Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)
1875-12-08 / 281. szám
381. szftm. Budapest, Szerda, deczember 8.1875. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Adenaeum-épület, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra . . . 8 frt — kb. 8 hónapra ... 12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felillfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számutatik. 86. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓHIVATALBA 5 Barátok tere, Athenaeum-épület küldendők, v. — Előfizetési felhívás az „PESTI NAPLÓ«-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, 10/» legnagyobb iv és közgazdasági melléklet.) Egész évre...............24 frt Fél évre .........................12 frt Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra ’..... 2 frt. gpdF * Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló* szerk. a kiadó hivatala. Budapest, decz. 7. Politikai ténynek tekintsük-e a 48-diki honvédek orsz. segélyeztetését ? Elmondjuk-e azt, hogy Tisza Kálmánnak sikerült, aminek megkísérlését gr. Andrássy nem találta opportunusnak ? Vagy egyszerűen helyeseljük, hogy Tisza Kálmán folytatja, amit gr. Andrássy megkezdett s nagyon indokoltnak, magától érthető dolognak tartjuk, hogy a 48-diki honvédek, akiknek segélyeztetését, nyugdíjazását az orsz. honvédsegélyegylet elhatározta, ez alap jövedelmeinek kimerültével, az állami pénztárból húzzák jövendőre illetményeiket? Az utolsó eljárást választjuk. Nem szólunk arról, hogy sokunknak a volt Deákpártban nehezére esett mindig, midőn e kérdésben megfelelőbbnek látszott a politikai opportunitás, mint a szív sugallataira hallgatni. Nem emlékeztetünk arra sem, hogy ma ez ügyben kormány és törvényhozás némileg más viszonyok között van, mint a minőkkel a gr. Andrássy-kormány és a Deákpárt megküzdeni kénytelen volt. Egyszerűen constatáljuk, hogy a nemzet elodázhatlan kötelessége lön gondoskodni arról, hogy a mű, mely gr. Andrássy min. elnöksége alatt társadalmi útón kezdetett meg, dugába ne dőljön s helyeseljük, hogy a kormány ez ügyre kiterjesztő figyelmét és gondoskodását. Az orsz. honvédsegélyző - egylet által gyűjtött alap különben úgy sem tekinthető magánalapnak. Ez az alap idővel a mai honvédség, illetőleg a magyar állam javára válik, s az állam bizonyos mérvben csak előlegez, midőn ma kipótolja az említett alap hiányait, hogy a 48-ki harczosok, kik segélyben részesülnek,el ne veszítsék ama szerény illetékeket, melyekre immár kettős jogczimmel bírnak. Kormányok jönnek-mennek, tudozások múlnak és keletkeznek , de kormányról-kormányra, törvényhozásról-törvényhozásra, s mondhatjuk, nemzedékről-nemzedékre száll a kegyelet a hősök iránt, kik a haza és alkotmány ügyét védelmezők viharos csaták véres terein. Ez méltó a nemzethez. S ha jön nemzedék, mely azt mondja elődeinek : én a szabadság hőseiért nem ugyan többet, de más után cselekedhetem, mint ti, ki volna az, ha hazafi, hogy ne egyedül a tettre tekintsen, melynek jelentősége nem szorul magyará n kisebb városok kérdése. A belügyminiszter által előterjesztendő javaslatra vonatkozólag helyet adunk Molnár Antal orsz. képviselő. barátunk következő felszólalásának, részünkről megjegyezve, hogy a városok eltörlésére nézve a lélekszámot mi sem tekinthetjük egyedül mérvadó szempontnak, az ügyről különben érdemlegesen akkor nyilatkozunk, ha a belügyminiszter