Pesti Napló, 1874. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1874-02-05 / 29. szám

29. szám, Budapest Csütörtök, február 5.1874 35. évi folyam. Szerkesztési iroda, Kiadó-h­ivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kézi­átok nem adatnak vissza. A lap anyagi részét illető közigé­mények (előfizetési pénz, kiadót körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . .­­ 12 » — » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés évnegyedenként f­orint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint­ előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-éplik küldendők. ------------------------------------------­Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 34 frt. Félévre................................IS frt. Negyedévre ... 0 frt. Egy hóra .... 2 frt. UV* Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A „P- Napló“ szerkesztő- és kiadó-ivatala. Budapest, február 4. A szélsőbal, mely már az országgyűlés összeültekor, kétségbe vonta annak legális alapját, elérkezettnek látta idejét annak, hogy a választási campagnera készüljön. Terjesz­teni igyekeznek Simonyi Ernő beszédét, mely­ben azt proclamálta, hogy Magyarországon nincs igazságszolgáltatás s a szélső árnyala­tok lapjai minden lehetőt elkövetnek, hogy a »szegénységet« feltüzeljék a »vagyon« ellen. A »hazaárulás« hangoztatásán és a Kossuth­­kultuson kívül az említett jelszavak képezték eddig is rendesen a szélsőbal választási jel­szavait. A baloldal egy része, ha az e pártbeli lapok híven visszatükröztetik a pártban ural­gó hangulatot, s már szintén megbarátkozott az országgyűlés feloszlatásának eszméjével. Az »Ellenőr« ezt a minap határozottan ki is mondá, a feloszlatást »bizonyosnak« jelent­vén ki.­­ A Deákpártban is van egy rész (ha mi nem csalódunk a pártbeli hangulatok meg­ítélésében), mely a mindegyre megújuló si­kertelen transfictiók és meddő küzdelmek kínteljes napjait megsokalva , a nemzetre való hivatkozás s új elemeknek a parlament­be való juttatásától reméli az oly compact többség megalakulását, mely a kormánynak erőt és tekintélyt adhat. Ezekkel szemben nem kevésbé figye­lemre méltó töredékek és nem kevésbé fontos érvek állanak. Azon töredékek, melyek a huszonegyes bizottság tárgyalásaiból várják a kormányprogramm megalkotását s azon , érvek, melyek az általános politikai helyzet zűrzavarából merítvék. Sem a közép­párt, sem a jobboldal azon kiváló férfiai, kik a huszonegyes bizottság tervét dédelgették, nem mondtak még le az e bizottságba helyezett reményekről. Azok pedig, a­kik az általá­nos politikai zűrzavarra hivatkoznak, azt hangoztatják, hogy az országgyűlés feloszla­tásának van akkor értelme, ha akár a kor­mány és a népképviselet, akár a parlament egyes részei között oly differentiák merül­tek fel, melyek felett a nemzet dönt; a jelen­legi különbözetek azonban nehezen definiál­hatók s igy be kell várni egy konkrét, részle­tes programot megállapítását, melyet ha a képv.