Pesti Napló, 1873. július (24. évfolyam, 149-175. szám)

1873-07-22 / 167. szám

161 ss. Budapest Kedd, július 1873. 94. évi folyam Szerkesztési iroda. Hirdetések szintúgy mint előfizetések Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illeti­) minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi-átok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetés, pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­12» — » Az esti kiadás postai különkkű­déséért felü­lfizetés évnegyedenként 1 /tfrin­t. Az előfizetés tíz év folytán minden hónapban megkezdhető , de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. a KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés a 99PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : Egész évre . . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre , 6 „ Az előfizetés: Pestre, a „Pesti Napló“ kiadó­­­hivatalának (Athenaeum, fe­­rencziek tere 7. sz. a.) küldendő. A „I. Sápié“ szerkesztő- és kiadó-h hivatala. Budapest, julius 2. Az 1874-ik évre előirányzott hiány mi­­képi fedezése fölött egyebek közt azon ok­ból halasztotta el a képviselőház a tanácsko­zást, mert ki kivánta várni az idei termés eredményét. Ma már meglehetős biztossággal állíthatni, hogy ezen eredmény semmivel sem fog a középszerűségen fölül emelkedni, s így a folyó év adóbevételei el fogják ugyan érni az előirányzott nagyságot, de nem fogják azt meghaladni; a jövő év első felében pedig a legjobb esetben annyi adó remélhető, a­mennyi a jelen év megfelelő szakában reali­­záltatott. Ezek szerint a pénzügyi bizottság által 1874 re fölvett 21.795.000 frtnyi hiánynak teljes nagyságában , valamely rendkívüli pénzügyi művelet útján kell fedeztetnie.Hogy ezen fedezetet más után, mint hitelművelet útján el nem érhetjük,az fölösleges bizonyítani. Legfölebb az államjavak eladásának kisegí­tője jöhetne szóba, ámde — ezen nagyfon­­tosságú kérdés valamennyi közgazdasági mo­mentumaitól eltekintve — kétségtelen, hogy húsz milliónyi államvagyonnak, ha sokkal kevesebbnek is egy év alatti realizálása a legnagyobb pazarlással egy jelentőségű. Marad tehát ismét a közhitel igénybe­vétele.­­ És miután csakugyan újból kölcsönre szorulunk, meddő feladatnak tart­juk , mintegy vigasztalásul bizonyítgat­ni azt , hogy a helyesebb utat , mint a közhitel segélyével fedezni rendkívüli hiá­nyunkat,nem is választhatnánk. De mert a köl­­csönkötések lánc­olata Magyarország állam­háztartásában még jó ideig tovább fog fűződ­­ni, úgy a jelen esetben mint jövőre nézve, nyíltan azon meggyőződést valljuk, hogy ta­karékos kormány halaszthatlan rendkívüli kiadások és elutasíthatlan szellemi és anyagi beruházások fedezésére a közhitelnél ü­dvö­­sebb forrást nem találhat. A kölcsönök kötésében azonban minde­nekelőtt helyes rendszernek kell uralkodnia. Eddigi eljárásunk ingatag volt. Van egy köl­csönünk, mely vasutak és csatornák építésére vétetett föl, és melynek biztosítékául szolgál­nak az állam összes jövedelmein túl az illető kölcsönből épült vasutak. Van egy sorsolási kölcsönünk, mely szintén speciális beruházá­sokra vétetett föl, és melynek ugyancsak kü­lön fedezete van kijelölve. Van továbbá egy speciális vasúti záloglevél kölcsönünk külön fedezet nélkül, s van végre két külön kölcsö­nünk a rendeltetés megszorítása s külön hypotheka nélkül. De ezen sokféle eltérés mellett egyben s épen abban