Pesti Napló, 1875. szeptember (26. évfolyam, 199-223. szám)

1875-09-01 / 199. szám

199. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnák el. Kéziratok nem adatnak vissza. _ Kiadó-h­ivatal. . . Barátok-tere, Athenaeum-épület. f ., , V . • A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Budapest, Szerda, September 1.1875. REGGELI KIADÁS. Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt, 3 hónapra . . . fi­ért — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai küilönk­ü­déséért felüilfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam. Hirdetések Előfizetési feltételek: szintúgy mint előfizetések a KTADÓ-HIIVATALBA Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI VAPLÓ“.ro. Az országgyűlés összeülése alkalmával új előfizetést hirdetünk lapunkra, mely gyorsan s ki­­merítőleg ismerteti az országgyűlési, pártclubi s orsz. bizottsági tárgyalásokat. Előfizetési árak: a reggeli és esti kiadás s közgazdasági mellékletre : September bóra — — 2 frt. Sept.— decz. 4 bóra — — 8 frt. . DSg-Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó­­hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó­hivatala. Budapest, aug. 31. A trónbeszéd súlyos kötelességek telje­sítésére h­ír fel. Formájában csín nélküli, irá­lya nem eléggé válogatott. Legtöbbnyire ál­talános kifejezésekkel emlékszik meg a kor­mány által előterjesztendő javaslatokról s nagy gonddal alkalmazkodik e tekintetben az angol trónbeszédek mintáihoz, melyek ma már rendszerint alig bírnak több jelentőség­gel, mint azzal, hogy a fejedelem viszonozza azokban a törvényhozás tagjainak üdvözle­tét. A jelen trónbeszéd is alig tartalmaz mást; a kormány intenzióiról csak kevés felvilágo­­sítást nyújt. Hogy a trónbeszéd a monarchia másik felével fennforgó tárgyalásokról nem szól tüzetesebben, az magától érthető. Csak azt mondja, hogy »a kormány egész buzgalom­mal törekszik a bank­kérdés jog- és czélszerű megoldására«, hogy »tárgyalásokat folytat az 1867. XVI. t. sz. némely szabványainak mó­dosítása iránt«, s hogy »tárgyalás alá kell jön­niük azon egyezményeknek, melyek a két ál­lam között tiz évre köttettek.« Ez alig több a tárgyalás alatt levő ügyek egyszerű megem­lítésénél, de beismerjük, hogy az ügyek jelen stádiumában a kormány alig emlékezhetett meg tüzetesebben e tárgyalásokról, mint ama száraz igtatói modorban, melyet e tárgyak­ról a trónbeszéd tartalmaz, s beismerjük más részről azt is, hogy midőn a bankkérdés­nél a trónbeszéd a jog- és czélszerű megoldást hangoztatja, e fontos ügyről nem minden jelentőség nélkül nyilatkozik. Szintoly általánosan emlékszik meg azon­ban a trónbeszéd a kormány által tervezett belreformokról. A közigazgatás és igazságszol­gáltatásról azt mondja, hogy azt »gyökeresen kell javítani és pótolni az észlelt hiányokat«, a közmunka és közlekedési ügyről pedig azt, hogy »minden irányban« rendezendő. A főren­diházról annak »korszerű rendezését« hangoz­tatja, s midőn »a vallási és házassági kérdé­seket« említi, nagy óvatosan azoknak az »élet szükségei által kívánt mérvben való megol­dásáról« szól, a­mi alatt a polgári házasság is érthető. A közigazgatás »gyökeres ja­vítása« sokat jelenthetne, de hogy valóban mit jelent, azt majd csak a kormány javasla­tai mondják meg. Szóval a trónbeszéd szerkesztői, mint látszik, az említett pontoknál nagy vigyázat­tal keresték