Pesti Napló, 1874. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1874-02-05 / 29. szám
29. szám, Budapest Csütörtök, február 5.1874 35. évi folyam. Szerkesztési iroda, Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziátok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közigémények (előfizetési pénz, kiadót körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-éplik küldendők. ------------------------------------------Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 34 frt. Félévre................................IS frt. Negyedévre ... 0 frt. Egy hóra .... 2 frt. UV* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeumépület) küldendő. A „P- Napló“ szerkesztő- és kiadó-ivatala. Budapest, február 4. A szélsőbal, mely már az országgyűlés összeültekor, kétségbe vonta annak legális alapját, elérkezettnek látta idejét annak, hogy a választási campagnera készüljön. Terjeszteni igyekeznek Simonyi Ernő beszédét, melyben azt proclamálta, hogy Magyarországon nincs igazságszolgáltatás s a szélső árnyalatok lapjai minden lehetőt elkövetnek, hogy a »szegénységet« feltüzeljék a »vagyon« ellen. A »hazaárulás« hangoztatásán és a Kossuthkultuson kívül az említett jelszavak képezték eddig is rendesen a szélsőbal választási jelszavait. A baloldal egy része, ha az e pártbeli lapok híven visszatükröztetik a pártban uralgó hangulatot, s már szintén megbarátkozott az országgyűlés feloszlatásának eszméjével. Az »Ellenőr« ezt a minap határozottan ki is mondá, a feloszlatást »bizonyosnak« jelentvén ki. A Deákpártban is van egy rész (ha mi nem csalódunk a pártbeli hangulatok megítélésében), mely a mindegyre megújuló sikertelen transfictiók és meddő küzdelmek kínteljes napjait megsokalva , a nemzetre való hivatkozás s új elemeknek a parlamentbe való juttatásától reméli az oly compact többség megalakulását, mely a kormánynak erőt és tekintélyt adhat. Ezekkel szemben nem kevésbé figyelemre méltó töredékek és nem kevésbé fontos érvek állanak. Azon töredékek, melyek a huszonegyes bizottság tárgyalásaiból várják a kormányprogramm megalkotását s azon , érvek, melyek az általános politikai helyzet zűrzavarából merítvék. Sem a középpárt, sem a jobboldal azon kiváló férfiai, kik a huszonegyes bizottság tervét dédelgették, nem mondtak még le az e bizottságba helyezett reményekről. Azok pedig, akik az általános politikai zűrzavarra hivatkoznak, azt hangoztatják, hogy az országgyűlés feloszlatásának van akkor értelme, ha akár a kormány és a népképviselet, akár a parlament egyes részei között oly differentiák merültek fel, melyek felett a nemzet dönt; a jelenlegi különbözetek azonban nehezen definiálhatók s igy be kell várni egy konkrét, részletes programot megállapítását, melyet ha a képv.ház visszautasítana, a nemzettől fog függni e felett döntő szavazatát hangoztatni. Készséggel beismerjük, hogy ez okok igen figyelemre méltók. De ez mit sem von le a jelen helyzet tarthatatlanságának általános kínos érzetéből. Nem az ellenzék van szemünk előtt, hisz az ma vigan bachanaliait ünnepli. Rendezhet a kormány ellen ostromot, becsmérelheti a vele hét év óta szemben álló párt összes múltját, és tombolhat az egykori többség mai romjai felett. A Deákpárt van tekintetünk előtt. A Deákpárt soraiban küzdöttünk e párt megalakulása óta, szivünk megdobban, ha a múlt fényes alkotásaira gondolunk s mert erős meggyőződésünk, hogy a