Pesti Napló, 1872. december (23. évfolyam, 278-301. szám)

1872-12-01 / 278. szám

278. szám._______________________• Vasárnap, deczember­­ 1872. 23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó-h­ivatal: y Előfizetési feltételek: Hirdetések T­­T1 Pj niT TT A TT A E szintiig, mint előfizetések A lap szellemi részét illető minden A lap anyagi részét illető közi» n ^ ■ ■ |%| N­ ■ H B 1 hónapra . . . 1 frt 85 kr. J a közlemény jt^szerkesz­tőséghez ^nyek (előfizetési pénz, kiadás | I1| II I | I | |i jf 6 hónapra .' U ” KIADÓ-HIVATALBA körüli panaszok, hirdetmények) a JLm mMmtS IW mJLh wJLb Jl­ 1 oJL nass JLm Az esti kiadás postai különküldé- (ferencziek­ tere 7.«*.) " - seert felulfizetés havonkint 30 kr. ’ Bérmentetl­en levelek csak ismert kiadó­ hivatalhoz intézendők. DDACrj I ló I A JU Q kén küldendők, kezektől fogadtatnak el. * «■ tJ * ' VX _I_J X ív A JA. 1 / JA. O. napjait történik is, mindekkor a hó elso -------­° * napjától fog számittatni. Előfizetési Felhívás „PESTI min. Előfizetési áruk: Éve­l évre ...................22 ft. Félévre............................k­ft. Negyedévre....................5 ft 60 kr 0** Külön előfizetési ívüket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések, a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala" éssim alatt Pest, ferencziek­ tere 7 a*. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, nov. 30. Gr. Lónyay Menyhért 1871. nov. 14- dikén tette le az esküt, mint magyar mi­niszterelnök. Ugyan e napon vette át a kormány vezetését és nov. 16-dikán mutatta be magát és minisztériumát a képviselőháznak. A Lónyay-kormány mindössze egy év és néhány napig vezette az ország ügyeit. Ma délben íratott alá az okmány, melyben fölmentését kéri. Ha e rövid évet áttekintjük, abban ke­vés nyugodt pillanatot találunk. A válsá­gok majdnem egymást érték, a kritikus pillanatok sűrűn váltakoztak. Munkára alig jutott idő, a parlament fo­kozott mértékben azt a situatiót mutatá, mely a kormány körében uralko­­d­o­t1. Mint a beavatottak állítják, a Lónyay­­minisztérium ő Felségéhez intézett le­mondási kérvényében az okból kéri föl­­mentetését, mert arról van meggyőződve, hogy „a jelen körülmények között si­kerrel nem működhetik. Oly párt kormá­nya jelenti ezt ki a trónzsámolyánál,mely csak az iménti választásokból számban és erőben mer gyaporodva kelt ki,a mely tett alkotásai sikerére büszkén hivatkozhatik, s mely a fennállása óta tapasztalt ese­ményekben saját politikájának legfényesb igazoltatását látja. A férfiak, kik működésük sikeres foly­tatását lehetetlennek tartják, a párt ki­válóbb kitűnőségei között foglalnak he­lyet, s ha ők ily panaszra fakadnak, an­nak oka első­sorban nem a követett po­litikában, nem személyiségeikben, ha­nem egy egészen más körülmény: a kabinet összea­lkotásában rejlik. S midőn ezt hangoztatjuk, ezzel megjelöltük egyszersmind a Lónyay-kor­mány bukásának első és fő okát. E kormány egyes tagjai ferde helyzet­ben voltak működésük első pillanatától kezdve. Az egy Trefortot kivéve, a töb­biek mind gr. Andrássy által ajánltatván a felségnek, gr. Lónyay miniszterelnöksé­ge alatt csak feltételesen tartották meg tárcsájukat. Az öszhang nem volt meg e kabinetben annak alakulásakor, de azt hitték, hogy meg fogják találni.Csalódtak. A