Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-08 / 80. szám

80. szám. Budapest Szerda, april 8.1874. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendő­ PESTI NAPLÓ REGGELI KIADJa Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapestét házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . _­­ 12 » — » Az esti kiadás postai különköldéséért felülfizetés évnegyedenként f­orint. Az előfizetés az év folytán * min­den hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 25. évi folyami Hirdetések szintúgy mintelőfizetések a KIADÓHIVATALBA, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­lt küldendők. Előfizetés „PESTI HAPLÓ“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 14 frt. Félévre...............................12 frt. Negyedévre ... 0 frt. Egy hóra . . . . 2 frt. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A ,,p. Hajló“ szettet«­ és tran­-hivatala. Budapest, ápril 7. A megyei házi pénztár életbeléptetése egyik követelményét képezi annak, hogy az államháztartásban a sulyegyen helyreállíttas­­sék. Nemcsak mert az önadóztatás az autonó­miának általában alapföltétele, hanem mert pénzügyi okokból a közigazgatást lehetőleg decentralizálni, és az állami költségek apasz­­tása végett mindazon feladatokat a megyékre áthárítani törekszünk, amelyeket ezek leg­alább oly sikerrel teljesíthetnek, mint a mi­niszteri közegek : e miatt vált már most el­­utasíthatlanná a megyei domestica fölállítása s ez okból mondja ki a kilenczes albizottság, hogy »a megy­ék önadóztatási joga és házi pénztára 1875. január 1-től k­e­z­d­v­e életbe lép­tetendő lesz.« De nagyon aggódunk, hogy az a fatum, mely a megyei domesticának folyvást sarká­ban van, most is akadályozni fogja annak életbeléptetését. A kormány és törvényhozás az 1870. XLII. t. sz. alkotásakor egy téves körbe bonyolult, a melyből a kilenczes albi­zottság többsége sem bontakozhatott ki s a­mig ama hibás eszme uralja a házi pénztár kérdését, addig annak tartós alapon fölállítá­sa nem fog sikerülni ; többet mondunk : bár­mennyire sürgősnek tartjuk financziáink ren­dezése szempontjából a domesticának mielőb­bi szervezését, mégis majdnem inkább elejté­sét kivánjuk, mint oly módon fölállítását, a miként a kilenczes albizottság többsége tervezi. Az 1870. XLII. t. sz. 90. §-a kimond­ván, hogy a törvényhatóságok ezentúl saját házi pénztáraikból fogják költségeiket fe­dezni , — meghagyja a kormánynak, hogy még azon év folytán terjeszszen elő tör­vényjavaslatot azon kulcsról , mely sze­rint az állami egyenes adók oly összeg­ben leszállíttassanak, a­mely összeget az ál­lam közigazgatási czélokra az összes törvény­hatóságoknak kiszolgáltat. A pénzügyminisz­ter, még mielőtt a törvényjavaslatot a képvise­lőháznak benyújtotta volna, egy hozzá­ intézett­­ kérdés folytán már előre kijelentette, hogy a­­ törvény által megrendelt után a megoldás­­ lehetetlen, és midőn engedve a törvény pa-­­ rancsának, a javaslatot bemutatta, kitűnt, hogy ha ama százalék, melylyel az állami egyenes adók összege leszállíttatik, kulcsul vétetik a törvényhatóságoknak átengedett főösszeg kiosztására, akkor a legkirívóbb egyenetlenségek támadnak, olyannyira, hogy a megyék igen nagy részében lehetetlen lett volna ily alapon fölállítani a domesticát. A képviselőház ennélfogva egyszerűen mellőzte a törvényjavaslatot, a domestica kér­dése egyelőre megoldhatlannak látszott, és azóta évről-évre külön törvényben szavaztat­nak meg az állam pénztárából kiszolgáltatott megyei költségek. Időközben a belügyminiszter a megyék kikerekítésével közelített a kérdés megoldá­sához ; a kilenczes albizottság nem pártolja azonban a javaslatot egész kiterjedésében és visszatér ismét az 1870 : XLII. t.