találkozik valamennyi kölcsö­nünk, a mi hibájuk s ez­ a kötelező évi törlesztés. Az 1874-ik évi költségelőirányzat­ban államadósságok törlesztésére a követ­kező tételek szerepelnek: a közös állam­­adósságok közt 1,162.000, földtehermentesí­­tés 3,655.000, vasúti kölcsön 565.000, 30 milliós kölcsön 475000, a gömöri vasúti köl­csön 58.000 fttal; ide számítandó még a sor­solási kölcsön évjáradéka 1.346.000 írttal, a­mi (az 54 milliós kölcsönnek csak később vagy 700.000 írttal kezdődő törlesztését nem számítva) összesen két milliónál nagyobb összeget tesz, és ez a különböző államadós­ságok csupán tőkéjének törlesztésére igényel­­tetik a jövő évben. Nem bíráljuk ezúttal az egyes állam­­adósságokat és nem vitatjuk, vajjon nem volt-e egyik vagy másik tartozásnál politikai okokból ildomos évi törlesztést megállapítani; nem bíráljuk a múltat azért, mert a legpará­nyibb gyanút is elutasítjuk magunktól, mint­ha a tartozások törvényileg megállapított bármely felté­elén a hitelezők rovására vál­toztatni kívánnánk, csak azt constatáljuk, hogy a jövő évben az államadósságok tör­lesztésére fordítandó összeg az egész deficit­nek épen egy­harmadát teszi. Ha tehát — a­mint el sem kerülhető — még két három köl­csönt fogunk fölvenni, akkor minden évben egy kis kölcsönt kellene kötnünk, hogy az eddigiek évi törlesztési járadékát előteremt­hessük. Igaz, hogy Anglia is törleszt évenként óri­ási államadósságából, de csak annyit,­­ a­mennyit bevételi fölöslegéből e czélra fordít­hat. Előbbre valónak tartja leszállítani az adót, mint törleszteni a köztartozásokat. Néhány év óta egyre leszállítja majd az élelmi czik­­kek vámtételeit, reducálja a fogyasztási adó­kat, két év óta ismételve csökkentette az in­come tax-ot, és a mindezek után eredménye­zett folyó évi feleslegből fizette a kincstár először az Alabama-kárpótlás tetemes részét és a most lefolyt évnegyed tiszta maradékából fordított 1.369.581 font, sterlinget az állam­­adósság törlesztésére. És ha még mindig ek­kora felesleg fordítható a köztartozások meg­váltására, akkor az angol törvényhozás bizo­nyára még lejebb fogja szállítani az adókat. Poroszország is fölmondja s megváltja idő­közönként szabad rendelkezés szerint állami tartozásait, de szintén feleslegesnek mérve szerint, és e feladattal párhuzamosan folytat­ja az adók apasztását is, így az idén a jöve­delmi osztályadón, különösen a kisebb adó­zók irányában, tetemes könnyítéseket eszkö­zölt. Éjszakám­erika öt és negyven évi időkö­zökben tarja fönn magának úgy az időpont­ra, mint a mennyiségre nézve az államadós­ság törlesztését és végrehajtja azt a roppant mérvű vámbevételek eredménye szerint. Magyarország ellenben előre leköti min­den egyes kölcsönnél a tőke évenkénti tör­lesztését és tartozik ezt fizetni,mielőtt a beru­házott tőke csak kamatjait is meghozná; tar­tozik inkább fölemelni az adót, megtámadni a bevételek állandó forrását: az adóalapot, vagy új kölcsönt létesíteni, csakhogy az idén fölvett és alig befektetett kölcsönt a jövő év­ben már részben visszafizesse. 