Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-14 / 235. szám

ban, még az ülés és a felolvasás előtt kiterültem, a szerkesztő azonban — felkérő izenetem talán nem jut­ván hozzá — nem terülte ki; a lapban igy jött ki, de sem felolvasva nem igy volt, sem az akad. Értesitő­­jében (1875. 6. szám) nem igy jelent meg. Ezeket tehát ne emlegessük. Ezek nélkül is van elég éles megrovás jelentésemben, de nem a »Jós­lat «-ra, hanem az egész pályázatra, mely ez egy da­rabon kívül minden irodalmi színvonalon alul állott, s ez egyben is csak a középszerűség színvonalát érte el. Ha ma akkori jelentésemet újra elolvasom (s kérnem kell megtámadóimat, olvassák el ők is s ne puskázzanak a levegőből) — szívesen elvállalom a fe­lelőséget annak minden tételéért, minden szaváért. Jelen voltam a »Jóslat« előadásán s arról győ­ződtem meg, hogy színpadi sikere inkább csak külső, de nem valódi aesthetikai siker volt. Külső sikert a kö­zönségnél különböző okok idézhetnek elő. Mindenek­előtt a journalistika lármája, mely már a jutalma­záskor az író pártját fogta az akadémia ellen, mi­előtt a darabot ismerte volna, s közvetlenül az elő­adás előtt, épen a »Pesti Napló« —c. aláírása tár­­czaczikkében nagy hangon informálta, ugyanoly ér­telemben, a közönséget. Azután a közönség termé­szetes, vagy legalább könnyen felébreszthető rea­­ctiója az akadémia ítéletei ellen, mely — ha az aka­démia valamit nagyon megdicsér, hajlandó azt de­valválni, ha valamit megró, annak pártjára állani. Maga egyik, ellenem legélesebben támadó bíráló (a­zonban), a hatást annak tulajdonítja, legalább fel­tételesen, hogy a darab veszett hite után mit sem várt tőle a közönség, s nagyon alacsony katona­mértéket alkalmazott hozzá. A közönség hangulatá­nak külső megítélésére elég egy tele ház. A­ tele ház mindig gyúlékony; ha tíz ember elkezd tapsolni, utána megy még húsz; s ha már harmincz ember tapsol, utána megy a fél ház. A fél ház mondom, mert úgy láttam, hogy a »Jóslat« előadásán a fél ház tapsolt, a másik fél unatkozott s csodálkozva kereste a darabban a tap­solásra méltó érdemet, kereste a költői vagyis in­kább lyrai (mert legkevésbé drámai) nyelv szépsé­gei, s itt ott nagyon is olcsó, virág, szellő és patak­féle frázisai alatt a benső életet, a drámai tartalmat, a cselekvény és jellemfestés húsát és vérét. Az előadás külső hatását végre még egy har­madik oknak is kell tulajdonítanom. A dramaturg jó akaratú és tapintatos törléseinek s változtatásainak. Jelenetek létettek előről hátra, hátulról előre. Hosz­­szu monológok és dialogok hagyattak ki, vagy rövidit­­tettek meg tetemesen.. Tudom, hogy ezt más dara­bokkal,még a Shakespearei-vel is teszi a rendezés, de hogy a »Jóslat« színpadi sikerében épen any­­nyi vagy több része van e változtatásoknak és rövidítéseknek, mint magának a darabnak, arról mindenki meggyőződhetik, ha a pályamű kéziratát az előadás szövegével összehasonlítja, — azt bizton állíthatom. Azt mondom, akadémiai jelentésem minden pontját kész vagyok ma is fenntartani. Hogy a »Jóslat«, bár vígjátékul pályázott, még­sem vígjáték s a komikai elemek csak a mellék sze­mélyekben és a mellék cselekvényekben vannak, azt egyhangúan elismerte a közönség és a journalistika. A közönség, mely a mű főcselek­mény­ét és főszemélyeit (Pythia, Helios, Adrast) egyetlen perczre, egyetlen de­rült mosolylyal sem kisérte, nem is kisérhette, mert arra egy perczig sem nyújtottak alkalmat; és a journa­listika, mely egyhangúlag elismeri, hogy a mű nem vígjáték, hogy főcselekvénye komor, inkább tragikai, vagy legalább drámai, nem vígjátéki megoldást kö­vetelő. A veszekedő házasok, a főpap segéde, a jósda szolgája, kivált a burleszk előadás által, nem vígjá­téki, hanem bohózati elemek s ily hatást is tettek. Egyfelől komor, más­felől bohózati — hol marad te­hát a tiszta vígjáték, már pedig, s ezt je­gyezzük meg, a Teleki-pályázat határozottan tisz­ta vígjátékot követel, a közép fajok kizá­rásával, úgy, hogy tulajdonképen a »Jóslat«-nak, a pályázat értelmében, a jutalmat kiadni nem is lehe­tett volna, s ily indítvány az akad. gyűlésen létetett is Tody F. által és a biráló bizottság csak azért volt kénytelen még­is a »jóslat« megjutalmazását ajánlani, mert többi társai oly silányak és minden szinvonalon alul állók voltak, hogy megjutalmazásuk valódi bot­rány lett volna. Hogy a »Jóslat« irodalmi szinvonalon áll, jelentésemben elismertem. íme mit írtam róla, szóról szóra: »A pályázat egyetlen darabja, mely irodalmi szinvonalon áll : a III. számú, a »Jóslat« czímű. Ennek van öntudatos alap­eszméje, van számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés iránti érzéknek, jellemek helyett legalább néhány alakot is bír felmutatni, nyelve pedig, bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s átalában irodalmi nyelv.