Pesti Napló, 1871. december (22. évfolyam, 277-301. szám)
1871-12-08 / 283. szám
283. szám. Péntek deczember 8.1871. 22. évi folyanit. Szerkesztési iroda: Ferenciek-tér. 7. szám. ) emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keséktől fogadtatnak el. -------Kiadó-hivatal: Ferencaiek-tere 7. indát földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz. kedia körüli panaszok, hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Benzetési föltételek: Vidékre, pesten : «SJ helyben, hásdra hord »az Egész évre ... SS frt. Félévre .... II fzt. Hegyeden. ... é , 60 kr. Két hóra .... I . 70 krígy hóra . . . 1 . 86 kr Hirdetményed dija: • hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 njkr. Bélyegdij külöp 80 njkr. Nyílttéri 6 hasábot petitsor6 njkr. Aláirási felhívás Báró Eötvös Józsefnek Pesten állítandó emlékszobra javára. A kegyeletnek, melylyel nemzetünk báró Eötvös József dicső emléke iránt viseltetik, egy Pesten állítandó emlékszobor által is kifejezést adni : czélja az alább nevezett bizottságnak. E czél elérése végett aláírásra hívja fel az eszme pártolóit, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná hosszasan indokolni e felhívást, melyet a dicsőült férfinak a nemzet, a tudomány és a művelődés ügye szolgálatában szerzett érdemei minden magasztalásnál bővebben indokolnak. Ez emlékszobor létesítésének eszméje Pest városának múlt tavaszi egyik közgyűlésén hangzott fel először, mely e czélra lelkes bőkezűséggel ötezer forintot szavazott meg. Ily kezdemény után, a magyar tudományos akadémia közreműködésével alakult meg a bizottság, következő tagokból : Gróf Andrásy Gyula, Arany János, K. Bánffy Albert, Csengery Antal, Deák Ferencz, Gyöngyössy Alajos, Házmán Ferencz, Henszlmann Imre, Horváth Mihály, Hunfalvy János, Ipolyi Arnold, gróf Károlyi György, Kubinyi Ágoston, Majláth György, gróf Mikó Imre, Pulszky Ferencz, Pauler Tivadar, Somssics Pál, gr. Szapáry Géza, Tisza Lajos, Trefort Ágoston, báró Vay Miklós, gróf Waldstein János. Az adományok kezelését a magyar földhitelintézet volt szives elvállalni. Ez intézet bocsátja ki saját bélyegével és folyó sorszámmal ellátva az aláíirási íveket is, és csak azon is ismertetik el valódinak, mely e kellékekkel föl van szerelve. Ily gyüjtőivek az intézetnél kaphatók. A gyütöivek kezelői jogosítva vannak a saját iveikre aláirt összegek beszedésére, de fölkéretnek, hogy ez összegeket az ívvel együtt legfeljebb 1872. február hó végéig a „magyar földhitelintézethez“ Pest, bálvány-utcza 5. szám okvetlenül küldjék be, minthogy az adakozások ekkor befejeztetnek. Ha valamely ivén épen semmi aláírás nem történt,ezt annyival inkább kérjük a kellő ellenőrzés végett pontosan visszaküldeni. Egyébiránt gyűjtőív nélkül is lehet adakozni, akár egyenesen, vagy postai uton a földhitelintézetnél, akár a lapok utján, melyek a náluk befolyó adományokat saját lapjukban nyugtázzák. Pesten, 1871. decz. elején. Gr. Lónyay Menyhért, bizottsági elnök. Arany László, bizottsági jegyző E czélra adakozásokat a „P. Napló“ szerkesztősége is elfogad, azokat nyilvánosan nyugtázza s a magyar földhitelintézeteketszolgáltatja. Az adakozásokat ezennel meg is nyitjuk. A „Pesti Napló“ szerkesztősége 50 frt. vívható diadal reménye fokozott tevékenységre