1867-ben és a rá következő egy-két év­ben indokolt volt az ily művelet. Még akkor a pénzvilág előtt ismeretlen volt a magyar állam, a hitelét akkor kellett mega­lapítani, s a magyar kincstár kénytelen volt a vasúti kölcsönnél speciális, telekkönyvi hypothekát és rendes tőketörlesztést lekötni. Törökország, Egyptom és Paraguay­val szem­ben helyén lehetnek az ily biztosítékok, de ma már Magyarország hitele meg van ala­pítva a pénzvilág előtt: a magyar kincstár, s e részben a keleti vasút esete sem képez ki­vételt— pontosan és híven teljesítette tarto­zásait, és így külön biztosíték kijelölése nélkül is hitelre érdemesíttetik. Hypotheka lekötése igen sok esetben megakaszthatja az országot oly intézkedésekben, a­melyek az államra nézve üdvösek, a hitelezőkre nézve pedig kö­zönyösek lehetnek, így a nagy vasúti szer­ződés szerint a zákány-zágrábi, s a károlyvá­­ros-fiumei vasútvonalak a Dunántúli többi vasutakkal egy társulat alá lennének össze­­foglalandók. Ámde a nevezett állami vasút­vonalak az első vasúti kölcsönből épül­tek, tehát e tartozás jelzálogát, képezik ; és kérdés: váljon jogosan megtörténhetik-e a követelés más objektumra való átkeblezése, s ennek folytán a Dunántúli vasutak egye­sítése ? De az évi törlesztések előzetes lekötése is hátrányos az országos pénzügyek szabad fejlődésére, a­nélkül, hogy a hitelezők előnyt merítenének belőle. Az államkötvény birto­kosa, ha az abba fektetett tőkét realizálni kí­vánja, nem várhat azon esélyre, míg kötvé­nye kisorsoltatik és beváltatik, hanem eladja a tőzsdén. A tőkepénzes nem azért helyezi el oly készséggel megtakarított pénzét állam­­kötvényekbe, mert tudja, hogy például öt és ötven év közt okvetlenül visszafizeti az állam, hanem mert az állam hitele biztosítékot nyújt neki arra nézve, hogy a kötvényt szíve­sen megveszi más tőkepénzes. Az évi törlesztés tehát csak annyiban eme­li az állam hitelét, illetőleg a kötvény árfolya­mát, a­mennyiben a kamaton fölül a valószí­­nűség mérve szerint azon nyereség is számít­tatik, mely a kisorsolás esetén a kötvények névértékben való kifizetéséből ered. De ezen aránylag magasabb árfolyamot elég drágán téríti meg a kincstár, így ha a magyar állam az, ötvennégy milliós kölcsönnél százért 75 frtot kap, és 7­5-ért 5 frtot fizet kamatul éven­ként, azonkívül egy-két év múlva 75-ért 100-at térít vissza tőkében, s pedig visszafi­zeti súlyos adókból vagy pedig drága kibo­csátási költségekkel létesített új kölcsönből, akkor sokkal elő­kösebb a törlesztés iránt kedvező időkre szabad kezet hagyni az állam­nak és inkább akár 70-el kötni meg a köl­csönt. Az óriási adóssággal terhelt, de egyszers­mind a legnagyobb hitelt élvező és legvirág­zóbb államok úgy kötötték újabb idő­ óta s kötik ma a kölcsönöket, hogy a tőke visszafizetésé­re nem kötelezték , fölmondhatják, visszavált­hatják szabad rendelkezés szerint névérték­ben a kötvényt, de a­míg forgalomban van, csupán kamatját fizetik. Az adósságnak nem szolgál biztosítékul semmi speciális hypothe­ka, hanem garantiája maga az állam. A köl­csönök eme feltételei felelnek meg egyedül a modern államgazdaságnak, az ország mél­tóságának és a pénzügyi szabad rendelkezés igényeinek; és mert­­Magyarországnak mind­ezt valósítania s fönntartania kell: a magyar államnak ezen túl az államadósságok most jelzett, vagy­is a rente, az évjáradékos kölcsönök rendszerére kell áttérnie, és ha ér­dekeit helyesen felfogja, fog is áttérni. A „Pesti Napló“ tározója. Az utolsó költő. A „Revue des deux mondes“ legutóbbi füzetei­ben ékes tollal írt tanulmányok jelentek meg Thierry­­től a pogányság utolsó iról és költőiről. E tanulmá­nyokból bemutatunk egy képet, mely a pogány Ró­na utolsó költőjét tünteti elénk. »A