javaslatának részleteit is ismerjük: — decz. 6. A lét vagy a nem lét nagy kérdése előtt áll a kisebb városok törvényhatósági önállósága. Csak napok választanak még el azon törvényjavaslat előterjesztésének időpontjától, mely egy csapással ki akarja rekeszteni Magyarország külön municipiumainak díszes sorából azon városokat, melyeknek falai közt tizenkétezer embernél kevesebb találja fel otthonát. Mélyen átérzett aggodalmakkal nézünk eléje a kormány ezen előterjesztésének, s mert tudjuk, mennyi nehézségbe ütközik egy benyújtott törvényjavaslat lényeges részeinek módosítása, nem véljük idő előttinek aggodalmaink nyilvánítását már ma, mielőtt még megtette volna a törvényjavaslat a belügyminisztérium irodáiból kivezető végzetes lépést. Mindazon városok, melyek lakosságának száma mögötte marad a tizenkét ezernek, elvesztik törvényhatósági különállásukat. Így hangzik a törvényjavaslat kérlelhetlen szigorúságú alapeszméje; ez a fegyver, melynek éle a városok jelentékeny számának készül kioltani municipális életét. Helyese, igazságos ezen alapeszme? Elfogadható-e az említettük rideg számtétel a városok törvényhatósági életképessége mértékének ? Létezik-e jogosult szempont, melyből ezen mérték választását indokolni lehetne ? Meggyőződésünk mindezen kérdésekre határozott nemmel válaszol. Miért kell megszüntetni a városok egy részének municipális önállóságát ? Az egyedül helyes felelet e kérdésre csak ez lehet, mert nem bírják a külön törvényhatóság fenntartásának anyagi és szellemi feltételeit. E feltételek jelen, vagy távolléte pedig egészen független a lakosság számarányától. Nem hozható fel plausibilis érv az oly kisebb városi törvényhatóságok megszüntetése ellen, melyek csakis lakosságuknak tetemes, olykor majdnem elviselhetlen ravatalokkal való megterhelése útján képesek fenntartani az önálló municipium költséges apparátusát. Épen most, midőn az állam újabban kénytelen polgárainak adóképességéhez appellálni, valóban indikálva van az adózók egy részénél legalább a fölötte magas ravatalok terhének mérséklése. S az oly kisebb város, melynek polgárai kézzel fogható előnyét tapasztalandják a beállott változásnak, elégületlenség nélkül, sőt meglehet örömmel bele fog nyugodni kétes értékű municipális önállóságának elvesztésébe. Nem küzdhetni alapos argumentumokkal az oly városi municipiumok beolvasztása ellen sem, melyekben épen nem, vagy aránylag felette csekély számmal található a tulajdonképeni városi — kereskedő, iparos és értelmi foglalkozásból élő — elem, melyek lakossága úgy foglalkozásának neménél, mint a városi közszellem hiányánál fogva semmi veszteséget sem lát abban, ha összekapcsoltatik a környező megyével, melyhez életviszonyai úgyis az érdekeknek ezer szálaival fűzik. Amott anyagi, itt szellemi feltételei hiányzanak a külön municipium fenntartásának. S mindkét esetben csaknem teljes biztonsággal állíthatni, hogy a beolvasztás javítani fogja a közigazgatást is, melynek mily irányban leendő átalakulására nézetünk szerint döntő súly fektetendő a városi municipiumok fenntartása vagy megszüntetése kérdésének concret alkalmazásánál. Egészen más az oly kisebb városok helyzete, melyek nagyobb községi vagyonnal rendelkeznek, s annak jövedelméből a polgárok minden megterheltetése nélkül fedezhetik az önálló municipium szükségletét. Az oly városoké, melyeknek lakossága csaknem kizárólag