Pesti Napló, 1871. december (22. évfolyam, 277-301. szám)

1871-12-08 / 283. szám

283. szám. Péntek deczember 8.1871. 22. évi folyanit. Szerkesztési iroda: Ferenciek-tér. 7. szám. ) emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. -------­Kiadó-hivatal: Ferencaiek-tere 7. indát földszint A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz. k­edia körüli panaszok, hirdetm­ények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Benzetési föltételek: Vidékre, pesten : «SJ helyben, hásdra hord »az Egész évre ... SS frt. Félévre .... II fzt. Hegyeden. ... é , 60 kr. Két hóra .... I . 70 kr­­így hóra . . . 1 . 86 kr­ Hirdetményed dija: • hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 njkr. Bélyegdij kü­löp 80 njkr. Nyílttéri 6 hasábot petitsor­­6 njkr. Aláirási felhívás Báró Eötvös Józsefnek Pesten állítandó emlékszobra javára. A kegyeletnek, melylyel nemzetünk báró Eötvös J­ó­zs­e­f dicső emléke iránt viseltetik, egy Pesten állítandó emlékszobor által is kife­jezést adni : czélja az alább nevezett bizottság­nak. E czél elérése végett aláírásra hívja fel az eszme pártolóit, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná hosszasan indokolni e felhívást, melyet a dicsőült férfinak a nemzet, a tudomány és a művelődés ügye szolgálatában szerzett érdemei minden magasztalásnál bővebben indokolnak. Ez emlékszobor létesítésének eszméje Pest városának múlt tavaszi egyik közgyűlésén hang­zott fel először, mely e czélra lelkes bőkezűség­gel ötezer forintot szavazott meg. Ily kezde­mény után, a magyar tudományos akadémia közreműködésével alakult meg a bizottság, kö­vetkező tagokból : Gróf Andrásy Gyula, Arany János, K. Bánffy Albert, Csengery Antal, Deák Ferencz, Gyön­­gyössy Alajos, Házmán Ferencz, Henszlmann Imre, Horváth Mihály, Hunfalvy János, Ipolyi Arnold, gróf Károlyi György, Kubinyi Ágoston, Majláth György, gróf Mikó Imre, Pulszky Fe­rencz, Pauler Tivadar, Somssics Pál, gr. Sza­­páry Géza, Tisza Lajos, Trefort Ágoston, báró Vay Miklós, gróf Waldstein János. Az adományok kezelését a magyar földhitel­­intézet volt szives elvállalni. Ez intézet bocsát­ja ki saját bélyegével és folyó sorszámmal ellát­va az aláíirási íveket is, és csak azon is ismer­tetik el valódinak, mely e kellékekkel föl van szerelve. Ily gyüjtőivek az intézetnél kaphatók. A gyütöivek kezelői jogosítva vannak a saját iveikre aláirt összegek beszedésére, de fölkéret­nek, hogy ez összegeket az ívvel együtt legfel­jebb 1872. február hó végéig a „magyar föld­hitelintézethez“ Pest, bálvány-utcza 5. szám ok­vetlenül küldjék be, minthogy az adakozások ekkor befejeztetnek. Ha valamely ivén épen sem­mi aláírás nem történt,ezt annyival inkább kérjük a kellő ellenőrzés végett pontosan visszaküldeni. Egyébiránt gyűjtőív nélkül is lehet adakozni, akár egyenesen, vagy postai uton a földhitelinté­zetnél, akár a lapok utján, melyek a náluk be­folyó adományokat saját lapjukban nyugtázzák. Pesten, 1871. decz. elején. Gr. Lónyay Meny­hért, bizottsági elnök. Arany László, bizottsági jegyző­ E czélra adakozásokat a „P. Napló“ szerkesz­tősége is elfogad, azokat nyilvánosan nyugtázza s a magyar földhitelintézetek­etszolgáltatja. Az adakozásokat ezennel meg is nyitjuk. A „Pesti Napló“ szerkesztősége 50 frt. vívható diadal reménye fokozott tevé­kenységre indítja. Hozzájárul, hogy