Pesti Napló, 1873. szeptember (24. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-16 / 212. szám
Budapest. Kedd, September 16.1873. 14. évi folyam. 919. sz. Szerkesztési iroda; Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap Szellemi részét, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziátok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — » Az esti kiadás postai különkildéséért felülfizetés évnegyedenként 1 frorint. Az előfizetés az év folytáni minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Azon olvasóinkat, kiknek megrendelése sept. végén lejár, figyelmeztetjük előfizetésük minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne történjék. Előfizetési árak: Egész évre . 24 frt. Félévre . . . 12 „ Negyedévre , 6 „ |||§P" Az előfizetés Pestre. a „Pesti Napló“ kiadó - hivatalának (Athenaeum, ferencziek tere 7. sz. a.) küldendő. 4 J. Napló“ szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest sept. 15. A vasárnapi minisztertanács, mint egy alábbi közleményben olvasható, a horvát bán kinevezésének kérdésével foglalkozott s a min. elnök előterjesztésére Mazuranics a volt horvát cancellár személyiségében állapodott meg. A min. elnök valószínűleg már előbb biztosítva volt arról, hogy Mazuranics a kineveztetést elfogadja, s nem kevésbé valószínű az is, hogy e kineveztetés a horvát középpárt megegyezésével történik s igy a Mazuranics-kormánynak a horvát országgyűlés többségénél a kedvező fogadtatás biztosítva van. Állítják, hogy a sajátságos horvát viszonyok és párt-constellatiók között, Mazuranics volt az egyedüli lehetséges jelölt. Nem nagy politikai tehetségei tették azzá, mert azokról nem tudnak sokat sem Zágrábban, sem másutt, de pártállása. Aláírta ugyan a septemberi manifestumot, de úgy látszik, ártatlan volt ennek fogalmazásában. A nemzeti párt súlyt helyezett nevére, mely egy tisztességes excellentiás úr és előkelő horvát író neve, s ő az alkotmány helyreállítása után magas állását elvesztvén, azon párthoz csatlakozott, melynél az első helyek egyikét vélte megnyerhetni. Ez volt helyzete a nemzeti pártnál, míg az unionisták nem viseltethettek ő ellenében szenvedélyességgel soha, mert tudták hogy Mazunaricsnak már műveltségénél fogva is undorodnia kell a szélsők izgatásaitól. Mi tulajdonképeni érzületét illeti, arról bajos véleményt mondani; tehetségeit illetőleg azonban átalában tudva van, hogy jó hivatalnoki kineveztetése tán azért is történt, mert fölteszik róla, hogy rendbe szedi a desorganizált és semmi fegyelmet nem ismerő horvát hivatalnoki kart. Mint e sorainkból kitűnik, nem ringatjuk magunkat semmiféle illusiókban az új horvát, bánt illetőleg. Nem fogadjuk tapssal e kineveztetést , de nem is rászalhatjuk. Megnyugszunk benne, mint oly dologban, melynél különb nem volt képzelhető. Mazuranics urunk különben nincs is joga arra, hogy már ma hivatkozhassék a magyar részről iránta érzett rokonszenvekre , de örülni fogunk, ha mérséklet, tapintat és hazafiús hűséggel megfelelve feladatának, igazolja azon várakozásokat, melyek fejében a magyar kormány részéről kineveztetése ajánltatik. Mazuranics bánná kineveztetésével a horvát nemzeti párt egyik legfőbb óhaja teljesül. A horvát kormányra rányomatott az ellenzék signaturája; mindazon várakozások, melyek Pesten a kinevezési tárgyalások alkalmával ellenzéki részről nyilvánittattak, a teljesedés stádiumában vannak. — A zászló, mely alatt az uj aera Horvátországban inauguráltatik, az ellenzéki részről kölcsönöztetik, s ha az unionisták azon nagy része, mely a közbéke fenntartása s az alkotmányos viszonyok s lehetségessé tételéért a közép párthoz csatlakozott, e választásban megnyugszik s azt — mint várni lehet — valóban hazafias önmegtagadással