Pesti Napló, 1871. március (22. évfolyam, 49-75. szám)
1871-03-01 / 49. szám
49. szám. Szerda, martius 1.1871. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez íntézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ortas Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: 22. évi folyam. Előfizetési föltételek: Hirdetmények dija: Vidékié, postán: 9 hasábos petitsor egyszeri hir-V&*^ detésnél 8 ujkr. helyben, házhoz hordva. Egész évre . . . 22 írt. Bélyegdij külön 80 ujkr. Félévre .... 11 Irt. .-------Negyedévre . . 5 , 60 kr. Két hóra. ... 3 , 70 kr Nyilttér: 5 hasábos petitsor Egy hóra ... 1 , 85 kr 25 ujkr. Előfizetési felhívás a f „PESTI MLI-ra. Egész évre...........................22 frt — kr. Fél évre................................11 frt — kr. Negyed évre.....................5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krba kerül. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, FEBRUÁR 28. (Bp.) Egyik utóbbi számunkban szóba hoztuk tengerparti viszonyainkat, s megígértük, hogy e tárgyra közelebb tüzetesben visszatérünk. Ezennel beváltjuk szavunkat. Midőn Schäffle tanár az osztrák kereskedelmi tárczát átveve, ő Felsége különösen szivére kötötte a tengerparti tartományok, s név szerint Trieszt, Istria és Dalmátia maritim kereskedelmi érdekeinek okszerű kifejlesztését, főleg a vasúti közlekedés javítása és kiterjesztése alapján. Ő Felségének e fontos nyilatkozata kijelöli az irányt, melyet a monarchia mindkét államának követnie kell,ha a legújabb világkereskedelmi korszakban a legnagyobb erőfeszítésekkel végrehajtott maritim intézkedések folytán előrehaladt kulturállamoktól még inkább visszamaradni nem akarunk. Hiába tiltakozott a közvélemény a külföldi tőkével szövetkezett absolutizmus vasúti politikájának szabadalmazó iránya ellen , míg a külföld lázas tevékenységet fejtett ki különösen a kelet és dél-ázsiai kereskedés méltó fogadtatására, ugyanakkor e monarchia, mely annyi erőforrással rendelkezett, mely elsősorban volt képesítve maritim hatalmának és kereskedelempolitikai befolyásának érvényt szerezni a világkereskedelmi verseny nagyszerű arénájában, ugyanakkor e monarchia, illetőleg e monarchia államkormánya, a monopólium virágzó korszakát ünnepelte ; legnagyobb gyönyörűségét lelte abban, hogy még a mi tengerpartunk természetes hátvidékét is confiscálhatta a távol eső Trieszt számára, mely geográfiai fekvésénél fogva inkább csak a trieszt-hamburgi vonaltól nyugatra eső határvidék ki- és beviteli kereskedését lett volna hivatva közvetíteni, hahogy az akkori osztrák státusférfiak a Brenner-pálya kiépítése által Velencze versenyképességét Trieszt rovására elő nem segítik. Ha valaki akkor Velencze elvesztésének lehetőségére figyelmezteti ezen osztrák státusférfiakat, az körülbelől egyenlő categóriába tartozandott azzal, aki pl. ma ily eshetőséget Triesztre vonatkozólag lehetőnek tartana, holott a most alakulandó német császárság nem fog lemondhatni legújabb agressív irányú kereskedelem és maritim politikájáról mindaddig, míg az adriai tenger északi csúcsán a kelet és dél-ázsiai pereskedésre közvetlen befolyását nem biztosította. De térjünk vissza tulajdonképi tárgyunkra ! Az első komolyabb felszólalás, mely az osztrák kormány férfiakat egyedáruságra hajló veszélyes irányú tengerparti politikájuk tarthatlanságára figyelmessé tette, lord Palmerstontól eredt, aki, ha jól emlékszünk, 1861. aug. elején a Londonban tartózkodó cs. kir. osztrák kereskedelmi miniszter tiszteletére rendezett lakoma alkalmával az osztrák birodalom szomorú tengerparti viszonyainak, passiv tengeri kereskedésének okait elemezvén, többek között e nagyfontosságú szavakat mondta: „És ha az osztrák kormány még mindig ellenezné azon vasút kiépítését, mely hivatva van a birodalom dúsgazdag gabonatermő vidékeinek okszerű és állandó kiviteli kereskedését nem a távol eső Trieszt, de egy más e czélra alkalmasabb kikötő városon át biztosítani, úgy ő Felségének az angol királynőnek kormánya fog utat és módot találni arra, hogy a belgrád-antivari vasút mielőbb kiépülhessen.