Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)

1875-12-08 / 281. szám

381. szftm. Budapest, Szerda, deczember 8.1875. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Ad­­enaeum-épület, A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 8 hónapra . . . 8 frt — kb. 8 hónapra ... 12 » — » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felillfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számu­tatik. 86. évi folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ­HIVATALBA 5 Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let küldendők, v. — Előfizetési felhívás az „PESTI NAPLÓ«-ra. Előfizetési árak: (reggeli és esti kiadás, 1­0/» legnagyobb iv és közgazdasági melléklet.) Egész évre...............24 frt Fél évre .........................12 frt Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra ’..... 2 frt. gpdF * Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló* szerk. a kiadó­ hivatala. Budapest, decz. 7. Politikai ténynek tekintsük-e a 48-diki honvédek orsz. segélyeztetését ? Elmondjuk-e azt, hogy Tisza Kálmánnak sikerült, a­minek megkísérlését gr. Andrássy nem találta oppor­­tunusnak ? Vagy egyszerűen helyeseljük, hogy Tisza Kálmán folytatja, a­mit gr. An­drássy megkezdett s nagyon indokoltnak, magától érthető dolognak tartjuk, hogy a 48-diki honvédek, a­kiknek segélyeztetését, nyugdíjazását az orsz. honvédsegélyegylet elhatározta, ez alap jövedelmeinek kimerül­tével, az állami pénztárból húzzák jövendőre illetményeiket? Az utolsó eljárást választjuk. Nem szó­lunk arról, hogy sokunknak a volt Deák­­pártban nehezére esett mindig, midőn e kér­désben megfelelőbbnek látszott a politikai opportunitás, mint a szív sugallataira hall­gatni. Nem emlékeztetünk arra sem, hogy ma ez ügyben kormány és törvényhozás némileg más viszonyok között van, mint a minőkkel a gr. Andrássy-kormány és a Deákpárt meg­küzdeni kénytelen volt. Egyszerűen consta­­táljuk, hogy a nemzet elodázhatlan köteles­sége lön gondoskodni arról, hogy a mű, mely gr. Andrássy min. elnöksége alatt társadalmi útón kezdetett meg, dugába ne dőljön s he­lyeseljük, hogy a kormány ez ügyre kiter­jesztő figyelmét és gondoskodását. Az orsz. honvédsegélyző - egylet által gyűjtött alap különben úgy sem tekinthető magánalapnak. Ez az alap idővel a mai hon­védség, illetőleg a magyar állam javára válik, s az állam bizonyos mérvben csak előlegez, midőn ma kipótolj­a az említett alap hiányait, hogy a 4­8-ki harczosok, kik segélyben része­sülnek,el ne veszítsék ama szerény illetékeket, melyekre immár kettős jogczimmel bírnak. Kormányok jönnek-mennek, tudozások múlnak és keletkeznek , de kormányról-kor­­mányra, törvényhozásról-törvényhozásra, s mondhatjuk, nemzedékről-nemzedékre száll a kegyelet a hősök iránt, kik a haza és alkot­mány ügyét védelmezők viharos csaták vé­res terein. Ez méltó a nemzethez. S ha jön nemzedék, mely azt mondja elődeinek : én a szabadság hőseiért nem ugyan többet, de más után cselekedhetem, mint ti, ki volna az, ha hazafi, hogy ne egyedül a tettre tekintsen, melynek jelentősége nem szorul magyará­­ n kisebb városok kérdése. A belügyminiszter által előterjesztendő javas­latra vonatkozólag helyet adunk Molnár Antal orsz. képviselő­­. barátunk következő felszólalásának, ré­szünkről megjegyezve, hogy a városok eltörlésére nézve a lélekszámot mi sem tekinthetjük egyedül mérvadó szempontnak, az ügyről különben érdemle­gesen akkor