Pesti Napló, 1875. július (26. évfolyam, 147-173. szám)
1875-07-22 / 165. szám
165 számi Budapest, Csütörtök, julius 22.187- 26. évi folyam, Szerkesztési iroda: Var-átok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve , vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . . 6 írt — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás pontai kfikinküldöseért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás a „PESTI STAPLÓ”-ra. Előfizetési árak: (Reggeli és esti kiadás, 1 */2 legnagyobb év s közgazdasági melléklet.) Egész évre.....................................................24 frt. Félévre............................................................12 » Negyedévre................................................. 6 » Egy hónapra ........................................... 2 » CHF" Az előfizetés Budapestre, az Athenaeum kiadó-hivatalába (Barátok tere, 7. sz.) küldendő. A »Pesti Napló” szerkesztő- és kiadó-hivatala. Budapest, július 21. Romániában is egynéhányszor minden évben elárulja a haladás pártja az országot és megöli a nemzet függetlenségét. A vörösök csak a napokban jelentették ki a bukaresti képviselőkamarában, hogy az oláh kormány kiszolgáltatta gr. A nd rássynak Romániát, és miután a kamara többsége a kereskedelmi egyezmény helybenhagyása által szentesíti ama hazaáruló pactumot, ők, Bratiano s társai, lelkiismeretük parancsa folytán nem maradhatnak egy födél alatt afféle törvényhozókkal. Letették tehát megbízatásukat és velük kiveszett a kamarából még az a kis magja a könyörületlen ellenzéknek, amelyet erősen pusztított az utóbbi általános választás. De azért a keresztes hadjárat egyre foly az Ausztria-Magyarországgal kötött egyezmény ellen, bár a senatus is helybenhagyta már. A feltüzelt szenvedély nemcsak ama kereskedelmi conventio hasznossága, hanem a merő tények előtt is elvakítja szemüket. Ugyanazok, kik folyton hazájuk függetlenségét hangoztatják és ennek zászlaja alatt izgatnak a bukaresti kormány és monarchiánk békés műve ellen, nem látják, vagy nem akarják látni, hogy Románia nemzetközi állását mennyire emelte s megszilárdította ama kereskedelmi egyezmény. A porta tagadta, hogy Romániának jogában állana kereskedelmi s vámszerződéseket kötni; a bukaresti kormány természetesen erősen vitatta a maga jogát úgy a párisi szerződések, valamint régibb gyakorlat alapján. Törökország azonban folyvást tiltakozott és az európai diplomatia egy ideig megoszlott a vitában, míg végre gróf Andrássy Gyula leküzdve a nehézségeket és megtalálva a kellő formát, győzelemre segítette Románia méltó ambitióját. Az egyesült Dunafejedelemségek nemzetközi egyezményt köthettek egy európai első rendű állammal. Többet nyert ezzel Romániának országos autonómiája a luzerani portával szemben és a nyugati államok sorában, mintha bármily vastag chinai vámfalakkal vette volna körül kereskedelmi függetlenségét. Az a csoport, mely a sajtóban és a kamarában a nevetségig menő túlhajtásokkal izgat mostanában a kereskedelmi conventió ellen, ugyanazzal a féktelen szenvedélyl lyel izgatott nemrég a magyar-oláh vas- s úti csatlakozás ellen. Akkoriban megrémülve látták lelki szemükkel az erdélyi szorosokat átszelő vasutakon a magyar hadtesteket Oláhországba nyomulni. Ma meg a gyászszegélylyel megjelent egyik ellenzéki lap ezeket írja a conventió helybenhagyását követő napon: »Tegnap egész markolatig bedöfték a tőrt Románia testébe, mely remegve hullott le Andrássy gr. lábaihoz. 