“ E nyilatkozat nem csekély sensatiót ébresztett a bécsi körökben, hol végre át kezdték látni, hogy már a külföld sem tekintheti tovább közönyösen Ausztria félszeg kereskedelmi politikáját, mely néhány monopol társaság és egyetlen kereskedelmi emporium meggazdagodása érdekében a közel 40 kikötővel *) bíró tekintélyes tengerparton, és ennek természetes határvidékén kereskedelmi és iparviszonyainkat kifejleszteni nem engedi. Sokan emlékezhetnek még az azon időtájban megjelent osztrák miniszteriális emlékiratra, mely a fiumei vasútról ekként nyilatkozik : „E tengeri város, mely a sziszek-steinbrücki vasút megnyitása óta a birodalom nagyobb felétől teljesen elszigeteltetett. *) Ezek közül Fiumén kívül csak Bukkari, Zengg, Carlopago, Zara, Lessina, Lissa, Sebenico, Raguzza, Cattaro s mindenekfelett a spalatoi kikötőt említjük meg, mely adriai partunk középpontján a világ egyik legnagyobb, legbiztosabb, legjobb kikötőjét képezi, elég nagy arra, hogy legalább az egyik világrész flottájának helyt adhasson; szerencsés fekvésű kikötő partján kiterjedt docksok, hajógyárak és raktárak építhetők, s amenynyiben természetes látvidékét Serbián, Bosnián s az aldunai tartományokon kívül a magyar birodalom nagy része képezi, lehetlen kétségbe vonni, hogy Spalato a közeljövőben egy nagyfontosságú kereskedelem-politikai vasút természetes végpontja lévén, kitűnő szerepet fog játszani a világkereskedés jövő történetében, boldogabb jövőjére minden megkívántató kellék birtokában lévén, szükséges, hogy természetes hátvidékének vasúthálózatával haladék nélkül összeköttessék.“ Kifejti az emlékirat, „hogy az eszék-fiumei és szt.-péter-fiumei vasutak egy időben eszközlendő kiépíttetését sem közgazdasági szempontból, sem súlyos pénzügyi viszonyainknál fogva indokolni nem lehetvén, csak az eszék-fiumei vasút gyors kiépítése által lehet az eddigi káros mulasztást némileg egyensúlyozni.“ Ugyanekkor az osztrák kereskedelmi miniszter a Bécs- és buda-trieszti vasútról értekezvén, így szól : új a vonalak még korántsem elégítik ki szükségleteinket, e vasutak még mindig nem alkalmasak arra, hogy a legtermelőbb vidékeket a legrövidebb úton kössék öszsze a tengerrel ; ezenkívül egyetlen tengeri város részére kereskedelmi egyedáruságot teremtenek a többiek s az általános kereskedelmi forgalom rovására, holott csak a megszaporodott életképes verseny nyújthat a birodalomnak valódi és nagy előnyöket.“ „És mi hiszszük, miszerint sikerülni fog a déli vasúttársaságnak szerződésileg biztosított előjogai daczára (23. §.) azon nagyfontosságuvasutat kiépíteni, mely az alföldet egyenes összeköttetésbe hozza az adriai tengerrel, s hogy ez esetben Fiume nem maradhat ki a számításból.“ E vasútnak már az akkori osztrák kereskedelmi miniszter rendkívüli nagy állandó és döntő befolyást tulajdonít a közvagyonosodás s a pénzügyi viszonyok emelésére. Az alföldnek az adriai tengerrel leendő egyenes összeköttetésétől, úgymond, semmi áldozat és nehézség vissza ne riaszszon, ettől függvén nagyrészt a birodalom jövője és nagyhatalmi állása. Constatálhatjuk továbbá, hogy akkor, amidőn magunk vettük át a magyar állam kormányzatát, a vonatozási munkálatok az egész eszék-fiumei vasúton nemcsak befejezve, de az engedélyezés iránti előleges tárgyalások is megindítva valának; nem