a legáltalánosabb kifejezéseket, a­mit különben nem bűnül rovunk fel nekik. A kormány joggal mondhatja, hogy nagy számú új elemekből álló házzal állván szem­ben, politikai irányát nem akarta a trónbe­széd rövidsége által parancsolt néhány jel­lemző szóval bemutatni, hanem fenntartja magának, hogy ez irányt előterjesztendő ja­vaslataiban indokolva előadhassa. Sok ok, melyeket alig kell elősorolnunk, helyesebb­nek is tünteti fel ez eljárást. Nem mulasz­tásul róvjuk fel tehát az említetteket, hanem constatáljuk mint tényt. Azt hiszszük azon­ban, hogy némi irályi csin nem lett volna felesleges az előterjesztendő javaslatok ez egyszerű, rövid elősorolásánál sem. A trónbeszéd első része és vége tartal­mazza annak nagyobb jelentőségű momen­tumait. Az első rész az állami háztartás ren­dezéséről, a befejezés a béke fenntartásá­ról szól. Üdvözöljük a kormányt, mely a törvény­­hozás »halasztást nem tűrő teendői« között »első­sorba« az államháztartás rendezését helyezi, s a komoly akarat és megingathatlan elszántság jeléül tekintjük ama, nem erő nél­küli kijelentést, hogy: »Magyarország tekin­télye, hitele és állami létének biztosítása egyaránt parancsolja, hogy a szükséglet és a fedezet között a súlyegyen minél előbb helyreállíttassék.« A kormány erre vonatkozó terveinek kissé részletes­ rajzát is igyekszik nyújtani. A maga elé kitűzött czélt a kormány a ki­adások reduktiója, czélszerű és gyökeres kor­mányzati és igazságszolgáltatási javítások, adóemelés és az adóképesség emelésére irány­zott intézkedések által akarja elérni. Ez a kormány tevékenységének általános vázlata, de megelégedéssel említjük fel, hogy e pontok­nál a trónbeszéd nem oly végtelen szófukar, mint a közigazgatási reformoknál, hanem kis­sé bőbeszédűbb. Sőt melegebb hangon is kezd szólani, midőn az adóemelést hangoztatja. A kiadások reductiójára nézve remé­nyeink nem lehetnek nagyon vérmesek. A trónbeszéd azt mondja ugyan, hogy »meg­történik minden,« »a­minek megtörténnie kell,« de a »kellre« a cadentia »a lehet,« a­mi nem­ rímel ugyan, de hát igaz. Reducálni csak annyira lehet, a­mennyire ezt »az állam létfeltételei, biztonsága és fejlődése« megengedi s miután a trónbeszéd egy má­sik pontja szerint »monarchiánk biztonságának elutasithatlan kö­vetelményei« szemben állanak »a l­eg­­nagyobb takarékosság jogosult követelményeivel,« e két követelmény összetűzésének az lesz az eredménye, hogy reducáljuk valamivel belügyi kiadásainkat, de a­mit itt megtakarítunk, azt reá költenünk kell a nagyobb hadügyi budgetre. Lényeges plusz tehát nem igen várhatunk a megtakarí­tásoktól, s így mérlegünk javításának remé­nyeit főleg az adó- és az adóképesség emelé­sébe kell helyeznünk. Midőn a trónbeszéd az adóemelésről szól, nemcsak fölmelegszik, hanem kissé sen­­timentális is lesz. A nemzet múltjára is hivat­kozik a nagyobb adófizetési készség iránti re­mények indokolására s igy érdemkoszorun­­kat, egy nagy polgári erénynyel gyarapitja, a miben eddig nem igen volt alkalmunk tündö­kölni. Ezután, reméljük, ez másként lesz. S mi meg vagyunk győződve, hogy a nemzet »nemes kötelességérzettel meghozza azon ál­dozatokat«, a­melyeket »a kitűzött üdvös czél hazafiságától követel«, ha erre képessé teszik, a­mit meg is igér a trónbeszéd »a hi­-............. tejviszonyok javítását és rendezését«, »a ter­melés, kereskedelem és ipar