nyilatkozunk, ha a belügyminiszter ja­vaslatának részleteit is ismerjük: — decz. 6. A lét vagy a nem lét nagy kérdése előtt áll a kisebb városok törvényhatósági önálló­sága. Csak napok választanak még el azon törvényjavaslat előterjesztésének időpontjától, mely egy csapással ki akarja rekeszteni Ma­gyarország külön municipiumainak díszes sorából azon városokat, melyeknek falai közt tizenkét­ezer embernél kevesebb találja fel otthon­át. Mélyen átérzett aggodalmakkal né­zünk eléje a kormány ezen előterjesztésének, s mert tudjuk, mennyi nehézségbe ütközik egy benyújtott törvényjavaslat lényeges részei­nek módosítása, nem véljük idő előttinek aggo­dalmaink nyilvánítását már ma, mielőtt még megtette volna a törvényjavaslat a belügymi­nisztérium irodáiból kivezető végzetes lépést. Mindazon városok, melyek lakosságának száma mögötte marad a tizenkét ezernek, el­vesztik törvényhatósági különállásukat. Így hangzik a törvényjavaslat kérlelhetlen szigo­­rúságú alapeszméje; ez a fegyver, melynek éle a városok jelentékeny számának készül kioltani municipális életét. Helyese, igazságos­ ezen alapeszme? Elfogadható-e az említettük rideg számtétel a városok törvényhatósági életképessége mér­tékének ? Létezik-e jogosult szempont, mely­ből ezen mérték választását indokolni le­hetne ? Meggyőződésünk mindezen kérdés­ekre határozott n­e­m­mel válaszol. Miért kell megszüntetni a városok egy részé­nek municipális önállóságát ? Az egyedül helyes fe­lelet e kérdésre csak ez lehet, mert nem bír­ják a külön törvényhatóság fenntartá­sának anyagi és szellemi feltételeit. E feltételek jelen, vagy távolléte pedig egészen független a lakosság számarányától. Nem hozható fel plausibilis érv az oly kisebb városi törvényhatóságok megszüntetése ellen, melyek csakis lakosságuknak tetemes, olykor majdnem elvi­­selhetlen ravatalokkal való megterhelése útján ké­pesek fenntartani az önálló municipium költséges apparátusát. Épen most, midőn az állam újabban kénytelen polgárainak adóképességéhez appellálni, valóban indikálva van az adózók egy részénél legalább a fölötte magas ravatalok terhének mérsék­lése. S az oly kisebb város, melynek polgárai kézzel fogható előnyét tapasztalandják a beállott változás­nak, elégületlenség nélkül, sőt meglehet örömmel bele fog nyugodni kétes értékű municipális önállósá­gának elvesztésébe. Nem küzdhetni alapos argumentumokkal az oly városi municipiumok beolvasztása ellen sem, me­lyekben épen nem, vagy aránylag felette csekély szám­mal található a tulajdonképeni városi — kereskedő, iparos és értelmi foglalkozásból élő — elem, melyek lakossága úgy foglalkozásának neménél, mint a városi közszellem hiányánál fogva semmi vesztesé­get sem lát abban, ha összekapcsoltatik a környező megyével, melyhez életviszonyai úgyis az érdekeknek ezer szálaival fűzik. Amott anyagi, itt szellemi feltételei hiányzanak a külön municipium fenntartásának. S mindkét eset­ben csaknem teljes biztonsággal állíthatni, hogy a beolvasztás javítani fogja a közigazgatást is, mely­nek mily irányban leendő átalakulására nézetünk sze­rint döntő súly fektetendő a városi municipiumok fenntartása vagy megszüntetése kérdésének concret alkalmazásánál. Egészen más az oly kisebb városok helyzete, melyek nagyobb községi vagyonnal rendelkeznek, s annak jövedelméből a polgárok minden megterhelte­­tése nélkül fedezhetik az önálló municipium szükség­letét. Az oly városoké, melyeknek