Pesti Napló, 1872. április (23. évfolyam, 76-97. szám)
1872-04-05 / 79. szám
879. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. ▲ lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Péntek, április 5.1872. 23. évi folyam. Hirdetmények díja; 9 hasábos petitsor egyszeri kikötésnél fiuikr. Előfizetési feltételek; Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . . . 1 frt 85 kr. 3 hónapra . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra . . . 11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napja is történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Bélyegvirs külön Nyilttér: 5 hasábos petitor 26 új kr. Előfizetési felhívás „PISTI MPLIdra. Előfizetési árak: Egész évre.........................22 ft. Félévre.............................11 ft. Negyedévre......................5 ft 60 kr IW Külön előfizetési íveket nem küldünk szét Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala” czim alatt Pest, ferencziek tere 7 sz. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest, április 4. Mindannak daczára, amit az utolsó hetekben Horvátországról hallottunk, mi azt tartjuk, hogy a ma összehívott horvát országgyűlés kedvező auspiciumok között fogja megkezdeni működését. Kedvező jelnek tartjuk ugyanis azt, hogy a horvát politikusok egytől-egyig ismerik a magyar kormánynak álláspontját a szóban forgó vitás kérdésben. A többszörösen megindult, s ugyanannyiszor félbeszakított alkudozásoknak legalább megvolt azon egy eredményük, hogy a két alkudozó fél egymás nézeteit megismerte. A horvát politikusok tudják, hogy a magyar kormány, a magyar államiságnak őre, miben enged, miben nem. Ha a horvát országgyűlés vezértagjait nem a szenvedély, hanem az államférfias higgadtság fogja vezetni, akkor e körülmény valószínűleg lényegesenkönnyíteni fogja a kölcsönös capacitatiót. A választási mozgalom azért előreláthatólag nem egyszer fog medrén túl csapni. Ez nem is volna nagyobb baj, s ez ellen nem is lenne semmi kifogásunk. Csak azt tartanók kedvezőtlen körülménynek, ha a választási mozgalmat a vezérek törvénytelen tüntetésekre használnák fel. E tekintetben is azon remény biztat, hogy a horvátok a közelmúlt tapasztalatain okultak. Eljárásuknak csak akkor lehet eredménye, egész politikájuknak bárminemű sikere, ha elejétől végig egy tapodtat sem hagyják el a törvényesség terét. Kérdezzék meg önmaguktól, mit használt nekik a septemberi manifestum? Nem ez a sikerre vezető politikának módja. Aki pactálni akar, az nem kezdheti munkáját a létező pactum lábbal tapadásával, aki kibékülni akar, az ne kezdje fenyegetésekkel. Törvénytelenségből kiindulva, nem alkothatni tartósságot igénylő törvényt. " A magyar kormánynyal folytatott alkudozások egész menete az, ami az alkudozások közben és után történt, szintén a gondolkozásra és önmagukba térésre késztetheti a horvát politikusokat. Tapasztalhatták, hogy a parlamenti többség minden tekintetben helyeselte a miniszterelnök egész eljárását. Láthatták, hogy a többség nemcsak nem defavoyálta kormánya magatartását, habár az vezetett is közvetlen sikerre, hanem még egy kérdést sem tett, mely talán mindenféle félremagyarázásokra szolgáltathatott volna alkalmat. Többség és kormány a horvát kérdésben egy volt. A horvát politikusok azonban még az ellenzék magatartásán is okulhattak. Habár a baloldal padjain meg volt a hajlam — legalább közlönyének egy feltűnést okozott czikke azt mutatta , a kormány rovására kizsákmányolni a horvát alkudozások sikertelenségét , mégis csakhamar erőt vett az ellenzéken is a hazafias belátás és nem izgatott oly kérdésben, melynek elmérgesítése Magyarország egyesült ellenségeinek egyik fő törekvése. A