indítja. Hozzájárul, hogy a kisebbség állása mindenkor előnyösebb mint a többségé , mert a többség lévén az ország ügyeinek vezetésére, azaz kormányzásra hivatva, a kisebbségnek csak a bíráló szerepére kell szorítkoznia ; márpedig hibát találni a kormányban hasonlíthatatlanul könnyebb, mint hibátlanul kormányozni. Sőt akkor is, midőn a kormány kifogástalanul működik, igen könnyű elhitetni, hogy a kormány hibás , mert az emberek a távolabb esőt többre szokták becsülni, mint amit közel érnek, s akár a múlt édes emlékei, akár a jövő kecsegtetései kedvesebbek, mint bár a legszerencsésebb jelen, mint amelynek apró kellemetlenségeit folyvást érezzük; úgy, hogy a jelent teljesen kielégítőnek sohasem mondhatjuk , minthogy pedig bajainknak forrását mindenkor készebbek vagyunk másokban mint jó magunkban keresni, természetes, hogy a ki nem elégítő jelenért is másokat okolunk, ha kormány vagyunk, a kormányzottakat, ha kormányzottak, a kormányt. A tömeget semmiről sem lehet biztosabban meggyőzni, mint arról, hogy a jelen állapot hiányaiért — pedig miben nincs hiba! — a kormány a felelős. Hogy is ne, mikor törvénykönyvünk is úgy nevezi : „felelős kormány!“ „Beteg, atyánkfiai, ha mink lennénk a kormány, minden jobbra fordulna!“ ezt minden gyengébb elméjű honpolgárral el lehet hitetni, pedig sok olyan van. Mindezeknek következményekép aztán elénk terem az a gyakorlati igazság, hogy a többséget könnyebb megszerezni, mint megtartani. Mivel pedig, meggyőződésünk szerint, a haza java, csorbutlan önállása okvetlenül megkívánja, hogy mostani többségünk ne váljék valahogy kisebbséggé, nem csupán az uralkodás ingere, hanem a honfiúi kötelesség parancsa is sürget: el ne bízzuk magunkat, ne pihenjünk határainkon, folytassuk a küzdelmet, oly buzgón és tevékenyen, mintha kisebbség volnánk. Folytassuk a törvényhatóságokban, folytassuk a központban, az országgyűlésen. Az intés, úgy hiszszük, nem fölösleges, kivált a képviselőház némely újabb eseményeivel szemben. Vagy meg nem történt-e csak minap, hogy babérpihenős többségünk számos tagjai a folyosón sétálván, az ellenzék az ipartörvényjavaslatnak egy lényeges, elvi pontját hirtelen megváltoztatta ? S meg nem történik-e szinte mindennap, hogy az ellenzék emberei a többség, de kivált a kormány tényeiről, tagjairól ferde és ferditő észrevételeket bocsátanak szárnyra, melyek notis derisus szolgálnak s melyeknek semmiségét egy-egy szóval ki lehet mutatni, de melyeket, ha az ország házában viszonzás nélkül maradnak, az ország nagy része ott künn szent igazságokat üdvözöl. „Hogyne ? Hiszen a többség, a kormány hallgatott, tehát maga is elismerte.“ Így okoskodnak a sírva vigadók. Az ártatlan malifiákat, a közderültségkisérte képtelenségeket, Isten neki, szó nélkül hagyhatjuk , de sohasem kellene a felelettel adósaknak maradnunk oly nyilatkozatokra, melyek — a mellett, hogy az igazsággal ellenkeznek — bármi közvetve is árthatnak a törvény, a többség vagy kormány tekintélyének. Íme, midőn Andrásy Gyula gr. beküldi képviselői lemondását, indokolásul fölhozva, hogy mint külügyérnek nem áll módjában a ház tanácskozásaiban részt vehetnie, fölpattan egy bal vitéz, és kijelenti, hogy ezt az indokolást nem lehet elfogadni, mert a közös külügyérség incompatibilis a magyar képviselői