Pesti Napló, 1875. október (26. évfolyam, 224-250. szám)
1875-10-14 / 235. szám
ban, még az ülés és a felolvasás előtt kiterültem, a szerkesztő azonban — felkérő izenetem talán nem jutván hozzá — nem terülte ki; a lapban igy jött ki, de sem felolvasva nem igy volt, sem az akad. Értesitőjében (1875. 6. szám) nem igy jelent meg. Ezeket tehát ne emlegessük. Ezek nélkül is van elég éles megrovás jelentésemben, de nem a »Jóslat «-ra, hanem az egész pályázatra, mely ez egy darabon kívül minden irodalmi színvonalon alul állott, s ez egyben is csak a középszerűség színvonalát érte el. Ha ma akkori jelentésemet újra elolvasom (s kérnem kell megtámadóimat, olvassák el ők is s ne puskázzanak a levegőből) — szívesen elvállalom a felelőséget annak minden tételéért, minden szaváért. Jelen voltam a »Jóslat« előadásán s arról győződtem meg, hogy színpadi sikere inkább csak külső, de nem valódi aesthetikai siker volt. Külső sikert a közönségnél különböző okok idézhetnek elő. Mindenekelőtt a journalistika lármája, mely már a jutalmazáskor az író pártját fogta az akadémia ellen, mielőtt a darabot ismerte volna, s közvetlenül az előadás előtt, épen a »Pesti Napló« —c. aláírása tárczaczikkében nagy hangon informálta, ugyanoly értelemben, a közönséget. Azután a közönség természetes, vagy legalább könnyen felébreszthető reactiója az akadémia ítéletei ellen, mely — ha az akadémia valamit nagyon megdicsér, hajlandó azt devalválni, ha valamit megró, annak pártjára állani. Maga egyik, ellenem legélesebben támadó bíráló (azonban), a hatást annak tulajdonítja, legalább feltételesen, hogy a darab veszett hite után mit sem várt tőle a közönség, s nagyon alacsony katonamértéket alkalmazott hozzá. A közönség hangulatának külső megítélésére elég egy tele ház. A tele ház mindig gyúlékony; ha tíz ember elkezd tapsolni, utána megy még húsz; s ha már harmincz ember tapsol, utána megy a fél ház. A fél ház mondom, mert úgy láttam, hogy a »Jóslat« előadásán a fél ház tapsolt, a másik fél unatkozott s csodálkozva kereste a darabban a tapsolásra méltó érdemet, kereste a költői vagyis inkább lyrai (mert legkevésbé drámai) nyelv szépségei, s itt ott nagyon is olcsó, virág, szellő és patakféle frázisai alatt a benső életet, a drámai tartalmat, a cselekvény és jellemfestés húsát és vérét. Az előadás külső hatását végre még egy harmadik oknak is kell tulajdonítanom. A dramaturg jó akaratú és tapintatos törléseinek s változtatásainak. Jelenetek létettek előről hátra, hátulról előre. Hoszszu monológok és dialogok hagyattak ki, vagy rövidittettek meg tetemesen.. Tudom, hogy ezt más darabokkal,még a Shakespearei-vel is teszi a rendezés, de hogy a »Jóslat« színpadi sikerében épen anynyi vagy több része van e változtatásoknak és rövidítéseknek, mint magának a darabnak, arról mindenki meggyőződhetik, ha a pályamű kéziratát az előadás szövegével összehasonlítja, — azt bizton állíthatom. Azt mondom, akadémiai jelentésem minden pontját kész vagyok ma is fenntartani. Hogy a »Jóslat«, bár vígjátékul pályázott, mégsem vígjáték s a komikai elemek csak a mellék személyekben és a mellék cselekvényekben vannak, azt egyhangúan elismerte a közönség és a journalistika. A közönség, mely a mű főcselekményét és főszemélyeit (Pythia, Helios, Adrast) egyetlen perczre, egyetlen derült mosolylyal sem kisérte, nem is kisérhette, mert arra egy perczig sem nyújtottak alkalmat; és a journalistika, mely egyhangúlag elismeri, hogy a mű nem vígjáték, hogy főcselekvénye komor, inkább tragikai, vagy legalább drámai, nem vígjátéki megoldást követelő. A veszekedő házasok, a főpap segéde, a jósda szolgája, kivált a burleszk előadás által, nem vígjátéki, hanem bohózati elemek s ily hatást is tettek. Egyfelől komor, másfelől bohózati — hol marad tehát a tiszta vígjáték, már pedig, s ezt jegyezzük meg, a Teleki-pályázat határozottan tiszta vígjátékot követel, a közép fajok kizárásával, úgy, hogy tulajdonképen a »Jóslat«-nak, a pályázat értelmében, a jutalmat kiadni nem is lehetett volna, s ily indítvány az akad. gyűlésen létetett is Tody F. által és a biráló bizottság csak azért volt kénytelen mégis a »jóslat« megjutalmazását ajánlani, mert többi társai oly silányak és minden szinvonalon alul állók voltak, hogy megjutalmazásuk valódi botrány lett volna. Hogy a »Jóslat« irodalmi szinvonalon áll, jelentésemben elismertem. íme mit írtam róla, szóról szóra: »A pályázat egyetlen darabja, mely irodalmi szinvonalon áll : a III. számú, a »Jóslat« czímű. Ennek van öntudatos alapeszméje, van számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés iránti érzéknek, jellemek helyett legalább néhány alakot is bír felmutatni, nyelve pedig, bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s átalában irodalmi nyelv.