fogadja; — méltán megkövetelheti, hogy ez önfeláldozása tapintattal visszautasittassék. Nagy érdekeltséggel várjuk tehát az egyéb horvát hivatalnoki főhelyek, a miniszteri állás s különösen a belügyi osztályfőnök helye feletti dispositiót; bebizonyítani, hogy a horvát pártok közötti fusio nem jelenti az unionisták egyszerű beolvasztatását, hanem a mint egy részük a középpárt soraiban mérsékelt ellenzékkel egyesült, s ezzel karöltve, a törvény terénerős állást foglalva, a szélsőjobb és szélsőbal támadásai közben védi positióját, úgy méltán megkövetelheti, hogy az új egyezmény keresztülvitele s az ország rendezésében szinte gyakorlati befolyása legyen. Az ellenkező nagyon megingatná a középpárt állását. Az egyik árnyalat kapván túlsúlyra, ez szükségképen elkedvetlenítené a másikat és növelné az úgy is súlyos helyzet bajait. Meg vagyunk azonban győződve, hogy illetékes helyen törekedni fognak e bajok megelőzésére. Az új kormánynak úgy is sok nehézséggel kell küzdenie. A szélsőbal azzal fogja vádolni, hogy a hivatalért elárulta a hazát. A szélsőjobb mogorván fog tőle viszszavonulni, azt hangoztatván, hogy nem az alkotmányhoz való hűség, hanem az oppositió vezet a hivatalokhoz. Végül a mérsékelt ellenzék körében is le kell küzdenie nem egy idétlen vágyat,nem egy okszerűtlen ambitiót, melyet ellenzéki korában tán maga is dédelgetett. Mindezen nehézséget számba kell venni s mindazon nehézségek leküzdésére már a kormány megalakulásakor a megfelelő eszközökről kell gondoskodni. Megszerezheti azokat nemsokára és szilárd állást vívhat ki, ha támaszkodhatik szintúgy a népre, mint a mágnás pártra E két tényező egyesülését kell képviselni a kormánynak, amint azt ma már képviseli a középpárt, mely rövid fennállása alatt, mint látszik, oly garantiákat tudott adni a kormánynak, hogy kezére vélte bízhatni az ország sorsát. A Szlávy-kormány bezárta a „középpárt“ alakulását, s csak ezután, ennek soraiból nevezett ki egy ellenzékit bánná. Ez ellásban kétségkívül tapintat és ildom nyilatkozik. Ha a kormány ezt az utat továbbra is követi, ha kivonja és szigorún megtartja az álláspont természetes következményeit, sokat, tett ahhoz, hogy a horvát kérdést végre valahára a függő kérdések sorából kitöröltessék. A „Pesti Napló“ tárczája. Utazási emlékek, Bourbonnaisból, 1873. Egy rendkívüli szép fasoron, melynek platánjai gyönyörű lombkoronájukkal, fehér törzsükkel tisztes senatorokként vannak sorba állítva) beértem Bourbonnaisnak Moulins városába. A touristák ezen derék régi várost nem igen szokták látogatni, nem tartják érdemesnek oda fáradni. Első látszatra igazuk is van: a városban vannak szép modern szabású épületek, mint más franczia városokban, van egy csinos egyház, mely nem válik szégyenére mesterének, de nem is örökitendi meg nevét; van egy szálloda, mely még a múlt században épült, egy régi őrtorony, egy zárda melyben Oraini Felicia, Montmorency hgnő van eltemetve ; egyéb nevezetességet aligha találunk. Vezetőnk még könnyedén azt is oda veti, hogy van egy régi csonka egyház, melyet még akkor kezdtek építeni, mikor a Bourbon család Moulinsben lakott, de mely azon befejezetlenül hagyatott, mióta a Bourbonoknak a Valois ház kihaltával való trónra jutásuk után kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél a csonka templomnál. A templom megnézését másnapra halasztva, elmegyünk a vendéglőbe, mely vezetőnk állítása szerint a múlt században épült. A vendégszoba apró képekkel van körülaggatva, melyek mind egy-egy erkölcsi szanítást személyesítenek, így például az egyik képen egy vad arczu, nagy szakállú egyén egy simára borotvált, tisztes arczu emberkére veti magát, mintha meg akarná ölni; felülről pedig egy nagy szem nézi fenyegető kifejezéssel e jelenetet. Magyarázatul oda vannak még igtatva e szavak: »Isten mindent lát és hall.