Pesti Napló, 1871. szeptember (22. évfolyam, 201-225. szám)

1871-09-01 / 201. szám

Péntek, September 1.1871. 22. évi folyam. 201. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatjá­k el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illeti közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán: T*fiz helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 , 60 kr. Két bóra ... 8 , 70 kr­ Egy hóra . . . 1 , 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 6 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI ÉPLO“ra. Előfizetési árak : Egész évre.........................22 ft. Fél évre.............................k­ft. Negyed évre........................5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala 11 czim alatt az „Athenaeum“-hoz Pest, ferencziek­ tere,7. sz. alá küldendők Pest, aug. 31. Vihar és vita nélkül, csaknem zajtala­nul emelte törvényerőre a franczia nem­­zetgyűlés amaz indítványt, melynek ér­telmében Thiers, eddig a végrehajtó ha­talom feje, a franczia köztársaság elnöké­vé kiáltatik ki, és csak azon­ pont kelte fel újólag a pártszenvedély harczát, mely a jelenlegi nemzetgyűlésnek alkotmányozó jellemét vindi­álja, de a kamara­ csaknem kétharmadnyi többséggel declarálta ama jogát, miszerint mint a souverain nemzet választott képviselőtestülete, min­den közügyet, minden politikai kérdést hatáskörébe vonhat. A küzdelem úgy lát­szik, e pontnál sem emelkedett ki a rendes parl­amenti vita medréből. A szenvedély kidühönté magát az osztályülésekben, a nyilvános ülés számára körülbelül csak az egyszerű szavazás maradt. Holnaptól kezdve tehát Thiers a köztársaság elnöke Francziaországban. A nemzet képviselete külső dísz, kül­ső jelvények helyett a nemzet egy­hangú bizalmi szavazatát teszi az ősz államférfiú kezeibe. Mint egykor Bor­­deauxban, a köztársaság-ellenes képvise­lők tegnap is meghajoltak a kényszerítő szükség parancsa előtt. Megadták Thiers­­nek azt, mit sokszorosan kiérdemelt, mi nélkül a nagy hangzású czímet elfogadni nem akarta, mi minden kormánynak kell, hogy alaptámaszát képezze­ a közbizalom kifejezését. Thiers hatalmának terjedelme nincs és nem lehet törvényileg körülírva. Mint Rómában a dictatoré, úgy az ő jog­körének természete is inkább discretioná­­rius, mint meghatározott. A háború való­di h­aossá alakította Francziaország köz­életét ; a küzdelem árja mindent kifor­gatott helyéből s most, midőn Thiers mint valóságos választott államférfi he­lyeztetik a kormány élére, hatalmát kivá­lóan csak a közérdek, a discretió s a nem­zetgyűlés ellenőrködő akarata korlátolják. Kormány és népképviselet tehát Fran­cziaországban még inkább egymásra utal-vák, még szorosabban összefűzvék, mint más államokban. Ezen helyzet követel­­ményekép kívánta Thiers, hogy a nem­zetgyűlés, midőn e súlyos méltóságot reá ruházza, tőle a bizalomnak bátorító kife­jezését se vonja meg. Azonban túlbecsülnünk nem szabad a bizalmi szavazat jelentőségét. A franczia miniszterek régtől fogva gyakran provo­­cálták, a legapróbb ellenmondás esetén is nem egy ízben kierőszakolák e szava­zatot, a különböző pártok pedig gyakran túlzott pazarsággal adományozák ezt. A bizalomnak legújabb nyilvánítása sem fogja a parliament szenvedélyeit végleg elhallgattatni, a fanatismust a keblekből kiirtani, a pártharczok helyébe a csendes és kitartó tevékenység ösztönét felébresz­teni. Lesz még elég vihar a nemzetgyű­lésben, melynek többsége a kezeiben levő erős hatalom öntudatában s másrészt amaz indokolt félelemben, hogy feloszla­tása esetén a hatalom pálczája kieshetik kezeiből, kerülő utakon, de kitartóan más kikötő felé evez, mint Thiers és párt­hívei. Ama többség soha sem fogja magát a köztársasági