akarván ezúttal ezen, minket szomorúan érdeklő ügy további fejlődésének részleteire kiterjedni, csak azt jegyezzük meg, hogy midőn az alföld és Trieszt között a vasúti egyenes összeköttetést a magyar államkincstár terhére létrehoztuk, ugyanakkor a Károlyváros-fiumei vasúton csak jelentéktelen alépítményi munkálatok történtek. Most már késő volna e vonal téves irányítása és a pályaudvar okszerűtlen elhelyezése folytán szükségessé vált roppant terjedelmű kikötői építkezés bírálatába bocsátkozni, de az ügy érdekében komolyan kell óhajta- s nunk , hogy megbízható, képesített hazai műszaki erők mielőbb alkalmaztatnának ; és úgy óhajtanunk kell, hogy a kikötőtervezet végleges megállapítása előtt a közlekedési miniszter néhány jelesebb angol kikötőmérnök véleményét is meghallgassa. Mert ha mi tovább is ily szánandó egykedvűséggel szemléljük tengerparti érdekeink lassú fejlődését, úgy azon élénk sürgés-forgásból következtetve,mely újabb időben szomszédságunkban a vasúti összeköttetés javítása és kiterjesztése iránt észlelhető ; még megéljük, hogy munkálkodásunk e fontos terét idegen tőke, idegen befolyás és idegen érdek fogja elfoglalni; így a fiumei tenger-gőzhajózási társaság létrehozásánál a trieszt-genuai, a magyar maritim bank felállításánál szintén olasz tőke érdeklődik. A dalmát képviselők a dalmát vasúti kérdést tűzték ki a birodalmi tanácsban maradásuk feltételéül, s mint értesülünk, Schäffle osztrák kereskedelmi miniszter már annyira informálta magát, hogy ezen, teljesen az állam közegei által építendő vasút iránt legközelebb már javaslatot terjeszt a birodalmi tanács elé. A szt.-péter-fiumei vasút építési munkálatai a lehető leggyorsabban haladnak előre, sőt újabb időben nemcsak a trieszt-umagoparenzo-rovigno-fasana-polai, de a trieszt-fiumei vasút sürgős kiépítése is élénken foglalkoztatja az illető köröket; talán csak azt hiszik, hogy a beszerzendő maritim eszközök nem fognak megfelelni a károlyváros-fivurei vasút megnyitása folytán felébredő tengerkereskedelmi követelményeknek. Lehet azonban hogy csalatkoznak. Nekünk legalább okunk van reménylem, hogy a költségvetés megszavazása után megnyugtatóbb híreket közölhetünk. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. MÉSZÁROS LÁZÁR az 1849/»• forradalom eseményei és szereplőiről. Az „Athenaeum“ kiadásában közelebb jelen meg a következő czimű mű: „Eszmék és jellemrajzok az 1848/9 forradalom eseményei és szereplőiről. Mészáros Lázár volt m. kir. felelős hadügyminiszter kéziratai. Közrebocsátja: Szokely Viktor.“ A füzet Mészáros Lázár „Élettörténete, külföldi levelezései és emlékiratai“ megjelent hat füzetének mintegy pótlékát képezi, s mint czime mutatja, „e rokonszenves jellem s a hazája ügyei és szereplői fölött sírva nevető bölcsésznek“ a forradalmi mozgalmakról szóló reflexióit tartalmazza, melyeket száműzetésében tett papírra. Alkalmunk volt a művet megjelenése előtt átlapozni s több részletét be fogjuk mutatni olvasóinknak ! íme egyelőre e két fejezet: I. Forradalmunk polgári államférfiai. Hogy a haza a polgári államférfiak hiányát soha sem érezé, mutatják törvénykönyveink, országgyűlési naplóink vagy táraink, végre mutatja az, hogy annyi ellenséges elem s hajlam között, számban egyenkint ugyan erősebb, de összesen gyengébb népfajunk ezredévig nemcsak fentartani tudta magát, hanem még nemzeti életét tényezővé is tenni. Az úgynevezett táblabirói világot a legújabb kor talán csak azért becsmérelte, mivel a mit ellentétes állásban gyakori negatiója s municipalis vis inertiae-je által megtartott, azt az uj nemzedék tényezővé tévén, rövid és viharos életében becsületesen tönkre tette. De osztályozzunk. Az első osztályba sorozom