fejlesztését« han­goztatván. Kedvező előjelnek veszszük, hogy a trónbeszéd kétszer annyit mond az adóké­pességnek, mint az adónak emeléséről, s ha a kormány intézkedéseiben is ilyen lesz az arány, a pénzügyminiszter joggal tarthat arra számot, hogy előirányzatai meg is való­sulnak. Egyáltalában pedig megelégedéssel constatáljuk, hogy a trónbeszéd az államház­tartás egyensúlyának rendezését távolról sem tekinti egyedül financziális műveletnek, hanem szoros összeköttetésbe állítja az ösz­­szes közkormányzati programmal. A Wenck­­heim-Tisza-cabinet e tekintetben előnyösen különbözik a Bittó-Grhyczy-kabinettől; a fel­adatnak megfelelő erővel is sokkal nagyobb mértékben rendelkezik, mint a­mily erővel elődje rendelkezhetett. A kormány előtt alig is van akadály, mely őt ez erőnek a haza javára való kifej­tésében gátolhatná. Van tekintélye, óriás pártja és nincs ellenzéke. A béke is biztosí­tott. A trónbeszéd végső passusaiban szól róla, s minthogy a magyar parliament az első, mely előtt a keleti bonyodalmak szóba kerültek, a trónbeszéd e nyilatkozatát érdek­lődéssel várta egész Európa. A trónbeszéd azt mondja, hogy »a kül­­hatalmasságokkal fennálló szívélyes viszo­nyunk azon reményre jogosít, hogy a béke — a legújabb időben felmerült ese­mények daczára — fenn fog tartatni.« A trónbeszéd elismeri tehát az események béke­­háborító nem veszélytelen jellegét, de a fenn­álló szövetségekre utal, melyek »a reményre jogosítanak«, hogy a béke nem fog megza­vartatni. A külhatalmakkal való szívélyes vi­szony fölemlítése a feudal-conservativ részről táplált hódítási vágyak elég érthető vissza­utasítását képezi s a békébe helyezett jogos remény hangoztatását, meg vagyunk győ­ződve, és oly megnyugvással fogadja a nem­zet, a minővel azt ma az országgyűlés tagjai fogadták. Minő hatást keltett általában a trónbe­széd? A pártok felett álló alkotmányos király mondta, s nem képzelhetünk magyar pártot, melynek a trónbeszéd bármely pontja ellen érdemleges kifogása lehetne. A király üd­­vözlé a törvényhozást s a nemzet visszhan­goztatja az ilyeneket, melyekkel képviselői a királyt fogadták. A­mit a trónbeszéd akar, azt bizonyára akarja az egész nemzet, s a kormánytól függ, hogy »a miként« se okoz­zon nagy bajt, hisz a kormány táborában van majdnem az egész nemzet. A „Pesti Napló“ tárczája. A víg múzsa. Nincs színházi halottnénk, ki dicsekednék vele, hogy jelen volt Auber »Kőmives«-ének első elő­adásán, mely egy századnegyed előtt folyt le a Kere­­pesi utón. Ez opera itteni múltját, régi színlapja napfényre nem kerülvén a színházi könyvtár örök homályából, meglehetős sűrű fátyol borítja. Biztos tudomás szerint azonban akkoriban nem a most sze­repelt három fiatal énekesnő énekelt benne, s mint egy, dicséretes emlékező tehetséggel megáldott, el­­riaszthatatlan zártszékbérlő erősíti, csak a női chorus áll még belőle, »mint állt sok év előtt,« da­­czolva az idők viharával; no és a derék Kőszeghy, ki akkor az egyik török szolga apró szerepét játszta, melyben most Tallián ur arat babérokat. A közönség azonban, daczára a csak »uj beta­nulással és rendezéssel« apostrofált s külö­nösen az utóbbival mindent, csak újat s rendkívülit nem ígérő szinlapi jelentésnek, valódi ujdonságképen fogadta e régi, de kitűnő operát. A színház, néhány földszinti ülőhely s nyáron át az előadásonkint »con­­tribuáló plebs« elől