Pesti Napló, 1871. február (22. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-05 / 29. szám

29. szám. Vasárnap, február 5.1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre . . . . 11 frt. Negyedévre ... f1 , 60 kr. Két hóra .... 3 , 70 kr Egy hóra ... 1 , 85 kr Hirdetmények dija: s 9 hasábos petitsor egyszeri hír- detésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 80 njkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 njkr. PEST, FEBRUÁR 4. Románia ügye egy idő óta komolyan foglalkoztatja az európai publicistikát, a ha a szállongó hírek nem csalnak, az európai kabineteket is. A Dunafejedelemségek már évek óta azon kétes szerencsében részesülnek, hogy nagyon sokat foglalkozik velük a világ. Ez — kisebb államoknál — rendesen beteg belviszonyokra mutat. Míg Szerbia méltánylandó mérséklettel saját állami létének megszilárdulásán igyekezik, s így előkészíti magát azon szerepre, mely ez államra teljes biztossággal várakozik. Románia folytonos bekonvulsióknak van kitéve, melyek szemmel láthatólag fogyasztják erejét. A dynastiák folytonos változása már önmagában véve elég nagy baj, hanem ehhez járul még a parliamentáris életnek oly eltorzítása, mely a calamitást sokszorosan fokozza. A többségek jönnek s mennek, s velük együtt a cabinetek is. Majd ez majd ama párt ragadja magához a fejedelemségek kormányzatát, s minden utóbbi kormány túltesz elődjén azon törekvésben, hogy az állam vezetéséből nyújtott előnyöket saját egyéni érdekeinek kielégítésére kiaknázza. Ily körülmények között a közigazgatás borzasztó ziláltságban szenved, az állam erkölcsi és anyagi érdekei rendkívül elhanyagoltatnak. Ehhez járul még a román szélsőknek azon nyugtát nem találó arabiziója, hogy minden áron európai szerepet akarnak játszani. Ily körülmények között az általános baj, természetesen, mindinkább elharapózik, s máris a nemzet életgyökereit támadta meg. Károly fejedelem a helyzettel egy ideig fatalistikus tétlenséggel áll szemközt. Úgy látszik, hogy ő fejedelmi hivatásának csak azon oldalát tartotta szem előtt, melyre Bismarck gondolt elsősorban, midőn őt Románia fejedelmévé rögtönözte. E hivatásnak — úgy, a mint azt a porosz államférfi felfogta, természetét és horderejét ismertük, sőt nem egy nyilvánulásban éreztük is. E hivatás éle Ausztria ellen fordult, s Romániában Bismarck nem látott egyebet, mint Poroszországnak Ausztria elleni harczában keletre kitett előőrsét. Mint ilyen, 1866-ban körülbelül megfelelt feladatának, s nem Bismarck jó szívén múlt, hogy e feladat természete nem nyilvánult komolyabb tényekben. Azóta azonban igen sok történt, ami az általános helyzetet radikálisan megváltoztatta. Ausztria kizáratott Németországból, a Poroszország vezetése alatt egyesített Németország egy iszonyúan véres harczban földre terítette a franczia nemzetet; az új német császárság megalakult, mégpedig az osztrák-magyar monarchia üdvkívánatai között. Ily változott helyzettel szemben Károly fejedelem észrevette, hogy mindaz, a mi történt, az ő állására sem maradhatott hatás nélkül, s minthogy e hatás máris a rumén népnek egyenesen a fejedelem személye ezen forduló ellenszenvében nyilatkozott,gondolkozóba esett s tűnődni kezdett a lét és nem lét problémája felett. Ily lélekállapotban egy végső elhatározás érlelődött meg benne. Csak két eszközt látott, mely menekülést ígért. Az egyik abban állt, hogy megszerzi Romániának a teljes állami függetlenséget. Ez által ő maga állt volna élére a nemzet legbátrabb, legradikálisabb törekvéseinek, s ténynyé emelve azt, ami eddig csak hízelgő álom volt, egy csapással urává lesz a nemzet osztatlan rokonszenvének. Ez volt az egyik eszköz, mely egész természetében ellenkezett a másodikkal. Ez