-cz. 90. §-ának alapeszméjéhez, csakhogy az igazság­talanságot, mely a korábbi tervezet szerint az egyformaságból eredt, most az egyenlőtlen­séggel idézi föl. A korábbi tervezet szerint ugyanis 7-nél valamivel nagyobb százalékkal lett volna az egyenes államadók összege leszállítandó s ugyanazon százalék szerinti hányad minden egyes megyének az általa fizetett államadók­ból átengedendő. Ezen egyöntetűségnek az lett volna következménye, hogy a gazdag megyék praemiumot nyernek, a szegényeb­bek pedig nem teljesíthetik az önkormány­zat feladatait.­­ A kilenczes albizottság már most az egyenlőtlenséget veszi sza­bályul. Két kategóriát állít föl : oly me­gyéket, melyek fizetett államadójukhoz ké­pest 10 százaléknál­ többet, és oly megyé­ket, melyek 10 százaléknál kevesebbet élvez­nek jelenleg az állam pénztárából a megyei költségek fedezésére. Az első csoportbeli me­gyéknek ezen túl nem az egész, eddig élve­zett illetőség fog államadójukból a házi pénz­tár javára leengedtetni, hanem csak 10 % , ellenben oly megyéknél, melyeknek eddigi illetősége kisebb volt összes államadójuk 10 % -ánál, mint maximum azon összeg engedte­tik le, melyet eddig élveztek, így Esztergom megye fizet egyenes államadóban 245.453 frtot, közigazgatási költségre kapott eddig 34 052 frtot, e szerint 14,23 %-ot államadója után, a kilenczes albizottság javaslata szerint azonban Esztergom megyének jövőre csak 10 °/o engedtetvén le, ezen számítás szerint csak 24.545 frt jutna ez után a házi pénztár­nak, azonban ezen leengedendő quota az évi eredmény szerint majd kisebb, majd nagyobb lesz. Ellenben p. o. Fehérmegyének 1.131.113 frt lévén egyenes adója s eddigi közigazgatá­si illetősége 42.126 frt, vagyis 3.72 Va a megye államadójának, a házi pénztár számá­ra ezen túl nem ama százaléka az adóösszeg­nek, hanem minden időre változatlanul 42 ezer 126 főt engedtetnek le. E szerint az egyenlőtlenség újból foko­zódott : nemcsak hogy más és más arányban engednék le a megyei domesticának az állami adót, hanem míg a 10 °r- ban részesülőket az adók emelkedésének előnyeiben részeltetik, addig a többi megyének egy változatlan fix összeget juttatnak azon esetre is, ha ezen összeg rész években többre menne a mostani százaléknál. A kilenczes albizottság nem tesz semmi kísérletet azon irányban, hogy az ekként ke­letkező egyenlőtlenséget valamikép enyhítse, sőt, úgy látszik, hogy az 1870. XLII. t. ez. 90-ának azon elvével szemben, melynél fog­va a megyéknek az addig élvezett illetőség egész mérvben kiadassák , haladást vélt tenni azzal, hogy a gazdagabb megyéknek nem adva többet, mint eddig élveztek, a sze­gényebbeknek pedig annál is kevesebbet, épen ezeknek rovására 847,013 ftot tart fönn az állami pénztárnak. Az itt jelzett visszásságoknak némi ellen­szere csak azon rendelkezésben található föl, a­melylyel a kilenczes albizottság kimondja, hogy a­mely megye egyenes adójának 20 % -át volna kénytelen házi pénztárára igény­be venni, az tartozik a határos törvényható­sággal egyesülni, valamint hogy azon me­gye, mely 20-nál kevesebb százalék mellett sem bízja meg önkormányzatának terheit, kérheti a szomszédos megyéhez való csatla­kozást. De ezen eseteknek nagy számmal leendő bekövetkezése annál inkább előrelát­ható, a mennyivel nagyobb hatáskört szán­dékozik a kilenczes albizottság az önkor­mányzatnak átengedni s a mennyivel többet von meg a törvényhatóságoknak eddig élve­zett dotatióiból. Tudni való pedig, hogy az albizottság munkálata szerint nemcsak a szo­rosabb értelemben vett közigazgatás terén tágíttatnék a megye hatásköre, hanem az adóügy, a