nagyuriasan elzárt páholy kivé­telével, egészen megtelt, megtelt az uborka-ivad alatt állandó léghuzammal súlyosbított bőségben; akkor, midőn a hivatalosan újdonságoknak jelzett művek sem vonzanak. A mindvégig rendkívüli zajos, helylyel-közzel (pl. a H. felv.) bérencz-tenyerek mű­ködését sejtető, alkalmatlanul zajos érdeklődés nyil­vánult a mosolygó múzsa e valódi költői becsű ter­méke iránt. Egészben véve e kedvező fogadtatás tüntetés­nek vehető ama eljárás ellen, hogy nálunk csaknem parlagon hagyják a vig­dalma, az u. n. játék-opera, (opera comique, Spieloper) hálás terét, melyet külföl­dön mindenütt, még a bécsi operaházban is, a vig opera­s operettek csarnokai mellett, rendszeresen cultiváltak. Az ily operák szinrehozatala, úgyszól­ván semmi költséggel nem jár, s a mostani »gaz­dálkodási aera« alatt, (a­hogy a mostani igazgatási korszakot nevezik,) nagy dolog, ha valaminek az a jelszava, hogy »pénzbe nem kerül.« Az ördögben el­­kárhozott Orczy-féle rendszer alatt tán épen azért nem jöttek szóba, mert bennük nincs mit kiállí­tani, sem mérges, drága decoratiókat, sem szelíd, de drága ballerinákat. Igaz, hogy másutt e válfajt, már csak eredeti zeneszerzőik iránti köteles tekintetekből sem hagy­hatják figyelmen kívül: nálunk, eredeti zeneirodal­munkban, a vigdalmü alig van képviselve. Frissiben csak négy ily vig dalművet (a vaudevilleket ide nem értve) tudunk fölemlíteni. Az »Ilka s a huszártobor­­zó« és »két huszár« czíműeket Dopplertől, a »Grá­nátos tábor«-t Czanyugától, Huber K., a jeles ex­­karnagy is irt egy dalművet, melynek czimére azon­ban nem emlékszünk. (Ugyancsak Huber a Nép­színház megnyitási ünnepélyére is ír egy kis­­ felv. zenei bluettet, »a király csókja,« vagy a »zugligeti szép juhászné« czímmel, Rákosy és Berczik szöve­gére, Mátyás király ismeretes kalandját tárgyalva.) Az elősorolt négy dalmű közül csak még az »Ilka» merül fel néha a műsoron, régi hagyomá­nyos szokás szerint hazafias vagy udvari ünnepek al­kalmával, mire kiváló alkalmat nyújt a Bátor János huszár őrmester által énekelt, »Édes hazám, felsó­hajtok ...« kezdetű dallam, melynek végén egy cso­mó huszár loyális torokkal élteti ő Felségét a szín­padon, és utána természetesen a nézőhelyen az egész publikum, s legfölebb a »hegy« nem mozdul ülőhe­lyéről. Valaha az Erkel és Doppler által, az ural­kodó­pár egybekelésére »viribus unitis« componált »Erzsébet« regényes opera is feleleveníttetett néha ily alkalmakból, de pár év alatt egészen letűnt a műsorról. Furcsa, de igaz, hogy a régi jó »Ilka« ki már Ilon asszonynak is beillik, az egyedüli ud­varképes magyar opera. (Utóbbi időben »Bran­­kovics« is hozzá került). A »Hunyady László,« »Bánk bán« és »Dózsa György« forradalmár szövege irány­­adó körök véleménye szerint alkalomszerűnek nem mutatkozik az ily legális ünnepélyek fényének eme­lésére, a­mikor még a nobel-galleria ülőhelyeit is érdemkeresztes, pacsuliszagu pensionátus tanácsosok s más hasonló békés honorátiorok és családjaik fog­lalják el. Ad vocem: »Dózsa.