­ház visszautasítana, a nemzettől fog függni e felett döntő szavazatát hangoztatni. Készséggel beismerjük, hogy ez okok igen figyelemre méltók. De ez mit sem von le a jelen helyzet tarthatatlanságának általá­nos kínos érzetéből. Nem az ellenzék van szemünk előtt, hisz az ma vigan bachanaliait ünnepli. Rendezhet a kormány ellen ostromot, becsmérelheti a vele hét év óta szemben álló párt összes múltját, és tombolhat az egykori többség mai romjai felett. A Deákpárt van tekintetünk előtt. A Deákpárt soraiban küzdöttünk e párt meg­alakulása óta, szivünk megdobban, ha a múlt fényes alkotásaira gondolunk s mert erős­­ meggyőződésünk, hogy a jövő s a történe­lem e pártnak dicső igazságszolgáltatást fog nyújtani, e dicső múlthoz és bizonyára di­csőbb jövőhez nem tartjuk méltónak a mai napról-napra tartó kínos vonaglást. Azt hiszszük, hogy a haza megkövetel­heti azt a Deák párttól szintúgy, mint minden hazafias, becsületes párttól, hogy elvei mel­lett szilárdul álljon, vagy ha a közvélemény ellene fordul, az ellenzéki álláspontról töre­kedjék elveit valósítani; de azt nem követel­heti a Deákpárt nagy zömétől senki és sem­mi, hogy éveken át egyedüli törekvését a személyi ambitiók kielégítése, az a véghetet­­len kínos munka képezze , hogy miként egyeztessen össze végre is összeegyeztethet­­len személyi differentiákat. S jó darab ideje, tán az országgyűlés meg­nyitása óta, mást­ sem teszünk. Közben alkot­nak törvényt is, de ezeknek irányában rend­szerint csak akkor nyilvánul nagyobb érde­keltség, ha azoknak oly élt lehet adni, mely egyes személyiségek ellen fordítható. Külön­ben conferentiázunk, célportálunk miniszteri listákat, vitatjuk azt az egyedüli kérdést, hogy államférfiaink közül ki a »possibilis,« s a látvány a mit parliamentünk nyújt, a parliamentarismus torzképe. Azoknak, kik ma a lapokban azt állíták, hogy a szavazás a keleti vasút kérdésében csak egy fázisát jelenti kietlen bonyodalmainknak : kétségkívül igazuk van. De ha ezen kívül azt is hangoztatták, hogy legjobb lesz, ha a Szlávy­­kormány addig megmarad helyén, míg a huszonegyes bizottság munkálatával elkészül, kissé nagyon is erős dolgot hangoztatnak. Mi nem ismerjük a Szlávy-kabinet tagjainak hangulatát, elhatározásait , nincs semmi jo­gunk nevükben szólni, és határozottan kije­lentjük, hogy róluk, tudomásuk nélkül szó­lunk. S mi azt hiszszük, hogy ha valaki 13 szavazattöbbséggel bíró miniszter is, azért még nem mondott le jogairól, mint férfiú, s férfiakról azt hinni, hogy őket, kiknek ma a párt egyhangúlag szavazott bizalmat, hol­nap a párt nagy része cserben hagyott, s holnapután úgy lehessen helyükön marasz­talni, hogy csak maradjanak addig, mig majd más kormány alakulhat , tán mégis oly kí­vánat, melyet e kabinet nem érdemlett meg. A mi nézetünk teh­át a helyzetről más. Elmondjuk azt minden tartózkodás nélkül. Azt hiszszük, hogy a többségnek min­­denekelőtt a maga körében kellene tisztába jönnie , mind a számbeli ereje, mind a párt­fegyelem kötelezettségei felett. Ennek ered­ményétől függne a további eljárás, mely a dolog természetéből következnék. Az ország­­gyűlés feloszlatása csak akkor volna indo­kolt, ha kitűnnék, hogy a házban egyáltalá­ban nincs compact, megbízható többség. S mert mi a mai pártviszonyokat s a mai hely­zetet egyáltalában fenntarthatlanoknak lát­ A „Pesti Napló“ tárczája. A század történelméből. Két közlemény. II. Stadion elbocsátását s Metternich külügyérsé­­gét sokan a franczia császárnak tett concessio gya­nánt fogták fel, mert az uj miniszter legalább nem oly merev ellensége volt a napoleonismusnak, mint az előbbi. Ez azonban csak látszólag volt enged­mény. Igaz ugyan, hogy Metternich segélyével nyerte el Napoleon Mária Lujza kezét, s a bekövet­kezett osztrák-franczia szövetségnek is ő volt egyik fő teremtője. De az osztrák miniszter valóban me­­phistophelesi ügyességgel zsákmányolta ki e szö­vetséget. Finom ösztöne korán észrevétete vele Na­póleon csillagának hanyatlását, s még mielőtt a csá­szár Lengyelországba, hadseregéhez ment volna, 1812. május 16-án Drezdában egész nyugalom és iróniával tekintett a gall Caesar határtalan dölyfére. »Kétszer találkoztam Drezdában Napóleonnal — igy nyilatkozott sokkal később, — s mindkétszer nagy események előestéjén; először 1812-ben szerencséje tetőpontján állott, s én már nem hittem abban; má­sodszor 1813-ban, az örvény szélén, s én megmutat­tam azt neki.