« Sajnálom, hogy ma, az előadás és a színbírálatok elolvasása után sem mondhatok a darabról többet s jobbat. A szinbirálatok a műnek mindazon gyöngeségeit, melyeket további (s az Értesítőben olvasható) fejtegetéseimben felhoztam, elismerik. Hogy alapja egy nem létező világból van véve, hogy jellemes életteljesség helyett csak abstractiók, hogy drámai élet nincs benne : ezt s minden mást, amit én mondtam, vagy egyenként vagy egyhangúlag, mondják a lapok bírálói. — Amit ők dicsérnek benne, azt részint én is elmondtam, részint sem bizonyítva nincs, sem valami nagy értékű. Hogy aszerzőben tehetség és darabjában költőiség van, azt mondják. De a költőiség fogalma nagyon különböző. Hogy költői nyelv, tiszta és csinos jámbusok, lyrai képek és felhevülés szintén költői dolgok, bizonyos. De a dráma- költőtől másnemű költőiséget kívánunk. Kívánjuk az élet és az emberi szív valódi ismeretét s költői felfogását, a drámai élet fejlesztő és alakító erejét s a jellemfestés művészetét s mindezekhez valódi drámai nyelvet és kifejezést. Hogy ily értelemben vett költőiség volna a »Jóslat«-ban, azt hírlapi bírálói vagy egyáltalában nem állítják, vagy elfelejtették részletes fejtegetéssel bizonyítani. Hiányait, melyeket én kimutattam, elismerik s megerősítik érdemeit, melyeket én megtagadtam, ők sem mutatják ki. Sőt sajnálattal kell mondanom, hogy az előadás élénkebb hatása alatt, még új gyöngéket is vettem észre a darabban s azt még elhibázottabbnak találtam, mint jelentésemben. A darab a delhi oráculum egy szabályán alapul, a négy szűzről s annak öt leány gyermekéről és a Pythiáról, úgy de ezen szabálynak a görög mythologiában és traditióban semmi nyoma sincs. Már maga a mythologia is egy képzelt, nem létező világ nekünk, melyet a modern drámairó csak kivételesen s nagy discretioval használhat. S e képzelt világba még egy egészen önkényes, semmi alappal nem biró s magában véve is absurd föltevést csúsztatni bele: oly lábbal tapadása minden traditiónak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bővítésének, melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő még a képzeleti világban is mindig respectálta a traditiókat. A drámai élet hiánya is, melyet már jelentésemben is kiemeltem, még élénkebben tűnt föl nekem az előadáskor. A két fő személy (Helios és Pythia) szerelme a darab kezdetén ott van, ahonnan a darab egész folytában, a végjelenetig alig fejlődik tovább. A küzdelem momentuma az ötödik felvonásban ugyanaz, ami az elsőben. A drámai élet e hiányát, amelyet a szerző oda nem tartozó mellékes s olykor izetlen pótlékokkal igyekezett feledtetni — a mű hírlapi kritikusai is elismerik; igaz, hogy egyik (a »Nemz. Hírlapban«) azt mondja, hogy »a valódi drámai élet hiánya csak múlandó természetű hiba.« No már ezzel nem vitatkozom, mert a kinek a drámai élet hiánya múlandó természetű hiba, drámában, vagy drámaíróban, — a költői nyelv s lyrai szépségek, vagy frázisok pedig állandó és örökéltű érdemek, azzal nem érdemes vitatkozni. Mert hogy ezeket a tanulmány, a színpad gyakorlata megadhatja , azt nem tagadom, ámbár ritkán, s lehet, hogy nem is adja meg. Mindenesetre csak akkor lehet beszélni róla, s valakinek érdemül tulajdonítani, amikor már megszerezte, s nem csak jóakaró bírálói reményeiben van anticipálva. A jellemfestés hiánya is élénkebben föltűnt nekem az előadáskor, mint olvasáskor. Sem Pythia, sem Helios nem jellemek. A szép alakok, melyeket Felekiné és Nagy Imre megjelenésökkel és szavalatukkal adtak nekik, megragadták a közönséget, s én is nagy elismeréssel adózom művészetüknek, mely a költő által nem adott anyag, a hiányzó hús és vér mellett is, szépet és élvezhetőt tudott nyújtani. A harmadik főalak , Adrastos, esetlen szerelmével inkább undort gerjeszt, mint drámai érdeket. Ébreszthetne talán komikait, de nem oly kidolgozás mellett, melyben a komikai érnek egyetlen