ipart, kereskedést, szellemi foglalkozást űz, melyekben a megyei érdekekkel semmi összefüggésben sem álló, sőt azokkal ellentétesnek nevezhető köre az érdekeknek fejlődött ki s vert egy tollvonással ki nem irtható gyökereket. Az oly városokat, melyekben az anyagi és szellemi önállóság e feltételei együttesen feltalálhatók, megfosztani municipális tételektől csak azért, mert lakosaik száma nem éri esetleg föl a 12.000-et, meggyőződésünk szerint egy árva gondolattal sem igazolható, igazságtalan, méltánytalan, ez eltévesztett s a közigazgatás jövője szempontjából felette káros eljárás volna. Az ily városok mindenek előtt nagyobb vagyonuknak megfelelő adójuk által kompensálják az államot a központi kiadásokból recjük eső csekély részecskéért. Polgáraikra nézve viszont kedvessé, meleg ragaszkodásuk s érdeklődésök tárgyává tudják tenni a municipális önállóságot, melynek fenntartása semmi teherrel sem nehezedik vállaikra. Igazságos-e, méltányos e, hogy épen most, midőn az állam újabb adót ró polgáraira, e városok ne csak a nagyobb vagyonuknak megfelelő jelentékenyebb adóterhet viseljék, hanem ráadásul még törvényhatósági önállóságuktól is megfosztassanak. Igazságos-e, méltányos-e, hogy e városok lakosai ne csak az új állami adóteher viselésére kényszeríttessenek, hanem megfosztva municipális önállóságuktól, melynek fenntartása mi áldozatukba sem került, a rájuk nézve egészen idegen megyei érdekekért pótadók fizetésére is rászoríttassanak. Czélszerű-e, opportunus-e felszítani bennök az elégületlenség lángját, kiirtani belőlük a közügyek iránti érdeklődést, elnyomni befolyásukat a közügyek vezetésére ? S talán a közigazgatás javításáért történnék mindez ? Koránt sem. A nagyobb vagyonú s túlnyomólag városi elemek által lakott kisvárosok, birtokában az önálló municipium anyagi és szellemi feltételeinek, rendszerint jó közigazgatást tudnak fenntartani. S ha volna is némelyiküknek e tekintetben fogyatkozása, a javítást egészen más irányban kellene keresni, s beolvasztásuk mindig »pejor medicina morbo« lenne. Az önállóság megsemmisítése a vagyonos, kellő intellectuális erővel rendelkező s jól administrált kis városokat idegen elemek uralkodó befolyása alá helyezné; polgáraikat, kik addig minden költség nélkül élvezték a jó városi administratiót, súlyos pótadók árán ismertetné meg a szükségleteik iránt érzékkel nem bíró megyei közigazgatással, s városi vagyonuk kezelésébe a dolgok természetszerű folyománya szerint előbb utóbb idegen elemeknek engedne döntő befolyást. S miért történjék meg mindez ? A felelet igen egyszerű. Csak azért, mert az illető városok lakosainak száma kevesebb tizenkét ezernél! Ám olvasztassanak be a megyékbe az oly kisebb városok, melyek lakossága összeroskad az önálló municipium nagy terhei alatt. Ám tétessék — ha úgy tetszik — ily irányú experimentatio tárgyává minden oly város, melynek közigazgatási állapota alapos kifogások alá eshetnék. — De az igazság, méltányosság és politikai eszélyesség követeli, s az állam jól felfogott érdekei megkívánják, hogy a nagyobb vagyonnal biró s túlnyomólag városi — iparos, kereskedő és szellemi foglalkozást űző elemek által lakott városok, melyek nemcsak bírják az önállóság anyagi és szellemi feltételeit, de polgáraik minden megterheltetése nélkül s élénk részt vevése mellett jó administratiót tartanak fenn, municipális önállóságukban