lakossága csak­nem kizárólag ipart, kereskedést, szellemi foglalko­zást űz, melyekben a megyei érdekekkel semmi összefüggésben sem álló, sőt azokkal ellentétesnek nevezhető köre az érdekeknek fejlődött ki s vert egy tollvonással ki nem irtható gyökereket. A­z oly városokat, melyekben az anyagi és szel­lemi önállóság e feltételei együtte­sen feltalálhatók, megfosztani municipális tételektől csak azért, mert lakosaik száma nem éri esetleg föl a 12.000-et, meg­győződésünk szerint egy árva gondolattal sem iga­zolható, igazságtalan, méltánytalan, ez eltévesztett s a közigazgatás jövője szempontjából felette káros eljárás volna. Az ily városok mindenek előtt nagyobb vagyo­nuknak megfelelő adójuk által kompensálják az ál­lamot a központi kiadásokból recjük eső csekély ré­szecskéért. Polgáraikra nézve viszont kedvessé, me­leg ragaszkodásuk s érdeklődésök tárgyává tudják tenni a municipális önállóságot, melynek fenntartása semmi teherrel sem nehezedik vállaikra. Igazságos-e, méltányos e, hogy épen most, midőn az állam újabb adót ró polgáraira, e városok ne csak a nagyobb vagyonuknak megfelelő jelentéke­nyebb adóterhet viseljék, hanem ráadásul még tör­vényhatósági önállóságuktól is megfosztassanak. Igaz­ságos-e, méltányos-e, hogy e városok lakosai ne csak az új állami adóteher viselésére kényszeríttessenek, hanem megfosztva municipális önállóságuktól, mely­nek fenntartása mi áldozatukba sem került, a rájuk nézve egészen idegen megyei érdekekért p­ó­t­a­d­ó­k fizetésére is rászoríttassanak. Czélszerű-e, opportu­­nus-e felszítani bennök az elégületlenség lángját, ki­irtani belőlük a közügyek iránti érdeklődést, elnyom­ni befolyásukat a közügyek vezetésére ? S talán a közigazgatás javításáért történnék mindez ? Koránt sem. A nagyobb vagyonú s túlnyo­­mólag városi elemek által lakott kisvárosok, birtoká­ban az önálló municipium anyagi és szellemi felté­teleinek, rendszerint jó közigazgatást tudnak fenn­tartani. S ha volna is némelyiküknek e tekintetben fogyatkozása, a javítást egészen más irányban kel­lene keresni, s beolvasztásuk mindig »pejor medicina morbo« lenne. Az önállóság megsemmisítése a vagyonos­, kellő intellectuális erővel rendelkező s jól adminis­­trált kis városokat idegen elemek uralkodó befolyása alá helyezné; polgáraikat, kik addig minden költség nélkül élvezték a jó városi administratiót, sú­lyos pótadók árán ismertetné meg a szükségleteik iránt érzékkel nem bíró megyei közigazgatással, s városi vagyonuk kezelésébe a dolgok természet­szerű folyománya szerint előbb utóbb idegen ele­meknek engedne döntő befolyást. S miért történjék meg mindez ? A felelet igen egyszerű. Csak azért, mert az illető városok lakosai­nak száma kevesebb tizenkét ezernél! Ám olvasztassanak be a megyékbe az oly ki­sebb városok, melyek lakossága összeroskad az ön­álló municipium nagy terhei alatt. Ám tétessék — ha úgy tetszik — ily irányú experimentatio tárgyává minden oly város, melynek közigazga­tási állapota alapos kifogások alá eshetnék. — De az igazság, méltányosság és politikai eszélyesség követeli, s az állam jól felfogott érdekei megkívánják, hogy a nagyobb vagyonnal biró s túlnyomólag vá­rosi — iparos, kereskedő és szellemi foglalkozást űző­­ elemek által lakott városok, melyek nemcsak bírják az önállóság anyagi és szellemi feltételeit, de polgá­raik minden megterheltetése nélkül s élénk részt ve­­vése mellett jó administratiót tartanak fenn, mu­nicipális