Pesti Napló, 1870. október (21. évfolyam, 237-263. szám)
1870-10-14 / 249. szám
249. szám Péntek, October 14. 1870 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 550 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr. Egy hóra ... 1 „ 86 kr. REGGELI KIADÁS. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyílttéri 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ« 1870. évi utolsó évnegyedére. Oct.—dec. lk évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal czélszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krba kerül. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 13. Egy deákpárti laptársunk néhány nappal ezelőtt oly czikknek nyitá meg hasábjait, melynek írója a delegátiók intézményének reformáltatásával bíbelődött. Nem mondta el ugyan, hogy s miként gondolná e reformot, hanem általában ilyesminek csak szükségét hangsúlyoztatá. Nem fogunk e czikkel tüzetesebben polemizálni. Általános szylgyakorlatokat kellene registrálnunk, s fejtegetéseink túlhaladnák a kört, melyben egyelőre e kérdést tárgyalni akarjuk. A czikk írójának indokát s felfogását azonban nem hagyhatjuk szó nélkül, mert, úgy látszik, teljesen hamis alapokon nyugszik. Itthon nem tudunk semmi jelenséget, mely hasonló okoskodást csak távolról is jogosulttá tenne. A közjogi kérdés pihen, alkalmasint csak alszik, de nekünk bizonyára a legkevésbé fog eszünkbe jutni, hogy elaléltságából felrázzuk. Egészen más kérdések foglalkoztatnak ma minket, mint a delegátiók. S az egész közjogi ügy ma annál kevésbbé szolgálhat politikai pártjaink között discussió tárgyául, mert a baloldal aligha áll előbb ajánlott megoldási módja alapján, s a körvonalazatlan semmivel a vita legalább is fölösleges. Laptársunk azonban nem is innen közülünk, hanem az osztrák zavarokból keresi argumentumait. Eltépelődik azon, hogy mi fogna történni, ha Ausztria megtagadná a delegátió választását. S élénk színekkel elénk rajzolja aztán azt a zűrzavart, melyben a dualizmus formáihoz ragaszkodó Magyarország az ezeket megtagadó Ausztriával szemben keverednék. Laptársunk eközben csak egy, és pedig nem épen lényegtelen körülményről felejtkezik meg. Arról, hogy ilyen okoskodás csakis akkor bírna némi alappal, ha Ausztriában legalább látszata volna meg annak, hogy megtagadják a delegátió-választásokat. A dolog azonban épen ellenkezőleg áll. A Magyarországgal való kiegyezést s annak formáit még a legelkeseredettebb cseh szóvivők is mintegy illethetlen pactumnak tekintik s nem látunk sehol semmi jelt, mely az ellen volna intézve, a mi, míg odaát minden inog, állandó és szilárd alapokra lefektetett kötésnek tűnik fel. Ha mélyebben tekintjük e jelenséget, ráakadunk annak oly okaira is, melyeket és most nem látszik fölöslegesnek az előtérben csoportosítani. A 67-es kiegyezési műnek megvan ugyanis az a kiváló tulajdona is, hogy nem végez az osztrák népek házi ügyeikről — nélkülük. Adjajanak a lengyel, adjanak a csehnek nagyobb önállóságot — mindez nem fogja alterálni a 67-es műnek sem szellemét, sem betűit. Sőt ellenkezőleg. Minden lépés, mely ott túl Ausztriában megszilárdítja a közbékét, előmozdítja Ausztria népfajainak összetartozósága érzékét, nem bírhat más eredménynyel, mint hogy a közös birodalom fennállásának megerősítésében, megerősíti a kiegyezési mű szellemét. De annak formái sem ellenkeznek az ilyen, bizonyos határok között tett intézkedésekkel. A kísérletek, melyek a delegációkat eredeti jelentőségükből kiforgatva, parlamentté akarnák átjátszani, magyar részről bizonyára hevesebb ellenállásra találnának, mint akár a csehek, akár a lengyelek részéről. Különben nekünk tökéletesen mindegy, akármikép osztja be Ausztria a reá eső tagok választását, akármikép véli észképviseletét a delegátióban visszatükröztetni. Nekünk csak az államcsínyek s az