a kisebbség állása mindenkor előnyösebb mint a többségé , mert a többség lévén az ország ügyeinek vezetésére, azaz kormányzásra hivatva, a kisebbségnek csak a bíráló szerepére kell szorítkoznia ; már­pedig hibát találni a kormányban hasonlíthatatlanul könnyebb, mint hibátlanul kormányozni. Sőt akkor is, midőn a kormány kifo­gástalanul működik, igen könnyű elhi­tetni, hogy a kormány hibás , mert az emberek a távolabb esőt többre szokták becsülni, mint a­mit közel érnek, s akár a múlt édes emlékei, akár a jövő kecseg­­tetései kedvesebbek, mint bár a legszeren­csésebb jelen, mint a­melynek apró kel­lemetlenségeit folyvást érezzük; úgy, hogy a jelent teljesen kielégítőnek soha­sem mondhatjuk , minthogy pedig baja­inknak forrását mindenkor készebbek va­gyunk másokban mint jó magunkban ke­resni, természetes, hogy a ki nem elégítő jelenért is másokat okolunk, ha kormány vagyunk, a kormányzottakat, ha kor­mányzottak, a kormányt. A tömeget semmiről sem lehet bizto­sabban meggyőzni, mint arról, hogy a jelen állapot hiányaiért — pedig miben nincs hiba! — a kormány a felelős. Hogy is ne, mikor törvénykönyvünk is úgy ne­vezi : „felelős kormány!“ „Beteg, atyánkfiai, ha mink lennénk a kormány, minden jobbra fordulna!“ ezt minden gyengébb elméjű honpolgárral el lehet hitetni, pedig sok olyan van. Mindezeknek következményekép aztán elénk terem az a gyakorlati igazság, hogy a többséget könnyebb megszerezni, mint megtartani. Mivel pedig, meggyőződésünk szerint, a haza java, csorbutlan önállása okvetle­nül me­gkívánja, hogy mostani többsé­günk ne váljék valahogy kisebbséggé, nem csupán az uralkodás ingere, hanem a honfiúi kötelesség parancsa is sürget: el ne bízzuk magunkat, ne pihenjünk ha­tárainkon, folytassuk a küzdelmet, oly buzgón és tevékenyen, mintha kisebbség volnánk. Folytassuk a törvényhatóságokban, folytassuk a központban, az országgyű­lésen. Az intés, úgy hiszszük, nem fölösleges, kivált a képviselőház némely újabb ese­ményeivel szemben. Vagy meg nem történt-e csak minap, hogy babérpihenős többségünk számos tagjai a folyosón sétálván, az ellenzék az ipartörvényjavaslatnak egy lényeges, elvi pontját hirtelen megváltoztatta ? S meg nem történik-e szinte mindennap, hogy az ellenzék emberei a többség, de ki­vált a kormány tényeiről, tagjairól ferde és ferditő észrevételeket bocsátanak szárnyra, melyek notis derisus szolgálnak s melyek­nek semmiségét egy-egy szóval ki lehet mutatni, de melyeket, ha az ország há­zában viszonzás nélkül maradnak, az or­szág nagy része ott künn szent igazságo­kat üdvözöl. „Hogy­ne ? Hiszen a többség, a kormány hallgatott, tehát maga is el­ismerte.“ Így okoskodnak a sírva vi­gadók. Az ártatlan malifiákat, a közderültség­­kisérte képtelenségeket, Isten neki, szó nélkül hagyhatjuk , de sohasem kellene a felelettel adósaknak maradnunk oly nyilatkozatokra, melyek — a mellett, hogy az igazsággal ellenkeznek — bármi közvetve is árthatnak a törvény, a több­ség vagy kormány tekintélyének. Íme, midőn Andrásy Gyula gr. bekül­di képviselői lemondását, indokolásul föl­hozva, hogy mint külügyérnek nem áll módjában a ház tanácskozásaiban részt vehetnie, fölpattan egy bal­ vitéz, és ki­jelenti, hogy ezt az indokolást nem lehet elfogadni, mert a közös külügyérség in­­compatibilis a magyar képviselői állás­sal. Incompatibilis ? miért ? Mert a föl­pattant szónoknak úgy tetszik véleked­ni. E vélekedés azonban az összes ház vé­lekedésének színét ölti magára, mert az alaptalan észrevételt senki sem c­áfolja meg, a merészen kivágott hetest senki­­sem tartja érdemesnek elütni egy nyol­­c­assal. Pedig csak annyit kellett volna rá megjegyezni, hogy a külügyérség in­­compatibilitását a képviselői állással sem törvény, sem képiselőházi határozat meg nem állapítván, a tett észrevétel üres fictió. Hogyan felugrálnának a baloldali pa­dokról, ha valamely jobboldalinak eszé­be jutna, képviselői lemondásra szólítani föl mindazokat, kik állami segélyben ré­szesülő vasutak élén állanak! Pedig az ilyen állást a képviselőséggel csakugyan össze nem férőnek tekinti az angol parla­ment, melyre úgy szeretnek mint mintára hivatkozni. A baloldal mindannyiszor felförmed, ha egy-egy kormány­ hivatalnokot képvise­lőnek választanak. Az nem független em­ber, úgymondanak, aztán hivatalos teen­dőit is mulasztja, midőn képviselősködik. Miért nem kérdezik ilyenkor a jobboldal­ról, hogy azok a törvényhatósági hiva­talnokok, azok az alispánok és főjegy­zők, a­kik a baloldalon oly szép szám­mal ülnek, függetlenebbek-e, a­mennyi­ben csak a választók változó kegyétől függnek ? vagy azoknak otthon semmi hi­vatalos teendőik nincsenek ? E héten történt, midőn Tisza Kálmán napirendre kívánta tűzetni nevetséges in­dítványát a belügyminiszter vád alá he­lyezéséről, hogy a baloldaliak mind úgy beszéltek, mintha a belügymininiszter már is optima forma vád alatt állana. Maga Tisza Kálmán is oly kifejezéssel vonta vissza napirendre tűzési kívánságát, hogy, „ha — úgymond — a jobboldal a minisztert néhány hónapig vád alá he­lyezettnek akarja látni, ő beleegyez, hogy indítványa csak a költségvetés után tűzes­sék napirendre.“ És a jobboldal részéről senki sem utasította vissza ezt a pöffesz­­kedő nyilatkozatot, senki sem jelen­tette ki, hogy az egész vád alá helye­zés csak Tisza Kálmán úr jámbor óhaj­tása. De minthogy ezt senki meg nem mondta, most akárhány magyar ember szörnyülködik azon, hogy neki e mai na­pig vád alá helyezett minisztere volt. Maga a nógrádi viszály, mely Tisza Kálmán úrnak alkalmat szolgáltatott arra, hogy a vád alá helyezés komoly fegyve­rével szetlenkedjék, csak onnan eredt, hogy Nógrád megye Deák-pártja, elbiza­kodva, elmulasztotta erejét az octoberi gyűlésben kifejteni, ennélfogva ott vere­séget szenvedett, s hibáját helyrehozandó, abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy a novemberi gyűlésben az octoberinek végzéseit megváltoztassa. Igaz, hogy a nevetséges szerep itt is a baloldalé , mert a baloldal — és­pedig nemcsak Nógrádban, hanem az ország legnagyobb részében — minden ellenszó nélkül követte a belügyminiszternek állí­tólag törvényszegő utasítását, melyhez képest a szervezési munkálatok végleges helybenhagyása előtt is megválaszthatják az igazoló és bíráló bizottságokat; sőt a nógrádi balok épen azt találták sérelmes­nek, hogy a jobboldal szigorúan a tör­vényt alkalmazta; s most mégis ugyanez a baloldal akarja vád alá helyezni a mi­nisztert azért az utasításért, melyet előbb maga is helyeselt és követett. De utoljára is, nekünk nem az a feladatunk, hogy a baloldal számára komikus szerepekről gondoskodjunk, a komizál az nekünk magától is eleget : a mi