csilláma sincs. Még a mű alapeszméje is roszabbul hatott rám az előadásban, mint olvasáskor. A nyers természeti szerelem romboló hatalma a vallás — és pedig a görög , nem a mai modern világnézet légkörébe helyezve magunkat — nem egy álvallás, nem is valamely (pl.acoelibatusi)institutió,hanem általában a vallás fölött: oly alapeszme, mely nemcsak az egyház, hanem a morál szempontjából is alaposan megtámadható volna. Hogy ilyanokat egy pap hirdet, azt az akadémiai birálók figyelembe nem vehették, mert sejtelmük sem lehetett, ki nevét rejti a jeligés levél. S ép ez okból nevetséges, amit egyik biráló a szerző mentségére s az akadémiai bírálat túlszigorára nézve felhoz , hogy a mű gyöngéiért s hiányaiért nem a szerző tehetsége, hanem papi állása felelős. Hogyan tudhatták s vehették volna számba e körülményt a pályabirák ? Épen oly kevéssé, mint azt, amit egy másik biráló hoz föl, hogy a »Jóslat« első műve szerzőjének. Mindez mérlegbe eshetik a jó akaratú közönség és kritika előtt utólagosan, de nem eshetettt előlegesen az akadémia areopágja előtt. Ha az előadás után írhattam volna jelentésemet , lényegében ugyanaz, de talán némelyekben még szigorúbb lett volna az. S e meggyőződésemet a hírlapi bírálatok után sem változtathatom meg, melyek alapjában megerősítik azt, s ellenem és az akadémia ellen intézett heves támadásaikkal mit sem bizonyítanak a darab mellett. Amit a »Pesti Napló« —6. jegyű írója mond, hogy »egy jóhiszemű és jó ízlésű bírálónak méltó ambitiója lehetne akkér fordítani a dolgon, hogy ebből az állítólagos főhibából — t. i. hogy a darab nem vígjáték — érdemet csináljon« : e felfogás nem csak az akadémiai ügyrenddel ellenkezik, hanem magában is különös logika. Az akadémiai ügyrend világosan követeli a Teleki-pályázaton a tiszta vígjátékot (illetőleg tiszta tragédiát) a középfajok kizárásával. Ily szabály ellenében egy vígjátéki pályázaton érdemet csinálni abból, hogy a pályamű nem vígjáték, kissé bajos volna. De a közéleti logika is furcsán venné, ha pl. sört kérnék s a pinczér igen jó bort hozván, azt akarná velem elhitetni, hogy én vagyok a hibás, mert a bor nemesebb ital a sörnél, vagy ha pl. Rákosi Jenő népszínházát nyilván, abban tragédiái műsorral traktálná a közönséget, holott kétségtelen, hogy tragikai s drámai színházat igazgatni épen oly érdem lehet a maga nemében, mint népszínházát. Nem csodálkozom azonban, hogy az ő jegyű czikkíró ily tant hirdet. Vannak előzményei, melyekre hivatkozhatik. Pl. a »krakói barátok« czimü színmű az akadémiai komoly drámai pályázaton pályázott s azután mint látványos bohózatot üdvözölte a közönség és kritika. A »Régi dal, régi gyülölségről« mint vígjáték pályázott s azután czimlapján mint polgári színmű jelent meg a közönség előtt a könyvpiaczon és a szinpadon. — Ily példák lebeghettek a »Napló« —e jegyű tárczairója előtt, midőn oly logikátlan tanácsot ad nekem. De már azt nem tudom, mily példák lebegtek szemei előtt, midőn az akadémia által üldözött darabokról beszél, melyeknek a közönség és kritika később igazságot szolgáltatott. Hol vannak azok a remekek? Névszerint is említi a »Csók« ot és a »Falu roszszát.« De hisz mind a kettő jutalmat nyert. A »Falu roszsza« ugyan meg sem fordult az akadémia előtt, de a »Csók« az akadémia jutalmával lépett a közönség elé, s épen én voltam a szerencsés (mint bíráló) a most egyedül ép érzékűnek és igazságosnak magasztalt Tóth Kálmán ellenében annak a jutalmát kivívhatni, bár azt a »jóslat« nál ugyan jobbnak, de oly kitűnőnek nem tartom, minővé a pajtáskodó journalistika felfújni igyekezett. Még arról a §-ról kell szólanom, melynek alkalmazását, s magát is, a lapok oly élesen támadják meg. E §. egyik czélja ugyan — mint jelentésemben bőven kifejtettem — az akadémiát födözni. De nem egyedüli czélja. E §-t K. Eötvös indítványozta, a ki bizony nem kívánta pellengérre állítani az írókat. — Nincs is ahhoz semmi gyalázat kötve, sőt egyes esetekben gyöngédséget rejt az iró iránt magában. »Az akadémia«, — mondá akkor b. Eötvös — nem tudhatja, melyik írónak mi az ambitiója, s mekkora az érzékenysége. Lehet oly író, aki megrovások mellett nem akarja felvenni a jutalmat, aki nem a 100 aranyért, hanem a tövistelen koszorúért pályáz. Az ilyen túl gyöngéd érzékenységű írónak fenn kell hagyni a szabad választást: felvenni a jutalmat, vagy titokban maradni.