Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)
1874-04-08 / 80. szám
80. szám. Budapest Szerda, april 8.1874. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendő PESTI NAPLÓ REGGELI KIADJa Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapestét házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . _ 12 » — » Az esti kiadás postai különköldéséért felülfizetés évnegyedenként forint. Az előfizetés az év folytán * minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 25. évi folyami Hirdetések szintúgy mintelőfizetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok tere, Athenaeum-épült küldendők. Előfizetés „PESTI HAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 14 frt. Félévre...............................12 frt. Negyedévre ... 0 frt. Egy hóra . . . . 2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeumépület) küldendő. A ,,p. Hajló“ szettet« és tran-hivatala. Budapest, ápril 7. A megyei házi pénztár életbeléptetése egyik követelményét képezi annak, hogy az államháztartásban a sulyegyen helyreállíttassék. Nemcsak mert az önadóztatás az autonómiának általában alapföltétele, hanem mert pénzügyi okokból a közigazgatást lehetőleg decentralizálni, és az állami költségek apasztása végett mindazon feladatokat a megyékre áthárítani törekszünk, amelyeket ezek legalább oly sikerrel teljesíthetnek, mint a miniszteri közegek : e miatt vált már most elutasíthatlanná a megyei domestica fölállítása s ez okból mondja ki a kilenczes albizottság, hogy »a megyék önadóztatási joga és házi pénztára 1875. január 1-től kezdve életbe léptetendő lesz.« De nagyon aggódunk, hogy az a fatum, mely a megyei domesticának folyvást sarkában van, most is akadályozni fogja annak életbeléptetését. A kormány és törvényhozás az 1870. XLII. t. sz. alkotásakor egy téves körbe bonyolult, a melyből a kilenczes albizottság többsége sem bontakozhatott ki s amig ama hibás eszme uralja a házi pénztár kérdését, addig annak tartós alapon fölállítása nem fog sikerülni ; többet mondunk : bármennyire sürgősnek tartjuk financziáink rendezése szempontjából a domesticának mielőbbi szervezését, mégis majdnem inkább elejtését kivánjuk, mint oly módon fölállítását, a miként a kilenczes albizottság többsége tervezi. Az 1870. XLII. t. sz. 90. §-a kimondván, hogy a törvényhatóságok ezentúl saját házi pénztáraikból fogják költségeiket fedezni , — meghagyja a kormánynak, hogy még azon év folytán terjeszszen elő törvényjavaslatot azon kulcsról , mely szerint az állami egyenes adók oly összegben leszállíttassanak, amely összeget az állam közigazgatási czélokra az összes törvényhatóságoknak kiszolgáltat. A pénzügyminiszter, még mielőtt a törvényjavaslatot a képviselőháznak benyújtotta volna, egy hozzá intézett kérdés folytán már előre kijelentette, hogy a törvény által megrendelt után a megoldás lehetetlen, és midőn engedve a törvény pa- rancsának, a javaslatot bemutatta, kitűnt, hogy ha ama százalék, melylyel az állami egyenes adók összege leszállíttatik, kulcsul vétetik a törvényhatóságoknak átengedett főösszeg kiosztására, akkor a legkirívóbb egyenetlenségek támadnak, olyannyira, hogy a megyék igen nagy részében lehetetlen lett volna ily alapon fölállítani a domesticát. A képviselőház ennélfogva egyszerűen mellőzte a törvényjavaslatot, a domestica kérdése egyelőre megoldhatlannak látszott, és azóta évről-évre külön törvényben szavaztatnak meg az állam pénztárából kiszolgáltatott megyei költségek. Időközben a belügyminiszter a megyék kikerekítésével közelített a kérdés megoldásához ; a kilenczes albizottság nem pártolja azonban a javaslatot egész kiterjedésében és visszatér ismét az 1870 : XLII. t.