Pesti Napló, 1871. december (22. évfolyam, 277-301. szám)

1871-12-01 / 277. szám

csak magánosok irányában vagyunk szerződési kötelezettségben, hanem a monarchia másik ré­szének irányában is, úgy a közösügyi quota, mint különösen az államadóssági járulék iránt. Történjék meg, hogy ezeket egyszer nem fizet­hetnénk, hogy valamely executionális eljárás és pedig bíró nélkül is nem kisértetnék meg ellenünk, mint a szerződés és egyezmény meg­szegői ellen, azt teljes biztossággal, fájdalom, állítani nem meri. (Derültség). Az előadó összehasonlításokat tett az 1871-iki és 1872-iki költség előirányzatok közt. De a­mi­ről ő úgy szól, hogy azok pozitív jövedelmek, mint például az, hogy az államvagyonból jöve­delmünk 5.900.000 frttal emelkedett, mindez még csak reménybeli, valószínű, nem pedig biz­tos bevétel. Szónok most annak bebizonyítására, hogy a­z utóbbi év alatt többet költöttünk, mint meny­nyit saját bevételeinkből költhettünk volna, a múlt három év pénzügyi adataira utal és ezek­ből azon következtetést vonja le, hogy a vasúti kölcsön, a sorsolási kölcsön és a kincstári utal­ványok, az állam vagyonának fogyasztása és az absolut kormánytól átvett hátralékokból befolyt összegek 134.154.088 irtot tesznek, ezen összeg egészen elfogyasztatott. Ha ez összeg egészen gyümölcsöző beruházá­sokra fordíttatott volna is, akkor is e körülmény csak azt eredményezhetné, hogy a felvett köl­csönöknek visszafizetése annak idejében köny­­nyítve lesz, de azon tényt, hogy csakugyan töb­bet adtunk ki, mint a mennyit bevettünk, egyál­talában nem enyésztetné el. A ház asztalára le­tett 1872. évi zárszámadások azonban kétségen kívül helyezik, hogy vasutakra azon nagy ösz­­szegből, melyet említett, csak a következő össze­gek fektettek be, jelesül: a forgalomban levő vasutakba befektethetett 40.737,957 ft, az épülő­félben levő vasutakba befektettetett 10.879,610 frt, összesen 51.615,967 frt, ezen összeget levon­ván a fentebb említett elfogyasztott 124 millióból, 82.537,521 azon összeg, melynek hováfordítását felvilágosítani kell. Szónok elősorolja azokat az intézkedéseket, melyek rendkívüli költségek mellett jöttek lét­re, de nem hiszi, hogy az azokra fordított össze­gek gyümölcsös beruházások volnának, míg a minisztérium azt egyenesen ki nem mutatja. E rendkívüli kiadások közt még sok olyan van, mely az állam vagy­ont apasztja vagy új kölcsönt igényel, de ha némileg öregbül is az állam va­gyona, pénzügyileg gyümölcsöző beruházások­nak még sem mondhatók. Szónok szerint az absolut kormány pénzügye ép ama módon ment tönkre, a­mely után a mienk indult meg, festi az osztrák pénzügyi vi­szonyok fejlődését azon pontig, midőn már csak körmönfont tervvel kidolgozott letteria kölcsö­nök alakjában lehetett nagy kamat mellett pénzt teremteni. Megjegyzi azoban, hogy ne­künk magyaroknak hálát kell adni, hogy ez úgy történt, mert az osztrák pénzügyi zavarok­nak köszönhetjük azt, hogy állami önállóságunk ama részét visszanyertük, melynek birtokában vagyunk. De éz azért szólal fel minden alkalommal a pénzügyi kezelés azon módja ellen, melyet az absolut kormány példájára követünk, mert nem szeretné, ha állami önállásunkat azon után vesz­tenénk el, melyen az osztrák absolut kormány példájának követése folytán azt visszaszerez­tük. (Élénk helyeslés balfelől.) A pénzügyi bizottság sokkal derültebb szín­ben látja pénzügyi állásunkat, mint az a külön­véleményben jeleztetett, és a bizottsági előadó e nézetet azzal kívánja igazolni, hogy az 1872- dik költségvetésnek az előző évi költségvetések­­keli összeegyeztetéséből az tetszik ki, hogy az 1872-iki költségvetés hiánya csak látszólag na­gyobb annál, mely az előző évekre nézve kiszá­míttatott. Igaza van a pénzügyi bizottságnak és az elő­adó úrnak, hogy ha meglett volna mindig, vagy meg lenne mindazon pénzünk, melylyel minden kiadásainkat fedezhetnék, pénztári hiányról