alkotmány elleni merényletek ellenében kellene tiltakoznunk. Egyebekben az egész dolog Ausztria belügye, minket csak másodsorban érdekel s nem látjuk be okát, hogy miért kellene nekünk ez ügyben is a más fejét törni. Az itt előadott okok és szempontok kétségkívül nem kerülhették el figyelmét Ausztria egymással ellentétben levő népeinek. A cseh és lengyel ezt mindenesetre szintúgy érezi, mint a német. S ha mindezeknek nem jut eszébe a kiegyezési mű reformját hangsúlyoztatni, imputálhatja-e valaki nálunk épen a kiegyezés pártjának azt a dőreséget, hogy — s méghozzá ép most, a nagy európai válságok közepette, s tán még nagyobbak előestéjén — ily tervekkel foglalkozzék! Nem, nem ! A magyar kiegyezési mű s annak formái szilárdul és magasan merednek ki az ált János vízözönből. Ez az egyetlen biztos hely, ahol a magyar és osztrák államférfiak egyaránt bevárhatják, míg kívülről egyébünnen is mutatkoznak az olajágak. S míg mi itthon érezzük és tapasztaljuk, amint évek múltán e my minél erősebb gyökeret ver a közfejlődés mozzanatai által a nemzet érzületében, úgy meg vagyunk győződve, hogy nem akadhat alkotmányos osztrák államférfiú, s nem akadhat alkotmányos osztrák párt. A „Pesti Napló“ tárczája. Bécsi levél. October 12. A saison morte lejárt, és mégis saison morte. Nincs semmi demokrata skandalum, új chansonette csalogány, reichsrath-ülés avagy országosabb Raubmord. S az a szerencsétlen halandó, kit balcsillagzata arra bírt, hogy „bécsi tárczalevelet“ írjon,öngyilkos szándékokkal jár a Graben széles kövezetén, úgy látszik, ily szándékok végrehajtása kedvéért megy a Rothethurm- Strasse-ra, mert ott ha kocsi nem tapossa el, a barátságos sétálók lökdösik agyon. De Bécs — mint számos hazánkfia tapasztalhatta — nem oly borzasztó mint a Dante pokla; küszöbére nincs bevésve a „lasciate ogni speranza“ és még az a fent jelzett boldogtalan is talál reményt — és levéltárgyat. Sokat írnak és beszélnek a bécsi nép frivolitásáról. Nem akarunk ez állítás alaptalansága mellett lándzsát törni, hihetőleg szerecsent mosnánk. Különben szeretnék tudni, melyik azon világváros, mely e vád alól ment. Talán a tudós Berlin viruló Orpheumával, vagy az istenes London 30,000 Venus-szüzével és brandykedvelő izlandjaival ? Egy város lakossága jellemének megítélésében minden esetre egyik főtényezőül szerepelnek kedvtöltései, s itt mai nap első helyütt a színház. Ez régóta megszűnt tárczairól paradoxon lenni. Komoly és szakmunkákkal foglalkozó férfiak tulajdonítanak e tényezőnek döntő hatást, és midőn tavaly Sir Lytton Bulver, a bécsi angol követség titkára, kötetes tanulmányi jelentését tette közzé, melyben az osztrák munkásoknak az angolokkal szemben való felsőbbségének okait igyekezett kimutatni, e felőbbség egyik főmotorául a bécsi színházat tünteti elő. És valóban, ha az ember végig fut a bécsi színházak műsorozatán, önkéntelenül azon gondolat lepi meg, hogy azon lakosság, mely ilyenekben talál a nap fáradalma után üdülést és gyönyört, tán mégsem az a szűk eszű, gondatlan és naiv tömeg, melynek közönségesen kikiáltják . Tán benne is jókora adag van meg abból a telhetetlen dr. Faustból, ki a küzdelmek s izgató érvek közepette, titkon, de sóvában a szellem boldogságáért cseng. Való, a bécsi népszínházak sem a jó ízlés, sem a morál panasziai, bár e tekintetben is még mindig túlhaladják a párisiakat és berlinieket. De nézzük a két fő színházat és be kell ismernünk, hogy a legmagasabbat nyújtják, mivel a színirodalom dicsekszik. És nem sporadire tűnik fel egy-egy jobb termék. A műsorozat törzsét oly emberek állítják ki, kiket Isten jó kedvében teremtett, oly művek képezik, melyek favente Apolline készültek. Egy pillantás a megtelt házra megtanít, hogy nem csak bankárok és miniszterek méltóztatnak magas megjelenésekkel a világot boldogítani, hanem