1866. évi junius 29-én a kamara egy nevezetes autonom törvényt alkotott: alkotmányt adott az országnak. 1875. évi junius 29-én a kamara megszavazta azt a szerződést, mely hazánk kereskedelmét, iparát, a Dunát és kikötőinket, városainkat és falvainkat, a vámokat, sőt még az ország törvényhozási jogát is Andrássy grófnak áldozta oda. 1866. évi junius 29-én és 30-án az egész nemzet ünnepi mezt öltött magára s szive mélyéből kiáltá: Éljen I. Károly, Románia alkotmányos, szabad és független fejedelme! 1875. évi junius 29-én és 30-án valamennyi keresztény vallásu román, sőt még a jó érzelmű benszülött zsidók is, gyászba öltöztek és sóhajtva mondták: Andrássy gr. fejedelem és föltétlen ura a rabszolgává lett Romániának.« Ilyen formán, a mint a »Romanul« neki vadult phantasiája festi , gróf Andrássyra legközelebb még sokkal nagyobb hóditmányok várnak. — Mert hát sorra kerülnek a megújítandó kereskedelmi s vámszerződések és akkor Olaszország, Anglia, a német birodalom és Francziaország mind rabszolgamódra lábaihoz hullanak gróf Andrássy Gyulának. Végtelen hatalma legfölebb csak abban fog csorbát szenvedni, hogy az épen e napokban meghódított Romániát még sem fogja kizárólag birtokában tarthatni. Mert a bukaresti kormány nem tette még föl hazaárulási művének koronáját. El fogja azt árulni még vagy ötször-hatszor. Gyanítjuk ugyanis, hogy a romániai kormány, miután az ország szerződés- vagy conventió-kötési joga el lett ismerve s Ausztria révén bejutott az államok sorába, kötni fog már most ily szerződést Oroszországgal, a német birodalommal, Angliával és akárhány állammal. Ezek az országok legalább rajta lesznek, hogy a gr. Andrássy által megtört utón maguknak is hasznot keressenek. És akkor gr. Andrássy kénytelen lesz ezekkel, kik különben — mint láttuk — egy bizonyos jobbágyi viszonyba jutnak vele, megosztozni Románia uralmában. De már oly butának nem tarthatjuk a Bratiano által vezetett tömeget sem, hogy elhitessék velük, miszerint két fél által önkényt kötött szerződés csak a' egyiknek javára terveztetett. Van a mi monarchiánknak kivitele Romániába és van Romániának behozatala Magyarországba meg Ausztriába, és csak a legkorlátoltabb rövidlátás mondatja az oláh vörösökkel, hogy a mi bevitelünk megelője azon iparnak, a melynek még csirái sem bontakoztak ki Romániában. A tespedést imádó oláhországi elemek — megengedjük — elátkozni fogják a napot, melyen az első kereskedelmi conventiót megerősítette a bukaresti kamara, de a jók és előretörekvők egy új korszak megnyíltát fogják üdvözölni azon napokban, midőn egy kívülről eredt dauce violence segítségével Románia népét a solid üzlet és megbízható kereskedés útjaira vezették. A „Pesti Napló” tárczája. Hogyan esznek a népek ? »Mond meg nekem, mit eszel, és én megmondom neked, ki vagy !« E mondás tartalmaz bizonyára annyi igazságot, mint ama régi közmondás, melynek paródiáját képezi. Annyi azonban kétségtelen, hogy sokkal általánosabb alkalmazhatósága van. Sőt bátran lehet állítani, hogy azon különféle ismérvek között, melyek a népek műveltségi fokát és nemzeti sajátságait jellemzik, az étkezésnek módja a legbiztosabb és leghatározottabb momentumok egyike. Minél közelebb áll az ember a vadság állapotához, evése annál jobban hasonlít az állatéhoz. Ép úgy, mint az állat, mondhatnék, szenvedélylyel