« Sajnálom, hogy ma, az előadás és a színbírála­­tok elolvasása után sem mondhatok a darabról töb­bet s jobbat. A szinbirálatok a műnek mindazon gyöngesé­­geit, melyeket további (s az Értesítőben olvasható) fejtegetéseimben felhoztam, elismerik. Hogy alapja egy nem létező világból van véve, hogy jellemes élet­teljesség helyett csak abstractiók, hogy drámai élet nincs benne : ezt s minden mást, a­mit én mondtam, vagy egyenként vagy egyhangúlag, mondják a lapok bírálói. — A­mit ők dicsérnek benne, azt részint én is elmondtam, részint sem bizonyítva nincs, sem valami nagy értékű. Hogy a­­szerzőben tehetség és darabjában költőiség van, azt mondják. De a költői­­ség fogalma nagyon különböző. Hogy költői nyelv, tiszta és csinos jámbusok, lyrai képek és felhevülés szintén költői dolgok, bizonyos. De a dráma- költő­től másnemű költőiséget kívánunk. Kívánjuk az élet és az emberi szív valódi ismeretét s költői felfogá­sát, a drámai élet fejlesztő és alakító erejét s a jel­lemfestés művészetét s mindezekhez valódi drámai nyelvet és kifejezést. Hogy ily értelemben vett köl­­tőiség volna a »Jóslat«-ban, azt hírlapi bírálói vagy egyáltalában nem állítják, vagy elfelejtették részle­tes fejtegetéssel bizonyítani. Hiányait, melyeket én kimutattam, elismerik s megerősítik­ érdemeit, me­lyeket én megtagadtam, ők sem mutatják ki. Sőt sajnálattal kell mondanom, hogy az elő­adás élénkebb hatása alatt, még új gyöngéket is vet­tem észre a darabban s azt még elhibázottabbnak találtam, mint jelentésemben. A darab a delhi orá­­culum egy szabályán alapul, a négy szűzről s annak öt leány gyermekéről és a Pythiáról, úgy de ezen szabálynak a görög mythologiában és traditióban semmi nyoma sincs. Már maga a mythologia is egy képzelt, nem létező világ nekünk, melyet a modern drámairó csak kivételesen s nagy discretioval használhat. S e kép­zelt világba még egy egészen önkényes, semmi alap­pal nem biró s magában véve is absurd föltevést csúsztatni bele: oly lábbal tapadása minden traditió­­nak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bő­vítésének, melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő még a képzeleti világ­ban is mindig respectálta a traditiókat. A drámai élet hiánya is, melyet már jelenté­semben is kiemeltem, még élénkebben tűnt föl nekem az előadáskor. A két fő személy (Helios és Pythia) szerelme a darab kezdetén ott van, a­honnan a da­rab egész folytában, a végjelenetig alig fejlődik to­vább. A küzdelem momentuma az ötödik felvonás­ban ugyanaz, a­mi az elsőben. A drámai élet e hiá­nyát, a­melyet a szerző oda nem tartozó mellékes s olykor izetlen pótlékokkal igyekezett feledtetni — a mű hírlapi kritikusai is elismerik; igaz, hogy egyik (a »Nemz. Hírlapban«) azt mondja, hogy »a valódi drámai élet hiánya csak múlandó természetű hiba.« No már ezzel nem vitatkozom, mert a kinek a drámai élet hiánya múlandó természetű hiba, drá­mában, vagy drámaíróban, — a költői nyelv s ly­rai szépségek, vagy frázisok pedig állandó és örök­­éltű érdemek, azzal nem érdemes vitatkozni. Mert hogy ezeket a tanulmány, a színpad gyakorlata meg­adhatja , azt nem tagadom, ámbár ritkán, s lehet, hogy nem is adja meg. Mindenesetre csak akkor le­het beszélni róla, s valakinek érdemül tulajdonítani, a­mikor már megszerezte, s nem csak jóakaró bí­rálói reményeiben van anticipálva. A jellemfestés hiánya is élénkebben föltűnt nekem az előadáskor, mint olvasáskor. Sem Pythia, sem Helios nem jellemek. A szép alakok, melyeket Felekiné és Nagy Imre megjelenésökkel és szavala­tukkal adtak nekik, megragadták a közönséget, s én is nagy elismeréssel adózom művészetüknek, mely a költő által nem adott anyag, a hiányzó hús és vér mellett is, szépet és élvezhetőt tudott nyújtani. A harmadik főalak , Adrastos, esetlen szerelmével in­kább undort gerjeszt, mint drámai érdeket. Ébreszt­hetne talán komikait, de nem oly kidolgozás mellett, melyben a komikai érnek egyetlen