« E történelmi nevezetességű második találkozás színhelye jan. 28-án a Marcolini palota volt. Met­ternich békét akart létrehozni a szövetségesek és Napóleon közt, s fenn akará őt tartani a némileg már megalázott Francziaország élén. Udvariasan, de elfojtott haraggal fogadta őt a császár, s mindjárt kezdetben heves szemrehányásokkal illeté az osztrák politikát, a­mely megakadályozó őt »az oroszok és poroszok megsemmisítésében.« Önök — folytató — úgy látszik készek hadat szenni, s szövetségünknek véget szakitni. »Sire, válaszolt a miniszter, mi nem akarjuk a háborút, hanem végét a dolgok ezen álla­potának, mely egész Európára nézve türhetlen, s mindnyájunkat folyvást veszélylyel fenyeget, mert a szerencse egyszer felségedet is elhagyhatja.« De hát — kiáltott fel Napoleon — mit akarnak önök tő­lem ?« »Békét, a melyre Felségednek csak oly szük­sége van, mint nekünk, s a mely biztositandja mind­nyájunk helyzetét.« A császár alig volt képes haragját fékezni. »Uram — menydörgő — ön soha­sem volt katona; nem tanulta, mint én, megvetni sa­ját és mások életét. Mi nekem 200.0­­0 ember?« »Nyissuk ki — válaszolá Metternich — az ajtókat és ablakokat, hadd értesüljön e szavakr­ól egész Euró­pa !« E megjegyzés némileg lehitté a császár indula­tát, mely azonban a társalgás folytán ismét kitört. »Önök tehát — kiáltott fel — háborút akarnak szen­­ni nekem ?« A miniszter biztositá, hogy csak ba­rátságos interventió van szándékában. »Tehát tör­vényeket akarnak elém szabni? Jó, legyen hát háború­ a viszontlátásra Bécsben.« Így végződött e híres kihallgatás,mely tényleg előidézte az Ausztria és Francziaország közti sza­kadást. Berthier herczeg, ki a minisztert hazakisérte, azt kérdé tőle, hogy meg van-e elégedve a császár­ral ?« Igen, válaszoló, meg vagyok elégedve, mert felvilágosított saját maga felől, s esküszöm önnek, hogy ura elvesztette eszét.« Napoleon azonban csak­hamar megbánta eszélytelen hevességét, s egy óra múlva azon kijelentéssel kéreté magához a minisztert, hogy az osztrák közvetítést elfogadja, s erre vonat­kozólag kész a conventiót megkötni. Metternich mesterfogása egészen sikerült. A­mi ezután következett, Napóleon sz.-zona­­szigeti fogságáig s a bécsi congressusig, az sok­­­­kal ismeretesebb, hogysem e helyen elbeszélésébe kellene bocsátkoznunk. A fegyverek csattogását Metternich szomorú emlékezetű német-osztrák belpolitikája, absolut rend­szerének az összes európai kabinetek fölötti korlát­lan uralma követi. A lipcsei csata megrázó hirére Ferencz császár őt és utódait herczegi czimmel ru­házta fel, »annak jutalmául, hogy Ausztriát 1809-i politikai semmiségéből csaknem a legelső s legbefo­lyásosabb európai állammá tudta tenni.