a nép azon alsóbb rétegei, melyek megtakarított filléreken órákig szorongnak, fáradnak s izzadnak, hogy Walter k. a. áldott szájából hallhassák Schiller magas jambusait. A múlt héten különben az operáé volt az oroszlánrész. Egy hét alatt (W. 4—10.) előadták a Lohengrint, Tannhäusert, Faustot és Freischützöt. A Wagner-faló bécsiek, úgy látszik, mégis megbarátkoztak a müncheni mester eredeti, sajátos hangjaival és modorával,daczára mindazon buzgó törekvéseknek, melyekkel jó számos ellenségei és veszélyes barátai útját akarták szegni. Mert hisz ha valaki, úgy Wagner imádkozhatnék naponta : Isten ments meg barátaimtól. Ellenségek és jó barátok daczára tehát maradandó helyet vívott ki magának Bécsban zenéje, s azt hiszszük, fog mindenhol, hova zenei műveltség elhatott. Csak akkor, midőn ellenszenvek és túlságos rajongás egyaránt elhallgattak, fogjuk végleg megítélhetni,vajjon a jövő zenéjének van e jövője. Ki tagadhatja el hatalmas drámai erőt, a zenefestés magasabb és azon sikerültebb kezelését, mely a Wagner operáiban rejlik. De viszont alig ismerjük a kritikának szerencsésebb és jellemzőbb jelszavát, melyet e zenének német bírálói Schmidt Juliántól, a jeles Hanslck Eduardig hangoztatnak és szemére vetnek, mint azt, hogy : r a f f i n i r t. Instrumentatiója művészetében van valami keresett is, mely mintha inkább kiszámításon sarkallnék, mint a génius közvetlen teremtő gazdagságán. Hogy ez mennyire való, az ember épen leginkább akkor tapasztalja, mikor oly kitűnő zenekartól hallja executálni mint a bécsi. A Herbeck karnagyi sógora mintha valódi varázsbot volna, mely alól a zeneköltő élettelen drágakövei, sejtetlen fényű, nemesült formájú gyémántokal tűnnek elő. De épen úgy érzi az ember azon izgató hatástechnikai mesterségét, mely a szokatlan, az eredeti ingerével bilincsel, de talán inkább hat az érzékekre, mint a lélek belsejére, és kétes hatású, míg ki nem állotta az idő próbakövét. Igen az idő, ez a vén és megbízható kritikus fogja megmondhatni egyedül, vájjon az, mit mi a zene tetőzete gyanánt bámulunk, nem a technikai művészet szekélye-e vagy azon látszólagos külsőségek nem egy magasabb harmónia fényes alkatrészei. Különben mintha dilettáns és Wagner-bámuló létünkre Wagner-ellenes kritikát merészeltünk volna írni. Ne higgye az olvasó. Saját magunk Wagner feltétlen bámulatát akartuk kissé hűteni és felzavarni, nehogy mi is beleessünk amaz exclusív Wagner-kultusba, mely Németországban—bár mindenesetre csak múlékonyan — azt a régi, évszázados, de örökké való zenét kezdi fenyegetni, mit kissé nem szabatos néven klassikusnak neveznek. Ez iskola egyik maga útján járó, eredetibb terméke, a Freischütz, közönségünknek is egyik kedvencz operája. Méltón jellemzi az összes német népet, hogy ez népi operája. Meséje egyszerű s a német népizlésnek teljesen megfelelő: Waldromantik. De zenéje megoldja egyikét a zenei problémák legnehezebbikének, egyesítését az üde, átlátszó dallamosságnak, a mélyebb, hogy úgy szóljunk, maradandó tartalmassággal. És ismételjük, mélyen jellemzi a német nép szellemi erejét azon egyszerű tény, hogy ilyen népi operája. Míg Francziaországban Offenbach coupletjei járják, az olaszok a Verdik és Doniszettik áriáit bámulják, addig nincs német család, melyben a Freischütz dallamai religiózus kegyelettel nem szállnának atyáról fiúra. S azon mételyezetlen — különben már-már vadsággá fajuló — erő, melylyel a német faj a romanismus ellen tör, úgy hogy eszünkbe jutnak Tacitus germánjai és teutonjai, kik erdőikből előrohanva, a fizikai ép erőre támaszkodva izomba döntenek egy elpuhult világot, azon mételyezetlen erő—mely mai nap szellemi tényezők által nyer csak életet és hatásképességet, s talán sok ilyen idilli, ártatlan vonásban leli magyarászatát. Különben a bécsi operaházban is meg lehetett érezni