“ Meglehet ez intés akar lenni a vendégeknek, hogy rövid ittlétüket ne használják arra, hogy az ismeretlenség védve alatt holmi gonoszságot kövessenek el, mert az isten »mindent lát és mindent hall.“ A többi kép is azt mutatja, hogy a népség itt igen ájtatos és jámbor. Másnap elmentem a régi székesegyházba, mely még a 15-ik században épülhetett. Jean de Bourbon kezdte építtetni és Pierre de Baujeu folytatta az építtetést, de akkor a sors megakadályozta őt ennek folytatásában. A Valois-ház kihalt, a Bourboncsalád trónra jutott, Párisba ment és megfeledkezett a moulinsi templomról. A lakosok pedig sokkal-sokkal szegényebbek és közönyösebbek voltak,semhogy az építést folytatták volna. Hanem még így azon befejezetlenségben is igen kedves benyomást tesz e templom, és csonkaságában oly szép, hogy kár volna rajta valamit változtatni; félő, hogy ismét nem fog sikerülni ezen művet, mely a maga idején nem volt befejezhető, kellőleg kikerekíteni és fenntartani azon öszhangot, mely most abban uralt. A falfestményekben részben már az olasz renaissance nyomai észlelhetők, míg egy másik része még a régi gall szellemet lehelti. Igen nevezetessé teszik e templomot a régi bourbon hercsegek arcsképei, melyek itt láthatók. Különösen szép II. János arczképe, melyen az erély, a tűz kifejezése mellett minden keltem hiányzik, és mely sokban hasonlít a régi Valois typusokhoz. Egyik legfeltűnőbb tünemény e templomban azon kép, mely három részre osztva, Krisztus halálát ábrázolja. A legkülönösebb e képen az, hogy rajta sokszor ábrázolt eseményt úgy szemlélhetjük, mintha kristályon át néznék; egy ostorozás helyett harminchat, egy keresztrefeszítés helyett tizet, egy feltámadás helyett öt-hatot látunk. Még megfejthetlenebbé válik e rejtély, ha észreveszszük, hogy mindezen ostorozott, keresztrefeszített és föltámadó egyének közt egy sem hasonlít a hagyománybeli Jézushoz. Talán azt akarja ezzel mondani a művész, hogy nemcsak Krisztus szenvedett az emberiségért, hanem mindenki szenved érte, ki a földre jön és hű marad az égbe írt törvényekhez ? Vagy azt, hogy Krisztus nemcsak egyszer szállt le a földre, hanem mindanynyiszor lesz emberré, valahányszor csak akad nagy lélek, mely az isten birodalmának terjesztésén fára ■ dozik ? Vagy azt akarja a művész kifejezni, hogy az isten fiának emberi testben megjelenése még gyakran fog ismétlődni, hogy sokan fognak még Jézusként vértanuságot szenvedni? Bármelyik legyen is az igazi ezen magyarázatok közt, annyi bizonyos, hogy a jámbor és istenfélő moulensi katholikusok úgy jártak e szent képpel, mint az egyszeri főpap, ki talált szép keleti kelmét a clunyi múzeumban és az azon levő perzsa feliratot fantasticus czifraságnak tartva, készíttetett belőle egyházi palástot és azt addig viselte, míg egy tudós fel nem világosította, hogy e czifraság perzsa nyelven azt jelenti: Allah az egyedüli Isten és Mohamed az ő prófétája. A templom ugyanezen részében egy másik műdarab is van, mely a legkülönösebb gondolatokra vezeti az embert. Ez egy szobor, mely fülkébe van zárva; a fülke egy sirt, a szobor pedig egy rothadásnak induló hullát ábrázol. A fülkén a következő felirat olvasható: »Olim formoso corpore fui, qui nunc pulvis et putrié sumvi; tu qui nunc vivis, eras mili similis eris.“ A műemlék 1557-ben készült, tehát akkor, mikor a renaissance teljes virágzásban állott. A szobor mesteri kivitelű , borzasztó, de nem undorító hatású, a hamis ízlés nem üli itt viszszataszító orgiáit. A művész megmutatta a halált úgy a mint az van, kímélet és szemérem nélkül ; a borzasztó valóság, mely mindnyájunkra várakozik, itt teljes borzadalmasságában nyilatkozik. A rothadó hús darabokban hull alá és látni engedi itt a csontokat, amott a béleket; a rothadás, mintha az oszlani kezdett egyik másik tagról megfeledkezett volna, másfelé fordul romboló hatásával. „Oh mért nem oszolhatik fel szilárd húsom harmattá !