfolyam, 124-146. szám)
1870-06-10 / 131. szám
SBgggy PEST, JUNICJS 9. A Batthyány-temetés. Százezer ember összegyűlve az ország minden vidéke és minden osztályából, adta meg azon férfiú hamvainak a végtisztességet, ki amaz eszmék húsz év előtti küzdelmeinek személyesitője, melyek ma diadalt aratva, biztositák a hazának a békét s a szabad alkotmány áldásait. Megindultan állunk e nagyszerű és fenséges kép előtt, mely egy nagy nemzet méltóságát tükrözted elénk. Nem volt ez ünnepélyen egy disharmonikus hang, egy bántó zavaros elem sem, mint egy ember állott százezer drága halottjának teteme körül, s a kegyelet és áhitat mindent átható nyilvánulásai között olvasható volt minden arezon a megnyugvás s a kibékülés amaz érzete, hogy kedvező sorsunk megadta nekünk ily időben ünnepelhetni a nemzet nagy elhullottjának emlékezetét. Az ünnepély nagy gyászpompája fölülmúlt mindent, a mit fővárosunk e nemben láthatott. Az óriási hatalmas néptömegek a legméltóságosb csendben özönlöttek a gyászmenet pontjai felé, a koporsóhoz lővén, mindenki henn hagyó politikai scrupulusait és szempontjait, s mindenki érezni látszott az ünnepély kettős jelentőségét, mely azt kivált nekünk oly drága és becsessé teszi. Az ünnepélyen, a ki csak tehető, jelen volt minden — hazafi. Miniszter és iparos, képviselő és kereskedő, régi és uj honvéd mind egy közös érzelem s egy közös felfogásban találkozott; — a boltok, színházak, műhelyek bezárva, a mulatóhelyeken a zene elhallgatva, igen sok helyeken a gyászlobogó kitűzve, szóval az egész főváros egy gondolat által fölemelve, a legkomolyabb s a legnagyszerűbb arányú ünnepélyességgel ülé meg ama férfiú emlékét, kinek ravatalára ma kettős jelentőségben oda tűzhettük a dicsőség babérját. A templomban, hol már két órakor alig lehetett helyet kapni, a jobb és balfelől eső padsort a képviselők, hatóságok, községek, testületek küldöttségei foglalák el, míg oldalt és a körökben roppant szorongással foglalt tért a nemhivatalos közönség. A díszes bronzkoporsót, gazdag arany díszítményeivel most is városi ifjabb tisztviselők állták körül, kivont kardokkal. Az ezüst álló gyertyatartókban égő gyertyák fénye erővel küzdött a nap sugarai ellenében, melyeknek világa alig törhetett át a boltozatról lefüggő fekete lepleken, — a négy szögleten négy nagy szesz lángja ingadozott, nagyobb-kisebb tömörséggel, a legkisebb légnyomásnak engedő hullámzással. Körötte körül Buda-Pest testvér főváros hatósága, képviselőtestülete gyász-magyar ruhában. A koporsónál lábánál fekete bársony imaszék, mellette jobbról vörös bársony vánkoson a grófi korona, balról egy cserkoszorun pálmaág, s ugyanez vala a koporsó tetején is keresztbe éve. Pontban 3 órakor megjelent, hat gyászkocsin a gyászoló özvegy és családja a sekrestyén át? fia, Elemér karján elfoglalta helyét a hadosztályok első sorában balfelöl; utána leányai léptek : Emma, Batthyány Géza grófné, Batthyány József gr. karján, utána Ilona, Keglevich Béla grófné, Batthyány Géza gr. karján, közelében foglaltak helyet id. Zichy József, Zichy Pál, Zichy János és Batthyány László grófok, mint közeli rokonok. Ezután megkezdődött a gyászszertartás, melyet Szabó József esztergomi kanonok és czimzetes püspök Ipolyi Arnold, Schwendtner, Ráth, Klempa indulások s a többi helybeli plébánosok és ezenkívül nagyszámú segédlet mellett végezett Ennek végeztével megrendült a karzaton zenekisérettel Mosonyi „Batthyány Lajos gr. emléke“, melyet Tih Nándor vezetése alatt a zenekedvelők egylete adott elő különösen a vége felé erővel és szabatossággal. A dal elhangzásával a ferencz-rendiek főnöke, Piry Czirjék tartott alkalmi gyászbeszédet, mely következő : A kegyelet,, melylyel halottaink iránt tartozunk, parancsolja, hogy