Pesti Napló, 1871. február (22. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-01 / 26. szám

26. sz­ám. Szerkesztési iroda: f­erencziek­ tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerda, február 1. 1871. Kiadóhivatal: Ferencziek­ tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a ki­adó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam­i Hirdetmények dija: Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 írt. Félévre . . . . 11 írt. Negyedévre ... 6 „ 60 kr. Két hóra .... 1 . 70 kr. Egy hóra ... 1 „ 85 kr 9 hasábos petitsor egyszeri hír­­detésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 80 njkr. Nyilttér: 6 hasábos petítsor 25 njkr. PEST, JANUAR 31. Pária capitulatiójával, melynek hatá­sait Bourbaki hadainak ugyanakkor tör­tént semleges területre lépése még érez­hetőbbé tette, Francziaország helyzete hadászati szempontból is lényeges átala­kulást szenvedett. Soha sem vettük ugyan szószerinti értelmükben azon közleménye­ket, melyek a franczia fővárosban levő fegyveres sereg számát félmillióra tették, de a lefolyt események után kétségtelen, hogy legalább negyed millió harczos állt Pária bástyái mögött, s kétszázezer po­rosz katonát tartott magához kötve, kik­nek legalább fele része ezután a vidéki seregek ellen küldhető. A keleti csataté­ren Bourbaki sergeinek váratlan capitu­­latiója ismét jelentékeny ellenséges had­erőket szabadított fel. Ki fogja franczia részről ezen óriási tömegek útját állani ? Ki fogja meggátolni, hogy délen a kö­zéptenger s a piranei hegylánc­ig, nyu­gaton pedig az atlanti óceánig ne hatol­janak, vészt és pusztítást szórva minden­felé? Chancy és Faidherbe megtizedelt s talán demoralizált csapatai képezik a meg­maradt franczia véderőt, azonban nehéz feltenni, hogy jövő harczai az eddigiek­nél sikeresebbek lennének, midőn sokkal csekélyebb ellenséges sereg állt vele szemben, mint az leszen, mely megsem­misítését a fegyverszünet után bizonyosan meg fogja kisérteni. A katonai szempontok tehát minden­esetre azt tanácsolják a franczia nemzet­nek, hogy tegye le kardját s nyugodjék bele a tények alakulásába, bár­mily szo­morú legyen is az reá nézve. És itt nem hozható föl azon kifogás, hogy a jelen helyzetnél Sedan után Francziaország sokkal szomorúbb katonai állapotban volt. Francziaországnak akkor még meg­volt Párisa s ez mint az események bebi­­zonyiták, többet ért az egész császári had­seregnél, melyet a németek császárostól, vezérestől, mindenestől egy hó folyamá­ban elfogtak vagy ártalmatlanná tettek, míg maga Páris öt hónapon át daczolt, példátlan erőfeszítéseikkel. Van még egy más körülmény is. Sedan után a franczia nemzet, csak a császársá­got és nem magát hitte legyőzöttnek. Fegyvert ragadott, páratlan lelkesedéssel s igaz ügyének győzelmébe vetett biza­lommal rohant a harczba. A siker azon­ban állandóan hűtlen volt hozzá. Az öt hó alatti sorscsapások megrenditék hitét, a lelkesedés elszállott s csüggedésnek, fé­lelemnek engedett helyet, így a mai hely­zet alapjaiban különbözik a Sedan utáni­tól, s ma valóban positivitással állíthatni, hogy a háború tovább­folytatása Fran­cziaországnak csak új nyomort, új bajo­kat hozna, consolidatióját évtizedekre le­hetetlenné tenné, s végül a mostaniaknál még súlyosabb feltételek alatt kénysze­rülne békét kötni. A nemzeti védelem kormánya politi­kai belátásának