eszik, és nem kíván az eledeltől egyebet, mint hogy éhségét csillapítsa. Csak az éhség rázza fel állatias nyugalmából, s űzi eledelének megszerzésére. Mestersége, sőt egyedüli foglalkozása: a halászat és vadászat. Minthogy pedig a halászat és vadászat sikere sok mindenféle esélytől függ, ebből önként következik, hogy a vad ember akkor eszik, mikor épen jut valamihez, és így természetes, hogy nem tart meghatározott rendet étkezésében. Ez a rend képezi a műveltség legelső symptomáját. Minél inkább fejlődött a civilisatio, annál nagyobb szokássá, mondhatnék valóságos társadalmi törvénynyé lett a határozott órákhoz kötött étkezés, mert a szellemi vagy anyagi munkából élő emberek kénytelenek voltak a lehető legpontosabban felosztani idejüket, hogy kellő arány szerint felelhessenek meg munkájuk követelményeinek és étvágyuk igényeinek. A vörösbőrű amerikaiak, ha van mit, kétszer esznek naponkint, egyszer reggel, nagyon keveset, másodszor eszve, sokat. Eledelük főzött hús, tengeri kalács, s midőn ünnep van, sült kutya. Nagyon szeretik a lakomát, s midőn bőségben van húsuk, azt feleszik néhány nap alatt. Azután koplalnak, sokszor több napon át. Az afrikai népek a föld termékeiből, s állattenyésztésből élnek. Étkezésük szintén határozott időhöz van kötve. Először délelőtt, tíz-tizenegy óra között, másodszor a naplementekor esznek, mindkét ízben bőségesen. A senegambiaiak ezen kívül még reggel is étkeznek. A cubai négerek a nappal együtt kelnek, rögtön munkához látnak, hét órakor reggeliznek, délben ebédelnek és este 6 órakor vacsoráznak. A vacsora foglalja el étkezési rendszerükben a főszerepet. A középkorban az általános szokás tizenegy órára szabta az ebédet és esti hat órára a vacsorát. Később az ebéd ideje 12, sőt 1 és 2 órára tétetett át, s a vacsora is későbben volt. Németország tengermelléki részeiben, ép úgy a Rajna-partján, a magasabb osztályok tíz órakor reggeliznek és négy órakor ebédelnek. A gazdagabb oroszok a franczia beosztás szerint étkeznek. Norvégiában, de főleg a svédeknél sokféle étkezés van. Napjában ötször, hatszor ülnek az emberek az asztalhoz különféle czímek alatt. A dánok sokkal vastagabb ételekkel élnek, mint a svédek; sokkal többet isznak, de nagyon kevés szeszt tartalmazó italokat, aminek következtében a részegséget ott csak hírből ismerik. Chinában az alsóbb rangú polgárság kilencz órakor reggeliz és öt órakor vacsorát. Ebédje nincs, öt órakor esznek a magasabb rangúak is ebédet. A chinaiak korán kelnek. Peking utczáiban már reggel négy órakor teljes élénkség uralt nyáron, és hat órakor télen. Míg viszont kilencz órakor minden tisztességes chinai ágyban van. Egész keleten nap nyugatkor tartatik a főétkezés, így különösen az arabok és perzsáknálA régi zsidók ugyanezen szokást követték. A görögök kétszer ettek napjában, az ebéd és vacsora között azonban minden tehetős háznál meg volt az uzsonna. A rómaiak ugyanezen szokást követték. A prandium, az ebéd, dél felé volt; este volt a coena, a vacsora. Midőn már a fényűzés kezdett terjedni köztük, a reggeli jött divatba. Ez időben délután 3 órakor volt az ebéd, s, későn a vacsora. Általában azt tapasztaljuk, hogy ama népek, melyek átélvén hősi korszakukat, nyugalomra tértek s a jólétnek bizonyos fokára emelkedtek, lassanként elhagyják egyszerű életmódjukat.Sokkal többször esznek napjában s hajdani egyszerű étkezésük ünnepélyekké és lakomákká