« Még azt is meg kell említenünk, hogy a politikai gondok sem valának képesek a herczeget elvonni a szerelem is­tennőjének szolgálatából. Első nejének halála alkal­mat nyújtott neki, hogy a bécsi salonok szépségei közül új házastársat válaszszon. Nápolyi Ferdinánd egykori kedvesének gyönyörű leányára, Ley­kam An­tóniára esett választása, s daczára ősz anyja s a társaság neheztelésének — mert e szövetséget messalliance-nak tárták — 1827-ben november 3-án a hetzendorfi császári kastélyban megtörtént az es­küvő, miután a császár miniszterének jegyesét Win­­nebur­g birodalmi grófnővé nevezte ki. A fiatal nő azonban már 1829-ben elhalt, fia, a jelenlegi Metternich Richard herczeg születésének következtében. Két évvel később a miniszter har­madszor is házasságra lépett a szellemdús Zichy Me­lania grófnővel. Tizenkét évig állott még a herczeg hatalmának tetőpontján. Azonban bekövetkezett a népek ébredé­se, az 1848. év. A párisi február-forradalom szeren­csés kimenetele Németországban szintén utánzásra serkentett, s a mozgalom átcsapott Ausztriába is, kü­lönösen Bécset igen rövid idő alatt veszélyes forron­gásba hozván. Meg kelle buktatni az uralkodó rend­szert, és e rendszer egy névvel állott elválhatlan kap­csolatban. Metternich elbocsátása képeze óhajtását mindazon deputatióknak, melyek 1848. mart. havá­ban a Burg szobáit ostromolták. S nemcsak kívülről az utczákról hangzott fel ezen kívánság az állam­­cancellár ellen, a császári termekben is alakult egy párt, melynek élén a megboldogult Zsófia főherczeg­­nő állott. A hatalmas herczeg ez egyszer nem látta be az eseményeknek valódi jelentőségét, s az egész mozgalmat puszta utczai lármának hitte. Midőn márcz. 13-án a Burgba ment, már ma­gasan fölcsaptak a forradalom lángjai; a császári család néhány tagja azon kéréssel rohanta őt meg, hogy vessen véget lemondása által a fenyegető ve­szélynek. Midőn látta, hogy még a császár sem szó­lal fel mellette, s eddigi legbuzgóbb hívei is némán állanak, könnyű pir vonta be arczát, s alig tudott önmaga fölött uralkodni. A császári tanácsteremben Zsófia főherczegnő s János főherczeg végre az ural­kodó beleegyezését is kinyerték. János főherczeg száraz szavakkal adá tudtára a cancellárnak, hogy a császár arra kéri, lépjen vissza a dynastiát fenye­gető veszély elhárítása végett, állásáról. A külső méltóság egész nyugalmával lépett Metternich a ki­hallgatási terembe, hol egy deputatió épen akkor volt elbocsáttatását kérendő. »Uraim, — mondá — ha az államnak visszavonulásom által hasznára lehe­tek, örömmel teszem azt meg.« »Kegyelmes uram, — válaszolá a küldöttség elnöke — személye ellen nincs kifogásunk, de igen sok rendszere ellen, s ezért örömmel kell üdvözölnünk visszalépését.« »Életem feladata volt — jegyzé meg a herczeg — álláspon­tomról a monarchia üdvére munkálni, ha azt hiszik, hogy maradásom veszély­yel jár, nem lehet reám nézve áldozat a távozás. Állásomat a császár kezeibe teszem le; szerencsét kívánok önöknek, szerencsét Ausztriának az új kormányhoz.« Azonnal elhagya a Burgot, s a­nélkül, hogy látta volna a császárt és az uralkodó család többi tagjait, ballplatz-i palotájába ment, hol neje és csa­ládja aggodalmak közt várt reá. A nap eseményeit a legnagyobb objectivitás és nyugodtsággal beszélte el. Több barátja jelent meg ezen este nála, s szóba hozták, hogy tanácsos volna egy időre távoznia Bécs­­ből és Ausztriából. De Metternich hallani sem akart erről, „mert — úgymond — ezáltal a halom hegygyé növeked­nék, s a mozgalom valódi forradalom jellegét nyer­né.« Ekkor érkezett meg a herczeg külvárosi villája ellen intézett támadás híre. „Ne féljenek — mondá az ősz államférfin remegő környezetének, ily ki­hágások az adott körülmények közt nem maradhat­nak el, s csak előmozdítják az általános kihűlést; holnap minden csendes leend.