nem állt másban, mint hogy Románia alkotmányát szépszerével elescamotírozza. Ez alkotmány tagadhatatlanul túlságosan szabadelvű s érett, művelt polgárságot igényel, melynek hiánya azonban ép Románia legnagyobb baja. Ha az alkotmány félretétetik vagy lényegében módosíttatik, Károly fejedelemnek sokkal könynyebb a dolga. Mindkét eszköz azonban nem a fejedelemnek, hanem az európai kabineteknek állt hatalmában, s ez ▼olt azután a nagy bökkenő ! Az európai hatalmaknak nem állt sem érdekében, sem kedvében, hogy Károlyfejedelem terveit támogassák. Egyoldalon igénybe vette egész figyelmüket a franczia-német háború, s örültek, hogy legalább a keletre nem harapózik át a veszélyes tűzvész. Ehhez jött még azután Oroszországnak a Pontus-kérdésben történt fellépése, mely szintén nem arra való volt, hogy kedvet keltett volna újabb keleti experimentumokra. Ily körülmények között Károly fejedelem hiába kopogtatott a cabinetek ajtaján. Jobbrólbalról visszautasító választ nyert, s kihullván kezéből mindkét eszköz, melylyel megelőzni, sőt jóra fordíthatni vélte a közelgő bajt, arra határozta el magát, hogy lelép a fejedelmi székről, melyen csakugyan nem ült rózsákon. Néhány nap előtt egy oly levele jelent meg az ágostai hírlapban, melyet egy fejedelem nem ír és nem tesz közzé, ha a végső lépésre nincs teljesen elhatározva. E levél közzétételével a baj tagadhatatlanul komoly jelleget öltött, habár még mindig nincs oly válságról szó, amilyent a bécsi lapok sensatiós hírei már több nap óta jeleznek. De ha a válság még nincs is itt, közeinek látszik. Talán hangsúlyoznunk sem kell, hogy mi egyáltalán nem látjuk szívesen, ha a szomszéd fejedelemségek belfejlődése nemcsak újabban megakasztatik, hanem egyúttal veszélyes bonyodalmaknak tétetik is ki. A mi érdekünk azt követeli, hogy Romániával a jó szomszédság viszonyában éljünk, s azon román hazafiak,kik az osztrák-magyar monarchiában államuk ellenségét látják, nagyban tévednek. Romániának teljes consolidálása, anyagi és erkölcsi fejlődése a mi érdekünkkel nem áll ellentétben, s a mi specializer Magyarországot illeti, úgy hiszszük, elég jelét adtuk már annak, hogy az a politika, mely a szomszéd kisebb államok ziláltságában s bekonvulsióiban látja a saját államerejének föltételét, nem a mi politikánk. Ha más nem, e politika követésétől visszatartóztatna azon belső és külső kötelék, mely a keleti kérdés egyes részeit egy nagy egészszé fűzi össze, s mely, ha az egyes rész válságok felé hajlik, igen könnyen ez egészet is magával ránthatja. A mi főérdekünk a béke föntartása, hogy bensőleg erősödjünk s szervezkedjünk, s politikánknak e vezérelve sürgetőleg azt követeli, hogy a kelet ne váljék veszélyes rázkódtatások tárgyává. Ez a mi politikánk Romániával szemben is, s e politika szabatosan körülírja azon magatartást, melyet a Bukarestben készülődő eseményekkel szemben a külügyi hivatalnak követnie kell. Egy idő óta a lapokban mindenféle hírek keringenek, melyek több vagy kevesebb határozottsággal azt teszik kilátásba, hogy a magyar-osztrák monarchia — a dolgokat anticipálva — erős kézzel bele fogna nyúlni a román eseményekbe. E hírek csak a monarchiának ellenségeitől eredhetnek, vagy oly oldalról, mely ily módon saját béke- és szerződésbontó szándéklatait indokolni szeretné a világ előtt. Románia politikai helyzete egy európai tractatus oltalma alá van helyezve, s ennek pontjait egyoldalúlag megsérteni, legkevésbé állhat akaratában azon államnak, mely ugyanily, Oroszország részéről történt szerződésszegés miatt az összes európai hatalmak közt legerélyesebben tett óvást. Egyébiránt az e hírekben rejlő insinuate nemcsak részakarata, hanem ügyetlen is. Az osztrák-magyar külügyér — ugyancsak a ruméniai