seb, mely a negyedik században csakhamar teljes kimúlással fenyegette a haldokló pogánysá­got, a beteges ok, mely megfosztotta minden tettere­jétől, és képtelenné tette a keresztény eszmék foly­tonos terjedésének ellenállani — a scepticismus volt, és ez volt egyszersmind valódi indoka azon tehetet­lenségnek is, melybe a szentségtelen iratok utolsó avatottjai sülyedének. Sokkal is élesebb tekintettel bírtak, sem hogy át ne látták volna, hogy a több is­tenség menthetlenül romba dőlt, de egyúttal meg­győződéstelj­esebb hivei valának Virgiliusnak vagy Cicerónak, semhogy térdet hajthattak volna oly is­tenség előtt, mely azt kívánta, hogy tagadják meg a múzsákat, mint megannyi veszedelmes daemont, é­s így a pogányság utolsó szónokai és költői határo­zatlan körvonalú vallásosság keretébe menekültek, mely ó kori jelvények és ezek újabbkori alkalmazá­sának sajátszerű vegyületéből állott Sokan közülök Ausonius példája nyomán, egy­szerre zengtek dicséreket a múlt és jelenkor istené­nek, s váltogatva egyenlő hévvel és lelkesedéssel da­loltak majd az Olympról, majd Kristusról mint a megváltóról, mindenek atyjáról, ki uralkodik a föld a vizek és alvilág felett.“ Ezek a hivők valának, de mások nem elégedtek meg azzal, hogy minden vallás iránt teljes közönynyel viseltetének,­­ hanem titkos örömet találtak abban, hogy azt nyíltan, gúnyo­san és kíméletlenül kikaczagták, magából a kétke­désből alkotván vallást és hitet. Ez utóbbiak közé tartozik egy gall költő, azon sajátságos vígjáték’névtelen szerzője,mely „Quercius, a veszekvő“ czím alatt maradt reánk. Aristophanes és Plautus lelkesítő szellemén tüzet, fogva, kegyetlen elmésséggel gúnyolódik e pogány, mintegy a hal­dokló pogányság utolsó sóhajait lehelve légbe. A Quercius költőjének szemében az egyházszolga, se­gédlelkész, csillag­vizsgáló, jós, látnok mind élősdi csak, kik a hívők rovására hizlalják hasukat, és híveik együgyű hiszékenységét nagy összegek erejéig kamatoztatják. Sőt a komikus szerző annyira megy, hogy egy csomó papot vezet elénk szentelt ludak álarczában, kik a színpadon aztán gágogva és lár­mázva vonulnak át, kegyes sivalkodásukkal csaknem megsüketítve az embert. A pogányságnak még utolsó órájában is volt annyi ereje, hogy nevetve halt meg. És mégis a régi idők hitének ezen egyetemes megdöntésében is maradt valami fönn­ a régi világ­ból. Míg Krisztus ker észtjétől üldöztetve, a görög vagy latin istenek alig néhány patrícius palotájában találtak menedéket, addig ezen el­törlőit ist­neket túl­élte egy isten — Róma, és számtalan szivet melegséggel töltött el egy dogma — a h­a­z­a. Az örök, szent, nélkülözhetlen igazságos város, minden fény tűzhelye, minden polgári erény forrása, valósá­­gos és a halandók közt székelő isten volt, s a költő szerint, mint meg nem romolható isteni székhely léte­zett a földön nagy időn keresztül. Midőn a sok isten­ség megrongálva és rombadöntve, plátói jelképek felé hajlott, Rómának isteni voltát úgy magyarázták mint azon korban minden vallási dolgot. Róma egy egyetemes isten kifolyása lett. Azt mondták, hogy Róma a világ lelke, mely ezer csatornával élteti az anyagi és erkölcsi természetet. Róma műveit társa­dalmak kezdete, az emberi nem szabályzója, a nemze­tek feje.Rómának és a császárságnak ezen sajátságos fölfogása a hazafias érzelmeknek mystikus rajongás és ábrándozó gyöndégség jellegét kölcsönözte, s