a hamvadó ember felett, komolyan elmélkedjünk, s fájdalmainknak szavakat s fohászt adjunk; nem mintha azok által az enyészet fátyolát, mely az elhunytra borult eltávolithatnak, vagy a föld hantjait, melyek őt takarandják, megkönnyebbithetnek, hanem, hogy a megboldogult emlékezetének érdemileg áldozzunk,s önkeblünk meghatottsága szent imába olvadjon át, mely felszálljon az élet és halál egyedüli urához, az Istenhez. Mert mikor a halál széttöri az élőkhez kötő kapcsot, semmi egyéb erősebben nem fűzhet a sirban nyugvókhoz, csak a kegyeletes emlékezet, s a szív legszentebb virága, a buzgó ima. S ezekkel kíván ma nagy halottjának, boldogult gr. Batthyány Lajos, első magyar miniszterelnöknek áldozni e nemes város s vele a nemzet, midőn annak hamvadó tetemeit ezen egyház sirüregéből, hol 20 éven túl elrejtve nyugodtak, felvétetvén, teljesíteni akarja az Írás amaz intelmét : „Fiam a halotton könyesz, takarítsd el testét szokás szerint, és ne hanyagold el az ő temetését.“ Igen, most kívánja közös részvéttel véghez vinni azt, mit 20 év előtt az akkori hatalom tenni nem engedett. Akkor a megszentelt szokást érvényesíteni ama zordon idők tiltották, de most az önkénytelen mulasztást fényesen helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafias kegyelet, mert a megboldogultban a már — Isten jóvoltából — kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli. — Akkor a halálos küzdelemben álló nemzet Világosnál fegyverétől, s Komáromnál legnagyobb erődjétől megfosztva, önmagának is szétszóródnia, s legjobbjainak szerte bujdokolniok vagy legalább hallgatniok kellvén, hős halottjainak nem adhatá meg a megillető végtisztességet. — Ez okból maradt el gróf Batthyány Lajosnak is szokás szerinti eltakarittatása. De nem festem ama rémes korszakot, nem szaggatom fel a már begyógyult sebeket, melyeket mi korosabbak, midőn hajunk szálai még feketék valának, láttunk, átéreztünk, sőt átszenvedtünk, — mondom — nem szólok azokról, mert a nemzet sorsát intéző Isten megszünteté a vihart, letörté könyeinket, s a drága vérrel áztatott földre békét s kiegyezést hozott, melyért áldassék szent neve! Csak a kiszenvedett gr. Batthyány Lajos első eltakarítására vonatkozó tényeket említem meg röviden. Tudva van, miszerint ő a cs. osztrák seregek akkori főparancsnokságánál béke-követségben járván, általa letartóztattatott, a Komárom átadása után a hadi törvényszék által halálra ítéltetett, mely ítélet 1849. oct. 6 án az újépület falán kívül golyó által rajta végre is hajtatott. A nemes életet kioltó golyó nyomát nem rég láttuk a magas homlok szétomlott csontjain, s neki, mint egy második Palmurnak, jeltelenül kellendett eltemettetnie, ha nem akad egy újkori Tóbiás, ki az éjnek sötétében, a legmélyebb titok fátyola alatt, éjféltájban e templom sírboltjába befogadja, s a fájdalmas azt szűz oltára alatt a sirüregbe elrejtse. S e kegyes Tóbiás DankAgáp vala, akkor e zárdának bátor lelkű főnöke, ki kötelezve érezte magát a nemzet fájdalmában résztvenni, s a gr. Batthyánycsaládnak a gyászban is enyhítő Szolgálatot megtenni, habár halál várt volna is reá, mert e nemes család szerzetünknek jótevője, s a német újvári zárdánknak 1641-ben alapítója, s azóta fenntartója. Csak igen kevesen tudták e szomorú eseményt, de ők megtarták a titok szentségét, s megőrzők a nemzet drága halottját mind e napig. Most eljött az idő, hogy a titok lelepleztessék, s a még fennmaradt hullarészek ereklyeként a kegyeletes nemzetnek átadassanak, melyektől e zárda fájdalommal vál meg. Ha ki ama sírboltot meglátogatandja, mondani fogjuk neki: íme a hely, hova 20 év előtt tették az elveszett gr. Batthány Lajost, ő nincs már ott, a sötétségből kivétetett, s a haza előtt