szó sem lehetne, s mindenesetre nevezetes számtani probléma az, a­melynek megoldását a pénzügyi bizottság feladatul tűzte ki magának, midőn azt igyekszik bizonyítani, hogy azon 42 milliós de­ficit, melyet 1872-re a pénzügyi bizottság kiszá­mított, valóban mégis kisebb, mint azon 13, 20 és 22 millió deficit, melyet hasonlag a pénz­ügyi bizottság annak idején számított ki. De a pénzügyi bizottságnak nem is sikerült e feladatot megoldani, sőt ellenkezőleg bebizonyí­totta azt, hogy 1868 óta a deficit az előirányzott­nál sokkal nagyobb, mert ezekhez kell számíta­nunk a vasúti kölcsönből és az állam vagyoná­ból fedezetül felhasznált összegeket ; igy az 1869- ki hiány nem 13, hanem 35 millió, az 1870- ki nem 22, hanem 40 millió, és az 1871 -ki nem 20, hanem 48 millió. Ha a pénzügyi bizott­­ság így jár el az 1872-diki hiány megállapításá­nál, akkor nem 42, hanem 60 milliónyi hiányt fog kimutatni.­­ A pénzügyi bizottság előadója azzal vigasztal, hogy a 72-ei pénzügyi állapot nem roszabb az előbbi évekénél, és azzal is, hogy a zárszámadások sokkal kedvezőbbek voltak az előirányzatnál, mert a 68-diki előirányhoz ké­pest az állam bevétele 33.761.000 frttal növeke­dett, és így a zárszámadásokban nem mutatko­zik az 1868—1870-diki előirányzott 33 millió­­nyi hiány. Erre nézve szóló mondja, hogy azokat az elő­irányzásokat Lónyay Menyhért úr készítette, kiről tudva van, hogy kész volt minisz­ertársait ellenőrizni; szűkmarkú, egész évben deficittel ijesztett, mert igy könnyebben korlátolhatta mi­nisztertársait, és az év végén mégis felesleget mutathatott ki. (Derültség.) Addig, míg zárszám­adásaink nincsenek, az előirányzatokat kell hasz­nálnunk; de az 1868—69. és 70-iki zárszámadá­sokról csak akkor lehet tüzetesen szólani, ha azok a ház asztalán lesznek, de annyit állít, hogy azon kivonat, melyet a pénzügyi bizottság a zár­számadásokból közöl, igazolja azt, hogy az állam kiadásai 1868 óta nagy mérvben emelkednek, de a bevételek nem növekednek ugyanazon arányban. Ama kivonat szerint 1868-ban a valóságos rendes bevétel volt 145.340,000 frt, 1870-ben pedig 158.624,000 frt; van tehát növekedés, de ez nem tart lépést a kiadásokkal, mert ugyanis 1868-tól 1870-ig a kiadás 28.852,000 frttal nö­vekedett. Ama kivonatok 1868-ra pénztári fö­lösleget mutattak ki, mely 1870-ben már egé­szen eltűnt és igy eltűntek azon aranjuezi na­pok (Derültség), melyekben Lónyay gróf szűk­markú előirányzata folytán a valóságos bevéte­lek az előirányzatot évenkint meghaladták; mert 1870-ben már Kerkapoly miniszter a való­ságost megközelítő előirányzatot adott; és azért azt hiszi szónok, hogy e kivonat indokolja a különvélemény ama nézetét, hogy t. i. a költ­ségvetés megállapításában a takarékosság elveit szem előtt kell tartani. A többiben elfogadja a pénzügyi bizottság javaslatait, mert az államélet fejlődését meg­akasztani nem szabad. Csak az a kérdés, mi akasztja meg az államélet fejlődését ? (P­e­r­c­z­el Béla elfoglalja az elnöki szé­ket.) Ez egyéni né­zetektől függ. Itt szabályelveket nem lehet fölállítani, hanem csakis conkrét esetekben ítél­ni, azért a maga véleményét a részletes viták alkalmával az egyes helyeknél meg fogja mon­dani ; mindazonáltal két pontra nézve már most látja jónak észrevételeit megtenni. Az első a vasúti kamatbiztosítás fejében fize­tendő 9 millió­ért, a másik a kamatozó kincstári utalványokra vonatkozik. A vasúti kamatbiztosítás fejében fizetett költ­ségeket nem tartja improductív kiadásoknak, de mivel azok máris nagyon fölszaporodtak, óvatosaknak kell lennünk más oly kiadások megszavazásánál, melyek­ nem annyira mellőzhet­­lenek; de a pénzügyi bizottság azon nézetével szemben, hogy a kamatbiztosítás fogyasztással nem jár, kimutatja, hogy az csakugyan jár fo­gyasztással. A kincstári kamatozó utalványokra nézve megjegyzi szónok, hogy azok csakugyan terhe­lik az államot és valódi