a vallásos buzgóság sokáig növelé a hazaszeretetet. De a szívek, melyekben Rómának ily magasz­tos szeretete lángolt, egyúttal vad gyűlöletet táplál­tak mindaz iránt, mi ez utolsó bálvány lételét fenye­gethető A kereszténység és annak csak az imént, idegen földön hirhedt ,erkölcstelen és aljas nép kö­rében született istene, a kereszténység, mely míg háromszázadon keresztül az emberiség rokonszenvé­­vel nem találkozott, most mintegy megboszulandó magát,üldözni merészkedett — ez elkeseredett dühbe hozta az utolsó pogányokat, s e gyűlölet annál en­­gesztelhetlenebbé fejlődött, mert tehetetlen vala. — Ezen átalános ragály,melynek terjedése megzavarta a Constantin után következő császárok gyönge elmé­jét, egy Gratianust, egy Honoriust arra indított,hogy elégesse szentségtörő kézzel Sybilla könyveit, kira­bolja a capitoliumot, s egész a győzelem oltáráig el­pusztítsa „Rómának hajadon védőjét.« Hiszen hova kellett sülyedni a világnak és magának a műveltség­nek, ha a föld népeit legyőző vallás romjaira állva, »Galilei papjai« egy Salvianus és Augusztinus bün­tetlenül, örömkiáltásokkal üdvözölhettek minden csapást, mely az államot érte ? És a múltnak e vallása nem érte be hiábavaló siránkozással és még hiábavalóbb átkozódással; a remény, hogy a világ királynéja újra megjelenik uralkodólag a capitólium csúcsán, mindig ott lebegett imádóinak lelke előtt. Eljövendő jobb napok szilárd hite volt az, melyet a latin múzsa utolsó hangjai zöngtek. — Ennek köszönheti Symmachus legéke­sebben szóló lapjait, ez vala végre mi Rutiilius költő szívében megérlelő ama szép verseket, me­lyek Róma utolsó költőjévé avaták e gallt. Rutilius Numatianus a legvalószínűbb adatok szerint toulousi származású volt. Korán megfutotta a politikai élet egyes fokait, különben atya koszorúsan haladt előtte a tisztviselői pályán, és neve dicsősé­gét nem egy szobor hirdette Itáliában. Mint kincstárnok, helytartó és consul csaknem egyedül intézte Róma ügyeit 416-ban, azon vésztel­jes napok alatt, midőn a gothok az örök várost el­­foglalák. A zilált viszonyokon elkedvetlenedve, 418- ban elhagyta Itáliát és visszatért Galliába, de itt új fájdalmak várakoztak reá, és a romok közül kiérve, új romok közé jutott. Az idő megőrizte számukra fáradalmas­­utazásának elbeszélését, itineráriumját, egy költeményt, mely kitűnő tehetségét hirdeti, és szabatos verselésről, és tudományos, erőteljes nyel­vezetről tanúskodik. Midőn az ember olvassa e ver­seket, melyeknek minden betűje csodálatos ha­zafiul letektől sugárzik, érzi, hogy szerzőjük minden izében római volt, s hogy fájdalmas sebe­ket ütöttek rajta a csapások, melyek hazáját rombadönték. Fájdalmában az a fájdalom lüktet, melyet akkor a római aristokratia utolsó maradékai éreztek, kik fajuk iránti tiszteletből megmaradtak pogánynak, s kik látva hazájuk isteneinek pusztulá­sát, abban egyszersmind saját hazájuk haldoklását észlelők. Ezen szeretet rajongó természete azon pillanat­ban tör ki, midőn Rutilius költő, a megszentségtele­­nített Itáliát elhagyva, utolsó istenhozzádot mond az örök városnak, hőn szeretett Istennőjének. Mielőtt küszöbét átlépné, egy titokteljes erő mintegy lekötve tartja akarata ellenére, azután térd­re borul, és kényekkel borítja el szent köveit. »Hallgas meg — így kiált föl — hallgass meg királynéja a világnak, ki helyet foglalál a csillagos égen! Hallgass meg embereknek