és általában életképessé­gének új bizonyítékát adta, midőn ily szempontokból fogta fel az ország hely­zetét s a capitulationális alkudozásokkal egy időben megkezdé vagy talán be is fejezte a békepraeliminarék fölötti tár­gyalásokat. És épen e mozzanat az, mely kétségtelenné teszi, hogy a köztársasági államforma jelen mérsékelt irányával Francziaországban csakugyan életképes­séggel bír, s ha a legközelebbi esemé­nyek mégis megbuktatnák azt, bátran föltehetjük, hogy annak oka nem a köz­társaság s a franczia nemzeti jellemvo­nás közt való áthidalhatlan érvényben, hanem egyedül a netalán uralomra ver­gődő pártok élhetetlenségében keresendő. A jelen férfiak kezében és vezetése alatt kétségkívül képes lenne az ország belső nyugalmát és reconstruálását biztosí­tani. A köztársaságot a terület-áten­gedés ténye bizonyos ódiummal fog­ja ugyan terhelni, de nem szabad feled­nünk, hogy minden más kormányforma nemcsak az ország integritását, hanem a nemzeti becsületet is feláldozta volna. Anyagi siker nem koronázta ugyan a köztársaság öt havi harczát, de ezen harcz mégis egész más világot vet a franczia népjellemre, mint a császárság légióinak küzdelme. Itt a tehetetlenség, demoralisa­­tió, erkölcsi elfajulás, ott a legszebb pol­gárerények egész sora nyilatkozott. Ha tehát a Bordeauxban összeülendő nemzetgyűlés helyesen akarja világtörté­nelmi feladatát megoldani, úgy nem a háború tovább­folytatásának, hanem a je­len kormány álláspontjának elfogadására kell irányoznia törekvéseit. A­mi a har­­czok viharában elveszett,azt egy helyesen kiaknázott tartós béke más alakban száz­szorosan visszaadhatja. A Constituante hi­vatását első­sorban a béke megvalósítása, s ezzel együtt az életképesnek bizonyult köztársasági államforma állandósítása s létesének tartós biztosítása képezi. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. „Két jó barát.“ (Dráma 3 felvonásban, irta b. Jósika Kálmán. Először adatott a nem*, színházban jan. 30.) A nemzeti színház nem oly bőkezű újdonsá­gokban, hogy egy-egy első előadás, irodalmunk nem oly dús talaj, hogy egy eredeti mű ne volna esemény, ha ugyan a mai időben egy dráma — a színpadon eseménynek nevezhető. Jósika új darabjának cselekvényét részletesebben kell ismertetnünk, miután e tisztán színpadi mű nem a jelennek festésére, hanem­ a cselekvény érde­kességére, a helyzetek hatásos voltára fekteti a fősúlyt. Belmont Maxime báró és Verrier Caezár vicomte jó barátok. Mindkettő főrangú bár, de szegény. Maxime művészetekkel , kivált szob­rászattal foglalkozik. Minden segédforrásukból kifogyván, az utolsó 4000 frankot, melyet Caezár örökségben kap, megosztják egymás kö­zött és Caezár a maga részén kiköltözik Ameri­kába, hol mint munkás ember végre meggaz­dagszik. Maxime ezalatt itthon szerelmeskedik és­­ kártyázik. Munka helyett Badenben tö­rekszik vagyont szerezni, hogy Berd­an Valeria kezét megnyerhesse, kinek anyja csak azon feltétel alatt kész leányát hozzá nőül adni, ha legalább 200,000 franknyi vagyonnal bír. A zöld asztalnál nem mosolyogván rá a szerencse, kénytelen La Fivre grófné leányának Clémence­­nak (ki különben unokatestvére) közbenjárása által 10,000 frankot kölcsön kérni, hogy Vale­­riet világgá követhesse, — mert a leányt édes­anyja Párisból elviszi, Olaszország égaljától re­mélve gyógyulást a szerelmes leány szívére. Ezalatt