« igy szól Hamlet egyik magánbeszédében. Ez óhajtás itt valósulni látszik; a szilárd testrészek oszlanak, folyóvá válnak és e folyadékban undok férgek úszkálnak az örökség lomhaságával, mintha tudnák, hogy őket mi sem háborgatandja művekben, hogy munkájuk cseppet sem sietős. Megálltam ez iszonyú műdarab előtt és gondolatokba merültem. Eszembe jutott egy régi elbeszélés, mit valahol nem régiben olvastam, hanem csalódom Taylor anglikán főpap egy művében. Ott elbeszélik, hogy egy fiatal és rendkívül szép úrihölgyet gyakran kérték, engedné magát lefestetni. A nő végre hajtott a kérelemre, de azon feltétel alatt, hogy csak 8 nappal halála után festik le.A rokonok tiszteletben tartották a nő e kívonatát és 8 nappal a halál után nyitották ki a koporsót; a hulla egészen feloszlásnak indult és úgy festetett le, és azonképen látható a család őseinek termében. A renaissance művészei közt még számosabban voltak, kik ily irányban működtek; ezek közt kiválik Ligier Richier, kinek különösen két szobra érdemel említést. Az egyik a bar-leduc-i Szt-Péter templomban van és egy lovag csontvázát ábrázolja. A szobor, mely azelőtt a lovagnak elpusztult sírját érité, igen gondosan és részletesen készített utánzata azon boneztani mintának, melyet halálunk után mindnyájan nyújtunk. A halál folyamata teljesen be van fejezve; a csontok tiszta fehérek, mint az oltott mész, a szivacsos szövetek egészen le vannak hámozva, csak itt ott fityeg egy húsfoszlány mit a férgek ott hagytak, és mely egyedül jelzi azt, hogy ez állomány valaha élt, örvendett, érezett mint mi. Cupán a sisak jelzi, hogy e vár valaha paranoboló lelket, a köznapin felül emelkedő szellemet rejtett. Richier másik szobra gueldres-i Fillippát II. René, lothringeni herczeg nejét ábrázolja. Filippa azon híres Adolphe de Gueldres-nek volt leánya, ki egykor saját atyját vetette várának legborzasztóbb börtönébe. A művésznek sikerült e szoborban a feloszlást minden külső jelhez való folyamodás nélkül láthatóvá tenni; a test érintetlen, de a halál oly maélyen véste be rajta nyomait, hogy az ember szinte várja, hogy a test oszlásnak induljon. Alig volna ennél leverőbb és mélyebben szomorító látvány képzelhető, ha a művész szerencsés ihlettségének nem sikerült volna a halál e menthetlen zsákmányának arczán a kegyelet és ascetismus azon dicsfényét tükröztetni vissza, mely az erkölcsi lét örökségét, mint föltétlen győzőt tünteti fel az anyagi enyészet fölött. Ez alak rothadása közben rebegi végső imáját és egy bámulatraméltó commentárt szolgáltat a szent lantos e híres szavaihoz: „De profundis clamavi ad te.« Ki hinné, hogy e komor divat egykorú a renaissance-al, mely minden életerő újra ébredését jelenti ? Heine, ki oly éles elmével tudta felfogni a korok szellemét, azt állítá, hogy ezen elfogultság a halál iránt a középkori catholicismust jellemezte.Pedig ezen mania a halotti vázak iránt nagyon modern, a 15-ik század előtt alig akadni nyomaira, míg a 17-ik században sírköveken gyakran találunk halálfejeket etbeféléket. Sőt a halálnak csontváz alakban személyesítése csak a 18-dik századdal kezd lábrakapni. Úgy látszik, hogy a halál anyagi gondolatával, a megsemmisüléssel, a feloszlással nem igen foglalkozott a középkor. Az akkori halotti emlékeken láthatni az ítéletnapot, a léleknek isten előtti megjelenését, az örök kárhozatot vagy az örök üdvöt, szóval a halhatatlanság eszméjét, de soha a sír borzalmait, atesti halál iszonyait. Még a krónikás is, ha valakinek