államadósságot képez­nek , mert a minisztérium nem teljesíti a tör­vényt és most is kiadja a befolyó illeték-és adó­hátralékokat , melyekre nézve kibocsátotta a kincstári utalványokat, és nem fordítja a rend­kívüli jövedelmeket a törvény értelmében a kincstári utalványok törlesztésére. E szerint a lebegő adósság legterhesebb neme keletkezett a kamatozó kincstári utalványokban. Szónok most még a különvélemény czéljáról kíván szólani. Nem c­élja ennek a minisztérium ellen recriminálni; a minisztérium szándéka jó, de a legjobb szándék mellett is lehet rosz pénz­­ügyi politikát űzni. E különvéleményben nin­csen kimerítve mindaz, a­mit pénzügyünk jelen állásáról, annak okairól és javítása módjairól mondani lehet. Pénzügyünk jelen helyzetét komolynak, fe­lette komolynak tartja, de ez idő szerint még nem kétségbeejtőnek, és azért nem is annyira ajánlja azt a néhány törlést, melyeket indítvá­nyoztak, hanem hogy a bajra figyelmeztessen, mert most még ideje van az orvoslásnak. E tör­léseket védeni fogják ugyan a részletes vitánál, de fő c­éljuk mégis, hogy a költségvetési vita elején a pénzügyi állapot valódi állásáról kellő fölvilágosítás nyújtassék. A ház határozhat bármit, a czél, melyet e kü­lönvéleménynyel elérni óhajtott, előretett. A benyújtott költségvetést a tárgyalás alap­jául elfogadja. (Hosszas, zajos éljenzés balfelől.) Kerkapoly Károly pénzügyminiszter: Azon szerencsés helyzetben vagyok, t. hát! (Halljuk!) hogy nemcsak a pénzügyi bizottság­gal s a pénzügyi bizottság előadójával, hanem a pénzügyi bizottság kisebbségének különvélemé­nyével s az előttem szólt­­. képviselő úrral is el­vekre s irányra nézve tökéletesen egyetértésben találhassam magam. E szerencsés helyzet meg­könnyíti nekem azon feladatot, mely e perczben előttem áll. Nem szükség ugyanis, hogy megtá­madjam a mindkét oldalról felállított s egy iránt igazaknak vallott elveket; nem szükség, hogy szembeállítsam magam akár az egyik, akár a másik oldalról hangsúlyozott iránynyal, mert hisz e kettő egy és az enyém is. Minden a hely­zet felfogása, minden a mindkét oldalról helyes­nek ismert elv s irány alkalmazásának módja körül forog, s csakis azon felfogási különbözetét s az alkalmazásnak ez egymástól eltérő módját kell, hogy némileg szemügyre vegyem a végre, hogy eljárásunk , államháztartásunk vitele a helyzetnek valóban megfelelő legyen, hogy túl ne menjen azon, a­mit erőnk enged, de innen se maradjon a szükséges befektetésekben azon ha­táron, a­melyig józanon elmenni lehet, mert kü­lönben az idő, mint a pénzügyi bizottság több­sége igen jellemzetesen mondja, gyakran visz­­szavonhatlan kárral menne el felettünk. Nem akarom tagadni, hogy nekünk még nem volt előirányzatunk, mely hiányt ne mutatott volna fel. Sőt megengedem azt is, hogy a fenn­forgott hiányok valóban nagyobbak voltak,mint azok a különvéleményben is visszaadvák és pe­dig nagyobbak voltak nemcsak azon okon, me­lyet a különvélemény aláírói hangsúlyozni mél­­tóztattak, s a­melyeknek jogosultságát bizonyos megszorítások mellett elismerem. Szónok azután felemlíti, hogy nagy tévedés az, midőn a különvélemény aláírói jövedelem és bevétel, kiadás s költség között nem tudnak különbséget tenni, mi megzavarja összes számí­tásaikat s igy folytatja: Az év bevételei nem két, hanem valósággal háromfélék, csak úgy mint az év kiadásai. Ez fontos. Ha tisztán akarunk látni, akkor ezen kérdéseket sem ignorálnunk, sem kevésbé ven­nünk nem szabad. Azon kiadásokat, melyek ál­landóan szükségesek az államháztartásnak in statu quo tovább­vitelére, az év költségeinek tartom és ezeknek fedeztetniük kell az év jöve­delmeiből. Vannak aztán, mint a képv.