Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)
1871-11-01 / 252. szám
8 Előfizetési felhívás „PISTI mfm. Előfizetési árak :] Egész évre.......................22 fit. Fél éve...........................kft. Negyed évre......................5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek-tere, 7. sz. alá küldendők. 252. szám. Szerda november 1. 1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal Ferencziek-tere 7. sz km fdldasint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Befizetési feltételek: Vidékre, postás» ▼»Ez helyben, házhoz hordva: Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 * 50 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr Egy hóra ... 1 , 85 kr REGGELI KIADÁS. Hirdetmények dija: • hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 80 ujkr. Nyilttéri 5 hasábos petitsor 25 ujkr. SWBZwejsj.':. j ■. I.. ’mxmea Pest, oct. 31. Minduntalan halljuk azt a vádat, hogy a magyar miniszterelnök beavatkozása az osztrák válságokba oly praecedenst állít, mely jogosulttá teszi azt, hogy osztrák részről is beavatkozzanak magyar belügyeinkbe. Ez állítás, igy általában előadva, nálunk igen élénk nemzeti érzelmeket érint. Reá gondolunk azon sok gaz idegen tanácsosra, kiknek befolyása alatt, a történelem hoszszu során át nem egy fejedelmünk állt, s megengedjük, hogy nem egy magyar emberben felforrhat a vér, ha az emberi számítás alá nem eső távoli jövő bizonytalan eshetőségei közé a gyászos múlt idők ez ismétlődését is számítja. Kiket azonban ez nyugtalanít, azok egy lényeges körülményről felejtkeznek meg. Arról, hogy parlamenti felelős kormányunk van. A fejedelmet nem lehet korlátolni abban, hogy kivel beszéljen, kinek véleményét kérje ki. Ha a törvény bármily sánczokkal akarná is ezt körülvenni, ha ily törvény egyáltalában képzelhető is volna, az élet s a gyakorlat bizonyára lehetetlenné tenne minden ellenőrzést. De ilyesmire nincs is semmi szükség. A dolog súlypontja nem abban fekszik, hogy ki tanácsolja ezt vagy azt a fejedelemnek, hanem abban, hogy mit tanácsol, s ki az, aki a fejedelem által elfogadott tanácsot végrehajtja. Ha egykor akadna oly gyönge magyar miniszterelnök, kinek szava magyar ügyek körül a fejedelem tanácsában nem volna döntő, vagy akit az összes monarchiát illető tárgyalásokban figyelembe sem vennének, ez a magyar miniszterelnök vagy lemondana, s akor az alkotmányos fejedelem, az alkotmányos szokás s a parlamenti rendszer természeténél fogva, a képviselőházi többség köréből új elnököt nevez ki, vagy pedig, ha az a miniszterelnök oly gyönge volna, hogy amiben semmi része se volt, azt is signaturájával látná el és elvállalná érette a felelősséget, úgy az ily miniszterelnököt az országgyűlés, ha azt, amit ez elnök aláírt, az országra nézve károsnak s veszélyesnek találja, bizonyára megbuktatná, kérdőre vonná. De történhetik még egy harmadik eset is. Ezt képzelni lehet ugyan, és feltenni mindaddig, míg az általános cháosz közepette, épen a magyar nemzet rendületlen alkotmányszeretete, s a törvények iránti hűsége a dynastiának is a legbiztosb támaszt és az erő majdnem kiapadhatlan forrását nyújtja, bizonyára bajos. Történhetik tehát — mondjuk — egy államcsíny, melynél nem sokat törődnek azzal : van-e, nincs-e parlamenti felelős kormány, van-e, nincs-e magyar alkotmány? Történhetik — mondjuk — hogy egy jövendő fejedelmet ilyen elhatározásra épen egy idegen tanácsos véleménye bírja. De lesz-e valaha valaki oly botor, hogy ilyesmi jogosultságának bebizonyítására gr. Andrássy eljárásának mai praecedensére hivatkozzék ? Magyarországot kötelezte-e valaha más, mint amit