halálát akarja jelezni, úgy beszél róla, hogy „átcsúszott ebből a világból a másikba, mint ha csak azt mondaná: ez az ember lakott eddig Galliában, most pedig átköltözött Hispániába, így szóltak a halálról egész a 15. századig. Ekkor az anyag a halál eszméje kezd a vallásba vegyülni. Ami eddig az utolsó ítélet volt, az lesz az emberekre nézve a sír, a rideg koporsó. A haláltól való borzadás nem a vallásbuzgóságnak, hanem a vallásos érzület hanyatlásának volt kifejezése. Mikor a keresztényi érzület az emberekben gyengülni kezdett, akkor kezdtek félni a haláltól. A haláltól való félelem fejlesztésére három igen különnemű tényező hatott közre: a renaissance, a reformatio és a catholicismus. A renaissance nem volt soha barátja a halálnak, de a kor hatása alól nem bírt szabadulni ő sem. Az akkoriban dúló járványok a népben, a babona túlzásai folytán, a legiszonyúbb képzelmeket gerjesztők fel és a renaissance az ihlet erejével, a kivitelbeni ügyességgel vetette magát e tárgyra. És ki ne tudná, hogy ép ifjúságunkban, az élet tavaszán, mi Budapest, sept. 15 (A képviselőházhoz) Hód-Mező- Vásárhely közönsége a következő kérvényt terjesztette : »Mélyen tisztelt képviselőház ! Magyarország államélete czélszerű berendezésének és tisztázott alapelveken nyugvó institutióinak létrehozása, továbbfejlesztése, a haladó kor kívánalmainak megfelelő eszmék conceptiója és megtestesítése képezik azon alapfeltételek egyik igen lényeges részét, melynek sikeréhez van kötve államunk és nemzetünk jövő fennmaradásának és erőteljes életének kérdése és biztosítéka. Nemzet, mely a haladó korral lépést nem tart; nemzeti intézmény, mely korhadt, avatag, vallás, hit, mely templomában a felvilágosodás józan vívmányainak, a tisztuló eszmék emberséges igazainak jogainak helyt nem ad, — nem egyesítvén magában az életképesség föltételét t. i. a megújulást, vagy az uj éltető elemek fölvételét, — menthetlenül tulszárnyaltatik, megdől, elvesz s ekként akarata ellen is uj elemekbe vegyülvén, a hová mint élő egész belépni nem akart, parányokra morzsolva sodortatik ; ez a természet örök és változhatlan törvénye. Ily átalános meggyőződésből indulva ki, örömmel ragadja meg H. M. Vásárhely szabad királyi város közönsége is az adott alkalmat, melynek nyomán Deák Ferencz hazánk nagy fia által a képviselőházban f. évi 28-án az állam és egyház közti viszonyok szabályozására vonatkozó s horderejében világra szóló, felmondott eszméket hazafias örömmel üdvözli, s az ott nyilvánított nézeteket, elveket a magáéinak is vallván, azokat legjobb meggyőződéséből pártolja. Mert közönségünk előtt egyként nagyrabecsültetik a haza jelesének azon nemes törekvése, és kezdeményezése, mely a jelzett téren egy ily felvilágosodott nagy szellem buzdítása és vezetése alatt indul meg, valamint azon éltető remény és kilátás, melynek megvalósulása nemcsak a szellemi szabadabb fejlődésnek veti meg alapját, hanem egyszersmind egy új egészségesebb irányú államélet talpkövét képezni is hivatva van. Erős meggyőződésünk az, mélyen tisztelt képviselőház, hogy a közoktatás fejlődése hazánkban s a tudomány gyarapodása csak akkor fog valódi életerős gyökereket ereszteni, ha nyűgeitől megtisztulságait a sötét századok homályának beárnyékolása helyett a jelenkor napja melegíti s világosítja meg. Hiszszük ennélfogva azt is, hogy közművelődésünk gyarapodása valódilag csak úgy lesz eszközölhető, ha a közoktatás ügye az egyháztól egészen külön választatik. Ámde közönségünk nemcsak az államnak az egyháztól teljes különválasztását s az ebből folyó üdvös reformok és fejlemények létrehozását óhajtja, — de óhajtja egyszersmind az egyháznak teljes autonómiáját is ; kivánja pedig ezt azon magas és kettős szempontból, mivel egyrészről a