kérdésben — már praecisirozta álláspontját, mégpedig olymódon, mely a helyzet igényeinek teljesen megfelel. Egy félévvel ezelőtt Ruménia belhelyzetéről szintén a legkülönösebb hírek keringtek. Majd forradalomról, majd államcsínyről, majd idegen hatalmaknak egyoldalú interventiójáról beszéltek. Ez alkalmat fölhasználta Beust gróf, hogy egy körsürgönyben kifejezést adjon azon politkának , melyet Romániával szemben követendőnek vall. E körsürgöny barátságos, jóakaró hangon szól a Dunafejedelemségekről, s az ottani viszonyokkal szemben azt az elvet állítja föl , hogy Románia Romániáé. Belkérdéseit a román nemzet oldja meg maga, minden külbeavatkozás, minden idegen hatalom zavaró intervenciója nélkül. Románia ügye csak akkor válnék az európai békére nézve veszélyessé, ha bármely hatalom egyoldalúlag interveniálna. Ez az egyedüli helyes politika, s e politikától eltérni ma sincs semmi okunk. Midőn az említett, a vörös-könyvben közzétett körirat a porosz miniszterhelyettessel közöltetett, Thiele úr — mint szintén a vörös könyvből tudjuk — legélénkebb megelégedését fejezte kia köriratban kifejtett politika fölött. Ha Poroszországnak fölfogása az osztrákmagyar államéval találkozott akkor, úgy ma, midőn a két nagyhatalom között oly . A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Eötvös ravatalánál. Itt is egy név, Ott is egy név, Hányat elvisz minden egy év- Arany. Vígan harsogtak a zene hangjai, dévas kedvben mulatott a főváros. S egyszerre elszakadtak a hegedűk húrjai, egy rosz szellem eltépte az ideget A farsangba idő előtt betolakodott a nemzet egy hamvazója, mintha a sors intése akarna lenni a könnyű kedélyeknek, hogy a világrajudások e nagy korában a nap örömeiben el ne fúljanak, hanem a holnapra, a jövőre is gondoljanak. Respice finom ! mintha a karthausi barát hideg szava hallatszanék a kolostor hoszszú folyosóján. Eötvös ravatalon! E csapás nem jött váratlanul, napok óta lebbente meg fölötte szárnyait az enyészet, hanem a természetes önzés nem engedé elhinnünk,hogy a sors fenyegetését beválthatná. Nem mertük hinni, mert hinni nem akarok. A sírgödör szélén megszűnik a szeretet e kétkedő önámítása. A főváros utczáin lobogó fekete zászlók (csekély foszlányjelei a nagy csapásnak !) megannyi gyászmadárként lebegnek a szellőben. A víg farsang egyszerre gyászt öltött, színház és bálterem bezárult, a mm. elnök felgyújtott csillárai elaludtak, a törvényhozás elnémult sarka csak a fájdalom panaszára nyerte vissza szavát, a szépirodalom pedig díszülését felfüggeszté, midőn egyik legfőbb díszét elveszni látta. Eötvös a ravatalon! Az „Isten veled hazám“ költője elmondá utolsó búcsúszavát a földi hazának. Az államférfi — az általa teremtett rendszer diadalának tetőpontján hagyta el a hatalom székét. A szónok — a humanismus és művelődés eszméinek ihletésterjesztője a néptiprások e korában, midőn a pusztulás prófétái a kegyetlenkedés igéit hirdetik, lelépett szószékéről. A bölcsész belátta, hogy az ágyú filosófiájával szemben — az ő szava elenyészik. S várjon visszatartható-e végzetes útjáról az államférfit, szónokot és bölcsészt — Eötvösben az ember, a gyöngéd érzelmű, a jogosságért lángoló, a békés haladást óhajtó ember? Nem. Eötvös meghalt azon időben, midőn az emberiség egy pillanatra meg tudott állani, midőn megfeledkezett emberi voltáról, midőn a művelődés a barbarismustól a perez győzelmét el nem vitatható A mélyen sértett szív az ercsi-i hantok alá menekül — az örök béke álmait ott álmodni végig, s bolyongni azon rejtelmes téreken, melyek talán más törvényt is ismernek, mint a sikerét, e ledér igazolását minden gonoszságnak, e költőietlen nymbusát annyi világszédelgőnek. A költő soha sem tudta az emberiséget felejteni, s