jövő s a történelem e pártnak dicső igazságszolgáltatást fog nyújtani, e dicső múlthoz és bizonyára dicsőbb jövőhez nem tartjuk méltónak a mai napról-napra tartó kínos vonaglást. Azt hiszszük, hogy a haza megkövetelheti azt a Deák párttól szintúgy, mint minden hazafias, becsületes párttól, hogy elvei mellett szilárdul álljon, vagy ha a közvélemény ellene fordul, az ellenzéki álláspontról törekedjék elveit valósítani; de azt nem követelheti a Deákpárt nagy zömétől senki és semmi, hogy éveken át egyedüli törekvését a személyi ambitiók kielégítése, az a véghetetlen kínos munka képezze , hogy miként egyeztessen össze végre is összeegyeztethetlen személyi differentiákat. S jó darab ideje, tán az országgyűlés megnyitása óta, mást sem teszünk. Közben alkotnak törvényt is, de ezeknek irányában rendszerint csak akkor nyilvánul nagyobb érdekeltség, ha azoknak oly élt lehet adni, mely egyes személyiségek ellen fordítható. Különben conferentiázunk, célportálunk miniszteri listákat, vitatjuk azt az egyedüli kérdést, hogy államférfiaink közül ki a »possibilis,« s a látvány a mit parliamentünk nyújt, a parliamentarismus torzképe. Azoknak, kik ma a lapokban azt állíták, hogy a szavazás a keleti vasút kérdésében csak egy fázisát jelenti kietlen bonyodalmainknak : kétségkívül igazuk van. De ha ezen kívül azt is hangoztatták, hogy legjobb lesz, ha a Szlávykormány addig megmarad helyén, míg a huszonegyes bizottság munkálatával elkészül, kissé nagyon is erős dolgot hangoztatnak. Mi nem ismerjük a Szlávy-kabinet tagjainak hangulatát, elhatározásait , nincs semmi jogunk nevükben szólni, és határozottan kijelentjük, hogy róluk, tudomásuk nélkül szólunk. S mi azt hiszszük, hogy ha valaki 13 szavazattöbbséggel bíró miniszter is, azért még nem mondott le jogairól, mint férfiú, s férfiakról azt hinni, hogy őket, kiknek ma a párt egyhangúlag szavazott bizalmat, holnap a párt nagy része cserben hagyott, s holnapután úgy lehessen helyükön marasztalni, hogy csak maradjanak addig, mig majd más kormány alakulhat , tán mégis oly kívánat, melyet e kabinet nem érdemlett meg. A mi nézetünk tehát a helyzetről más. Elmondjuk azt minden tartózkodás nélkül. Azt hiszszük, hogy a többségnek mindenekelőtt a maga körében kellene tisztába jönnie , mind a számbeli ereje, mind a pártfegyelem kötelezettségei felett. Ennek eredményétől függne a további eljárás, mely a dolog természetéből következnék. Az országgyűlés feloszlatása csak akkor volna indokolt, ha kitűnnék, hogy a házban egyáltalában nincs compact, megbízható többség. S mert mi a mai pártviszonyokat s a mai helyzetet egyáltalában fenntarthatlanoknak lát A „Pesti Napló“ tárczája. A század történelméből. Két közlemény. II. Stadion elbocsátását s Metternich külügyérségét sokan a franczia császárnak tett concessio gyanánt fogták fel, mert az uj miniszter legalább nem oly merev ellensége volt a napoleonismusnak, mint az előbbi. Ez azonban csak látszólag volt engedmény. Igaz ugyan, hogy Metternich segélyével nyerte el Napoleon Mária Lujza kezét, s a bekövetkezett osztrák-franczia szövetségnek is ő volt egyik fő teremtője. De az osztrák miniszter valóban mephistophelesi ügyességgel zsákmányolta ki e szövetséget. Finom ösztöne korán észrevétete vele Napóleon csillagának hanyatlását, s még mielőtt a császár Lengyelországba, hadseregéhez ment volna, 1812. május 16-án Drezdában egész nyugalom és iróniával tekintett a gall Caesar határtalan dölyfére. »Kétszer találkoztam Drezdában Napóleonnal — igy nyilatkozott sokkal később, — s mindkétszer nagy események előestéjén; először 1812-ben szerencséje tetőpontján állott, s én már nem hittem abban; másodszor 1813-ban, az örvény szélén, s én megmutattam azt neki.