a hétfői előadáson azon éber rokonszenvet, hogy úgy szóljunk : otthonosságot, mely a közönségben ez operával szemben uralkodik. A karzattól egész a földszinti páholyokig az egyes áriáknál mindenki úgy bólintott a fejével, mint amikor régi jó ismerőssel találkozunk; egyik szomszédom pedig, egy fiatal német ember, az egész kíséretet dúdolta végig, mit végig hallgatni— már t. i. a dúdolást — nem tartozik az élet gyönyörűségei közé. Később meghallottam, amint francziául elbeszélte vele volt társának, hogy megígérte valakinek, ki a Freischützöt nagyon szereti, miszerint őszre tökéletesen ismerni fogja az operát, a azért nyáron át a stájer hegyek magányában betanulta az egész partitúrát zongorán. Ez ugyan nagy hódolatra mutat ama bizonyos „valaki“ iránt, de aminek elvégre is én adtam meg az árát. Szóljak az előadásról ? Ah, hisz magyar embernek van nemzeti színháza, melyben operai előadások is tartatnak. S én azért e pontról jobbnak tartom hallgatni. A részletezést német ember úgy fordítaná: „Herzweh machen.“ Az operából a Burgba macskaugrás , csak le kell mennünk az Augusztinerpistzon s ott állunk ama hires tekervényes vasrács előtt, melynek rudjai között vasárnaponkint a bécsi varrólányok és boltosok az agyonszorittatás minden esélyeit élvezhetik. A tiszten és maholnap szinte végleges nyugalmazásba helyezendő házban bent jelenleg egy drezdai vendég , Frau Strassmann- Damböck szerepel, és nekünk a Braut von Messinában volt alkalmunk őt mint Izabellát (az anyát) látni. Hatalmas alak, talán túl hatalmas, az ember csaknem Mária Teréziára gondol, ha meglátja minket, mikor gestikulált, mindig az a sajátságos gondolat lepett meg, ha most ez az asszony véletlenül pofon találná valamelyik társszereplőjét legyinteni, annak okvetetlen ott maradna a zápfoga. Szavalatában igen sok az erőltetés s álpáthosz, de a legmegragadóbb helyek legalább őt is magával ragadták s ez megmentette. Különben a Braut von Messina előadása drámai kuriózum, mindenesetre egyike a legnehezebb feladatoknak, melyekkel a drámai művészet megbirkózik. Schiller maga jól tudta ezt, a azon utasításban, melyet a darabhoz irt, menti magát. Pedig qui s’ exuse s’ accuse. Más volt a chórus alkalmazása a görögöknél, hol a szavalat egyhangúsága ezt könnyen engedte, és más a színpadi életfestő igényei mellett. A dramaturgiai törlések, s a chórus tagjainak értelmes mérséklete és tanulmánya — ott láttuk köztük Lewinskyt — lehetségessé tették a lehetlennek látszóts antik kórust haltottunk anno 1870. Való, érezte az ember, hogy merész'z experimentummal áll szemben,és csak egy árnyalattal magasabb vagy gyorsabb hangejtés tönkre tenné a hatást. De hiába aggódtunk, hisz a Burgban voltunk. L. Gy. mely a lajtántúli belzavarok kiegyeztetésére vonatkozó minden kisérletében nem szilárd ponthoz fűzze calculusait. Reformokra égetőn, napról-napra égetőbben szükségünk van. A kormány sok ügyben csak késlekedve teljesíti feladatát, s meglehet, hogy a válaszfal, mely feltétlen és feltétel híveit elválasztja, az országgyűlés megnyílt, s a tárgyalások folytatásával tömörebb, nagyobb lesz.‘De ha valaki a közjogi művet be akarná vonni a reformok keretébe, meg vagyunk győződve, hogy a Deák-párt e tekintetben is majd csakis conservativeket mutathat fel. Bécs, October 12. (Saját levelezőnktől.) A békehírek ma és tegnap a bécsi kabinetnek a béke közvetítésében kezdeményező szerepet vindikálnak. Nemes és humánus érzelemből származik ama meggyőződés, hogy a diplomatia nem nézheti tovább némán, miként marczangolja szét egymást két nemzet. De a humanitás egymagában még nem vezérli a politikát. A politikai okosság megköveteli a tényleges viszonyok tekintetbevételét is. A bécsi kabinet ugyan elmondhatja magáról, hogy azok élén áll, kik a békét kivánják s ezzel még nem is szabad dicsekednie, mert