helyzet csak roszabbra fordult, minél tovább tartott működésük. Ha kezdetben csak elfogultság létezett, azt csakhamar személyi differenciák követték. A kormány tagjai bizonyos solidaritás lekötöttsége alatt mentek át az Andrássy-kabinetből a Lónyayba, s e solidaritás csakhamar egy védelmi szövetséggé változott. E szövet­ség erejénél fogva akadályoztattak meg az egyes lemondások, e szövetségnél fogva történt most a tömeges demissio. Ez nehéz, türhetlen helyzet volt. Ki okozta? — E kérdésre nagyon bajos vá­laszolni. Okozták a párt befolyásos­ kö­rei, okozták a megmaradt miniszterek, s okozta gr. Lónyay. A bűnösök sokan, s a felelősség súlya nagyon eloszlik. E hamis állás meddővé tette a legne­­mebb törekvéseket. Sem gr. Lónyay nem fejthette ki nagy talentumait, és kitűnő erélyét, sem minisztertársai nem felelhet­tek meg a hozzájuk kötött várakozások­nak. Ideiglenesnek tekinté mindenki állását, s midőn arról kellett volna szó­lani, hogy egyes nagy feladatok megol­dása körül állapodjék meg a kormány, arra gondoltak, hogy mint lehessen meg­szabadulni egy positióból, melyet min­denki akarata ellenére foglalt el. Ennek számos vészes következményei voltak. Mindenekelőtt és első­sorban az, hogy a kormány nem állapodhatott meg semmi­féle programaiban. S az roppant baj volt, melyet egész mértékben a válaszfelirati viták alkalmával láthattunk. A leggondo­sabban kellett kerülni megérintését an­nak, óvakodni attól, hogy egy és más megoldandó kérdésre nézve mi a kor­mány, mi a párt nézete,­­ és elértük, hogy e vita babérjait nem a Deákpárt aratta, és a ház nagy része nem csak tap­solt le. Sennyeynek, de csak­is neki tapsolt. Ez azonban még a legkisebb baj lenne. A fő az, hogy a kormány nem tudott egyáltalán megállapodásra jutni, sem a politikai, sem a pénzügyi kérdésekben. A kormánynak nem volt egyéb fix programmja, mint az 1867-ki kiegyezés fenntartása. E programmal azonban deákpárti minisztérium nem kormányozhat többé. Nagyon tévednek, kik azt hiszik, hogy a kormány, hogy a párt egyedül ezzel a programmal fennállhat. A­mint az ellenzék állást változtatott, annak szük­ségképen visszahatnia kellett a Deák­pártra. A pártnak ma­holnap tisztáznia kell feladatait. A legtüzetesben meg kell állapodnia az egyes reform­kérdések kö­rül, de első­sorban és teljes joggal kor­mányától várja, hogy ez fejtse ki állás­pontját, s e szerint majd a párt minden tagja számot vethet lelkiismeretével. A Lónyay-kormány, jelen összealko­­tásában, e követelmény teljesítésére kép­telen volt. Ez természetesen nagyon deprimálólag hatott a pártra. Az országgyűlés kezdetén erős kézzel, egész elszántsággal ki kellett volna tűzni a zászlót.­­De nem lehetett. A párt és kormány közötti összekötő kapcsok lazultak. Ezt látta, tapasztalta az ellenzék és sietett felhasználni. Gr. Lónyay nagy intenziókkal vette át a kormány vezetését.