Maxime levelet kap Clémencetól, melyben kéri, térne vissza Páriába, s fizetné meg a 10,000 frankot, melyért ő — Clémence — állt jót, különben nevét szóbeszédnek teszi ki a világ előtt. Maxime, ki Valériet hiába kérte, hogy hagyja el anyját s kövesse őt — ki egyszerre a leányt el is veszté szem elől — bánatos szívvel Párisba jön s ott meghalva Clémence áldozat­készségétől, e nőt elveszi. Hat héttel ez esemény után kezdődik a darab. Caezár visszatért Amerikából s fölfedezi, hogy Maximéhoz irt leveleit, melyeket La Fivre grófné czíme alatt küldött Párisba, melyekbe 30,000 frankot zárt barátja számára — a grófné elsikkasztá. Kisült továbbá, hogy Clémence csak azért véteté el magát, hogy hírnevét a vi­lág előtt megmentse, miután az Du Bis herczeg által, ki neki előbb udvarolt, később azonban hozományát kéréseivé, elhagyta volt — a világ szemében szenvedett Maxime ebből csak azt tudja meg, hogy ne­je nem szereti s csak érdekből véteté el magát. Házában mindenki lenézi, a világ azzal vádolja, hogy Clemencet pénzéért vette el stb. Ekkor tér meg Párisba Berd­an Valerie. Caezar meg akarja barátját Clémencetől sza­badítani s Valerie kezével boldogítani. Mily után véli ezt kieszközölhetni — nem tudni meg, miután elválásról s uj házasságról a vallásos Valerie hallani nem akar, hiszen ő anyját sem merte szerelméért feláldozni. Ő nem „remélhet ott boldogságot, hol a becsület hiányzik.“ Azon­ban az események Caezár szándékait meg­­előzik. Clémence, a két barátot el akarván válasz­­tani, elhiteti Maximéval, hogy Caezár a­ki hajdan udvarolt Valerienek, de szerelméről ba­rátjáért lemondott — most is szereti a leányt Ezért Maxime — felingerelve Valerie hidegsé­ge által — Caezárt kihívja. Meg akarja ölni s mégis éjjel elmegy Vale­­riehoz, hogy még egyszer — szökésre bírja. Miután e terve nem sikerül — feláldozza magát és beleszalad Caezár tőrébe. Halála előtt meg­tudja, hogy csalódott, hogy Caezár nem csalta meg és Valerie szerette. E mű négy jelleme küzd itt egymással, me­lyek közül Caezár és Valerie rokonszenvesek és sikerülten is vázolják, holott Maxime és Clémence H­amaz gyámoltalansága, ez utóbbi meztelen ridegsége miatt, melegen nem érdekel­nek. Legnagyobb baj ez Maximénál, kinek — mint a mű hősének — rokonszenvet vagy érde­ket kellene költeni. A szerző benne a körül­mények áldozatát kívánta rajzolni, de ő csak saját fogyatkozásainak esik áldozatul. Vagyontalan főrangú, ki szegényül nem tud megélni, fellengző elme, ki az élet anyagi ol­dalával nem tud kibékülni, dilettáns művész, ki valódi tehetség nélkül szűkölködvén, mint szob­rász sem képes eredményeket felmutatni. Hogy Clémence hálójába kerül, ez még nem rövidlá­tás, s e kezdet mellett még válhatnék belőle drámai alak, de hogy Clémencenek, kiről tudja, hogy rászedte volt először — másodszor inkább hiszen, mint barátjának, ez már rövid­látás. Itt a szerzőnek sokkal bonyolultabb, ki­­kerülhetlenebb eszközökkel kellett volna hősét a körülményekbe kényszeríteni, úgy látszik, a szerző is érezte darabja e gyöngéjét, s azzal vélt hősen segíteni, hogy őt a H-ik felvonásban szenvedélye által elvakított, önkivületes álla­potba helyezvén , fogékonynyá tette Clémen­­ce egyszerű s kezdetleges cselfogása iránt is. (Ez önkivületességet Feleky játékában nem vettük észre.) De ezért nem ért E­n­n­e­k a Maximénak tet­teit értjük ugyan, de