csilláma sincs. Még a mű alapeszméje is roszabbul hatott rám az előadásban, mint olvasáskor. A nyers termé­szeti szerelem romboló hatalma a vallás — és pedig a görög , nem a mai modern világnéz­et légkörébe helyezve magunkat — nem egy álvallás, nem is vala­mely (pl.acoelibatusi)institutió,hanem általában a vallás fölött: oly alapeszme, mely nemcsak az egyház, hanem a morál szempontjából is alapo­san megtámadható volna. Hogy ily­­anokat egy pap hirdet, azt az akadémiai birálók figyelembe nem vehették, mert sejtelmük sem lehetett, ki ne­vét rejti a jeligés levél. S ép ez okból nevetsé­ges, a­mit egyik biráló a szerző mentségére s az aka­démiai bírálat túlszigorára nézve felhoz , hogy a mű gyöngéiért s hiányaiért nem a szerző tehetsége, ha­nem papi állása felelős. Hogyan tudhatták s vehet­ték volna számba e körülményt a pályabirák ? Épen oly kevéssé, mint azt, a­mit egy másik biráló hoz föl, hogy a »Jóslat« első műve szerzőjének. Mind­ez mér­legbe eshetik a jó akaratú közönség és kritika előtt utólagosan, de nem eshetettt előlegesen az akadémia areopágja előtt. Ha az előadás után írhattam volna jelentése­met , lényegében ugyanaz, de talán némelyekben még szigorúbb lett volna az. S e meggyőződésemet a hírlapi bírálatok után sem változtathatom meg, me­lyek alapjában megerősítik azt, s ellenem és az aka­démia ellen intézett heves támadásaikkal mit sem bizonyítanak a darab mellett. A­mit a »Pesti Napló« —6. jegyű írója mond, hogy »egy jó­hiszemű és jó ízlésű bírálónak méltó ambitiója lehetne akkér fordítani a dolgon, hogy ebből az állítólagos főhibából — t. i. hogy a darab nem vígjáték — érdemet csináljon« : e felfogás nem csak az akadémiai ügyrenddel ellenkezik, hanem ma­gában is különös logika. Az akadémiai ügyrend világosan követeli a Te­leki-pályázaton a tiszta vígjátékot (illetőleg tiszta tragédiát) a középfajok kizárásával. Ily szabály elle­nében egy vígjátéki pályázaton érdemet csinálni abból, hogy a pályamű nem vígjáték, kissé bajos volna. De a közéleti logika is furcsán venné, ha pl. sört kérnék s a pinczér igen jó bort hozván, azt akar­ná velem elhitetni, hogy én vagyok a hibás, mert a bor nemesebb ital a sörnél, vagy ha pl. Rákosi Jenő népszínházát nyilván, abban tragédiái műsorral trak­­tálná a közönséget, holott kétségtelen, hogy tragikai s drámai színházat igazgatni épen oly érdem lehet a maga nemében, mint népszínházát. Nem csodálkozom azonban, hogy az­­ ő jegyű czikkíró ily tant hirdet. Vannak előzményei, melyek­re hivatkozhatik. Pl. a »krakói barátok« czimü szín­mű az akadémiai komoly drámai pályázaton pályá­zott s azután mint látványos bohózatot üdvözölte a közönség és kritika. A »Régi dal, régi gyülölségről« mint vígjáték pályázott s azután czimlapján mint polgári színmű jelent meg a közönség előtt a könyv­­piaczon és a szinpadon. — Ily példák lebeghet­tek a »Napló« —e jegyű tárczairója előtt, midőn oly logikátlan tanácsot ad nekem. De már azt nem tudom, mily példák lebegtek szemei előtt, midőn az akadémia által üldözött dara­bokról beszél, melyeknek a közönség és kritika ké­sőbb igazságot szolgáltatott. Hol vannak azok a re­mekek? Névszerint is említi a »Csók« ot és a »Falu roszszát.« De hisz mind a kettő jutalmat nyert. A »Falu roszsza« ugyan meg sem fordult az akadémia előtt, de a »Csók« az akadémia jutalmával lépett a közönség elé, s épen én voltam a szerencsés (mint bíráló) a most egyedül ép érzékűnek és igazságosnak magasztalt Tóth Kálmán ellenében annak a jutalmát kivívhatni, bár azt a »jóslat« nál ugyan jobbnak, de oly kitűnőnek nem tartom, minővé a pajtáskodó journalistika felfújni igyekezett. Még arról a §-ról kell szólanom, melynek al­kalmazását, s magát is, a lapok oly élesen támadják meg. E §. egyik czélja ugyan — mint jelentésemben bőven kifejtettem — az akadémiát födözni. De nem egyedüli czélja. E §-t K. Eötvös indítványozta, a ki bizony nem kívánta pellengérre állítani az írókat. — Nincs is ahhoz semmi gyalázat kötve, sőt egyes esetekben gyöngédséget rejt az iró iránt magában. »Az akadémia«, — mondá akkor b. Eöt­vös — nem tudhatja, melyik írónak mi az am­bitiója, s mekkora az érzékenysége. Lehet oly író, a­ki megrovások mellett nem akarja felvenni a jutal­mat, a­ki nem a 100 aranyért, hanem a tövistelen koszorúért pályáz. Az ilyen túl gyöngéd érzékenységű írónak fenn kell hagyni a szabad választást: felvenni a jutalmat, vagy titokban maradni.