« E történelmi nevezetességű második találkozás színhelye jan. 28-án a Marcolini palota volt. Metternich békét akart létrehozni a szövetségesek és Napóleon közt, s fenn akará őt tartani a némileg már megalázott Francziaország élén. Udvariasan, de elfojtott haraggal fogadta őt a császár, s mindjárt kezdetben heves szemrehányásokkal illeté az osztrák politikát, amely megakadályozó őt »az oroszok és poroszok megsemmisítésében.« Önök — folytató — úgy látszik készek hadat szenni, s szövetségünknek véget szakitni. »Sire, válaszolt a miniszter, mi nem akarjuk a háborút, hanem végét a dolgok ezen állapotának, mely egész Európára nézve türhetlen, s mindnyájunkat folyvást veszélylyel fenyeget, mert a szerencse egyszer felségedet is elhagyhatja.« De hát — kiáltott fel Napoleon — mit akarnak önök tőlem ?« »Békét, a melyre Felségednek csak oly szüksége van, mint nekünk, s a mely biztositandja mindnyájunk helyzetét.« A császár alig volt képes haragját fékezni. »Uram — menydörgő — ön sohasem volt katona; nem tanulta, mint én, megvetni saját és mások életét. Mi nekem 200.00 ember?« »Nyissuk ki — válaszolá Metternich — az ajtókat és ablakokat, hadd értesüljön e szavakról egész Európa !« E megjegyzés némileg lehitté a császár indulatát, mely azonban a társalgás folytán ismét kitört. »Önök tehát — kiáltott fel — háborút akarnak szenni nekem ?« A miniszter biztositá, hogy csak barátságos interventió van szándékában. »Tehát törvényeket akarnak elém szabni? Jó, legyen hát háború a viszontlátásra Bécsben.« Így végződött e híres kihallgatás,mely tényleg előidézte az Ausztria és Francziaország közti szakadást. Berthier herczeg, ki a minisztert hazakisérte, azt kérdé tőle, hogy meg van-e elégedve a császárral ?« Igen, válaszoló, meg vagyok elégedve, mert felvilágosított saját maga felől, s esküszöm önnek, hogy ura elvesztette eszét.« Napoleon azonban csakhamar megbánta eszélytelen hevességét, s egy óra múlva azon kijelentéssel kéreté magához a minisztert, hogy az osztrák közvetítést elfogadja, s erre vonatkozólag kész a conventiót megkötni. Metternich mesterfogása egészen sikerült. Ami ezután következett, Napóleon sz.-zonaszigeti fogságáig s a bécsi congressusig, az sokkal ismeretesebb, hogysem e helyen elbeszélésébe kellene bocsátkoznunk. A fegyverek csattogását Metternich szomorú emlékezetű német-osztrák belpolitikája, absolut rendszerének az összes európai kabinetek fölötti korlátlan uralma követi. A lipcsei csata megrázó hirére Ferencz császár őt és utódait herczegi czimmel ruházta fel, »annak jutalmául, hogy Ausztriát 1809-i politikai semmiségéből csaknem a legelső s legbefolyásosabb európai állammá tudta tenni.