horvát politikusok ne felejtsék el azt, hogy a mi ellenzékünk minden politikai bűnei és hibái mellett — magyar. S mindenekelőtt az egész horvát politika kiindulási pontját válaszszák meg jól Zágrábban. Ha compromissumot akarnak, jó, ha harczot és diadalt, akkor csak saját kárukra működnek. Mi nem kívánjuk, hogy a horvát ellenzék a saját fontosságát kisebbnek tartsa, mint amilyen az valóban, de az öntúlbecsülést horvát részről végzetes hibának tartanák. Ha Horvátországban a horvát kérdést nem megoldani, hanem azt „magyar“ kérdéssé kitágítani akarnák, akkor ez őrjöngés volna, mégpedig olyan, melyben rendszer sincs. A megoldatlan horvát kérdés seb a magyar államtesten, de nem olyan, mely azt bárminemű fa nettójában gátolná. E sebbel testén a magyar állam, ha kell, kifejtheti egész erejét és képességét. E tekintetben Magyarország nem hasonlít Ausztriához, és Horvátország sem Csehországhoz. Elsősorban is mindenekfölött maga Horvátország sínylené meg, ha politikusai vakon neki akarnának rohanni a falnak. Már eddig is mily nagy erkölcsi és anyagi kár Horvátországra nézve az az idő, melyet a sivár küzdelemben elveszített. Horvátországban mindent még csak ezentúl kell tenni, ott annyi érdekkielégítést, annyi szükséglet tekintetbevételt sürget. Az utolérhetlen utáni hajhászásban ne veszítse el Horvátország a jelen drága pillanatait. Ne higyjék magukat a horvátok veszedelmes, félelmetes ellenségnek; a saját érdekükben kérjük őket , ne álljanak velünk szemközt ferde álláspontra. A horvát kérdés kiegyezkedés vagy alku, de nem harcz. Az utóbbi napokban sokat beszéltek a csehekről, a cseh és horvát ellenzék közötti állítólagos szövetségről, cseh küldöttek útjáról Zágrábba. A csehek — ezt már régóta tudjuk — abban a betegségben szenvednek, amit a németek „Grössenwahr“-nak neveznek. Ez sokat megmagyaráz és sokat megbocsát. A csehek azonkívül is Hohenwarth bukta óta oly kedélyállapotban vannak, hogy egész maguktartása rég túllépte a beszámíthatás határát. Ne adják magukat odaa horvátok egy őrjöngő politika dupejévé. Az a sokat emlegetett érdeksolidaritás az osztrák-magyar monarchia összes szláv elemei között, nem egyéb fictiónál. Nincs annak tényleges tartalma, még egy szemernyi sincs. Azok a csehek, kik az osztrák kormánynak sem válhatnak többé veszedelmesekké, bármennyire dullanakfuljanak is, s kik midőn hatalomra kerültek, hóbortjaik, túlzásaik által mindent, amit megnyertek, csakhamar compromittáltak, azok most arra vetemednek, hogy botor harcrokba bele akarják vonni Magyarországot is. Kérdezzék meg magukat a horvátok : mit adhatnak nekik a csehek, mit adhat az egész feudalis-foederalista liga, még arra a számba sem vehető esetre is, ha politikájuk sikerre vezetne. Egyszer már keze ügyére dolgoztak a horvátok a reactiónak, mi volt e szomorú munka foganatja? Örüljenek inkább a horvátok, hogy végtére kibontakoztak az osztrák válságok cacsából. Most egy tényezővel van dolguk: Magyarországgal. Aki őket bele akarja vonni a foederalista ellenzék tömkelegébe, az nem barátjuk, hanem ellenségük. Tehát: ildom, józanság, önismeret! Óvakodjanak Zágrábban a túlhajtástól s az ügy szükségtelen complicatiójától. Magyarországgal szemközt a horvát politikusok úgy jutnak legtovább, ha teljes jóakarattal ráállnak a törvényes térre, és ott formulázzák a teljesíthető igényeket. Egész eljárásuknál ez a vezérelv lebegjen előttük . Magyarországnak nem imputálni semmi olyast, aminek teljesítése a priori kérdésessé tenné az új pactum tartósságát. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. Visszaemlékezések szerkesztői pályámra. Irta: SZILÁGYI SÁNDOR. (Lásd a „P. N.