feladatunk meg­tartani a tért, melyet s­zereztünk, s egy tapodtnyit sem engedni belőle sehol. Azért elnézőknek sem szabad lennünk, még ak­kor sem, ha elbizakodásunk a nagylelkű­ség színében jelenik meg : ők az elnézést is gyöngeségünkre magyarázzák és irá­nyunkban soha sem viszonozzák. Gon­doljunk arra, hogy a többséget sokkal könnyebb elveszíteni, mint megnyerni, és az elbizakodás henyesége okvetlenül bukásra vezet. Pest* decz. 7. A siker rendszerint elhízottá teszi az embert. Ez az oka többek közt, hogy szabad országokban, hol a többség uralkodik, a többségre jutott párt rendesen megengedi magának a közmondásos édes nyugodal­mat a munka után, szeret győzelmi hatá­rain pihenni, s a legyőzött párt ellenében lanyhábban folytatja küzdelmét, sőt oly­kor merőben feleslegesnek is tartja a küz­­d­elmet. A kisebbséget, ellenkezőképen a v­esztés keserűsége, s a később mégis ki­ A PESTI NAPLÓ TÁROZÁJA. Eötvös ifjúságából. — Dr. Fáik Miksától. — Báró Eötvös József képe a láttani törvények­kel ellenkezőleg annál nagyobb lesz, minél in­­­kább távozunk attól : ifjúságának története már is oly távol esik az ifjabb nemzedéktől, hogy az adatok szorgos gyűjtése már elkerülhetlenül szükséges. Fáik Miksa vállalkozott e fáradsá­gos munkára és már eddig is sikerült neki oly nagyszámú adatot gyűjteni, hogy a nagy állam­­férfiú, bölcsész és költő ifjúsági életét teljesen egybeillíthatta. Alkalmunk volt a kéziratba te­kinteni, és abból néhány történetkét közlünk, ezek­ sorában olyant is, melyek a Pulszky Ferencz által előadottak*) variánsát képezik. A gymnasium bevégezte után Eötvös az eg­e­­temen folytatta tanulmányait. Itt két kortársi­­val nagyon sokat érintkezett. Az egyik rész, a másik jó szelleme volt; az egyikkel mindenféle csínyt követett el, a másikkal komoly dolgok fe­lett tanakodott. — Báró Palocsay Tivadar, ki­ben lord Byron ferdeségei és Heine csípős gúny­­jából­­meglehetős sokl volt, Eötvössel nem egy rész tréfát követett el. Egyebek között csak azt az egyet emlitjük fel, melyet Bécsben ottlétük alkalmával rendeztek. A két fiatal­ember sok magasrangú, éltesebb uraknak szerelmes leveleket küldött egy és ugyanazon napon, melyekben a sebenbrunni kertben „légyottéra hívták meg őket. Az öreg urak pontosan jelentek meg, a fiatalok azon­ban a megjelölt helyen bokrok mögött gyönyör­*) Lásd lapunk i. é. októberi számait. ködtek abban, hogy a rászedettek órákon át esőben fel- és alá sétálgatván, várták a hölgye­ket, kik természetesen soha sem jelentek meg. Eötvös másik barátja, a szó legnemesebb ér­telmében barátja, Szalay László, ez idő tájt még sokat foglalkozott a költészettel; a két ifjú em­ber sok irodalmi tervet csinált a jövőre nézve és igen különös,hogy Eötvös, ki tökéletesen köl­tői természet volt, ugyanazt tette föl Szalayról, és így oly tehetséggel ruházta föl, melyet a szellemdús és kiváló tehetségű történetíró telje­sen nélkülözött. Igen jellemző Eötvös és Szalay baráti viszo­nyára a következő történet. — Az 1830-iki év augusztus havának egy napján — Eötvös és Szalay 1813-ban születvén, ekkor 17 évesek voltak — Szalay váratlanul teletömött útitás­kával Eötvöshöz rohant. Kérte barátját, hogy gyorsan öltözködjék és kisérje el a Margitszi­getre. — Oda érve, Szalay egy félreeső rejtett helyet keresett. Ott letelepedvén, Szalay fölbon­totta útitáskáját és egy csomó újságot húzott ki abból. Ezek a párisi júliusi forradalom részletes leírását tartalmazták. A­ két ifjú ember mohón olvasta el az újságokat. Ekkor Szalay lelkesen fölkiált: „Barátom! ürítsünk egy poharat a nemzetek szabadságára!