« Még azt is meg kell említenünk, hogy a politikai gondok sem valának képesek a herczeget elvonni a szerelem istennőjének szolgálatából. Első nejének halála alkalmat nyújtott neki, hogy a bécsi salonok szépségei közül új házastársat válaszszon. Nápolyi Ferdinánd egykori kedvesének gyönyörű leányára, Leykam Antóniára esett választása, s daczára ősz anyja s a társaság neheztelésének — mert e szövetséget messalliance-nak tárták — 1827-ben november 3-án a hetzendorfi császári kastélyban megtörtént az esküvő, miután a császár miniszterének jegyesét Winneburg birodalmi grófnővé nevezte ki. A fiatal nő azonban már 1829-ben elhalt, fia, a jelenlegi Metternich Richard herczeg születésének következtében. Két évvel később a miniszter harmadszor is házasságra lépett a szellemdús Zichy Melania grófnővel. Tizenkét évig állott még a herczeg hatalmának tetőpontján. Azonban bekövetkezett a népek ébredése, az 1848. év. A párisi február-forradalom szerencsés kimenetele Németországban szintén utánzásra serkentett, s a mozgalom átcsapott Ausztriába is, különösen Bécset igen rövid idő alatt veszélyes forrongásba hozván. Meg kelle buktatni az uralkodó rendszert, és e rendszer egy névvel állott elválhatlan kapcsolatban. Metternich elbocsátása képeze óhajtását mindazon deputatióknak, melyek 1848. mart. havában a Burg szobáit ostromolták. S nemcsak kívülről az utczákról hangzott fel ezen kívánság az államcancellár ellen, a császári termekben is alakult egy párt, melynek élén a megboldogult Zsófia főherczegnő állott. A hatalmas herczeg ez egyszer nem látta be az eseményeknek valódi jelentőségét, s az egész mozgalmat puszta utczai lármának hitte. Midőn márcz. 13-án a Burgba ment, már magasan fölcsaptak a forradalom lángjai; a császári család néhány tagja azon kéréssel rohanta őt meg, hogy vessen véget lemondása által a fenyegető veszélynek. Midőn látta, hogy még a császár sem szólal fel mellette, s eddigi legbuzgóbb hívei is némán állanak, könnyű pir vonta be arczát, s alig tudott önmaga fölött uralkodni. A császári tanácsteremben Zsófia főherczegnő s János főherczeg végre az uralkodó beleegyezését is kinyerték. János főherczeg száraz szavakkal adá tudtára a cancellárnak, hogy a császár arra kéri, lépjen vissza a dynastiát fenyegető veszély elhárítása végett, állásáról. A külső méltóság egész nyugalmával lépett Metternich a kihallgatási terembe, hol egy deputatió épen akkor volt elbocsáttatását kérendő. »Uraim, — mondá — ha az államnak visszavonulásom által hasznára lehetek, örömmel teszem azt meg.« »Kegyelmes uram, — válaszolá a küldöttség elnöke — személye ellen nincs kifogásunk, de igen sok rendszere ellen, s ezért örömmel kell üdvözölnünk visszalépését.« »Életem feladata volt — jegyzé meg a herczeg — álláspontomról a monarchia üdvére munkálni, ha azt hiszik, hogy maradásom veszélyyel jár, nem lehet reám nézve áldozat a távozás. Állásomat a császár kezeibe teszem le; szerencsét kívánok önöknek, szerencsét Ausztriának az új kormányhoz.« Azonnal elhagya a Burgot, s anélkül, hogy látta volna a császárt és az uralkodó család többi tagjait, ballplatz-i palotájába ment, hol neje és családja aggodalmak közt várt reá. A nap eseményeit a legnagyobb objectivitás és nyugodtsággal beszélte el. Több barátja jelent meg ezen este nála, s szóba hozták, hogy tanácsos volna egy időre távoznia Bécsből és Ausztriából. De Metternich hallani sem akart erről, „mert — úgymond — ezáltal a halom hegygyé növekednék, s a mozgalom valódi forradalom jellegét nyerné.« Ekkor érkezett meg a herczeg külvárosi villája ellen intézett támadás híre. „Ne féljenek — mondá az ősz államférfin remegő környezetének, ily kihágások az adott körülmények közt nem maradhatnak el, s csak előmozdítják az általános kihűlést; holnap minden csendes leend.