“ i. e. 69. számát.) V. Betiltott helyek azEmléklapok“ VII-dik füzetében. Vessünk egy tekintetet az elkobzott VII-dik füzet betiltott helyeire. Jellemző ez a korra nézve és tanulságos is, mert az volt az első lépés azon viszonyok felé, midőn a hivatalos lap szerkesztőjét, a sajtóhatóság pöffeszkedő nagy mogulja megidézte azért, mert Kubinyi Ágoston múzeumi igazgató neve után, a hivatalos jelentés végén ez állt: kir. tanácsos (az volt) és nem császári tanácsos, mert Obernyik egy czikkében egy vers-idézet azt mondja, hogy a huszár meghal a királyért — neki csak a császárért szabad meghalni — s nem értette meg, hogy e versidézetet falsifiálni nem szabad, midőn Heckenast egy naptárát betiltották e mottóért: „és magyar, áll Buda még!“ Furcsa idők voltak azok, midőn száz meg száz ilyen dolog történt, melyeket ma anekdotáknak veszünk s gyomrunkból nevetünk rajtok! Akkor is nevettünk volna — ha nem lettek volna annyira szomorúak. Tehát — tekintsük meg ez idők felé az első lépést. Bizonynyal, mint látni fogja az olvasó, erős dolgok voltak azok, melyek miatt az „Emléklapok“ eltiltották, számottevők szabadsajtó viszonyok közt is. De nem meggondolatlanság, nem hetvenkedés volt az tőlem, hogy mégis lehetőnek tartottam megjelentetésüket. Az „Emléklapok“ lépésről lépésre foglalt tért, minden füzete hozott valamit, mi szabadabb szó volt mint az, mi a megelőzőben foglaltatott, de mindig nagy ugrás nélkül. Utolsó ideig nem érte szó miatta, s az első megintás, a lefoglalás, az elkobzás, a VII-dik füzet kinyomása, a régi folyam betiltása, s az uj folyam sajtóhatóság elé terjesztése oly gyorsan követték egymást, mint az országos kormányzósági s térparancsnoksági változások, s ez utóbbit illetőleg egy humánus és méltányos embernek felcserélése egy rideg bornirt Haudegennel. A változásra nézve legkevésbé sem voltam tájékozva: épen abban állott a rendszer utálatos önkénye, hogy hagyta s elősegité annak elkövetését, mit ő el volt határozva megtorolni. Csodám hát, ha én a füzet elejére tettem Szász Károlynak egy szabad röptű versét „A rab ?“ A magyar költők még nem kapták meg — mert nem is voltak rá utalva — hogyan lehet úgy írni, hogy a magyar szív megértse,miről van szó, a pedáns cseh betűszagláló pedig épen azt ne lássa meg benne a mi van. Midőn pár évvel utóbb Arany egy pohárköszöntésében az összeütött poharak hangjáról mondá, hogy „csörgése szóljon hogy kikért, és szóljon az, hogy hallgatok“, a magyar ember jól tudta, hogy a láncz csörög, míg Prottmann valószínűleg azt hitte, hogy a pohár is csörög! A Rab leplezetlenül kimondó azt, mi Arany versében leplezve áll. Egyedül ül a rab börtönében. Tudja, hogy ártatlanul szenved, s e gondolatban vigasz is kin is van. A rab szemében könyek ülnek, szivében sötét gondolatok járnak. Látja nejét özvegy bubán, látja gyermekeit, kiket életében árvákul hagyott. Ah Istenem! olyan mindennapi dolog volt az akkor, annyira az életből véve! Dem a rabot édes hangok költik fel, a börtön ablakán egy kis madár cseveg. „Mit akarsz itt kis madár ? hisz a börtönben nincsenek lombos árnyak! hogy tudtál ide jutni?“ — ,Nem madár vagyok én — mondá ez — kit a tél elűz, s a tavasz visszahoz, én siró kedvesid üdvözlete vagyok. Szárnyakat öltöttem s vigaszt, szeretetet hozok neked tőlök. Nyisd fel ablakod!‘ — „Az ablak zárva van, nem ereszthetlek be. A börtön levegője nehéz, s te, ki a szabadsághoz szoktál, meg is fúlhatnál. Hanem te csak beszélj, úgy is meghallgatlak. Beszélj kedvesimről, bánatjukról, a szegény hazáról.