magában véve zárt egészet képező egyház rendszeresebb szervezkedése, hatáskörének körvonalazottsága tekintetéből egészségesebb, üdvösebb, korszerűbb ténykedésre hajlik ; — másrészről pedig, mivel a vallásszabadság teljességét csak is az államban létező egyházak teljes és egyenjogú autonómiája adja meg. Ezen eszmék alkalmi kifejtése mellett tehát, a midőn a nemzet Deák Ferencz érintett jeles beszédének tartalmát képező, s programmszerű nyilatkozatát lelkünk mélyéből pártolnánk: azon alázatos kérelmünket terjesztjük a mélyen tisztelt képviselőház elé, miszerint méltóztatnék működését odairányozni, hogy a Deák Ferencz által fejtegetett, nagy horderejű egyházpolitikai ügyek rendezése törvény útján minél előbb eszközöltessék. Kelt H -M.-Vásárhely sz. kir. város törvényhatósági bizottságának 1873. aug. hó 5-én tartott közgyűléséből. A város közönsége. (A vasárnapi minisztertanácsbó 1) a következőket jelenti a „P. Lloyd.« A minisztertanács elhatározta Mazuranicsnak horvát bánná kineveztetését. Mazuranics pártfeleivel tartott értekezlet után kijelentette, hogy elfogadja ez állást és a magyar miniszterelnök meghívása folytán Budára utazik. Kussevics, Pejacsevics László és Jankovics László többszörös felszólítás daczára több ízben határozottan visszautasítólag válaszoltak. (A kártélyfonoda tűzkáránál érdekelt biztosító társulatok képviselői ma d. e. közös értekezletet tartottak. Azon bír, mintha a társulatok bünfenyítő vizsgálatot sürgetnének, nem bír semmi alappal. A társulatok, amelyek elsősorban elvállalták a biztosítást, a következők: az első magyar, a pesti, a Generali, a Riunione, a Donau, a Phönix és az Azienda. Ezek azután vagy 40 visszbiztosító intézet közt osztották meg a biztosítási értéket. A biztosított érték 740,000, a kár vagy 400,000 frt, Budapest, sept. 15. A polgári házasság ellenségeinek egyik legkedvenczebb s leghatásosabb ellenvetése az szokott lenni, hogy a polgári házasságot a franczia forradalom szüleményének proklamálják. És nem siker nélkül. Sok ember akad, ki a históriát nem ismeri, még több, aki maga gondolkozni nem tud vagy nem szeret, s az ily publikum előtt mindig hálás dolog marad eldeklamálni a szeptemberi napok véres borzalmait, az aristokratia lemészárlását, a papság elkergetését, a király kivégeztetését,, s az isten detronizatióját, és végül oda tenni : íme, e forradalom szerzette a polgári házasságot. Igen természetes, hogy a jámbor hallgató fogalommal sem bir arról, hogy az 1789. forradalom és az 1792. rémuralom nem egy és ugyanazon dolog voltak,hogy Mirabeau és Robespierre meg Marat közt volt akkora különbség, amennyi egy hazafias katholikus polgár, s egy a törvényt lábbal taposó püspök közt van; és igen természetes, hogy a maga egyszerű de logikus eszével azon következtetésre kell jutnia, hogy az, amit Robespierre és Marat a gyilkolás napjaiban létrehoztak, midőn az ész istennőjét ültették az oltárra, nem lehet más, mint valami istentelen, ütni, vágni való műve a sátánnak. Ha már most ezen ultramontán körökben és lapokban oly otthonos szemrehányás azt akarja jelenteni, hogy a polgári házasságot a franczia forradalom találta fel, akkor az, mint annyi más határozott állítása ez uraknak, egyszerűen nem igaz. A római jog nem ismert mást mint polgári házasságot, bár meglehet, csak azon okból, mert a pogány Rómában a papság nem képezett államot az államban és sohsem vetemedett azon gondolatra, hogy a magánjog e részét Jupiter és June nevében magának foglalja le. A keresztény egyház is magáévá tette a felfogást, és midőn Justinián császár a római jogot codifikáltatván, beléje házassági szabályait is felvette, az egyháznak esze ágában nem volt protestálni ellene, daczára annak, hogy az egyház már hat század