Pesti Napló, 1876. január (27. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-01 / 1. szám

Budapest, Szombat, január 1.1871f. 1. szám, 27. évi folyam. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szélsőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal : Barátok­ tere, Athenaeum- ép­ít. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési inz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a ki­adó-hivatalin intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 írt — kr. Az esti kiadás postai különk­üldéséért felüülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bárm ily napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetéseit szintúgy mint előfizetések pesti OS Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ 1876-dik folyamára A »Pesti Napló« 1876-ban huszon­ötödik évfolyamába lép. Az eddigi szerkesztőséghez a folyó év for­mában is több kitűnő új erő csatlakozott, s lapunk politika tartalmán kívül a közgazdasági rovatra is oly nagy figyelme fordítunk, hogy az ma mind mennyiségre, mind minőségre ízve, a ma­gyar journalistikában páratlanul áll. Tárczánk jövőre is, egyéb közleményeket kivül, regé­nyeket is tartalmaz és pedig új regényeink kelését január 1 -sején kezdjük meg, hogy azokat minden előfijtőnk csonkí­­tatlanul megkapja. Ajánljuk lapunkat a magyar olvasó-köönség párto-1 qcého Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, 11/2 legnagyobb év és közgazdasági melléklet) Egész évre ........ 21 frt. Pél évre....................... IS frt. Negyed évre............................. .frt. Egy hónapra............................. J frt. Az előfizetés Budapestre a »Pesti Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épilet) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s­iadó-hivatala. Budapest, decz. 31. Elmúlt időt ne panaszoljon az, kinek az élet jövendőt parancsol. Keressen kötelessé­get magának, ki tud kötelességet teljesitni. Nincs ember, ki a kötelesség áldását nélkü­lözné, s ha van olyan, ki a legszivesebben elmulasztja, mit tenni tartozik, az,­ha jó sors­ban él, méltatlan erre s­za roszban, méltatlan jobb szerencsére. Törni elő­re a haladás utján nemes ösz­tön s hasznos igyekezet.. Egyesnek az s a köznek nem kevésbé. Az államok és népek élete olyan, mint a körfutamu tengerfolyam; hatalmas medre nincs elválasztva a többi tengertől, szine, habja nem más, mint az óceáné, melyben az ár halad, s a folyam fu­tását szem észre nem veszi, a hatalmas víztö­meg mintha állna s még is szünetlen hajt és hajtatik s mindenik csöppje mozog az egész­szel, így a nemzetek élete azonosnak tetszik magával minden korszakon keresztül , s a mely eszme hóditólag fölmerül a világrész­ben, az keresztül hatja a legeltérőbb nemze­teket sorba; de ezért minden állam népe ösz­­szefoglalva külön uton halad az egészben s az irány, melyet követ, elragadja minden pol­gárát, befolyásolja az egyesek tettét s gon­dolkozását és a legkitűnőbbek, legtörekvőb­bek csak azon irányban törnek előre mások felett, melyet az egész nemzet félig tudva és félig öntudatlan követ magától. Magyarország nemzete évről-évre, mond­hatjuk évtizedek óta vágyik s halad a nyu­­gati civilisatióban. Lassan, nehezen küzdve gyöngeséggel, belső és külső akadályok ellen jutunk odább, némelykor vakmerőn szökve, ha kedvező szelek segítnek, többnyire reny­hén s mintegy utat fúrva az ellenáramlatok gátló hatalmán. Távol vagyunk a czéltól, mégsem oly távol, mint mikor Vörösmarty énekelte: »Nem magyar a magyar, elfordult természete ; méltó Hogy hamar elveszszen, mert lennie szégyen ezentúl. Mért lakozunk mink itt ? haj, mért hoztak ki apáink A fövenyországból ? Ott nyomorodva ha fává, Ha darabos kővé változtunk volna, örökké Rejtve valánk , most ennyi világ nem nézne szemünkbe. Nem látná, hogyan elmaradunk a többi nemektől. A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná, E gyönyörök kertjét ínségnek puszta helyévé.