azokat,kik a magyar elsősködést minden áron, még a nemzeti létel kockáztatásával is kivivni akarták. Ezek az osztrák császárságban egy társországot, olyant, mint Horvát- és Tótországok voltak hozzánk, óhajtottak; ezek az osztrák követelés ellenében, mely a márcziusi események által felhívott új viszonyokért kétszázmillió forintnyi államadósság átvételét sürgette, mondom, ezen követelés ellenében, egy kis háborút merényleni jobbnak tartották, mivel nem akarták tudni, hogy ahhoz is csak pénz, pénz és ismét pénz szükséges, s eredménye mégsem bizonyos; s végre hogy mégis, ha külhatalmasságok által biztosított államot kívánnak maguknak biztosítani, mindenesetre meg kell adniok, s meglehet, hogy kétszáz millió helyett talán négyszázat fognak költeni. Ezen tetőtől talpig magyar osztály fejei közé Kossuthot, Perczelt, a becsületes és önzéstelen Madarász Lászlót (! ?), a hires Luzsénszky Pál biztost s talán Vukovics Sebét sorolom. A második osztályba az elégületlenek kerülnek, sok értelmi és gyakorlati tehetséggel. Ezek gróf Teleky László, Nyáry Pál, ennek követője Patay s mások, kik eleintén az első osztályba tartoztak, később magukhoz jöttek s a negyedik osztály elveit követték. Mivel pedig Szemere is szerette a compromisseket, őt is ide sorolom. A harmadik osztályba helyezem a tüzeseket, heveseket és bőbeszédűeket, kik kevés politikai tapintattal, mindig csak előre hajtók és izgatók voltak, úgymint a par excellentiam vöröstollu Madarász József, Ujházy, Irányi, Táncaics, Kállay, az első időben radicálok, később democraták, a republikánusok növényháza. Ezek ugyan Kossuthot követték s vele is tartottak, de ők alkalom adtával örömest el is dobták volna, hogy — ha lehet — önmagukat fölébe emelhessék. A negyedik osztályhoz sorozom a magyaror-szági magyarokat, azaz azokat, kik mivel magyarok, honuknak nyelvbeli törvényes és diplomatiai elsőségén kívül minden jogot, igazat s szabadalmat a más fajokkal becsületesen megosztani akartak, hanem az osztrák kapocs fentartása mellett, ennek minden jog és törvényszerű követeléseinek örömest megfelelendők, mint a szerencsétlen végzetű Batthyányi Lajos, a haza kárára jellemi szilárdságában hanyatlott nagy hazafi, Széchenyi István, a nem forradalmi lelkületű és mégis páratlan Deák Ferencz, Horváth püspök és történész, Batthyányi Kázmér , Ráday Gedeon , Klauzál Gábor,Beöthy Ödön, Bezerédy István, a szívélyes optimista Ghyczy Kálmán, Csányi László, Kemény Dénes és Zsigmond, Szász Károly,*) Nunfalvy Pál, Tóth Lőrincz, Pázmándy az elnök, Hunkár, Somogyi Kovács Lajos, Horváth István, báró Perényi, Teleky József, Vay Miklós, Szalay László, Pulszky Ferencz stb. Az ötödik osztályt képezik azon, különben jó hazafiak, kik között sok gyakorlati, beligazgatási ész létezett, kik azonban, mivel nemzetükben kellő eleven és ellentállási erőt nem tételeztek fel, Ausztria erejét pedig igen túlnyomónak tartották, s megelégedtek volna Ausztria alatt előbb élvezett állásuk, jogaik, s a minden polgártársaiknak adandó szabadság némi tágításával párosított sui generis magyar autonómia megtartásával, sőt még ha máskép nem lehet, a picivel javított status quo-val is, de csak minden valódi, vagy csak annak látszó harcz vagy küzdés kikerülése mellett, miért is a tüzes és hevesek által pecsovics névvel tiszteltettek meg. Ezek közé sorolom báró Eötvös Józsefet inseperabilis barátjával Trefort Ágostonnal, a Majláthokat, a Somssichokat, a püspököket, az úgynevezett mágnások táblájának nagyobb rését, a két személynököket, a *) Szász Károly költőnk atyja. Közlő, királyi előbbi consiliumot, kamarát stb., a nagyobb hivatalnokok egy részét stb. A hatodik osztályba csak két személyt teszek, kiknek