« Egyébiránt bizonyos, hogy akadémiai testületek is és oly kevéssé csalhatatlanok, mint bárki más, mint a journalistika, mint a kritikusok, mint a közönség. Igaz és biztos ítéletet valamely íróról és műről csak több nemzedék kritikája nyújt. A gáncsok ellenében igazságot szolgáltathat a jövő, de el is nyelheti a pillanatig felhangzó tapsokat. Volt kár, midőn Shakespearet semmire sem becsülték, s az idő és vélemények áramlata eltemetni látszott. Moliére egyik legremekebb műve, a »Misantrop« először megbukott, ma egyik fő dicsősége a franczia irodalomnak, ámbár a mi közönségünk előtt ma is a bukott darabok közt szerepel. — Ismét az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Voltaira ellenében, csak hogy őt bosszantsák, a franczia classikai iskola egyik legsilányabb kiadását, »Crebillont« kapták föl, magasztalta a kritika, tapsolta a közönség. Az utókor azonban Shakespearenek is,Moliére-nek is,Voltairenek is igazságot szolgáltatott. Ebben mi is megnyughatnánk : csak az a baj, hogy ama késő fórum elé igen kevés mű kerül azok közül, melyeknek akár a közönség pillanatnyi jó hangulata, akár az egykorú kritika kedvezése hosszú életet ígért s hangos tapsokkal adózott. Saját irodalmunk történetéből is elég példát hozhatnánk fel erre. A Czakó darabjai nem ily zajt ütöttek a journalistikában és kritikában s a közönségnél nem ily hatást tettek, mint a »Jóslat;« s ma már ki emlegeti ? legfölebb az irodalomtörténet. A Vörösmarty drámái nem ily költői nyelvvel bírtak, nem ily lyrai szépségekkel, nem ily dictióval ékeskedtek, mint a »Jóslat;« s a drámai élet hiánya még sem engedte a szinpadon megélniük s a hatásukat ma még azok sem sürgetik, kik a »Jóslat« szép nyelvében a drámai élet hiányáért elég kárpótlást vélnek találni. Különben azt hiszem, a »Jóslat« sikeréből szerzője legkevesebbet darabjának köszönhet. Az akadémia szigora többet használt neki, mint ártott. Szerzője jól teszi, ha jövőre inkább a szigor, sőt még a túlszigor szavára is többet hallgat, mint azon cliquekére, melyek saját drámai iskolájuk epigonját látva Az osztrák delegatió ülése. October 12. Elnök: Schmerling lovag. A kormány padjain : Koller hadügyminiszter, Frith osztályfőnök, Bomvard, Müller, osztálytanácsosok. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. A magyar delegáció üzenete a közös hadügyi költségvetés tárgyában a pénzügyi bizottsághoz utasíttatik. Tárgyalás alá vétetik a hadügyi költségvetés rendkívüli szükséglete. Az általános vitában senki sem szólalt fel. Az I. czimen (tábori távírdák szükséglete) az előirányzattal megegyezőleg 30.000 forint szavaztatik meg. A 2-ik czimen (fegyverügy) az új lövegek beszerzésének első részletére előirányzott 812 millió frt vita nélkül megszavaztatott. Az igmándi erőd felszerelésére a kormány 170.000 frtot kíván. A pénzügyi bizottság ezen összeg törlését indítványozza. Müller ezredes figyelmezteti a delegatiót, hogy ezen erőd felépítése a delegatiók határozatának alapján történt. Az erőd felépítése megtörtént, annak felszerelése most elengedhetlen szükség, minthogy valamely erőd felszerelés nélkül teljesen értéktelen. Szavazás következtében a bizottság javaslata elfogadtatott. A polai erődöknek ágyukkal leendő felszerelésére a kormány 240.000 frtot irányoz elő. A pénzügyi bizottság ezen összeg törlését indítványozza, mivel Pola részére különben is már hat ágyú szavaztatott meg. Liechtenstein hg az összeg megszavazását indítványozza, amennyiben a polai erőd felszerelését nélkülözhetlennek tartja. Koller hadügyminiszter figyelmeztet arra, hogy a pólai erőd az ellenség pánczélos hajóival szemben, mondhatni, teljesen védtelen. Póla az osztrák hajóhad egyetlen felszerelési helyét képezi, s folyton értékes készletekkel van telve. Ennek következtében a hely kellő védelmére minden lehető megteendő. Demel előadó kijelenti, hogy az, amit a kormány követel, csak egy nagyobb költekezés kiindulási pontját képezi, s ha a kívánt összeg megszavaztatnék, újabb és újabb költségek fognának a delegációtól követeltetni. Szavazás folytán a bizottság javaslata fogadtatott el. A lőpor és fegyverügy terén teendő kísérletekre a kormány 50.000 frtot irányzott elő. A bizottság ezen összeg törlését ajánlja. Ezen összeget a delegátió törölte. A 7-ik czímen (építkezések) a földrajzi