változik. A hősi korszakban a görögök és rómaiak ülve ettek, Spárta és Athén polgára családja körében egy kis félreeső szobában költötte el eledelét. A család tagjai székeken, vagy padokon ülték körül az asztalt, így tettek az egyptomiak és zsidók is. Csakhamar azonban a félig fekvő helyzet jött divatba a görögöknél és rómaiaknál. Ennek következtében természetesen kicsiny lett az az előtti étkező szoba és nagy termek használtattak ebédlőküt. E termek a legnagyobb díszszel voltak berendezve; drága virágok és mesterséges illatoktól volt telve a terem. Ami az étkeket illeti, a rómaiak nagyban felülmúlták e tekintetben a többi népeket. Már a köztársaság utolsó éveiben óriási összegeket nyeltek el a római lakomák. A hírneves Aesopus a lakomákra költő egész vagyonát. A súlyos adók, melyeket a római tanács e veszély elhárítása czéljából kivetett, hatástalanoknak bizonyultak. A félig fekve evés szokása már egymagában eléggé jelzi ama változást, mely az erkölcsök tekintetében e korban végbement. A rómaiakban nem lehetett többé Romulus durva ivadékait felismerni. Az asszonyok azonban e korban még ülve étkeztek; csak a caesárok korában telepedtek ők is fekvő helyzetben a férfiak oldalára, így azután a lakomák mind több és több időt vettek igénybe s rendesen orgiákká fajultak. Az étkezés előtti ima a legrégibb időkből származik. A zsidóknál mindig létezett s az ő részükről az az áhitat való kifejezése volt. A görögök és rómaiak, midőn főétkezésüket elvégezték, egy pohár bort ürítettek isteneik és a jó szellemek egészségére. De legtöbbet ittak akkor, midőn a hősök és az istenek tiszteletére »libatió«-kat rendeztek. Caesar idejében Róma viyenczei már pávatollakat használtak a lakomáknál, melyekkel torkukat csiklandozván, kiüriték gyomrukat, hogy újra ehessenek. Az étvágyat testgyakorlattal, az ivást száraz gőzökkel mozdították elő. Az ősgermánok szintén meglehetősen értettek az ivás mesterségéhez. Eledelük, — főleg a skandinávokat értjük, — rendszerint sült lóbus volt. Ezt szerették legjobban. Az isteni tiszteleteket követett lakomákon kivétel nélkül mindig a lóhus járta. Ebből magyarázhatjuk meg, hogy az első keresztény térítők, kik a német és skandináv népeknél az evangéliumot hirdették, miért keltek ki olyannyira a lóhus evés ellen. A kereszténység terjedésével a lóhus iránt mind nagyobb előítélettel viseltettek a germánok, míg végre a lóhus teljesen kiment a divatból. Újabb időben csak Páris ostroma alatt látjuk a lódús evésnek példáit. A tulajdonképeni lakomák csak a tizenötödik és tizenhatodik században jöttek a germánoknál divatba. A skandinávok azonban rég idők óta tartottak ünnepélyeket, melyeken a szokottnál többet ettek. Sőt, lehet mondani, hogy a skandinávoknál a lakoma tartása valóságos nemzeti tulajdonság volt. Ugyanezt mondhatjuk saját őseinkről, kikről meg van írva, hogy minden ünnepélyes alkalommal , receruit magnum áldomás. A régi hős népeknél általában minden vallásos ünnep, menyegző és temetés lakomával ünnepeltetett meg. A germánoknál több napig tartottak az ily ünnepélyek. A lakomaterem ünnepiesen fel volt díszítve, az asztalok megrakva étkekkel s kupákkal tele borral, vagy árpalével. A harczosoknak fiatal lánykák szolgáltak. A bajtársak, a jegyesek, vagy azok, kik jegyesekké akartak lenni, együtt, egy kupából ittak. A pohárköszöntők, versek és énekek nagyban jártak. A hárfa különösen nagy