­ár he­lyesen megjegyezte, oly rendkívüli kiadások, melyek ez évben léteznek, de nem fognak létez­ni jövőre, s azért rendkívüliek, anélkül azon­ban, hogy gyümölcsöző befektetéseknek nevez­tethetnének. Előttem szóló képv. úr megjegyzi, hogy azok helyébe máskor mások fognak álla­­ni, melyek megint ezen évben nem léteznek, azért mondja, hogy ezeket kölcsönből, vagy akár ingó, akár ingatlan értékek árából akarni fedezni hiba lenne, épen mivel ilyen kiadás min­dig lesz. Igen, de ilyen bevétel is mindig lesz, és ez az évnek nem rendes jövedelme. Az ily bevé­telek egyik forrása kiapad, a másik megnyílik, ez ephemer átmeneti bevétel. Határozottan állí­tom, hogy ha nem is a zárszámadásokban forma szerint, de magunkban úgyszólván a ház haszná­latára háromféle megkülönböztetést kell tenni, lévén rendes bevétel, rendkívüli bevétel, köl­csön vagy eladás, s viszont rendes és rendkívüli kiadás, meggyümölcsöző befektetés. A rendes bevételek, k­ell hogy fedezzék a ren­des kiadást, a rendkívüliek a rendkívülit, a köl­csönzés vagy eladás csak a befektetést s még legfölebb a teher törlesztést. Hogy vannak rend­kívüli bevételek, melyek sem kölcsön, sem el­adás formájában nem támadják meg az állam vagyonát, azt a képviselő úr maga megmutatta. Ilyen minden adó s minden bérhátralék. Ez nem az év rendes jövedelme, hanem az év rendkívüli bevétele, s egészen helyes a rendkívüli kiadáso­kat belőle fedezni. Mi lett volna rendeltetése azon bérnek vagy azon adónak azon időben, a­melyben be kellett volna nekik folyni ? nemde, az állam kiadásait kellett volna fedezniük ? ki­adásokat, melyek talán épen azért maradtak azon időről el, mert a bevételek nem jöttek be, átmaradtak mostanra, a­midőn bejönnek azok mint hátralékok. Tagadom, hogy az az állam­­gazd­ászat szomorú részéhez tartoznék, ha be­folynak az adó- és bérhátralékok, habár elköl­­teznek is azok, de rendkívüli kiadásokra, ha azok nem­ is gyümölcsöző befektetések, de szük­ségesek. Én nem kívánom, hogy az ország finan­­cziái akként javuljanak, hogy azon aktív köve­telés, a­mely adó és hátralékok formájában je­lentkezik, évről évre növekedj­ék ; én igen­is ki­vánom, hogy financziáink romoljanak akként, hogy ezen activ követeléseink évről évre alább szálljanak; kivánom, hogy mindig kevesebb le­gyen azon adóhátralék, mindig kevesebb legyen azon bérhátralék, a­melyre elköltés végett szá­míthatunk. Én nem is kívánom ezt tőkésíteni, sem a rendes kiadásokra fordítni, mert ezeket bajos lenne ily ingatag alapra fektetni. Vannak oly rendkívüli kiadások, melyeknek szükségét senki kétségbe nem veszi, és melyek még sem rendesek, sem nem gyümölcsöző befektetések. Ezeknek fedezésére valók az ily bevételek. Né­hány ily tételt akarok épen a különvéleményből kiemelni, a­melyekről nem fogják mondani, hogy nem szükségesek, a­melyeknél difficultál­­ják, hogy a rendkívüliekben fordulnak elő, mi­velhogy nem gyümölcsöző befektetések, s a­me­lyek még sem tartoznak a rendesek közé. A közösügyi költségeknél szerepel 4.309.000 frt, ez nem gyümölcsöző befektetés, mert például ágyút vesznek rajta, ez pedig nem hoz a kincs­tárnak semmit, de szükséges. Ezek ára az év rendes bevételeiből nem kerül, hanem kerül az elmaradt adókból, melyek ma már bejönnek azért, mivel ma már az ország jobban bírja ma­gát. Én azt gondolom, hogy egészen helyén van, ha az ilyen rendkívüli bevételekből, melyek tu­lajdonkép csak az előévek ránk maradt bevéte­lei, az előéveknek elmaradt és ránk maradt ki­adásait kifizetjük. Ha ugyanis azon évben, mely­re kivetettük, be is vettük volna a kivetett egész adót, megvetettük volna azt az ágyút is, de mert az adót nem tudtuk bevenni, nem vehettük meg az ágyút sem; s ha most megkapjuk azt a pénzt, megveszszük az ágyút is. Ez az ily szük­ségleteknek lehető legtermészetesebb fedezési forrása. Mondok többet is: A megyéknek 3000.000 frt segély adatik utak csinálására. Mondhatja-e valaki, hogy ez nem szükséges. Hisz ,épen azért szavazzuk meg, mert szükséges. És miért rendes kiadás ez ? nem, mert azt gondoljuk, hogy ha egyszer a megyék a maguk fában megállhatnak, önma­guk