ezt egyenesen megköveteli tőle a monarchia fenállása és jólléte; de épen oly bizonyos, hogy a legnagyobb vakmerőség volna tőle, ha egymaga állana a békeközvetítés élére. A berlini kormánykörök ismeretes hangulata mellett ez annyit tenne, mint az üllő és pöröly közé nyúlni. Ausztria-Magyarország nem hiányozhatik, mihelyt a semleges hatalmak a béke érdekében működnek, azonban nem hivatása maga kezére oly működésbe bocsátkoznia, melytől eddig szerencsésen távol maradt. Egészen más dolog lenne az, ha Oroszországból, vagy Angliából indulna ki az első komoly lépés. Erre azonban a jelen pillanatban, fájdalom, nincs kilátás. Oroszországnak meg vannak okai, melyekért jó viszonyát a berlini kabinettel nem áldozza fel a franczia köztársaság barátságáért. Ami azonban Angliát illeti, a porosz sugalmazott sajtónak épen fenyegető hangja nem sok reményt nyújt arra, hogy a német főhadiszálláson valamit adnának oly hatalom szavára, melytől már nem tartanak, minthogy gyengének látták. Talán e pillanatban sajnálják már az angol államférfiak, hogy annak idején annyira szabadkoztak azon indítvány ellen, mely innen kiindulva, az eshetőséget, amint most bekövetkezett, szemügyre vette és a béke érdekében legalább három hatalmasság sikeres összeműködését lehetővé tette volna. Amint a dolgok állanak, Ausztria, és ezt Thiers úr is elismerhette, anélkül, hogy magát szükségtelen módon ne exponálja, közvetlen lépést nem tehet, hogy a győzőt az emberiség és mérséklet követelményeinek figyelembe vételére bírja. Minden erre vonatkozó hír tehát alaptalan, különösen ama lapnak jelentése, mely szerint Metternich herczeg már Vilmos király főhadiszállására utazott. Fest, oct. 13. (A honvédség őszi gyakorlatairól) Kápolnai I. munkatársunk, ki azoknál sor és rendben tevőleges részt vett, lapja, a „Katonai Közlönyében a többi között a következőket jegyzi meg: A legénység kiképzése — általában véve — igen jó ; a fegyelem minden dicséret feletti. E két főtulajdon elseje kizárólag a tevőleges állományú tisztek érdeme, kik, noha a kezdet nehézségeivel küzködtek, mégis szerfelett szép eredményeket mutattak fel. Roppant fáradságba kerülhetett oly rövid idő alatt annyi újonctot ennyire kiképezni. E kitartó buzgalom, e rendkívüli fáradozás, mely ezentúl már nem lesz annyira igénybe véve, rendkívüli jutalmat is érdemelne. A honvédség fegyverzete kitűnő, a lőfegyelem meglehetős, és e tekintetben talán több szigort kellene alkalmazni, mert a jelenkori harczászatban ez azon charybdis, mely minden csapatot paralizálással fenyeget. A ruházat minden tekintetben a középszerűségen aluli. Eltekintve a nadrágok és sapkák czélszerűtlen, messzire virító színétől, az egész ruházat kelméje nem bír elég tartósággal; a magyar nadrágokban hiányoznak az alfél- és térdbélések ; a bakancsok és csizmák bőre kemény, túlságos vastag, következőleg törésre hajlamos, és lábat sértő; a bakancsok idoma nem felel meg az emberi lábnak, különösen kiemelhető azok természetellenes rövidsége. A fehérnemű sem az egészségtan, sem a józan gazdálkodás igényeinek meg nem felel; a kenderből készített vászon míg egyrészt nem szívja magába az izzadtságot és következőleg hirtelen meghűléseknek teszi ki a havezást, addig másrészt nem is gazdaságos, mert túlságosan gyorsan szétmállik. Az efféle fehérneműt pamutból készülttel kellene pótolni, mely tekintetben talán az olasz seregnél használt fehérnemű szolgálhatna némileg mintául. A nyergek alkatát bizottmányilag meg kellene vizsgáltatni, mert ezen amphibium féle, folytonosan előre csúszó nyereg aligha megfelel a huszár-fegyvernem igényeinek. Áttérve a csapatok harczászati szervezéséhez, különösen kiemelendő a zászlóaljak túlságos nagy legénységi létszáma és a szabadságolt tisztekben mutatkozó rendkívüli hiány. Kétszáztíz - kétszáznegyven