-cz. 90. §-ának alapeszméjéhez, csakhogy az igazságtalanságot, mely a korábbi tervezet szerint az egyformaságból eredt, most az egyenlőtlenséggel idézi föl. A korábbi tervezet szerint ugyanis 7-nél valamivel nagyobb százalékkal lett volna az egyenes államadók összege leszállítandó s ugyanazon százalék szerinti hányad minden egyes megyének az általa fizetett államadókból átengedendő. Ezen egyöntetűségnek az lett volna következménye, hogy a gazdag megyék praemiumot nyernek, a szegényebbek pedig nem teljesíthetik az önkormányzat feladatait. A kilenczes albizottság már most az egyenlőtlenséget veszi szabályul. Két kategóriát állít föl : oly megyéket, melyek fizetett államadójukhoz képest 10 százaléknál többet, és oly megyéket, melyek 10 százaléknál kevesebbet élveznek jelenleg az állam pénztárából a megyei költségek fedezésére. Az első csoportbeli megyéknek ezen túl nem az egész, eddig élvezett illetőség fog államadójukból a házi pénztár javára leengedtetni, hanem csak 10 % , ellenben oly megyéknél, melyeknek eddigi illetősége kisebb volt összes államadójuk 10 % -ánál, mint maximum azon összeg engedtetik le, melyet eddig élveztek, így Esztergom megye fizet egyenes államadóban 245.453 frtot, közigazgatási költségre kapott eddig 34 052 frtot, e szerint 14,23 %-ot államadója után, a kilenczes albizottság javaslata szerint azonban Esztergom megyének jövőre csak 10 °/o engedtetvén le, ezen számítás szerint csak 24.545 frt jutna ez után a házi pénztárnak, azonban ezen leengedendő quota az évi eredmény szerint majd kisebb, majd nagyobb lesz. Ellenben p. o. Fehérmegyének 1.131.113 frt lévén egyenes adója s eddigi közigazgatási illetősége 42.126 frt, vagyis 3.72 Va a megye államadójának, a házi pénztár számára ezen túl nem ama százaléka az adóösszegnek, hanem minden időre változatlanul 42 ezer 126 főt engedtetnek le. E szerint az egyenlőtlenség újból fokozódott : nemcsak hogy más és más arányban engednék le a megyei domesticának az állami adót, hanem míg a 10 °r- ban részesülőket az adók emelkedésének előnyeiben részeltetik, addig a többi megyének egy változatlan fix összeget juttatnak azon esetre is, ha ezen összeg rész években többre menne a mostani százaléknál. A kilenczes albizottság nem tesz semmi kísérletet azon irányban, hogy az ekként keletkező egyenlőtlenséget valamikép enyhítse, sőt, úgy látszik, hogy az 1870. XLII. t. ez. 90-ának azon elvével szemben, melynél fogva a megyéknek az addig élvezett illetőség egész mérvben kiadassák , haladást vélt tenni azzal, hogy a gazdagabb megyéknek nem adva többet, mint eddig élveztek, a szegényebbeknek pedig annál is kevesebbet, épen ezeknek rovására 847,013 ftot tart fönn az állami pénztárnak. Az itt jelzett visszásságoknak némi ellenszere csak azon rendelkezésben található föl, amelylyel a kilenczes albizottság kimondja, hogy amely megye egyenes adójának 20 % -át volna kénytelen házi pénztárára igénybe venni, az tartozik a határos törvényhatósággal egyesülni, valamint hogy azon megye, mely 20-nál kevesebb százalék mellett sem bízja meg önkormányzatának terheit, kérheti a szomszédos megyéhez való csatlakozást. De ezen eseteknek nagy számmal leendő bekövetkezése annál inkább előrelátható, a mennyivel nagyobb hatáskört szándékozik a kilenczes albizottság az önkormányzatnak átengedni s a mennyivel többet von meg a törvényhatóságoknak eddig élvezett dotatióiból. Tudni való pedig, hogy az albizottság munkálata szerint nemcsak a szorosabb értelemben vett közigazgatás terén tágíttatnék a megye hatásköre, hanem az adóügy, a