és isteneknek anyja, te, kinek templomai az Olymphoz emelnek! Téged dicsői­lek én, s te lesz dalaim tárgya, míg élek ! Ki tudna élni és téged feledni ? Inkább feledem a na­pot, mintsem ki­törlődj­ék hálátlan és hitszegő lel­­kemből emléked, mert jó tetteid úgy ragyognak, mint annak fénye túl a lakható világ határain. Ő maga is csak kedvedért látszik forogni a végtelen űrben, a te birtokaidon kel föl, s a te birtokaidon száll alá. „A mily messzire terjed a természet éltető ereje egyik sarktól a másikig, oly messzeségben hatotta át a földet erényed. Annyi különböző nem­zetnek egy hazát biztosítasz, és azok, kik ellened harczoltak, áldani kényszerültek jármodat. Azoknak, kiket legyőztél, törvényeid osztalékát nyújtottad, úgy hogy egy várossá tetted azt, mi előtted egy vi­lág volt! »0 istennő! A római birodalom utolsó zugából is dicsőségedet zengő hymnus emelkedik! Békés uralmad alatt szabadon emeljük föl fejünket.Előtted nem az uralkodás a fő, hanem az, hogy megérde­melted, és tetteidnek nagysága túlérnél borzasztó végzeteden!“ Csodálatosan hangzó versek, magasztos han­gok. Az ember azt hinné, hogy azon nagyszerű kép lelkesítette költőjét, melyet a római béke Augusztus vagy Traján napjaiban nyújthatott. De oh, ki ismert volna ez oly magasztos hangon meg­énekelt istenségben Honorius Romájára, azon Ro­mára, melyet a goth Alarich kirabolt, s melyet rövid idő alatt a vandál Genserich csordái dúltak föl. A világ királynéját barbár rabságban látva, csak vak hihetett még e már is félig halott Róma örökké va­lóságában. Az elpusztult Italia képének, mely romoknál egyebet nem mutatott, meg kellett győznie a költőt a felől, hogy a dicső idők verőfényes napjai örökre lejártak. Fájdalmas érzéssel rajzolja Rutilius ezen csak az imént oly szép ország siralmas pusztu­lását ; a földeket nem miveli senki, és a kiáradt fo­lyók mérges kigőzölgésű mocsarakká laposodnak egy annyi századon át termékeny talaj felett; a barbárok jártak erre, és rásütötték Itáliára, a biro­dalom maradványára vésztelj­es bélyegüket. A pusz­tulás minden lépten-nyomon akadályokat gördített az utas elé, s a közlekedés a tengerre szorult. Kis csónakok jártak keltek a part hosszában, gyakran kikötve. A sík tengerről, melyen az utas evezett, látta a tánczokat és hallotta az örömteljes énekeket, melyekkel Osirisnek, vagy­is a napnak újjászületé­sét a forduló­ponton ünnepelték, a­mi mellesleg elég világosan bizonyítja, hogy a császárok szigorú ren­deleteinek a több isten imád­ás ellen, mi hatása sem volt az alsóbb rétegek körében még Róma közvetlen közelében sem. A régi vallás még mindig tartotta magát és pedig nemcsak falun, és a falusi nép kö­zött, hanem az aristokratia legnemesebb és legmű­veltebb részében is. Az aristokratia kebelében az­on­ban a pogány nézetek mintegy a f­­ős­ségének já­rulékát képezik, míg a falusi népnél a műveltség hiánya, s a nagy központok távolsága támogatta a pogányságot. Útközben Rutilius több gall barátjával talál­kozik, kik a barbárok elől futottak. Némelyek a leg­nagyobb nyomorban sintő­dtek, holott elébb gazda­gok voltak, méltóságokban növekedtek, és tisztelettel halmoztattak el hazájukban.Egy közülök keresztény­­nyé lett, s mint remete élt a tenger parton, sziklák között. Egy nemes és gazdag nőnek fiatal és köztisz­teletben álló férje volt ez, ki mindent elhagyott , messze távolba vándorolt, hogy