hazafiságát elpörölni nem lehet, kik mindketten segítették az ördögöt előidézni, kik kezdetben együtt jártak, aztán elváltak, ugyanazon ezék két utón keresendők, amiért meg is hasonlottak ; kiknek előbb egyike szeme világát, másik esze világát veszté, hogy a hazát világtalanul ne lássák, s a kiket megneveznem nem kell, mivel a magyar szónokok könyve azokat mesterileg, sőt mi több, helyesen ecsetelé. Azért itt csak azt mondom, hogy miként ha a 4-dik és 5-dik osztály között talán még létezett némi csekélyebb árnyéklat, mint azt én leírtam Volt, minthogy ezt nehéz is nagyobb publicistái s személyi ismeret nélkül valódilag kimutatni, lévén a negyedik osztályban is elég, ki az osztrák fehér fecskefarkú kabát alatt tökéletes ördögöt látott, ki őt azonnal magával viszi — úgy mondom, a két névtelen nagy személyiségnek is volt mindkét osztályból valamije; s bár a fordulóponton szellemi erőben hanyatlásnak indultak nemcsak, sőt abba be is léptek, előbbi érdemeik miatt az egyiknek praktikusabb s jótékonyabb tulajdonaiért megadom, vagyis megtartom a „nagy“ nevezetet, a másiktól pedig a derékséget nem akarom megtagadni. A hetedik osztályba jönnek a serdülő státusférfiak, kik még maguknak status eredőt nem csináltak, de hamar belejöttek volna. Ezek sok szellemi s írói tulajdonokkal bírtak, u. m. Kazinczy Gábor, Gorove, Bartál, Lónyay, Berzenczey, s a korán kivégzett eredeti magyar képzettségű Szacsvay. A fentebbi osztályokat lehetett és kelletett volna még alosztályokkal bővíteni, hanem, mivel több kérdésben még azonfölüli osztályok szerint is nyilatkoztak volna, tehát mint felesleget elmellőztem, hozzákapcsolván azon reménységemet, hogy azok, kiknek neveit feledékenységből kihagytam, meg azok, kiket talán roszul soroztam, megbocsátandanak s magukat bírálatukban jobb helyre sorolandják; veniam damus, nem lévén szükségem a petimusra. Az osztályzatokból láthatni, hogy bizony a vita terén, kissé nyugalmas időkben elég véleményelágazások mutatkoztak volna, s ki tudja, a magyar heves véralkatnál fogva, ha az ausztriai ház legyőzetik, a hazának szükséges intézmények vitatásánál s utána nem történtek volna e kihágások, nem idéztek volna-e azok elő új harczi állapotot ? Mindegyik osztály, sőt még a meg nem nevezettek is ama latin mondással biztathatják magukat : „si rationem postetitatis habet.“ Napóleon szerint elbeszélhetik, hogy ha idős alkalom ajánlkozik vala , ezt is, azt is életbe léptették volna, azonban ehhez azt is hozzáteszem : „quid-quid non est peractum, pro non incicato est.“ Megengedem, miként így mint gép képezve, státusférfiaink összege sokban felesleges részeket birt, s „embarres de richesse“, vagyis gazdagsági büledezésébe mozgani kezdett, aztán nagyon is mozgott, később alább s igen is alább hagyott, a regulator is kijött forgalmából, vagy a biztossági szelep vagy lecsapó is rendetlenségbe jött, s mindenfélekép mozgott, csak úgy nem, amint kelletett. Megengedem még, hogy a 2 dik osztályon kívül, melynek tagjai talán még önmunkájuk eredményeivel sem lettek volna megelégedve, minden osztály, ha értelmes akarata teljéből rendezheti vagy intézheti vala a haza ügyét, — pl. azon korlátokkal, melyekkel Ferencz József kezdte intézni s rendezni császárságát, legszélesebb democratiai alapon hasonló jogokkal, sogy valami helyeset s eredetit intézett volna el. Igaz azonban, ami igaz, ha igaz; s igy igaz, ha azon elágazó egyéniségek egy vagy két testületben működése nem mutatott oly politikai erényt, oly önmegtagadást, mely a hazát fölébe teszi mindennek. Nem mutatott egymás irányában kíméletet, nem azon önagya szüleményének háttébe szorítását, midőn a mások szüleménye Pest, február 28. (Az 1871-ik évi áll am költségvetés összesítéséről) szóló kimutatást a képv.ház mai ülésében osztották szét. A közös ügyekre szükségekt és a delegátiók által megszavazott összegekkel együtt a szükséglet következőleg áll : összes hiány : 19.329.342 frt. A képviselőház vitái alatt elfogadott módosítások e számokat megváltoztathatják ugyan, de nem lényegesen. Rendes szükséglet . . 