« E feltevésben azonban ismét csalódott. Jelen­ték, hogy a nép megrohanni készül az államcancellá­­riát; most már a herczeg biztonsága komolyan ve­szélyeztetve volt, s még neje is szökést ajánlott. Met­ternich egy utalványt küldött az állampénztárhoz, hogy megkapja az elutazására szükséges pénzt, melylyel azon pillanatban nem rendelkezett­ ,­ az állampénztárnál nem fogadták el utalványát. O, ki előtt a fél világ meghódolt, ki nem egyszer dicse­kedett azzal, hogy egy ellensége sincs, egyszerre mindenki által elhagyottnak találta magát, mint a mérges kígyót, úgy kerülte mindenki, s csak a szá­nalom birt rá egy pár egyént arra, hogy segítsen szükségén. Két hive­tt­e’s nejét a Lichtenstein palo­tába vezette, hol az éj beálltáig időzött. A szökevé­nyek egy bérkocsin menekültek Bécsből. Olmützben nem akarták bebocsátani a herczeg kocsiját, úgy hogy csak kerülő után juthatott el a vaspályához. Mint teherszállítmány begöngyölítve indult el Prága felé egy teher­vonaton. Tizenhét óra hosszat volt minden étel és ital nélkül ambuláns börtönében. A kiállhatatlan szomny végre arra kényszerül, hogy egy állomáson felnyis­sa a kocsit, és vizet kérjen. Csak a vonatvezető ügyessége mente meg e válságos perezben életét. Drezdán és Lipcsén át az utasok majnai Frankfurt­ba értek, hol Metternich elég gondatlan volt fényes nappal meglátogatni Nobili osztrák ezredest. A nép felismerte, és fenyegetések és szitkokkal illeté, úgy hogy csak nehezen volt képes egy hátsó ajtón át a szomszédos Rothschild-kertbe menekülni. Minden további veszély nélkül érkezett meg Hollandon át Angliában, hogy ott, mint Lajos Fülöp, vendégszere­tő menhelyet találjon. Bizonyára soha sem hitte vol­na, hogy valaha mint szökevény fog érkezni ugyan­azon Angliába, melyet, mint a szökevények menhe­­lyét, mindig olyannyira utált. Rajta, ki három évtize­den keresztül kérlelhetlen harczot folytatott minden forradalom ellen, forradalom által állott boszut a kérlelhetlen, de igazságos Nemesis . . . És az idő feltartóztathatlanul tovább haladt, s elég hamar elfeledteté Metternichet is. Midőn 1851- ben Angliából johannisbergi birtokára visszatért,­­ Kölnben hallania kellett ugyan még háta mögött né­hány füttyét, de egyébként jelenléte a legkisebb iz­galmat sem idézte elő. Egy új kor köszöntött be, s a mély hézag, mely ezt Metternich fénykorától elvá­laszta, mivel sem volt áthidalható. A reactió ismét felütötte ugyan fejét, s szenvedélyes buzgalommal igyekezett az 1848. előtti állapotokat visszaidézni, de a Metternich politikát nem lehete többé feltámasz­tani halottaiból. Ő maga is érzi, hogy nyilvános párjuk, mert attól tartunk, hogy ennek további megmaradása veszélyezteti a parl­amentaris­­must, arra fogunk törekedni, hogy e hely­zetnek minél előbb vége vettessék és pedig azon módon, melyet a hazára nézve a legjobb­nak tartunk. Budapest, február 4. (A k­o­r­m­á­n­y­ a ma tartott min. tanács­ban beszélte meg legközelebb teendő lépéseit s egy­szersmind megállapodott abban, hogy mily törvény­­javaslat tárgyalását fogja legközelebb kérni a házban. (A franczia külügyminiszter­nek) monarchiánk irányában elfoglalt álláspontjá­ról a »Corr. Hongroise« közelebb érdekes csikket közlött, melyet több lap gr. Andrássy külügyminisz­ter úr által sugalmazottnak nyilvánított. Ez ellené­ben föl kell említenünk, hogy a mi tudomásunk sze­rint a »Corr. H.