­ Az elsők egyike volt e között az, hogy megszüntesse a közjogi harctot. A­helyett azonban, hogy ezt az időtől várja, pactumok által akarta megkísérleni. Ez sok félreértést keltett. A­miben az erő forrását vélte, az a gyöngeség for­rása jön. Saját pártjának egy részében kételyeket ébresztett, az ellenzéknél pe­dig elárulta gyöngeségét. Az ellenzék minden személyes közele­dést visszautasított. Tudta, hogy ez által csak saját positióját erősbíti s nem két­kedhetett abban sem, hogy a Lónyay­­minisztérium ferde állása az ellenzéknek sokkal több előnyt nyújt, mint a­meny­nyit bármely közeledésből várhatott. S megindult a példátlan harcz, melynek emlé­k­e a magyar parlament történetének legszomorubb lapjain foglal helyet. Ez nem a hősök harcza volt, más-más név illeti meg e küzdelmet. Midőn egyéb fegyver nem használt, elővették a mérge­zetteket. Kiadták a „corruptió“ jelszavát. Ezzel szívén találták. Kérünk­­erős kormányt, megállapított programmot, a pénzügyek rendezését és a szabadság érdekeinek legmelegebb felka­­roltatását, mert másként oly viszonyokba sodortatunk, melyek között nemcsak egy kor­má­n­y bukásáról lehet szó.­ ­ »PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Heti tároza. (A csöndes hét. — A héja. — A folyosón. — Tíz perczig miniszter. — Az elégületlen.) „Meeresstille“ — „Csendélet.“ Ezek a költő­nek és festőnek kedves tárgyak jutottak az em­ber eszébe, ha e hét elején valamely virágzó botrány reményében az ország házába elment. Botrány nincsen és bár a kapus olajágat nem tart még kezében s a béke angyalává sem vál­tozott, (hihetőleg az angyali jelmez és a téli időjárás közötti kiegyenlíthetetlen ellentét miatt) mégis olyan békeszerető, engesztelékeny arczu­­lattal fogadja a belépőt, hogy rögtön fogalmunk támad a házbeli hangulatról. A hangulat olyan, amilyen különben csak rekkenő nyári napokon hálózza körül a bá­gyadt honatyát, keltvén benne szundikáltató képeket cséplőgépekről, szárazmalmokról, ka­szákról s egyéb gazdasági szerekről. Ma már tán a karácsom otthoni ülések álomképeivel csiklandja és a fővárosi vita hullámai lomhán hömpölyögnek, csak itt-ott bukik föl egy-egy aranyhal vagy valami „Stokfisch.“ A ház csöndes, hanem a folyosó „bezzeg han­gos.“ A­ki a ház karzatán szent hittel csügg egy-egy peroráló honatya mézes vagy meztelen ajkain, az azt képzelheti, hogy Pannónia a nyu­galom kerevetjén a békepipából ereget bodor felhőket, pedig egy pillantás a ház „foyer“-jára — a folyosókra meggyőz, hogy nagy játék van készülőben. Képünk a hét derekának egyik napján mutatja be a folyosói életet. A tiszta égen imént még semmi sem látszott — s ime egyszerre hójaként lecsap s a folyosó­kat lángsebességgel beszárnyalja a hir: „vál­ság,“ „válság !“ Elejénte suttogják és csak egyes hiresztelők terjesztgetik bizalmas szem­­esiptetéssel, a titoktartás pecsétje alatt a hitet­len fejrázogatással fogadott újdonságot, de az csakhamar megszűnik egyesek titka lenni s hangosan szólnak róla és a folyosókon két párt alakul: a kiváncsiaké s az avatottaké. Ahol egy komoly arcz feltűnik, ahol egy ember a mi­niszteri szoba tájékán megfordul, ahol va­laki magában járkál s gondolatokban elmélyedt­­nek látszik, az mindjárt az értesültség gyanújá­ba kerül, s minden oldalról ostrom alá vétetik. A kiváncsiak serege légmentesen körülzárolja : mit tudsz, hogy lesz ? Mit végeztek, mit hatá­roztak ? A kérdésekre adandó válasz attól függ, hogy a kérdezett milyen ember. Mert vannak s főleg fontos események idején támadnak nem tudni honnan a jól értesültek, kik telvék rejtélyekkel, kétértelmű válaszokkal, kerülőkön adott vála­szokkal. — Kérem ne faggassatok, én nem mondhatok semmit. Csakugyan semmit sem tudok. (jelentő­sen) Higyjétek