« Egyébiránt bizonyos, hogy akadémiai testüle­tek is és oly kevéssé csalhatatlanok, mint bárki más, mint a journalistika, mint a kritikusok, mint a közönség. Igaz és biztos ítéletet valamely íróról és műről csak több nemzedék kritikája nyújt. A gáncsok ellenében igazságot szolgáltathat a jövő, de el is nyelheti a pillanatig felhangzó tapso­kat. Volt kár, midőn Shakespearet semmire sem be­csülték, s az idő és vélemények áramlata eltemetni látszott. Moliére egyik legremekebb műve, a »Misan­­trop« először megbukott, ma egyik fő dicsősége a franczia irodalomnak, ámbár a mi közönségünk előtt ma is a bukott darabok közt szerepel. — Ismét az irodalom­történetből tudjuk, hogy Voltaira ellené­ben, csak hogy őt bosszantsák, a franczia classikai iskola egyik legsilányabb kiadását, »Crebillont« kap­ták föl, magasztalta a kritika, tapsolta a közönség. Az utókor azonban Shakespearenek is,Moliére-nek is,Vol­­tairenek is igazságot szolgáltatott. Ebben mi is meg­­nyughatnánk : csak az a baj, hogy ama késő fórum elé igen kevés mű kerül azok közül, melyeknek akár a közönség pillanatnyi jó hangulata, akár az egykorú kritika kedvezése hosszú életet ígért s hangos tap­sokkal adózott. Saját irodalmunk történetéből is elég példát hozhatnánk fel erre. A Czakó darabjai nem ily zajt ütöttek a journalistikában és kritikában s a közön­ségnél nem ily hatást tettek, mint a »Jóslat;« s ma már ki emlegeti ? legfölebb az irodalomtörténet. A Vörösmarty drámái nem ily költői nyelvvel bírtak, nem ily lyrai szépségekkel, nem ily dictióval ékesked­tek, mint a »Jóslat;« s a drámai élet hiánya még sem engedte a szinpadon megélniük s a hatásukat ma még azok sem sürgetik, kik a »Jóslat« szép nyelvé­ben a drámai élet hiányáért elég kárpótlást vélnek találni. Különben azt hiszem, a »Jóslat« sikeréből szer­zője legkevesebbet darabjának köszönhet. Az aka­démia szigora többet használt neki, mint ártott. Szer­zője jól teszi, ha jövőre inkább a szigor, sőt még a túlszigor szavára is többet hallgat, mint azon clique­­kére, melyek saját drámai iskolájuk epigonját látva Az osztrák delegatió ülése. October 12. Elnök: Schmerling lovag. A kormány padjain : Koller hadügyminiszter, Frith osztályfőnök, Bomvard, Müller, osztálytaná­csosok. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. A magyar delegáció üzenete a közös hadügyi költségvetés tárgyában a pénzügyi bizottsághoz uta­­síttatik. Tárgyalás alá vétetik a hadügyi költségvetés rendkívüli szükséglete. Az általános vitában senki sem szólalt fel. Az I. czimen (tábori távírdák szükséglete) az előirányzattal megegyezőleg 30.000 forint szavazta­­tik meg. A 2-ik czimen (fegyverügy) az új lövegek be­szerzésének első részletére előirányzott 81­2 millió frt vita nélkül megszavaztatott. Az i­g­m­á­n­d­i erőd felszerelésére a kor­mány 170.000 frtot kíván. A pénzügyi bizottság ezen összeg törlését indítványozza. Müller ezredes figyelmezteti a delegatiót, hogy ezen erőd felépítése a delegatiók határozatá­nak alapján történt. Az erőd felépítése megtörtént, annak felszere­lése most elengedhetlen szükség, minthogy valamely erőd felszerelés nélkül teljesen értéktelen. Szavazás következtében a bizottság javaslata elfogadtatott. A polai erődöknek ágyukkal leendő felszerelé­sére a kormány 240.000 frtot irányoz elő. A pénz­ügyi bizottság ezen összeg törlését indítványozza, mivel Pola részére különben is már hat ágyú szavaz­tatott meg. Liechtenstein hg az összeg megszavazá­sát indítványozza, a­mennyiben a polai erőd felsze­relését nélkülözhetlennek tartja. Koller hadügyminiszter figyelmeztet arra, hogy a pólai erőd az ellenség pánczélos hajóival szemben, mondhatni, teljesen védtelen. Póla az osz­trák hajóhad egyetlen felszerelési helyét képezi, s folyton értékes készletekkel van telve. Ennek követ­keztében a hely kellő védelmére minden lehető meg­­teendő. Demel előadó kijelenti, hogy az, a­mit a kor­mány követel, csak egy nagyobb költekezés kiindu­lási pontját képezi, s ha a kívánt összeg megszavaz­tatnék, újabb és újabb költségek fognának a delegá­­ciótól követeltetni. Szavazás folytán a bizottság javaslata fogadta­tott el. A lőpor és fegyverügy terén teendő kísérletekre a kormány 50.000 frtot irányzott elő. A bizottság ezen összeg törlését ajánlja. Ezen összeget a delegátió törölte. A 7-ik czímen (építkezések) a földrajzi intézet