népnevelés, az útépítés és fönntartás, a közegészségi ügy körében is. A törvényhozói előrelátással nem igen egyeztethető meg az oly tactica, mely a bizton bekövetkező válságnak teljes kitörését bevárja s csak a bajnak tényleges beálltakor fog az orvoslathoz. Ha az állami súlyegyen helyreállítására a központi teendők egy részének a megyékre áthárítása s a törvényhatóságoknak önerejökre utalása sürgős szükség, és ha e végből a kilenczes albizottság 1875. január 1-vel a megyei domestica fölállítását elutasíhatlannak tartja, akkor nem szabad január 1-én megkezdeni a megyékkel a kísérletet, hanem törvényhozási uton jó eleve elő kell készíteni a talajt, hogy a megyék megbízhassák önerejükből a rájuk ruházott állami functiókat. Ez okokból meg nem nyugodhatunk az albizottság részéről a fönnebb vázoltak ferdeségek ellenében nyújtott orvoslatban, amely — mondhatni — valóban vészesebb magánál a bajnál. Szólnunk kellene még azon módozatról, mely szerint a házi pénztár a kilenczes albizottság javaslata szerint kezelendő lenne; de minthogy ez a főkérdésnek csak függvénye, mellőzzük ezúttal annak megvilágítását; bár azon futó megjegyzést nem tagadhatjuk meg, hogy a lényegében helytelen megoldás a kezelés módozata által nem hogy javul, de sőt romlik is. De az eredeti s főhiba — mint említők — abban sarkal, hogy a kilenczes albizottság többsége annyi hasztalan kísérlet után sem birt azon téves körből kibontakozni, melyet az 1870. XLII. t. sz. 90. §-a a feladatköré vont és amely a megoldást csak abban látja,hogy a megyéknek a most élvezett dotatio szerint bizonyos quota átengedtessék állami adójukból. Az egyszerű, természetes és lehető legigazságosabb megoldás pedig közel fekvő, mihelyt ama helytelen alapról letérünk. Az állam közel 5 milliót ad jelenleg a megyéknek,leengedhetné ugyanez összeget — mint eddig terveztetett — a házi pénztár javára ; csakhogy az állam nem 5, hanem sokkal több millióval kénytelen fölemelni az adókat. Minek egy irányban leszállítani, más irányban fölemelni az egyenes adókat? Tartsa meg az állam amaz 5 milliót, annál kisebb mérvben lesz kénytelen fölemelni az adókat és utasítsa a megyéket, hogy gondoskodjanak önkormányzatuk költségeiről. E megoldással elmellőzi az állam mindenesetre az egyenlőtlen részesítés flagráns hibáját, azonkívül egyenlő igazságot oszt városi s megyei municipiumok közt; a kisebb megyék pedig, ha különállásuk terheit meg nem bizva, másokkal egyesüli kényszerülnek, nem fogják az államkincstárt okolhatni. És ha a törvényhozás egyúttal az önadóztatás főbb elveit s kormányi ellenőrzését, valamint a területi kikerekítés általános föltételeit jó eleve szabályozza , akkor — meg vagyunk győződve — szilárd alapon és még 1875 elején életbe léphet a megyei domestica. A „Pesti Napló“ tárczája: »A Sphinx.« (Feuillet Octáv legújabb színműve, előadta a párisi Theatre français.) Feuillet nem szereti a szélesre taposott országutat. Mindig eredeti, soha nem közönséges, merész, sőt vakmerő egyúttal, mert minden művében a szélsőségek játékát használja fel. És e mellett játszi könnyed előadási modor, igénytelen eszközök a legóriásabb hatás előidézésében, csupa természetesség a legtermészetellenesebb helyzetek festésében és fejlesztésében : ez jellemzi Feuillet írói természetét. Merészsége nem ismer határt anélkül, hogy bármit kockáztatna ; előkészíti a közönséget, hogy a legcsekélyebb szikra is lángra lobbantja keblét s eme sajátságában talán sehol sem tündöklik inkább, sehol kevésbé utolérhető, mint »Júliádé Trecoeur«-ben, e csodálatos regényben, melyet a magyar olvasó közönség a mi tárczánkból ismer. E