“ — És a madár beszélt, és a rab hallgatta. Arcza kiderült, fényes lett, annyi vigasztalót tudott mondani. De végre elkészült a madár, mely az őt vigasztalónak így felelt: „Megyek már, így felelt szelíden a madár, Küldőimhez vissza kell, hogy repüljek már, Maradnék szívesen, de lásd értem nem más, Egy rövid üdvözlet, egy röpke sóhajtás. És mert el kell szállnom. Látom távol, távol Messze a börtöntől, messze a hazától, Fel s le jár a király egy kert fái alatt , Oda repülök el, mint sebes gondolat. Felszállok a fára, mely alatt megpihen, És dalolni fogok bánatos szelíden, Mindaddig dalolok börtön kínairól, Mig a rabok sorsán a szive megindul.“ Itt aztán valami volt mondva tanácsadóiról, de biz azt csak kipontozva mertem oda tenni. A rab pedig felébredt, csak álmodott. „Most is sötét és van börtöne fenekén. Most is halvány arczát hosszan végig futja kiapadatlanul két szeme patakja.“ Neje gyászruhát visel árva gyermekével. Számára nem volt kegyelem szava, s „Most is lánczokon nyög az elesett haza.“ Érté és érzé e költeményt mindenki akkor. Két más vers követte azt, melyeket hasonlag nem kimélt meg az Armee-Polizei ollója. Az egyik: „Ne húzd czigány“ Berecztől. A czigány Rákóczy indulóját hozza, s ez minden bánatot felszabgat a magyar szivében. Kéri, hogy ne húzza. Törje össze hegedűjét, menjen a síkra, temesse el. „Minek élne velünk bitbánatra Hegedűdnek búbánatos hangja ?! Holt menyasszonyt s nászi koszorúját Egymás mellé egy mély sírba zárják.“ Hagyja el énekét, hagyja el dalát, melynek ábrándos viszhangját úgyse tudnék visszaadni. „Minek a dal, a mi fölhevítsen, A magyarnak kardja többé nincsen, A ki nyugszik künn a temetőbe, Minek annak a czigány zenéje ?“ Akkor már a Rákóczy dalt nem volt szabad hozni, természetesen írni sem volt szabad róla. Ez is benn maradt. A másik vers Mentovichtól volt: „Virágaim.“ A költő szól kedvesének : ne bámulja, ha nincsenek virágjai, ha mint régen tarka szegfűt,piros rózsát nem adhat neki. Az ő szívében csak egy virág maradt fenn : a bánaté. A többit a hazának adta a halott koszorúnak. Ezek már hát nem is tartoztak szorosan a forradalmi költészet keretébe. Politikai versek voltak, az akkori hangulatot, érzelmeket kifejezők. S amint a sajtóhatóság figyelme fel lett keltve, hogy minő hatást lehet ezekkel elérni, s mennyire ébren tarthatni egy egy ilyen dallal a közérzületet, természetesen egész éllel ellenök fordult a hatóság haragja. Szorosan a forradalomból vett vers, mely nem láthatott világot, csak egy volt e kötetben : „Damjanics“ névtelentől. (Nem tudom ki küldte be). Nem tartozott e kor jobb elmetermékei közé; tele bombaszttal, nagy szavak, de sok helyütt az erő és tehetség kétségtelen nyomaival. Compositiója is gyarló, de nyelve gyakorlott, folyékony. Elbeszélése annak, mint gyakorol Damjanics vendettát a rácz földön, esketi fel a honvédeket, hogy kegyelmet nem osztanak, mondja el, hogy kiirtja a ráczokat s utoljára magát öli meg, s végül a szolnoki csata rohama. Nem annyira a vers, hanem a benne elmondott tények bírtak érdekkel, nem frázisai hatottak, hanem hangjának merészsége. Költemény, milyet csak a megelőző évi forradalmi lapokban talál az olvasó. A prózai dolgozatok közül kettő nem jelent meg a következő füzetekben, kettő csak csonkán láthatott világot. Azok voltak: Orsová 1849 augustus első napjaiban, töredék a „Magyar ménekvők török földön“ czimű munkából, mely idő közben egészen megjelent s Philhungura novella tőlem, melyért még én tartozom köszönettel az Oszvald-házi hatalmasságnak, hogy akkor azt a censurát gyakorolta irányában, mit ma magam gyakorolnék — természetesen más szempontból. Az utóbbi rovatba estek az akkori viszonyokra nézve a legtanulságosabbak. A mik egészen kimaradtak, főként a versek, annyira ellentétben állottak a fennálló rendszerrel, ennek az igazat annyira szemébe mondta, s