kormány alatt jól érezni. Miután nincs oly vezére, ki erkölcsi ere­jével, szavának és befolyásának súlyával Thiers netaláni s a párt által ultraliberá­­lisnak tartott politikáját paralysálhatná, most intézmények után kapkodik s a vö­rösektől való félelmében épen amaz intéz­ményekért lelkesül leginkább, melyek a vörös eszmék megvalósításától legtávo­labb állanak, melyek az általa perkorres­­tált szabadelvűséggel a legáthidalhatla­­nabb ellentétet képviselik. A hazafias ag­gály, a nemes félelem egy faja sugalják a franczia monarchisták harczait a nem­zetgyűlésben, s míg a tények döntő tanú­sága ez érzelmeket gyökerestől ki nem irtja, minden bizalmi szavazat daczára nem egyszer meg fognak még újulni a támadások Thiers és politikája ellen. Azonban „fluctuat nec mergitur,“ Pária ezen régi jelmondata, mely eddig egészen illett az annyiszor megtámadott Thiers­­kormányra, remélhetőleg a köztársaság elnökéről is el leszen mondható. Ingott a kormány, a szenvedély hullámai ide-oda vetették azt, de soha el nem merült, soha fejét nem vesztő, sem Bismarck lángeszé­nek forró tüzével való érintkezésében,sem a belharczok vihara közepett. A franczia nemzet géniusza ez idő szerint nem szült Thiersnél alkalmasabb egyéniséget a kor­mány vitelére , a kor meddő nagy embe­rekben. Hiányzik a lángész, ki tiszta fő­vel, vasakarattal, gyors kézzel a nemzet minden szükségletét kielégíteni tudná. De Thiers legalább részben megfelel ez igé­nyeknek, s kormányon maradása ép oly­­ biztosítéka a külső béke megóvásának, a­­ frankfurti egyezményben átvállalt kötele-­­ zettségek teljesítésének, mint a belső újjá­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A konstantinápolyi sport és cirpusa. (Egy kép a byzanti világból.) (Két közlemény.) I. A byzanti birodalom újabb időkben beható ta­nulmányok tárgya. Franczia­, Németország, Anglia tudósai egyaránt foglalkoznak e letűnt keleti civilisatió történetével. A nagy közönség tudomásában e történetből alig él más, mint a zöldek és kékek küzdelme s a barátok hitvitat­kozásai. Pedig ez felette tökéletlen és hiányos képe ama nagy civilisatiónak. Ha igazságosak akarunk lenni, emlékezetünkben fel kell idéz­nünk a császári légiókat, a­mint a barbárok északi és déli betörései ellen küzdenek. By­zantium tudósait, a­mint másolva, gyűjtögetve, megőrizve az ó­kor remek­ irodalmát, az emberi­ség önkénytes irodalom- őreivé lesznek; Konstan­tinápolyt a kelet egyetlen polgáriasult városát, kereskedőit, kik összeköttetéseikben a legtávo­labb keletig viszik műveltségét; hittérítőit, kik a kereszténység áldását terjesztik a Kaukázustól Abyssiniáig ; ama Görögországot, mely a góthok számára feltalálta Ulphilas betűit, és sz. Cyrilléit a szlávok számára ; és mindenekfelett a byzanti művészetet, mely a művészek versenyét idézte fel Velenczétől Moszkváig. De a circusban ott találjuk egész Konstanti­nápolyt, az egész birodalmat , a­milyen a nép, olyan színháza. A byzantiak színháza a hypo­­drom volt. Ha a tornák a középkor feudális tár­sadalmát tüntetik fel, Longchamps a modern Európa képe,úgy a hyppodrom a középkori görög társadalom tükre. Alfred R­a­m­b­a­u­d egy leg­újabban megjelent kitűnő tanulmánya nyomán­­ álljon itt e circus ismertetésére néhány vonás. A mi lóversenyeink czéljukul a lófajok ne­mesítését tűzik ki; a steeple-chase vagy az egy­szerű verseny arra szolgál, hogy a „futó” gyor­saságát, erélyét, kitartását tüntesse ki. Byzancz­­ban e czélt nem igen ismerték. A görögök a középkorban nagyban hajhászták a nemesebb lófajokat, lovastiszteik Örményország, Syria, Bulgária vásárait járták be, s az egyptomi sul­­tánok, a bagdadi kalifák lángszemű, aczélizma kanczáikat küldék ajándékul, de kivált