midőn az irodalom mezejére lépett, hol a tisztán emberi születik a művész keze alatt — ő szűknek találta a tért, s hogy az összeségnek használjon, fölkereste az élet havettereit, hol viszont az embert nem volt képes feledni, mint azt 1848-ban oly igazán kifejezd: „bármi nagy czélt lássak magam előtt, az egyesek szenvedéseiről nem tudok megfeledkezni! “ A szív és ész ez öszhangzatos szüleménye volt Eötvös, a költő és államférfi. A két véglet egyesülése, mely egy nagy szellemet csirában megfojthatott, nyomorékká tett volna, a lángelmét meg nem ölheté. Ő csak termékenyebbé tette a két mezőt, a költészet látkörét tágítá s az állambölcsészet kopár vidékét a humanitás magvaival ülteté be. Megálljátok ti sírásók, ne hintsétek még a fagyott hantot a meghidegült tetemre, ne a költőre, hadd lássa a dicső arczot még egyszer hazája! Mi volt e költő ? Dalolt-e, elbeszélt-e vagy a deszkákat népesité be vidám alakjaival ? Csak néha napján pendült meg e bűvös lanton a dal, a költészet ez önző faja, az egyéniség ez ömledezése. Kinek lelke mindig az emberiség érdekein töprengett, nem gondolhatott arra, hogy saját lelkének enyhülést szerezzen. Mozoghatott- e a szinköltő oly szabadon, mint óhajtja vala, a színpad kivánta szűk formák békáiban, melyek csak az egyénit tűrik meg, s midőn a „kor elé tükröt tart“ csak az embert nézetik bele ? Nem, — Eötvösnek tágasabb térre kelle vágyódnia, oda, hol az írón kivül ragyoghatott az emberiség barátja is s ragyoghatott szabadon, akadálytalanul A regényköltő magasra hágott. Műveiben latba veti az ő saját, egyediségét, a melegen gondolkozónak individualitását, ezt a csodás vegyülékét a gondolkozásnak, képzeleterőnek és érzelemnek, melyet vegybontani alig lehet. Fölkeresett ő útjában mindent, az egész újkor művelődését Karthausijában, hazájának népét többi regényeiben. S ez egyéniség oly ragyogó az ő phantáziája, eszmebősége, érzelemheve által, hogy ha — mi szinte hihetlen — a nagy közönség előtt külső hatásuk egykor halványulhatna is, a műveitek gondolkozó s érezni szerető része, mely egyegy magasb műben lelki megtisztulást keres — örökké andalogni fog Eötvös régióiban. Ne dobjátok még a rögöt a hideg tetemre, még csak három embert láttunk ez egy emberben s a haza még látni óhajtaná a szónokot, az államférfit, azt a férfit, ki midőn a szoba csendes munkáiban babért szerzett homlokára, sebeket is keresett, ki nem hallgatott egy finom szervezetű, törékeny test óvó szavára, mely az íróasztalt jelölte ki szellemi tűzhelyül és inta: „vigyázz! csak szellemed óriás és minden tettért az élet küzdelmeiben földi léted egy napjával áldozol!“ Nem hallgatott reá s ment nem dicsőséget keresni, hiszen az a szoba magányában zavartalanul várta őt, hanem ment magát feláldozni azért, mit lelke mélyében igaznak, üdvösnek elismert. Eötvös fog szólani, hangzik végig a teremben, a karzatokon, padokon. A folyosók minden oldaláról tódulnak a hallgatók, és csakhamar nesztelen csend közepette kilép a gyöngéd alkotású, nemes arczú férfi a kormány karszékei közül azon üres térre, melyet a félkörded országház terme középen képez. Innen szeret ő beszélni. Lassú hangon, majdnem halkan kezdi beszédének bevezető sorait, mert ő■ gondolkozik. Nem szokása beszédét előre elkészíteni, csak sarkköveit jegyezgeti egy paprikára, néha azt sem teszi. Itt dolgozik e szellem előttünk, s mi látjuk izgatag arczán a munkát, a keletkező gondolat felvillanását lángzó szemében, arczvonásain a rögtönző küzdelmét az alakkal, s ez érdekes szellemi processusban megfeledkezünk magunkról, elfojtott lélekzettel hajtunk feléje, eszünk gondolatainak igézete alatt áll, s nem veszszük észre, hogy e szónok miként dolgozik, hogy egy ölnyi téren előre-hátra