meghagyassanak, még ha lakosaik száma kisebb is tizenkét ezernél! Óhajtjuk, hogy ily alapon szerkesztett törvényjavaslatot tegyen le a kormány a ház asztalára. Bárminő legyen azonban törvényjavaslata, meg vagyunk győződve róla, hogy a törvényhozás retortáiból csakis ily irányú törvény kerülhet ki. Salus publica suprema lex. Elismertük, s meghajlottunk előtte, midőn a bíróságok számának apasztását a pénzügyi kényszerhelyzet rideg parancsszavával indokolták. Elismerjük, s meghajlunk előtte mindig, valahányszor nagy állami érdekek nevében követelnek áldozatokat jogosult helyi érdekektől. Elismerjük, s meghajlunk előtte épen most, midőn a pénzügyminiszter arra szólítja fel a nemzet képviselőit, hogy az adóteher nagymérvű emelését vigyék haza adózási képességükben nagy mérvűleg megfogyatkozott választóiknak. Az állam legfőbb életérdekeinek, a nemzeti önállóság létalapjainak biztosításához minden lehető áldozattal járulni habozás és késedelem nélkül valának mindenha készek a nemzet képviselői. S nincs kétségünk az iránt, s épen az képezi államiságunk biztosítékainak legfőbbjét, hogy készek lesznek erre a jövőben is. A haza igaz szeretetének kötelme azonban az állam, a nemzet nagy érdekeinek védelmét is felöleli. S az ország méltán megvárhatja a törvényalkotó munkára választott fiaitól, hogy erélyük az országos érdekek védelmében ne legyen kisebb készségüknél a hazáért hozandó áldozatokra. Hogy csak oly »lex«-ek alkotásához járuljanak, melyekből valóban »salus« a keletkezik a honnak. Hogy ne adják beleegyezésüket oly legislativ experimentatiókhoz, melyek az államélet fontos tényezőire gyakorolnának igen káros hatást, melyek a legjogosultabb helyi érdekeknek az államérdek legcsekélyebb előmozdítása nélkül életerét metszenék át, s az állam polgárainak tetemes részét képtelenné tennék azon fokozódó igények kielégítésére, melyeket hazánk jelen helyzete irányukban támaszt. Dr. MOLNÁR ANTAL. ..ZBSB................... .............. A „Pesti Napló” tárczája. A „stiftből” (Egy volt kiskatona elbeszélése a katonai nevelésről.) I. Nem a »Bánk-Bán« koszorús költőjének egyik apró epigonjáról akarok szólani, ki a tragoediák coburnusában saját vékony hangján erőlködik agyonmenydörögni a zivatart. Nem Nagy Sándor vagy I. Napóleon, e kis termetű, de híres hadvezérek valami legújabban kigondolt aventureje képezi »régi időkbe való visszaborongásaim« tárgyát. Nem is a stratéga ifjú X. ur Bécsben viselt dolgairól történik emlékezés ; hisz ő daczára, hogy szintén »parvi corporis«, sarkából ki nem forgatta a hadügyi budgetet Sem a delegatió többi apró Quintilius Vámjairól, kiket hála fejében, hogy hősi elszántsággal leszavazni engedek magukat, még a »Hermannschlacht« alkalmi előadásával boszantottak a Laube-szinházban. Miattam nyugodhatnak mindannyian babérjaikon ! ... Hanem elbeszélek egyetmást ama körülsánczolt, s a kevés beavatottakon kivül mások által alig ismert katonai kisvilágnak a tárczairók által eddig még ki nem aknázott »rejtelmeiből«, mely kis világ annak idején »stift« név alatt volt ismeretes s melynek polgárait kiskatona czimmel tisztelték meg a czivilisták, megkülönböztetésül az akkori cs. kir. szárazföldi és tengeri hadsereg nagy katonáitól. Az ötvenes évek elején magam is ilyen stift, a ki »katonai felső tanintézet«, növendéke voltam. Mi kiskatonák, fiatal korunk daczára, lettünk volna a város »jurátusai«, ha következetes szigorúsággal zárva nem tartanak az intézet falai közt. Magukban még a 15—16 éves felsőbb osztálybelieknek sem volt szabad kijárniok, sétálni in corpore mentünk, osztályonként, s ha valakinek rokona vagy ismerőse akadt a városban, azt csak úgy volt szabad meglátogatnia, ha szépen eljöttek érte, s aztán hazaküldték, megbízható cselédek által, mint valami jól őrzött kisasszonyt. Aki önkényt elhagyta a nevelőházat, vagy akit csak a kapun, kerten, illetőleg az exerzierplatzon kívül értek, az ugyan főbe nem lövetett, de mint desertor a legszigorúbb büntetésben részesült. Ez a büntetés pedig állott: testi-, lelki- és testilelki fenyítékekből. Testi fenyíték név alatt a böjtölést tisztelték meg, ami itt annyit jelentett, hogy a délelőtti rapport alkalmával a fél- vagy egésznapi élelmezési előirányzat törültetett a másnapi konyhai budgetből, a megbüntetett kárára, s a kincstár előnyére. Lelki fenyítéknek a szobaáristom, illetőleg pinczezug melancholicus, rideg homálya tartatott, a kiskatonai mosolygó philosophia felfogása szerint. A testi-lelki fenyíték czimén pedig az izmoskarú valóságos vagy tiszteletbeli káplárok által, a deliquens testéből úgyszólván a lelket is kisuhogtató bajvágás (rendesen hárommal megtoldott kétszer-,sőt egygyel megtoldott négyszer-annyi) volt ismeretes, sőt megrögzött csinytevőknél a büntetés szigorához még az a súlyosbító körülmény is járult, hogy a profesz helyett az óriási erejű szakács, vagy az intézet martiális trombitása, ki erőművész volt hajdan valami prágai műlovaglóban, lett executionális hatalomnak kirendelve. Mily büszke volt az az ifjú dalra, ki a tizenöt alatt (természetesen: vessző, s nem palcta) rendesen meg sem nyikkanván, ily súlyosbított katasztrófa tényezőjévé érdemesíttetett. Az ily kemény vitézek mindenike egy-egy Hédervári Kontnak tűnt fel a többi bajtárs előtt. Még a legkitűnőbb előmenetelő növendékek is azon voltak, hogy ne kerüljék ki e harmadfokú fenyítéket, mert szégyelték a »kisasszony« gúnynevet; sőt akadt oly vásott erkölcsű fiatal krieger, ki annyira megsóvárogta a vérkeresztelő által való hőssé avatást, hogy (mint egy híres altábornagy elnéző figyelemben részesülő örököse, nem érhetvén el másként czélját) egyszer csak minden apropós nélkül kapja magát, kiugrik a glédából és a front előtt jól megkardlapozza az ámultatában szóhoz sem jutó felügyelő altisztet. De voltak, ez apró herosok ellentétjeként, oly általános collegialis megvetés tárgyául szolgáló finnyás legénykék is, kik térdet hajtva esdtek megkegyelmeztetésért, s találkozott oly sajnálatraméltó gyászvitézecske (a fennemlitett nevelőházban két ily eset fordult elő), ki a fenyíték színhelyéül szolgáló másod emeleti vívóteremből az udvarra vetette magát s az álbecsészet nyomorékává sülyedt alá. E két eset másodika, melynek áldozata egy lengyel fiú lett, egy cs. kir. biztos kiküldését és a testi-lelki fenyíték megszorítását vonta maga után. Az elbánás, tán egyes cadet-iskolák s akadémiák kivételével, minden intézetben egyforma volt, egy-egy helyütt azonban, — mint pl. nálunk — a parancsnok túlzott szigora, hogy ne mondjam brutalitása, valódi fegyházi jelleget kölcsönze az intézetnek.Az az időbeli katonai nevelészet e spártai paedagogiai rendszer mentségéül azt hozta fel, hogy ide nem értve a katonai családokhoz tartozó fiuk egy részét, többnyire a