állással. Incompatibilis ? miért ? Mert a fölpattant szónoknak úgy tetszik vélekedni. E vélekedés azonban az összes ház vélekedésének színét ölti magára, mert az alaptalan észrevételt senki sem cáfolja meg, a merészen kivágott hetest senkisem tartja érdemesnek elütni egy nyolcassal. Pedig csak annyit kellett volna rá megjegyezni, hogy a külügyérség incompatibilitását a képviselői állással sem törvény, sem képiselőházi határozat meg nem állapítván, a tett észrevétel üres fictió. Hogyan felugrálnának a baloldali padokról, ha valamely jobboldalinak eszébe jutna, képviselői lemondásra szólítani föl mindazokat, kik állami segélyben részesülő vasutak élén állanak! Pedig az ilyen állást a képviselőséggel csakugyan össze nem férőnek tekinti az angol parlament, melyre úgy szeretnek mint mintára hivatkozni. A baloldal mindannyiszor felförmed, ha egy-egy kormány hivatalnokot képviselőnek választanak. Az nem független ember, úgymondanak, aztán hivatalos teendőit is mulasztja, midőn képviselősködik. Miért nem kérdezik ilyenkor a jobboldalról, hogy azok a törvényhatósági hivatalnokok, azok az alispánok és főjegyzők, akik a baloldalon oly szép számmal ülnek, függetlenebbek-e, amennyiben csak a választók változó kegyétől függnek ? vagy azoknak otthon semmi hivatalos teendőik nincsenek ? E héten történt, midőn Tisza Kálmán napirendre kívánta tűzetni nevetséges indítványát a belügyminiszter vád alá helyezéséről, hogy a baloldaliak mind úgy beszéltek, mintha a belügymininiszter már is optima forma vád alatt állana. Maga Tisza Kálmán is oly kifejezéssel vonta vissza napirendre tűzési kívánságát, hogy, „ha — úgymond — a jobboldal a minisztert néhány hónapig vád alá helyezettnek akarja látni, ő beleegyez, hogy indítványa csak a költségvetés után tűzessék napirendre.“ És a jobboldal részéről senki sem utasította vissza ezt a pöffeszkedő nyilatkozatot, senki sem jelentette ki, hogy az egész vád alá helyezés csak Tisza Kálmán úr jámbor óhajtása. De minthogy ezt senki meg nem mondta, most akárhány magyar ember szörnyülködik azon, hogy neki e mai napig vád alá helyezett minisztere volt. Maga a nógrádi viszály, mely Tisza Kálmán úrnak alkalmat szolgáltatott arra, hogy a vád alá helyezés komoly fegyverével szetlenkedjék, csak onnan eredt, hogy Nógrád megye Deák-pártja, elbizakodva, elmulasztotta erejét az octoberi gyűlésben kifejteni, ennélfogva ott vereséget szenvedett, s hibáját helyrehozandó, abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy a novemberi gyűlésben az octoberinek végzéseit megváltoztassa. Igaz, hogy a nevetséges szerep itt is a baloldalé , mert a baloldal — éspedig nemcsak Nógrádban, hanem az ország legnagyobb részében — minden ellenszó nélkül követte a belügyminiszternek állítólag törvényszegő utasítását, melyhez képest a szervezési munkálatok végleges helybenhagyása előtt is megválaszthatják az igazoló és bíráló bizottságokat; sőt a nógrádi balok épen azt találták sérelmesnek, hogy a jobboldal szigorúan a törvényt alkalmazta; s most mégis ugyanez a baloldal akarja vád alá helyezni a minisztert azért az utasításért, melyet előbb maga is helyeselt és követett. De utoljára is, nekünk nem az a feladatunk, hogy a baloldal számára komikus szerepekről gondoskodjunk, a komizál az nekünk magától is eleget : a