dicső lett a sírja, mely még a késő nemzedéket is emlékeztetni fogja a király a haza, s az alkotmány szeretetére. — Mert bizonyos, miszerint ő hive volt a fejedelemnek, lángolva szerette hazáját, melynek alkotmányáért kész volt elleneitől a halált elfogadni és meghalt. — De az ő kialvó élete, s kiontott nemes vére nem boszuért kiáltott az egekbe, hanem a béke, a szabad, alkotmány áldásaiért. O áldozat vala s ez áldozat meghozá s hiszem, még teljesebben meghozandja a békés kifejtés gyümölcseit csak az egyenetlenség pártos szelleme , vagy a minden közjót lerombolni kész önérdek ármánya meg ne gyilkolja a tevékenységnek indult nemzeti életet. — Mert, ki nem tudja, miszerint egy nagy s részes áramlat hullámain úszik nemzeti életünk hajója? melyen ha ki, visszavonás által hézagot ejt, az áramlatnak nyit rést az elbomlásra. — Ettől félek, ettől remegek, a félnek a hazafiak milliói. — És kérdem : ki fogna akkor megmenteni bennünket ? Óh senki, senki, hacsak az Isten hatalmas keze nem! — Mert meg kell győződnünk arról, miszerint a kimúló nemzetet életre segíteni nem tartja érdemesnek senki, legfölebb szinlett barátaink, mint annyi példa tanúsítja, üres biztatással kisérendnének iszonyú sírunkhoz. Ily gondolatokba merült lelkem a megdicsőültnek hamvainál, már midőn 16 év előtt először vezettetém le boldogult elődöm által a sirboltba, hogy megmutassa a rejtett ereklye-kincset. — S e gondolatok még élénkebbekké lettek, midőn folyó évi márczius 29-én a sírboltból a tetem felvétetett; most pedig, mintha ama diszes, de mégis gyászos koporsóból, melybe a hazafiság helyezte őt, ily szavakat hallanék : Nemzetem, testvéreim! legyetek egyek; egyek a haza, a koronázott király s a törvény szeretetében,egyek a haladás művelésében, egyek a magáns közjó magasra vitele munkájában! E szózat nem hangzik ugyan felénk a koporsóból, de kell, hogy ezt az ő nagy lelkével s szellemével megegyező igazságnak tartsuk s az életben érvényesítsük. Lelket és szellemet említek. — Midőn ma a megboldogult tetemeinek megteszszük a végtisztességet, akkor egyszersmind az ő szellemének áldozunk, a halhatatlan lelkéért buzgó imákat bocsátunk a Mindenhatóhoz. — S ez teszi kiválóbb és szentebb részét a gyásztisztességnek. — Mert testileg ugyanmeghalt, de lelkén a halálnak hatalma nincsen : „A lélek eszméje — úgymond egy keresztény bölcs — a halhatatlanság eszméjét is maga után hozza.“ (Nicolas I. k. 108. lap)*) Igen, hitünk s lelkiismeretünk *) Az úr Jézus pedig még világosabban tanítja, mondván : „Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik.“ Máté 10. 18. mondja, hogy él a lélek a síron túl is; él az áll-tálunk bepillanthatlan hazában s állapotban. És azért imáink s fohászaink nem a testre, mely porból lett és porrá leszen, hanem a mindig élő, halhatatlan lélekre irányoztatnak. — S csakis e hitben nyugszik meg halottaink felett kesergő lelkünk. — S csakis ebben van szent és teljes érvényű reményünk, vigasztalásunk. — S ez alapnál fogva csak a dicséretes élet az, mely, kialvása után is, emlékezetet érdemel, és csak a lélek lehet az imába fűzött megemlékezés méltó tárgya. Engedd meg, te gyászoló özvegye az elvérzettnek, hogy ebben te reád hivadkozhassam. — Enyhülést nem ismerő fájdalmaidtól vezettetve évenkint titkon meglátogattad a szomorú sírboltot, s tanuk nélkül könyeiddel áztatád ama földet, hol szereteted tárgya hamvadott. Nemde hited s meggyőződésed szerint, azért tevéd azt, hogy buzgón imádkozzál az ő halhatatan lelkéért, s kebled fohászaival közben járó légy érette Istennél ? Számtalan kesergőkkel te is bizonyságot tehetsz, miszerint a nagy fájdalom mindenkit, aki mélyen érezni tud, meggyőz arról, hogy van élet a siron túl; se fájdalomban