« gr. Andrássy külügyminiszter úr­ral nem áll semmi összeköttetésben; eddig azonban oly magatartást követett, mely méltó volt az összes belföldi sajtó elismerésére. (Simonyi és Irányi.) Mint a »Hun­nia« írja, általános feltűnést okozott, hogy Irányi Dániel nem volt amaz indítvány aláírói közt, melyet Simonyi Ernő a keleti vasút másodprioritásai ügyé­ben előterjesztett. Kezdetben azt hitték, hogy azt a véletlen okozta. Még inkább feltűnt, hogy Irányi a kérdésben nem emelt szót. Most a »H.« arról értesül, hogy a kérdéses indítványt megmutatták volt Irá­nyinak, de ő vonakodott azt aláírni, mert egyik ki­fejezését helytelenítette, melyet azonban részleteseb­ben bonczolni nem akart. (A keleti vasút­ függő adósságainak rendezéséről folyt vita fölött több bécsi lap érdemle­gesen nyilatkozik. A »N. Fr. Presse« egyebek közt így szól: »Ne­vezetesek az okok, melyeket az ellenzék felhozott. Mindenekelőtt állítólag az alapszabályok egyik sza­kaszára támaszkodva a másod kibocsátású elsőbb­ségeket érvényteleneknek, a négy bank kezei között levő zálogot értéktelennek jelenté ki; e haszontalan birtok­czímeket tehát­­bátran át lehet engedni a hi­telezőknek ; lássák ezek, hogyan jutnak pénzükhöz. Ha azt hiszik, hogy a magyar kormány fizetési ígérete miatt megcsalatkoztak, akkor tartsák magu­kat a miniszterek személyéhez! Ennyi gúny talán még soha sem űzetett a parlamentáris minisz­­terfelelősség elvéből, és a mellett még figyelmen kí­vül hagyták azt, hogy a hitelezőknek még ha nem is tartanak zálogot kezeik között mégis kétségtele­nül érvényes követelésük van a keleti vasúttársaság ellen, és hogy azzal ezt minden pillanatban csődre szoríthatják. Kétszeresen gyűlöletes lesz a hitelezők jogai ellen intézett speculatió az által, hogy úgy tet­tek, mintha a kérdéses 17 milliót a keleti vasút r­ész­vényesei javára akarnák visszahódítani, egyúttal azonban elárulták azon reményüket, hogy e szeren­csétlen részvényesek öröksége majd mint érett gyü­mölcs ingyen fog ölükbe hullani. A »N. W. Tagbl.« így nyilatkozik a vitáról: »A viharos vita, a­melyet az alsóház folytatott, az által válik ki, hogy összekeverték a kérdéseket és a­helyett, hogy az állam kötelezettségeire gondoltak volna, ostorozták a corruptiót. És hogy a corruptió lakoljon, meg kell fosztani a kormányt attól, hogy szavát beválthassa s a legnagyobb zavarba kell dön­teni néhány bécsi bankot, mert egy magyar minisz­ter szavában bizott. Ha a magyar kormány nem kifolyása, teljhatalmú megbízottja a magyar állam­nak, ak­kor lehetetlen azon országgal szerződést vagy egyezményt kötni s Magyarország ki van zárva a civilizált népek érintkezéséből. Attól kellene ugyanis mindig tartani, hogy a parlament megsemmisíti a kormány megállapodásait. Ha Simonyi Magyarorszá­got oly államnak mondja, a­melynek »megsemmisí­tése esetleg a mivelődés érdekében állhat,« akkor­­ hozzá kell tenni, hogy e jóslat talán ".beteljesedik, ha a törvény, miként ő kívánta, csakugyan elvettetik. Hogy az állam hitele teljesen el ne veszszen és az ország becsülete gúny tárgyává ne legyen, arra csak egy választás maradt t. i. elfogadni a törvényt.« A szavazás eredményéről ugyanezen lap azt mond­ja, hogy »a monarchia csak úgy szabadulhat a folyto­nos aggasztó meglepetésektől, ha gondoskodva lesz arról, hogy Magyarországnak erős kormánya le­gyen.