mi feladatunk megtartani a tért, melyet szereztünk, s egy tapodtnyit sem engedni belőle sehol. Azért elnézőknek sem szabad lennünk, még akkor sem, ha elbizakodásunk a nagylelkűség színében jelenik meg : ők az elnézést is gyöngeségünkre magyarázzák és irányunkban soha sem viszonozzák. Gondoljunk arra, hogy a többséget sokkal könnyebb elveszíteni, mint megnyerni, és az elbizakodás henyesége okvetlenül bukásra vezet. Pest* decz. 7. A siker rendszerint elhízottá teszi az embert. Ez az oka többek közt, hogy szabad országokban, hol a többség uralkodik, a többségre jutott párt rendesen megengedi magának a közmondásos édes nyugodalmat a munka után, szeret győzelmi határain pihenni, s a legyőzött párt ellenében lanyhábban folytatja küzdelmét, sőt olykor merőben feleslegesnek is tartja a küzdelmet. A kisebbséget, ellenkezőképen a vesztés keserűsége, s a később mégis ki A PESTI NAPLÓ TÁROZÁJA. Eötvös ifjúságából. — Dr. Fáik Miksától. — Báró Eötvös József képe a láttani törvényekkel ellenkezőleg annál nagyobb lesz, minél inkább távozunk attól : ifjúságának története már is oly távol esik az ifjabb nemzedéktől, hogy az adatok szorgos gyűjtése már elkerülhetlenül szükséges. Fáik Miksa vállalkozott e fáradságos munkára és már eddig is sikerült neki oly nagyszámú adatot gyűjteni, hogy a nagy államférfiú, bölcsész és költő ifjúsági életét teljesen egybeillíthatta. Alkalmunk volt a kéziratba tekinteni, és abból néhány történetkét közlünk, ezek sorában olyant is, melyek a Pulszky Ferencz által előadottak*) variánsát képezik. A gymnasium bevégezte után Eötvös az egetemen folytatta tanulmányait. Itt két kortársival nagyon sokat érintkezett. Az egyik rész, a másik jó szelleme volt; az egyikkel mindenféle csínyt követett el, a másikkal komoly dolgok felett tanakodott. — Báró Palocsay Tivadar, kiben lord Byron ferdeségei és Heine csípős gúnyjábólmeglehetős sokl volt, Eötvössel nem egy rész tréfát követett el. Egyebek között csak azt az egyet emlitjük fel, melyet Bécsben ottlétük alkalmával rendeztek. A két fiatalember sok magasrangú, éltesebb uraknak szerelmes leveleket küldött egy és ugyanazon napon, melyekben a sebenbrunni kertben „légyottéra hívták meg őket. Az öreg urak pontosan jelentek meg, a fiatalok azonban a megjelölt helyen bokrok mögött gyönyör*) Lásd lapunk i. é. októberi számait. ködtek abban, hogy a rászedettek órákon át esőben fel- és alá sétálgatván, várták a hölgyeket, kik természetesen soha sem jelentek meg. Eötvös másik barátja, a szó legnemesebb értelmében barátja, Szalay László, ez idő tájt még sokat foglalkozott a költészettel; a két ifjú ember sok irodalmi tervet csinált a jövőre nézve és igen különös,hogy Eötvös, ki tökéletesen költői természet volt, ugyanazt tette föl Szalayról, és így oly tehetséggel ruházta föl, melyet a szellemdús és kiváló tehetségű történetíró teljesen nélkülözött. Igen jellemző Eötvös és Szalay baráti viszonyára a következő történet. — Az 1830-iki év augusztus havának egy napján — Eötvös és Szalay 1813-ban születvén, ekkor 17 évesek voltak — Szalay váratlanul teletömött útitáskával Eötvöshöz rohant. Kérte barátját, hogy gyorsan öltözködjék és kisérje el a Margitszigetre. — Oda érve, Szalay egy félreeső rejtett helyet keresett. Ott letelepedvén, Szalay fölbontotta útitáskáját és egy csomó újságot húzott ki abból. Ezek a párisi júliusi forradalom részletes leírását tartalmazták. A két ifjú ember mohón olvasta el az újságokat. Ekkor Szalay lelkesen fölkiált: „Barátom! ürítsünk egy poharat a nemzetek szabadságára!