« Nem; az ország és a nemzet haladott a polgárisodásban sokat, nagyot; s ha nem ál­lunk is ott, a mely fokon más nemzetek nálunk­nál boldogabbak műveltségben s gazdagab­bak javakban: a magyar sokat képezte magát s a parlag földet, mely e nemzedékre gondta­lanabb apáktól átöröklött. A civilizált világ intézményei átültettettek: ott a parliament s a minisztérium franczia s angol minták után készített alkotmánynyal; itt az elterjedt sajtó sok ezernyi ivén közismereteket széthordva; vasút jár ott, hol az ökrösszekér üresen sem birt a kátyúban haladni, s az iskolákban sok ezer tanár iparkodik a gyermeket művelni. A nemzet elkezd divatossá lenni a fővároson kívül is, s a csint nem pusztán nagy urak la­kása őrzi, és az őseredeti durvaság nem vir­tus többé, de nevetség tárgya. Hanem mert rosz idők és nagy hibák vagyoni hanyatlást hoztak reánk, az elszegé­nyedésnek érzete reactiót szült a műveltség ellen. A tudatlanság és az indulat a tudo­mánynak tulajdonítja a bajt, mely onnét van, hogy elég tudomány s kellő szakismeret nem volt található Magyarországon, mikor önálló­ságát visszanyerte. A parasztszellem felágas­kodik s elméletnek csúfolja a tanulmányt, melyet, mert nem ért, nem is becsül. A kö­zépszerűség terpeszkedik s csekély ösmeretét, mit disputából s újságokból merített, nagyra véli s a közvetlen tapasztalásnak ilyen idők­ben bő nyomorúságából adatokat szed össze s megtámadja s elitéli a magasabb törekvést. Párt is támadt, mely a reactiót zászlóra tűzte , a magyar nemzetnek állami s culturai civi­­lisatióját, mint költséges s haszontalan »ked­­vencz eszméket«, nyíltan proscribálja. De ve­­szélyes a nálánál az ellenkező irányú, de ha­sonló szellemű törekvés, mely a szabadelvű pártban magában ütött sátort s képez pártot. Az ázsiai politikusok mérkőzése az európaiak­kal — ez a főellentét, mely mostanában a ha­zában s a kormánypártban, a kormány körül s a kormány keblében minden kérdés körül mutatkozik. E szellem a jog codificatióját gyanús szemmel kiséri; a közigazgatást rosznak be­ismeri, de reformálni csak úgy szeretné, hogy az a régi 48 óta meghaladott ala­pokra visszavezettessék; a vasutak iránt el­lenszenvvel viseltetik s azok csatlakozásainak kiépítését és üzleti felszerelését újabb tehernek tekinti; minden embert ki­közlekedési vagy részvényvállalatnál igazgató vagy tanácsos, az állam, és a közönség rovására élő lelkiis­meretlen üzém­ek elitél; e szellem nem érti a kereskedést s a kereskedőt valamint a mun­kást, az ügyvédet, a tanárt, az írót, a hivatal­nokot nem képes megbecsülni, mert hold föld számra becsüli az embert. Nem ez irány képes hazánkat kivezetni a létező bajokból. Ezek okait nem az elfogult­ság ismeri fel és nem az avult ész járatlansá­ga fogja gyógyítani. A bajok túlnyomó részt gazdaságiak, s a gazdasági hasis hibás voltá­ban — a vámközösségben­ — a gazdasági fejtés egyoldalúságában és maradiságában a mezőgazdaságnál; a hitelviszonyok roszasá­­gában, hogy rendezetlen bank és pénzforga­lom mellett korlátlan uzsoraszabadság léte­zik ; a nagy adókban s állami deficitekben; a közlekedési vállalatok rendetlenségeiben, a kereskedés decentralisatiójában stb. keresen­dők. Ezen kérdések helyes megoldása sok nemzetgazdasági ismeretet követel s bizony­nyal az egyszerű józan ész nem elegendő a vámtarifa tételeit vitatni, a bankkérdést he­lyesen megoldani, a vasutak üzletét szabá­lyozni, s az indirect adózás kérdéseit meg­­hányni. Tudni, hogy a bagatell ügyek mostani bírói elintézése drága s nehézkes, ehhez nem sok kell, de e miatt az igazságszolgáltatás el­választását a politikai közigazgatástól kárhoz­tatni botorság. Módját a megoldásnak ejteni a jogtudomány