e­z a Maxime nem érdekes alak. A­kivel ily könnyen lehet játszani, az nem színpadi hős. Ha Jósika K. jellemdarabot ír, ha hősének egész bensőjét előttünk feltárja, ha oly izzó vulkánba láttat, minő Othello keble — megfoghatjuk, hogy a legegyszerűbb csel, pl. egy zsebkendő elegendő ezt a világot sarkaiból kiforgatni. De ő helyzetdarabot irt, hősének lel­­kületébe alig láthatunk — mert csak vázlatos könnyedséggel illan el a lelki problémák meg­fejtése fölött — s azért ezt a hőst leleményesen kigondolt, ellenállhatlan körülmények összetor­lódó hatalma alatt kell eldőlni látnunk, hogy vázzá ne fajuljon. Maxime Caezárnak, ki érette szerelmét feláldozta, ki „anyjaként“ gédelgeté, ki Amerikából pénzzel tartogatá ,ki megtér,hogy vele vagyonát felezze, ki őt nejének hitványsá­gáról felvilágosítja, s maga ajánlkozik őt boldoggá tenni, — nem hisz, hanem Clémence­­nak, kiről tudja, hogy nem szereti, hogy rászed­te — e nőnek, ki sikkasztással jutott az oltár­hoz — néhány szava elégséges, hogy barátját kész legyen megölni. A szerző vázlatos jellemrajzát okolhatjuk, ha Maxime végső feláldozása is megfejtetlen ta­lány marad. „Meg fogom gyilkolni“, e szavakkal távozik Valerietől, s midőn vele újra találkozunk, homályos ábrándot hallunk tőle az önfeláldozás­ról. Ez ábrándozás után pedig­­ meghal. Hol van e két lélekállapot áthidalva ? Egy megfejtő szót keresünk, hogy ezt a Maximeot megértsük, ki a 3-ik felvonásban a II. felvonásbelinek egye­nes ellentéte, mert most megbocsát Clémencenak s meghal azért a barátért, kiről még azt hiszi, hogy megcsalta, azért a lányért, ki — hite sze­rint Caezárt szereti. A II-ikban önző,a III-ikban az önzetlen Clémence jelleme már érthető, de kietlen, si­vár. Kopár lélek, ki ravasz módon férjhez jut, csak azért, hogy a világ ne gúnyolja. Aztán­­ azt állítja ugyan magáról, hogy Maximeot há­zassága óta szereti, de ezt el nem hiszszük róla, ki eltűri, hogy férjével saját házában oly méltat­lanul bánjanak, és midőn Maxime párbajra ké­szül, felkiált diadalérzettel: „Győztem!“ Végül pedig a kétségbeesett Valerienek, ki Maximeot megmenteni siet hozzá — csak ezt feleli: „Nem minden párbaj végződik halállal.“ Lel­ketlen, érdekbaj hász, hideg lény ez a Clé­mence s a darab egyik fogyatkozása, hogy e nőt egy érzelem sem nemesíti, hogy az életből azon siváran­­ ment át darabjába. Annál vigasztalóbb jelenség Valerie és Cae­zár, a szívesen ismerjük el szerző ügyességét e két jellemrajzában , bár Valerie vázlatába is egy hamis vonás tévedt. Az a vallásos, szigorú, erkölcsös, nemes Valerie nem lehet az a Valerie, kiről La Fivre grófné mondja, hogy Clémence kénytelen volt tőle „csípős megjegyzéseket szenvedni Du Bis esete miatt.“ Ezt a vonást, mely az öszhangot zavarja, törölje ki szerző. Du Bis és La Fivre jól vázolják. Szándékosan ismételtük többször a „vázlat“ szót e mű jellemzésére az ábrázolás tekinteté­ben. Azon ügyesség és jártasság, melyet szerző a helyzetek — nem anyagi oldalának festésében, hanem az alaki­nak csinálásában, azon gya­korlottság, melyet a m­e­s­e szövésében — tanú­sít, oly elismerésre méltók, a­mily sajnos a jel­lemrajz felületessége és a költészet teljes hiá­­nya, mely az alakokat megvilágosítaná. Jósika ügyesen „csinál,“ hanem személyei­­nek érzelmei a színpadi conventionális közhe­lyeken túl nem emelkednek, miben a nyelvezet nagyban