sajtóinak elhelyezésére szükséges épületekre a kor­mány 45.000 frtot kíván. A pénzügyi bizottság csu­pán 20.000 frtot kíván megszavazni. Koller hadügyminiszter nagyon kívánatos­nak tartaná, ha a gyorssajtók azonnal áthelyeztethet­nének az új épületekbe. Wurmb alezredes megjegyzi, hogy nem le­hetne a hadsereget a kellő számú térképekkel ellát­ni, ha a földrajzi intézet gyorssajtós áthelyezésére előirányzott összeg nem szavaztatnék meg. Háború esetében ugyanis nem ezer, hanem millióra menő térképek készítéséről van szó. De gazdálkodási te­kintetből is czélszerű volna, a kormány nézete sze­rint, a gyorssajtókat felállítani, mivel ezáltal az inté­zet jövedelmei emelkednének. E n g e r t­h az összeg megszavazását indítvá­nyozza, és­pedig gazdasági okokból. A gyorssajtók felállítására szükséges anyag hasznavehetetlenül he­­var, noha, ha felállíttathatnának a gyorssajtók, azok tetemes jövedelmet hoznának. Herbst teljesen indokoltnak tartja a dele­gatió javaslatát. Az előirányzott tétel egy újabb bi­zonyítékát képezi azon körülménynek, hogy mily óva­tosan kell a delegatiónak eljárnia bizonyos összegek megszavazásánál. Eddig a gyorssajtók beszerzésére 50.000 frt szavaztatott meg; most,, hogy e gyorssaj­tók kellőleg működhessenek és hasznot hajthassanak, újólag 45.000 frt kívántatik. A két tétel között szóló egyáltalában nem lát semmiféle arányt. A jövő esz­tendőben pedig előreláthatólag ismét fog bizonyos összeget kívánni a hadügyminisztérium ugyanezen c­ímen. Az előirányzott összeget egyszerűen töröl­ni kívánja. A bizottság javaslata elfogadtatott, s ennek következtében az összeg töröltetett. A lövöldék helyreállítására 36.000 frt; Buda­pest környékén egy tüzérlövöldei terület megvéte­lére első részletül 94.000 frt irányoztatik elő. Mindkét összeg a bizottság javaslata folytán megszavaztatik. Az erdélyi csapatelhelyezési költségek fedezé­sére 83.395 frt irányoztatik elő. Ezen összeg az er­délyi csapatelhelyezési alap megszüntetése folytán a magyar pénzügyminisztérium által adatott ki a lak­bérek pótlása czímén. Ezen összeget a bizottság tö­röltetni kívánja. A delegáció a bizottság indítványát fogadja el. A Posternik-magaslatok és a Lissahegy meg­­erődítésére előirányzott negyedik részletet (200,000 frt) a bizottság töröltetni kívánja. S m­o­­­k a sajnálatát fejezi ki a fölött, hogy a delegátió és a hadügyi kormányzat oly keveset gon­dol Galiczia erődítéseinek karban tartásával. E tar­tomány határai teljesen védtelenek, s azért szóló leg­alább a krakkói erődítésekre előirányzott 200,000 frtnyi összeg megszavazását kéri. Dunajewsky azon kérdést intézi a hadügyi kormányzathoz, miképen tervezi az a monarchia északkeleti határainak megerődítését. A maga részé­ről kijelenti, hogy sokkal fontosabbnak tartja a San­­vonal megerődítését, mint a krakkói műveket. Rossbacher mindkét előtte szóló nézetét magáévá teszi s politikai tekintetekből is ajánlja az előirányzott erődítések megszavazását s a przemysli erőd továbbépítését kéri. Koller hadügyminiszter kijelenti, hogy mind­addig, míg csak oly kevés összegek szavaztathatnak meg erődítési czélokra, mint jelenleg, a przemysli erődítések folytatását a hadügyi kormányzat nem tartja czélszerűnek, s inkább a krakkói, komáromi és olmützi erődökre fordítja a figyelmét. B­a­c­e­r ezredes utal azon hátrányokra, melyek a krakkói erődítési munkálatok félbenhagyásából származnának, a­mennyiben ez esetben a megkötött építési szerződések értelmében a vállalkozóknak kár­térítést volna joguk követelni. Gross az előirányzott összegek törlését kí­vánja, minthogy meggyőződése szerint a tervezett erődítések teljesen fölöslegesek. A delegatió a pénzügyi bizottság javaslatát fo­gadja el. A katonai földrajzi intézet költségeinél Oppenheim lovag figyelmezteti a delega­tiót, hogy az ezen intézet köréből a nyilvánosságra kerülő adatok legkevésbé sem igazolják ama nagy költséget, melybe ezen intézet kerül. Merkel ezredes utal azon nagy összegekre, melyekbe a monarchia részletes térképeinek elké­szítése kerül, mely az intézet egész működését igény­be veszi. Az előirányzott összeg megszavaztatik. Ezután vita nélkül elfogadtatott a pénzügyi bi­zottság javaslata az 1873-dik évi túlkiadások, vala­mint a volt határőrvidék czimén 1870. és 71-ben tör­tént túlköltekezések tekintetében. Ezzel az ülés véget ért, markos fiatal embert s a sejk szörnyüködésére