fogja, mely ez irányban az elveket, és a külföldi praxist ismeri, nem pe­dig azon »praxis«, melynek logikája az úri székre vezet egyenest vissza. Büntető codex, modern börtönrendszerre fektetve, ha kell, a "megyék kényére bízott börtönkezeléssel nem lehet jogos, s nem kivihető, s kik nem akar­ják az ügyészek kezén hagyni a börtönügyet, azok, ha következetesen akarnak gondolkozni, töröljék el az ügyészséget, rá ne szavazza­nak a codexre, maradjanak meg a praxis criminalisnál s állítsák helyre a botbün­tetést. De a nemzet nem őket követi, kik viss­a­­fordítanák az időt. Nyomorúságban is előre néz s a haladásban keresi mentségét. Ha van vagy jogosult, s ha van törekvés, mely se­­gitni akar Magyarországon, ki honáért helye­sen cselekedni kíván, folytassa a megkezdett pályát, mely egy dicső félszázadot ölel fél­­multban össze, s haladjon tovább az európai civilisatio útján. S hol tenni kell, ott van bő alkalom. Egy esztendő munkája áll előttünk, mindenki előtt, magának s a honnak. Az egyesek fel­adata a régi: vagyont szerezni, rendet tartani, családot alapítni és nevelni, de a politiku­sok feladata új és nagyobb, rendkívül nagy a czél. Egy ország szervezése áll előttünk. Nem mechanikus óramű legyen, mibe az ország munkáját szorítjuk, de élő Organismus, mely­­ tenyészik s fejtésre képes. Mindenekelőtt kenyér és pénz kell a nemzetnek, hogy magát a nép eltarthassa s az államot fizethesse. Ezért minden helyes kulturpolitikának nemzetgazdasági alapja van. Nálunk inkább, mint másutt, mert szegények vagyunk, most inkább, mint egyébkor, mert gazdasági viszonyaink mélyen betegek. Ki nyitott szemmel látni tud, az látja, hogy egy általános válság fenyegeti a föld­­birtokos osztályt, urat s parasztot. Ezen ve­szélyt el kell hárítani, ha nagy szerencsétlen­ségtől kívánjuk óvni az új esztendőt. Az ég áldása legyen a mezőkön, hogy gazdag ter­més keresztülsegítsen a krisisen ; de hogy megmentsük a földbirtokot, az államnak is kell tenni sokat, a hitelt hamarosan kell ja­­vítni, az uzsora­törvényt a betáblázásokra haladék nélkül kellene meghozni, a bankkér­dést nem szabad elodázni. S hogy ne csak a jelen bajain legyen segítve, de jövőnk is biztosítva: a nemzetgyű­lés s a kormány állítsa föl az év végén az önálló magyar vámterületet. S a gazdasági politikával párhuzamban az állampénzügyek javítása legyen legelső gondunk. Az adóemelés több, mint elég, an­nak végére értünk, s hiába akarnánk még tovább menni. A deficit, a­mi bizony még ma­radt, nem gyógyítható többé a direct adók emelésével. Más módokról kell gondoskodni. A takarékosság elvét ne feledjük semmikor, de, iparkodjunk vámjövedelmet szedni, s az indirect adók szabadságát vissza­nyerve ezen réven szaporítani a közjövedelmet. A rend­nek budgetünkben példásnak kell lenni, s erre alkalmas a conversió,az államjavak felsza­badítása, s részben, ha alkalom van, eladása. A közigazgatási szervezet lényeges át­alakulásnak megy elébe. Jó és rész vegyest van a javaslatban, az élet fogja kipróbálni ezen legutolsó kísérletet. Több jót remélünk, s várunk az igazság­ügyi reformok terén. Hiszszü­k, hogy a ház nem hanyagolja el az igazságot. Melyek ké­szen vannak, a codexek a jogügyi bizottság szakértő jelentése alapján szavaztassanak meg elvi vita után en bloc, mert másként ily szer­ves munkálatok nem tárgyalhatók okszerűen. A perrendtartás, a rendőrügyek, a bagatell ügyek, a cselédjog stb. jól szabályozva sokat javíthatnak társadalmunknak apró, s nagy bajain, melyeket mindennap érezhetünk. Az iskolatörvények reformja őszig ké­szüljön el, hogy nevelésünk alaposabb legyen jövőre, mint volt eddig. Ennyi a munka, és sokkal több ennél. Sokkal több, és mennyit végezhetünk, nem elég annyi. De ha annyit végezünk, mennyit végeznünk lehet, eleget tettünk, s ennél keve­sebbet végeznünk nem