legvásottabb ficzkókat küldik a katonaintézetekbe, s ezek irányában szelidebb eljárással nem igen lehetne boldogulni. Tudnivaló,hogy akkortájban a »stiftbe adlak« fenyegetés még a virgácsot sem respectálók előtt is valódi páni rettegést idézett elő. Nemcsak a szigor, hanem az életmód is spártai jellegű volt. Egész napon át nyitott ablakú, fűtetlen termekben való hálás; felkelés dob- vagy trombitaszóra, (mely zenekiséret ugyan közönyös lett volna ránk nézve, ha 5 órakor reggel nem történik) s a rögtön kiugrani vonakodó alól azonnal kirántatván a lepedő. Mosdás: hideg, szellős folyóson; óriás rézmedenczék félig befagyott csapjai alá dugatván ama elkényeztetett sybariták, kik 5° minusban jobban szeretik a kemenezét, mint a jeges vizű zuhatagot. Utána félóráig tartó »adjustirungvisite« az udvaron, oly czélból, hogy meleg köpenyegbe burkolt szolgálattevő főhadnagy úr meggyőződhessék arról, vájjon tisztára keféltettek-e a hidegtől vaczogó fogak, és tükörfényes-e gomb és csizma; szabály szerint nyitva,fésülve-e a haj, s hogy a rettenetesen didergő, kigombolt waffenrock alatt nincs-e egy fekete csontgombbal több vagy kevesebb a mellényen s nadrágon ? Élelmezésünk profontnál alig jobb kenyérből,s a kaszárnyáinál alig finomabb cantine-kosztból álla. Az a spártai fekete (rántott) leves! Hát még azok a kék foltok, mit a vivómester pallosa okozott Azok a nyakszirt tekerő s hátgerinczidomító tornagyakorlatok, mikről a mai, gyöngéden meghintáztatott tornászoknak alig van fogalmuk. De a torna- és lovaglási leczkék, kivált ez utóbbiak,napi foglalatosságaink legkedvesebb órái közé tartoztak, daczára, hogy a türelmetlen kapitány úr gyakrabban csipdeste meg a lovas czombját hosszú ostorával, mint az ok nélkül nem ficzkándozó szilaj paripát. De a vasár- és ünnepnapi hosszú templomparádéktól s a büntetésből való kirukkolásoktól 29 foknyi déli hőségben annál inkább rettegtünk. Aztán a rendes gymnasiumi tantárgyakon kivül az a sok abrichtungs,- exerzier,- manoevrit, feldrecht stb. »reglement«ok szóról-szóra kívánt, fejtörő magolása az elemi iskolák cathekismusainak mintájára. De a legnagyobb elégedetlenségre szolgáltatott alkalmat az a túlzott takarékosságra szoktatni kívánó intézkedés, hogy az intézet parancsnokánál őrzött zsebpénzeinkből hetenkint fél vagy esetleg egy pengőforintnál többet nem utalványoztak egy hétre, még a bécsi bankár vagy gazdagon nősült generális fiának sem. Szóval: személyes szabadságunk annyira korlátozva vola, mint egy várfogságra ítélt politikusé. De azért »urak« voltunk mi is —zeptemberben, a négyheti szünidő alatt. Szabad polgárok, ami ugyan nem nagy szó volt az akkori rendőri viszonyok között, de untig elég a mi kiskatonai korlátolt fogalmaink s szerény igényeinkhez képest. Jóllakhattunk egyébbel is, mint pl. fekete levessel, auflage nélküli paszulylyal s ágyulöveg keménységű, de sajnos, alig egy középszerű ökölnagyságu gombóczczal, mely egy pénteknapi böjti ebéd menüjét képezé. Szivarozhattunk, szüleink kegyes elnézéséből , legalább titokban, ami az uralkodó spitzli-rendszer mellett az intézetben nem igen sikerült. Kiséret nélkül barangolhattunk a különböző fővárosok utczáin szerteszét, mely szabadalom fölötti öröm a »freiherrn sind wir nun!