« E feltevésben azonban ismét csalódott. Jelenték, hogy a nép megrohanni készül az államcancelláriát; most már a herczeg biztonsága komolyan veszélyeztetve volt, s még neje is szökést ajánlott. Metternich egy utalványt küldött az állampénztárhoz, hogy megkapja az elutazására szükséges pénzt, melylyel azon pillanatban nem rendelkezett , az állampénztárnál nem fogadták el utalványát. O, ki előtt a fél világ meghódolt, ki nem egyszer dicsekedett azzal, hogy egy ellensége sincs, egyszerre mindenki által elhagyottnak találta magát, mint a mérges kígyót, úgy kerülte mindenki, s csak a szánalom birt rá egy pár egyént arra, hogy segítsen szükségén. Két hivette’s nejét a Lichtenstein palotába vezette, hol az éj beálltáig időzött. A szökevények egy bérkocsin menekültek Bécsből. Olmützben nem akarták bebocsátani a herczeg kocsiját, úgy hogy csak kerülő után juthatott el a vaspályához. Mint teherszállítmány begöngyölítve indult el Prága felé egy tehervonaton. Tizenhét óra hosszat volt minden étel és ital nélkül ambuláns börtönében. A kiállhatatlan szomny végre arra kényszerül, hogy egy állomáson felnyissa a kocsit, és vizet kérjen. Csak a vonatvezető ügyessége mente meg e válságos perezben életét. Drezdán és Lipcsén át az utasok majnai Frankfurtba értek, hol Metternich elég gondatlan volt fényes nappal meglátogatni Nobili osztrák ezredest. A nép felismerte, és fenyegetések és szitkokkal illeté, úgy hogy csak nehezen volt képes egy hátsó ajtón át a szomszédos Rothschild-kertbe menekülni. Minden további veszély nélkül érkezett meg Hollandon át Angliában, hogy ott, mint Lajos Fülöp, vendégszerető menhelyet találjon. Bizonyára soha sem hitte volna, hogy valaha mint szökevény fog érkezni ugyanazon Angliába, melyet, mint a szökevények menhelyét, mindig olyannyira utált. Rajta, ki három évtizeden keresztül kérlelhetlen harczot folytatott minden forradalom ellen, forradalom által állott boszut a kérlelhetlen, de igazságos Nemesis . . . És az idő feltartóztathatlanul tovább haladt, s elég hamar elfeledteté Metternichet is. Midőn 1851- ben Angliából johannisbergi birtokára visszatért, Kölnben hallania kellett ugyan még háta mögött néhány füttyét, de egyébként jelenléte a legkisebb izgalmat sem idézte elő. Egy új kor köszöntött be, s a mély hézag, mely ezt Metternich fénykorától elválaszta, mivel sem volt áthidalható. A reactió ismét felütötte ugyan fejét, s szenvedélyes buzgalommal igyekezett az 1848. előtti állapotokat visszaidézni, de a Metternich politikát nem lehete többé feltámasztani halottaiból. Ő maga is érzi, hogy nyilvános párjuk, mert attól tartunk, hogy ennek további megmaradása veszélyezteti a parlamentarismust, arra fogunk törekedni, hogy e helyzetnek minél előbb vége vettessék és pedig azon módon, melyet a hazára nézve a legjobbnak tartunk. Budapest, február 4. (A kormány a ma tartott min. tanácsban beszélte meg legközelebb teendő lépéseit s egyszersmind megállapodott abban, hogy mily törvényjavaslat tárgyalását fogja legközelebb kérni a házban. (A franczia külügyminiszternek) monarchiánk irányában elfoglalt álláspontjáról a »Corr. Hongroise« közelebb érdekes csikket közlött, melyet több lap gr. Andrássy külügyminiszter úr által sugalmazottnak nyilvánított. Ez ellenében föl kell említenünk, hogy a mi tudomásunk szerint a »Corr. H.