szerepet játszott a germánoknál. Kétségtelen, hogy eme régi lakomák emléke él még ama népek keblében, kik oly előszeretettel rendeznek még ma is minden legkisebb alkalommal lakomákat. A svédektől került hozzánk a »bruderschaft,« mely ott még ma is eredeti alakjában áll fenn. Két jó barát ül az asztalnál. Egyikük szinültig tölté a maga és barátja poharát. Erre felemelkedik helyéről, jobb karját barátjának jobbja körül fonja; mindkettő jobb kezében tartja poharát. Mindketten egyszerre kiiszszák borukat. A svédeknél, ha mindkettő egykorban van, tegezik egymást, ha az egyik idősebb, a fiatalabb »bátyám«-nak hívja őt. A bacchusi ünnepélyeket a legkülönbözőbb műveltségű népeknél feltaláljuk. A déli tengerek partjain lakó népek összegyűlnek társaságba, s a Kawa-t iszszák, mely egy tropikus növény szeszes nedvéből készül. Nicobar lakói a pálmabort kóstolgatják ugyancsak társaságban. Énekelnek és tánczolnak hozzá. Keleten a kávé képezi ily összejövetelek központját, csakhogy itt már esznek is. A mohamedánoknál a bor, és minden más szeszes ital el van tiltva. Ez azonban nem akadályozza a törököket, perzsákat és részben az arabokat, hogy néha-néha titokban le ne részegedjenek. Vannak népek, melyek igen gyorsan esznek. Ilyenek elsősorban Amerika északi részének lakói. Ezek az ebédet ép úgy tekintik, mint akármely más közönséges munkát, és ahhoz képest bánnak is el vele. Egészen másként tesznek a chinaiak. Ők az ebédnél époly érdeklődők, époly fontolva cselekvők, mint bármi más dologban. Rendesen minden tál ételnél felkelnek, egyet szippantanak, vagy valami más dolgot művelnek. A törököknek külön kávéházaik vannak; a chinaiak külön kerteket rendeztek be maguknak, ahol beájukat iszszák. Ami a chinaiak ebédjét illeti, az a lehető legfényűzőbb. Annyira vitték a főzés mesterségében a divatot, hogy minden kiválóbb étel készítéséhez más tüzelőfát használnak. Épen emiatt a szakács nagyon keresett portéka. Chinában s Pekingben mesés bért kapnak szolgálatukért. Sajátságos Szibéria északi lakóinak étkezése. A fóka és a jegesmedve húsa képezi rendes eledelüket. Jégkunyhóikban nagy étvágygyal költik el étküket, hóval vegyítve, mely a bort, a vizet és a sót van hivatva pótolni. Legsajátságosabb azonban a szamojédek vendégsége, különösen menyegzők alkalmával. Ez a legvadabb módja az emberi étkezésnek. A háziúr egy levágott iramszarvas köré gyűjti vendégeit. Az állat hátán fekszik, hasa fel van metszve. Az állat melege gőz alakjában párolog a felhasított has fölött. Minden vendég, nagy késsel felfegyerezve, sorban az állathoz lép, onnan a tüdőből, májból, szívből, vagy a mellből, amint épen megkívánja, egy darabot levág, s azt az állatnak még meleg vérébe mártván, oly étvágygyal költi el, melynek nincs szüksége sem fűszerre, sem tűzre, sem tudós szakácsra. Íme igy étkeznek a népek! Végtelenig lehetne e példákat folytatni, de az, amit mondtunk, teljesen elégséges annak bebizonyítására, amit bevezetésül állítottunk, hogy a népek étkezési módja azok műveltségi fokának felel meg és bizonyos tekintetben azok nemzeti sajátságait is előtünteti. Az étkezés elárulja jellemüket, erkölcseiket, ösztöneiket, ízlésüket; összhangzásban van a táj speciális természetével és az éghajlattal, mely alatt az illető nép lakik. Óvakodjunk azonban azt hinni, hogy a kitűnő és finom étkezés legelső és szükségképens oka a corruptiónak, mely némely népeknél