támogatja. E nyelvezet nemcsak kifejezésben marad el a jelenetek jelentősége mögött, hanem gyakran pongyola s néha magyartalan is. Végül csak egyet jegyzünk meg. Ha Jósika annyi részletes­séggel tárgyalná személyes érzelmeit, a mennyi­vel pénzviszonyaikat festő, mélyebb s költőileg kielégítőbb munkát nyertünk volna, így mé­lyebben láthatunk a személyek zsebébe — mint lelkébe. A színpadi sikerről színi tudósítónk már meg­emlékezvén, az előadókról sem szólunk bő­vebben. (ly.) Fest, január 31. (A D­e­á­ka p­ártértekezletén)ma estre a kir. curia négy segéd­előadójának kérdése for­­gott fenn. A múlt évi költségvetésben ugyanis benne volt e négy segédelőadó fizetése, minthogy azonban a múlt évi költségvetés megszavazása óta törvény által rendszesitve van a birák sze­mélyzete s ezek közt segédelőadókról nincs szó, a pénzügyi bizottság a négy segédelőadó fizeté­sét törölte. Az igazságügyminiszter kérésére a párt e négy segédelőadó fizetését, hogy az ügyek hátramaradást ne szenvedjenek, félévre megszavazitandónak véli, az igazságügyminisz­­ter azon ígérete mellett, hogy négy pótbí­­rói állomás felállítására,kiket a királyi tábla bírái­­ból vál­aszt, törvényjavaslatot terjeszt elő. Ezu­tán a codificationális bizottság költségeire ke­rült a sor, megállapodás abban történvén, hogy az előirányzott 50.000 frtot, melyből a pénzügyi bizottság 15.000 frtot törölt megszavazza a párt, úgy hogy 25.000frt az igazságügyi miniszter és a többi a többi minisztériumok codificatiójának költ­ségei fedezésére forditassék. (A berlini követségre) több lap gr. S z é c s e n vagy­ Hoffmann osztályfőnök urat jelöli, azt bevégzett dolognak tekintvén, hogy gr. Wimpffen visszahivatik. Ennek ellené­ben mi arról értesülünk, hogy amaz, állítólago­san bevégzett dolog koránsem az,s gr. Wimpffen visszahivatásáról szó sincs. Az ok is, mely gróf Wimpffen visszahivatásának alapjául szolgálna, nem állja ki a kritikát. Ez ok ugyanis az volna, hogy Thiele államtitkár arról értesíti gr. Wimp­­fent, hogy J­avre nem volt Versaillesben, ezt pedig akkor mondta volna neki, midőn a capitu­­latióra vonatkozó tárgyalások már javában foly­tak. Ha ez való is volna, ez vagy Thiele részéről mutatna tettetést,avagy azt, hogy Thiele sem volt nyilatkozata pillanatában a versaillesi tár­gyalásokról értesítve,­­s annyi áll,hogy közvetle­nül a capitulatió megtörténte előtt Berlinből mindenfelé­ alaptalannak felezték ki a kérdéses tárgyalásokra vonatkozó híreket ,­ de mindez nem szolgálhatna indokul gr. Wimpffen visszahi­­vatására. Az egész dolog azonban valótlan, s így a visszahivatás látszólagos indoka is elesik. — Wimpffen különben, mi személyiségét illeti, Ber­linben kedvelt egyén, az ottani mérvadó körök­kel rokonságban is áll, s e pillanatban egyálta­lán nem forog fenn semmi különös körülmény, a­mi visszahivatását indokolná. Pest, január 31. A képviselőház nemsokára a honvé­delmi minisztérium költségvetését fogja tárgyalni. Általánosságban áttekintve a honvédsé­günk fentartására kívánt összeget és összehasonlítva azt a külföldi hadbudge­­tekkel, be kell vallanunk, hogy Európá­ban nincs állam — még Svájczot sem véve ki — mely oly kevés költséggel 80 ezer gyalog és 6 ezer lovas harcrost állíthatna ki. Az ország lakóira rótt terhek tehát aránylag nem nagyok, de ha azok szét­osztásának módját tekintjük, be kell val­lanunk, hogy