a magyar országgyűlés kijelentett, a fejedelem szentesített? s ha az a jövendőbeli idegen tanácsos, ki megdöntetni akarja a magyar alkotmányt, mégis gr. Andrássy mai eljárására fogna hivatkozni, hivatkozhatik-e az alkotmány megdöntése czéljából azon eljárásra, melynek irányzata az volt, hogy a létező alkotmány fentartassék? A baloldal szereti velünk szembeállítani a personál-uniót. De várjon a personál-unió mellett nem képzelhető-e szintúgy egy idegen tanácsos, ki azt súgja a fejedelemnek, hogy döntse romba a magyar alkotmányt? s a 67-es kiegyezés az államcsíny megakadályozására nem hagyta-e meg az országnak mindazon alkotmányos, jogi eszközöket, melyeket ez a personal-unió mellett beírna ? Hiányzik-e csak egy is ? Nem az ország szavazza-e meg az adót, újonczot, nem az országgyűlés vonja-e felelősségre a magyar kormányt? Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni még két körülményt. Az egyik az, hogy e pillanatban még semmi hivatalos adat sem bizonyítja, hogy mi is volt Andrássy, mint magyar miniszterelnöknek befolyása a cseh kérdés eldöntésébe ? Ennek hivatalos constatálása az egész ügy kellő méltatására az egyedüli szilárd támpontot nyújtaná, erre nézve azonban be kell várnunk gr. Andrássynak az interpellátókra várható feleletét. Bármilyen legyen azonban ez, a lefolyt bécsi válság eredményét már tudjuk, s ez a második körülmény, mely — mint említettük — figyelembe veendő. A baloldal azt hangoztatja, hogy Andrássy eljárása precedenst nyújtott arra, hogy a fejedelem egy idegen tanácsosa beavatkozhatik Magyarország belügyeibe. Fentebb kimutattuk, hogy ez állításban mennyi a logika. De ha igaz is volna, egy tanácsos vagy egy kormány jogtalan beavatkozása általában könnyű szerrel visszaverhető, s mindenki el fogja ismerni, hogy egy idegen országgyűlés, egy idegen nemzet jogtalan beavatkozását mindenesetre nehezebben lehet visszaverni. S mit ért el a Beust-Andrássy-koalitió, legyen abban Andrássynak olyan része, amilyen? Azt érte el, hogy egy magyar törvény érvényessége ne tétessék függővé egy előttünk jogilag ismeretlen országgyűlés, a cseh országgyűlés beleegyezésétől. Világos tehát, hogy a Beust-Andrássy-koalitió nem is annyira precedenst teremtett abban, hogy az osztrák kormány beavatkozhatik Magyarország belügyeibe, mint visszautasította egy osztrák országgyűlésnek a magyar ügyekbe megkísérlett jogtalan beavatkozását. Tisza Kálmán mindenekelőtt pártember. Bármit tegyen a magyar kormány, bármit a Deákpárt, ő soha sem fogja kijelenteni, hogy jót tett. De ha már lényénél fogva ezt nem teheti, józanság és tapintat azt követelte volna, hogy hallgasson. Tisza Kálmán azonban mást tesz. Midőn Andrássy első ízben Bécsbe utazott, a „P. Lloyd“ kifejezte erős reményét, hogy Andrássy vagy a paizszsal, vagy a paizson fog visszatérni. Andrássy a paizszsal tér vissza, s az államférfin Tisza Kálmán épen e pillanatban áll eléje ily kérdéssel: Le tetszik-e mondani és helyét nekem átengedni ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A mi cseh barátaink. (Russland und Oesterreich. Von Joseph Alexander Freiherrn von Helfert. Wien, 1870.) Helfert Sándor báró az osztrák absolut kormány egy magas rangú bureaucratájának sarjadéka. Közpályáját mint a történet helyettes tanára kezdette meg Prágában. De nem sokáig maradt ezen aránylag alárendelt állásban. Thun Leo gróf, a hirhedt osztrák cultusminiszter és jelenlegi cseh pártvezér csakhamar Bécsbe hívta s államtitkárává nevezte ki a tehetséges tudóst, ki már ekkor több tanügyi és történeti munkával vonta magára a közfigyelmet. Bécsben Helfert úr kiváló szerepett játszott; a