“ Kivonván táskájából egy pár palac­k pezsgőt és órák hosszáig időz­tek az elhagyott helyen, fecsegve a nagy politi­kai események fölött. Ekközben beenteledett. Az ifjak feje fölött a hold szelíd fénye világított, lábaiknál a Duna habjai megtörtek. Szalay ekkor tárczájából két levelet szakított ki és az egyiket barátjá­nak nyújtván, mondá: „íme,­iiderre nevedet!“ és maga is ezt tette. Ezután a két nevet palaczk­­ba tevén, jól bedugaszolta azokat és a Dunába dobta. „így,“ mondá utánuk pillantva, „ezek messze, messze úsznak, egészen a Fekete ten­gerbe és tudja az Ég, még hová, elvégre mégis megtalálja valaki és igy legalább e módon ne­vezetes emberekké leszünk.“ — A két barát megölelte egymást és nemsokára Pestre vitte őket a csalnak. Várjon megtalálta-e valaki e két palaczkot, arról senkinek sincsen tudomása; de hogy a két fiatal ember nevezetessé lön, azt tudja minden művelt ember a világ egyik végé­től a másikig. 1830-ból még egy másik történet emléke ma­radt fen. Ugyanis ez évben jött Ázsiából ama kellemetlen vendég, mely miatt valamennyi tan­intézet és így az egyetem is bezáratott. A kolera annyira megzavarta a hatóságok fejét, hogy a legtarkább rendeletek bocsájtattak ki, melyek egymással homlokegyenest ellenkeztek, így a pesti egyetem tanulóinak haza kellett utazniok, de egyidejűleg elzáratott a híd, hogy Budára át ne hatoljon a ragadós betegség. A Dunán túl lakó tanulók tehát a legnagyobb bajban voltak, az egyetem előtt összegyűltek, Palocsay, Eötvös kebelbarátja lóra szállt és megparancsolta a dé­kánnak, hogy az egyetem zászlóját kiadja és a lelkesült ifjúságot a híd felé vezette ; ott az őr­séget jól elverték és lefegyverezték és a fiatal emberek Budára vonultak, honnan azután min­denfelé elszéledtek.­­ Másnap egy nagy nép­tömeg szintén megkisérlette, erőszakkal utat nyitni magának a hídon, de a katonai őrség már meg volt erősítve és igy nem sikerült a megro­­hanás. Ámbár Eötvös ez időben Ercsiben időzött, ama benső viszonynál fogva, mely őt Palocsay­­hoz fűzte, Eötvöst tartották az egész zavar in­tézőjének és a kormány e hitben még megerő­södött, mivel Eötvös arczában kék folt volt. Hiá­ba erősítette, hogy egy szamár rúgta meg őt, a kormánykörökben szilárdul hitték, hogy ő a vétkes és azért nem szűntek meg őt forradalmár­nak tekinteni. 1836-ban Eötvös nagy utazásokat tön és pe­dig legnagyobb részt Forgách Lajos gróf társa­ságában. E körülmény Eötvöst majdnem kelle­metlenségbe ejtette. Olaszországi útjukban egy nap két ismeretlen úri­ember megjelenik Eötvös­nél és kihívták párbajra. Hiába erősítette Eöt­vös, hogy ő a kihívó fél nevét most először hall­ja, a segédek szilárdul ragaszkodtak kihívásuk­hoz. Eötvös tehát megnyugodott sorsában, csak az okozott neki nagy bajt, hogy egy is­merős lelke sem volt, kit segédnek fölkérhetett volna. Forgách is több napi kiránduláson távol volt.