az ólak és császári szerszámok fényét dicsérték. A lo­vak a gazdag patríciusok és Caesarok által a leggyöngédebb figyelemben részesültek. Rómá­ban Incitatus, a Caligula lova consul lett. Hel­giobal mazsolaszőlővel etette paripáit, míg Ve­­russ császár állandóan kedvencz lovának, „Vo­­lucris“-nak arczképét hordta, mint a mi modern sportsmanjaink nyakkendőjükön valami győztes ló fejét hordják tüfejnek. Byzanczban gyöngyék­szerekkel hisziték e nemes állatokat, megaranyoz­ták patkóikat, és valamelyik győzelmük után a márványoszlopos ólak vedreit aranynyal töltöt­ték meg. Maga a bölcs Hadrián császár sem volt ment­ez őr­jöngéstől, miden jó lova a „Bo­­rysthenes“ meghalt, nagyszerű síremléket emel­tetett neki olyan dicsfelirattal, hogy akár a ma­­rathoni győzőnek is méltán bevált volna. De bármily szenvedéllyel szerették legyen a lovakat, ezek mégis csak másodsorban állot­tak szeretetökben. Minálunk csak a lónak ítélik a jutalmat, a jockey mindössze bátorításban, egy kis elismerésben részesül, mit meg kell osz­tania a „traineur11-vel. Konstantinápolyban a kocsist ünnepelték, magasztalták, neki tulajdo­nították a győzelmet. De azután az a nagy ál­lás, mit egy circusi kocsis, hornod­os, töltött be, nem is jutott egyhamar minden jött-mentnek;­­ egész hierarchia volt az, fokozataival, küln­i osztályaival „számfelettiek“­ és „tiszteletbeliek“-­­ kel. Maga a császár osztotta a méltóságot, ka­marásai szolgáltatták a jelölteknek rangjelvé­nyeiket; külön diplomát adtak neki a császári vörös tintával aláírva, övet kötött­e dereka kö­rül, aranyhímzetű löveget tettek fejére. A csá­szári edictumok a kocsisnak számos kiváltságot adnak, s bizonyos adók, testi fenysték alóli men­tességet. Valamint minálu­k a festészet oda ma­gasztosult, hogy egy „Gladiateur,“ „Monarque“ vagy tudja isten milyen pályanyertes csődör kecses alakját megörökítse, úgy [a hyppodromban igen szép szobrok emelkednek, melyek megörö­­kíték a leghíresebb kocsisok emlékezetét s érde­meit, úgy hogy végre a theodosusi codex szük­ségét látta külön törvényben megtiltani, hogy a kocsisok szobrait ne állítsák a császárokéi mellé. Soha minálunk énekesnőt, színésznőt nem rontott úgy a nagy közönség hízelgéseivel. A hyppodrom piedestáljain következő versek voltak olvashatók: „Anchisest Venus szerette; Endy­­mion Diana kegyeltje; Porphyrius a te kegyen­­czed Győzelem !“ Ugyan melyik primadonna nem irigyelné a következő sorokat: „Midőn a természet az idők végével Porphyriust szülte, esküvők és örök­ igaz szavával mondá: Vége, többé nem szülök, mi baj bennem volt, mind Porphyriusra ruháztam.“ S ez a­­Porphyrius — kocsis volt. Ez adatok azután megmagyarázzák azt is, hogy a ló- és szekérversenyek körül támadha­tott a legterjedtebb, legmozgékonyabb pártélet, s a zöldek és kékek halomra ölték egymást, va­lamelyik kedvencz kocsis és ló győzelme vagy vesztesége miatt. De nézzük a circust! A konstantinápolyi Hip­podrom, mint a római circus maximus, mint a görög-római haj­dankor minden hyppodromja, egy nagy sík tér, melyet hátulsó részén és ol­dalvást egyenes vonalak határolnak; előrésze félkör. A félkörben és a két nagy oldalvonal mentében emelkedtek ama foklépcsők és padok, melyeken a sokaság tolongott. Szembe a félkör­rel a kis derékszögű sarokban mindenféle áll­vány, páholyok az udvar és nagy urak számára; ólak, színek a lovak és szekerek számára. A hyppodrom tengelyét egy hosszú, szűk, néhány láb magas emelvény szeli át: a spina, mely a circust két versenypályára osztotta. Az innensen a szekerek az induló helyről jövet száguldtak, a túlsón visszatértek. Tegyük még hozzá, hogy befejezzük e geometriai vázlatot, miszerint az egész hyppodrom hossza 370, szélessége 60—70 