concordatum megkötésének egyik előkelő tényezője, Thun grófnak germanizátori"működésében jobbkeze és tanácsadója volt. Mint hivatalnok több ízben beutazta Magyarországot, meglátogatta a fővárost s a vidéket s mint egyik előkelőbb hazai tudósunk előtt az időben nyilatkozott, Magyarország germanizálását már azért is szükségesnek látta, mert a magyar nyelv benső fejlődése még egészen a kezdetlegesség stádiumában van s a német mellett nem létezhetik. Helfert ur mint hivatalnok és iró egészen ama légkörben mozog, mely az osztrák bureaucratikus hyerarchia szalonjaiban otthonos. Ő absolutista meggyőződésből, nem bizik a korlátolt alattvalói észben, az alkotmányos korszakot gyűlöli meggyőződésből, mert az absolutismus egyik paizshordója volt, gyűlöli érdekből, mert carrierejét szakította félbe. Néhány év óta Helfert úr is nagy „fordulatot“ ten. Az egykori germanizátor szélső nationalita jön, s mint minden absolutista, ő is a foederalismus zászlajához szegődött, mert e rendszert tartja átmeneti stádiumnak az absolute kormányzandó észbirodalomhoz. Helfert ma is Thun Leo kebelbarátja, azonkívül a prágai feudal-klerikális párt hivatalos publicistája, kis, szőke, erélyes emberke, a cseh népfaj prototypje. Igen tehetséges író; több munkája, melyeket határozott feudalclericális szellem leng át, minden körben érdemelt feltűnést keltett s a fentnevezett munkát főleg azért ismertetjük,hogy olvasóink megtudják, hogyan gondolkoznak a cseh pártok vezetőinek körében Magyarországról s a magyarokról. Ez — meg vagyunk győződve — kissé le fogja hűteni bizonyos körök túlságos lelkesedését a csehek és törekvéseik iránt. Helfert munkájának kiindulási pontját Fadejev Rostizlav ismert orosz agitátor tábornok „Oroszország hadi ereje“ czímű műve képezi. Fadejew szerint Oroszországnak kétféle feladata lehet: vagy localizált, kizárólag orosz nép állama marad,s ekkor összes nem orosz tartományait: Lengyelországot,Finnlandot,Lieflandot, Bessarábiát, Krimiát lassan-lassan elveszti, vagy kilép ezen külön sphaerából s az egyetemes szláv és orthodox világ élére áll, ha az orosz határokon kivül levő törzs- és vallásrokonaiban magának szövetségeseket alkot s azokat a „legszűkebb viszonyban“ magához bilincseli. Ennek elérésére szövetkeznie kell Francziaországgal az egyesült Németország és Ausztria ellen. Ausztria Oroszországnak természetes,legközelebbi és legveszélyesebb ellensége.Mint olvasóink emlékezni fognak, Fadejew úr ezen nézeteit igen bőven fejtegeti és indokolja. Helfert ur ezen eszmékkel foglalkozik. A keleti kérdés az a tér, melyen Oroszország és Ausztria leghamarább összeütközésbe jönnek. Míg a török birodalom hatalmas és erős volt, addig a bécsi államférfiak okos és észszerű politikát követtek vele szemben. Küzdöttek ellene s nem engedték túlságosan terjeszkedni. Mióta azonban a hatalmas padisah „beteg“ emberré lön s a török birodalomban a fiatal,életerős nemzetiségek, a szerbek, románok, bolgárok léptek előtérbe, Ausztria keleti politikája egészen téves irányt von. A bécsi államférfiak nem ismerik a kelet viszonyait. Midőn egy alkalommal valaki egy diplomatiai értekezleten „Die Hertzegovina“ (Herczegovina török tartomány) szót említő, egyik osztrák külügyminiszter így szakítá félbe a szólót: „Die Hertzegovina ? Nincs szerencsém e hölgyet ismerni.