— Elvégre mégis talált segédeket és el­ment a meghatározott helyre. — Mielőtt a pár­baj kezdődött volna, Eötvös ismét kérdezőskö­dött annak oka után. Az ellenfél egészen feldü­hödött a szemtelenségen, hogy még kérdezősköd­ni merészel, midőn annyira megsértette egy tisz­tességes család becsületét, midőn leányát kihívó módon követte. Eötvös határozottan kinyilatkoztatta, hogy sem a leányt, sem az atyját sohasem látta. „Ön csak­ugyan Forgách gróf­?“ kérdezé az idegen. „Nem, az nem vagyok!“ felesé Eötvös. „De ön ott és ott lakik?“ „Igen!“ „De ott értesülésem szerint Forgách gróf lakik ?“ „Bizonyára, csak hogy a rejtély kulcsa az, hogy én Eötvös báró vagyok, ki Forgách gróf társaságába«» utazik és vele la­kik.“ — E fölvilágosítással, természetesen, vége volt a párbajnak. Eötvös egyenes lelkü­lete mellett tanúskodik a következő történet. Egy most hírneves bankár 1841-ben Eötvösnek egy pénzügyi műveletet ajánlott, melynél jó sokat lehetett volna nyerni, úgy látszik, arról volt a szó, hogy Eötvös mint alapító vegyen részt az akkor épen alakuló láncz­­híd-részvénytársulatnál. Az alak egészen tisztes­séges, Eötvösre semmiképen sem kompromittáló volt, mindazonáltal ez pillanatnyi habozás nél­kül azt válaszolta: „Szégyenleném magamat, ily pénzt elfogadni. “ „Ha ön szégyenli magát, ily pénzt elfogadni, báró úr, akkor önből soha sem válik gazdag ember! “válaszolt a bankár és igazat mondott. Eötvös egész életében nem fogadott el garast, melyet nem érdemlett meg tisztessége­sen, és valóban soha sem lön gazdaggá. Eötvösnek későbbi életéből eléggé ismeretes találkozása Schmerlinggel. 1863-ban Eötvös az akkor felette hatalmas államminiszternél az al­földi ínség ügyében látogatást terén, ottlétének egész ideje alatt szorgosan mellőztetett a poli­tika. De távozása alkalmával a hatalmas mi­niszter túlsúlyának érzetében azt kérdezte Eöt­vöstől, mikor fogják elvtársai a jelenlegi minisz­tériumot felváltani. Eötvös mosolyogva válaszolt: „Ha mi szabadelvű magyarok váltanék fel a a jelenlegi minisztériumot, az nem volna elég bozzantás, előbb az ő-conservativoknak kell a jelenlegi minisztériumot megdönteni, akkor fog­nak csak a szabadelvűek Magyarországban a kormányra jutni.“ Schmerling erre nekibátoro­dott és dölyfös modorában mondá : „Majd meg­látjuk, kedves Eötvös!“ A kis Eötvös e perezben egy fejjel magasabbnak érezvén magát, mondá: „Igen is, meglátjuk, k­edves Schmer­­ling!“ Schmerling elpirult, érezte, hogy esz­­telenséget követett el, azért Eötvöst excellen­­tiásnak czimezte. .. „Köszönöm — mondá Eöt­vös,— én én oly kevéssé vagyok excellentiás mint önnek kedves Eötvöse!“ Ezelott és máris az ajtón kivül volt. Eötvös e határozott jellemének jelét már ifjú­ságában adta és a Schmerling-féle történetet csak azért hoztuk föl, hogy egy hasonló esetet beszéljünk föl, mely vele ifjúságába­n történt. — Midőn édesatyja öt legelőször mint fiatal embert Reviczky kanczellárnak mutatta be, ez utóbbi az ifjú Eötvöst „öcsém“-mel szólította meg és a beszédben tegezte. Eötvös erre az excellentiás urat „bátyám“-mal szólította meg és szintén Mai számaikhoz fén­y melléklet van csatolva. Pest, decz. 7. (A Ranolde­r-ü­gy és Pest váro­sa h­a­t­á­r­o­z­a­t­a.) T. collegánk, a „Magyar Állam“, ma örömzajban tör ki Pest városa köz­gyűlésének azon határozata felett, hogy a Ra­­nolder-féle iskola számára a kívánt telket ingyen megajánlotta ; egyúttal ismételve megtámad bennünket , hogy a közgyűlést idejekorán fi­gyelmeztettük az ilynemű határozat törvényte­lenségére. Nézetünk szerint a