« gr. Andrássy külügyminiszter úrral nem áll semmi összeköttetésben; eddig azonban oly magatartást követett, mely méltó volt az összes belföldi sajtó elismerésére. (Simonyi és Irányi.) Mint a »Hunnia« írja, általános feltűnést okozott, hogy Irányi Dániel nem volt amaz indítvány aláírói közt, melyet Simonyi Ernő a keleti vasút másodprioritásai ügyében előterjesztett. Kezdetben azt hitték, hogy azt a véletlen okozta. Még inkább feltűnt, hogy Irányi a kérdésben nem emelt szót. Most a »H.« arról értesül, hogy a kérdéses indítványt megmutatták volt Irányinak, de ő vonakodott azt aláírni, mert egyik kifejezését helytelenítette, melyet azonban részletesebben bonczolni nem akart. (A keleti vasút függő adósságainak rendezéséről folyt vita fölött több bécsi lap érdemlegesen nyilatkozik. A »N. Fr. Presse« egyebek közt így szól: »Nevezetesek az okok, melyeket az ellenzék felhozott. Mindenekelőtt állítólag az alapszabályok egyik szakaszára támaszkodva a másod kibocsátású elsőbbségeket érvényteleneknek, a négy bank kezei között levő zálogot értéktelennek jelenté ki; e haszontalan birtokczímeket tehátbátran át lehet engedni a hitelezőknek ; lássák ezek, hogyan jutnak pénzükhöz. Ha azt hiszik, hogy a magyar kormány fizetési ígérete miatt megcsalatkoztak, akkor tartsák magukat a miniszterek személyéhez! Ennyi gúny talán még soha sem űzetett a parlamentáris miniszterfelelősség elvéből, és a mellett még figyelmen kívül hagyták azt, hogy a hitelezőknek még ha nem is tartanak zálogot kezeik között mégis kétségtelenül érvényes követelésük van a keleti vasúttársaság ellen, és hogy azzal ezt minden pillanatban csődre szoríthatják. Kétszeresen gyűlöletes lesz a hitelezők jogai ellen intézett speculatió az által, hogy úgy tettek, mintha a kérdéses 17 milliót a keleti vasút részvényesei javára akarnák visszahódítani, egyúttal azonban elárulták azon reményüket, hogy e szerencsétlen részvényesek öröksége majd mint érett gyümölcs ingyen fog ölükbe hullani. A »N. W. Tagbl.« így nyilatkozik a vitáról: »A viharos vita, amelyet az alsóház folytatott, az által válik ki, hogy összekeverték a kérdéseket és ahelyett, hogy az állam kötelezettségeire gondoltak volna, ostorozták a corruptiót. És hogy a corruptió lakoljon, meg kell fosztani a kormányt attól, hogy szavát beválthassa s a legnagyobb zavarba kell dönteni néhány bécsi bankot, mert egy magyar miniszter szavában bizott. Ha a magyar kormány nem kifolyása, teljhatalmú megbízottja a magyar államnak, akkor lehetetlen azon országgal szerződést vagy egyezményt kötni s Magyarország ki van zárva a civilizált népek érintkezéséből. Attól kellene ugyanis mindig tartani, hogy a parlament megsemmisíti a kormány megállapodásait. Ha Simonyi Magyarországot oly államnak mondja, amelynek »megsemmisítése esetleg a mivelődés érdekében állhat,« akkor hozzá kell tenni, hogy e jóslat talán ".beteljesedik, ha a törvény, miként ő kívánta, csakugyan elvettetik. Hogy az állam hitele teljesen el ne veszszen és az ország becsülete gúny tárgyává ne legyen, arra csak egy választás maradt t. i. elfogadni a törvényt.« A szavazás eredményéről ugyanezen lap azt mondja, hogy »a monarchia csak úgy szabadulhat a folytonos aggasztó meglepetésektől, ha gondoskodva lesz arról, hogy Magyarországnak erős kormánya legyen.