népnevelés, az útépítés és fönntar­tás, a közegészségi ügy körében is. A törvényhozói előrelátással nem igen egyeztethető meg az oly tactica, mely a biz­ton bekövetkező válságnak teljes kitörését bevárja s csak a bajnak tényleges beálltakor fog az orvoslathoz. Ha az állami súlyegyen helyreállítására a központi teendők egy ré­szének a megyékre áthárítása s a törvényha­tóságoknak önerejökre utalása sürgős szük­ség, és ha e végből a kilenczes albizottság 1875. január 1-vel a megyei domestica föl­állítását elutasí­hatlannak tartja, akkor nem szabad január 1-én megkezdeni a megyékkel a kísérletet, hanem törvényhozási uton jó eleve elő kell készíteni a talajt, hogy a me­gyék megbízhassák önerejükből a rájuk ru­házott állami functiókat. Ez okokból meg nem nyugodhatunk az albizottság részéről a fönnebb vázoltak fer­­deségek ellenében nyújtott orvoslatban, a­mely — mondhatni — valóban vészesebb magánál a bajnál. Szólnunk kellene még azon módozatról, mely szerint a házi pénztár a kilenczes albi­zottság javaslata szerint kezelendő lenne; de minthogy ez a főkérdésnek csak függvénye, mellőzzük ezúttal annak megvilágítását; bár azon futó megjegyzést nem tagadhatjuk meg, hogy a lényegében helytelen megoldás a kezelés módozata által nem hogy javul, de sőt romlik is. De az eredeti s főhiba — mint említők — abban sarkal, hogy a kilenczes albizottság többsége annyi hasztalan kísérlet után sem birt azon téves körből kibontakozni, melyet az 1870. XLII. t. sz. 90. §-a a feladatköré vont és a­mely a megoldást csak abban látja,hogy a megyéknek a most élvezett dotatio szerint bizonyos quota átengedtessék állami adójuk­ból. Az egyszerű, természetes és lehető leg­igazságosabb megoldás pedig közel fekvő, mihelyt ama helytelen alapról letérünk. Az állam közel 5 milliót ad jelenleg a megyéknek,leengedhetné ugyanez összeget — mint eddig terveztetett — a házi pénztár ja­vára ; csakhogy az állam nem 5, hanem sok­kal több millióval kénytelen fölemelni az adókat. Minek egy irányban leszállítani, más irányban fölemelni az egyenes adókat? Tartsa meg az állam amaz 5 milliót, annál kisebb mérv­ben lesz kénytelen fölemel­ni az adókat és utasítsa a megyéket, hogy gondoskod­janak önkormányzatuk költ­ségeiről. E megoldással elmellőzi az állam min­denesetre az egyenlőtlen részesítés flagráns hibáját, azonkívül egyenlő igazságot oszt városi s megyei municipiumok közt; a kisebb megyék pedig, ha különállásuk terheit meg nem bizva, másokkal egyesü­li kényszerül­nek, nem fogják az államkincstárt okolhatni. És ha a törvényhozás egyúttal az önadóztatás főbb elveit s kormányi ellenőrzését, valamint a területi kikerekítés általános föltételeit jó eleve szabályozza , akkor — meg vagyunk győződve — szilárd alapon és még 1875 elején életbe léphet a megyei domestica. A „Pesti Napló“ tárczája: »A Sphinx.« (Feuillet Octáv legújabb színműve, előadta a párisi The­atre français.) Feuillet nem szereti a szélesre taposott ország­utat. Mindig eredeti, soha nem közönséges, merész, sőt vakmerő egyúttal, mert minden művében a szél­sőségek játékát használja fel. És e mellett játszi könnyed előadási modor, igénytelen eszközök a leg­­óriásabb hatás előidézésében, csupa természetesség a legtermészetellenesebb helyzetek festésében és fej­lesztésében : ez jellemzi Feuillet írói természetét. Merészsége nem ismer határt a­nélkül, hogy bármit koc­káztatna ; előkészíti a közönséget, hogy a legcsekélyebb szikra is lángra lobbantja keblét s eme sajátságában talán sehol sem tündöklik inkább, sehol kevésbé utolérhető, mint »Júliádé Tre­­c­o­e­u­r«-ben, e csodálatos regényben, melyet a ma­gyar olvasó közönség a mi tárczánkból ismer. E