intézet sajtóinak elhelyezésére szükséges épületekre a kormány 45.000 frtot kíván. A pénzügyi bizottság csupán 20.000 frtot kíván megszavazni. Koller hadügyminiszter nagyon kívánatosnak tartaná, ha a gyorssajtók azonnal áthelyeztethetnének az új épületekbe. Wurmb alezredes megjegyzi, hogy nem lehetne a hadsereget a kellő számú térképekkel ellátni, ha a földrajzi intézet gyorssajtós áthelyezésére előirányzott összeg nem szavaztatnék meg. Háború esetében ugyanis nem ezer, hanem millióra menő térképek készítéséről van szó. De gazdálkodási tekintetből is czélszerű volna, a kormány nézete szerint, a gyorssajtókat felállítani, mivel ezáltal az intézet jövedelmei emelkednének. E n g e r th az összeg megszavazását indítványozza, éspedig gazdasági okokból. A gyorssajtók felállítására szükséges anyag hasznavehetetlenül hevar, noha, ha felállíttathatnának a gyorssajtók, azok tetemes jövedelmet hoznának. Herbst teljesen indokoltnak tartja a delegatió javaslatát. Az előirányzott tétel egy újabb bizonyítékát képezi azon körülménynek, hogy mily óvatosan kell a delegatiónak eljárnia bizonyos összegek megszavazásánál. Eddig a gyorssajtók beszerzésére 50.000 frt szavaztatott meg; most,, hogy e gyorssajtók kellőleg működhessenek és hasznot hajthassanak, újólag 45.000 frt kívántatik. A két tétel között szóló egyáltalában nem lát semmiféle arányt. A jövő esztendőben pedig előreláthatólag ismét fog bizonyos összeget kívánni a hadügyminisztérium ugyanezen címen. Az előirányzott összeget egyszerűen törölni kívánja. A bizottság javaslata elfogadtatott, s ennek következtében az összeg töröltetett. A lövöldék helyreállítására 36.000 frt; Budapest környékén egy tüzérlövöldei terület megvételére első részletül 94.000 frt irányoztatik elő. Mindkét összeg a bizottság javaslata folytán megszavaztatik. Az erdélyi csapatelhelyezési költségek fedezésére 83.395 frt irányoztatik elő. Ezen összeg az erdélyi csapatelhelyezési alap megszüntetése folytán a magyar pénzügyminisztérium által adatott ki a lakbérek pótlása czímén. Ezen összeget a bizottság töröltetni kívánja. A delegáció a bizottság indítványát fogadja el. A Posternik-magaslatok és a Lissahegy megerődítésére előirányzott negyedik részletet (200,000 frt) a bizottság töröltetni kívánja. S mok a sajnálatát fejezi ki a fölött, hogy a delegátió és a hadügyi kormányzat oly keveset gondol Galiczia erődítéseinek karban tartásával. E tartomány határai teljesen védtelenek, s azért szóló legalább a krakkói erődítésekre előirányzott 200,000 frtnyi összeg megszavazását kéri. Dunajewsky azon kérdést intézi a hadügyi kormányzathoz, miképen tervezi az a monarchia északkeleti határainak megerődítését. A maga részéről kijelenti, hogy sokkal fontosabbnak tartja a Sanvonal megerődítését, mint a krakkói műveket. Rossbacher mindkét előtte szóló nézetét magáévá teszi s politikai tekintetekből is ajánlja az előirányzott erődítések megszavazását s a przemysli erőd továbbépítését kéri. Koller hadügyminiszter kijelenti, hogy mindaddig, míg csak oly kevés összegek szavaztathatnak meg erődítési czélokra, mint jelenleg, a przemysli erődítések folytatását a hadügyi kormányzat nem tartja czélszerűnek, s inkább a krakkói, komáromi és olmützi erődökre fordítja a figyelmét. Bacer ezredes utal azon hátrányokra, melyek a krakkói erődítési munkálatok félbenhagyásából származnának, amennyiben ez esetben a megkötött építési szerződések értelmében a vállalkozóknak kártérítést volna joguk követelni. Gross az előirányzott összegek törlését kívánja, minthogy meggyőződése szerint a tervezett erődítések teljesen fölöslegesek. A delegatió a pénzügyi bizottság javaslatát fogadja el. A katonai földrajzi intézet költségeinél Oppenheim lovag figyelmezteti a delegatiót, hogy az ezen intézet köréből a nyilvánosságra kerülő adatok legkevésbé sem igazolják ama nagy költséget, melybe ezen intézet kerül. Merkel ezredes utal azon nagy összegekre, melyekbe a monarchia részletes térképeinek elkészítése kerül, mely az intézet egész működését igénybe veszi. Az előirányzott összeg megszavaztatik. Ezután vita nélkül elfogadtatott a pénzügyi bizottság javaslata az 1873-dik évi túlkiadások, valamint a volt határőrvidék czimén 1870. és 71-ben történt túlköltekezések tekintetében. Ezzel az ülés véget ért, markos fiatal embert s a sejk