szabad. Ha összejön a törvényhozó gyűlés, lás­son munkához ernyedetlenül. Ne szóljon róla a költő szava: asztalhoz. Széll Kálmán novemberi jegyzékére, mely­ben a magyar pénzügyér a bankkérdésben ultimátu­mát küldötte át, de Pretis jónak látta most, az év utóján válaszolni, s a­mennyire értesülve vagyok, e válasz határozottan elutasító. Pretis úr tagadja, hogy a magyar kormánynak bárminő joga van követelni a bankprivilegium fel­mondását, minthogy ez kizárólag az osztrák kor­mányra tartozik. Ennek folytán, a terminus lejárván, az osztrák nemzeti bank monopóliuma — legalább Ausztriára nézve — már ma 1877. végéig tényleg kiterjesztettnek tekint­hető, s midőn az alkudozások Budapesten megin­dulnak, de Pretis egy fait accomplit állít a magyar kormány elé. Valószínű, hogy ezért a magyar kormány az önálló magyar bank haladéktalan felállításától visszariadni nem fog, de ha az itteni döntő körök in­­tenzióit figyelembe veszi, készen kell lennie finan­­cziális hadjáratra, mert az egyezségnek esélyei igen csekélyek. A „Pesti Napló“ tározója, Edith története. — Regény. — Irta: Prém­y József, I. FEJEZET. Verőfényes napok visszfénye. Az én Theodora néném, kinek jószága a szen­derjesi határ egy jó részét képező, általában és kü­lönösen a vidéki nénék két tulajdonságában osztoz­kodott : folyton nógatott, hogy meglátogassam őt, a­mi egyszer meg is történt; azonkívül minden áron feleséget kívánt szerezni számomra, a­mi szintén csak egyszer történt meg. Mi természetesebb ennélfogva, hogy a­mikor a szederjesi nemesi casinó egyszer csak egy előkelő táncrvigalomra készült (s nagyon gya­nakszom, hogy Theodora asszony az eszme kivitelé­ben egész befolyásával közreműködött), nekem, mint a mezőváros réges-rég elszakadt fiának végre-vala­­hára és annál is inkább el kellett oda rándulnom, miután (s ez a körülmény meg is győz, hogy Theodora néném igen sikeresen érvényesítő tekintélyét) a ne­mes rendező bizottság egész előzékenységgel sietett tagjává választani, mely hihetetlen s bizonyára meg nem érdemelt kitüntetést minden habozás nélkül el kellett fogadnom.­ Az a nagy udvarház, hol Theodora asszony la­kott s hol gyermekkorom egyaránt szomorú és vig, de mindenesetre felejthetlen napjait töltöttem, a vá­roska legelőnyösebb helyén áll. Ékítményekkel túl­terhelt homlokzata, mely Szederjesen akár műre­meknek is beválik, épen a templom felé néz­ő kapu­ja előtt három országút is összefut, úgy hogy Theo­dora néném figyelmét egyetlen kocsi sem kerüli el, mely a városba jön, vagy abból távozik. Szokása is volt, hogy ablakánál ülve elnézegesse a járó­kelő­ket, mi ilyen egyhangú helyen, mint Szederjes, nem épen megvetendő szórakozás, ha nincs elég érdekes pletyka tárgy, melynek kedvéért a legközelebbi ba­rátnőt meghívni lehessen. Ama végzetes perezben, midőn fuvarosom a kapuhoz ért, Theodora asszony okvetlenül valamelyik belső szobájában időzhetett s a mi még bizonyosabb, valami érdekes tárgy felől pletykálhatott, mert az ismételt ostor pattogtatásra sem nyílt ki a kapu, pedig az ő figyelmét ritkán kerülte el ez a hangzatos jel, melyet még Dini, az özvegy néni egyetlen fia és szeme fénye, hozott divatba, ki amaz időben már nagy lovas volt, sőt nem egyszer négyesben is hajtott. Mindig irigykedtem erre a Dini gyerekre s annál is inkább, mert Dóra néném rendesen el volt ragadtat­va fia bátorságán s nem egyszer történt meg, hogy midőn a sokat jelentő ostorpattogtatást hallá, maga szökött föl helyéről, otthagyva néha vendégeit is és sietett kaput nyitni kocsis fiának. Azt hiszem, ez anyai gyöngédség nem egy mosolyt idézett egyik-má­sik vendég ajkaira, a­mi bizonyára nagy gyöngédte­­lenség volt. Ez az elkényeztetett, makacs fiú sok bajt okozott rokonságunkban. Soha gyermekek any­­nyira nem gyűlölték egymást, mint mi ketten. S én mai nap is