« Csak viszhangot adunk az összes sajtó ismételt felszólalásainak, ha e helyen —bár nem tartozik a vigdalművekkel foglalkozó czikk keretébe — felkérjük a nemzeti színház igazgatósá­gát, hogy Erkel Ferencz, e valódi zenei becsű operáját még e téli idény (vagy ha úgy tetszik: évad) folytán elevenítse fel. Hiszszük, hogy a közólhajjal szemben nem fog érdemleges nehézségekbe ütközni a nemzeti színháznak ez idő szerint csupa Erkelekből álló kar­nagyi facultása előtt. Emlékezzünk csak vissza Dó­zsa és Barna költői, erőteljesen festett alakjaira, a hatalmas együttesekre, az elragadó szép románczra a » Jávorfáról« és a lantos által énekelt gyönyörű dalok­ra. Aztán vegyük csak, hogy egy csomóban ily három név egy eredeti művünk czímlapján sem büszkélke­dik. Szövegét Jókai drámája után írta: Szigli­geti, zenéjét: Erkel Ferencz! Hogy visszatérjünk a v­í­g múzsához: eddigi játék-operáinknak (ha ugyan e névvel tisztelhetjük meg), mint a fennemlített ré­gibb dalművek czíme is igazolja, a tábori és kaszár­nya-élet­ epizódjai ,­szolgálnak kedvencz szövegtárgyul. A »Gránátos tábor« pláne nem kevesebb, mint egy baka csendélet a budai szőlőkben, az őszi gyakorla­tok alatt. A darab hősnője, Must vinczellér leánya, a »generalwiesen« szerette meg kedvesét egy parádé alkalmával stb. A polgári köröknek a jelenben és a múltban viselt furcsaságai egészen érintetlenül ha­gyattak. Az udvari régiókig már meg épen egyik szerző sem emelkedett fel. Operettünk is egy-két eredeti van csak, melyek közül a »Szerelmes kántor« Állaga Gézától a »Sze­retlek egyetlenegy virágom« népszerű dal szerzőjé­­től; e mű a budai népszínházban látott először lám­pafényt, s végig járta a vidéki színpadokat. Tudtunk­­kal Bertha Sándor, Párisban élő tehetséges zeneszer­­­zőnk, szintén készült pár év előtt egy víg opera b­áz­i­sára, s szövegért az elmészolló Berczik Árpádhoz fo­lyamodott. Meglehet azonban, hogy csak az akarat­nál maradt, a­mit fölötte sajnálj­unk. Különben, hogy annyi tehetséges zeneszerzőnk közül az újabb időben csak egy akadt, ki vígopera írását kísérlette meg, azon épen nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy ez egyetlen dalművet is, »Az öreg orvos bete­­gei«-t ismeretlen szerzőtől — a lapok hírei szerint ! — öt év óta őrzik a színházi könyvtárban, mint va­lami kopott religuiát. A szerző, nem hiszszük, hogy megköszönje az előlegezett indokolatlan kegyeletet. Mi azonban nem kételkedünk benne, hogy ha e­­ dalmű előadásra méltó, a buzgó igazgatóság annak­­ szinrehozatalát nem fogja késleltetni. Ez élve elteme-­­­tett mű (Mosonyi »Álmosa« kit kisértesz ?) szándé­kos elkövetőjének apai vérző szivére persze vajmi ke-­­­vés­­zt nyújt amaz örvendetes hit, hogy az »öreg úr«­­ (már t. i. az operai) nem nyugszik »Brankovics« ha­tárain, s egy vigdalmű írásához fogott. Kívánunk erőt hozzá, hogy mielőbb bevégezze, s utána a fiata­labb zeneszerzők, kik gyengébb röperejü szárnyaik­kal a magyar dalmű nagymesterével nem emelked­hetnek fel a bérczi sasok honába, hol gyújtogató vil­lám vív csatát felhőkbe ütköző szikla óriásokkal, könnyebben fogják követni ama alantiabb szelíd régiókba, hol mosolygó, virágos réteken a pacsirta csicsereg, s a rigók élénk füttyversenye a zubogó­­ forrás morajában vész el . . . Addig is azonban mig az ifjú kedélyű, agg maestro várva várt, kétségkívül költői becsű műve a deszkákra kerül, s vele a magyar vígopera iskolá­ja meg lesz alapítva: nézzünk körül, mi kölcsönözni, átplántálni való van még a szomszédból. Tulajdon­képen csak német, olasz és par excellence f­ran­­c­i­­­a vigdalművek vannak; a többi nemzet zene­i irodalmában is oly gyéren van képviselve e válfaj, mint nálunk magyaroknál. Igazi, mintaszerű