mint Rutilius mond­ja — „ezen élő halál karjai közé temetkezzék. Az utazó keserűséggel fordul el tőle. Valahányszor ke­reszténynyel vagy zsidóval találkozik, fölforr epéje és haragja zsilipjét gyűlöletes szidollmazásra nyitja. Mi­dőn a szerzetesek által benépesített Capraria szige­tet megpillantotta, egész szenvedélylyel kiáltott föl : »E sziget telve emberekkel,kik kerülik a világosságot és barátoknak, görögül monachi-nak nevezik magu­kat, mert egyedül és tanuk nélkül szeretnek élni. Félik a szerencse kegyeit, mert forgandó, maguk teszik magukat nyomorulttá, hogy ne érezzék a sze­rencsétlenség csapásait. Minő esztelen láz szállta meg e zavart elméket, nem merik élvezni a jót, a bajtól való félelemben. Vagy valamely szomorú nyavalya következménye talán az, vagy a fekete epéé, mely beleiket duzzasztja.“ Elba szigetén csaknem lázas dühbe hozza egy zsidó, az állami mocsárok bérlője, ki szemére hányja hogy halait elijeszti, midőn a part növényeit súrolja és vizét kevesbíti, midőn abból iszik. E durva inger­kedés miatt haragra lobbanva, a zsidófaj ócsárlásá­­val felel Rutilius, melybe azonban gondosan bele­érti a keresztényeket is, kik a római világ uraivá lettek. „Bár úgy tetszett volna az isteneknek — így kiált föl, hogy Judent soha meg ne hódították volna Budapest. Július 21 (A belvizek levezetése) körüli eljárás szabályozása iránt az országgyűlés elnapolása előtt a közmunka miniszter törvényjavaslatot ter­jesztett elő, a­melynek­ indokolásában a feladat je­lentőségét a következőkben adja elő. Hazánk sok vidékén nagy terjedésű területek czélszerű mivelését nehezítik — sőt lehetetlenné te­szik azon, részint a légköri csapadékból, részint szi­várgásból eredő kártékony vizek, melyeknek ele­gendő természetes lefolyásuk nem lévén, azon területeket hosszabb vagy rövidebb ideig elborítják, a­ddig t. i. míg párolgás utján el nem enyésznek.­­ Érzékenyen Bujtatnak ilynemű kártékony vizek ál­­­tal oly területek is, melyek az ármentesítési építke­zések befejezése folytán a folyóknak az előbb pusz­tító kiöntései ellen már meg vannak védve, s melye­ken ezen vizek ártalmai az ármentesités előtt azért nem észleltethettek, mert a folyók kiöntéseivel ösz­­szevegyültek. E belvizek levezetése ez idő szerint számos esetben lehetetlen, mert a vizeket levezetni kívánó földbirtokosokat arra, hogy ezt a szomszéd, azon munkák által esetleg nem érdekelt földterületeken tehessék, hazai törvényeink fel nem hatalmazzák s ennélfogva minden egyes földbirtokos, ki a szüksé­ges munkáknak saját területén való létesítését, teljes kárpótoltatása mellett is megtagadná, nagy területek, a tetemes vitáinak bevezetését teljesen lehetetlenné teheti; azoknak pedig, kik e czélra egyesülni óhaj­tanának, a közérdek szempontjából kívánatos köny­­nyítéseket törvényeink meg nem adják, mert az egyesülés módozatait és feltételeit nem szabályozzák. Miután azon munkálatok, melyek a földbirtok­nak a folyók kiöntései ellen való megvédésére szük­ségesek voltak, az ország sok részében befejeznék ; azon munkálatoknak szüksége, melyeknek czélja a káros belvizeket levezetni, mindinkább előtérbe lép. Ezen levezetés módozatait az előterjesztett törvény­javaslat szabja meg. (As szerb k­i­r. biztos.) Az újvidéki „Szerbszki Národ“ szerint Hueber királyi biztos panaszt emelt a kormánynál, hogy maguk a leyális szerbek is bajt és kellemetlenséget okoznak neki. (A „Szrb. Nár.