regény képezi a »le Sphinx« alapját, bár a kivitelben alig ismerni rá a regényre. A színmű és a regény csak az eredeti eszmére nézve rokon egymással, s amaz óriási hatásra nézve, melyet mindkettő előidéz. Ezúttal szóljunk tüzetesen a színműről. Midőn a függöny felgördül, La Chesnay-ben nagy vendégség folyik. A társaság épen ebédtől kelt fel, tánczolni fog estve, s Blanche de Chelles asszony kénye-kedve szerint kaczérkodik s az excentrikus játékot számos imádóival. A szép asszony kaczérsága azonban épen nem köznapi, s van benne valami sajátszerű különösség, mely csak azért nem nyugtalanítja unokahugát, Savigny Bertát, mert szereti nénjét, gyengéden, igazán. S Berta talán nem is vette volna észre nénjének kaczárságait, ha fiatal férje, kit hidegvérűségéből kihozott a szép asszony játéka, nem figyelmezteti őt a veszélyre, melybe hírneve, szeplőtlen becsülete nénjének oldalán forog. Férje ezért Nizzába hívja Bertát, s Berta, mielőtt elhatározná magát távozni nénjének kastélyából, megható szavakkal kéri azt, hagyjon fel különösségeivel. »Ha más lennék, felel Blanche, roszabb volnék.« Hogyan származhatott e nő keblében a világ ítéletének e megvetése, az élet e félszeg felfogása ? Miért tagadja meg oly egyszerűen a becsületet, az erényt, a jó hírnevet ? Berta mindezt nem érti meg, s könnyek közt adja nénjének tudtára, hogy »egészségi tekintetekből« férjével Nizzába megy. Blanche-t e nyilatkozat mélyen sérti. »E terv nem a tied, úgymond, férjed a cselszövő, ki jó deje üldöz gyűlöletével. Látni akarom őt; beszélni akarok vele, hogy megtudjam magyaráhatlan magaviseletének okát!« Maga Berta vezeti férjét a kaczér asszony elé. A férj s az asszony együtt maradnak. Blanche elmondani kezdi magaviseletének okát. »Nem olyan, úgymond, mint a többi asszonyok. Különöz, mert szenved, kaczérkodik, mert érzelmeit szive mélyében törekszik elrejteni, s ez érzelmeket még az sem ismeri, a kit legközelebbről érdekelnének.« S midőn az unokahug férje ámulva hallgatja a felfedezéseket . »Maradjon csak itt egy pillanatig, — mond Blanche , — bizonyítékkal szolgálok önnek,« s távozik. A férj visszanyerte lélekjelenlétét, midőn Blanche papírokkal kezében visszatér. »Az ember bízik, mond Blanche,barátjában.Én ellenségem előtt teszek vallomásaim, itt vannak a levelek,a melyekbe lelkem érzelmeit öntöm. Úgy írtam őket,hogy soha senki se olvassa el,még az sem,akihez írva voltak.« Savigny nem fogadja el a leveleket, s Blanche azokat a kerevetre veti. E pillanatban lép be Blanche férje , s kezébe jutnak a levelek. Ha egy sort elolvas belőlük, a nő el van veszve. A fiatalember becsületbeli kötelességet vél teljesíteni, midőn kiveszi a férj kezéből az áruló leveleket. »A szerep, — úgymond — melyet az ön neje reám parancsolt, hogy eljátszam a jövő heti estélyen adandó szinielőadásban.« A férj s feleség távozik, Berta férje pedig lázas izgatottsággal bontja szét az iratcsomót, miközben a függöny legördül. Savigny lelkének mélyébe hatottak ezen ördögi tollal írott levelek ; nincs elég ereje, hogy elpalástolja megindulását s kedves neje kezd bizalmatlan lenni iránta. »Berta, mond férje a második felvonásban, te talán féltékeny lea lesz?