el, hogy kisebb gondom is na­gyobb a helyzetnél.... Most semmit sem fejt­hetek meg .... majd később .... A diskré­­tio köt. S a jól értesült arcza még titkolózóbbá válik, homloka még felhősebb, modora még szabadko­­zóbb .... ah! Csak őt ne üldöznék, csak tőle ne akarnának tudni semmit.... és jelentős fon­tossággal tova rohan. Némelyek neheztelve te­kintenek utána , hát ez az ember mindent ma­gának tart, semmit sem akar másnak juttatni ? Hiábavaló neheztelés, hiszen meglehet, sőt való­színű, hogy csakugyan igazat szólt és nem tud semmit. A szárnyaló hírek mind­eőrűbben és változa­tosabban kergetik egymást, s egy-két óra múl­va már mindenki avatott, mindenki tud va­lamit. Az egyik egy conferentiáról tud, melyet a másik tagad; a másik hallott két minisztert né­hány szót váltani egymással, s a hallott szavak a helyzetet egészen más színben tüntetik fel, mint a­hogyan azt a negyedik lefesti; az ötödik — a tizedik — huszadik mindnyájan mást tud­nak. A embernek megzavarodik a feje és az „értekezlet", „határozat“, „erízis“ szavak úgy megdonganak a fülünk körül, hogy kábultan sietünk tovább.­­ De sehol sem szabadulhatni a zavartól.­­ Mi az — kit fogtak ott körül, ki mentegetőzik ama csoportban annyira ? Egy derék honatya, aki — mint valaki szem­mel látta — Lónyay gróffal beszélgetett. A de­rék honatya egyszerre fontos személylyé válto­zik — bizonyosan kandidálva van — Lónyay gr. kiszemelte őt, s meg fogja kínálni tárczával. Ő váltig disputás, nem vagyok megkínálva, — de mikor mondom — a min. elnök csak hogy­­létem felől tudakozódott. — Ne lássa valaki, milyen diplomata lettél egyszerre! veti közbe egyik ostromló. „Ugyan pajtás, engem nem szedsz rá. No majd megváltod négy szem közt,“ biztatja a másik, „nézze az ember, majd ő engem lefőz, no bizony, átlátok én a szitán.“ S mikor a boldogtalan megfaggatott e körből kiszabadul, akkor kezdődik a vesszőfutás. Az egyik diskrét arc­c­al, rejtélyesen félre vonja és fülébe súgja: oszt­­ nem vagyok tolakodó, nem kérdezlek, csak annyit vallj meg, igen­t fe­leltél-e vagy nemet? — Lelkemre mondom barátom, Lónyay csak annyit mondott, hogy vagy, s én annyit feleltem köszönöm, jól. A vallató elbocsátja panaszos, bánatos arcz­czal. „Ez a barátság, ez az őszinteség?" suttogja utána. Az áldozat tova lépdegel. Úgy jár, mint az álarczosbálban. Itt ia­k ott is egy bizalmas kézszorítás - egy barátságos tekintet — egy az előbbieknél mélyebb s udvariasbbik — egy súgó hang üti meg figyelmét és mind, mind csak azt mondja: „szép maszk, ismerlek.S így halad a folyosón végig, titkon rá-rámutogatnak, a szomszéd meg-megsugja a bűvös szót a mellette állónak, ez meg odább adja, s a hajlongások mind mélyebbek lesznek; néha-néha a tréfa köntösében is jelenkezik az udvariasság, ha­nem a tréfa zsákjából mégis csak kilátszik a komolyság szege. Ez így megy 10 perczig. Tiz perczig a hata­lom verőfényében sütkérezhetik; tiz perczig érezheti, mi az, mikor minden szem rajta függ; tiz perczig tapasztalhatja, mennyire megtisz­telve érzi magát más ember leereszkedésétől; tiz perczig egy pár közönyös, közönséges szó, melyet ő el-elejt egyik-másik előtt, kideríti az arczokat; tiz perczig minden tette, szava, moz­dulata fontos és az újságírók úgy jósolgatnak járásából, jó kedvéből, mint az augurok a ma­darak béléből jó vagy rosz időt ... és tiz percz múlva kisül, hogy Lónyay gróf csakugyan csak azt kérdezte : „hogy vagy“ és vége a tározó­nak, vége a hódolatnak. Az arczok többé nem mosolyognak rá hold­tölte­ alakban, hanem csak közönséges negyed­ben. A tömjén nem füstölög s a rövid miniszterség véget ért. A jelölt neve a feledésnek adatik át s a folyosó újat kap fel. Mert hát a folyosónak mindig kell tárgy, melyet meghány , vet és elvet. „Elvet“, e szóval a folyosók egyik (gyakran előforduló) prototypját jellemeztem. Ott jár ő, a­kinek senki sem kell. X. erélytelen, Y. nem elég szabadelvű, Z. középszerű, A. B. C, D, E. F. Gr. ... végig megy az ábéczén és a betűk legleleményesb combinatiója sem elégíti ki ké­­nyességét. Mindent kicsinyes, mindent foghegy­ről tekint. . . azt hiszem csak egy miniszterrel elégednék meg — magával. Az ily kényes ízlésnek természetesen nem le­het eleget tenni semmiféle miniszteri listával, pedig ha a folyosón valami buján terem, ha va­lami jó földbe hull itten, az nem más, mint a miniszteri lajstrom. A folyosó televényében megfogamzik ez a növény, és alig van „nagy politikus“, a­ki ne volna ellátva egy pár laj­strommal. „Nagy politikus" alatt senki se értse a ház nagy kapacitásait, azok ebben a rajzban nem szerepelnek, azok egyszerűen visszavonul­nak hallgatag sarkokba, szobákba és keveset beszélnek. „Nagy politikus“ alatt értendők azok a kis politikusok, a­kik nagy politikát szeretnek csinálni a maguk mulattatására — no meg a másokéra is. Ezek a parlamenti nagy harcrokban nem szerepelnek. Hanem a folyo­són szivarszó mellett intézik az ország sorsát kiki a maga legsajátabb programmja szerint. Nem tudni honnan keletkeznek a regényes miniszteri listák — talán az ilyen nagy politi­kusoktól. Néha egy-egy tul kiváncsi újságírót felültetni, jókedvű emberek csinálnak oly listát, mintha egy politikai ártatlanságban szenvedő árvalány húzta volna ki találomra valami ka­lapból, melybe minden képviselő neve bele volt dobva. Egyszerre elcsendesül a zaj — a lárma halk zúgássá változik . . .. Mitől e csend ? Az „öregek“ egyike, valamelyik matador ha­lad végig­ a folyosón gondterhelte fővel ... Azt nézik, ezért hallgatnak. Mihelyt eltávozott, ismét tele a levegő füsttel, szóval s miniszteri listákkal. A szemek pedig a miniszteri szoba ajtaján függnek . . . Óra múlik óra után . . . A 8 órai combinatióra 9-kor egy másik kö­vetkezik, tízkor megeszi Saturnus a kilenczest, tizenegykor a tízesre fáj a foga, délben harang­­szóra a tizenegyes csiklandja ínyét. És míg a jobboldali folyosón a méhkas így nyüzsög, a baloldaliról néha át-áttéved egy szállingózó, a­ki kezét dörzsölve, magában ül­get : „ejnye de jó, hogy itt ilyen zavar van.“ Árgus. Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva, Pest, november 30. (Az új minisztérium.) A nap híreit esti lapunkban adtuk elő. Mint att említettük, holnap d. e. nyújtja ő felségének a budai váriakban a kormány összes tagjainak lemon­dási kérvényét gr. Lónyay,­­ valószínű, hogy az uj kormány alakítására már holnap ad ő felsége megbizást. Az előleges hírektől, bármily érdekesek le­gyenek is azok, e pillanatban tartózkodunk, legközelebbi lapunkban tudathatjuk már a po­zitív eredményt. (A dohány jövedék) államjövedel­meink egyik leggazdagabb forrását képezi.Ered­­ményeinek megítélésénél nem szabad azonban kizárólag a kincstár tiszta hasznánál megálla­podnunk, hanem mérlegelnünk kell a hatást, melyet ezen egyedáruság közgazdaságunkra, nevezetesen a dohánytermelésre gyakorol. E hatás pedig most annyival inkább szem előtt tartandó, miután az egyedáruságot reformálni szándékozunk. A dohánynyal beültetett terület és a beváltott mennyiség 1868 óta nagyon alászállt. Az em­(A polgári házasság.) A bécsi tanács előtt legközelebb a következő eset került elő: Egy pozsonyi születésű egyén ama hatósághoz folyamodott a házassági kihirdetésért. A tör­vény értelmében utasíttatott, hogy illetékességi hatóságától házassági engedélyt terjeszszen elő, ezt Pozsony városának tanácsa azonnal ki is szolgáltatta azzal a megjegyzéssel, hogy a ma­gyar törvények értelmében érvényes házasság kötésére, „mely alatt polgári házas­ság nem értendő“, fel van hatalmazva. Eddig 100-nál több esetben megtörtént a ki­hirdetés, midőn magyar állampolgárok azért folyamodtak, mert a házassági engedélyekben a magyar hatóságok mindig csak azt az általános kifejezést használták: „egy a magyar törvények értelmében érvényes házasság.“ A jelen esetben először történt, hogy egy magyar hatóság hatá­rozottan kijelentette, hogy a polgári házasság intézményét a magyar törvények értelmében el nem ismeri. Ez által a bécsi tanács — mint a „N. Fr. Pr.“ mondja — kényszerülve látta ma­gát a folyamodónak abbeli kérelmét, hogy a világi hatóság előtt kötendő házassága kihirdet­­tessék, megtagadni. Ámbár a magyar vallásügyi minisztérium már 1871. márczius 23-án kimond­ta, hogy a külföldön (tehát e tekintetben a laj­­tántúli részekben) kötött polgári házasság Ma­gyarországon valódi házasságnak nem tekinthe­tő, azonban a magyar hatóságok a házassági engedély megadásánál eddig nem vették tekin­tetbe e rendeletet. (Az érdekes történet morálja pedig az, hogy annak, ki polgári házasságot akar kötni, expatriálnia kell magát, így gon­doskodik a magyar törvényhozás a magyar ál­lampolgárok jogairól. A szerk.)­lített évben 95.000 hold területről 865.000 mázsát, 1869-en 58.000 holdról 263.000 mázsát, 1870- ben 75.000 holdról 735.000 mázsát és 1871- ben 68.449 valósággal leültetett hold­ról 610.209 mázsa dohányt váltott be a magyar kincstár. A csökkenés még nagyobb arányokat ölt, ha e számokat a mindenben kedvező 1867. év eredményeihez viszonyítjuk; ekkor ugyanis 112.089 holdnyi terület volt dohánynyal beül­tetve, a­melyen 891.504 mázsa dohány termett. Egyébiránt, ha eltekintünk az általában kedve­zőtlen 1869-ik évtől, melyhez képest az 1870-iki eredmény látszólagos emelkedést mutat, a ha­nyatlás állandónak bizonyul és az 1867-iki 891.000 mázsa terménynek 1871-ben 610.000 mázsára való következetes apadásban tük­röződik. Ezen csökkenés különben más számeredmé­­nyekben is észlelhető, így az örökös tartomá­nyok részére eladott nyers­anyag és gyártmá­nyokért befolyt 1868-ban 6.600,000, 1869-ben 5.760,000, 1870-ben 2.900,000 frt. A dohányjövedék a múlt évben 14 millió frt tiszta jövedelmet hozott, 1870-ben 9, 1869-ben ben 12 és 1868-ban 13 milliót. A tiszta jöve­delemnek 1868-tól a múlt évig mutatkozó kö­vetkezetes apadását leginkább a gyárakban szükségelt nagy mérvű beruházások, készletvá­sárlás és építkezések okozták. Ennek következ­tében 1868 ban 7, 1869 ben 8 és a reá követ­kező évben 9 gyár működött. A múlt évben nem állíttatott ugyan új gyár, de a fenállóknak üzleti terjedelme nagy mérvben szaporíttatott. Mindezek daczára saját gyáraink nem képesek a szükségletet fedezni. 