fognak magukon ily dolgokban segíthetni, s akkor elesik e tétel. Ez összeget tehát, mint ideiglenest ide helyeztük. Miből fedözzük ? Arra is jogosítva volnánk ugyan, hogy rendes bevé­teleinkből fedezzük, de még jogosultabb, hogy azon esetben, ha olyan bevételeink vannak, me­lyek átmenő természetűek, e szerint nem tarta­nak örökké, úgy mint ezen kiadás sem tart, re­mélem, örökké, ezekből fedezzük. Ilyenek az er­délyi telekkönyvi kirendeltségek szükségletei. E kiadások mind jogosultak, indokoltak, de nem lehet rendesnek felvenni, mert nem lesz az rendes és állandó, miután szüksége két év alatt nem lesz. A honvédségi felszerelésre, tehát nem annak föntartására 2.276,503 frt van előirányozva. Megmondhatom, hogy meddig tart a szükséglet. A szükséglet tart 12 évig 1868—1880-ig, akkor eléri a honvédség a magaslatot, melyen évről­­évre megmarad, legfölebb a népesség növeke­désének arányában növekedvén tovább. Ha egyszer el lesz érve a létszám maximuma, akkor ezen szükséglet elesik; nem jogos-e, ha eddig oly bevételi forrásokból fedeztetik, me­lyek átmenő természetűek? Én azt tartom, egészen renden van az, ha az ily kiadás a múltból eredő bevételi forrásból fedeztetik, s ha abból fedezzük, nem mondhat­juk, hogy szegényebbek leszünk. A t. képviselő úr kiszámította, hogy az adó- és bérhátralékból mennyit költöttünk el. Igen, de a képv.­ár nem mondotta, hogy hány millió forint áru honvéd­ruhát s fegyvert vásároltunk rajta. Meg van az azért most is; előbb aktív követelés volt, mint adóhátralék, most nem ugyan gyümöl­csöző, de mégis befektetés, mint honvédfelsze­relés. Az államvagyon egy csöppet sem romlott vele. Mert ha jobb szerettük volna az adó- és bérhátralékot, mint künnlevő activkövetelést, akkor künnhagytuk volna azt. Én jobban sze­retem a honvédfelszerelést. Ilyen te­hát azon összeállítás, mely 20,696,000 frtot mutat fel, mint tulajdonképen a rendes költségvetésbe tartozót. Ha én azt az épen fel­mutatott mértékkel megmérem, 2—3 milliónál nem marad több, a­mit a rendesbe, nem mondom át kellene, de tán át lehetne tenni. Én természe­tesen nem ismerem el ilyennek azon milliót, mi vasúti subventióra kell, de erre most nem szó­lok azért, mert megérdemli a tárgy, hogy tüze­tesebben szóljunk hozzá, és valahára megállapo­dásra jussunk iránta, miután évről évre igen tetemes tételét fogja képezni budgetünknek, s így igen fontos, hogy minő kiadásnak tekintsük azt. Ha egyébiránt a t. képviselő úr hangsúlyoz­za, hogy nem egy tétel a rendes kiadások közé való, meg fogja engedni, hogy ha azok mind a mellett, hogy azok átmeneti természetűek, nem állandók, mégis a rendesek közé sorozandók, úgy azon bevételeket is, melyek szintén nem rendesek, hanem esetlegesek, mint az adó- és bér­átrulékok, hasonlóan rendes bevételek közé kellene soroznunk. A t. képviselő úrnak igaza van abban, hogy ily kiadások mindig lesznek, ha nem is épen ezek, de ellenben nekem is igazam van, ha azt állítom, hogy ily bevételek is évről évre lesznek. Nekem semmi kifogásom sincs az ellen, ha min­­deniket a rendesek közé állítjuk. De az elvet meg kell állapítani, s mindkét irányban egyformán. Kétségtelen az, hogy a­mely elv alapján helyeztetnek a kiadások a ren­des vagy rendkívüliek rovatába, ugyanazon elv alapján kell a bevételeket is a rendes és rend­kívüli rovatok közé sorozni, és akkor előre mondhatni, hogy nem romlik rendes bevételeink és kiadásaink mérlege. Nagyfontosságú dolog az, hogy az ország a ma­ga pénzügyi helyzetét tisztán lássa. Elismerem és azt hiszem, hogy a képviselő úr is el fogja ismerni, hogy sohasem törekedtem az ellenke­­zőre, hogy kimutatásaim s előadásaim mindig oda voltak irányozva, még ha az némi koc­­­káztatással járt is, koc­káztatásával annak, hogy ha a bevételeket és jövedelmeket nem te­szem alacsonyabb niveaura, mint a­melyen azok valóban állanak, talán koc­káztatom, hogy,a kiadások is