«­­ Ugyancsak a szavazás eredményéről a »Pres­se» ezeket mondja: »Egy párt, a­mely csak oly kérdésekben akar p­árt lenni, a­melyek föl nem vettettnek, oly pontokon azonban, melyeken a párt fönállását és életét támadják meg, vérengző kedv­vel földúlja saját testét, oly párt nem párt többé. Hogy a Deák-párt kötelékei a végsőig meglazultak, hogy e párt már csak névleg áll fönn, az régóta nyílt titok. Ma a formai bizonyság is megadatott és ennek nem maradhatnak el következményei. S e következmények annál rohamosabban fognak beál­­lani, minthogy lehetetlen, hogy a Deákpárt utolsó tartaléka s a Deákpárti kormány testőrei a horvá­­tok legyenek. A horvátok nem tiszta rokonszenvből támogatták a kormányt, hanem mert a mostani kor­mány bukása által saját érdekeiket látják koc­káz­­tatva. Most egy különös okból támogatták a kor­mányt és legközelebb halálos csapást mérhet­nek reá.« (A kereskedelmi törvényja­vaslat­ megbírálása tárgyában működő szakér­tekezlet február 3-án A­r­y elnöklete mellett tar­tott ülésében tárgyalás alá vette a részvény­társulati törvény meg nem tartása esetére kiszabott­ büntetése­­ket.S­chnierer előadó és A­p­á­t­h­y együttesen előterjesztett indítványukban az áthágásokra átalában három hónapra terjedhető fogságot kívánnak, mely enyhítő körülmények közt 1000 forintig terjedhető pénzbírságra lenne átváltoztatható; nézetük szerint’a törvény által rendelt szabályok megtartása csak ak­kor lesz biztosítva, ha minden rendelet mellé sanctió is adatik ; a három havi fogság talán túl szigorunak látszhatik, de ép azért enyhítő körülmények tekin­tetbe vétele megengedtetik, s a fogság pénzbírságra átváltoztatható. N­­ád­o­s­s­y a fogságbüntetést mint szabályt nem akarja alkalmaztatni, szabályul a pénzbírságot kívánná, mely súlyosbító körülmények mellett fog­sággá lenne átváltoztatható. Schnierer veszélyesnek találja Hódossy indítványát, a pénzbírság ott, hol a rendellenes eljá­rás nagy nyereséggel jár, mint ez a részvény­társula­toknál az eset, nagyon gyönge fenyíték. K­o­chh­me­i­s­t­e­r a túlszigor által csak a becsületes egyé­neknek a részvénytársaságoknál való részvételét lát­ja lehetetlenné téve, és oly eljárás által épen a nem becsületes jellemek fognak a részvénytársaságoknak élére jutni, mi által ép ellenkezője éretik el annak, mire a részvénytársulatok rendezésénél a törvény­­hozásnak törekednie kell. A p­á­­­h­y szerint a pénz­bírságot szabályul véve, alig lehetne a fogság bünte­tést alkalmazni, mert a törvényszék a súlyosbító körülmények tudomására nem jutna, miután az eljá­rásnál közvádló nem lehet, holott ellenkezőleg ha a fogság­büntetés vétetik szabályul, maga a fenyíten­­dő fog gondoskodni arról, hogy a törvényszék tudo­mására jusson valamennyi csak fölhozható enyhítő körülménynek. Tóth Dóri szeretné a fogság bün­tetését szabályul alkalmaztatni, mert ha mindjárt csak fegyelmi büntetésről is van szó, még­­a legeny­hébb fogság is bizonyos szennyet vet a megbün­­tetettre. Daruvá­ry tekintettel arra, hogy a tör­vény számos rendőri intézkedést tartalmaz, melyek­re nézve sanctiot minden esetre kell meghonosítni, elfogadja elvben a büntetést, de egyúttal külön vá­lasztaná a következményeiben fontosabb mulasztáso­kat és cselekvényeket s azokra fogságot szabna, a kevésbé fontosakra pedig egyszerűen pénzbírságot.­­ Az értekezlet nagy többséggel Daruváry nézeté­hez csatlakozott s a büntetésekről szóló intézkedése­ket körülbelül következő alakban fogadta el . A­mennyiben az illetők cselekvényeik vagy mu­lasztásaik folytán a büntető törvény súlya alá nem esnek, az illetékes törvényszék által 3 hónapig ter­jedhető fogságra ítélendők: 1) az alapítók, ha a tervezetben szándékosan hamis adatokat közölnek. 