önállóságukban meghagyassanak, még ha lakosaik száma kisebb is tizenkét ezernél! Óhajtjuk, hogy ily alapon szerkesztett törvény­­javaslatot tegyen le a kormány a ház asztalára. Bár­minő legyen azonban törvény­javaslata, meg vagyunk győződve róla, hogy a törvényhozás retortái­­ból csakis ily irányú törvény kerülhet ki. Salus publica suprema lex. Elismertük, s meghajlottunk előtte, midőn a bíróságok szá­mának apasztását a pénzügyi kényszerhely­zet rideg parancsszavával indokolták. Elis­merjük, s meghajlunk előtte mindig, vala­hányszor nagy állami érdekek nevében köve­telnek áldozatokat jogosult helyi érdekektől. Elismerjük, s meghajlunk előtte épen most, midőn a pénzügyminiszter arra szólítja fel a nemzet képviselőit, hogy az adóteher nagy­mérvű emelését vigyék haza adózási képes­ségükben nagy mér­vűleg megfogyatkozott választóiknak. Az állam legfőbb életérdekeinek, a nem­zeti önállóság létalapjainak biztosításához minden lehető áldozattal járulni habozás és késedelem nélkül valának mindenha készek a nemzet képviselői. S nincs kétségünk az iránt, s épen az képezi államiságunk biztosí­tékainak legfőbbjét,­­ hogy készek lesznek erre a jövőben is. A haza igaz szeretetének kötelme azon­ban az állam, a nemzet nagy érdekei­nek védelmét is felöleli. S az or­szág méltán megvárhatja a törvényalkotó munkára választott fiaitól, hogy erélyük az országos érdekek védelmében ne legyen ki­sebb készségüknél a hazáért hozandó áldoza­tokra. Hogy csak oly »lex«-ek alkotásához járuljanak, melyekből valóban »salus« a ke­letkezik a honnak. Hogy ne adják beleegye­zésüket oly legislativ experimentatiókhoz, melyek az államélet fontos tényezőire gya­korolnának igen káros hatást, melyek a leg­jogosultabb helyi érdekeknek az államérdek legcsekélyebb előmozdítása nélkül életerét metszenék át, s az állam polgárainak tetemes részét képtelenné tennék azon fokozódó igé­nyek kielégítésére, melyeket hazánk jelen helyzete irányukban támaszt. Dr. MOLNÁR ANTAL. ..ZBSB................... .............. A „Pesti Napló” tárczája. A „stiftből” (Egy volt kiskatona elbeszélése a katonai nevelésről.) I. Nem a »Bánk-Bán« koszorús költőjének egyik apró epigonjáról akarok szólani, ki a tragoediák cob­urnusában saját vékony hangján erőlködik agyon­­menydörögni a zivatart. Nem Nagy Sándor vagy I. Napóleon, e kis termetű, de híres hadvezérek valami legújabban kigondolt aventureje képezi »régi időkbe való visszaborongásaim« tárgyát. Nem is a stratéga ifjú X. ur Bécsben viselt dolgairól történik emléke­zés ; hisz ő daczára, hogy szintén »parvi corporis«, sarkából ki nem forgatta a hadügyi budgetet Sem a delegatió többi apró Quintilius Vámjairól, kiket hála fejében, hogy hősi elszántsággal leszavazni en­gedek magukat, még a »Hermannschlacht« alkalmi előadásával boszantottak a Laube-szinházban. Miattam nyugodhatnak mindannyian babér­jaikon ! ... Hanem elbeszélek egyetmást ama körülsán­­czolt, s a kevés beavatottakon kivül mások által alig ismert katonai kis­világnak a tárczairók által eddig még ki nem aknázott »rejtelmeiből«, mely kis­ világ annak idején »stift« név alatt volt ismeretes s mely­nek polgárait kiskatona czimmel tisztelték meg a czivilisták, megkülönböztetésül az akkori cs. kir. szá­razföldi és tengeri hadsereg nagy katonáitól. Az ötvenes évek elején magam is ilyen stift, a k­i »katonai felső­ tanintézet«, növendéke voltam. Mi kiskatonák, fiatal korunk daczára, lettünk