meghonosult. Az asztal gyönyörei vagy a már létező fényűzésből erednek, vagy azt kisérik. Nép, mely jól étkezik, époly erkölcsös lehet, mint az, mely roszul eszik. A rosz étkek még nem bizonyítják az erényt. Isteníthetjük gyomrunkat, akár főzelékkel, akár hússal, akár fecskefészekkel töltjük azt meg. A szamojédek pl., kiknek barbár menyegzői ünnepélyéről épen előbb emlékeztünk, romlottság tekintetében a rómaiakkal vetekedhettek volna. És mily különbség van étkezésük között. Az általunk felállított elv tehát csak bizonyos határok között alkalmazható. Budapest, július 21. (A trónbeszéd.) A kormány távollevő tagjai legközelebb Budapestre érkeznek. A pénzügyminiszter már megérkezett, a miniszterelnököt és Tisza Kálmánt holnapra várják. Amint a kabinet tagjai együtt lesznek, azonnal megkezdődnek a tanácskozások a trónbeszéd megállapítására, melylyel az országgyűlés megnyittatik. (Simonyi Lajos báró) kereskedelmi miniszter Nagy-Szalontáról, hová képviselővé választása alkalmával rándult, Mezőhegyesre utazott, s onnan ma reggel tért vissza a fővárosba. Mezőhegyesen a ménest, a gazdászati épületeket stb. részletesen megtekintvén, mindent a legjobb rendben talált, mire nézve teljes megelégedését is nyilvánította. A miniszter e vizsgálati útja alkalmával sokat jegyezgetett, amiből az következik, hogy czélszerű változtatásokat, nagyobb mérvű reformokat készül majd életbe léptetni. (A közigazgatás reformja) napi kérdéseink egyik legfontosabbját képezi, a legközelebbi országgyűlés e kérdéssel s a vele összefüggésben levő számos ügygyel mindenesetre foglalkozni fog s a sajtó közlönyei bizonyára helyesen teszik, ha minduntalan visszatérnek ez ügyekre s elmondják, hogy mi a véleményük ez ügyeknek a napi discussió terére került egyik-másik részletéről. így tesz a »Pester Lloyd« is mai vezérczikkében, mely e tárgyról szóló tegnapi czikkünkkel foglalkozik s minthogy e kérdésekre nézve már hosszabb idő óta, laptársunk tőlünk eltérő nézeteket vall, örömünkre válik, hogy oly szellemes, szakavatott ellenféllel, mint a »P. L.«, egészen tárgyilagos polémiát folytathatunk. Mindkettőnk kiindulási pontja egymástól lényegesen eltér. A »P. Lloyd« ezt mondja: »Mi minden súlyt arra fektetünk, hogy a közigazgatás jó és európai legyen ; a költség csak másodsorban jön nálunk tekintetbe.« Mi meg azt mondjuk, hogy legyen viszonyainkhoz mért jó közigazgatásunk s legyen az a lehetőleg olcsó is. Az »európai« jelige nem fog minket tévútra vezetni. Senki sem teheti föl rólunk, hogy ne viseltetnénk a kellő érzékkel az »európai« elméletek s intézmények iránt, vagy hogy hihetnők, hogy hazánkat ez elméletek s intézmények elől elzárni akár üdvös, akár lehetséges volna; de nem hunyhatunk szemet azon sok humbug előtt sem, mely nálunk az utóbbi években épen e jelige alatt elkövettetett, s mi nemcsak »európai« intézményeket akarunk, a minek bizonyos doctrinair iskola gyáraiban fennforgó divatképek szerint készülnek minden nemzet s minden ország számára, hanem nemzetünk sajátságainak, az ország viszonyai és jellegének megfelelő »európai« intézmények után törekszünk s mert ez a nézetünk, s mert továbbá tekintettel vagyunk a dolog pénzügyi részére is, nem helyeselhetjük a »P. L.