még nincs elérve a tökély­nek ama foka, mely ily fontos intézmény­nél kívánatos lenne, így például a munkaképes, a vagyo­nos, de esetlegesen hadszolgálatra nem alkalmas fiatal állampolgár, minden ellen­szolgálat nélkül felmentetik mindazon ál­dozatoktól, melyeket hadképes polgár- és kortársától jogosan követel az állam! Ez igazságtalanság. A­ki személyesen nem róhatja le hona iránti hadkötelezettségét, az a mindenkit sújtó adókon kívül legalább tehetsége szerint pénzzel járuljon a hon védelmé­hez, mely sajátképen szintén nem­ss egyéb mint egy adónem, még pedig igen terhes adónem, melynek lerovásában az adózó nemcsak életét koc­káztatja, de sok időt és következőleg pénzt is veszít. Az életkoc­káztatástól való felmenté­­­sért nem bírunk aequivalenst feltalálni, , de könnyen megállapíthatjuk azt amaz előnyre vonatkozólag, mely a hadszol­gálatokra nem képes állampolgárra az által káromlik, hogy ő sem oktatásra, sem őszi gyakorlatokra sem hadjára­tokra soha be nem hivatván, ez által soha anyagi károkat nem szenved. Ez eszmék koránt sem újak. Francziaországban már 1798-ban ho­zatott törvény, melynek értelmében a testi bajok miatt a hadszolgálattól felmen­tettek is bizonyos számú éveken át j­ö­­vedelműekhez képest megadóz­tattak. E törvény csakis 1818-ban, az általá­nos védkötelezettség elvétől eltérés alkal­mával, szüntettetett meg. Svájczban két canton kivételével a had­­szolgálatra nem képes állampolgárok szin­tén megadóztatnak; ez adó némely can­­tonban egy egyszers mindenkorra lefize­tendő összegből áll, némelyekben pedig a hadkötelezettség tartamára kivetett évi adóból, mely vagy a fő- vagy a jövedel­mi adó rendszere szerint állapittatik meg. Bajorországban 1869. ápril 29-én ho­zatott törvény, melynek értelmében a munkaképes vagy vagyonos, de a hadi szolgálatra nem alkalmas egyének a jö­vedelmi adó rendszere szerint adóztatnak meg. Würtemberg e tekintetben még meg­előzte Bajorországot, és már 1868-ban (márcz. 19.) alkotott a hadszolgálatot pótló adóra vonatkozó törvényt, mely a fejadórendszerre alapíttatott. . Belgiumban végre ily adótörvény alig­hanem még ez évben meg fog szavaz­tatni. Vájjon nem alkothatnánk-e mi hasonló törvényt ? A honvédelmi minisztérium költségve­tésének fedezési rovata ez­által szép ösz­­szeggel szaporodnék, mi az adózó nagy­közönségre minden esetre üdvös lenne, és az állam terhei igazságosabban lennének felosztva. KÁPOLNAI­ ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése jan. 31 -én. I. Ha költségvetésünk tárgyalása a mai ülés folytán nem is haladt igen előre, még­sem lehet meddőknek nevezni azon sokoldalú vitákat, me­lyek ma in­kább az országos kereskedelem, ipar­és közlekedésügy, mint a különösen szőnyegen levő tárc­a-költségvetés körül forogtak. A vitát M­á­t­y­u­s Aristid nyitotta meg. Meg­jegyzéseinek éle nem annyira a kereskedelmi, mint inkább a közlekedési miniszter ellen volt irányozva, mert mint mondá, ő a közlekedést a kereskedelemtől nem tudja elválasztva képzel­ni. A közlekedési miniszter szinte pede vála­szolt ezen észrevételek némelyikére, de a vá­lasz alig erőtleníte meg a Mátyus által fölhozott vádakat, és többet ezek közül felelet nélkül ha­gyott. Azon hiányok, melyeket Mátyus úr hang­súlyozott, jobbára a valóságon alapulnak és sú­lyosan nehezednek az országos , de különösen a fővárosi forgalmi érdekekre. A