emberrel kiálló századoknál a századparancsnok mellé többnyire egyetlen egy alantasabb tiszt sem jutott! E tekintetben sürgősen kellene intézkedni. A zászlóaljak számát okvetlen meg kell szaporítani, és a szabadságolt állományú tiszteknek némi kedvezményeket kellene nyújtani; ezek közé tartoznék mindenekelőtt az előléptetési rendszabály mielőbbi kidolgozása, és másodszor az őszi gyakorlatokhoz beállottaknak bizonyos ruházati átalány kifizetése, mert minden szabadságolt állományú tiszt államhivatalnok,ki az őszi gyakorlatok alkalmával két oldalról húz fizetést. Sokan már maga a beállás által nem megvetendő anyagi károk által korántsem pótolhatók; ha még a hadgyakorlati idény alatt tönkre ment egyenruhájukat is saját zsebükből kell pótolniok, bizonyára kevés fog találkozni, ki a honvédelmi szolgálatot megállapított koron túl a tiszti kar létszámában megmaradna. Miután e kort megpendítettük, még említést érdemel azon anomália is, hogy míg a jelenleg tevőleges állományba kinevezett tiszteknek az első öltözeti pótlék illetményként jár, addig az a régebben kinevezettektől— kik tehát többet fáradoztak — levonások útján visszafizettetett. Nem lenne-e igazságos, ezeket az összegeket nekik megint visszafizetni,és ezáltal e tekintetben őket a jelenleg kinevezett tisztekkel egy párhuzamba tenni ? A helyzethez. Vidékről, oct. 8. (Sz. L.) Senki sem csodálkozhatok azon, ha a jelen európai helyzet, fejleményeiről még a legrendszeresebben gondolkozó fő sem bírja teljesen tájékozni magát. A jelen bonyodalmas állapot, valóban a rendszeretlenség zűrzavara. Az eddig létezett európai államrendszerben, melynek alakulásánál — az egyes nyomósabb érdekek tekintetbe vétele mellett — leginkább az államok biztonságára célzó egyensúly megállapítása szolgált feladatul, minden civilizált nagy államnak meg volt saját magasabb hivatása, melyet a béke, az előrehaladás, szóval: a civilisatió egyetemes érdekeiben betölteni tartozott. Lehettek az alapok, melyekre a jelzett hivatás érdekében a status quo fektetve lett, hibásak is, történhetett egyes államokon vagy népeken részletes igazságtalanság, én azt nem kutatom , de a rendszer általában tagadhatatlanul bírt az európai helyzet és viszonyok által indokolt erkölcsi iránnyal, melynek fentartása — legalább a fejlettebb nemzetek között — solidáris érdeket képezett. Ezen irány volt az, melyben korunk diplomatája az életre jogosult államok biztonságát, az emberi mivelődés becsületes és békés munkájának védelmét, a polgári élet, a szorgalom, ipar és tudomány áldásainak háborútlan gyümölcsöztetését kérése. Ezen irány vetett gátat az államok mértéken túli terjeszkedésének; ez tette lehetővé a népek érdekeinek a közszellem ereje által döntő érvényesülését. És ezen irány ma, az újabb nagy események folytán, többé nem létezik! Az államokra egyformán beható magasabb érdekek solidaritása a civilisatió két hatalmas tényezőjének elszédülése folytán fogalommá változott. Nincs többé állami magasabb hivatás, nincs egyetemes erkölcsi alap. Itt vérbe fálasztják a népeket, amott meghódítással fenyegetik a félvilágot. Az erősebbé a j°g, a gyengébbé a hősies halál, ha erkölcsileg megélni akarna. A civilisatió önmagát készül megölni azon fegyverrel, melyet erkölcsi ereje, hosszú búvárkodással, saját védelméül alkotott. De hagyjuk e szomorító képeket! Elég, hogy a régi irány az államok régi rendszerével összerombolva, s az egyensúlynak, mely a kabinetek politikájában a diplomatia elhatározására eddig döntő szerepet igényelt, többé, az új kor civilizált barbárjai irányában értelme nincs. Ma ennek helyébe egy caustikus bizonytalanság lépett, melyben az erőszak, a fegyver önkényével, egyoldalúlag határoz az államok sorsa fölött, s Európa jövőjének kérdésében Európának szavazata nincs! Vagy hát mit jelentsen egyebet Po-