regény képezi a »le Sphinx« alapját, bár a kivitelben alig ismerni rá a regényre. A színmű és a regény csak az eredeti eszmére nézve rokon egy­mással, s amaz óriási hatásra nézve, melyet mind­kettő előidéz. Ez­úttal szóljunk tüzetesen a színműről. Midőn a függöny felgördül, La Chesnay-ben nagy vendégség folyik. A társaság épen ebédtől kelt fel, tánczolni fog estve, s Blanche de Chelles asszony kénye-kedve szerint kaczérkodik s az excen­trikus játékot számos imádóival. A szép asszony ka­­czérsága azonban épen nem köznapi, s van benne valami sajátszerű különösség, mely csak azért nem nyugtalanítja unokahugát, Savigny Bertát, mert szereti nénjét, gyengéden, igazán. S Berta talá­n nem is vette volna észre nénjének kaczárságait, ha fiatal férje, kit hidegvérűségéből kihozott a szép asszony játéka, nem figyelmezteti őt a veszélyre, melybe hírneve, szeplőtlen becsülete nénjének oldalán forog. Férje ezért Nizzába hívja Bertát, s Berta, mielőtt elhatározná magát távozni nénjének kastélyából, megható szavakkal kéri azt, hagyjon fel különössé­geivel. »Ha más lennék, felel Blanche, roszabb volnék.« Hogyan származhatott e nő keblében a világ ítéletének e megvetése, az élet e félszeg felfogása ? Miért tagadja meg oly egyszerűen a becsületet, az erényt, a jó hírnevet ? Berta mindezt nem érti meg, s könnyek közt adja nénjének tudtára, hogy »egészségi tekintetek­ből« férjével Nizzába megy. Blanche-t e nyilatkozat mélyen sérti. »E terv nem a tied, úgymond, férjed a cselszövő, ki jó deje üldöz gyűlöletével. Látni akarom őt; beszélni akarok vele, hogy megtudjam magyará­hatlan magaviseletének okát!« Maga Berta vezeti férjét a kaczér asszony elé. A férj s az asszony együtt maradnak. Blanche elmondani kezdi magaviseletének okát. »Nem olyan, úgymond, mint a többi asszonyok. Különöz, mert szenved, kaczérkodik, mert érzelmeit szive mélyé­ben törekszik elrejteni, s ez érzelmeket még az sem ismeri, a kit legközelebbről érdekelnének.« S midőn az unokahug férje ámulva hallgatja a felfedezése­ket . »Maradjon csak itt egy pillanatig, — mond Blanche , — bizonyítékkal szolgálok önnek,« s távozik. A férj visszanyerte lélekjelenlétét, midőn Blan­che papírokkal kezében visszatér. »Az ember bízik, mond Blanche,barátjában.Én ellenségem előtt teszek vallomásaim, itt vannak a le­velek,a melyekbe lelkem érzelmeit öntöm. Úgy írtam őket,hogy soha senki se olvassa el,még az sem,a­kihez írva voltak.« Savigny nem fogadja el a leveleket, s Blanche azokat a kerevetre veti. E pillanatban lép be Blanche férje , s kezébe jutnak a levelek. Ha egy sort elolvas belőlük, a nő­ el van veszve. A fiatal­ember becsületbeli kötelessé­get vél teljesíteni, midőn kiveszi a férj kezéből az áruló leveleket. »A szerep, — úgymond — melyet az ön neje reám parancsolt, hogy eljátszam a jövő heti estélyen adandó szinielőadásban.« A férj s fele­ség távozik, Berta férje pedig lázas izgatottsággal bontja szét az iratcsomót, mi­közben a függöny le­gördül. Savigny lelkének mélyébe hatottak ezen ördö­gi tollal írott levelek ; nincs elég ereje, hogy elpalás­tolja megindulását s kedves neje kezd bizalmatlan lenni iránta. »Berta, mond férje a második felvonásban, te talán féltékeny lea lesz?