dolgozni hajtá a sirhoz. Erre a községi bírák trom­bitaszóval hirdettették ki, hogy a puszták emberének vizet, rizst meg sovány csibét vinni nem szabad, s a francziák mellől fogytak az emberek. Ennek is elejét kellett venni és Mariette és Bonnefoi lóra ültek, el­vágtattak Sacharába egyenesen a sejkhez, betörtek háremébe, megragadták, széttépték turbánját és to­vább iramodtak. A példa használt, de Mariette nemsokára be­látta, hogy itt egy hatalmasabb ellenséggel van dolga, ki kéz alatt áskálódik, és többet árthat vállalatának, mint akár száz sejk. A sahharai kuta­tásnak hire futamodott az országban s már azt kezd­ték rebesgetni, hogy Mariette kincseket lelt, aranyat keres. Abbas pasa, az akkori uralkodó, nem viseltetett valami nagy gyöngédséggel a francziák iránt, és mi sem látszott könnyebbnek, mint a még Mehemet-Ali uralkodása óta fennálló tilalmat, mely szerint a kor­mány előleges beleegyezése nélkül ásatásokat eszkö­zölni európainak nem szabad, Mariette ellen hivata­los uton ismét foganatosítani s a munkálatokat meg­szüntetni. Tudni kell, miként az idegen befolyás nagy volt s nem egy európainak állt érdekében, hogy ne a Louvre gazdagodjék a talált kincsek által, hanem a b­r­i­t­i­s­h-m u z­e u­m, vagy még inkább a ber­lini muzeum. Az alkalom kedvezőbb nem le­hetett, mert a felfedezés már megtörtént s csak to­vább kellett haladni a vert után. A tilalmi rendelet tehát kiadatott, de mielőtt az a Mariette kezéhez el­jutott volna, őt a tilalomnál is nagyobb baj érte utól: a szembaj, gyümölcse a sok éjszakázásnak, a hideg harmatnak, a nappali forróságnak, a folytonos por­nak, izgatottságnak. A­miért folyton a napot kereste, több heti tétlenségre kárhoztatták, sötét szobában. Meggyógyult és visszatért a Serapeumhoz foly­tatni a harczot. Mivel azt hitték, hogy­ a megfélemités következtében teljesen elvesztette bátorságát, nem sokat törődtek vele, s nem siettek a régészeti tárgyak kiaknázásával. Mariette mindent érintetlen talált s ismét hozzá látott a munkához. De feljelentették, s 1851. junius 4-én, midőn szokott módon búvárkod­nék, egyszerre csak arról értesült, hogy sátrát elfog­lalták. Azonnal ott termett s legnagyobb csodálkozá­sára négy kavaszt (csendbiztost) látott dőzsölni szi­­varait fogyasztva, kávéját iddogálva. Társával együtt botot fogott s derekasan megdöngette a váratlan ven­dégeket, kik azonnal kereket oldottak. Másnap egy effendi jelent meg Mariettenél, s udvariasan felkérte, hogy az ásatásokkal hagyjon fel. Mit volt mit tennie ? A franczia főconsul erre nézve minden utasítás híján lévén, nem szolgálhatott jó tanácscsal, s Mariette ismét csak saját magára volt utalva. Elment tehát sze­mélyesen a mudirhoz, kit kavaszaitól környezve, a legkomolyabb foglalkozások egyikében, kávépörkölés­nél lett. Az idegen megjelenése kellemetlenül ha­tott a nagyképű hivatalnokra, mivel holmi szavakat ta­lált kiszalasztani száján, miknek értelmében »a keresz­tények k­u­t­y­ák«, de el se végezhette mondatát jó for­mán,mikor Mariette kézzel foghatólag is megtanította arra, hogy a keresztény bármely perezben is elégté­telt tud magának szerezni. A kavaszok persze kar­dot rántottak azok védelmére, de az európaiak iránti félelemben növekedett emberek a franczia bátor fel léptére, meg büszke magatartására visszahökkentek és a mudir a legkeletiesebb hízelgésekkel halmozta el vendégét. Rövid idő múlva Mariette hivatalos uton értesült, hogy az ásatásokat folytathatja. Majd anyagi viszonyai is jobbra fordultak, mivel a szépművészetek akadémiája, a beérkezett je­lentésekből meggyőződve kutatásai fontossága felől, újabb segélyezésére kérte fel a franczia kormányt, melynek indítványára, a nemzetgyűlés 30,000 fran­kot szavazott meg számára, 1851. augustus 16-án. A munka tehát szorgalmasan folyt, de éber szemekkel őrködtek felette, és a kiküldött hivatalnok minden csekélységet összeírt, azért — úgymond — hogy a talált régiségeket ajándékkép Francziaor­­szágba lehessen küldeni. Mariette élve a gyanúperrel, innentől minden úton lelt emléket dugva tartott, sőt annyira ment elővigyázatában, hogy el nem mu­lasztotta munkásait a titoktartás végett még le is kenyerezni. Majd arról is meg kellett győ­ződnie, hogy gyanúja alaptalan nem volt, mert a »puszták embere« Cairoba idéztetett Stephan Ob­y-hez ; a porosz származású főhivatalnok meg­hagyta neki, hogy a felfedezett