mindenek fölött anynyira izgattak ellene, hogy elnyomásukat az ostromállapot létezése teljesen indokolta. De ezek nem igen nyújthattak tájékozást arra nézve, hogy a szuronyhatalom mit nem fog existentiája érdekében megtűrni. Ezek azonban már világosan mutatták. Csengery Szemere Bertalanról írt egy kitűnő jellemrajzot. Ebből kihúzták Szemerének az esküdtszéki intézmény mellett 1843-ban országgyűlésen elmondott beszédét. Tehát mutatta , hogyan gondolkodnak azon körökben az esküdtszékről. Jókai „Szenttamási György“ czim alatt irt egy novellát. A dolog Szent Tamáson történt melyet a ráczok feldúltak, kiirtván magyar lakosságát. Egy magyar megmenekült. Ez aztán arra szentelte életét, hogy boszút álljon vett sérelmeiért. Megjelent a szegedi népgyűlésen, a galicziai katonák közt, a csatatéren izgatva, küzdve,rettenetes dolgokat követve el. Valóban rettenetes kép, mely az embert borzalommal tölti el. Erőteljes nyelve, rajza, alakjai, gyönyörű stílja nem téveszthetik el hatásukat. Egészben nem is bántotta a rendőrség , hanem ahol ez a szó fordult elő, haza vagy hazafiság, azt mind ki kellett hagyni. Persze a novella ezzel csonkult, de nem vesztett. (Vége köv.) Fest, április 4. (A képv. választások.) Mint halljuk, a törvényhatóságok a választási középponti bizottmányok alakítására még e hó végnapjaiban fogják megtartani a közgyűléseket Az orsz. képv. választások az aratás előtt mennek végbe, az uj országgyűlés júliusra fog egybehivattatni. (Zágrábból) a következő táviratot vettük: „A( Kossuthtal való szövetkezés terve a csehek által, bármint tagadják azt most, itt megpendíttetett. A küldöttség alakítása is tény, s hogy a dolog egyelőre abbanmaradt, azt csakis Mazuranics felszólítása okozta, ki e tárgyban a cseh és a horvát nemzeti párt vezéreivel nem tudott megegyezni.“ A „P. Napló“ levelei. A Deák párt köréből. Nagy-Kanizsa, mart. 31. (Csengery Antal képv. jelöltsége.) Az ápril hó 18-án megejtendő városi tisztújitás ügyében egybehívott előleges tanácskozmány tárgyai között felmerült a jövő országgyűlési követválasztás is; nem azért, mintha a megválasztásra kijelölt képviselő iránt határozott megállapodás már régen nem lett volna, hanem egyszerűen azért, hogy amit eddig egyenként éreztünk, amiért a város összes lakossága s a választókerület pártkülönbség nélkül lelkesül. Csengery Antalt, az ország s különösen városunk büszkeségét, leendő követünküt nyilvánosan is, újra testületileg kikiálthassuk. Ki is kiáltottuk őt egyhangúlag s a baloldali ellenzéknek becsületére válik, hogy félre téve az elfogult pártgyűlöletet, nem tett ellenvetést Csengery Antal jelöltsége ellen, kinek a városunk oly sokat köszönhet, ki oly sokat tett Kanizsáért a lefolyt 3 év alatt, mióta annak országgyűlési képviselője. Csengery Antal Nagy-Kanizsának városháza felépítésére 180 ezer forint kamatnélküli kölcsönt eszközölt ki részlettörlesztésre; az ő érdeme a helybeli volt 6 osztályú gymnasium 8 osztályúvá történt kiegészítése, az ezreket jövedelmező kövezetvám az új Klinker-uton, Kis-Kanizsának ő eszközölt ki templomépítésre 25 ezer frt kölcsönt, a nagykanizsai elemi iskoláknak 4600 frt államsegélyt; neki köszönhető, hogy városunkban polgári iskola fog felállíttatni s az ügy a minisztériumnál már tárgyalás alatt van. E néhány adatból is kitűnik, hogy Csengery Antal rövid 3 év alatt annyit tett Kanizsáért, amennyit még eddig senki nem volt képes tenni egész életén keresztül. Nagy-Kanizsa anyagi és szellemi emelkedése nem csak az egész vidékre, az egész választókerületre, hanem az egész Zala megyére gyakorol áldásos befolyást, mely Csengery jótékony és munkás szellemének köszönhető. Ezt tudja nálunk