« És midőn nejének szeméből könnyek csordulnak ki, a férj letérdepel, szívéhez szorítja Berta kezét, s oly bensőségteljesen, oly ékesszólón nyugtatja őt meg, hogy a néző szemei előtt látja a veszélyt, de érzi a nagy elhatározást, hogy az ember feltette magában rendíthetlenül meg nem csalni nejét. Blanche, ki elrejtőzve hallja a férje fogadalmát, vesztettnek hiszi játékát. Nem tud egyhamar magához jönni. Egy egész világ sülyedt alá keblében. Később sógorának egyik vendégét, Astley lordot hivatja,ki nagyon udvarolt a szép asszonynak az első felvonás alatt, s kényszeríti unokahugát, hogy meghallgassa a párbeszédet titokban, mely köztük folyni fog. A társalgás a következőkben vonható össze: Ön, mylord, azon ajánlatot téve nekem, hogy elmenjek önnel Skótia vad erdei közé. Meg voltam sértve e nemtelen ajánlat által, de később gondolkodván a fölött, az utazás kellemei elcsábítottak. Az éj gyönyörű szép. Legyen ön a kert hátulsó bejáratánál, szerezzen gyorsfogatot, s én önnel menek.« Az angol meghökkenve távozik e könnyű diadal fölött. Berta könyárban borul nénje keblére. »Blanche, az istenért, hagyja fel ez iszonyú gondolattal, kérlek, könyörgöm !« E jelenetet Savigny megérkezése szakítja félbe, ki nejét keresi. A harmadik felvonás képezi a szinmű fénypontját. A színpad a kastély gyönyörű kertjét tünteti elő. Középen hold világította csöndes tó, melyet sugár fák környeznek. Aranyos lugasok és sötét facsoportok költőivé teszik e képet. Blanche de Chelles s Lavignyék együtt jönnek; Blanch még tovább akarja élvezni az est kellemeit, míg Berta férje haza kívánkozik. Alig, hogy Blanche néhány lépést tett a kert hátulsó része felé, Berta elmeséli sebtében férjének nénje eszeveszett tervét: »Mit törődöm vele, mond a férj, menjen s hagyjon minket békében !« De Berta mindent megkísért, hogy férjét beavatkozásra birja. Utal a szégyenre, mely Blanche tettéből az egész családra fogna hárulni. Savigny végre engedelmeskedik. Neje maga megy a kastély felé, míg férje Blanche után indul. A férj még egyszer meggondolja magát, ki tudja, nem játék-e az egész, melylyel Blanche őt akarja hálójába keríteni? Habozik. E pillanatban látja meg Blanche lenge alakját a fák mögött, amint a kert hátsó kijárata felé siet. Nejének engedelmeskedik. Hova megy ön ? kérdi Blanche-t, megállván előtte összefont karokkal. »Megyek, hogy elvesszem, felel a hölgy. Hadd járjak utamon!“ Savigny rábeszélni igyekszik a nőt, hogy hagyjon fel tervével; kéri, könyörög később neki, hogy ne siessen az örvény felé. Végre oly hevesen s oly tekintélyt kifejező hangsulylyal, melyet csak a szenvedély képes a szónak kölcsönözni, parancsolja neki, hogy »egy lépést sem tovább !« »Végre tehát ön tehát mégis szeret« sikolt örömrepesve Blanche s eszméletlenül Savigny karjaiba omlik. Az után zörej hallható. Valaki közeleg? »Ez nem, — távozzék ön Blanche !« esdekel a férj. Csakugyan Berta volt, kit közelbe csalt Blanche kalandja s ki mindent látott, mindent hallott. Halványan, megtörve jelenik meg kedves alakja a fák között; egy hang szemrehányás sem hangzik ajkairól; egy taglejtéssel sem árulja el keblének dúló fájdalmait. Lehetetlen, hogy egy majdnem néma jelenetben több méltóságot, több fájdalmat, nagyobb kétségbeesést lehessen kifejezni. Az utolsó felvonás Savigny asszonynál játszik, s egy drámai jelenetből áll, melyben visszatükrözik Feuillet hatalmas tehetségének, minden ereje. Blanche, ki néhány nap óta Savigny szeretője, ettől megtudja, hogy ama hírhedt levelek elvesztek s valószinüleg Berta kezei között vannak- Blanche minden áron tudni akarja, igaz-e e gyanú; megkérdi Bertát. Szemére hányja hidegségét, kutatja annak okát kezdetben gyengéden, később oly szenvedélyesen, hogy Berta többé nem viselheti el e kegyetlen kínzást. »A te leveleidet akarod ?« tör ki a szegény nő végre, — »nem fogod azokat megkapni soha ! Nálam vannak, s ha rögtön nem távozol, átadom őket férjednek.