méter. A konstantinápolyi hyppodromot Septimus Severus építtette. E császár csaknem egészen le­rombolta a régi Byzantimot, hogy lázadásáért büntesse; azután megfontolva, mily előnyös e város fekvése — két tenger között— hogy két világ találkozó helyévé váljék, újabb, nagyobb­­ mérvű felépítéséhez fogott. Constantin előtt 180 esztendővel találta fel Konstantinápoly tervét. Természetes, hogy a panem et circenses kor­szakában a hyppodromon kezdte ; az építkezés­ben oly bőkezűséget fejtett ki, hogy e hyppo­drom, mely mindössze egy thrák kis városnak volt szánva, Konstantinápolyhoz sem volt mél­tatlan, midőn az a római birodalom örökévé lett, a polgárosult világ fővárosa, a kelet Ró­mája. Csakhogy e hyppodrom nem volt pusztán a szekérverseny izgalmainak szánva. A VI.-XX. század byzantjainak a hyppodrom volt szabadsá­gaik utolsó menhelye, ez a hely, hol utolsó jogai­kat gyakorlák. Ha nem választottak többé con­sult, tribünt, censort, legalább a kocsist válasz­tották, kinek diadalai felett ujjongjanak. Ott va­lóban élvezhették a szabad gondolkozás jogát, ha egyben nem, úgy a hernád­ok lövegei felett; a legszélesebb egyesületi szabadságot érvénye­síthették ott; tapsolhattak, ócsárolhattak, pisz­­szeghettek. Ez volt a szabadság, mely Róma és Görögország minden szabadságát túlélte és he­­lyetesítette. Melyik fejedelem lett volna elég vak­merő megtámadni a nép ezen elidegenütletlen jogait? A császárság megtört volna a hyppodromon. Másrészt mennyi elővigyázat kelle, hogy vis­­­szaélései meggátoltassanak! Micsoda egy mo­dern meeting a byzanti nép e félemletes cso­portosulásához képest. Együtt volt ott 100 ezer ember, kit megrészegített öntudatának gőgje, kit felizgatott a játék szenvedélye, kit egy vé­letlen eset őrjöngővé tett; egy kocsis­ veszeke­désből minden perezben forradalom támadha­tott. Ezért az a különös gond, melylyel a császá­rok figyeltek mindenre, mi a circus körébe tar­tozott; ezért tárták fel a pártok vezérei­k neve­zésének jogát, mint némely modern alkotmány­ban az uralkodó fentartotta ezt a kamrák elnö­kére s alelnökére nézve. A táborban a császárt csak idegen zsoldosai vették körül, megerősített palotájában udvaronczai, kamarásai, testőrei;de a hyppodromban igazán a nép előtt áll, mely egyszer zajongva kérte tőle a bor és szalonna árának leszállítását, másszor pedig azt a nevet lármázta, melyre fiát keresztelte, vagy más al­kalommal dühös kiabálással panaszolta neki a „tolvaj praefectusok“ gazságát. Itt a hyppodromban, ama nép, a régi populus romanus örököse megjelent ura, souverain jogai bitorlója előtt, félemletes számszerinti hatalmá­ban, élő és változó déli szenvedélyességével, egyaránt irtóztató örömben és haragban. A hyppodromban zárták a kül­ellenség feletti győzelmek diadalmeneteit. Ide vezette Belisár a legyőzött Gen­mer vandál királyt, a győztes, a boldog Justinian lábai elé. Itt kiálta a bölcs fejedelem, ennyi nép, ennyi fény, ennyi emlék láttára a híres szót: „Vanitas vanita­­tum et omnia vanitas!“ S e hyppodrom volt a város vesztőhelye. Ké­sőbb, midőn kitört a képrombolók és képimá­dók harcza, a versenyző szekerek közt patriar­­chákat lehete látni, a­mint szamárháton nyargal­nak, a szamár farkát tartva nyeregkápa helyett, a nép csúfondáros gúnykiáltásai, a poroszlók ütlegei közt. És mindezt, mert szent képek előtt imádkoztak. . . . Mint látjuk, az állítás nem indokolatlan, mi­szerint a hyppodromban pontosul össze a közép­kori Byzantium és közélete, szervezés keresztülvitelének s a hozzá szükséges nyugalom és közrend fentar­­tásának. Ama nap, melyen a Thiers­­kormány a pártszenvedély kitörései által elsodortatik, Francziaországra nézve va­lószínűleg egy második, „belső Sedan“ jelentőségével fog birni. Fest, aug. 31. (Részvénytársulati törvény.) Több lap részleteket közöl a kereskedelmi miniszté­riumban állítólag már megállapított részvény­társulati törvényjavaslatról. E körülmény folyt­­­tán minket arra figyelmeztetnek, hogy a kereske­delmi minisztériumban még semmi sincs meg­állapítva, s igy a közlött részletek alaptalanok. A javaslat megállapítása csak a jövő hóban tör­ténik, s abban e javaslat közvéleményezésre azonnal szétküldetik. (Az albániai lázadásról.) A trieszti „Je Cittadino“ saját távirati sürgönye szerint Alban­ Scutariból augusztus hó 28-ról jelenti, hogy Ismail basa az összes gyanús egyéneket lefegyverezte. Itt (t. i. Scutariban) és a hegye­ken teljes nyugalom uralkodik. Pest, aug. 31. Ha közlekedési vállalatok főczélja ab­ból állana, hogy minél több tervvel s mi­nél változatosabb hálózatok kigondolásá­val lepjék meg a közönséget , akkor a tiszavidéki vasút a világ legjobb pályavállalatai közé tartoznék. Valóban csodálkozni lehet azon, mint ér terv ter­vet ezen pályatársulatnál, és mint dől meg terv terv után, mert életrevalónak egy sem bizonyul. A tiszavidéki vasút, mely a sok tervel­­getés mellett legújabb időkig zsákpálya maradt, egyszerre az erdélyi és a keleti, valamint az északkeleti pályák megnyíl­tával középtaggá lett egy hálózatban, mely már nagyszerű forgalomnak örvend. Mintegy álmukból felocsúdva látták ezt a választmány tagjai, kik részint a mi tár­saságainknál rendesen tapasztalható visz­­szaélések folytán a tiszavidéki pályával versenyző pályáknak is választmány­ tag­jai, részint, s egy pár a dologhoz nem értő vagy érteni nem akaró pictus musculusból állanak, s hozzáfogtak a terveléshez, hogy a tiszavidéki pályából mint hozhatnának létre világjelentőségű pályát. Megbízták tehát Kautz választmányi tagot egy terv készítésével, Kautz felada­tának remekül meg is felelt. Kautz terve szerint a tiszavidéki pálya egyrészt Temes­várról Orsováig terjeszkednék, másrészt a társaság Szolnoktól Hatvanig vasutat építe­ne s átvenné az államtól az északi vasutakat s igy az ország szivén, Pesten keresztül, Magyarország egyik végétől a másikig, s hazánk legmegáldottabb földjein keresz­­­­tül végigvonulna a tiszavidéki pálya.­­ A terv remeksége mellett egyrészt az­­ szól, hogy a versenyző osztrák állampá­lya a temesvári, orsovai, valamint más vonalaknál a tiszavidéki pályával közö­sen volt vállalkozóul felemlítve, és hogy e terv által a vasutaknál úgyis nehezen meghonosítható verseny, mely csak a különböző társulatok külön érdekei által valósítható még meg némileg, Magyaror­szágon majdnem végkép megsemmisítte­­tett volna. Miután Kautz úr a tiszavidéki pálya választmányában mint a magyar kormány részvényeseinek képviselője ül, a világ bizton azt hitte, hogy Kautz úr bölcseségét legalább is a kormány inten­­zióiból merítette, hogy talán a kormány kívánta ezen, az ország közgazdasági ér­dekeit annyira szem elől tévesztő terve­zetet. Ez okoknál fogva szinte kellemesen lepte meg az üzletvilágot, hogy Kerkapoly, mint a tiszavidéki társulat legutolsó vá­lasztmányi üléséből kitűnt, tökéletesen félrevezette a választmány gond teljes ter­vezetét, és belátva, hogy a választmány hasznos terveket készíteni nem tud, saját maga lépett elő s kijelölte az irányt, melyben a társulat ezentúl haladhat. A közönség és a tiszavidéki pálya ér­deke ugyanis azt kívánja, hogy a pálya egyrészről tovább­ folytattass­a, és­pedig Temesvártól az ország határáig, hol azután a szerb pályákkal jönne összeköttetésbe, és így a világpálya egyik kiegészítő kap­csává válnék; de másrészt, és ez sürgő­sebb követelmény, melyet már évek óta folyvást hangoztat az üzleti világ és for­galmunk okvetlenül igényel — másrészt, mondjuk, kell az is, hogy Czeglédtől Pestre építtessék egy vonal, hogy így a tiszavidéki pálya ne függjön saját ver­senytársától, az osztrák állampályától, hanem egészen szabadon, saját tetszése szerint szállíthassa az árukat — s főkép a gabnát — Pestig. Kerkapoly tudva, mily tervelő választ­mánynyal van dolga, több terv elfogadá­sára nyilatkozott késznek. Átengedi ugyan­is a temesvár-orsovai vonal építését a tiszavidéki társaságnak s kamatbiztositást igér e vonalnak, de oly feltétel alatt, hogy a társaság eddigi vonalainak jövedelmé­ből, ha az 67­ százalékot túlhalad, bizto­sítéki alap képeztessék, melyből a temes­vár-orsovai vonalra netán eső állami ka­­matbiztosíték megtéríthető legyen. Ezen egészen méltányos terv mindenesetre olyan, hogy elfogadása által a tiszai vas­úttársaság az üzletvilég érdekeit előmoz­díthatja és a szerb pályákkal összekötte­tésbe jöhet, szóval saját érdekében is fé­nyes jövővel kecsegtetheti magát. Maguk a részvényesek is, nézetünk szerint, nyer­ni fognak, mert habár a körülbelül 8% ra tehető osztalék ezentúl legfeljebb 6­7, 7% -ra apad, ez csak ideiglenesen történnék, és az osztalék mindenesetre a forgalom élén­külésével szintén tetemesen nagyobbod­ni fog. Ha ez ajánlatot azonban a tervezgető pályatársulat el nem fogadja, Kerkapoly más ajánlatra is kész. Hajlandónak nyi­latkozik ugyanis arra, hogy a tiszai pálya szolnok-aradi vonalát — tehát a pályatest zömét — megvegye, s így az északi ma­gyar államvasutat Orsováig folytassa. Ko­rántsem szeretnék, ha e terv tényleg va­lósulna, mert az északi államvasut maga elegendő gondot ad az államnak, s mert nem szeretnék, ha az osztrák állampálya a tiszavidéki pálya most ugyan csak le­hetséges, de nem gyakorolt versenyétől egészen megszabadulna. De még e tervet is inkább ajánljuk, mint azt, mely által a tiszavidéki vaspálya jönne az állami vasutak birtokába , mert ez utóbbi eset­ben egy magántársulat egész önzésteljes gazdálkodása honosulna meg ott, hol az állam, mint azt már az északi pályánál megmutatta, a pénzügyi tekintetek mel­lett a nemzet vagyoni állapotát is figye­lembe veszi és tarif­politikáját egészen máskép rendezi be. A másik főpontra nézve, mely már évek óta az összes kereskedelmi világ óhaja, nem ad a pénzügyminiszter kedvező re­ményt. A czegléd-pesti összeköttetést a fenálló szerződések értelmében lehetet­lennek mondja, s ajánl helyette egy más módot, azt t. i., hogy a tiszavidéki pálya a magyar államvasúttal kössön szer­ződést áruinak Pestre szállítása végett. Mi ismerjük ugyan azon szerződéseket, melyek az osztrák állam­vasútnak a tiszai pálya irányában a pest-czeglédi vonalra nézve monopóliumot adnak, de azt hiszszük, van annak is módja, hogy ily magánfelek által kötött szerződések, ha a közgazdaságnak ártalmára vannak, meg­szüntessenek, vagy legalább ártalmatla­nokká tétessenek. A pénzügyminiszter említett utóbbi ajánlata függőben hagy egy igen fontos kérdést, s ennélfogva alig várunk tőle sikert. íme a tervek, melyek felett a tiszavi­déki vaspályatársulat legközelebbi vá­lasztmányi ülése (hihetőleg sept. 2-kán) határozni fog. Részünkről a köz szempont­jából s a társaság érdekében a temesvár­­orsovai vonalnak, a pénzügyminiszter úr által ajánlt feltételek mellett, megszerzését ajánlanák, de a választmánynak egyút­tal követelnie kellene, hogy a czegléd­­pesti vonal kiépítésére nézve a kormány tegye meg a szükséges intézkedéseket, mert a pálya érdeke okvetlenül a Pesttel való ez irányú összeköttetést igényli. Ily követelésekhez mindazáltal más vá­lasztmány szükséges, és épen nem fog meglepni bennünket, ha mához egy hétre új tervekkel áll elő a tiszavidéki pálya folytonosan tervelő választmánya.

Next