« És midőn nejének szemé­ből könnyek csordulnak ki, a férj letérdepel, szívé­hez szorítja Berta kezét, s oly bensőségteljesen, oly ékesszólón nyugtatja őt meg, hogy a néző szemei előtt látja a veszélyt, de érzi a nagy elhatározást, hogy az ember feltette magában rendíthetlenül meg nem csalni nejét. Blanche, ki elrejtőzve hallja a férj­e fogadal­mát, vesztettnek hiszi játékát. Nem tud egyhamar magához jönni. Egy egész világ sülyedt alá keblé­ben. Később sógorának egyik vendégét, Astley lor­dot hivatja,ki nagyon udvarolt a szép asszonynak az első felvonás alatt, s kényszeríti unokahugát, hogy meghallgassa a párbeszédet titokban, mely köztük folyni fog. A társalgás a következőkben vonható össze: Ön, mylord, azon ajánlatot téve nekem, hogy elmenjek önnel Skótia vad erdei közé. Meg voltam sértve e nemtelen ajánlat által, de később gondolkod­ván a fölött, az utazás kellemei elcsábítottak. Az éj gyönyörű szép. Legyen ön a kert hátulsó bejáratá­nál, szerezzen gyorsfogatot, s én önnel menek.« Az angol meghökkenve távozik e könnyű diadal fölött. Berta könyárban borul nénje keblére. »Blanche, az istenért, hagyja fel ez iszonyú gondolat­tal, kérlek, könyörgöm !« E jelenetet Savigny meg­érkezése szakítja félbe, ki nejét keresi. A harmadik felvonás képezi a szinmű fény­pontját. A színpad a kastély gyönyörű kertjét tün­teti elő. Középen hold világította csöndes tó, melyet sugár fák környeznek. Aranyos lugasok és sötét fa­csoportok költőivé teszik e képet. Blanche de Chel­les s Lavignyék együtt jönnek; Blanch még tovább akarja élvezni az est kellemeit, míg Berta férje haza kívánkozik. Alig, hogy Blanche néhány lépést tett a kert hátulsó része felé, Berta elmeséli sebtében férjének nénje eszeveszett tervét: »Mit törődöm vele, mond a férj, menjen s hagyjon minket békében !« De Berta mindent megkísért, hogy férjét beavatkozásra birja. Utal a szégyenre, mely Blanche tettéből az egész családra fogna hárulni. Savigny végre engedelmes­kedik. Neje maga megy a kastély felé, míg férje Blanche után indul. A férj még egyszer meggondolja magát, ki tudja, nem játék-e az egész, melylyel Blanche őt akarja hálójába keríteni? Habozik. E pillanatban látja meg Blanche lenge alakját a fák mögött, a­mint a kert hátsó kijárata felé siet. Nejé­nek engedelmeskedik. Hova megy ön ? kérdi Blanche-t, megállván előtte összefont karokkal. »Megyek, hogy elvesszem, felel a hölgy. Hadd járjak utamon!“ Savigny rábeszélni igyekszik a nőt, hogy hagyjon fel tervével; kéri, könyörög később neki, hogy ne siessen az örvény felé. Végre oly hevesen s oly tekintélyt kifejező hangsulylyal, melyet csak a szenvedély képes a szónak kölcsönözni, parancsolja neki, hogy »egy lépést sem tovább !« »Végre tehát­ ön tehát mégis szeret« sikolt örömrepesve Blanche s eszmélet­lenül Savigny karjaiba omlik. Az után zörej hall­ható. Valaki közeleg? »Ez nem, — távozzék ön Blanche !« esdekel a férj. Csakugyan Berta volt, kit közelbe csalt Blanche kalandja s ki mindent látott, mindent hallott. Halványan, megtörve jelenik meg kedves alakja a fák között; egy hang szemrehányás sem hangzik ajkairól; egy taglejtéssel sem árulja el keblének dúló fájdalmait. Lehetetlen, hogy egy majdnem néma jelenet­ben több méltóságot, több fájdalmat, nagyobb kétség­­beesést lehessen kifejezni. Az utolsó felvonás Savigny asszonynál játszik, s egy drámai jelenetből áll, melyben visszatükrözik Feuillet hatalmas tehetségének, minden ereje. Blanche, ki néhány nap óta Savigny szeretője, ettől megtudja, hogy ama hírhedt levelek elvesztek s va­­lószinüleg Berta kezei között vannak- Blanche min­den áron tudni akarja, igaz-e e gyanú; megkérdi Bertát. Szemére hányja hidegségét, kutatja annak okát kezdetben gyengéden, később oly szenvedélye­sen, hogy Berta többé nem viselheti el e kegyetlen kínzást. »A te leveleidet akarod ?« tör ki a szegény nő végre, — »nem fogod azokat megkapni soha ! Nálam vannak, s ha rögtön nem távozol, átadom őket férjednek.