gondolataink minden szálai, érzéseink minden mozzanatai a külvilágot, s annak minden pompáit üresnek s hiúnak találván, mintegy átszellemülten csak az elköltözöttnek lelkével foglalkoznak s ez elmélyedésben világosabban, mint valaha, hiszszük s bizonyosnak tartjuk a lélek fenmaradását, halhatatlanságát. S ez, a te munkád fellebbenthetlen titka, nagy Isten, ki magad vagy az élet s a te hasonlatodra teremtett léleknek is örök életet csak te adsz! És úgy van, mert Jézus szavai szerint„Ami a testtől születik, test az,-------tehát halandó--------és a mi a lélektől születik, lélek az.“ (János 3, 6.); tehát az emberi lélek, az istenségnek e szikrája meg nem hal el nem enyészik. A földről elköltözött, de élő lélekkel helyezzük tehát magunkat legközelebbre akkor, midőn róla gondolkodunk s üdvéért szent imába merülünk. Minélfogva hiszem, hogy jelen nagy halottunk érdemei elismerése és méltó dicsőitése mellett ama szentebb czélból is teszi a nemes város e második, s ezennel országos temetést oly fényessé, hogy egyesülten a nemzet imája szálljon fel érette a Mindenhatóhoz, s hogy ki egykor a hon javára a legfelsőbb fokon működött s drága vérét és életét, alig 40 éves korában, a közérdekért feláldozta, annak jutalmául, örök boldogságot, mit a föld nem adhat, buzgó imával kérjen az Istentől. De int az idő, s a körülmények parancsolják, hogy végezzem beszédemet A résztvevők ezrei s a nemzetatyák állják körül a nagy halottat, s kisérendik nyugalma uj helyére; de legközelebbről Téged érdekel az, 20 év óta gyászoló mirgos grófi özvegy, és nemes Batthyány-család; mert az ő kivégeztetésén a te szivedet járta át a gyilkos golyó, s benne a te nemes törzsöd dőlt a sirba. — De a gyász és fájdalom közepette is szakíts a vigasztalást a nemzet részvéte fájáról, s nyugodjál meg annak enyhítő tudatában, hogy a nemes áldozat örök fényt deritend legkésőbb unokádra is, mig a nemzet él, a Batthyány név áldásos emlékezetben lesz nála. Mire nézve ismétlem azt, mit néhány hét előtt a sírboltan, a már felvett s új koporsóba helyezett hamvaknál mondottam : a Mindenható, ki az élet és halál egyedüli ura, adjon a megboldogultnak örök üdvet, a nemes Batthyány-családnak pedig hosszas virágzó életet! És most itt az óra, hogy az írás szavai szerint takarítsuk el testét szokás szerint és ne hanyagoljuk el az ő temetését. Date magnis cineribus flores! Hintsetek virágot a nagy hamvakra! A beszéd végével megrendült kívül a gyászinduló s a templomba gyűlt nagy közönség, a hatóság és országgyűlési képviselők, kik közt Deákot, K. Eötvöst, Horváth Boldizsárt, Gorove és Szlávy minisztereket, Somaichot, a ház elnökét, Horváth Mihályt, Ghycsy Kálmánt stb. láttuk, megindultak kifelé. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnököt, ki részt vett hosszabb ideig a gyászmenetben , a templomban nem láthattuk. Míg egyik városi képviselő a cserkoszorut és pálmát tartó vánkost vette kezébe, az alatt leemelték a roppant nehéz koporsót a ravatalról s hosszas várakozás után, mely alatt a bennlevő ömeg kijuthatott, megindult a menet kifelé, léptenkint meg-megállva. A gyászkoporsót a városi hatóság képviselői vették körül, utána a gyászoló család lépdelt azon sorban és renddel, mint bejöttek. A templom kapujában a koporsót a hatfogatú gyászkocsira emelték, a fátyolszalagok végeit B Ma és Pest hatósági képviselői fogták. A család pedig a gyászkocsikba ült. A templomhoz közel eső utczákon már délután egy órakor igen nagy élénkség uralgott. A házakra, melyek előtt a menet elvonulandó volt, fekete lobogók tűzettek ki, a boltok bezárattak. Sok helyen többé kevésbé primitív állványok készültek, hol a látni vágyó közönség elhelyezte magát. Két órakor az úri - utcza egy részén, továbbá