167.102,037 frt. Rendes fedezet . . . 159.136,536 frt. Hiány . . . 7.965,501 frt. Rendkívüli szükséglet . 48.646,213 frt. Rendkívüli fedezet . . 37.282,372 frt. Hiány . . . 11.363,841 frt. Összes szükséglet . . . 215.748,250 frt. Összes fedezet .... 196.418.908 frt. Pest, február 28. Az utolsó berlini hivatalos hadi sürgöny zöld babérkoszorúval díszítve adatott ki. Azonban hivatalos alakban nem ez hozta meg a közös egyetértéssel megállapított békefeltételeket, hanem ama sürgöny, melyet tegnap 27-én délelőtt 10 óra és 55 perczkor Vilmos császár a bajor királyhoz intézett. A sürgöny így hangzik : „Köszönettel teli szívvel a gondviselés iránt adom önnek tudtára, hogy tegnap délután a békepraeliminárék itt aláírattak, melyek szerint Eliais Belfort nélkül, Német-Lothringia Metztzel Németországnak átengedtetett, öt milliárd fizethetik, Francziaország egyes részei az összeg lefizetéséig megszállva maradnak. Ha a hitelesítés Bordeauxban megtörténik, ama dicstelt véres háború végén állunk, melyet példanélküli frivolitással ránk erőszakoltak s melyben az ön csapatai oly becsületteljes részt vittek. Vajha Németország nagysága most a békében consolidálódnék.“ E sürgöny minden kétséget eloszlat. Francziaország a legsúlyosabb feltételek árán kötötte meg a békét. Mint Versaillesból írják,az alkudozások folyama igen viharos volt. Bismarck gróf erélyesen ragaszkodott kivonataihoz s csak nagy nehezen engedett belölök valamit, minélfogva a tárgyalások nem egyszer megakadni készültek." Belfortról is csak az utolsó napon mondott le. A praeliminárek aláírását a béke-bizottság s a jelenlevő miniszterek Thiers elnöklete alatt tartott több ülése előzte meg, melyekben a feltételek végül minden szavazattal egy ellen elfogadtattak. Ennek megtörténtévelThiers, Favres, Dufaure a szerződés aláírása czéljából Versaillesba mentek. Thiers Vilmos császárral is igen behatóan értekezett, mig az a kihallgatást meg nem szakította. A franczia megbizottak azonnal Bordeauxba utaztak,hol a nemzetgyűlés, mely éjjeli ülésében tárgyalta s ha nem családunk rövid vita után el is fogadta a békeokmányt. Azt hiszik, hogy mintegy 100 szavazat nyilatkozik ellene. A többség azonban kétségkívül biztosítva van számára. Párisba tegnap éjjel vonultak be a német csapatok. A gárda és 11. hadtest nyitotta meg a sort, a többiek valószínűleg ma vonultak be, de minden ünnepélyesség nélkül. Igen rövid ideig maradnak a fővárosban s a békeokmány végleges elfogadása után azonnal elhagyják az országot, mely hőstetteiknek színhelye volt, de egyszersmind embertelen, barbár hadviseléseknek nyomait évtizedeken át viselni fogja. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház febr. 28 iki ülése. I. A honvédtüzérség kérdése feletti vita a mai ülésben véget ért. A jobboldal részéről Ürményi Miksán kívül Holán Ernő beszélt, szigorúan a katonai szempontokat meggyőzőleg előadván, míg gr. Andrássy Gyula miniszterelnök beszéde inkább politikai nyilatkozvány volt. Az ellenzék részéről Csernátony, Pauliny Tóth Vilmos, Dobsa Lajos szerepeltek, mondhatnék: vendégszerepeltek. Végül Győrffy indítványozó felelt hosszasan a mondottakra, arról tanúskodván, hogy mily rész, ha a prókátor hadászati kérdések fejtegetésébe bocsátkozik. A központi előadó holnap fog beszélni, ugyanekkor lesz a szavazás is.