volna a város »jurátusai«, ha következetes szigo­rúsággal zárva nem tartanak az intézet falai közt. Magukban még a 15—16 éves felsőbb osztály­belieknek sem volt szabad kijárniok, sétálni in corpore mentünk, osztályonként, s ha valakinek rokona vagy ismerőse akadt a városban, azt csak úgy volt szabad meglátogatnia, ha szépen eljöttek érte, s aztán hazaküldték, megbízható cselédek ál­tal, mint valami jól őrzött kisasszonyt. A­ki önkényt elhagyta a nevelő­házat, vagy a­kit csak a kapun, kerten, illetőleg az exerzierplatzon kívül értek, az ugyan főbe nem lövetett, de mint desertor a leg­szigorúbb büntetésben részesült. Ez a büntetés pedig állott: testi-, lelki- és testi­lelki fenyítékekből. Testi fenyíték név alatt a böjtö­lést tisztelték meg, a­mi itt annyit jelentett, hogy a délelőtti rapport alkalmával a fél- vagy egésznapi élelmezési­ előirányzat törültetett a másnapi konyhai budgetből, a megbüntetett kárára, s a kincstár elő­nyére. Lelki fenyítéknek a szobaáristom, illetőleg pinczezug melancholicus, rideg homálya tartatott, a kiskatonai mosolygó philosophia felfogása szerint. A testi-lelki fenyíték czimén pedig az izmoskarú való­ságos vagy tiszteletbeli káplárok által, a deliquens testéből úgyszólván a lelket is kisuhogtató b­a­j­vá­gás (rendesen hárommal megtoldott kétszer-,sőt egy­­gyel megtoldott négyszer-annyi) volt ismeretes, sőt megrögzött csinytevőknél a büntetés szigorához még az a súlyosbító körülmény is járult, hogy a pro­fesz helyett az óriási erejű szakács, vagy az intézet mar­­tiális trombitása, ki erőművész volt hajdan valami prágai műlovaglóban, lett executionális hatalomnak kirendelve. Mily büszke volt az az ifjú dalra, ki a tizenöt alatt (természetesen: vessző, s nem palcta) rende­sen meg sem nyikkanván, ily súlyosbított katasz­trófa tényezőjévé érdemesíttetett. Az ily kemény vitézek mindenike egy-egy Hédervári Kontnak tűnt fel a többi bajtárs előtt. Még a legkitűnőbb elő­menetelő növendékek is azon voltak, hogy ne ke­rüljék ki e harmadfokú fenyítéket, mert szégyelték a »kisasszony« gúnynevet; sőt akadt oly vásott er­kölcsű fiatal krieger, ki annyira megsóvárogta a vér­keresztelő által való hőssé avatást, hogy (mint egy híres altábornagy elnéző figyelemben részesülő örö­köse, nem érhetvén el másként czélját) egyszer csak minden apropós nélkül kapja magát, kiugrik a glé­­dából és a front előtt jól megkardlapozza az ámulta­­tában szóhoz sem jutó felügyelő altisztet. De voltak, ez apró herosok ellentétjeként, oly általános collegialis megvetés tárgyául szolgáló fin­­­nyás legénykék is, kik térdet hajtva esdtek megke­­gyelmeztetésért, s találkozott oly sajnálatraméltó gyászvitézecske (a fennemlitett nevelőházban két ily eset fordult elő), ki a fenyíték színhelyéül szolgáló másod emeleti vívóteremből az udvarra vetette ma­gát s az álbecsészet nyomorékává sülyedt alá. E két eset másodika, melynek áldozata egy lengyel fiú lett, egy cs. kir. biztos kiküldését és a testi-lelki fenyíték megszorítását vonta maga után. Az elbánás, tán egyes cadet-iskolák s akadé­miák kivételével, minden intézetben egyforma volt, egy-egy helyütt azonban, — mint pl. nálunk — a parancsnok túlzott szigora, hogy ne mondjam bruta­litása, valódi fegyházi jelleget kölcsönze az intézet­­nek.Az az időbeli katonai nevelészet e spártai paeda­­gogiai­ rendszer mentségéül azt hozta fel, hogy ide nem értve a katonai családokhoz tartozó fiuk egy