magasabban állapíttatnak meg. Én azért az igazsághoz közel jutni mindig iparkod­tam, úgy vélekedvén, hogy hiszen férfiakkal van dolgom, a­kiknek meg lehet mondani az igazat. Hanem ha az a czélunk, hogy a valósághoz híven tüntessük föl az ország pénzügyi helyze­tét, úgy ne csak az egyik irányra legyünk szem­mel, de a másikra is. E tekintetben mindjárt a minket terhelő adósság mennyiségének összeál­lítása ellen is, van némi kifogásom, melynek ala­posságát — úgy tetszik — a képviselő úr maga is érezte, legalább ez látszott előadásán. Jelesen én nem tartom, hogy helyesen és meg­­vélhetőleg lenne oda számítva a szőlődézsma váltságtartozás. Az nem az ország tartozása, hanem tartozása a dézsmájokat megváltottak­­nak; az ország lehet expromissor s ezt nem le­het kétségbe vonni, de ekkor a t. képviselő úr megint nem járt el consequentel, mert a tiszai bankkölcsönt is fel kellett volna vennie, mivel ott is, itt is az állam kötelezte magát, akár jön be a pénz, akár nem, fizetni, neki csak regressusa lévén a tulajdonképeni adósokra. Ez oly kevéssé adóssága az országnak, mint a­milyen kevéssé adósságom nekem, mint magánembernek az, ha másért kezességet vállalok. Az igaz, hogy szá­molnom kell azon eshetőségre, hogy helyette fizetek, de azért még­sem az én adósságom az, hanem azé, a­kiért kezeskedtem. Továbbá a képvo­ár maga is megengedi elő­adásában, hogy az a 27.005,000 frt, melyet a kamatozó kincstári jegyek czímén felvett, ma még nem létezik, mert — úgy mondá — az év végéig vagy 7 millió lesz az, a­mi úgyis van. Ma van körülbelül 6,700,000 ft, s így az év vé­gén lesz talán 7 millió. Ha e két tételt levon­juk, 38 millióval fog kevesbedni az összeg. Igaz, nem nagy e tétel, de mégis 38 millió, és ha eny­­nyivel többet számítunk, az igazságot nem kö­zelítettük meg. Természetes, hogy a­mi ezeknek kamatozására vonatkozólag mondatott, kell, hogy mindaz megflelő változást is szenvedjen. És itt még egy fontos ellenvetésem van. A t. képv. ur előadásában igen helyesen — a­mint kell is — különösen azon adósságokat hangsú­lyozta, a­melyeket mi magunk és pedig a ma­gunk jószántával csináltunk, mert pl. a földte­­hermentesítési tartozás egy része is azóta szü­letett, a­mióta a magyar kormány fönnáll, de mi azt nem azért csináltuk, mert akartuk, hanem azért, mert kénytelenek voltunk. Megle­het, a­nélkül is akartuk volna, de oka a múlt­ban van. A képviselő úr tehát azokra helyez súlyt, melyeket mi magunk csináltunk, pl. a va­súti kölcsönre. A t. képviselő úr elmondotta, hogy mily terhet képez, mennyi a kamatja, ha­nem nem hangsúlyozta azt, hogy mink van és mink lesz érette. Ha dr. Sina egy esztendőben, mikor legtöbb birtokát szerezte, megcsinálta a mérleget, sok­kal roszabbul állt az, mint a másik esztendőben, mikor csak gyűjtötte rá a pénzt, de hogy azért az az év még­sem volt neki roszabb, azt meg­mutatta a következés. A miniszter még több ellenokot hoz fel, s így folytatja . Én elfogadom az eddigi tapasztalásunk tekin­télyének alapján, elismertetni is kérem, hogy az előirányzoti bevétel valódi is lesz, és ekkor az államjavak bevétele egy oly összegben haladja meg az 1868 kit, melyet ha húszszoroznánk, 50 milliónak felelne meg. Én tehát azt hiszem, hogy vagyoni gyarapodásunk van ott, 50 millió, és ha a t. képviselő úr elszámította, hogy mi tette tönkre az osztrák financziát 1867 előtt, mond­ván , hogy épen úgy járunk majd mi is, akkor bátor vagyok én is elmondani, hogy mit adtunk el mi, mi eladtuk, azaz megfordítva, megvettük a gödöllői, a kisbéri, a görgényi és a fogarasi uradalmat, ezeket mind megvettük. (Móricz Pál közbeszól : Elég rosz !) Bocsánatot kérek, várjon rosz-e vagy jó, annak bírája sem a képviselő úr, sem én nem lehetek, hanem egyedül a törvényhozás. A törvényhozás ren­delte el a gödöllői uradalom megvételét, annak jóváhagyásával történt a többi is. (Élénk he­lyeslés a jobb oldalon. Felkiáltások balról : Ez nem áll! Jobbról ! De úgy van!