« Blanche nem retten meg Berta fenyegetéseitől. Gyűlöletet lihegő arczc­al, megvetést sugárzó sze­mekkel kiséri Bertát, ki az ablakhoz megy, hogy nénje férjét a kertből felhívja. S midőn látja, hogy menthetlenül el van veszve, felnyitja gyűrűjének egyik rejtekét s abból mérget csepegtet egy pohár vízbe. Bertának azonban nincs bátorsága buszáját teljesen kitölteni nénjén. »Nem — mond s eltávozik az ablaktól; én nem követek el rajtad ily gyalázatot. Itt vannak le­veleid !« s megtörve hanyatlik le a kerevetre. »Adj, kérlek, szól Blanchehoz, vizet !« A méreg el van készítve. Blanche hozzányúl az üveghez, vetélytársnőjére tekint, haboz, azután meg­borzadva a gondolat előtt, mely e tett elkövetésére serkenti, Berta nyakába borul, megcsókolja . . . . s maga üriti ki a méregpoharat... .... Ez Feuillet Octav legújabb szinműve. Budapest, ápril 7. (Gróf Andrássy sürgönye a pápához.) Azon sürgönyre vonatkozólag, me­lyet,­ Andrássy gr. a pápához intézett, az »Ung. Lt.« bécsi levelezője ezeket írja: »Nem nagy találga­tás kell ahhoz, hogy e sürgöny irányát és tenden­­tiáját elképzeljük. Valóban alig volt szemrehányás könnyebben megc­áfolható, mint az, hogy az osztrák kormány nincs elég tekintettel a curia iránt és hogy szándékosan elmulasztotta volna kísérletet tenni,hogy a felekezeti kérdésekben Rómával békésen kiegyez­­kedjék.Csak azon hosszas tárgyalásokra kell emlékez­tetni, melyek megelőzték a Herbst-Giskra miniszté­rium kísérletét a concordatumon rést ütni. Csak a Crivellinek adott utasításokra és a Maysenbug-féle küldetésre kell emlékeztetni, hogy a curia vádját megfordítva,az osztrák kormány inkább arról vádol­­tassék, hogy nagyon is simulékony alázatosságot tanúsított Róma kívánalmaival szemben. Ha ennek folytán azt hitték Rómában, hogy Ausztria nem veszi maga sem komolyan azon törekvését, hogy az egyház alól magát emanci­pálja, akkor az 1868. és 1869. évi események, neve­zetesen azonban a concordatum felmondása, más vé­leményre téríthették volna a pápát és környezetét. Nagyjában az osztrák kormány fölmenthető azon vád alól, mintha a curia önámításában neki is része volna. Az encyclikában felállított tételes vitatásába Andrássy gróf remélhetőleg nem bocsátkozott bele. Ez hasztalan szóvita volna, nem lévén arra kilátás, hogy a szóvita bizonyos czélra vezet. Nézetem sze­rint elég egyszerűen arra utalni, hogy még a püspökök sem fogadhatták el fel­­iratukban a pápa álláspontját. Félhivatalos közlések arra fektetnek fősúlyt, hogy a kérdéses sürgönyre nézve a legnagyobb tar­tózkodás fog megóvatni és hogy a Rómával folyta­tott levelezés csak bizalmas jellegű és nem is lesz benn a »vörös könyv«-ben. Ez nyíltan megvallva kedvező jelnek vehető. Mert e tartózkodást nyilván csak a pápa iránti kímélet okozhatja; minél inkább titkolják a sürgönyt, annál jogosultabb azon követ­keztetés, hogy az határozott, szilárd hangú. Feledik azonban, hogy a delegátiok tárgyalásainak küszöbén állunk. Kétségbe nem vonható, hogy a delegációk­­nak joguk van külügyi hivatalunk magatartását szi­gorúan ellenőrizni, és ők ezen nagyfon­­tosságú kérdésben aligha érik be mással, minthogy ha politikánk menete okmányilag világosu­l­a­­t­i­k fel.Ő azon közleményére vonatkozólag, miszerint a nemze­tiségi club manifestumának közzététele azért késik, mivel a párt kebelében holmi súrlódások tá­madtak, melyek a közlést, míg a nemzetiségi köve­tek újból össze nem jönnek, lehetetlenné tették, s a következő felvilágosítást adja : »A nemzetiségi kép­viselők declaratiója még márczius hó 9—21-én lett megállapítva,­ csak azért maradt el, hogy nyelvtani és irálytani tekintetben átvizsgáltassék. E végből a márczius hó 11—23-án tartott értekezleten szőnyeg­re hozatott. A mi ezen az értekezleten történt, mások után adjuk. Kozma Parthen felhozta, hogy a nyilat­kozat