részét, többnyire a legvásottabb ficzkókat küldik a katona­intézetekbe, s ezek irányában szelidebb el­járással nem igen lehetne boldogulni. Tudnivaló,hogy akkortájban a »stiftbe adlak« fenyegetés még a virgácsot sem respectálók előtt is valódi páni rettegést idézett elő. Nemcsak a szigor, hanem az életmód is spártai jellegű volt. Egész napon át nyitott ablakú, fűtetlen termekben való hálás; felkelés dob- vagy trombita­szóra, (mely zenekiséret ugyan közönyös lett volna ránk nézve, ha 5 órakor reggel nem történik) s a rögtön kiugrani vonakodó alól azonnal kirántatván a lepedő. Mosdás: hideg, szellős folyóson; óriás réz­­medenczék félig befagyott csapjai alá dugatván ama elkényeztetett sybariták, kik 5° minusban jobban szeretik a kemenezét, mint a jeges vizű zuhatagot. Utána félóráig tartó »adjustirungvisite« az udvaron, oly czélból, hogy meleg köpenyegbe burkolt szolgálat­­tevő főhadnagy úr meggyőződhessék arról, vájjon tisz­tára keféltettek-e a hidegtől vaczogó fogak, és tükörfé­­nyes-e gomb és csizma; szabály szerint nyitva,fésülve-e a haj, s hogy a rettenetesen didergő, kigombolt waffen­­rock alatt nincs-e egy fekete csontgombbal több vagy kevesebb a mellényen s nadrágon ? Élelmezé­sünk profontnál alig jobb kenyérből,s a kaszárnyáinál alig finomabb cantine-kosztból álla. Az a spártai fe­kete (rántott) leves! Hát még azok a kék foltok, mit a vivómester pallosa okozott Azok a nyakszirt tekerő s hátgerinczidomító tornagyakorlatok, mikről a mai, gyöngéden meghintáztatott tornászoknak alig van fogalmuk. De a torna- és lovaglási leczkék, ki­vált ez utóbbiak,napi foglalatosságaink legkedvesebb órái közé tartoztak, daczára, hogy a türelmetlen ka­pitány úr gyakrabban csipdeste meg a lovas czomb­­ját hosszú ostorával, mint az ok nélkül nem ficzkán­­dozó szilaj paripát. De a vasár- és ünnepnapi hosszú templomparádéktól s a büntetésből való kirukkolá­­soktól 29 foknyi déli hőségben annál inkább ret­tegtünk. A­ztán a rendes gymnasiumi tantárgyakon ki­vül az a sok abrichtungs,- exerzier,- manoevrit­, feld­recht stb. »reglement­«ok szóról-szóra kívánt, fejtörő magolása az elemi iskolák cathekismusainak mintá­jára. De a legnagyobb elégedetlenségre szolgáltatott alkalmat az a túlzott takarékosságra szoktatni kí­vánó intézkedés, hogy az intézet parancsnokánál őr­zött zsebpénzeinkből hetenkint fél vagy esetleg egy pengőforintnál többet nem utalványoztak egy hétre, még a bécsi bankár vagy gazdagon nősült generális fiának sem. Szóval: személyes szabadságunk annyira korlátozva vola, mint egy várfogságra ítélt poli­tikusé. De azért »urak« voltunk mi is —­zeptemberben, a négyheti szünidő alatt. Szabad polgárok, a­mi ugyan nem nagy szó volt az akkori rendőri viszonyok között, de untig elég a mi kiskatonai korlátolt fogalmaink s szerény igényeinkhez képest. Jóllakhattunk egyébbel is, mint pl. fekete levessel, auflage nélküli paszulylyal s ágyulöveg keménységű, de sajnos, alig egy közép­szerű ökölnagyságu gombóczczal, mely egy péntek­napi böjti ebéd menüjét képezé. Szivarozhattunk, szüleink kegyes elnézéséből , legalább titokban, ami az uralkodó spitzli-rendszer mellett az intézet­ben nem igen sikerült. Kiséret nélkül barangolhat­tunk a különböző fővár­osok utczáin szerteszét, mely szabadalom fölötti öröm a »freiherrn sind wir nun!