­ Ha a t. képvi­selő úr bírája akar lenni a törvényhozásnak, én­nekem nem lehet ellene kifogásom, de azt hi­szem, e szerep meg nem illeti a t. képviselő urat. Ha egyébiránt rész azon fogarasi uradalom megvétele, akkor meg akarom mondani a t. képviselő úrnak, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem tudja, mert különben nem koc­káz­­tatott volna ily ítéletet itt az ország színe előtt; meg akarom mondani, hogy e visszaváltott bir­tokért — mert inscriptió volt — fizettünk 300 s néhány ezer forintot s kapunk vissza annyi bir­tokot,a­miért csak a bérár 40,000 frt, azonkívül van ígérve s kaptunk vissza vagy 32,000 hold erdőt s több mint egy millió forint úrbéri papí­rokat, a melyek kamatját, mig a birtok vissza nem váltatott, azon 300,8 néhány ezer forint ka­matja fejében húztak. (Élénk helyeslés.) A pénzügyminiszter ezután áttér a különvé­leményhez mellékelt táblás kimutatásokkal szemben a zárszámadási eredmények ismerte­tésére és pedig eltérőleg úgy a különvélemény­től, mint a p. v. bizottságtól, csupán azon bevé­telekre és kiadásokra szorítkozva, a­melyek nem eredtek sem kölcsönből, sem a kamatbizto­­sítási alapba helyzett ingó államvagyon eladá­sából, s fordíttattak oly vasúti, csatornázási stb. építkezésekre, a­melyek az egész törvényhozás egyetértésével csakis kölcsönből s a meglevő készletből szándékoltattak építtetni. A miniszter e kimutatások eredményeként azt állítja föl, hogy nettó bevételeink az eddigi ta­pasztalások szerint évről évre vagy 67 millióra növekednek, miből azon következtetést vonta, hogy ha — mi nagyon kívánatos — kiadásaink növelésénél ezen határon alul maradunk, úgy pénzügyi helyzetünk nem romlik, de javul. Hogy e javulás az ellenkező látszat dictára némileg már­is beállott, ezt a p. v. bizottság egészen he­lyes számítása és azon körülmény mutatja, hogy belkormányzati szükségeink fedezésére ma már összes tiszta bevételeinknek 35%-át fordíthat­juk, míg kezdetben annak csak 27 %-át fordít­hattuk, oly előrefej­lődés, mely alig valami kü­lönbözettel megfelel annak, amit Ausztriában tapasztalunk. Mindezekből végkövetkeztetésül azt vonja ki, hogy mert még mindig van az előirányzatban deficitünk, nagy okunk van a takarékosságra, a a mi gazdálkodás, de semmi okunk nincs a fu­karkodásra, a­mi a gazdálkodásnak épen ellen­kezője. E­l­n­ö­k: Az idő előre haladván, holnap foly­tatjuk a költségvetés tárgyalását. Ülés vége 3 órakor. Belföld, Pest megye bizottmányi közgyűlése. (Első nap.) (Folytatás esti lapunkhoz.) A magán­értekezleten az igazoló és bíráló bi­zottmányba választandó tagok és a választó­kerü­letekbe választandó elnökök és helyettes elnökök iránti tanácskozások tulajdonképen csak a teg­napi megyei értekezlet megállapodásainak alap­ján történtek. Gr. Z­i­c­h­y V. főispán ismét megnyitván az ülést, kijelenti, hogy az igazoló bizottságba a törvény értelmében joga lévén az elnököt és há­rom tagot kinevezni, elnökké Beöthy Lajos al­ispánt, továbbá Földváry Károlyt, Blaskovich Miklóst és Nagy Ignáczot nevezi ki, többi ta­gokul pedig indítványozza gr. Keglevich Bélát, Madas Károlyt, Beniczky Ödönt, Fáy Bélát és Földváry Albertet. A bíráló bizottságba indítványozza a követ­kező urakat megválasztani: Halász Boldizsár, Jankovich Miklós, Kiss Miklós, Ivánka Imre és Harkányi Frigyes. A közgyűlés mindkét névjegyzéket helyeslő­­leg elfogadja. A megyei bizottsági tagok választására fel­ügyelő elnökök és helyettes elnökök nevei Gul­­ner főjegyző és Harkányi biz. tag propositiója sze­rint hasonlóképen elfogadtatnak. Hogy a választásoknál a korteskedés,a­meny­nyire lehet, meggátoltassék, határozatképen ki­­mondatik, hogy a választások az egész megyé­ben egy napon és pedig f. évi decz. 20-án esz­közöltessenek. A választásokra vonatkozólag G­u­­­n­e­r fő­jegyző később még azon indítványt