szörnyüködésére dolgozni hajtá a sirhoz. Erre a községi bírák trombitaszóval hirdettették ki, hogy a puszták emberének vizet, rizst meg sovány csibét vinni nem szabad, s a francziák mellől fogytak az emberek. Ennek is elejét kellett venni és Mariette és Bonnefoi lóra ültek, elvágtattak Sacharába egyenesen a sejkhez, betörtek háremébe, megragadták, széttépték turbánját és tovább iramodtak. A példa használt, de Mariette nemsokára belátta, hogy itt egy hatalmasabb ellenséggel van dolga, ki kéz alatt áskálódik, és többet árthat vállalatának, mint akár száz sejk. A sahharai kutatásnak hire futamodott az országban s már azt kezdték rebesgetni, hogy Mariette kincseket lelt, aranyat keres. Abbas pasa, az akkori uralkodó, nem viseltetett valami nagy gyöngédséggel a francziák iránt, és mi sem látszott könnyebbnek, mint a még Mehemet-Ali uralkodása óta fennálló tilalmat, mely szerint a kormány előleges beleegyezése nélkül ásatásokat eszközölni európainak nem szabad, Mariette ellen hivatalos uton ismét foganatosítani s a munkálatokat megszüntetni. Tudni kell, miként az idegen befolyás nagy volt s nem egy európainak állt érdekében, hogy ne a Louvre gazdagodjék a talált kincsek által, hanem a british-m u ze um, vagy még inkább a berlini muzeum. Az alkalom kedvezőbb nem lehetett, mert a felfedezés már megtörtént s csak tovább kellett haladni a vert után. A tilalmi rendelet tehát kiadatott, de mielőtt az a Mariette kezéhez eljutott volna, őt a tilalomnál is nagyobb baj érte utól: a szembaj, gyümölcse a sok éjszakázásnak, a hideg harmatnak, a nappali forróságnak, a folytonos pornak, izgatottságnak. Amiért folyton a napot kereste, több heti tétlenségre kárhoztatták, sötét szobában. Meggyógyult és visszatért a Serapeumhoz folytatni a harczot. Mivel azt hitték, hogy a megfélemités következtében teljesen elvesztette bátorságát, nem sokat törődtek vele, s nem siettek a régészeti tárgyak kiaknázásával. Mariette mindent érintetlen talált s ismét hozzá látott a munkához. De feljelentették, s 1851. junius 4-én, midőn szokott módon búvárkodnék, egyszerre csak arról értesült, hogy sátrát elfoglalták. Azonnal ott termett s legnagyobb csodálkozására négy kavaszt (csendbiztost) látott dőzsölni szivarait fogyasztva, kávéját iddogálva. Társával együtt botot fogott s derekasan megdöngette a váratlan vendégeket, kik azonnal kereket oldottak. Másnap egy effendi jelent meg Mariettenél, s udvariasan felkérte, hogy az ásatásokkal hagyjon fel. Mit volt mit tennie ? A franczia főconsul erre nézve minden utasítás híján lévén, nem szolgálhatott jó tanácscsal, s Mariette ismét csak saját magára volt utalva. Elment tehát személyesen a mudirhoz, kit kavaszaitól környezve, a legkomolyabb foglalkozások egyikében, kávépörkölésnél lett. Az idegen megjelenése kellemetlenül hatott a nagyképű hivatalnokra, mivel holmi szavakat talált kiszalasztani száján, miknek értelmében »a keresztények kutyák«, de el se végezhette mondatát jó formán,mikor Mariette kézzel foghatólag is megtanította arra, hogy a keresztény bármely perezben is elégtételt tud magának szerezni. A kavaszok persze kardot rántottak azok védelmére, de az európaiak iránti félelemben növekedett emberek a franczia bátor fel léptére, meg büszke magatartására visszahökkentek és a mudir a legkeletiesebb hízelgésekkel halmozta el vendégét. Rövid idő múlva Mariette hivatalos uton értesült, hogy az ásatásokat folytathatja. Majd anyagi viszonyai is jobbra fordultak, mivel a szépművészetek akadémiája, a beérkezett jelentésekből meggyőződve kutatásai fontossága felől, újabb segélyezésére kérte fel a franczia kormányt, melynek indítványára, a nemzetgyűlés 30,000 frankot szavazott meg számára, 1851. augustus 16-án. A munka tehát szorgalmasan folyt, de éber szemekkel őrködtek felette, és a kiküldött hivatalnok minden csekélységet összeírt, azért — úgymond — hogy a talált régiségeket ajándékkép Francziaországba lehessen küldeni. Mariette élve a gyanúperrel, innentől minden úton lelt emléket dugva tartott, sőt annyira ment elővigyázatában, hogy el nem mulasztotta munkásait a titoktartás végett még le is kenyerezni. Majd arról is meg kellett győződnie, hogy gyanúja alaptalan nem volt, mert a »puszták embere« Cairoba idéztetett Stephan Oby-hez ; a porosz származású főhivatalnok meghagyta neki, hogy a felfedezett