« ma kifejtett tervét sem. E terv ugyanis (hogy rövidre összevonjuk laptársunk nézeteit) abból áll, hogy a municipium körülbelül teljesen megsemmisíttetnék, a közigazgatást állami kinevezett hivatalnokok látnák el, a törvényhatóság választottjait pedig bizonyos fokú ellenőrzés illetné meg. A pénzügyi szempontokról, melyek e terv ellen önkénytelenül is fölmerülnek, ezúttal nem is szólunk ; volt alkalmunk azokat kifejteni még nemrégiben is. Más tekintetből sem tartjuk azonban az említett tervet valósíthatónak. Az államilag kinevezett tisztviselők ellenőrzése a törvényhatóságok által nálunk nem érvényesíthető a közigazgatás legnagyobb sérelme nélkül. Roppant ellentétek állanának egymással szemben, mondhatnék, érdekharca fejlődnék ki, s az ellenőrzés nem volna más, mint örökös perpatvar. Képzeljük csak el (e példa csak annyira sántikál, mint minden példa), hogy a budapesti kinevezett rendőrséget ellenőrizné a budapesti választott tanács ? Kinek tennék kedve a perpatvar és viszálykodás ama minduntalan ismétlődő jelenetein, melyekkel e terv valósítása szükségképen járna ? Mi épen ellenkező javaslatokkal rokonszenvezünk. Mi azt tartjuk, hogy az önkormányzati közegeknek szigorú s hatályos állami ellenőrzése tán nem felel meg egészen bizonyos elméleteknek; de czélszerűbb,sikeresebb és jobb, mint az ellenkező s az egész apparátus sokkal olcsóbb is, mint azon terv, melyet 1. laptársunk ajánl. Ezekből állanak rövid észrevételeink a »P. L.« nézeteire; az itt érintett tárgyakra különben ismételve visszatérünk. (A földadó kataszteri munkálatok) minden kerületben foganatba vétettek s a községi bizottságok és becslőbiztosok beiktatása a legtöbb helyen gyakorlatilag a helyszínen megejtetett, s igy remélhető, hogy az előmunkálatokban az őszre már jelentékeny eredmény fog mutatkozni. A kezelési szabályzat német, román és szláv nyelvre lefordittatván, az az illető községeknek tanulmányozás végett szétküldetett. (A kereskedelmi törvény negyedik pontjának utolsó kikezdése következőleg szól: »Hogy a kereskedelmi cégek, kereskedelmi könyvek és a cégvezetőkre vonatkozó czimek az állam kereskedelmi vállalataira miképen nyernek alkalmazást, külön rendelettel fog megállapíttatni. Az ide vonatkozó módozatok megállapítása végett az igazságügyminisztérium bír szerint enquétet fog összehívni. (A jelzáloglevelek tulajdonosainak jogai biztosítására vonatkozó törvényjavaslat az igazságügyminisztériumban már a múlt ülésszak végén készen volt, de az idő rövidsége miatt akkor nem lehetett az országgyűlés elé hozni. Mint a »P. Lt.« értesül, most ez a törvényjavaslat is azok között fog szerepelni, amelyeket a kormány már a sessió elején készül az új képviselőház elé terjeszteni. (A herczegovinai határszélről) a zárai dalmát »Z e m l j á k« a következő táviratot közli: A Krekova melletti, közel Neveszinyéhez, legutóbbi véres összeütközés után a kormány megkísérle a kibékítést, a felkelőknek fegyvereik három nap alatt leendő letevését hagyván meg. A határnap folyó hó 15-én lejárt, békéről azonban nem tudni semmit. A kormány, hallomás szerint, zavarban van, nem tudja mit tevő legyen, a hadsereg szintén nem. Tegnap (f. hó 16-án) Szerajevóból két tábor katonaság érkezett Mostárba. A Neretva jobb oldalán négy falun kívül a többi még csendes, az elkeseredettség azonban mindenütt általános. Ugyane tárgyban a zárai »Narodni List« szintén távirati uton következő közleményeket vett: Vrgorac, (júl. 14.) A törökök három keresztényt megöltek. Buna mellett egy utast meggyilkoltak. A herczegovinai családok egymás után hagyogatják