a hatvani-utczán, az ország- és Kerepesi-uton a tolongás oly nagy jön,hogy csak a legnagyobb ügygyel-bajjal lehetett egy helyről a másikra menni- Az ablakok meg voltak tőérve kiváncsi nézőkkel; több háznak tetejére is fölhatolt a látni vágyók serege,a az öreg egyetem ablakaiból nem az ismert jogász-arczok, hanem diszesen öltözött hölgycsoportok néztek ki. A nemzeti színház erkélye s az előcsarnok külső része is valóságos ostromállapotban volt, magát az épület utczai részét s a kerítést pedig igen nagy néptömeg tarta megszállva. A nap forró sugarai daczára türelemmel várta az óriási tömeg a menet megindulását. Az alább elősorolt menet a ferencziek teréről, az egyetem, kecskeméti utcza, az ország- és Kerepesi - ut egész hosszában a„Pannónia” vendéglőig volt felállítva, csak négy órakor indult meg. A menetet egy városi őrmester és négy városi huszár teljes díszben nyitotta meg. Utánuk a czéhek tagjai, gyászfátyollal bevont zászlóikkal, négyesével, a következő sorrendben jöttek. Asztalosok 200-an zászlóval; bábsütők 30 zászlóval; aranyművesek 50, bognár, kovácsok 130 zászlóval,bérkocsisok 20 zászlóval aranyozók 10, cukrászok 30, cserepesek czipészek, 300, zászlóval, csizmadiák 130 , zázlóval ; fénymázolók 60, zászlóval; gomkötök 50, zászlóval; hentesek 80 z.; kádárok 40 z.; köszörűsök 7; kárpitosok 20; kalaposok 50 z.; kávésok 20 z.; orv. műszerkészítők 10; sebészek 20; kertészek 60 z.;kosárkötők 60 z.; kutcsinálók 15; kötélgyártók 60 z.; hangszerkészítők 10.; lakatosok 200 z.; mészárosok 20 z.;órások 50; szabók 400, 7; szűcsök 30 z.; keztyűsök 15; selyemszövők 10 z ; rézművesek 30; szijártók 30, z.; halászok 25; szobafestők 60, z.; vasöntők 200, zászlóval. Ezek után szintén négyesében feketével bevont zászlókkal jöttek a budapesti jótékony- és temetkezési egyletek, még pedig a következő rendben : Dunagőzhajóz. társ. személyz. 100 tag, zászlóval. Erzsébet-egylet 200 „ „ Ferencz-egylet „ 150 „ „ Fortuna-egylet . . . 150 „ „ Gabriel-egylet . . . 300 „ „ 31. szám Szerkesztési iroda : Koronchok-bro 7. szám. I. emelet. E lap mellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnék el. Péntek, junius 10 1870. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kisdia körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postin: ▼*67 helyben, házhoz hordva. Egész évre . . . 'l1 frt. Félévre. .... 11 frt. Negyed évre ... 6 „ 50 kr. Két hóra. .... 3 „ 70 kr. Egy hóra . . . . 1 „ 85 kr. 21 évi folyam. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-téri 5 hasábos petitsor 15 uj kr. eww— wwwikI A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. A magyar aristocratia 1818 előtt és ma. i. Az aristocratia fogalma alatt az 1848 előtti alkotmány a volt kiváltságokat, a társadalom a Születési főnemességet érti. Nem szabatos értelmezések. Azon politikai jogkedvezményekben ugyanis, mikkel a főnemesség bírt, némi megszorítással részesültek a korona képviselője a fiskus, vallási testületek, tanodák, püspökök, konventek, városok,szabad községek, kunok,jászok, székelyek, szászok, honosítottak, indigenok s a közhivatalok bizonyos rangfokozatára eljutott közrendüek is. Ezeket mind együttvéve lehetett és kellett volna „nemes“ és „szabad” néven nevezni, mert ezek leírták és tulajdoni vagy adományi joggal a hon földét, törvényt hoztak, kormányoztak, maguk mivelték vagy a köznéppel,mint jobbágyokkal miveltették, mint katonákkal védelmeztették az országot, nagy részök az utóbbi másfél század alatt egyenes közterheket nem viselvén. Mégis midőn fenforgott, hogy a nemesség úgy tesz, mintha kizárólag magáénak tartaná a hazát, minden főhivatalt ő visel, az uralkodó hatalmat még az alkotmány elleni lépéseiben is segiti; a nép miatta nem