« kezdetű dal ama reframejében: »Bald, ziehen wir dahin: Nach Mailand, Pest nnd Wien I« a »Vogelhaus« vasrácsozatait megingató harsány accordokban nyert tüntető élénk kifejezést. Eljárhattunk színházba, circusba, akire valami szilaj pony paripa várt türelmetlen tombolás közt (mint pl. az én csekélységemre is) az előre elsipolgathatta az intézetbeli énekelőadásaink programjához tartozó, kebeldagasztó hősi dalt Körnertől: »Steig edler Rapp' und bäume dich ; Dort winkt der Eichenkranz !« stb., melynek eléneklése igen apropós kíséretül szolgált valami alföldi agarászat, vagy csehországi kopóvadászat alkalmával a »hajh rá!« s »hallo«-kiáltások együttesének élénkítésére, emelésére. De hisz mindez semmi: ez a sok szabadalom egy iskolásgyerek, egy czivil gymnasista kiváltságai közé tartozik a vacatio idején. A katonanövendék nem volt diák otthon, nem kiskatona, kivált ha köpenyt vett fel, mely a vörösgalléros feketés-szürke kabáton a csillagokat helyettesítő sujtásokat eltakarta, különösen este, midőn a halványsárga selyemzsinóros sipkának még a bécsi Burg strázsája is úgy tisztelgett,mintha valódi aranyrózsa ékeskednék rajta. Mi igazi,mi valóságos harczosok, nagy katonák voltunk négy hétig (különösen a felsőbb osztálybeliek),nekünk udvarolni, nekünk — szeretni is szabadj volt! A bakancsos gefreiternek megvan a maga pesztonkája, a tüzérkáplárnak a maga Vestáliája, a főhadnagynak a maga csinos szivarárus-grácziája, az őrnagynak a maga strázsamesternéje, ki vele együtt avanzsírozott egy félszázadon át, az ezredesnek s generálisnak a maga cautióképes bankárkisasszonya vagy hamisságú baronesse-e, a pelyhedző bajusz első stádiumába lépő kiskatona »urlaubja« alatt pedig a pisze orrú szobacziczus vagy a gyermekballet valami tizennégy éves coriphaeája után sóhajtozik, kinek a zenekarhoz legközelebb eső számozott állóhelyről szórja nem ugyan a koszorút s virágot, hanem az érdek s utógondolat nélkül szerető növendék-ballerinák által édes mosolylyal s egy-egy tüzes tekintettel fogadott olcsó tapsokat. Az én szerelmem tárgya legalább egy piszeorru, szőkefürtü, rózsaarczú, kökényszemü kis ballerina volt, kit szabadságidőm utolsóelőtti napján pillanték meg először az újonnan épült Erzsébet téri színház valami balletelőadása alkalmával. A balletet két nap adták egymásután. Én látcsövemet, (persze, hogy már látcsövem is volt), le nem vettem róla, kivéve, amikor tapsoltam neki, s erre soló, ensemble egyaránt föllelkesített. Másnap egy rózsaszínű levélkét küldtem lakására, melyre meg sem várhattam a feleletet, mert még azon ese vissza kellett utaznom a stiftbe. Ez volt szerelme története. Tank réd, zatra. Adja isten, hogy a nemzet minél fényesebben róhassa le hazafiai elismerését azok iránt, kik 48-ban érette küzdöttek! Az országgyűlési szabadelvű párt körep. é. deczember hó 8-án délután 7 órakor értekezletet tart. Budapest, decz. 7. (A pénzügyminiszter, mint halljuk, holnap terjeszti a képviselőház elé az új kölcsön-törvényjavaslatot, melyet a pénzügyi bizottság már holnap délután, a szabadelvű párt értekezlete pedig holnap este tárgyalás alá fog venni. (A szabadelvű párt ma d. u. 4 órakor tartott értekezletén a kormányelnök előterjesztő a honvédek segélyezésére vonatkozó azon indítványt, mely általa a mai esti ülésben a képviselőház asztalára is letétetett. Az értekezlet az indítványt általános helyesléssel fogadta. A kormányelnök bejelente ezután az Örkényi lőtér tárgyában a kormányhoz intézett interpellációra holnap adandó válaszát. Előadta, hogy ez ügyben a delegációk elé nem a bevégzett tény került, hanem javaslat terjesztetett; hogy a lőtérnek alkalmas hely árára nem lehet a közönséges gazdasági viszonyok mérlegét alkalmazni , hogy ez ügy az illetékes alkotmányos factorok által már elintéztetett, a kormány által teendő további lépések szüksége semmi irányban nem forog fenn. Az értekezlet a választ tudomásul vette. Végül az elvben már elfogadott általános jövedelemadót-javaslat vétetett részletes tárgyalás alá. Többen — köztük Teleszky,Chorin — indítványozták, hogy a keresetadónál az új adó alá vonandó jövedelem az adónak ne 8-szorosa, hanem csak 6-szorosa után számíttassék, hogy az új adó alapját képező jövedelemből ne csak az állami adó, hanem a" törvényhatósági " községi pótadók is levonassanak stb. Az értekezlet a pénzügyminiszter felvilágosításai után a tvjavaslatot változatlanul elfogadta. (A honvédségi budget.) Lapunk azt jelenti, hogy tegnap a főparancsnok adtatusa számára előirányzott 11.000 frt, mely a pénzügyi bizottság által töröltetett, a honvédelmi miniszter azon nyilatkozatára, hogy azt a csapatoknál fogja megtakarítani, a megszavaztatott, de az említve nincsen, hogy az adlatus számára a főparancsnoksági czím alatt megszavazott 11.297 frt a kerületi parancsnokságok és csapatok részére előirányzott 5.511,600 frt 63 krból tettleg le is vonatott, mit ezennel helyreigazítunk. (A honvédelmi minisztérium a katonabeszállásolás s a térítési összegek ügyében hosszasabb rendeletet intézett a törvényhatóságokhoz. Minthogy az általános katonabeszállásolási törvény megalkotása, melyhez a megyék a kellő adatokat a múlt évben beszolgáltatták, az osztrák kormánynyal folytatott alkudozások alkalmával fölmerült akadályok miatt halasztást szenvedett: a honvédelmi miniszter felszólítja a törvényhatóságokat, hogy az 1875-ben a katonai lakbérekre, illetőleg visszatérítés czéljaira fordított összegekről részletes kimutatást terjeszszenek fel hozzá. A rendelet terjedelmesen felsorolja azon adatokat, melyek fölterjesztését a miniszter kívánja. (A heves-szolnok megyei szabadelvű párt) f. évi decz. 12. d. u. 5 órakor Egerben az önsegélyző egylet termében értekezletet tart, melyre a tagok számosan megjelenni kéretnek, az elnökség által. Az uzsora. — decz. 7. Egy idő óta elnémult a panasz az uzsora pusztításai fölött. Ki hinné, hogy e hallgatás a nyomornak megszűntét jelenti ? Aki nem tudja közvetlen értesülésből, hogy mennyi gazdaságot emészt föl mindegyre az uzsora országos csapása, anyagi viszonyainknak folytonos roszabbra fordultából is képes következtetni, hogy itt sem állott be javulás. A panasz elnémulása a reménytelenség, a csendes megadás jele. Mert szó folyt az uzsoráról bőven sajtóban és országgyűlésen; jó eszmék sem hiányoztak eme ragály miképi elfojtásáról ; de tett, társadalmi vagy állami cselekvény annyi sem emelkedett ki a sok szós tanács özönéből, a mennyi elegendő lenne csak egy csepp reményt is kelteni az uzsora által marczangoltak szívében. Nálunk már így a szokás, hogy akkor foglalkozunk egy-egy kérdéssel, mikor nem hogy égető, hanem már lángba borít egy egész vajont és amikor nincs elegendő erőnk a veszély megfékezésére. Mikor az 1873-diki nagy gazdasági csapások következtében az uzsora mindinkább felütötte fejét és falvak lakóit megtizedelte házban és földben, nagy volt a felháborodás a közvéleményben. A se