“ Oroszország tudja, hogy mit akar Törökországban; Ausztria legföljebb csak azt tudja, mit nem akar. Ezért az orosz politika állandó és következetes, az osztrák pedig csak opportunitási politika, néha jó, néha rész, amint a véletlen akarja. Ausztriában nincs érzék a keleti politika iránt. De honnan is venné az érzéket, midőn ő maga, mely szintén lényeges része a keleti kérdésne saját magát sem érti, sem ismeri ? Helfert úr ezután azt bizonyítja, hogyan nyomják el Dlmátiában, Istriában stb. az olaszok javára a szlávokat, Galicziában a lengyelek javára a ruthéneket. Ha a kormány Oroszország zsoldjában állana, nem mutatkozhatnék fáradhatlanabbnak azon munkában, hogy a más nyelvű nemzetiségek bizalmát aláássa s növekvő elkeseredéssé változtassa. Galicziában a polonismus néha mégis észretérni látszik — mondja a szerző — de még roszabbul áll a dolog Magyarországban. Most beszéljen maga Helfert úr. „A féktelen magyarizmus pártvezérei a politikában a legügyesebb ügyvédek, vagy inkább rabulisták, mert politikai ügyvédségük azon jogból való, melyet Lichtenberg következő szavakkal jellemez : „Hogy jogszerűen cselekedjünk, igen keveset kell tudnunk; de hogy biztossággal jogtalanságot kövessünk el, ahhoz igen sok jog tanulása szükséges.“ A ki emlékezik, mily szerény igényekkel állottak elő a magyarizmus előharczosai 1849-ben, az ötvenes évek folyamában, sőt még a hatvanas (?) évek elején, s a ki ezekkel szemben felveszi, az előjogok, előnyök és előnyöztetések mily meg nem engedett mértéket tudtak maguknak legújabban adatni, annak ez talány- vagy csodakép tűnhetik fel. Valóban, aki figyelemmel nézte, hogy a magyarismus a „debreczeni baloldal“ fenyegető kísértetével a dualisticus úgynevezett kiegyezés óriási követeléseinek előbb meghallgatást, és azután a „kényszerhelyzet“ Bécsben sugall phrasisával teljesítést szerzett: hogyan tudta az iszonyú, 1848—49-es évekből még oly friss honvédemlékek daczára a külön „honvédelmi“ minisztériumot — mert csak ez által lehetett a „debreczeni baloldal“ fenyegető türelmetlenségét kielégíteni — életbe léptetni s Bécsben a „kényszerhelyzet“ folytán, mely ott volt, megerősittetni ? hogyan tudta megújított rohamban a horvát Muraközt, a horvát Fiumét, a horvát báni méltóságot, a horvát tartománygyűlést érdekeinek hálójával körülfogni, az erdélyi önelhatározást a szászok és románok daczára elescamotálni, a határőrvidéket, melynek megoldásán Zágrábban 22 év óta hasztalan fáradoztak, merész kezébe venni — a ki mindezt figyelemmel kisérte s a csodálat vagy legalább csodálkozás meg nem ragadja, az kétségkívül nem tudja, mi a csodálatra méltó. „De annak, ki a dolog mélyébe képes tekinteni, az ismert virgili „sic vos non vobis“-nak kell eszébe jutnia, vagy legalább azon sokatmondó nyilatkozatnak, melyet a florenczi Poggio Bracciolini a kosztniczi zsinaton prágai Hyeronimus felett mondott: „Csodálom tudományát, ismeretét, meggyőzödtető tehetségét, beszédének jó hangzását, válaszainak élét, de attól tartok, hogy mindezt csak saját átkára adta neki a természet.“ Ugyanazt mondhatni a magyarizmusról : „Csodáljuk hajlékonyságát, a legkülönbözőbb viszonyok kizsákmányolását, eszközeinek és cseleinek kimeriletlenségét, művészetét czéljainak követésében, kitartását azok elérésében; de attól tartunk, hogy mindezt csak saját átkára adta ne- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Fest, oct. 31. (A Deák-párt értekezletének) ma az alelnök s több bizottsági tag választási jelöltsége képezi tárgyát. Legtöbb szavazat az alelnökségre Bánó József mellett nyilatkozott, után Korizmics László javára is szólott a szavazások egy része. Ennek folytán Bánó József a párt alelnöki jelöltje. Kijelöltettek továbbá: a pénzügyi bizottságba Bánffy Albert b., a számvizsgáló bizottságba Urházy György, a naplóbíráló bizottságba Urbanovszky Ernő, a tanügyi bizottságba Patrubán Gergely, a közalapokat és alapítványokat vizsgáló bizottságba