vitában tartott beszédek közül különösen kiválnak Erkövy és Szlávy miniszter be­szédei Erkövy alaposan átgondolt, mondhatnék áttanulmányozott beszédet mondott, melynek bevallott czélja az volt, hogy valahára a parla­mentben szóba hozassanak, részleteztessenek azon állapotok, melyekben mezőiparunk létezik, a hiányok, melyektől szabadulnia kell, a czél­­pontok, mely felé törekednie szükséges. Ezen országos fontosságú érdekek igazolják e be­szédnek hosszadalmas, értekezésszerű külalak­ját. Erköly e beszéde minden változtatás nélkül akadémiai felolvasásnak is beillett volna, hogy mégis a parlamentben mondotta azt el, annak oka egyedül abban rejlik, hogy nálunk tízsze­resen nagyobb figyelemmel szokás elolvasni az országgyűlésnek, mint a tudós társaságnak tár­gyalásait. Szlávy beszéde —vagy jobban mondva, beszélgetése, mert a beszéd nagy része nem volt egyéb mint miniszter társalgása a közbeszóló ellenzéki képviselőkkel — gazdag volt jó ötle­tekben, az ellenfelet egyszerű, de találó argu­mentumokkal meglepő fordulatokban. Az általános vita befejeztetvén, a budget rész­letes tárgyalása kezdődött. II. (Folytatás estek­ lapunkhoz.) (Elnöki bejelentések, kérvények. A kereskedelmi-, ipar­és földmivelési minisztérium költségvetésének általános tárgyalása.) Elnök : Somssich Pál. Jegyzők : Széll, Majláth, Ivacskovics, Jámbor. A kormány részéről jelen vannak : Festetics gr., Gorove, Szlávy, Horváth, Kerkapoly. Esti lapunkban Erkövy Adolf beszédéig jöt­tünk. E beszéd figyelem­re méltó eszméket és adatokat tartalmaz, azért azt terjedelmesebb vázlatban közöljük. Érkövy Adolf különösen a földművelésre, a mezei iparra akar szorítkozni észrevételeiben.­­ Mielőtt ezeket megtenné, összehasonlításokat kí­­ván tenni Magyarország 1844-ki és 1868-ki áru­forgalma közt. A lisztipar köztudomás szerint úgy állott, hogy 1847-ben még 50—60 mázsa volt a kivitel, tehát ezt is semmisnek lehet ven­ni. Ennek ellenében 1868-ban úgy állunk, hogy míg 1844-ben 21 millió volt a gyapjukivitel, 1868-ban 33 millió. Gabonakivitel 1844-ben 18 millió volt, 1868-ban 130 millió. Lisztkivitel 1844-ben semmi, 1868-ban 27 millió. Állatokból­­ kivitel 1844-ben 9 millió, 1868-ban 38 millió. Ide járul, hogy a szeszipar, a­mely akkor még nem szerepelt, most 6 millió frtot képvisel a ki­vitelben. Azonkívül 6 és 7 millió frtot jövedel­mez az 1869-ki zárszámadások szerint. A czu­­kor, mely akkor szintén nem szerepelt, ez idő­szerűit 87/10 millióval szerepel. Azonkívül egy millió forintot jövedelmez a kincstárnak fo­gyasztási adó czime alatt. Ezek volnának az eredmények, összehasonlítva az 1844. és 1868. adatait. A mi­­­lisztipart illeti, köztudomás sze­rint 1840-ben épült Pesten az első gőzlisztma­­lom, 1850. és 51-ben a második és harmadik, és ma ezen ipar oly szerencsésen fejlődött, hogy csak­ a Buda-Pesten meglevő gőzmalmok képesek 13 millió m. gabonát megőrölni, 13 millió m. kő­szenet elfogyasztani, és 5 ezer embernek foglal­kozást adni. Egy adatot mond el pl. a szeszipar­ra nézve Arad vidékéről, hol mintegy 20 szesz­gyár van, melyek évenként mintegy egy millió forintnyi adót fizetnek, 1.200.000 mérő gabonát fogyasztanak, 35.000 öl fát használnak fel és 12.000 sertést hizlalnak. Közlekedési eszközök dolgában egyáltalában nem álltunk fényesen, — ma sem állunk kielé­gítően — hanem összehasonlítás alapján annyit

Next