törvény azért ho­­zatik, hogy mindenki által megtartassék. Már­pedig a tegnap idézett törvény és miniszteri uta­sítás sokkal világosabb, minthogy további ma­gyarázatra szorulna. Nem melléktekintetekből, semmiféle ellenszenvből, hanem a törvény iránti tiszteletből ellenezzük a Ranolder-féle ajánlat elfogadását s épen ez okból ellenezzük azt to­vábbra is, midőn a kormányt Pest városa tör­vénytelen határozatának megsemmisítésére fel­hívjuk. Pest városa még az illető törvény 38-ik §§-a azon meghagyásának sem tett eleget, hogy köz­oktatási költségei fedezésére fekvőségekben vagy készpénzben iskolai alapot alkosson s azt évről-évre szaporítsa, sőt ellenkezőleg kormány­segélyt akar igénybe venni. Ily körülmények közt, még akkor is, ha a törvény világosan nem rendelné, a józan ész követelményét képezi, hogy a kormány meg ne engedje, miszerint Pest vá­rosa vagyonát felekezeti iskolák alapítására adja, melyekhez neki semmi köze, miután saját isko­láit közöseknek nyilvánította. (A magyar vasúti kölcsön­ főleg Londonban fog aláírásra kibocsáttatni és jegyeztetni, s e czélra e napokban érkezik a lon­doni bondholder bizottmányának egyik tagja Bécsbe és Pestre, hogy ez ügyet véglegesen rendezzék. A kilátások igen kedvezők. Fest, de ez. 7. „Még két ily indítvány, s Ti­sza Kálmán lehetetlenné van téve a parlamentben“! — Így nyi­latkozott előttünk egy, az országgyűlési pártokon kívül álló, tehát ítéletében tár­gyilagos egyéniség, midőn a balközép vezére múlt szombaton hírhedt indítvá­nyát tette. E jellemző állítás helyességét a tapasztalata által máris igazolva látjuk, a­mennyiben Tisza úr perbefogatási in­­dítványa távolról sem gyakorolta azon megdöbbentő hatást, melyre számítva volt, hanem országszerte inkább derült­séget idézett elő. A magyar embernek, számos hibái mellett meg van az a jó tu­lajdonsága, hogy semmit sem vet meg jobban az idétlen pathosznál s józan phleg­­mája rendesen meg szokta védni azon sü­letlenségtől, hogy ágyúval induljon vere­beket lőni. Pedig kétségkívül ebbe a hi­bába esett Tisza Kálmán, midőn — talán megirigyelve azon babérokat, melyeket a máskor oly hallgatag Plachy Tamás rög­tönzött, de tagadhatlanul a maga szem­pontjából talpm esett beszédével aratott — pártjának e szerény tagját tulliczitálni óhajtván, egy utóvégre jelentéktelen loca­lis esetből erőnek erejével országos cause célébre-t akart csinálni. Mert ha a nógrádi eset csakugyan olyan természetű volna, hogy miatta a belügy­minisztert józanul vád alá lehetne helyez­ni, ha a nógrádiakon csakugyan oly ég­bekiáltó sérelem követtetett volna el, hogy az a törvényhozás példás megtorlását igé­nyelné , vájjon ez esetben nem lett vol­na-e természetesebb és illőbb, hogy a vád alá helyezési indítványnyal maga azon nógrádi képviselő lépjen fel, ki azon ügy­ben a minisztert interpellálta s ki bizo­nyára legjobban ismeri az állítólagos tör­vénysértés horderejét ? De Plachy Tamás ezt nem tette; esze ágában sem volt ilyes­mit tenni, valamint hogy az egész balol­dalon nem volt senki, a­ki, midőn Tisza Kálmánt üléséről felemelkedni látta, csak­­ távolról is sejtette volna, hogy mily iszo­­­­nyú tervet forral agyában a baloldali kör , mindenható parancsnoka. Már­pedig azt Tisza úr hiába arrogálja magának, hogy egész pártjában egyedül ő az, kinek elég éles látása van arra, hogy

Next