mozog, néha rohan, hogy kezeivel tán nem plasztikai mozdulatokat mivel. Miként is vennők ezt észre, hisz az actió, a forma és gondolat, a szellemi szülemelés e perczében oly összetartozó, egyet képező nála, az izgatottság, mely benső hevéből ered, mely egész lényét eltölti, mindent oly természetessé teszen, s mi, kik mindinkább hevülő hangját halljuk és kifejező arczán visszatükrözve látjuk a szellemi műhely egész működését, kezében vagyunk s követjük. Nem veszszük észre, hogy egy-egy eszme állomásán talán tovább is mulat, mert nemes eszmékkel, választékos alakban jól tartja szellemünket. Idegessége most tetőpontját éri, hangja magasbra szökött — az eredmény küszöbén állunk. Egy mondással alásiklunk. A ház tapsai közt pihegve, fáradtan, halványan léptet helyére. A tapsok nem szűnnek, ő tán alig hallja. Ez a beszéd — megilletődve látja azt rajta mindenki — talán egy órának áldozata volt életéből és ... . Ah! nem hangzik fel többé a taps, üresen 411 az ő karszéke társai között, s nem fogunk többé bevülni szavának melegén ! Argus, baráti, rokonszenves szavak váltottak, a fölfogás közössége valószínűleg nemcsak szavakban, hanem ha kell, tényekben is fog nyilvánulni. Mi legalább várjuk ezt, arra az esetre, ha e tényekre netalán szükség leendene. Pest, február 4. (Ő Felsége) a következő kéziratot intézte báró Eötvös József özvegyéhez : Kedves báróné! Mélyen meghatott szeretett férjének halála, mely nemcsak családját, hanem engem szintúgy ,mint az egész országot a legérzékenyebb fájdalommal illet. Midőn a haza a boldogultban hű és kitűnő fiát, legjobbjainak egyikét siratja, nem lehet, hogy mély sajnálatot ne érezzék én is, ki elhunyta által egy hű és bölcs tanácsadót is vesztettem. De fenn fog maradni emléke a köztiszteletben részesült, szeplőtlen jellemű férfiúnak ; túl fogják őt élni hazafias érdemei, valamint nagybecsű irodalmi művei, s csak ennek tudatában találhat némi enyhítést az övéinek bánata, a példás családapa pótolhatlan vesztesége felett. A legbensőbb részvéttel, mely bizonyára az egész országban, sőt annak határain túl is mélyen érzett viszhangra talál, intézem önhöz e sorokat, azon őszinte óhajtással : adjon erőt az ég e fájdalomban, s enyhitse azt az időt Budán, 1871. évi febr. hó 3-án. Ferencz József, s. k. * * # (Eötvös elhunytéról) a családi gyászjelentés következőleg hangzik : báró Eötvös Józsefné Rosti Ágnes saját és gyermekei: Ilona, Návay Lajosné; — Jolánta, Inkey Istvánné; — Loránd és Mária nevében, szomorodott szívvel jelenti felejthetlen férjének, s azok édes atyjuknak Vásáros Naményi báró Eötvös Józsefnek, vallás- és közoktatásügyi magy. kir. miniszternek, a magy. tudom. akadémia elnökének, szab. kir. Buda főváros országgyűlési képviselőjének Pesten 18 ósák év február 2-án, éjjeli 11 órakor, hosszas szenvedés után, élete 58-ik, boldog házassága 29-ik évében történt gyászos elhunytál A boldogult hült tetemei folyó évi február hó 5-én, délután 2 órakor, fognak Pesten saját lakásán (Erzsébet tér 10 sz.) beszenteltetni, s onnét Ercsibe szállíttatni. Az engesztelő szent mise áldozatok mikortartása a hírlapokban fog közzé tétetni. Pesten, 1871. év február hó 3-dikán. * * * A balódai kör tagjai a következő részvétnyilatkozatot intézték le. Eötvös Józsefnéhez: Nagyméltóságu Báróné! Tudjuk mi azt, hogy egy annyira igazolt és oly mély fájdalommal szemben, minő nagyméltóságod fájdalma, a vigasztalásnak nincs és nem lehet hatása. Az idő az egyedül, mely nem enyészteti el ugyan, de enyhíti a szenvedést, a hosszú évek során érzett, boldogító és viszonzás által jutalmazott szeretet, mely csak alakot cserél, de el nem enyészik a simát, nyújt erőt az elviselhetlennek látszó elviselésére, — a múltra visszaemlékezés, a