Kemény Gábor b., a függő adósságokat ellenőrző bizottságba Wodianer Béla, póttaggá Wirkner Lajos, az igazoló bizottságba Török Albert. (A képviselőház pénzügyi bizottsága) ma d. e.tartott ülésében a hitelműveletek előirányzatát tárgyalta. A közös függő államadósságok kezelése és a földtehermentesítés és örökvártságok fejezeteit megszavazta az előirányzat szerint. A vasúti kölcsön fejezetének tárgyalása, miután némely pont eldöntése függőben maradt, nem fejeztetett be. Ezután a szőlő-dézsma és sorsolási kölcsön fejezeteit szavazta meg. Függőben maradt a nagykörút létesítésére szükséges előleg kérdése, míg ellenben megszavaztattak az előirányzat szerint a gömöri vasútzáloglevél-kölcsön, függő adósság és pénztári műveletek. Az „Ellenőriből. „Az orosz mumussal kergette a Deák-párt Magyarországot az osztrák reálunióba; most új mumusra tett szert a foederalismusban; nem győznek e lapok örvendni e felséges találmánynak, s mint látszik, igen boszankodnak érte, hogy mi meg nem ijedünk. Ha nem ijedtünk meg tőle akkor, midőn közelről mutogatták, még kevésbé fogunk megijedni, midőn csak a csehek háta mögött kullogtatják. Mi nem czimborázunk Hohenwart tal, mert nem hiszszük, hogy jobb volna a Deák-párt legújabb drága barátainál, a német centralistáknál; a csehek iránt mi sem viseltetünk semmi különös gyengéd szerelmi vonzalommal, valamint nem szerették őseink a cseh zsebrákokat, kik oly sokáig garázdálkodtak Felső Magyarországon, nem szerettük a cseh trombitásokat, kik Bach alatt szolgabirák lettek, most sem nagyon szeretjük azokat az intrigánsokat, akik mindenféle izgága embereket heczczelnek ellenünk, s mert beérnék maguk az octoberi diplomával, szívesen belerántanának minket is. De mindennek daczára igazat adunk nekik abba, a miben igazuk van, s miután nekünk nincs félteni való delegátió gyermekünk, nincs „Andrássy-királyunk“, kiért kötelességszerűleg kell lándzsát törnünk: nem gyűlöljük ex ofso kötelességszerüleg a cseheket azért, mivel oly jogokat követelnek, melyek őket úgy a soha nem verwikolható történelmi jog, mint a népjog czimén isten és ember előtt megilletik, épen úgy, mint minket a magunkéi.“ A fentebbi sorokat az „Ellenőr“ mai számának (M.) jegyű czikkéből közöljük, mely czikk ellenünk van intézve s minket azzal vádol, hogy mi a csehek ellenében a jogeljátszás elméletét hirdetjük. Mindenekelőtt egy rövid megjegyzést czikkíró azon mondására, hogy a jobboldali lapoknak „kötelességszerüleg“ kell gr. Andrássyért lándzsát törni. Erre egyszerűen az a feleletünk, hogy a mi minket illet, védjük gr. Andrássyt, amig s a mikor meggyőződésünk parancsolja, ha (M.) egyéb „kötelességet“ is tud, mondja ki őszintén és férfiasan, amint gentlemanhez illik. Ezzel áttérünk (M.) czikkének lényegére. (M.) ur kétféle esetet ismer. Egyet, ki az octoberi diplomával is megelégszik; s egy másikat, ki azt követeli, „a mi a cseheket a népjog czimén isten és ember előtt megilleti.“ (M.) ur azonban, midőn ezt állítja, roppantul téved. Ilyen két párt nem létezik, hanem a dolog úgy áll, hogy ugyanazon cseh párt, mely tíz évvel ezelőtt az octoberi diplomát mint „vívmányt“ ünneple, most azt állítja, hogy a cseh állam jog egyrangú a magyarral. A cseh párt ugyanis, mely akkor 81 főből állt, 1861. ápril 18-dikán kijelente a cseh országgyűlésen, hogy sajnálja, miszerint „a viszszavonhatlan oktoberi diploma elvei nem mindenben követtettek.“ kijelenti továbbá, hogy részt vesz ugyan a reichsratbban, de tiltakozik Csehország államjogi viszonyainak minden megcsorbítása ellen, mely államjogi viszonyok alapját „szintúgy képezik Csehország régi szerződései, elévülhetlen jogai, mint azok újonnan való, megerősítése és kitágítása (az octoberi diploma útján) ő felsége legkegyelmesebb fejedelmünk által.