ötszázharmincz műemléket a közoktatásügyi miniszterhez szállíttassa, s öt hivatalnokot rendelt melléje az ásatások ellenőrzésére. Még ez sem volt elég, mert néhány nap múlva írásbeli rendeletet vett, melyben kijelentették neki, hogy minden tárgy, ami az ásatásokból ered, az alkirályt illleti, ki azok felett tetszése szerint rendelkezik. Ekkor történt, hogy a franczia nemzetgyűlés által engedélyezett 30,000 franc kezéhez jutott s egyszerre minden dolog megegyszerült. Az őt környező mindennemű kémek, hivatalnokok, ügynökök azonnal megszűntek az akadékoskodással; éberségük megernyedt, mert a franczia régész mindig nyitva tartá kezét, az egyptusi Harpokrates módjára pedig befogva száját. A mudir mindjárt húsz embert küldött segítségére, kik nappal a ház körül sürögtek-forogtak, hátráltatva egymást a munkában; éjjel pedig ásták nagy szaporán a Serapeumot, mivel Mariette jól fizette őket s nem szólott senkinek. A tisztek is, a Korán ellenére, szívesen szürcsölgették a pompás franczia borokat és szemet hunytak. A munkálatok ily módon akadálytalanul folytak tovább. Mariette ekkor már egy évet töltött a pusztán. De az egyptusi kormány nem nyugodott, s alighogy Mariette kipihenhette örömét, levél érkezett a főconsultól, melynek értelmében az eddig kiásott ötszáztizenhárom műemléket szívesen Francziaországnak engedi át ő fensége az alkirály, de a további ásatások, mint »időszerűtlenek« azonnal betiltatnak. Mariette nem sokat törődött az alkirály rendeletével, hanem tovább ásatott, még pedig annyival inkább, mivel a tisztek bánásmódja növekedett simaságban, előzékenységben. Az említett ötszáztizenhárom műemlékről tudni kell, hogy azok már teljes biztonságban voltak Alexandriában, más kétezer darabbal együtt. Mariette mindent eltitkolt, hanem élve a felhatalmazással, újólag ötszáz műemléket küldött Alexandriába, még pedig egyenesen a sírboltból. Felfedezései egyre emelkedtek műbecsben, ritkaságban. Meglelte az eddig ismert legrégibb szent bika sarcophagját, mely III. Amenophis korából való, s végig járt minden zugot, szobát, folyosót, a földalatti üregekben, s a sírbolt mellett, mely tele volt fedéllel ellátott sarcophagokkal. A termek talaját zsúfolva lelte nagy és előkelő férfiak szobrocskáival, kik abban a szerencsében részesülhettek, hogy saját képöket az isteni maradványok mellé helyezhették. Ha egyszer a hallottas tisztesség és ceremónia véget ért, a szoba befalaztatott oly módon, hogy a zarándokok, kik idővel hódolatukat jöttek bemutatni Serapisnak, soha se láthatták a sarcophágot, hová a szent bika maradványai helyeztettek. A sírok, különösen az utolsó korszakbeliek I. Psammetichtől elkezdve, rendkívüli fénynyel voltak feldíszítve. A sarcophágok körülbelül mind hasonlítnak egymáshoz, és valóban megdöbbentő, ha megfontoljuk, hogy mily iszonyú vesződségbe kerülhetett e gránit, s mindig csak egy darabból álló kőtömegeket a pusztába, s még onnan is a mélyen fekvő sírboltokba szállítani. Majd ismét újabb engedélyt kapott a kutatásra, — melylyel különben sem hagyott fel, — még arra is feljogosittatván, hogy újólag ötszáztizenhárom műemléket küldhet Francziaországba, de ezúttal egyszer mindenkorra kijelentették neki, hogy a további ásatások eredményére számot ne tartson, mivel azt jövőben az egyptomi kormánynak tartják fenn. Mariette abba bele nem egyezhetett, hiszen ő franczia hazafi volt; s a töméntelen pénz, melyet az ásatási költségeket fedezhette, a franczia nemzet áldozatkészsége, nagylelkűsége folytán került. Azonfelül még valami uj felfedezés kecsegtette, melyet minden áron meg kellett menteni Francziaországnak, s annyival nagyobb elővigyázattal élt, mivel meggyőződött arról, hogy az elkülönített termek egyikét boritó titkos fal teljesen érintetlen. A fal kongott és Mariette jól tudta ennélfogva, hogy a mögötte levő tér szabad, lebontatta, s egy sírboltba jutott, mely még szűz volt s ment szentségtelen kezek érintésétől. Minden tárgyat azon módon lelt, a mint azokat Apis papjai, azelőtt háromezer évvel, az utolsó isteni tisztelet, a halotti végpompa után ott hagyták. Nagy megindulásának ellen állani nem birt, könnyek csorogtak ki szemeiből, melyek még magukon hordozták a dicsőséges sebek forradásait, miket a tudomány és hazája szolgálatában kapott volt. Most ismét azt kezdték rebesgetni, hogy a