tartalmából hagyassák ki azon hely, hol az osztrák-magyar kiegyezésről van szó. Erre a többiek nem álltak reá, mire Kozma kijelentette, hogy e miatt a »nemzetiségi körből« ki­lé­p. A többiek megegyeztek, hogy azon hely, hol Erdélyről létezik említés, úgy maradjon, miként az az erdélyi románok értekezletén megállapittatott, s mivelhogy ezt az egyszerű másolás ügyének tartották, meghagyatott, hogy a már előbb hozott határozathoz képest az ekként kiegészített declaratiót M­o­c­s­o­­nyi Antal, mint a kör elnöke és dr. Max­i­­movics Miklós, a clubjegyzők egyike, a kör nevében írják alá és tegyék közzé. Úgy hallottuk, hogy az okmány aláírása már megtörtént. Miért ké­sik közlése, nem tudjuk, de a fenntebbiekből kitű­nik hogy semmiféle súrlódások nem okai a késede­lemnek. Ez után a képviselők nagyobb része elszé­­lyedt, a­kik Pesten maradtak a club nevében sem­mit sem határozhattak vagy el nem napolhattak.« (A szász ügyről) a »Hermannstädter Zig« Rannicher J. tollából hosszabb nyilatkozatot közöl, melyben elmondja az okokat, melyek folytán ő n­e­m lépett ki a Deák-körből. A nyilatkozat kezdete igen részletesen előadja a szász képviselők állását a Deákpárton belül. Ők, mielőtt a Deákpárt­hoz csatlakoztak, megmutatták a medgyesi program­­mot Deáknak, fölkérvén a nyilatkozásra, vájjon e Programm nem gátolja-e belépésüket a Deákpártba. Deák azt feleli, hogy nem, kívánatosnak tartá azonban, hogy a speciális szász ügyeket szóba hoz­zák a Deákkor értekezletein. Rannicher ezután el­mondja a »szász kérdés« összes, ismert részleteit. A szász egyetem fölterjesztéséről azt mondja, hogy en­nek hangja se nem józan, se nem ildomos; tartalma pedig ellenkezik a népképviseleti alkotmányos állam egyik fő elve, a törvényhozás szuverainitásának elvé­vel. A belügyminiszternek a szász egyetem ez eljá­rása veszélyes fegyvert adott kezébe, bár Rannicher azt hiszi, hogy a miniszter is »nagyon messze ment« és a szász ügyben rész tanácsadói voltak. Ennek daczára azonban a nyilatkozó eszélytelen dolognak tartja a Deákkörből való kilépést, mert ez annyit jelentene, mint »minden hajó elégetését.« Ő a maga részéről bevárandónak tartja az előterjesztést a szász­föld szabályozásáról s a képviselőház határozatát a szász ügyben benyújtott hat­ javaslat felett, mely tények majd határozni fognak az összes szász nem­zetiség magatartása felett. (A földteher mentesítési köt­vényeknek) új szelvényekkel leendő ellátása tárgyában a pénzügyminiszter által összehívott bi­zottság — melyben az igazságügyminisztérium is képviselve van — tanácskozásait Leeb Antal pénz­ügyminiszteri tanácsos elnöklete alatt f. hó 4-dikén kezdette meg. — 1. (A nemzetiségi képviselők nyi­latkozata.) Az újvidéki »Zasztava« a »Hon« Budapest, ápril 7. A kilenczes albizottság az állami kamat­­biztosítás nagy tervéről szólván,két iránybeli intézkedést javasol, ama tetemes terhek le­szállítása végett: az egyik a tarifakérdés sza­bályozása, a másik a vasutak üzleti kiadásai­nak megfelelő leszállítása. Az első kérdésre nézve az albizottság, azonkívül hogy némi részben díjfelemeléseket ajánl, általános, min­dent és épen azért határozottan vajmi keve­set mondó szólamokkal nyilatkozik. Hogy­­ezen kérdés minden körülmény gondos te­kintetbe vétele mellett, minden tényező mér­legelésével kimerítő, annak egész horderejét felölelő tanulmányává teendő és ennek alap­ján oldandó meg úgy, hogy a jelenleg fennál­ló aránytalanságok kiegyenlíttessenek, a nem­zetgazdasági tekintetek, a kereskedelem és a forgalom érdekei egyfelől megóvassanak, de ezek másfelől az államkincstár pénzügyi te­kinteteivel is lehetőleg összhangzásba hozas­sanak. «

Next