mindenki, úgyszólván még a legutolsó gyermek is, így igen természetes, hogy az ellenzék sem hajlandó pártját az által nevetségessé tenni, hogy Csengery ellenébe valakit felléptessen. Ha valaki Csengery érdemeit eltagadja, az arctul csapja a méltányosság fogalmát, meggyalázza a magyar őszinteséget, érzékeny sebet üt a hazafias érdemen, mert a tényeket eltagadni, meghazudtolni nem lehet. És mégis találkozott egy ember Kanizsán, akit nem a pártszenvedély, hanem az egyéni irigység annyira elvakított, hogy képes a tényekkel szemben kijelenteni azt, hogy Csengery Antal semmi érdemet sem szerzett magának Nagy-Kanizsán, s midőn saját pártbelijei figyelmeztették, hogy e merész cynismus a gyenge füllentés határvonalát is átlépi, azt felelte, hogy ő nem hivatalnok, hanem független ember, tehát kimondhatja szabadon meggyőződését. Ez az ember a főbírói hivatalból csak a megye új rendezése alkalmával cseppent ki s íme csak most árulja el, hogy amíg hivatalnok (főbíró) volt, nem volt független ember, mást beszélt, mint a mi meggyőződése, mert állításából az következik, hogy csak az lehet független, csak annak lehet nyílt meggyőződése, a ki nem hivatalnok. Ez az ember a városi tisztújítások alkalmával polgármester akart lenni, talán azért, hogy függetlenségét s a hivatalnok egyik legfőbb erényét a meggyőződést egy falat hivatalért megtagadja, mert fennebbi állítása szerint neki csak addig van függetlensége, csak addig van meggyőződése, míg hivatala nincs. Magától értetődik, hogy nyilatkozatával a már csaknem biztos kilátásban volt polgármesteri hivatalát azonnal agyoncsapta. Saját párthíveinek józanabb gondolkozású része is faképnél hagyta, elhatározván, hogy a polgármester választásnál inkább szavaz a jobboldal jelöltjére, mint olyan baloldalira, ki úgy beszélt, a mint azt ez ar tette. Ilyen a közvélemény hatalma, azon közvéleményé, melyet a hazafias és polgári működés terén szerzett érdemek hódítottak meg. x.—y. Vasmegye, ápril 1. (Fáik Miksa jelöltsége.) A nyilvánosságra került hírek megcáfolásául tudathatom, hogy a kőszegi kerület képv.jelöltje most is Fák Miksa, s az ő népszerű neve körül oly tekintélyes párt csoportosul, hogy megválasztatása nem szenved kétséget. Egyszersmind tudósíthatom, hogy megyénk Deákpártja közelebb testületileg nyilatkozatot fog tenni, melyben visszautasittatnak mindazon hírek, mintha pártunk többsége s nem csak egy kis töredék tette volna azt a pronunciamentet, melyről ellenzéki lapok oly nagy hűhót csaptak. Lugos, mart. 31. (Szende Béla képv. jelöltsége.) A megyei Deákpárt megalakítása után, ennek alapszabályai értelmében, a lugosi választókerület Deákpárti albizottmánya ma alakíttatott meg. A gyűlés oly tekintélyes volt, mind a megjelent tagok számát, mind azok befolyását tekintve, minőt Krassóban még nem láttunk. A gyűlésen körülbelül 300-an voltak jelen; magyarok és románok egyaránt s örömmel constatálhatjuk, hogy a románság körében a Deák-párt mind inkább tért nyer s egyes derék román férfiak vetekednek a magyar ajkuakkal pártunk megszilárdítása érdekében. A gyűlés megválasztó Parvy Józsefet elnöknek, Pausz Jánost s Kósa Ádám lelkészt alelnököknek, Schmidt Györgyöt, Jankovich Bélát, Gyurgyevitset és Jóó Pált jegyzőknek, választott bizottmányi tagokat és bizalmi férfiakat s ezután a képviselőjelölt felállításáról tanácskozott. Képv.jelöltül egyhangúlag, szivvel-lélekkel Szende Béla kiáltatott ki s a lelkesedés után ítélve, melylyel e név mindenütt fogadtatott, kételkedni sem lehet megválasztatásán, örömmel, büszkeséggel tűzzük ki megyénk szülöttje s oly népszerű férfia zászlóit és lelkesedéssel hangzik egész kerületünkben : Éljen Szende Béla képviselőnk!