lehet politikailag egynejoguvá, a mig ez osztály fenáll, a hon szabad, lakosai boldogok nem lesznek, az ily megrovások jobbadán csak a főbb nemességet szokták sújtani. Az imént felsorolt testületek falukat, regálékat birtak, ez mégis nem tűnt fel, legalább botránykozólag nem ; ellenben a mágnás szálka lett sokak szemében; birtoka, rangja, jogkedvezményei, társadalmi állása a közvéleménytől a társadalomra nézve veszélyesnek, magask állami czélok elérésére akadálynak, eltörlendőnek lőnek nyilvánítva. Az eltörlés nem sikerült, mert az irányt adó Francziaországban nem tudván mit eltörölni, erre az utóbbi forradalomkor jelszó nem adatott. De a földfelszabadítás és teljes jogegyenlítés ki lön mondva. A társadalmi erők mérlege csaknem a nemesség hátrányára változott meg: századokig bíró előjogaiért a politikai és erkölcsi elégtételt az idő kiszolgáltatta. Kérdezzük meg már most a tapasztalást: kevesbedett-e az irányában volt, ellenszenv, kimélőbben szólva: idegenkedés? Én úgy találom: nem. Ami századokon át fejlődik, él, hat, pár évtized nem enyészteti el. Mi nem is érjük meg. Miért ? Mert az úgynevezett veszteseknek előjogaik hosszas leirása s most nélkülözése, a földbirtok és politikai jogokközosztályra bocsátásának keserűize, a nyerteseknek az új állapotok kábító volta mindig némi lelki émelygést,ez a kedélyekben egyfelől elkeseredést, másfelől bizonyos pajkos viszketeget idézett elő; sőt azért sem, mert az újonnan jogosultaknak csak józan része vanhelyzetével megelégedve, a többi többre vágyik. E felett az aristocratia múltja s történelmi nagyságai is bánthatnak némelyeket. Egy athenei földmívesről az van feljegyezve a történelemben, hogy nem tűrhette, hogy Aristidest igazságosnak nevezik, úgy kell lenni, közülünk is sokaknak nem tetszik, hogy az aristocratia kebeléből támadt Zrínyi és Széchényi,« nem állítom,de mintha azt látszanának óhajani, hogy erkölcsi és anyagi alásülyedés miatt ne is lehessenek nemzetünkben születés, nagy birtok és colossális érdem által kitűnő valódi nagy magyar jellempéldányok, veszítse el az aristocratia neve tiszteletet ébresztő természetét és varázsát, műveltségében és traditióiban gyökerező társadalmi állása előnyeit; a mellérendelést kövesse alárendelés, legyen jogi s egyúttal birtokegyenlőség, hogy felemelkedésétől ne lehessen tartani, szóval : essék a társadalom egy tulságból a másba, a születési aristocratia uralmát váltsa fel a népuralom. Valóban egy mindent nivelláló, a múltért hoszut állami törekvő irány létezését tények mutatják , de nem tegnapi, sem 1848-ki származású, nem is csak egy helyen van meg, hanem mindenütt Európában. Hazánkban mindjárt ezer éves, olykor elhalni látszó, de ismét megújuló élete azon korban kezdődik, midőn a nemzet harczaiban résztvenni vonakodókat a nemzet biráinak parancsára derekukon kettémetszették vagy szolgaságra vetették. Külföldön a svéd-norvégi, franczia, olasz és gallicziai népforradalmakban gyakran mutatkozott immár e korjelenség, mint szintén nálunk is 1514-ben, 1786 ban és belülyel-közzel 1848-ban. Ez irány neve radicalismus és hatalomrajutás. Fognak-e valahol hívei tartósan győzni ? alig hihető, mert jogtalan czélra társadalom-ellenes eszközök által törekednek. Szintoly feltűnő egy más, csaknem egyetemes európai törekvés, mely czéljául tűzte ki a születési és birtokaristocratiának valami más, a közszabadságra nézve hasznosabb, társadalmilag műveltébb s tán erkölcsileg is romlatlanabb elemmel fölcserélését, irányadó hatalomra juttatását. Az előkészületek a nagy elvharczra már a XVII. és XVIII. században meg voltak téve; a jelszót nyílt kitörésre az első franczia forradalom adta, halált mondván a nemességre a convent, a hegypárt, végre az