“ Kivonván táskájából egy pár palack pezsgőt és órák hosszáig időztek az elhagyott helyen, fecsegve a nagy politikai események fölött. Ekközben beenteledett. Az ifjak feje fölött a hold szelíd fénye világított, lábaiknál a Duna habjai megtörtek. Szalay ekkor tárczájából két levelet szakított ki és az egyiket barátjának nyújtván, mondá: „íme,iiderre nevedet!“ és maga is ezt tette. Ezután a két nevet palaczkba tevén, jól bedugaszolta azokat és a Dunába dobta. „így,“ mondá utánuk pillantva, „ezek messze, messze úsznak, egészen a Fekete tengerbe és tudja az Ég, még hová, elvégre mégis megtalálja valaki és igy legalább e módon nevezetes emberekké leszünk.“ — A két barát megölelte egymást és nemsokára Pestre vitte őket a csalnak. Várjon megtalálta-e valaki e két palaczkot, arról senkinek sincsen tudomása; de hogy a két fiatal ember nevezetessé lön, azt tudja minden művelt ember a világ egyik végétől a másikig. 1830-ból még egy másik történet emléke maradt fen. Ugyanis ez évben jött Ázsiából ama kellemetlen vendég, mely miatt valamennyi tanintézet és így az egyetem is bezáratott. A kolera annyira megzavarta a hatóságok fejét, hogy a legtarkább rendeletek bocsájtattak ki, melyek egymással homlokegyenest ellenkeztek, így a pesti egyetem tanulóinak haza kellett utazniok, de egyidejűleg elzáratott a híd, hogy Budára át ne hatoljon a ragadós betegség. A Dunán túl lakó tanulók tehát a legnagyobb bajban voltak, az egyetem előtt összegyűltek, Palocsay, Eötvös kebelbarátja lóra szállt és megparancsolta a dékánnak, hogy az egyetem zászlóját kiadja és a lelkesült ifjúságot a híd felé vezette ; ott az őrséget jól elverték és lefegyverezték és a fiatal emberek Budára vonultak, honnan azután mindenfelé elszéledtek. Másnap egy nagy néptömeg szintén megkisérlette, erőszakkal utat nyitni magának a hídon, de a katonai őrség már meg volt erősítve és igy nem sikerült a megrohanás. Ámbár Eötvös ez időben Ercsiben időzött, ama benső viszonynál fogva, mely őt Palocsayhoz fűzte, Eötvöst tartották az egész zavar intézőjének és a kormány e hitben még megerősödött, mivel Eötvös arczában kék folt volt. Hiába erősítette, hogy egy szamár rúgta meg őt, a kormánykörökben szilárdul hitték, hogy ő a vétkes és azért nem szűntek meg őt forradalmárnak tekinteni. 1836-ban Eötvös nagy utazásokat tön és pedig legnagyobb részt Forgách Lajos gróf társaságában. E körülmény Eötvöst majdnem kellemetlenségbe ejtette. Olaszországi útjukban egy nap két ismeretlen úriember megjelenik Eötvösnél és kihívták párbajra. Hiába erősítette Eötvös, hogy ő a kihívó fél nevét most először hallja, a segédek szilárdul ragaszkodtak kihívásukhoz. Eötvös tehát megnyugodott sorsában, csak az okozott neki nagy bajt, hogy egy ismerős lelke sem volt, kit segédnek fölkérhetett volna. Forgách is több napi kiránduláson távol volt.