német vigdalma nincs, olyan t. i. melyben valódi német szellem nyilatkoznék, vagy melynek szövege egy darab német társadalmat adna, eredeti német alakokat festene. A német zené­szét számos kitűnő humorú, fantasticus, szellemes ze­nekari compositióval dicsekedhetik, minek pl. Haydn menüettjei, Mendelsohn »Tündértánczai« Beethoven, egy-egy kisebb vidám alkotása; úgyszólván minden jobbnevű újabb zeneszerző teremtett valami jelen­­tősb humoros művet, egy-egy vidor dalt, de oly né­met comikai operára nem akadunk, mely nemzeti ér­telemben oly német volna, mint a minő olasz jellegű pl. a »Sevillai borbély« a »Bájital«, vagy mint az ezek­nél sokkal gyöngébb s nálunk még Hauk Minnievel is kevés hatással adott »Don Pasquale«, mint a minő igaz franczia a »Fehér nő« »Párisi János«, vagy a­melyben a franczia esprit legeredetiebben, legköltői­­ebben nyilatkozik, a »Le magon«, nemzeti színhá­zunk mostani újdonsága. Mozart »Varázs-sípja« nem komikai opera, benne, mint Shakespeare legtöbb drámájában, a comikum karöltve halad a fenséges­sel, hogy úgy mondjuk : bukfencz a páthoszszal, ha ezzel szentségtörést nem követünk el. A »Figaro la­kodalma« Mozarttól, gyarló szellemtelen szövege daczára, (Da Ponte abbé gyártotta Beaumarchais után), a vigdalművek igaz gyöngye, melyet maga Mozart is legkedvesebb gyermekének(»Schoolskind«) nevezett el, s melynek minden egyes hangjegye meg­érdemelné, hogy aranynyal méressék meg . emez, a legnagyobb német zeneköltő által írt, példányszerű vigdalmű sem nevezhető német operának, bár a pan­­germán zenes részek nem engedik maguktól elvitatni, hogy a zene csupa német motívum s a jelmezek spa­nyol-olaszosak. A­ki azonban eme kor olasz operáit vizsgálatra méltatja, az észre fogja venni azonnal, hogy ezek és a »Figaro lakodalma« közt a különbség a tartalomban s nem a formában rejlik. A »Windsori vig nők« Nicolaitól s Flotow kecses »Márthája», a mily nem megvetendő zenei értékkel biró művek, az olasz s részben franczia iskola utánzatai; sőt Márthában az »Utósó rózsa« czi­­mü gyönyörű dallam, melynek t­émája az opera érzelmes részein rózsaszín fonalként végig vonul, egy ó-skót néprománcz egyszerű átirata. Wagner I Mes- Budapest, aug. 31. (A Királyhágón túli választó­­kerületek) országos képviselői ma, az országos ülés után értekezletet tartottak gr. P­é­c­h­y Manó elnöklete alatt. B. Kemény Gábor, Tisza László és mások felszólalása után abban állapodott meg az értekezlet, hogy azon speciális erdélyi ügyek előleges megvitatása czéljából, melyek a jelen or­szággyűléstől várják megoldásukat, ezután is tartas­sanak, pártkülönbség nélkül, valamennyi erdélyi kép­­viselő meghívása mellett, értekezletek, melyeknek vezetésével a megneveztük három képviselő lett meg­bízva. Felemlíttetett ezután, hogy nem volna-e jó az , értekezletnek már most kiterjesztenie figyelmét a minisztérium kebelében tanácskozás tárgyát képező bánya-törvényjavaslatra. Az értekezlet némi vita után abban állapodott meg, hogy a kérdéses törvény­­javaslatot, melyre vonatkozólag már úgyis értékes előmunkálatokkal rendelkezik, akkor reendi tanács­kozás alá, ha egyszer már eléje lesz terjesztve a tör­vényhozásnak. (Az i­gazságügyminiszter) intéz­kedni szándékozván az erdélyi birt­okviszonyok szabá­lyozása tárgyában, legközelebb értekezletre fogja magához hívni az erdélyi képviselőket. (A