el tűzhelyüket és szökésben keresik menekvésüket. A felfegyverzett törökök harczra szomjaznak; a keresztények készek a harczot elfogadni, habár nincs elégséges fegyverük. Ston. (Júl. 17.) Csütörtökön harcz folyt Neveszinye mellett, vagy 200—300 török esett el és 20 keresztény sebesült meg. A Stolac melletti csetepatéban 12 török öletett meg, s egy keresztény sebesült meg súlyosan. Holnapután valószínűleg újabb összeütközés történik Stolac mellett. A fővárosi árvízkárosultak javára. Szerkesztőségünkhöz beküldöttek következő adományokat: A jul. 21-diki reggeli lapban kimutattunk: 7882 frt 42 krt, 220 frankot, 8 db aranyat, 3 ezüst frtost, 1 húszast, 2 szelvényt. A »pécsi dalárda« e hó 11-én tartott hangversenyének jövedelme — — — — — — 390 frt — kr. Dr. Hein Mihály főorvos — — 10 frt — kr. Galiszter Antal — — — — 5 frt — kr. Hertelendy István — — — 5 frt — kr. Összesen 8312 frt 42 kr, s a föntebb kimutatott többi adomány. * Kammermayer polgármester urnak jul. 21-én átadtunk: ötszáz kilenczven frtot. A honvédségről. (Néhány szó Takátsy Józsefnek a »Magyar Nemzeti Honvédelem, a nemzetközi katonai congressus és a magyar polgári védhadegylet alapitásának ügye« cziriűi röpiratáról.) Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha avatatlan kezekkel nyúl valaki a nemzet egyik életerejéhez, s ahelyett, hogy erősbítené, gyöngíteni akarja azt. Nem is szólanék e röpiratról, eltenném azt oly helyre, hová a napvilág el nem hat, de Takátsy röpiratát szerveszélylyel küldözgeti a tiszteknek, s ha senki sem szól hozzá, attól tartok, hogy hitelre találnak a valóság és biztosság látszatával ékeskedő állításai. Egyébiránt le a kalapokkal uraim. Takátsy úr megmutatja a módot, miként lehet a honvédség szellemével az egész világot meggyőzni, s miként lehet Európa vállairól az állandó hadsereg tartásának terhét leemelni. Csak az kár, hogy a mit röpiratában jót mond, azt már előtte nagyon sokan hirdették, s amit újat mond, a mi sajátja, az nemcsak hogy maradandó értékkel nem bír, de sőt a szó szoros értelmében rész és elvetendő. És amiről talán legtöbbet szólhatott volna, a nemzetközi katonai congressusról, arról oly keveset mond, hogy jobb lett volna, ha azt röpirata czímébe föl sem veszi. Szerző röpiratát úgy látszik három részre osztotta, az első rész — 20 oldalon át — történeti viszszapillantásokból áll, a második rész a honvédség jelenlegi állapotával bíbelődik, s a harmadik rész egy leendő polgári védhadegylet alapszabályaival lepi meg a világot. Engedje meg a szerző, ha röpiratának első és harmadik részéből csak némi mutatványokat közlök, hogy a magyar műveit közönség ezzel is megismerkedhessék,és csak a második részhez szólok komolyan. Mielőtt komoly szám megkezdeném, a röpirat értékéről már eleve is fogalmat szerezhet mindenki magának a következőkből. A 18-ik oldalon például ezt olvassuk: »Egyáltalában védhad-intézményünk nem is bastárd, sem fehér, sem fekete. Most békeidőben is nagy zavarra ad okot a honvédség és közös hadsereg egymás közti súrlódása, miféle egybebonyolódott zűrzavart fog támasztani a harcz idején.« Várjon szerző azt akarja-e, hogy védhad intézményünk bastárd legyen, azt nem tudom, csak szavaiból gyanítom, s mindenesetre azzá lenne, ha az ő védhadegylet alapszabályai szerint alakíttatnék át, de azt tudom, hogy a honvédség és a közös hadsereg között súrlódások eddig sehol sem fordultak elő, de