“ erre megjegyzi, hogy ez nem igaz.) A szerb egyháznemzeti alapok assistentiájá­­nak panasza illetékes helyen meghallgatásra talált, s a kir. biztos is oly utasításokat­ kapott, melyek re­mélni engedik, hogy Hueber s a szerb püspökök kö­zött egyenetlenségre nem kerül a dolog. (Egy lengyel lap a helyzet­ről Ausztriában.) A krakói „Czask a bécsi lapokkal, illetőleg az ottani német pártokkal pole­mizálva, melyek közt némelyek az ismert Schmer­ling minisztériumba való beléptetését ajánlanák, a mások pedig Hohenwart gróf miniszterré kinevet­­tetésével fenyegetődznek, röviden így felel: »Mi ok­nál fogva volna úiképesebb Schmerling úr a csehek­kel való kiegyezést létra­hozni, mint Auersperg, Lasser és Ziemialkowski urak ? Akár bemennek a csehek a reichsratliba, akár nem, az még­ nem oly fontosságú eset, hogy miniszter válságot idézne elő. A bécsi pártoknak tudniok kellene, hogy helyzetün­ket nem az új minisztérium, hanem az új programm fogja helyre hozni.« Budapest, július 21. Azt­ hittük, hogy az alapjaiban elhibázott, részben felületesen, részben pedig bűnös ma­­chinatiók között készített földadó ideiglen­e­slen felhozott okaink meggyőzték­­. laptár­sunkat a »Reformot« hogy e munkálatot to­vább adóalapul venni s kiigazítását az általa védett módon eszközölni az igazság arczul csapása nélkül nem lehet; azt hittük, hogy a »Reform« által e munkálat kiigazítására ki­­jelölt másik tényező: a forgalmi érték elvi fogyatkozásai és gyakorlati kivihetetlensége ellen felhozott okaink elég nyomósak voltak arra nézve, hogy meggyőzzék laptársunkat, arról, hogy az általa védett cataster kiigazí­tási mód oly rész, hogy azt pirulás nélkül semmiféle törvényhozás magáévá nem te­hetné. Hitünkben csalatkozunk. A »Reform« közelebbi pénteki száma újból kijelenti, hogy a készítői által is pro­visoriusnak nyilvánított földadó ideiglent m­i­n­den hi­ány a­­ daczára is, az alkotmányos magyar törvényhozás által is szentesítendő­­nek véli, s kiigazítására az érték adatait, és miután meggyőztük, hogy ilyenek nem gyűjthetők , ezek becslése nyo­mán nyerendő adatokat je­lölt ki. Az álláspontok tisztázva lévén, bátran befejezhettük volna a vitát, várván a közön­ség, és majdan az országgyűlés bírálatát s döntő szavát. De a »Reform« perújítást kezd s nem felelve az utóbbi czikkünk végén tett kérdésünkre, maga részéről tesz fel nég kér­dést, melyekre mi készséggel felelünk, jólle­het ed­digi czikkeink fonalán kellőkép meg­adtuk már valamennyire a feleletet. Azt kérdi a»R.“: „Inkább veendők-e figyelembe a 23 év alatt megcsomtosult viszo­nyok, a tények logikája, semmint egy tabula rasa állítassék föl.“ Erre azt feleljük, hogy miután e meg­csontosult viszonyoknak, vagyis magyarán beszélve a földadó ideiglen adatainak alapja oly hibás,mint a minőknek kimutattuk s lap­társunk is elismerte, nem lehet továbbra is megtartani, hanem egyszerűen elvetni s újak­kal kell pótolni azokat. Ezt kívánja az igaz­ság, hogy azok, a kik igaztalan előnyöket mesterkéltek ki maguknak, ez előnyöktől el­essenek, s azok,a kikre az absolutistikus kor­mány közegeinek önkénye, vagy tudatlansá­ga mérték feletti adóterheket rakott: e terhek alól szabaduljanak. S kérdjük olvasóinkat,méltány­os-e vagy sem, hogy azok, a­kik 20 éven keresztül na­gyobb vagy kisebb terheket viseltek, mint az igazság szerint viselniük kellett volna, to-

Next