puszták embere aranyat lelt. Hatása oly rendkívüli volt, hogy néhány nap múlva formális ostromot kellett kiállania a beduinoktól, kik fegyverekkel ütöttek rajta. Szerencsére revolverek s lőfegyverekben hiányt nem szenvedett és visszaverte a támadókat. E körülmény új tápot adott a tekintélynek, melyben rettenthetlenségéért a keletiek előtt részesült, s a műemléki rakodások ellenzésére ezúttal hivatalosan kiküldött effendi szó nélkül engedelmeskedett. Mert Mariette megmagyarázta neki, hogy minden pharaói műemlék abban különbözik valamennyi más emléktől, miként több darabból áll. Ez úz egyptológiai elvet az effendi magáévá tette, s így nem maradt egyéb hátra, mint annak megvalósítása. Mariette fogta magát, s tele rakta az üres edényeket mindenféle csecsebecsével, szobrocskákkal, s aztán egymásra, s egymás mellé kötötte, megfordítva a fedőket, azok kivételével, melyek legfelül jutottak. Anubis fülelve ékeskedett az alkotmányon s e mesterségesen összeállított nagy együttest az effendi »egyetlen« tárgy gyanánt leltározta olykép, hogy a Párisba küldött kétezerötszáz műemlék csak ötszáztizenhárom csomagot adott. Az 1852-iki végén újabb segélyt nyert Mariette, az előbbinél is többet, i. i. 50.000 frankot, oly összeget tehát, melyből adósságait kifizette és a Serapeum körül kényelmesen tovább búvárkodhatott. 1853 elején aztán csakugyan elkészült nagy feladatával: a Serapeum teljesen szabadon állott, s a belőle kikerült műkincsek, összesen hétezer darab, a Louvre-ban ékeskedtek. Az Apisok sarcophagjai helyükön maradtak s még jelenleg is láthatók a földalatti folyásokkal és termekkel együtt; míg ellenben a dromost, a sphinx-járdát, az elkülönített sírokat, a bejáratokat ismét homok takarja. A futóhomok ugyanis olyan, mint a víz: szüntelen saját magaslatát keresi és megleli. Amint tehát a felfedezett sétányok fenntartását elhanyagolták, a puszta visszakövetelte régi jogát, azaz eredeti arczulatát, s megint a sírboltra tette a takarót, melyet az emberi ipar elvett. De a tudomány haladását meg nem akadályozhatta, s Mariette neve tündökölni fog, míg csak a hazaszeretet és tudomány az emberiség előtt becsben marad. * Vajda Viktor, benne, hibáiban nem őt és művét dicsérik, hanem saját elméleteiket igyekeznek igazolni. Szász Károly: Különfélék. — oct. 13. (Az egyetemen) hetek óta foly a korteskedés a jogász-segélyegyleti elnök választására; az elnökjelöltek programmbeszédeket tartanak, a pártok ismerkedési estélyeket rendeznek, intrigyálnak, vitatkoznak. Az általános izgalom közepette a tudomány- és műegyetemi olvasókör csak lassan indul; négy nappal ezelőtt bocsátotta ki felhívásait, s tegnapig alig iratkozott be száz tag. Reméljük azonban, hogy e kör, melynek tavaly 882 tagja volt, az idén inkább erősödni, mint hanyatlani fog, mert valóban sokat nyújt tagjainak és szép szerepet játszik az egyetemi életben. Olvasótermébe 230 hírlap jár, köztük a legjelesebb bel- s külföldi szaklapok és folyóiratok. Jelentékeny könyvtárral s külön kézi könyvtárral bír, mely utóbbit e czélra berendezett tanulószobában lehet használni; a kör tagjai több jelentékeny kedvezményben részesülnek. Hogy ki lesz az idén e kör elnöke,arról az egyetemen nem igen szólnak, ami arra látszik mutatni, hogy e kör iránt az ifjúság nem érdeklődik annyira, mint kellene. Még csak titulus hibendinek sem használja! (A magyar nyelv Budapesten és Philadelphiában.) Philadelphiából írják a »Hon«-nak: »A budapesti kereskedelmi- és iparkamara arra kért engedélyt, hogy az itteni kiállítási bizottsághoz intézendő leveleit német nyelven irhassa, bár angol feleleteket elfogad. A kiállítási bizottság azonban azon nézetben volt, hogyha budapesti kereskedelmi és iparkamara tagjai jobban értik a magyart a németnél is. Kijelentette tehát a budapesti kereskedelmi és iparkamarának, hogy nincs semmi ellenvetése az ellen, hogy átiratát magyar nyelven szerkeszsze,‘‘és ha úgy akarja, ismét magyarul is felelnek nekik.« (Erre a budapesti kereskedelmi kamra valószínűleg azt feleli, hogy a magyar levelezés neki nem kell.) (A képzőművészeti társulat nagy képsorsolása vasárnaphoz egy hétre, f. hó 24-én lesz délelőtt 10 órakor; társulati tagok és akik sorsjegyeket bírnak, jelen lehetnek a sorsoláson. Ennek kapcsán arról is értesülünk, hogy Böhm Pál »czigánygyermekek a konyha előtt« !