« kezdetű dal ama refram­ejében: »Bald, ziehen wir dahin: Nach Mailand, Pest nnd Wien I« a »Vogelhaus« vasrácsozatait megingató harsány accordokban nyert tüntető élénk kifejezést. Eljárhat­tunk színházba, circusba, a­kire valami szilaj pony paripa várt türelmetlen tombolás közt (mint pl. az én csekélységemre is) az előre elsipolgathatta az in­tézetbeli énekelőadásaink programjához tartozó, ke­beldagasztó hősi dalt Körnertől: »Steig edler Rapp' und bäume dich ; Dort winkt der Eichenkranz !« stb., melynek eléneklése igen apropós kíséretül szol­gált valami alföldi agarászat, vagy csehországi ko­póvadászat alkalmával a »hajh rá!« s »hallo«-kiál­­tások együttesének élénkítésére, emelésére. De hisz mindez semmi: ez a sok szabadalom egy iskolásgyerek, egy czivil gymnasista kiváltságai közé tartozik a vacatio idején. A katonanövendék nem volt diák otthon, nem kiskatona, kivált ha köpenyt vett fel, mely a vörösgalléros feketés-szürke kabáton a csillagokat helyettesítő sujtásokat eltakar­ta, különösen este, midőn a halványsárga selyemzsi­­nóros sipkának még a bécsi Burg strázsája is úgy tisztelgett,mintha valódi aranyrózsa ékeskednék rajta. Mi igazi,mi valóságos harczosok, nagy katonák voltunk négy hétig (különösen a felsőbb osztálybeliek),nekünk udvarolni, nekünk — szeretni is szabadj volt! A bakancsos gefreiternek megvan a maga pesztonkája, a tüzérkáplárnak a maga Vestáliája, a főhadnagynak a maga csinos szivarárus-grácziája, az őrnagynak a maga strázsamesternéje, ki vele együtt avanzsírozott egy félszázadon át, az ezredesnek s generálisnak a maga cautióképes bankárkisasszonya vagy hamis­­ságú baronesse-e, a pelyhedző bajusz első stádiumá­ba lépő kiskatona »urlaubja« alatt pedig a pisze orrú szobacziczus vagy a gyermekballet valami tizen­négy éves coriphaeája után sóhajtozik, kinek a zenekarhoz legközelebb eső számozott állóhely­ről szórja nem ugyan a koszorút s virágot, ha­nem az érdek s utógondolat nélkül szerető nö­­vendék-ballerinák által édes mosolylyal s egy-egy tüzes tekintettel fogadott olcsó tapsokat. Az én szerelmem tárgya legalább egy piszeorru, szőke­­fürtü, rózsaarczú, kökényszemü kis ballerina volt, kit szabadságidőm utolsóelőtti napján pillanték meg elő­ször az újonnan épült Erzsébet téri színház valami balletelőadása alkalmával. A balletet két nap adták egymásután. Én lát­csövemet, (persze, hogy már látcsövem is volt), le nem vettem róla, kivéve, a­mikor tapsoltam neki, s erre soló, ensemble egyaránt föllelkesített. Másnap egy rózsaszínű levélkét küldtem lakására, melyre meg sem várhattam a feleletet, mert még azon ese vissza kellett utaznom a stiftbe. Ez volt szerelm­e története. T­a­n­k r­é­d, zatra. Adja isten, hogy a nemzet minél fénye­sebben róhassa le hazafiai elismerését azok iránt, kik 48-ban érette küzdöttek! Az országgyűlési szabadelvű párt kö­re­p. é. deczember hó 8-án délután 7 órakor értekezletet tart. Budapest, decz. 7. (A pénzügyminiszter,­ mint hall­juk, holnap terjeszti a képviselőház elé az új k­ö­l­­c­s­ö­n-törvényjavaslatot, melyet a pénzügyi bizott­ság már holnap délután, a szabadelvű párt értekez­lete pedig holnap este tárgyalás alá fog venni. (A szabadelvű párt­ ma d. u. 4 óra­kor tartott értekezletén a kormányelnök elő­terjesztő a honvédek segélyezésére vonatkozó azon indítványt, mely általa a mai esti ülésben a képvise­lőház asztalára is letétetett. Az értekezlet az indít­ványt általános helyesléssel fogadta. A kormányelnök bejelente ezután az Örkényi lőtér tárgyában a kormányhoz intézett interpellációra holnap adandó