uralkodásra jutott többség, kifacsarván a norvégiai nemesség kezéből a főhatalmat a többi osztályok, s megosztozván abban a porosz és több német államokban. E nagy kiterjedésű párt vezérei oly véleményt terjesztettek el Európaszerte, mintha az aristocratia és népérdekek nem lennének egyeztethetők, s hogy az emberi jogok és democratiai eszmék általános érvényesülésének csak ez osztály állana útjában. E tanok és események az aristocratiát mindenfelé rosz színbe állították, számát a népek millióival szemben figyelmet sem érdemlőnek kiáltották ki, s már e század elején a sajtónyíltan fejtegette a kérdést: szükséges-e, fenmaradhat e a születési nemesség a XIX-ik században ? Azonban engem kiválóan a magyar állam és társadalom ügye érdekel. Meggyőződésem azt mondatja velem, hogy a mi államlétünk s hatalmi állásunk megtartása és a szükséghez képest kifejtése egyedül történeti és történetjogi alapon lehetséges. Ez az okos hátra és bölcs előre való tekintést teszi komoly honfikötelességünkké. És nekem úgy tetszik , a rég elmúlt dolgok nyomós ismerete sok kérdésben útbaigazítva minket, nem egy bonyodalmunkból a kibontakozás Ariadne-fonalát kezünkbe adná. — Ma a fogalmak szerfölött zavartak, olykor önvéreink fejében is. Közéletünk igen élénk, túlságosan elfoglal ; keressünk olykor egy-két csendes pillanatot elmélkedésre.Múltunkkal vessünk olykor-olykor számot, méltányoljuk, a mi érdemli, feledjük,a mi nem, csak azután térjünk új útra alkotmánykérdéseinkben. Hol van aristokratiánk bölcsője ? Fenn, szinte ezer éves államlétünk epopaeieus szürkületében. Kik voltak első nemeseink ? Történetkönyvünk azon kétszáznyolczvanezer fegyveres bajnokot s utódaikat nevezi meg, kik Árpád alatt külön kapitányok s hadnagyok alatt e hazát megszerezvén , földét, hősi harczuk diját egymás közt felosztották. Volt e valami érdemük a haza és népe irányában ? A honszerzés már magában örök hálára érdemes, de ők többet tettek : a nemzet erkölcsi lényébe a kereszténység nemes oltóágát oltották, hánjukat szent István alatt az időszellem igénye szerint alkotmányos monarchiává alakították, szent László alatt a kunoktól, IV. Béla alatt a tatároktól, Hunyadi korában a töröktől, Mátyás korában a csetiektől, Mária Terézia idejében a porosztól, I. Ferencs alatt a francziáktól megvédték , nevünknek Európa előtt becsületet szereztek, példája nyomán indulva maga a polgárság és nép a műveltség azon fokára jutott, hogy ma a hatalomért vele versenyez. Ez annak jóratermettségét s tett szolgálatait tanúsítja, egy bizonyos mértékű osztályi büszkeséget lélektanilag is megengedhetővé tesz, s nem vehetni rész néven, ha az aristocratia múltjára kegyelettel emlékszik. E nélkül önmagát tagadná meg és őseit, kik nálunknál roszabbak nem voltak, különben nem énekelte volna a költő : Hejh barátim ! őseitől A magyar, a mostani. Azoktól, kik hajdan éltek, Bel el tudott rajzani. Hogy jutott a nemesség politikai nagy befolyásához ? Első foglalása birtok, vitézi bátorság, fejlett értelmiség, önfeláldozó honszeretet s kormányzási képesség által. Ő és a papság volt az udvar körül, béke- és háború-kérdésekben s a törvényhozásban szava döntött, várai, kastélyai és uradalmi voltak a vallás, tudomány, műveltség és kezdetben az ipar menhelyei. Az udvari kápolnák, képtárak, könyvgyűjtemények, iskolai és egyházi alapítványok, szegény ifjak kiképeztetése s utaztatása, a kastélyokat környező iparosok, szőcsök, kovácsok, csizmadiák stb. telepei bizonyságot tesznek erről. Boldog hazánk elfoglalásakor lehetett volna-e a vitézi renden kívül más alapra fektetni államéletünk rendszerét ? Lehetett volna-e más, mint a nemesség kezébe adni a kormányt ? Nem ilyen volt-e ama korban Anglia, Francziaország, Svézia.