2) az igazgatóság tagjai, ha az alapszabályok­nak a kér­­jegyzékbe leendő f­evezetései végett az alap­tőke aláírására s befizetésére nézve tudva valótlan elő­terjesztést tesznek; ha vétkes mulasztásuk miatt a társaságnak három hónapon át felügyelő bizottsága nem volt, vagy annál a kellő számú tagok hiányoz­tak; — ha mérleg fölállításánál törvényellenesen járnak el vagy ha a közgyűlésen tett előterjesztések­ben a társaság helyzetét valótlanul adják elő, vagy annak valódi helyzetét eltitkolják; —■ ha a közgyű­lési jegyzőkönyveket szándékosan hamisan vezette­tik; — ha a társulat házát, részvényeit a 197. czikk ellenére megszerzik vagy azokra kölcsönt adnak ; — ha az alaptőkéből a részvényeseknek a 201. ez. ellenére osztalékot vagy kamatot fizetnek; — ha a 213. sz. eseteiben közgyűlést egybehívni, illetőleg a csődnyi­ást kérni elmulasztják ha a 215. czikk ál­tal a közgyűlésnek fenntartott ügyekben önhatalmi­­lag eljárnak; 3) a felügyelő bizottság tagjai, ha azok az évi számadások, a mérleg és a nyeremény felosztása iránt a közgyűlés elé terjesztett jelentéseiket szándé­kosan hamis adatokra alapítják. Enyhítő körülmények közt jogában áll a tör­vényszéknek a fogságbüntetést a vétkesek ellen kü­­lön-külön kiszabandó, ezer forintig terjedhető, pénz­bírságra változtatni. Az illetékes törvényszék által 1000 frtig ter­jedhető pénzbírságra ítélendők 1) az igazgatóság tagjai, ha a mérleget a köz­gyűlés előtt 8 nappal közzétenni elmulasztják; —­ ha a közgyűlési jegyyzőkönyveket a törvényszékhez be nem terjesztik; — ha évenként legalább egyszer közgyűlést egybe nem hívnak; — ha az ideiglenes részvényeket anélkül bocsátják ki, hogy azokon a tényleg befizetett összeg világosan kitüntettetnék ; 2) a felszámolók, ha a lebonyolítás állapotát évenként legalább egyszer s a végeredményt közzé tenni elmulasztják; 3) a külföldi részvénytársaságok képviselői ha 264-dik czikkben foglalt határozatokat meg nem tartják. Az így megállapított büntetések­ kiszabása ál­tal a jelen törvényben kimondott kártérítési kötele­zettségen változás nem történik. Be lévén igy fejezve a részv.-társaságokról szóló czim, legközelebb a »kölcsönösségi társaságok« mely szó alatt a német »Genossenschaften« fogalma adat­nék vissza, fognak tárgyaltatni- Az előterjesztést e részben Schnierer készítette s előadni A­p­á­­t­h­y fogja. Országgyűlés. A képviselőhöz i­léte február 4.­ ­. A képv.­ház m­ai ülésén még a tegnapi szavazás forró légköre, izgatott hangulata uralkodott. Az oroszlán (nevezzük el őket oroszlánnak !) megízlelé a vért: az ellen­zék s különösen Csernátony , ki valószí­nűleg visszagondolt Lónyay buktatás-tör­ténetére, kormány - buktatási hangulatban volt. A kérdés, mely Békésm­egye egy kérvé­nye kapcsában fölmerült, mindenesetre fon­tos közigazgatási ügy, mert arról van szó,hogy a »puszták» mily föltételek alatt alakulhatnak községekké. A kérdésnek nálunk nagy sociális jelentősége is van, s minthogy akörül forog, hogy egyes urasági »puszták« könnyű szer­rel­evonhatják-e magukat a községi terhek viselése alól, kézzel fogható az érdekek ellen­téte, mely egyes nagy­birtokosok és a közsé­gek között létezik. Ezen ügyet, bár hiányo­san, rendezte a községi törvény s majdnem véleménykülönbség nélkül elismertetett az újabb, gyökeres reform szüksége. A kérdés merituma tehát tisztán, világo­san állt a ház előtt; a baloldali szónokok egy része azonban a legvilágosabb dolgokat is

Next