— Elvégre mégis talált segédeket és elment a meghatározott helyre. — Mielőtt a párbaj kezdődött volna, Eötvös ismét kérdezősködött annak oka után. Az ellenfél egészen feldühödött a szemtelenségen, hogy még kérdezősködni merészel, midőn annyira megsértette egy tisztességes család becsületét, midőn leányát kihívó módon követte. Eötvös határozottan kinyilatkoztatta, hogy sem a leányt, sem az atyját sohasem látta. „Ön csakugyan Forgách gróf?“ kérdezé az idegen. „Nem, az nem vagyok!“ felesé Eötvös. „De ön ott és ott lakik?“ „Igen!“ „De ott értesülésem szerint Forgách gróf lakik ?“ „Bizonyára, csak hogy a rejtély kulcsa az, hogy én Eötvös báró vagyok, ki Forgách gróf társaságába«» utazik és vele lakik.“ — E fölvilágosítással, természetesen, vége volt a párbajnak. Eötvös egyenes lelkülete mellett tanúskodik a következő történet. Egy most hírneves bankár 1841-ben Eötvösnek egy pénzügyi műveletet ajánlott, melynél jó sokat lehetett volna nyerni, úgy látszik, arról volt a szó, hogy Eötvös mint alapító vegyen részt az akkor épen alakuló lánczhíd-részvénytársulatnál. Az alak egészen tisztességes, Eötvösre semmiképen sem kompromittáló volt, mindazonáltal ez pillanatnyi habozás nélkül azt válaszolta: „Szégyenleném magamat, ily pénzt elfogadni. “ „Ha ön szégyenli magát, ily pénzt elfogadni, báró úr, akkor önből soha sem válik gazdag ember! “válaszolt a bankár és igazat mondott. Eötvös egész életében nem fogadott el garast, melyet nem érdemlett meg tisztességesen, és valóban soha sem lön gazdaggá. Eötvösnek későbbi életéből eléggé ismeretes találkozása Schmerlinggel. 1863-ban Eötvös az akkor felette hatalmas államminiszternél az alföldi ínség ügyében látogatást terén, ottlétének egész ideje alatt szorgosan mellőztetett a politika. De távozása alkalmával a hatalmas miniszter túlsúlyának érzetében azt kérdezte Eötvöstől, mikor fogják elvtársai a jelenlegi minisztériumot felváltani. Eötvös mosolyogva válaszolt: „Ha mi szabadelvű magyarok váltanék fel a a jelenlegi minisztériumot, az nem volna elég bozzantás, előbb az ő-conservativoknak kell a jelenlegi minisztériumot megdönteni, akkor fognak csak a szabadelvűek Magyarországban a kormányra jutni.“ Schmerling erre nekibátorodott és dölyfös modorában mondá : „Majd meglátjuk, kedves Eötvös!“ A kis Eötvös e perezben egy fejjel magasabbnak érezvén magát, mondá: „Igen is, meglátjuk, kedves Schmerling!“ Schmerling elpirult, érezte, hogy esztelenséget követett el, azért Eötvöst excellentiásnak czimezte. .. „Köszönöm — mondá Eötvös,— én én oly kevéssé vagyok excellentiás mint önnek kedves Eötvöse!“ Ezelott és máris az ajtón kivül volt. Eötvös e határozott jellemének jelét már ifjúságában adta és a Schmerling-féle történetet csak azért hoztuk föl, hogy egy hasonló esetet beszéljünk föl, mely vele ifjúságában történt. — Midőn édesatyja öt legelőször mint fiatal embert Reviczky kanczellárnak mutatta be, ez utóbbi az ifjú Eötvöst „öcsém“-mel szólította meg és a beszédben tegezte. Eötvös erre az excellentiás urat „bátyám“-mal szólította meg és szintén Mai számaikhoz fény melléklet van csatolva. Pest, decz. 7. (A Ranolder-ügy és Pest városa határozata.) T. collegánk, a „Magyar Állam“, ma örömzajban tör ki Pest városa közgyűlésének azon határozata felett, hogy a Ranolder-féle iskola számára a kívánt telket ingyen megajánlotta ; egyúttal ismételve megtámad bennünket , hogy a közgyűlést idejekorán figyelmeztettük az ilynemű határozat törvénytelenségére. Nézetünk