galicziai vasutak), név szerint az Albrecht-pálya és a Dniester-pálya tervezett fusiója a Károly-Lajos vasúttal nem sikerülvén, az osztrák vasúti körök a két előbb nevezett vasútnak a tarnow­­b­luchowi pályával egyesítését tervezik. Ily módon vélik elérhetni ugyanazon czélt, a forgalomnak kerülő utakon Bécs felé terelését és a munkács­stági csatlakozás megakadályozását. A jelen magyar kor­mány azonban, felismerve e csatlakozás jelentőségét, már a tavaszszal kinyilatkoztatá Ivánka Imre inter­­pellációjára a házban, hogy a munkács-határszéli pályarész engedélyezése iránt törvényjavaslatot fog készíteni. A bécsi irányadó körök mesterkedése csak arra alkalmas, hogy e körülményt emlékezetünkbe idézze, s a magyar kormányt a rég halogatott kér­dés megoldására ösztönözze. (A horvát képviselők­ tegnap este Budapestre érkeztek és így ma jelen voltak az or­szággyűlés ünnepélyes megnyitásán és a képv.­ház déli ülésén. Legnagyobbrészt a szabadelvű párthoz csatlakoznak, csak kevesen lépnek a Sennyey párt­ba. Ma este az összes horvát képviselők Mazuranics bánnál értekezletet tartottak. A horvátok részéről — mint halljuk — legközelebb a herczegovinai fel­kelés ügyében interpelláció fog intéztetni a kor­mányhoz. (Képviselő választások elleni kérvények.) A képviselőház korelnökénél be­­nyujtottak kérvények Bujanovics Sándor (Eperjes), gróf Zichy Nándor (Sz. Fehérvár), dr. Krajcsik Fe­­rencz (Privigye), Kün­le József (Kézdtorba),Kulcsár Lajos (Nagybajomi kerület), Ráth Károly (Pápa) és Vojnics Jakab (Kernyája) képviselők választása el­len. E kérvények a szabályszerű 1000 forintos pénz­tári nyugtával vannak ellátva. (A szászok és a románok.) A »Tele­­grafulu Romanu« 65-ik száma a »P. N.« aug. 23-ról keltezett vezérczikkét (a teutoburgi s magyarországi két ünnepély megtartásáról) egész terjedelmében közli, a következő bevezetés mellett: »Csodálandó, hogy szász laktársaink annyi tapasztalás után pilla­natra félrevezettetve oly tüntetéseket szerveznek, me­lyek, bármely szempontból fogjuk is fel a dolgot, a közös hazának csak kárt okozhatnak. Ha ők a 17-ik században elhatározták hogy Mihály fejedelem mi­­riszlói győzelmét minden évben megünneplik, h­agyján, az a 17-ik században volt! Ma azonban ignorálva hazánk viszonyait, kaczérkodni a német birodalommal és pedig tüntető módon, úgy tetszik nekünk, ez leg­alább is oktatlanság s önként értetődik, hogy az ilynemű oktalanság az ország tényezőinek közeledé­sét nem leend képes consolidálni egy öszhangzatos működésre! Épen nem lepett meg minket a »P. N.« f. év aug. 24-ki méltatlankodása, melynek e lap 192-ik számában kifejezést adott. (A Bosnyákországból érkező csordák.) Af.é. augusztus 30-án esti lapunkban foglalt és több drávamenti marhatenyésztő nevében a kormányhoz intézett azon felszólalásra, hogy a Bosnyákországból ez idő szerint befelé érkező csor­dák Magyarország területére ne bocsáttassanak, ille­tékes helyről következő megnyugtató közleményt vettük: Mihelyt a kormány hiteles értesítést nyert arról, hogy Bosnyákországból jelentékeny számú marhacsapatok érkeznek a katonai végvidék terüle­tére, a határőrvidék területéről származó kérődzők Magyarország területére való bebocsátása a dráva­menti magyar határszél hosszában táviratilag rögtön és teljesen betiltatott. Fölhivatott egyúttal a horvát-szlavén országos kormány, hogy a katonai