« Blanche nem retten meg Berta fenyegetéseitől. Gyűlöletet lihegő arczcal, megvetést sugárzó szemekkel kiséri Bertát, ki az ablakhoz megy, hogy nénje férjét a kertből felhívja. S midőn látja, hogy menthetlenül el van veszve, felnyitja gyűrűjének egyik rejtekét s abból mérget csepegtet egy pohár vízbe. Bertának azonban nincs bátorsága buszáját teljesen kitölteni nénjén. »Nem — mond s eltávozik az ablaktól; én nem követek el rajtad ily gyalázatot. Itt vannak leveleid !« s megtörve hanyatlik le a kerevetre. »Adj, kérlek, szól Blanchehoz, vizet !« A méreg el van készítve. Blanche hozzányúl az üveghez, vetélytársnőjére tekint, haboz, azután megborzadva a gondolat előtt, mely e tett elkövetésére serkenti, Berta nyakába borul, megcsókolja . . . . s maga üriti ki a méregpoharat... .... Ez Feuillet Octav legújabb szinműve. Budapest, ápril 7. (Gróf Andrássy sürgönye a pápához.) Azon sürgönyre vonatkozólag, melyet, Andrássy gr. a pápához intézett, az »Ung. Lt.« bécsi levelezője ezeket írja: »Nem nagy találgatás kell ahhoz, hogy e sürgöny irányát és tendentiáját elképzeljük. Valóban alig volt szemrehányás könnyebben megcáfolható, mint az, hogy az osztrák kormány nincs elég tekintettel a curia iránt és hogy szándékosan elmulasztotta volna kísérletet tenni,hogy a felekezeti kérdésekben Rómával békésen kiegyezkedjék.Csak azon hosszas tárgyalásokra kell emlékeztetni, melyek megelőzték a Herbst-Giskra minisztérium kísérletét a concordatumon rést ütni. Csak a Crivellinek adott utasításokra és a Maysenbug-féle küldetésre kell emlékeztetni, hogy a curia vádját megfordítva,az osztrák kormány inkább arról vádoltassék, hogy nagyon is simulékony alázatosságot tanúsított Róma kívánalmaival szemben. Ha ennek folytán azt hitték Rómában, hogy Ausztria nem veszi maga sem komolyan azon törekvését, hogy az egyház alól magát emancipálja, akkor az 1868. és 1869. évi események, nevezetesen azonban a concordatum felmondása, más véleményre téríthették volna a pápát és környezetét. Nagyjában az osztrák kormány fölmenthető azon vád alól, mintha a curia önámításában neki is része volna. Az encyclikában felállított tételes vitatásába Andrássy gróf remélhetőleg nem bocsátkozott bele. Ez hasztalan szóvita volna, nem lévén arra kilátás, hogy a szóvita bizonyos czélra vezet. Nézetem szerint elég egyszerűen arra utalni, hogy még a püspökök sem fogadhatták el feliratukban a pápa álláspontját. Félhivatalos közlések arra fektetnek fősúlyt, hogy a kérdéses sürgönyre nézve a legnagyobb tartózkodás fog megóvatni és hogy a Rómával folytatott levelezés csak bizalmas jellegű és nem is lesz benn a »vörös könyv«-ben. Ez nyíltan megvallva kedvező jelnek vehető. Mert e tartózkodást nyilván csak a pápa iránti kímélet okozhatja; minél inkább titkolják a sürgönyt, annál jogosultabb azon következtetés, hogy az határozott, szilárd hangú. Feledik azonban, hogy a delegátiok tárgyalásainak küszöbén állunk. Kétségbe nem vonható, hogy a delegációknak joguk van külügyi hivatalunk magatartását szigorúan ellenőrizni, és ők ezen nagyfontosságú kérdésben aligha érik be mással, minthogy ha politikánk menete okmányilag világosulatik fel.Ő azon közleményére vonatkozólag, miszerint a nemzetiségi club manifestumának közzététele azért késik, mivel a párt kebelében holmi súrlódások támadtak, melyek a közlést, míg a nemzetiségi követek újból össze nem jönnek, lehetetlenné tették, s a következő felvilágosítást adja : »A nemzetiségi képviselők declaratiója még márczius hó 9—21-én lett megállapítva, csak azért maradt el, hogy nyelvtani és irálytani tekintetben átvizsgáltassék. E végből a márczius hó 11—23-án tartott értekezleten szőnyegre hozatott. A mi ezen az értekezleten történt, mások után adjuk. Kozma Parthen