téve, hogy a választások egyszerűsbítése és a felszólamlá­sok lehető megelőzése czéljából a választási jegyzőkönyvekre blanquettek küldessenek szét. Az indítvány elfogadtatik. Két kisebb jelentőségű tárgy elintézése után felolvassa Dalmady jegyző a belügyminiszter leiratát a szervezési munkálatnak az árva- és gyámhatósági ügyekre vonatkozó részét illető­leg. A miniszter egyéb megjegyzések mellett különösen azt emeli ki, hogy az alapítványok nem az árvaszék, hanem közvetlenül a bizott­ság felügyelete alá volnának helyezendők. Az eddigi gyakorlat hosszabb feszegetése után a közgyűlés a miniszter nézetének megfelelőleg a Marczibányi­ és Majthényi féle alapítványokat az árvaszék felügyelete alól kivonni határozza, a miniszter egyéb észrevételeit azonban mel­lőzvén, az eredeti munkálatot fentartja. Az igazságügyminiszter leirata, melyben Il­lés Károly megyei tiszti a­lügyésznek a szolno­ki kir. törvényszék mellé ügyészszé lett kine­vezte és őt tudatja, tudomásul vétetik. Felolvastatik a küldöttségi jelentés a czeglédi megyei épület tárgyában. Az ügy már az októ­­beri közgyűlésen is előfordult. Czegléd városa ugyanis az ottani megyei épületre fordított épí­tési és javítási költségeinek megtérítését vagy az épületnek a megállapítandó becsárban maga részére átengedését sürgette a megyénél. Az ak­kori közgyűlés egy küldöttséget bízott meg az ügy lefolytatásával. Czegléd város közgyűlése az ügy olyképeni megoldását ajánlá, hogy a vá­ros a megyei épület kérdés alá eső főrészéért 6000 frtot fizet készpénzben, miután pedig az már a czeglédi járásbíróság helyiségéül van ki­jelölve, hajlandó helyében jelenlegi csendbiztosi lakot saját költségén nevezett czélra kiépíttetni. A küldöttség az ajánlat elfogadását ajánlja, azon feltétel mellett, hogy az igazságügyi miniszté­rium a csendbiztosi lakot a járásbíróság helyi­ségéül elfogadja. A közgyűlés a küldöttség ja­vaslatát elfogadja. Gáli Ferencz kecskeméti kir. törvényszé­ki elnök levele és a megyei küldöttségi jelentés a kir. bíróságok használatára bocsátandó czeg­lédi megyei főépület és börtön iránt tudomá­sul vétetik. G­u­­­n­e­r főjegyző olvassa a küldöttségi je­lentést a szerb tövis kiirtása tárgyában. A kül­döttség egy 8 szakaszból álló szabályrendeletet terjesztett elő, mely a tövis mikor és kik által eszközlendő kiirtása, az erre vonatkozó felügye­let gyakorlata és a hanyag községi elöljárók vagy magánosok megbírságolása, végre a bír­ságpénzek hovafordítása iránt intézkedik. Miután Beöthy L. alispán még a sza­bályrendeletet annak megbirálása végett, vájjon törvénybe nem ütközik-e, az ügyészi hivatal­nak kiadatni indítványozta, s a közgyűlés ezt elfogadta volna, az ülés 1 órakor bezáratott. Folytatás holnap d. e. 10 órakor. Különfélék. Pest, nov. 30. (K­i­n­e­v­e­z­é­s­e­k.) Ő­felsége repenyei Ba­­rac Jenőt, a horvát-szlavón országos kormány igazságügyi osztályának osztálytanácsosát, a zágrábi hétszemélyes tábla létszámon kívüli ül­nökévé nevezte ki . A pénzügyminiszter Tu­sa Gyula fogalmazó-gyakornokot a pozsonyi pénzügyigazgatósághoz II. oszt. pénzügyi fogal­mazóvá, Papp Sámuel adóhivatali ellenőrt, adó­szedővé, Zsolnay Sámuel, Schneider Gergely és Selmeczy Géza adóhivatali tiszteket ellenőrökké nevezte k­. (Lónyay Menyhért gr. miniszter­­elnök), mint a „P. L “-ban olvassuk, kijelenté, hogy a nagy vasúti üzletre nézve aláveti magát a minisztertanács többsége határozatának. (Lónyay miniszterelnök) teg­napi második bankettjén Lónyay mint házigaz­da a királyi párt,Majláth György Lónyayt, Pan­­kovics munkácsi püspök a jelenlevő Andrásy Gyulát, Ujfalussy szatmári főispán a honvédsé­get, Ghyczy Kálmán szintén a honvédséget kö­­szönte fel, és azért is ivott, ki (ő felsége a király után) annak létesítésére legtöbbet tett: Andrásy grófért. — Dőry János (balközépi képviselő) Lónyayért és Andrásyért együttvéve emelte po­harát.

Next