szerint a törvény azért hozatik, hogy mindenki által megtartassék. Márpedig a tegnap idézett törvény és miniszteri utasítás sokkal világosabb, minthogy további magyarázatra szorulna. Nem melléktekintetekből, semmiféle ellenszenvből, hanem a törvény iránti tiszteletből ellenezzük a Ranolder-féle ajánlat elfogadását s épen ez okból ellenezzük azt továbbra is, midőn a kormányt Pest városa törvénytelen határozatának megsemmisítésére felhívjuk. Pest városa még az illető törvény 38-ik §§-a azon meghagyásának sem tett eleget, hogy közoktatási költségei fedezésére fekvőségekben vagy készpénzben iskolai alapot alkosson s azt évről-évre szaporítsa, sőt ellenkezőleg kormánysegélyt akar igénybe venni. Ily körülmények közt, még akkor is, ha a törvény világosan nem rendelné, a józan ész követelményét képezi, hogy a kormány meg ne engedje, miszerint Pest városa vagyonát felekezeti iskolák alapítására adja, melyekhez neki semmi köze, miután saját iskoláit közöseknek nyilvánította. (A magyar vasúti kölcsön főleg Londonban fog aláírásra kibocsáttatni és jegyeztetni, s e czélra e napokban érkezik a londoni bondholder bizottmányának egyik tagja Bécsbe és Pestre, hogy ez ügyet véglegesen rendezzék. A kilátások igen kedvezők. Fest, de ez. 7. „Még két ily indítvány, s Tisza Kálmán lehetetlenné van téve a parlamentben“! — Így nyilatkozott előttünk egy, az országgyűlési pártokon kívül álló, tehát ítéletében tárgyilagos egyéniség, midőn a balközép vezére múlt szombaton hírhedt indítványát tette. E jellemző állítás helyességét a tapasztalata által máris igazolva látjuk, amennyiben Tisza úr perbefogatási indítványa távolról sem gyakorolta azon megdöbbentő hatást, melyre számítva volt, hanem országszerte inkább derültséget idézett elő. A magyar embernek, számos hibái mellett meg van az a jó tulajdonsága, hogy semmit sem vet meg jobban az idétlen pathosznál s józan phlegmája rendesen meg szokta védni azon sületlenségtől, hogy ágyúval induljon verebeket lőni. Pedig kétségkívül ebbe a hibába esett Tisza Kálmán, midőn — talán megirigyelve azon babérokat, melyeket a máskor oly hallgatag Plachy Tamás rögtönzött, de tagadhatlanul a maga szempontjából talpm esett beszédével aratott — pártjának e szerény tagját tulliczitálni óhajtván, egy utóvégre jelentéktelen localis esetből erőnek erejével országos cause célébre-t akart csinálni. Mert ha a nógrádi eset csakugyan olyan természetű volna, hogy miatta a belügyminisztert józanul vád alá lehetne helyezni, ha a nógrádiakon csakugyan oly égbekiáltó sérelem követtetett volna el, hogy az a törvényhozás példás megtorlását igényelné , vájjon ez esetben nem lett volna-e természetesebb és illőbb, hogy a vád alá helyezési indítványnyal maga azon nógrádi képviselő lépjen fel, ki azon ügyben a minisztert interpellálta s ki bizonyára legjobban ismeri az állítólagos törvénysértés horderejét ? De Plachy Tamás ezt nem tette; esze ágában sem volt ilyesmit tenni, valamint hogy az egész baloldalon nem volt senki, aki, midőn Tisza Kálmánt üléséről felemelkedni látta, csak távolról is sejtette volna, hogy mily iszonyú tervet forral agyában a baloldali kör , mindenható parancsnoka. Márpedig azt Tisza úr hiába arrogálja magának, hogy egész pártjában egyedül ő az, kinek elég éles látása van arra, hogy