ötszáz­harmincz mű­emléket a közoktatásügyi miniszterhez szállíttassa, s öt hivatalnokot rendelt melléje az ásatások ellenőr­zésére. Még ez sem volt elég, mert néhány nap múl­va írásbeli rendeletet vett, melyben kijelentették neki, hogy minden tárgy, a­mi az ásatásokból ered, az alkirályt illleti, ki azok felett tetszése szerint ren­delkezik. Ekkor történt, hogy a franczia nemzetgyűlés által engedélyezett 30,000 franc kezéhez jutott s egyszerre minden dolog megegyszerült. Az őt kör­nyező mindennemű kémek, hivatalnokok, ügynökök azonnal megszűntek az akadékoskodással; éberségük megernyedt, mert a franczia régész mindig nyitva tartá kezét, az egyptusi Harpokrates módjára pedig befogva száját. A mudir mindjárt húsz embert kül­dött segítségére, kik nappal a ház körül sürögtek-fo­­rogtak, hátráltatva egymást a munkában; éjjel pe­dig ásták nagy szaporán a Serapeumot, mivel Ma­riette jól fizette őket s nem szólott senkinek. A tisztek is, a Korán ellenére, szívesen szür­csölgették a pompás franczia borokat és szemet hunytak. A munkálatok ily módon akadálytalanul folytak tovább. Mariette ekkor már egy évet töltött a pusztán. De az egyptusi kormány nem nyugodott, s alighogy Mariette kipihenhette örömét, levél érke­zett a főconsultól, melynek értelmében az eddig ki­ásott ötszáztizenhárom műemléket szívesen Fran­­cziaországnak engedi át ő fensége az alkirály, de a to­vábbi ásatások, mint »időszerűtlenek« azon­nal betiltatnak. Mariette nem sokat törődött az alki­rály rendeletével, hanem tovább ásatott, még pedig annyival inkább, mivel a tisztek bánásmódja növe­kedett simaságban, előzékenységben. Az említett öt­száztizenhárom műemlékről tudni kell, hogy azok már teljes biztonságban voltak Alexandriában, más két­ezer darabbal együtt. Mariette mindent eltitkolt, hanem élve a felhatalmazással, újólag ötszáz műem­léket küldött Alexandriába, még pedig egyenesen a sírboltból. Felfedezései egyre emelkedtek műbecsben, ritka­ságban. Meglelte az eddig ismert legrégibb szent bika sarcophagját, mely III. Amenophis korából való, s végig járt minden zugot, szobát, folyosót, a föld­alatti üregekben, s a sírbolt mellett, mely tele volt fedéllel ellátott sarcophagokkal. A termek talaját zsúfolva lelte nagy és előkelő férfiak szobrocs­káival, kik abban a szerencsében részesülhettek, hogy saját képöket az isteni maradványok mellé helyez­hették. Ha egyszer a hallottas tisztesség és ceremó­nia véget ért, a szoba befalaztatott oly módon, hogy a zarándokok, kik idővel hódolatukat jöttek bemu­tatni Serapisnak, soha se láthatták a sarcophágot, hová a szent bika maradványai helyeztettek. A sí­rok, különösen az utolsó korszakbeliek I. Psamme­­tichtől elkezdve, rendkívüli fénynyel voltak feldí­szítve. A sarcophágok körülbelül mind hasonlítnak egymáshoz, és valóban megdöbbentő, ha megfontol­juk, hogy mily iszonyú vesződségbe kerülhetett e gránit, s mindig csak egy darabból álló kőtömege­ket a pusztába, s még onnan is a mélyen fekvő sír­boltokba szállítani. Majd ismét újabb engedélyt kapott a kutatás­ra, — melylyel különben sem hagyott fel, — még arra is feljogosittatván, hogy újólag ötszáztizenhá­­rom műemléket küldhet Francziaországba, de ezút­tal egyszer mindenkorra kijelentették neki, hogy a további ásatások eredményére számot ne tartson, mivel azt jövőben az egyptomi kormánynak tartják fenn. Mariette abba bele nem egyezhetett, hiszen ő franczia hazafi volt; s a töméntelen pénz, melyet az ásatási költségeket fedezhette, a franczia nemzet ál­dozatkészsége, nagylelkűsége folytán került. Azonfe­lül még valami uj felfedezés kecsegtette, melyet min­den áron meg kellett menteni Francziaországnak, s annyival nagyobb elővigyázattal élt, mivel meggyő­ződött arról, hogy az elkülönített termek egyikét bo­ritó titkos fal teljesen érintetlen. A fal kongott és Mariette jól tudta ennélfogva, hogy a mögötte levő tér szabad, lebontatta, s egy sírboltba jutott, mely még szűz volt s ment szentség­­telen kezek érintésétől. Minden tárgyat azon módon lelt, a mint azokat Apis papjai, azelőtt háromezer évvel, az utolsó isteni tisztelet, a halotti végpompa után ott hagyták. Nagy megindulásának ellen állani nem birt, könnyek csorogtak ki szemeiből, melyek még magukon hordozták a dicsőséges sebek forradá­sait, miket a tudomány és hazája szolgálatában ka­pott volt. Most ismét azt kezdték rebesgetni, hogy a