jobb jövő iránt táplált remény által. Nem vigasztalni akarjuk mi tehát nagyméltóságodat. Szándékunk csak az, hogy kifejezzük ezen oly szomorúan ünnepélyes eszerben, azt a minden pártéleten kívül álló tiszteletet, melylyel Báró Eötvös József a tiszta lelkű hazafi, az iró, a tudós, az emberi mivelődés fennkölt lelkű bajnoka s a szó legnemesebb értelmében emberbarát iránt viseltetünk s jeleit adjuk annak, hogy nagyméltóságoddal együtt gyászoljuk mi is azt a nagy veszteséget, amely a gyászba borult családon a kesergő barátokon kívül egyik legkitűnőbb fiának elhunyta által, az ő és a mi szeretetünk, lelkesedésünkkel közös tárgyát, a hazát is érte. (Következnek a nagy számú aláírások.) * * (A természettudományi társulat) Báró Eötvös József temetésén szintén testületileg fog résztvenni; a tagok tisztelettel felkéretnek, vasárnap délután 1 1/2 órakor a társulat helyiségében (Diana-fürdő I. emelet) megjelenni, honnan a menet a végtisztességre induland. Pest, 1871. február 4-én. Lengyel Béla, első titkár.* (Az egyetemi ifjuság) szinténtestületileg jelen meg Eötvös J. b. temetésén. Az egyetemi polgárok *1* 2 órakor gyűlnek össze az egyetemen. Pest, február 4. (Az állami kezelés alatt levő közutak) fenntartási költségei az 1871-ik évre beszerzendő kövecs tekintetében országgyűlésileg engedélyeztetvén s a kiállítandó kavicsmennyiség felosztása megtörténvén,a közmunka- és közlekedési miniszter a magy. kir. mérnöki hivatalokhoz intézett két körlevelében a kellő erélylyel intézkedett az iránt, hogy az utfentartási munkálatok a legpontosabban végrehajtassanak, s ennek folytán az utfentartási költségek a lehető leggyümölcsözőbben fektettessenek be. Névszerint a magy. kir. mérnöki hivatalok utasíttattak, hogy az egyes vállalkozókat szerződéseik értelmében a kavicsszállítás gyors megkezdésére szorítsák s azon esetben, ha a vállalkozók a kavicsszállítást a kitűzött határidőben előreláthatólag be nem fejezhetnék, ellenükben a szerződés szoros értelméhez képest teljes szigorral járjanak el. Az útfentartás rendes kezelése és időszerinti végrehajtása, valamint az ellenőrködés könnyítése okvetlenül meg kívánván, hogy a fedanyag idejekorán és egy határidőben ki legyen állítva, a közlekedési minisztérium részéről a szállítás határidejéül f. aug. 31-ike tűzetett ki olyformán, hogy a kövecs átvétele September első napjaiban azonnal, megtörténjék, tekintet nélkül arra, vájjon a vállalkozók eleget tettek-e kötelezettségeiknek. A közmunkaminiszter továbbá értesítette a vállalkozókat arról, miszerint a szállítási határidő meghosszabbítása, vagy a szállítási árak felemelése tárgyában esetleg benyújtandó kérvényeik egyszerűen visszautasíttatnak, miután másrészt a szükséges intézkedések már megtétettek arra nézve, hogy a vállalkozók a kövecstermelő helyeket azonnal átvehessék s időről-időre kiérdemlett kereseti összegeiket gyorsan és pontosan megkapják, hogy ezek folytán elvállalt kötelezettségeik teljesítésében egyáltalán ne hátráltassanak. Végül a korábbi években tapasztalt visszaélések megelőzése czéljából a mérnöki hivatalok utasíttattak, hogy a vállalkozóknak szigorúan hagyják meg, miszerint a kiállítandó kövecsgarmadákat még a felülvizsgálat előtt a szabályszerű mértékre kiigazítsák, minthogy ellenkező esetben a felülvizsgálatnál netalán mutatkozó hiány a vállalkozók költségére fog pótoltatni. (A kath. congressus 27-es bizottsága ma tartott ülésében befejezte tanácskozásait. A tegnapi és mai ülésről utólag közlünk részletes tudósítást. ORSZÁGGYŰLÉS. A főrendiház ülése február 4-én. Elnök : Maráth György országbíró. A kormány részéről jelen van :Festetich miniszter. Az ülés kezdődik d. u. 2 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik.