Pesti Napló, 1873. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1873-07-22 / 167. szám
161 ss. Budapest Kedd, július 1873. 94. évi folyam Szerkesztési iroda. Hirdetések szintúgy mint előfizetések Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illeti) minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi-átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetés, pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .12» — » Az esti kiadás postai különkkűdéséért felülfizetés évnegyedenként 1 /tfrint. Az előfizetés tíz év folytán minden hónapban megkezdhető , de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. a KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés a 99PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre , 6 „ Az előfizetés: Pestre, a „Pesti Napló“ kiadóhivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „I. Sápié“ szerkesztő- és kiadó-h hivatala. Budapest, julius 2. Az 1874-ik évre előirányzott hiány miképi fedezése fölött egyebek közt azon okból halasztotta el a képviselőház a tanácskozást, mert ki kivánta várni az idei termés eredményét. Ma már meglehetős biztossággal állíthatni, hogy ezen eredmény semmivel sem fog a középszerűségen fölül emelkedni, s így a folyó év adóbevételei el fogják ugyan érni az előirányzott nagyságot, de nem fogják azt meghaladni; a jövő év első felében pedig a legjobb esetben annyi adó remélhető, amennyi a jelen év megfelelő szakában realizáltatott. Ezek szerint a pénzügyi bizottság által 1874 re fölvett 21.795.000 frtnyi hiánynak teljes nagyságában , valamely rendkívüli pénzügyi művelet útján kell fedeztetnie.Hogy ezen fedezetet más után, mint hitelművelet útján el nem érhetjük,az fölösleges bizonyítani. Legfölebb az államjavak eladásának kisegítője jöhetne szóba, ámde — ezen nagyfontosságú kérdés valamennyi közgazdasági momentumaitól eltekintve — kétségtelen, hogy húsz milliónyi államvagyonnak, ha sokkal kevesebbnek is egy év alatti realizálása a legnagyobb pazarlással egy jelentőségű. Marad tehát ismét a közhitel igénybevétele. És miután csakugyan újból kölcsönre szorulunk, meddő feladatnak tartjuk , mintegy vigasztalásul bizonyítgatni azt , hogy a helyesebb utat , mint a közhitel segélyével fedezni rendkívüli hiányunkat,nem is választhatnánk. De mert a kölcsönkötések láncolata Magyarország államháztartásában még jó ideig tovább fog fűződni, úgy a jelen esetben mint jövőre nézve, nyíltan azon meggyőződést valljuk, hogy takarékos kormány halaszthatlan rendkívüli kiadások és elutasíthatlan szellemi és anyagi beruházások fedezésére a közhitelnél üdvösebb forrást nem találhat. A kölcsönök kötésében azonban mindenekelőtt helyes rendszernek kell uralkodnia. Eddigi eljárásunk ingatag volt. Van egy kölcsönünk, mely vasutak és csatornák építésére vétetett föl, és melynek biztosítékául szolgálnak az állam összes jövedelmein túl az illető kölcsönből épült vasutak. Van egy sorsolási kölcsönünk, mely szintén speciális beruházásokra vétetett föl, és melynek ugyancsak külön fedezete van kijelölve. Van továbbá egy speciális vasúti záloglevél kölcsönünk külön fedezet nélkül, s van végre két külön kölcsönünk a rendeltetés megszorítása s külön hypotheka nélkül. De ezen sokféle eltérés mellett egyben s épen abban találkozik valamennyi kölcsönünk, a mi hibájuk s ez a kötelező évi törlesztés. Az 1874-ik évi költségelőirányzatban államadósságok törlesztésére a következő tételek szerepelnek: a közös államadósságok közt 1,162.000, földtehermentesítés 3,655.000, vasúti kölcsön 565.000, 30 milliós kölcsön 475000, a gömöri vasúti kölcsön 58.000 fttal; ide számítandó még a sorsolási kölcsön évjáradéka 1.346.000 írttal, ami (az 54 milliós kölcsönnek csak később vagy 700.000 írttal kezdődő törlesztését nem számítva) összesen két milliónál nagyobb összeget tesz, és ez a különböző államadósságok csupán tőkéjének törlesztésére igényeltetik a jövő évben. Nem bíráljuk ezúttal az egyes államadósságokat és nem vitatjuk, vajjon nem volt-e egyik vagy másik tartozásnál politikai okokból ildomos évi törlesztést megállapítani; nem bíráljuk a múltat azért, mert a legparányibb gyanút is elutasítjuk magunktól, mintha a tartozások törvényileg megállapított bármely feltéelén a hitelezők rovására változtatni kívánnánk, csak azt constatáljuk, hogy a jövő évben az államadósságok törlesztésére fordítandó összeg az egész deficitnek épen egyharmadát teszi. Ha tehát — amint el sem kerülhető — még két három kölcsönt fogunk fölvenni, akkor minden évben egy kis kölcsönt kellene kötnünk, hogy az eddigiek évi törlesztési járadékát előteremthessük. Igaz, hogy Anglia is törleszt évenként óriási államadósságából, de csak annyit, amennyit bevételi fölöslegéből e czélra fordíthat. Előbbre valónak tartja leszállítani az adót, mint törleszteni a köztartozásokat. Néhány év óta egyre leszállítja majd az élelmi czikkek vámtételeit, reducálja a fogyasztási adókat, két év óta ismételve csökkentette az income tax-ot, és a mindezek után eredményezett folyó évi feleslegből fizette a kincstár először az Alabama-kárpótlás tetemes részét és a most lefolyt évnegyed tiszta maradékából fordított 1.369.581 font, sterlinget az államadósság törlesztésére. És ha még mindig ekkora felesleg fordítható a köztartozások megváltására, akkor az angol törvényhozás bizonyára még lejebb fogja szállítani az adókat. Poroszország is fölmondja s megváltja időközönként szabad rendelkezés szerint állami tartozásait, de szintén feleslegesnek mérve szerint, és e feladattal párhuzamosan folytatja az adók apasztását is, így az idén a jövedelmi osztályadón, különösen a kisebb adózók irányában, tetemes könnyítéseket eszközölt. Éjszakámerika öt és negyven évi időközökben tarja fönn magának úgy az időpontra, mint a mennyiségre nézve az államadósság törlesztését és végrehajtja azt a roppant mérvű vámbevételek eredménye szerint. Magyarország ellenben előre leköti minden egyes kölcsönnél a tőke évenkénti törlesztését és tartozik ezt fizetni,mielőtt a beruházott tőke csak kamatjait is meghozná; tartozik inkább fölemelni az adót, megtámadni a bevételek állandó forrását: az adóalapot, vagy új kölcsönt létesíteni, csakhogy az idén fölvett és alig befektetett kölcsönt a jövő évben már részben visszafizesse. 1867-ben és a rá következő egy-két évben indokolt volt az ily művelet. Még akkor a pénzvilág előtt ismeretlen volt a magyar állam, a hitelét akkor kellett megalapítani, s a magyar kincstár kénytelen volt a vasúti kölcsönnél speciális, telekkönyvi hypothekát és rendes tőketörlesztést lekötni. Törökország, Egyptom és Paraguayval szemben helyén lehetnek az ily biztosítékok, de ma már Magyarország hitele meg van alapítva a pénzvilág előtt: a magyar kincstár, s e részben a keleti vasút esete sem képez kivételt— pontosan és híven teljesítette tartozásait, és így külön biztosíték kijelölése nélkül is hitelre érdemesíttetik. Hypotheka lekötése igen sok esetben megakaszthatja az országot oly intézkedésekben, amelyek az államra nézve üdvösek, a hitelezőkre nézve pedig közönyösek lehetnek, így a nagy vasúti szerződés szerint a zákány-zágrábi, s a károlyváros-fiumei vasútvonalak a Dunántúli többi vasutakkal egy társulat alá lennének összefoglalandók. Ámde a nevezett állami vasútvonalak az első vasúti kölcsönből épültek, tehát e tartozás jelzálogát, képezik ; és kérdés: váljon jogosan megtörténhetik-e a követelés más objektumra való átkeblezése, s ennek folytán a Dunántúli vasutak egyesítése ? De az évi törlesztések előzetes lekötése is hátrányos az országos pénzügyek szabad fejlődésére, anélkül, hogy a hitelezők előnyt merítenének belőle. Az államkötvény birtokosa, ha az abba fektetett tőkét realizálni kívánja, nem várhat azon esélyre, míg kötvénye kisorsoltatik és beváltatik, hanem eladja a tőzsdén. A tőkepénzes nem azért helyezi el oly készséggel megtakarított pénzét államkötvényekbe, mert tudja, hogy például öt és ötven év közt okvetlenül visszafizeti az állam, hanem mert az állam hitele biztosítékot nyújt neki arra nézve, hogy a kötvényt szívesen megveszi más tőkepénzes. Az évi törlesztés tehát csak annyiban emeli az állam hitelét, illetőleg a kötvény árfolyamát, amennyiben a kamaton fölül a valószínűség mérve szerint azon nyereség is számíttatik, mely a kisorsolás esetén a kötvények névértékben való kifizetéséből ered. De ezen aránylag magasabb árfolyamot elég drágán téríti meg a kincstár, így ha a magyar állam az, ötvennégy milliós kölcsönnél százért 75 frtot kap, és 75-ért 5 frtot fizet kamatul évenként, azonkívül egy-két év múlva 75-ért 100-at térít vissza tőkében, s pedig visszafizeti súlyos adókból vagy pedig drága kibocsátási költségekkel létesített új kölcsönből, akkor sokkal előkösebb a törlesztés iránt kedvező időkre szabad kezet hagyni az államnak és inkább akár 70-el kötni meg a kölcsönt. Az óriási adóssággal terhelt, de egyszersmind a legnagyobb hitelt élvező és legvirágzóbb államok úgy kötötték újabb idő óta s kötik ma a kölcsönöket, hogy a tőke visszafizetésére nem kötelezték , fölmondhatják, visszaválthatják szabad rendelkezés szerint névértékben a kötvényt, de amíg forgalomban van, csupán kamatját fizetik. Az adósságnak nem szolgál biztosítékul semmi speciális hypotheka, hanem garantiája maga az állam. A kölcsönök eme feltételei felelnek meg egyedül a modern államgazdaságnak, az ország méltóságának és a pénzügyi szabad rendelkezés igényeinek; és mertMagyarországnak mindezt valósítania s fönntartania kell: a magyar államnak ezen túl az államadósságok most jelzett, vagyis a rente, az évjáradékos kölcsönök rendszerére kell áttérnie, és ha érdekeit helyesen felfogja, fog is áttérni. A „Pesti Napló“ tározója. Az utolsó költő. A „Revue des deux mondes“ legutóbbi füzeteiben ékes tollal írt tanulmányok jelentek meg Thierrytől a pogányság utolsó iról és költőiről. E tanulmányokból bemutatunk egy képet, mely a pogány Róna utolsó költőjét tünteti elénk. »A seb, mely a negyedik században csakhamar teljes kimúlással fenyegette a haldokló pogányságot, a beteges ok, mely megfosztotta minden tetterejétől, és képtelenné tette a keresztény eszmék folytonos terjedésének ellenállani — a scepticismus volt, és ez volt egyszersmind valódi indoka azon tehetetlenségnek is, melybe a szentségtelen iratok utolsó avatottjai sülyedének. Sokkal is élesebb tekintettel bírtak, sem hogy át ne látták volna, hogy a több istenség menthetlenül romba dőlt, de egyúttal meggyőződésteljesebb hivei valának Virgiliusnak vagy Cicerónak, semhogy térdet hajthattak volna oly istenség előtt, mely azt kívánta, hogy tagadják meg a múzsákat, mint megannyi veszedelmes daemont, és így a pogányság utolsó szónokai és költői határozatlan körvonalú vallásosság keretébe menekültek, mely ó kori jelvények és ezek újabbkori alkalmazásának sajátszerű vegyületéből állott Sokan közülök Ausonius példája nyomán, egyszerre zengtek dicséreket a múlt és jelenkor istenének, s váltogatva egyenlő hévvel és lelkesedéssel daloltak majd az Olympról, majd Kristusról mint a megváltóról, mindenek atyjáról, ki uralkodik a föld a vizek és alvilág felett.“ Ezek a hivők valának, de mások nem elégedtek meg azzal, hogy minden vallás iránt teljes közönynyel viseltetének, hanem titkos örömet találtak abban, hogy azt nyíltan, gúnyosan és kíméletlenül kikaczagták, magából a kétkedésből alkotván vallást és hitet. Ez utóbbiak közé tartozik egy gall költő, azon sajátságos vígjáték’névtelen szerzője,mely „Quercius, a veszekvő“ czím alatt maradt reánk. Aristophanes és Plautus lelkesítő szellemén tüzet, fogva, kegyetlen elmésséggel gúnyolódik e pogány, mintegy a haldokló pogányság utolsó sóhajait lehelve légbe. A Quercius költőjének szemében az egyházszolga, segédlelkész, csillagvizsgáló, jós, látnok mind élősdi csak, kik a hívők rovására hizlalják hasukat, és híveik együgyű hiszékenységét nagy összegek erejéig kamatoztatják. Sőt a komikus szerző annyira megy, hogy egy csomó papot vezet elénk szentelt ludak álarczában, kik a színpadon aztán gágogva és lármázva vonulnak át, kegyes sivalkodásukkal csaknem megsüketítve az embert. A pogányságnak még utolsó órájában is volt annyi ereje, hogy nevetve halt meg. És mégis a régi idők hitének ezen egyetemes megdöntésében is maradt valami fönn a régi világból. Míg Krisztus ker észtjétől üldöztetve, a görög vagy latin istenek alig néhány patrícius palotájában találtak menedéket, addig ezen eltörlőit istneket túlélte egy isten — Róma, és számtalan szivet melegséggel töltött el egy dogma — a haza. Az örök, szent, nélkülözhetlen igazságos város, minden fény tűzhelye, minden polgári erény forrása, valóságos és a halandók közt székelő isten volt, s a költő szerint, mint meg nem romolható isteni székhely létezett a földön nagy időn keresztül. Midőn a sok istenség megrongálva és rombadöntve, plátói jelképek felé hajlott, Rómának isteni voltát úgy magyarázták mint azon korban minden vallási dolgot. Róma egy egyetemes isten kifolyása lett. Azt mondták, hogy Róma a világ lelke, mely ezer csatornával élteti az anyagi és erkölcsi természetet. Róma műveit társadalmak kezdete, az emberi nem szabályzója, a nemzetek feje.Rómának és a császárságnak ezen sajátságos fölfogása a hazafias érzelmeknek mystikus rajongás és ábrándozó gyöndégség jellegét kölcsönözte, s a vallásos buzgóság sokáig növelé a hazaszeretetet. De a szívek, melyekben Rómának ily magasztos szeretete lángolt, egyúttal vad gyűlöletet tápláltak mindaz iránt, mi ez utolsó bálvány lételét fenyegethető A kereszténység és annak csak az imént, idegen földön hirhedt ,erkölcstelen és aljas nép körében született istene, a kereszténység, mely míg háromszázadon keresztül az emberiség rokonszenvével nem találkozott, most mintegy megboszulandó magát,üldözni merészkedett — ez elkeseredett dühbe hozta az utolsó pogányokat, s e gyűlölet annál engesztelhetlenebbé fejlődött, mert tehetetlen vala. — Ezen átalános ragály,melynek terjedése megzavarta a Constantin után következő császárok gyönge elméjét, egy Gratianust, egy Honoriust arra indított,hogy elégesse szentségtörő kézzel Sybilla könyveit, kirabolja a capitoliumot, s egész a győzelem oltáráig elpusztítsa „Rómának hajadon védőjét.« Hiszen hova kellett sülyedni a világnak és magának a műveltségnek, ha a föld népeit legyőző vallás romjaira állva, »Galilei papjai« egy Salvianus és Augusztinus büntetlenül, örömkiáltásokkal üdvözölhettek minden csapást, mely az államot érte ? És a múltnak e vallása nem érte be hiábavaló siránkozással és még hiábavalóbb átkozódással; a remény, hogy a világ királynéja újra megjelenik uralkodólag a capitólium csúcsán, mindig ott lebegett imádóinak lelke előtt. Eljövendő jobb napok szilárd hite volt az, melyet a latin múzsa utolsó hangjai zöngtek. — Ennek köszönheti Symmachus legékesebben szóló lapjait, ez vala végre mi Rutiilius költő szívében megérlelő ama szép verseket, melyek Róma utolsó költőjévé avaták e gallt. Rutilius Numatianus a legvalószínűbb adatok szerint toulousi származású volt. Korán megfutotta a politikai élet egyes fokait, különben atya koszorúsan haladt előtte a tisztviselői pályán, és neve dicsőségét nem egy szobor hirdette Itáliában. Mint kincstárnok, helytartó és consul csaknem egyedül intézte Róma ügyeit 416-ban, azon vészteljes napok alatt, midőn a gothok az örök várost elfoglalák. A zilált viszonyokon elkedvetlenedve, 418- ban elhagyta Itáliát és visszatért Galliába, de itt új fájdalmak várakoztak reá, és a romok közül kiérve, új romok közé jutott. Az idő megőrizte számukra fáradalmasutazásának elbeszélését, itineráriumját, egy költeményt, mely kitűnő tehetségét hirdeti, és szabatos verselésről, és tudományos, erőteljes nyelvezetről tanúskodik. Midőn az ember olvassa e verseket, melyeknek minden betűje csodálatos hazafiul letektől sugárzik, érzi, hogy szerzőjük minden izében római volt, s hogy fájdalmas sebeket ütöttek rajta a csapások, melyek hazáját rombadönték. Fájdalmában az a fájdalom lüktet, melyet akkor a római aristokratia utolsó maradékai éreztek, kik fajuk iránti tiszteletből megmaradtak pogánynak, s kik látva hazájuk isteneinek pusztulását, abban egyszersmind saját hazájuk haldoklását észlelők. Ezen szeretet rajongó természete azon pillanatban tör ki, midőn Rutilius költő, a megszentségtelenített Itáliát elhagyva, utolsó istenhozzádot mond az örök városnak, hőn szeretett Istennőjének. Mielőtt küszöbét átlépné, egy titokteljes erő mintegy lekötve tartja akarata ellenére, azután térdre borul, és kényekkel borítja el szent köveit. »Hallgas meg — így kiált föl — hallgass meg királynéja a világnak, ki helyet foglalál a csillagos égen! Hallgass meg embereknek és isteneknek anyja, te, kinek templomai az Olymphoz emelnek! Téged dicsőilek én, s te lesz dalaim tárgya, míg élek ! Ki tudna élni és téged feledni ? Inkább feledem a napot, mintsem kitörlődjék hálátlan és hitszegő lelkemből emléked, mert jó tetteid úgy ragyognak, mint annak fénye túl a lakható világ határain. Ő maga is csak kedvedért látszik forogni a végtelen űrben, a te birtokaidon kel föl, s a te birtokaidon száll alá. „A mily messzire terjed a természet éltető ereje egyik sarktól a másikig, oly messzeségben hatotta át a földet erényed. Annyi különböző nemzetnek egy hazát biztosítasz, és azok, kik ellened harczoltak, áldani kényszerültek jármodat. Azoknak, kiket legyőztél, törvényeid osztalékát nyújtottad, úgy hogy egy várossá tetted azt, mi előtted egy világ volt! »0 istennő! A római birodalom utolsó zugából is dicsőségedet zengő hymnus emelkedik! Békés uralmad alatt szabadon emeljük föl fejünket.Előtted nem az uralkodás a fő, hanem az, hogy megérdemelted, és tetteidnek nagysága túlérnél borzasztó végzeteden!“ Csodálatosan hangzó versek, magasztos hangok. Az ember azt hinné, hogy azon nagyszerű kép lelkesítette költőjét, melyet a római béke Augusztus vagy Traján napjaiban nyújthatott. De oh, ki ismert volna ez oly magasztos hangon megénekelt istenségben Honorius Romájára, azon Romára, melyet a goth Alarich kirabolt, s melyet rövid idő alatt a vandál Genserich csordái dúltak föl. A világ királynéját barbár rabságban látva, csak vak hihetett még e már is félig halott Róma örökké valóságában. Az elpusztult Italia képének, mely romoknál egyebet nem mutatott, meg kellett győznie a költőt a felől, hogy a dicső idők verőfényes napjai örökre lejártak. Fájdalmas érzéssel rajzolja Rutilius ezen csak az imént oly szép ország siralmas pusztulását ; a földeket nem miveli senki, és a kiáradt folyók mérges kigőzölgésű mocsarakká laposodnak egy annyi századon át termékeny talaj felett; a barbárok jártak erre, és rásütötték Itáliára, a birodalom maradványára vészteljes bélyegüket. A pusztulás minden lépten-nyomon akadályokat gördített az utas elé, s a közlekedés a tengerre szorult. Kis csónakok jártak keltek a part hosszában, gyakran kikötve. A sík tengerről, melyen az utas evezett, látta a tánczokat és hallotta az örömteljes énekeket, melyekkel Osirisnek, vagyis a napnak újjászületését a fordulóponton ünnepelték, ami mellesleg elég világosan bizonyítja, hogy a császárok szigorú rendeleteinek a több isten imádás ellen, mi hatása sem volt az alsóbb rétegek körében még Róma közvetlen közelében sem. A régi vallás még mindig tartotta magát és pedig nemcsak falun, és a falusi nép között, hanem az aristokratia legnemesebb és legműveltebb részében is. Az aristokratia kebelében azonban a pogány nézetek mintegy a fősségének járulékát képezik, míg a falusi népnél a műveltség hiánya, s a nagy központok távolsága támogatta a pogányságot. Útközben Rutilius több gall barátjával találkozik, kik a barbárok elől futottak. Némelyek a legnagyobb nyomorban sintődtek, holott elébb gazdagok voltak, méltóságokban növekedtek, és tisztelettel halmoztattak el hazájukban.Egy közülök kereszténynyé lett, s mint remete élt a tenger parton, sziklák között. Egy nemes és gazdag nőnek fiatal és köztiszteletben álló férje volt ez, ki mindent elhagyott , messze távolba vándorolt, hogy mint Rutilius mondja — „ezen élő halál karjai közé temetkezzék. Az utazó keserűséggel fordul el tőle. Valahányszor kereszténynyel vagy zsidóval találkozik, fölforr epéje és haragja zsilipjét gyűlöletes szidollmazásra nyitja. Midőn a szerzetesek által benépesített Capraria szigetet megpillantotta, egész szenvedélylyel kiáltott föl : »E sziget telve emberekkel,kik kerülik a világosságot és barátoknak, görögül monachi-nak nevezik magukat, mert egyedül és tanuk nélkül szeretnek élni. Félik a szerencse kegyeit, mert forgandó, maguk teszik magukat nyomorulttá, hogy ne érezzék a szerencsétlenség csapásait. Minő esztelen láz szállta meg e zavart elméket, nem merik élvezni a jót, a bajtól való félelemben. Vagy valamely szomorú nyavalya következménye talán az, vagy a fekete epéé, mely beleiket duzzasztja.“ Elba szigetén csaknem lázas dühbe hozza egy zsidó, az állami mocsárok bérlője, ki szemére hányja hogy halait elijeszti, midőn a part növényeit súrolja és vizét kevesbíti, midőn abból iszik. E durva ingerkedés miatt haragra lobbanva, a zsidófaj ócsárlásával felel Rutilius, melybe azonban gondosan beleérti a keresztényeket is, kik a római világ uraivá lettek. „Bár úgy tetszett volna az isteneknek — így kiált föl, hogy Judent soha meg ne hódították volna Budapest. Július 21 (A belvizek levezetése) körüli eljárás szabályozása iránt az országgyűlés elnapolása előtt a közmunka miniszter törvényjavaslatot terjesztett elő, amelynek indokolásában a feladat jelentőségét a következőkben adja elő. Hazánk sok vidékén nagy terjedésű területek czélszerű mivelését nehezítik — sőt lehetetlenné teszik azon, részint a légköri csapadékból, részint szivárgásból eredő kártékony vizek, melyeknek elegendő természetes lefolyásuk nem lévén, azon területeket hosszabb vagy rövidebb ideig elborítják, addig t. i. míg párolgás utján el nem enyésznek. Érzékenyen Bujtatnak ilynemű kártékony vizek által oly területek is, melyek az ármentesítési építkezések befejezése folytán a folyóknak az előbb pusztító kiöntései ellen már meg vannak védve, s melyeken ezen vizek ártalmai az ármentesités előtt azért nem észleltethettek, mert a folyók kiöntéseivel öszszevegyültek. E belvizek levezetése ez idő szerint számos esetben lehetetlen, mert a vizeket levezetni kívánó földbirtokosokat arra, hogy ezt a szomszéd, azon munkák által esetleg nem érdekelt földterületeken tehessék, hazai törvényeink fel nem hatalmazzák s ennélfogva minden egyes földbirtokos, ki a szükséges munkáknak saját területén való létesítését, teljes kárpótoltatása mellett is megtagadná, nagy területek, a tetemes vitáinak bevezetését teljesen lehetetlenné teheti; azoknak pedig, kik e czélra egyesülni óhajtanának, a közérdek szempontjából kívánatos könynyítéseket törvényeink meg nem adják, mert az egyesülés módozatait és feltételeit nem szabályozzák. Miután azon munkálatok, melyek a földbirtoknak a folyók kiöntései ellen való megvédésére szükségesek voltak, az ország sok részében befejeznék ; azon munkálatoknak szüksége, melyeknek czélja a káros belvizeket levezetni, mindinkább előtérbe lép. Ezen levezetés módozatait az előterjesztett törvényjavaslat szabja meg. (As szerb kir. biztos.) Az újvidéki „Szerbszki Národ“ szerint Hueber királyi biztos panaszt emelt a kormánynál, hogy maguk a leyális szerbek is bajt és kellemetlenséget okoznak neki. (A „Szrb. Nár.“ erre megjegyzi, hogy ez nem igaz.) A szerb egyháznemzeti alapok assistentiájának panasza illetékes helyen meghallgatásra talált, s a kir. biztos is oly utasításokat kapott, melyek remélni engedik, hogy Hueber s a szerb püspökök között egyenetlenségre nem kerül a dolog. (Egy lengyel lap a helyzetről Ausztriában.) A krakói „Czask a bécsi lapokkal, illetőleg az ottani német pártokkal polemizálva, melyek közt némelyek az ismert Schmerling minisztériumba való beléptetését ajánlanák, a mások pedig Hohenwart gróf miniszterré kinevettetésével fenyegetődznek, röviden így felel: »Mi oknál fogva volna úiképesebb Schmerling úr a csehekkel való kiegyezést létrahozni, mint Auersperg, Lasser és Ziemialkowski urak ? Akár bemennek a csehek a reichsratliba, akár nem, az még nem oly fontosságú eset, hogy miniszter válságot idézne elő. A bécsi pártoknak tudniok kellene, hogy helyzetünket nem az új minisztérium, hanem az új programm fogja helyre hozni.« Budapest, július 21. Azt hittük, hogy az alapjaiban elhibázott, részben felületesen, részben pedig bűnös machinatiók között készített földadó ideigleneslen felhozott okaink meggyőzték. laptársunkat a »Reformot« hogy e munkálatot tovább adóalapul venni s kiigazítását az általa védett módon eszközölni az igazság arczul csapása nélkül nem lehet; azt hittük, hogy a »Reform« által e munkálat kiigazítására kijelölt másik tényező: a forgalmi érték elvi fogyatkozásai és gyakorlati kivihetetlensége ellen felhozott okaink elég nyomósak voltak arra nézve, hogy meggyőzzék laptársunkat, arról, hogy az általa védett cataster kiigazítási mód oly rész, hogy azt pirulás nélkül semmiféle törvényhozás magáévá nem tehetné. Hitünkben csalatkozunk. A »Reform« közelebbi pénteki száma újból kijelenti, hogy a készítői által is provisoriusnak nyilvánított földadó ideiglent minden hiány a daczára is, az alkotmányos magyar törvényhozás által is szentesítendőnek véli, s kiigazítására az érték adatait, és miután meggyőztük, hogy ilyenek nem gyűjthetők , ezek becslése nyomán nyerendő adatokat jelölt ki. Az álláspontok tisztázva lévén, bátran befejezhettük volna a vitát, várván a közönség, és majdan az országgyűlés bírálatát s döntő szavát. De a »Reform« perújítást kezd s nem felelve az utóbbi czikkünk végén tett kérdésünkre, maga részéről tesz fel nég kérdést, melyekre mi készséggel felelünk, jóllehet eddigi czikkeink fonalán kellőkép megadtuk már valamennyire a feleletet. Azt kérdi a»R.“: „Inkább veendők-e figyelembe a 23 év alatt megcsomtosult viszonyok, a tények logikája, semmint egy tabula rasa állítassék föl.“ Erre azt feleljük, hogy miután e megcsontosult viszonyoknak, vagyis magyarán beszélve a földadó ideiglen adatainak alapja oly hibás,mint a minőknek kimutattuk s laptársunk is elismerte, nem lehet továbbra is megtartani, hanem egyszerűen elvetni s újakkal kell pótolni azokat. Ezt kívánja az igazság, hogy azok, a kik igaztalan előnyöket mesterkéltek ki maguknak, ez előnyöktől elessenek, s azok,a kikre az absolutistikus kormány közegeinek önkénye, vagy tudatlansága mérték feletti adóterheket rakott: e terhek alól szabaduljanak. S kérdjük olvasóinkat,méltányos-e vagy sem, hogy azok, akik 20 éven keresztül nagyobb vagy kisebb terheket viseltek, mint az igazság szerint viselniük kellett volna, to-