« Ugyancsak a szavazás eredményéről a »Presse» ezeket mondja: »Egy párt, amely csak oly kérdésekben akar párt lenni, amelyek föl nem vettettnek, oly pontokon azonban, melyeken a párt fönállását és életét támadják meg, vérengző kedvvel földúlja saját testét, oly párt nem párt többé. Hogy a Deák-párt kötelékei a végsőig meglazultak, hogy e párt már csak névleg áll fönn, az régóta nyílt titok. Ma a formai bizonyság is megadatott és ennek nem maradhatnak el következményei. S e következmények annál rohamosabban fognak beállani, minthogy lehetetlen, hogy a Deákpárt utolsó tartaléka s a Deákpárti kormány testőrei a horvátok legyenek. A horvátok nem tiszta rokonszenvből támogatták a kormányt, hanem mert a mostani kormány bukása által saját érdekeiket látják kockáztatva. Most egy különös okból támogatták a kormányt és legközelebb halálos csapást mérhetnek reá.« (A kereskedelmi törvényjavaslat megbírálása tárgyában működő szakértekezlet február 3-án Ary elnöklete mellett tartott ülésében tárgyalás alá vette a részvénytársulati törvény meg nem tartása esetére kiszabott büntetéseket.Schnierer előadó és Apáthy együttesen előterjesztett indítványukban az áthágásokra átalában három hónapra terjedhető fogságot kívánnak, mely enyhítő körülmények közt 1000 forintig terjedhető pénzbírságra lenne átváltoztatható; nézetük szerint’a törvény által rendelt szabályok megtartása csak akkor lesz biztosítva, ha minden rendelet mellé sanctió is adatik ; a három havi fogság talán túl szigorunak látszhatik, de ép azért enyhítő körülmények tekintetbe vétele megengedtetik, s a fogság pénzbírságra átváltoztatható. Nádossy a fogságbüntetést mint szabályt nem akarja alkalmaztatni, szabályul a pénzbírságot kívánná, mely súlyosbító körülmények mellett fogsággá lenne átváltoztatható. Schnierer veszélyesnek találja Hódossy indítványát, a pénzbírság ott, hol a rendellenes eljárás nagy nyereséggel jár, mint ez a részvénytársulatoknál az eset, nagyon gyönge fenyíték. Kochhmeister a túlszigor által csak a becsületes egyéneknek a részvénytársaságoknál való részvételét látja lehetetlenné téve, és oly eljárás által épen a nem becsületes jellemek fognak a részvénytársaságoknak élére jutni, mi által ép ellenkezője éretik el annak, mire a részvénytársulatok rendezésénél a törvényhozásnak törekednie kell. A páhy szerint a pénzbírságot szabályul véve, alig lehetne a fogság büntetést alkalmazni, mert a törvényszék a súlyosbító körülmények tudomására nem jutna, miután az eljárásnál közvádló nem lehet, holott ellenkezőleg ha a fogságbüntetés vétetik szabályul, maga a fenyítendő fog gondoskodni arról, hogy a törvényszék tudomására jusson valamennyi csak fölhozható enyhítő körülménynek. Tóth Dóri szeretné a fogság büntetését szabályul alkalmaztatni, mert ha mindjárt csak fegyelmi büntetésről is van szó, méga legenyhébb fogság is bizonyos szennyet vet a megbüntetettre. Daruváry tekintettel arra, hogy a törvény számos rendőri intézkedést tartalmaz, melyekre nézve sanctiot minden esetre kell meghonosítni, elfogadja elvben a büntetést, de egyúttal külön választaná a következményeiben fontosabb mulasztásokat és cselekvényeket s azokra fogságot szabna, a kevésbé fontosakra pedig egyszerűen pénzbírságot. Az értekezlet nagy többséggel Daruváry nézetéhez csatlakozott s a büntetésekről szóló intézkedéseket körülbelül következő alakban fogadta el . Amennyiben az illetők cselekvényeik vagy mulasztásaik folytán a büntető törvény súlya alá nem esnek, az illetékes törvényszék által 3 hónapig terjedhető fogságra ítélendők: 1) az alapítók, ha a tervezetben szándékosan hamis adatokat közölnek. 