válaszát. Előadta, hogy ez ügy­ben a delegációk elé nem a bevégzett tény ke­rült, hanem javaslat terjesztetett; hogy a lőtér­nek alkalmas hely árára nem lehet a közönséges gazdasági viszonyok mérlegét alkalmazni , hogy ez ügy az illetékes alkotmányos factorok által már elin­­téztetett,­­ a kormány által teendő további lépések szüksége semmi irányban nem forog fenn. Az érte­kezlet a választ tudomásul vette. Végül az elvben már elfogadott általános jö­­vedelemadót-javaslat vétetett részletes tárgyalás­ alá. Többen — köztük Teleszky,Chorin — indítványozták, hogy a keresetadónál az új adó alá vonandó jövede­lem az adónak ne 8-szorosa, hanem csak 6-szorosa után számíttassék, hogy az új adó alapját képező jövedelemből ne csak az állami adó, hanem a" tör­vényhatósági " községi pótadók is levonassanak stb. Az értekezlet a pénzügyminiszter felvilágosításai után a tvjavaslatot változatlanul elfogadta. (A honvédségi budget.) Lapunk azt jelenti, hogy tegnap a főparancsnok adtatusa számára előirányzott 11.000 frt, mely a pénzügyi bizottság által töröltetett, a honvédelmi miniszter azon nyilatkozatára, hogy azt a csapatoknál fogja megtakarítani, a megszavaztatott, de az említve nin­csen, hogy az adlatus számára a főparancsnoksági czím alatt megszavazott 11.297 frt a kerületi parancs­nokságok és csapatok részére előirányzott 5.511,600 frt 63 krból tettleg le is vonatott, mit ezennel helyre­igazítunk. (A honvédelmi minisztérium­ a katonabeszállásolás s a térítési összegek ügyében hosszasabb rendeletet intézett a törvényhatóságok­hoz. Minthogy az általános katonabeszállásolási tör­vény megalkotása, melyhez a megyék a kellő adato­kat a múlt évben beszolgáltatták, az osztrák kormány­nyal folytatott alkudozások alkalmával fölmerült akadályok miatt halasztást szenvedett: a honvédelmi miniszter felszólítja a törvényhatóságokat, hogy az 1875-ben a katonai lakbérekre, illetőleg visszatérítés czéljaira fordított összegekről részletes kimutatást terjeszszenek fel hozzá. A rendelet terjedelmesen fel­sorolja azon adatokat, melyek fölterjesztését a minisz­ter kívánja. (A heves-szolnok megyei sza­badelvű p­á­r­t) f. évi decz. 12. d. u. 5 órakor Egerben az önsegélyző egylet termében értekezletet tart, melyre a tagok számosan megjelenni kéretnek, az elnökség által. Az uzsora. — decz. 7. Egy idő óta elnémult a panasz az uzsora pusztításai fölött. Ki hinné, hogy e hallgatás a nyomornak megszűntét jelenti ? A­ki nem tudja közvetlen értesülésből, hogy mennyi gazdaságot emészt föl mindegyre az uzsora országos csapása, anyagi viszonyainknak folytonos roszabbra fordultából is képes kö­vetkeztetni, hogy itt sem állott be javulás. A panasz elnémulása a reménytelenség, a csen­des megadás jele. Mert szó folyt az uzsoráról bőven sajtóban és országgyűlésen; jó eszmék sem hiányoztak eme ragály miképi elfojtásá­ról ; de tett, társadalmi vagy állami cselek­­­vény annyi sem emelkedett ki a sok szó­s tanács özönéből, a mennyi elegendő lenne csak egy csepp reményt is kelteni az uzsora által marczangoltak szívében. Nálunk már így a szokás, hogy akkor foglalkozunk egy-egy kérdéssel, mikor nem hogy égető, hanem már lángba borít egy egész vajont és a­mikor nincs elegendő erőnk a veszély megfékezésére. Mikor az 1873-diki nagy gazdasági csapások következtében az uzsora mindinkább felütötte fejét és falvak lakóit megtizedelte házban és földben, nagy volt a felháborodás a közvéleményben. A se­

Next