pusz­ták embere aranyat lelt. Hatása oly rendkívüli volt, hogy néhány nap múlva formális ostromot kellett kiállania a beduinoktól, kik fegyverekkel ütöttek rajta. Szerencsére revolverek s lőfegyverekben hiányt nem szenvedett és visszaverte a támadókat. E körül­mény új tápot adott a tekintélynek, melyben rettent­­hetlenségéért a keletiek előtt részesült, s a műemléki rakodások ellenzésére ezúttal hivatalosan kiküldött effendi szó nélkül engedelmeskedett. Mert Mariette megmagyarázta neki, hogy minden pharaói műemlék abban különbözik valamennyi más emléktől, miként több darabból áll. Ez úz egyptológiai elvet az effendi magáévá tette, s így nem maradt egyéb hátra, mint annak megvalósítása. Mariette fogta magát, s tele rakta az üres edényeket mindenféle csecsebecsével, szobrocskákkal, s aztán egymásra, s egymás mellé kötötte, megfordítva a fedőket, azok kivételével, me­lyek legfelül jutottak. Anubis fülelve ékeskedett az alkotmányon s e mesterségesen összeállított nagy együttest az effendi »egyetlen« tárgy gyanánt leltá­rozta olykép, hogy a Párisba küldött kétezerötszáz műemlék csak ötszáztizenhárom csomagot adott. Az 1852-iki végén újabb segélyt­ nyert Mariette, az előbbinél is többet, i. i. 50.000 frankot, oly össze­get tehát, melyből adósságait kifizette és a Serapeum körül kényelmesen tovább búvárkodhatott. 1853 ele­jén aztán csakugyan elkészült nagy feladatával: a Serapeum teljesen szabadon állott, s a belőle kikerült műkincsek, összesen hétezer darab, a Louvre-ban ékes­kedtek. Az Apisok sarcophagjai helyükön marad­tak s még jelenleg is láthatók a földalatti folyások­kal és termekkel együtt; míg ellenben a dromost, a sphinx-járdát, az elkülönített sírokat, a bejáratokat ismét homok takarja. A futóhomok ugyanis olyan, mint a víz: szün­telen saját magaslatát keresi és megleli. A­mint te­hát a felfedezett sétányok fenntartását elhanyagol­ták, a puszta visszakövetelte régi jogát, azaz eredeti arczulatát, s megint a sírboltra tette a takarót, me­lyet az emberi ipar elvett. De a tudomány haladását meg nem akadályozhatta, s Mariette neve tündökölni­­ fog, míg csak a hazaszeretet és tudomány az embe­riség előtt becsben marad. * Vaj­da Viktor, benne, hibáiban nem őt és művét dicsérik, hanem saját elméleteiket igyekeznek igazolni. Szász Károly: Különfélék. — oct. 13. (Az egyetemen) hetek óta foly a kor­teskedés a jogász-segélyegyleti elnök választására; az elnökjelöltek programmbeszédeket tartanak, a pár­tok ismerkedési estélyeket rendeznek, intrigyálnak, vitatkoznak. Az általános izgalom közepette a tudo­mány- és műegyetemi olvasókör csak lassan indul; négy nappal ezelőtt bocsátotta ki felhívásait, s teg­napig alig iratkozott be száz tag. Reméljük azon­ban, hogy e kör, melynek tavaly 882 tagja volt, az idén inkább erősödni, mint hanyatlani fog, mert va­lóban sokat nyújt tagjainak és szép szerepet játszik az egyetemi életben. Olvasótermébe 230 hírlap jár, köztük a legjelesebb bel- s külföldi szaklapok és fo­lyóiratok. Jelentékeny könyvtárral s külön kézi könyvtárral bír, mely utóbbit e czélra berendezett tanuló­szobában lehet használni; a kör tagjai több jelentékeny kedvezményben részesülnek. Hogy ki lesz az idén e kör elnöke,arról az egyetemen nem igen szól­nak, ami arra látszik mutatni, hogy e kör iránt az ifjúság nem érdeklődik annyira, mint kellene. Még csak titulus hibendinek sem használja! (A magyar nyelv Budapesten és Philadelphiában.) Philadelphiából írják a »Hon«-nak: »A budapesti kereskedelmi- és iparka­mara arra kért engedélyt, hogy az itteni kiállítási bizottsághoz intézendő leveleit német nyelven ir­hassa, bár angol feleleteket elfogad. A kiállítási bi­zottság azonban azon nézetben volt, hogyha budapesti kereskedelmi és iparkamara tagjai jobban értik a magyart a németnél is. Kijelentette tehát a bu­dapesti kereskedelmi és iparkamarának, hogy nincs semmi ellenvetése az ellen, hogy átiratát magyar nyelven szerkeszsze,‘‘és ha úgy akarja, ismét magya­rul is felelnek nekik.« (Erre a budapesti kereske­delmi kamra valószínűleg azt feleli, hogy a magyar levelezés neki nem kell.) (A képzőművészeti társulat nagy képsorsolása­ vasárnaphoz egy hét­re, f. hó 24-én lesz délelőtt 10 órakor; társulati ta­gok és akik sorsjegyeket bírnak, jelen lehetnek a sorsoláson. Ennek kapcsán arról is értesülünk, hogy Böhm Pál »czigánygyermekek a konyha előtt« !

Next