1871-ben 461 millió darab szivar gyártatott hazánkban, 189.000 mázsa pipadohány és 1823 mázsa burnót, és mégis külföldről be kellettt hozni 43 millió da­ra szivart és 61.720 mázsa pipadohányt. A múlt évben az előzőhöz képest 10 millió szivar­ral és 18.000 mázsa dohánynyal több fogyasz­­tatott el. Fest, november 30. Barbie jelentésének szelleme és iránya leghívebb visszatükrözése Francziaor­­szág belpolitikai helyzetének. Viszhangja és kifejezése ez ama nagy küzdelemnek, mely ott leirhatlan szenvedély­ességgel, csaknem őrjöngő dühvel foly, s ugyan­azon egy nemzet fiait egymás iránt kien­gesztelhetlek gy­űlölettel viseltető két tá­borra szakítja. A monarchia és köztársaság közötti harcz nem politikai harcz többé Francziaországban ; átment az a társada­lom minden osztályába, megmételyezte a sociális élet minden rétegét, demorali­zálta, férfias erényeitől megfosztotta, s végtelen nyomorba sodorta a nemzetet. Barbie jelentése kétségkívüli bizonyítéka annak, hogy e sivár és iszonyú harcz az utolsó két év nagy eseményeiben sem szelídült, a gyűlölet nem enyhült, s a szenvedély tüze ma is oly magas lángo­kat vet, mint a császárság legszomorubb időiben. Barbie úr, mint a nemzetgyűlés több­ségének képviselője s eszméinek kifeje­zője szólt. A monarchista pártok együtt véve kétségkívül többségben vannak a kamrában, melynek csak körülbelől negy­ven százaléka vall köztársasági elveket. De azért e párt is elég jelentékeny; a nemzet számos előkelő fia sorában foglal helyet; hírneves írók, államférfiak, meg­próbált erényű hazafiak tartoznak hoz­­zája.És ezt a pártot Barbie úr oly vádak­kal halmozza el, oly durva bántásokkal illeti, minőket csak a legféktelenebb gyű­lölet sugallhat. De a köztársasági párt sem maradt adós, vezetői nem csekélyebb megvetéssel szólottak és szólanak a mon­­archistákról, a szenvedély, a gyűlölet kölcsönös s a kamrából kihat a nemzetre is. Ki csodálkozhatik tehát, hogy ott, hol ilyen szenvedélyek hatják át a kedélye­ket, hol a politikai ellenszenv személyes gyűlöletté fajult, közös együttműködésről a haza felvirágoztatásán szó sem lehet ? Sokan — s a többek közt maga Barbie úr is — még­is szemére vetik Thiersnek, hogy nem következetes politikát folytat, hogy az ingadozás rendszerét emelte kor­mányának vezérelvévé. Tehet-e mást ? Képzelhető-e következetes pártpolitika, rendes pártkormány Francziaországban? A pártkormánynak mindenütt az az alap­­feltétele, hogy a pártokat, habár politikai czéljaikban , legtöbb vezérelveikben el­térnek egymástól, a hazafiszeretet, a tör­vénytisztelet, a közérdek józan felfogása kösse össe, s mindenik a haza felvirágoz­tatásában találja törekvéseinek kiinduló pontját és végczélját.Ezek a pártkormány alapfeltételei, de a­hol az egyik párt a másikban halálos ellenségét, a nemzet léterének gyilkosát, anyagi és szellemi erejének megmérgezését látja, ott pártkor­mányról szó sem lehet, mert mihelyt az egyik uralomra lő, a másik fegyvert is kész ragadni, hogy tőle az országot meg­

Next