2) az igazgatóság tagjai, ha az alapszabályoknak a kérjegyzékbe leendő fevezetései végett az alaptőke aláírására s befizetésére nézve tudva valótlan előterjesztést tesznek; ha vétkes mulasztásuk miatt a társaságnak három hónapon át felügyelő bizottsága nem volt, vagy annál a kellő számú tagok hiányoztak; — ha mérleg fölállításánál törvényellenesen járnak el vagy ha a közgyűlésen tett előterjesztésekben a társaság helyzetét valótlanul adják elő, vagy annak valódi helyzetét eltitkolják; —■ ha a közgyűlési jegyzőkönyveket szándékosan hamisan vezettetik; — ha a társulat házát, részvényeit a 197. czikk ellenére megszerzik vagy azokra kölcsönt adnak ; — ha az alaptőkéből a részvényeseknek a 201. ez. ellenére osztalékot vagy kamatot fizetnek; — ha a 213. sz. eseteiben közgyűlést egybehívni, illetőleg a csődnyiást kérni elmulasztják ha a 215. czikk által a közgyűlésnek fenntartott ügyekben önhatalmilag eljárnak; 3) a felügyelő bizottság tagjai, ha azok az évi számadások, a mérleg és a nyeremény felosztása iránt a közgyűlés elé terjesztett jelentéseiket szándékosan hamis adatokra alapítják. Enyhítő körülmények közt jogában áll a törvényszéknek a fogságbüntetést a vétkesek ellen külön-külön kiszabandó, ezer forintig terjedhető, pénzbírságra változtatni. Az illetékes törvényszék által 1000 frtig terjedhető pénzbírságra ítélendők 1) az igazgatóság tagjai, ha a mérleget a közgyűlés előtt 8 nappal közzétenni elmulasztják; — ha a közgyűlési jegyyzőkönyveket a törvényszékhez be nem terjesztik; — ha évenként legalább egyszer közgyűlést egybe nem hívnak; — ha az ideiglenes részvényeket anélkül bocsátják ki, hogy azokon a tényleg befizetett összeg világosan kitüntettetnék ; 2) a felszámolók, ha a lebonyolítás állapotát évenként legalább egyszer s a végeredményt közzé tenni elmulasztják; 3) a külföldi részvénytársaságok képviselői ha 264-dik czikkben foglalt határozatokat meg nem tartják. Az így megállapított büntetések kiszabása által a jelen törvényben kimondott kártérítési kötelezettségen változás nem történik. Be lévén igy fejezve a részv.-társaságokról szóló czim, legközelebb a »kölcsönösségi társaságok« mely szó alatt a német »Genossenschaften« fogalma adatnék vissza, fognak tárgyaltatni- Az előterjesztést e részben Schnierer készítette s előadni Apáthy fogja. Országgyűlés. A képviselőhöz iléte február 4. . A képv.ház mai ülésén még a tegnapi szavazás forró légköre, izgatott hangulata uralkodott. Az oroszlán (nevezzük el őket oroszlánnak !) megízlelé a vért: az ellenzék s különösen Csernátony , ki valószínűleg visszagondolt Lónyay buktatás-történetére, kormány - buktatási hangulatban volt. A kérdés, mely Békésmegye egy kérvénye kapcsában fölmerült, mindenesetre fontos közigazgatási ügy, mert arról van szó,hogy a »puszták» mily föltételek alatt alakulhatnak községekké. A kérdésnek nálunk nagy sociális jelentősége is van, s minthogy akörül forog, hogy egyes urasági »puszták« könnyű szerrelevonhatják-e magukat a községi terhek viselése alól, kézzel fogható az érdekek ellentéte, mely egyes nagybirtokosok és a községek között létezik. Ezen ügyet, bár hiányosan, rendezte a községi törvény s majdnem véleménykülönbség nélkül elismertetett az újabb, gyökeres reform szüksége. A kérdés merituma tehát tisztán, világosan állt a ház előtt; a baloldali szónokok egy része azonban a legvilágosabb dolgokat is