felhozta, hogy a nyilatkozat tartalmából hagyassák ki azon hely, hol az osztrák-magyar kiegyezésről van szó. Erre a többiek nem álltak reá, mire Kozma kijelentette, hogy e miatt a »nemzetiségi körből« kilép. A többiek megegyeztek, hogy azon hely, hol Erdélyről létezik említés, úgy maradjon, miként az az erdélyi románok értekezletén megállapittatott, s mivelhogy ezt az egyszerű másolás ügyének tartották, meghagyatott, hogy a már előbb hozott határozathoz képest az ekként kiegészített declaratiót Mocsonyi Antal, mint a kör elnöke és dr. Maximovics Miklós, a clubjegyzők egyike, a kör nevében írják alá és tegyék közzé. Úgy hallottuk, hogy az okmány aláírása már megtörtént. Miért késik közlése, nem tudjuk, de a fenntebbiekből kitűnik hogy semmiféle súrlódások nem okai a késedelemnek. Ez után a képviselők nagyobb része elszélyedt, akik Pesten maradtak a club nevében semmit sem határozhattak vagy el nem napolhattak.« (A szász ügyről) a »Hermannstädter Zig« Rannicher J. tollából hosszabb nyilatkozatot közöl, melyben elmondja az okokat, melyek folytán ő nem lépett ki a Deák-körből. A nyilatkozat kezdete igen részletesen előadja a szász képviselők állását a Deákpárton belül. Ők, mielőtt a Deákpárthoz csatlakoztak, megmutatták a medgyesi programmot Deáknak, fölkérvén a nyilatkozásra, vájjon e Programm nem gátolja-e belépésüket a Deákpártba. Deák azt feleli, hogy nem, kívánatosnak tartá azonban, hogy a speciális szász ügyeket szóba hozzák a Deákkor értekezletein. Rannicher ezután elmondja a »szász kérdés« összes, ismert részleteit. A szász egyetem fölterjesztéséről azt mondja, hogy ennek hangja se nem józan, se nem ildomos; tartalma pedig ellenkezik a népképviseleti alkotmányos állam egyik fő elve, a törvényhozás szuverainitásának elvével. A belügyminiszternek a szász egyetem ez eljárása veszélyes fegyvert adott kezébe, bár Rannicher azt hiszi, hogy a miniszter is »nagyon messze ment« és a szász ügyben rész tanácsadói voltak. Ennek daczára azonban a nyilatkozó eszélytelen dolognak tartja a Deákkörből való kilépést, mert ez annyit jelentene, mint »minden hajó elégetését.« Ő a maga részéről bevárandónak tartja az előterjesztést a szászföld szabályozásáról s a képviselőház határozatát a szász ügyben benyújtott hat javaslat felett, mely tények majd határozni fognak az összes szász nemzetiség magatartása felett. (A földteher mentesítési kötvényeknek) új szelvényekkel leendő ellátása tárgyában a pénzügyminiszter által összehívott bizottság — melyben az igazságügyminisztérium is képviselve van — tanácskozásait Leeb Antal pénzügyminiszteri tanácsos elnöklete alatt f. hó 4-dikén kezdette meg. — 1. (A nemzetiségi képviselők nyilatkozata.) Az újvidéki »Zasztava« a »Hon« Budapest, ápril 7. A kilenczes albizottság az állami kamatbiztosítás nagy tervéről szólván,két iránybeli intézkedést javasol, ama tetemes terhek leszállítása végett: az egyik a tarifakérdés szabályozása, a másik a vasutak üzleti kiadásainak megfelelő leszállítása. Az első kérdésre nézve az albizottság, azonkívül hogy némi részben díjfelemeléseket ajánl, általános, mindent és épen azért határozottan vajmi keveset mondó szólamokkal nyilatkozik. Hogyezen kérdés minden körülmény gondos tekintetbe vétele mellett, minden tényező mérlegelésével kimerítő, annak egész horderejét felölelő tanulmányává teendő és ennek alapján oldandó meg úgy, hogy a jelenleg fennálló aránytalanságok kiegyenlíttessenek, a nemzetgazdasági tekintetek, a kereskedelem és a forgalom érdekei egyfelől megóvassanak, de ezek másfelől az államkincstár pénzügyi tekinteteivel is lehetőleg összhangzásba hozassanak. «