határőrvidék határán a marha­forgalmat teljesen szüntesse meg, mert ellen­kező esetben a magyar határszélen, Horvát és Szla­­vonországok ellenében is, a szoros határzár fog életbe léptettetni. A határőrvidéki lakosság ezen szoros beviteli tilalomról egyidejűleg mihez tartás végett hirdetmé­nyek útján értesittetett. A csempészet meggátlása czéljából Zala, So­mogy és Baranya megyék határszélein életbe léptetett állandó marhaösszeírás pontos nyilvántartása, vala­mint a határterület őrizetére kirendelt katonai erő szigorú felügyelete végett, nemcsak az illető megyék részéről külön közegek bízattak meg, hanem a mi­nisztérium által e czélból egy állami állatorvos kül­detett ki a helyszínére.­­Mint ez adatokból kitűnik, a minisztérium megtett minden szükséges intézke­dést; ha a végrehajtás körül baj van, azt hiszszük, he­lyes lenne, h­a erről a kormány, a speciális esetek megnevezésével, azonnal tudósittatnék. Közgazdasá­gunk nagyon fontos ügye az, a melyről itt szó van s melynél késedelmezés kiszámithatlan károkat okoz­hat. A szerk.) Budapest, aug. 31. A szerb coalitionális minisztérium megalakult. A kormányalakulás hírét ma d. u. hozta meg Bel­­grádból a távirat. A kormány névleges elnöke Szev­­csa, a két fő ember: Ristics és Gruics. Az előbbeni a külügyi, az utóbbi a belügyi miniszter. Minket különösen Ristics személyisége érdekel. Még nem régen élén állott a monarchiánk iránti ellenséges áramlatnak, s mint tüzes vérű agitátor volt ismeretes. Arról is vádolták, hogy közeli össze­köttetésben áll Oroszországgal. Kormányra lépése így méltán aggodalmakra adhatna okot, és számbavéve e tényt Milán fejedelem házasságával, mely a fejedelmet az orosz főnemességgel hozza­ összeköttetésbe. Ristics minisztersége az orosz befolyás túlsúlyra emelke­dését jelenthetné. Oly helyről azonban, melyet kellőleg tájéko­zottnak kell tartanunk, a felől biztosíttatunk, hogy Ristics miniszterségét, mely a jelen körülmények kö­zött, tekintve a szerb nép izgatott hangulatát, elmel­­lőzhetlennek látszott, a fejedelem csak bizonyos s határozottan megállapított programm alapján fogad­ta el s e programm egyik legfőbb pontját a mai izga­tott hangulat lecsöndesitése képezi. Oroszország is ily irányban érvényesité befolyását s az orosz diplo­mata monarchiánkkal a legteljesb egyetértésben jár el. E szerint Risticsnek azon feladat jutna, hogy fékezze az izgatottságot, melyet egykor maga keltett fel. Be kell várnunk, hogy e feladat sikerül-e ? s hogy Ristics a békítő (ha valóban az) bír-e annyi befo­lyással, a­minőt egykor az igazgató felmutatni tudott ? ORSZÁGGYŰLÉS. I. A képviselőház ülése aug. 31. Az ülés kezdődik d. u. 1 órakor. Korelnök: Boér Antal., Körjegyzők: Ugrón Ákos, Szlávy Oli­vér, Bethlen Andor gróf, Baross Gábor. A kormány részéről jelen vannak: Wenckheim Béla dr., Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Simonyi La­jos báró, Trefort Ágoston, Péchy Tamás, Szende Béla, Perczel Béla. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Wenckheim B. b. bemutatja a legmagasabb trónbeszédet, kérvén azt felolvastatni. Szalay Imre személyes kérdésben kíván szól­ni. (Felkiáltások: Nincs személyes kérdés! Rendre!) Szóló leül. Felolvastatik a trónbeszéd, melynek a főren­dekhez való átvitelével Szlávy Olivér jegyző bizatik meg. Az erre vonatkozó jegyzőkönyvi kivonat hite­­lesittetik.

Next