“ Ezt jelenték ki a csehek 1861-ben; míg 1871-ben ugyanazon csehek a fundamentális czikkekben azt állítják, hogy a cseh államjog egyenrangú a magyarral! S ez utóbbi követelésre mondja (M.) úr, hogy ez a cseheket „a népjog szerint isten és ember előtt megilleti.“ De ha (M.) urnak ez állítása igaz , akkor a baloldal 1867-ben valóban nagy bűnt követett el. A baloldal közösügyi munkálata ugyanis csak egy Ausztriát, egy osztrák minisztériumot, egy osztrák parliamentet ismer.Ha (M.) úrnak van igaza, ha a cseh államjog egyenrangú a magyarral, hogy merte a baloldal Csehországot Ausztria kiegészítő részének tekinteni, hogy merre a cseh országot, a cseh minisztériumot, a cseh parliamentet Ausztriába,az osztrák minisztériumba, az osztrák parliamentbe confiskálni ? Csak ez alternatíva állhat . Vagy a baloldal tévedt 67-ben, vagy (M.) itt téved most. Ilyen ez a baloldali logika! Pest, oct. 31. — e— *) Midéin VI. Károly császár, mint Magyarország királya e néven illik, szemeit behunyta, a bajor választó fejedelemnek még erőszakot sem kellett használni, hogy Csehországnak mindenkor hű rendeit hódolásra bírja. Mária Terézia hívei Csehországban egyszerűen az osztrák táborba menekültek. Magyarország akkor legnagyobb készséggel felajánlotta összes erejét azon Ausztria megvédésére, melylyel még a 18-ik század elején oly erélyes tusákat folytatott. A dualismus, habár más alakban, már 1740 előtt is fennállott, és ha a monarchia a későbbi kor viharainak ellenállni képes volt, úgy részben a magyar királyság különállása volt az, mi a habsburg-lothringiai háznak azon erőt kölcsönző, melynél fogva a német-római birodalom bukása után is fenntartani tudta állását Európában. Ha a 20-as évek történetéhez visszatérünk, úgy találjuk, hogy azon törekvések, melyek ma az osztrák tartományokat oly hatalmasan megrázkódtatják, már akkor is jelentkeztek. Ama cseh kézirat állítólagos feltalálásával kezdődik a cseh irodalom modern korszaka, és a cseh politikai törekvéseknek felelevenedése. De úgy a nyelv, mint a politika terén folytatott küzdelmek többé-kevésbé egy és ugyanazon czélt tartották szem előtt, egyrészről Ausztria-Magyarország elszlávosítását, ekként egy nyugati szláv birodalomnak alakítását, vagy kis szláv országoknak orosz fensőbbség alatti képződését. De a szláv törekvéseken kívül ezúttal másféle törekvések is kezdenek szemeink előtt jelentkezni, melyek amazokkal párhuzamosan haladva, szükségkép egyszerűen a birodalomnak feloszlását eredményezték volna. Alig hogy jobb viszonyokba kívántunk az uj német birodalommal lépni, midőn a dolgok ezen jobbrafordulása ellen az ármány keze kezdett működni. Még ma is létezik oly német particularista töredék, mely Németországból újra szövetséges államot akar képezni és még idegen segélylyel is megdönteni kívánja azt, mi 1870 — 71-ben teremtetett. Ha Ausztria-Magyarország őszintén a mai Németország oldala mellé áll, van ideje szervezkedésre, és ha Németországnak érdekében állana annectálni, úgy valójában elég oka lett volna a szláv törekvéseket gyámolítani. A Hohenwart-miniszterium hívei azt állítják, hogy a czélbavett után szintén elérték volna a központi parlamentet, sőt az egységes államot is, de alig értek volna el egyebet, mint a monarchia feloszlását. — Különös tünemény az Ausztriában, hogy egyébként elég értelmes férfiak politikailag oly kevéssé iskol) E betűjel alatt még két czikket fogunk közleni, melyek a nap kérdését Németországhoz való állásunkból világítják meg. A szerk.