óta állt fenn és dolgozott hatalmának terjesztésén. A középkor zavaros idejében, midőn minden jog elenyészett vagy bizonytalanná tétetett, hozta létre a szokás a házasság papi megkötését, s csak a trienti zsinat a 16. században codifikálta az egyház házassági jogát. De a polgári házasság intézménye, mely a középkor végső századaiban az egyház és állam közti harczban elenyészni látszott, a renaissance által csakhamar visszaszólíttatott az életbe. Hollandiába és nyugati Frieslandba már 1580-ban behozatott a polgári házasság megengedett alakban, s fennállt így 1795-ig, midőn a batáviai köztársaság azt kötelezővé változtatta, amint az Németalföldön mai napig meg is maradt. Az angol forradalom, mely destructiv tendentiákkal alig vádolható, 1653-ban a kötelező polgári házasságot egész Angliába Skótországba és Irhonba bevitte, s Anglia legvallásosabb emberei élén a nagy Milton örömmel fogadta a reformot, remélvén, hogy a papság ily módon megszabadulva világias teendőitől, vallásosabb lesz. Igaz ugyan, hogy a Stuartok reactiója ismét eltörölte ez intézményt, de a Stuart az ellenszenve aligha szolgálhat argumentum gyanánt ellene. A 18. században is találunk példáira a polgári házasság behozatalának, bár oly alakban, minőben ma azt nem kívánhatjuk. Az egyházi és állami absolutismus szövetsége e században élte arany napjait; akkor 1753-ban decretálta Anglia, hogy a quackerek és zsidók a régi polgári házassági jog szerint, minden mások azonban csak anglicán pap áldása mellett házasodhassanak; s ha ez intézkedés ellen a katholikusoknak méltó okuk volt panaszra, az angol törvényhozás azzal vigasztalhatta őket, hogy a continensre mutatott, hol a katholikus egyházzal szövetkezett állam ép ily igazságtalanul bánt a protestánsokkal. A következő épést a haladás mezején Európa leglegitimebb trónja tette meg. XVI. Lajos egy 1787-ki decretumában, tehát a forradalom kitörése előtt a protestánsoknak a katholikus pap vagy a királyi bíró előtti, tehát polgári házasság közt engedett választást.. A franczia forradalom nem találta fel a polgári házasságot, de magáévá tette s diadalmas légióival bevitte Belgiumba, rajnai Poroszországba , Hessenbe , Bajorországba. Nem létesét, hanem elterjedését köszöni ez intézmény a forradalomnak. De köszönné bár neki lételét, váljon ellene szólna-e e körülmény vagy mellette? Mik voltak az 1789 ki forradalom eszméi ? A föld, a sajtó, a vallás, a polgár, a nemzet szabadsága. Akkor ijesztőleg hatottak ez eszmék Európa conservativ elemeire,akkor felforgatással látszottak fenyegetni az államokat, és ma ma minden európai államnak, Oroszország kivételével, alapjaivá lettek. A jobbágyság eltöröltetett, a sajtó és szószék szabadsága, a vallás szabadsága kimondatott, a népnek befolyás adatott ügyeinek intézésére, a korlátolt monarchia eszméje diadalt ült, az egyén jogai biztosíttattak a franczia forradalom által, és ha nem tévedek, ugyanezt cselekedte a magyar törvényhozás is, ugyanes forradalmi eszmék“ árnyékában érzik magukat oly jól conservatív táblabiráink, és e „destructiv tendentiákat“ esküjével szentesítette a magyar király, és — csodálatos ! — mind e borzasztóságok még ma sem forgatták föl fenekestől Európa politikai és társadalmi rendjét. Valóban, amennyiben a franczia forradalom apai jogokat igényelhet magának a polgári házasság felett, annak semmi oka röstelleni az atyafiságot. Testvérei: a politikai és vallási szabadság, a civilizatió és az anyagi haladás, a nemesebb, becsületére valóbb familiai nexusokkal kevés intézmény dicsekedhetik. A különbség, melyet a forradalom a polgári házasság kérdésébe hozott, abban állt, hogy azt »kisegítő eszközből« a szabadság postulátumává emelte. Az absolutismus néha polgári házasság kötésére