megfoghatlannak találom amaz ingerültséget, melylyel egymás iránt viseltettünk s mely leküzdhetetlenebbnek tetszett, mint két férfiú gyűlölete. Családunk viszonyai mindazáltal Szeder­jesen, Theodora asszonynál tartottak, aki valóban rám pazarolta ama maradék szeretetét, melyet fia nem vett igénybe) s rendeltetésemmé tevék elszen­vedni a méltatlankodásokat. Végre azonban egy em­lékezetes pillanat véget vetett minden bajomnak. Dinit egy alkalommal oly düh fogta el, mely engem a szénapadlásról, hol a veréb fészkekben pusztítást tettünk, a kép kergetett az udvarra, hogy lábamat törtem s csak nehezen épültem föl. E naptól kezdve anyám és Theodora néném sohase találkoztak többé s Dini sem került azóta szemeim elé. Úgy távoztam el Szederjesről, hogy egyhamar vissza nem térek. És most itt voltam ismét, Theodora asszony furfangos meghívására, melynek titokteljessége ki­váncsivá tett. Milyen lesz ez a soká késett viszont­látás ? Hogyan állunk majd szemközt egymással én és unokabátyám, kik ellenséges gyermekek gyanánt váltunk el s békés férfiak gyanánt találkozunk is­mét ? ... Hanem a kapu csak nem nyílik. Ez egyszer bizonyosan nem Dinit várja Theodora asszony, külön­ben rögtön jönne s még a pletykálást is abba hagyná. Végre egy kóczos siheder könyörült türelmet­lenkedő lelkemen. Behajtottunk az udvarba. A pit­varban fiatal, mintegy hatéves lányka állt s bámulva nézett rám. A mint tekintetünk találkozott, szégyen­kezve a legközelebbi oszlop mögé húzódott s titko­­kosan tekintgetett felém. Egyenesen hozzámentem s barátságosan megszólitam. — Nos, kis­lányom, itthon van a nagyságos asszony ? A gyermek rám szegté nagy kék szemeit, me­lyekből okosság sugárzott. — A mama itthon van, csak tessék kérem. — No hát csak vezessen édesem. Hogy hívják magát ? — Biri. Hát magát ? — Én Oszkár vagyok. Ez volt a bemutatás s egyszerű kezdete ama benső barátságnak, mely később köztünk kifejlődött s mely mindig felejthetlen marad előttem. Mindjárt az első pillanatban meg voltam lepetve a lányka nyíltsága által. Aztán föltűnt, hogy tante-omat any­jának vallá. Hogyan lehet az ? Dini csak nem kény­telen megosztani örökségét ez utólagosan érkezett angyallal ? Lám, ama hosszú évek alatt, melyeket na­­gyobbára külföldi bolyongásban töltöttem s melyek folytán hirt sem hallok ifjú korom első álmainak szín­helyéről : mily érdekes változások történtek itt! Ket­tős kíváncsisággal követtem a kis Birit, ki előre sie­tett s a hosszú folyosón végig vezetve egy világos szobába vitt, melyet annak idejében,régen a kis ebéd­lőnek hívtunk. A pamlagon két éltes nő foglalt helyet. Az egyik, ki szemüveget viselt s kiben csakhamar Theo­dora asszonyra ismertem, elém sietett s mint tekin­tetéről észre vettem, nem ismert rám. Megmondtam a­ nevemet. — Lehetetlen! Ön volna csakugyan ? Lám, ha a farkast emlegetik. Nem hittem volna, hogy az ide­gen meghívásra oly korán eljöjjön. No lám! A másik asszonyság, kivel a néni rólam plety­kált, egyre fészkelődött a pamlagon s ugyancsak részt vett a közös örvendezésben. — Látod édes Juditom, ez az az Oszkár gye­rek, a ki közte fáidon annyi pusztítást tett. Tudom mind­erre nem is emlékszik már, hogy is emlékeznék. Még a nevedet sem ismeri talán. Darvasiné ő nagy­sága — téve hozzá Theodora asszony sokat jelentő mosolylyal. Ez a Darvasiné ama mindennapi soványas és öreges nők közé tartozott, kiknek sárgás arczáról mindenki irigységet olvas le, én pedig sok búskomor­ságot találok rajta. Igen kisvárosiasan volt öltözve s kopottas, ó­ divatu megjelenése rám igen különös benyomást tett, mert a mennyire hirtelen emlékezni tudtam, a Darvasi-házat az előtt a város leggazda­gabb, legelőkelőbb családjai közt emlegették. E hal­vány emlékezet volt az oka, hogy egy pillanatnyi ha­bozás után (Theodora asszony mosolya nem tévesztő el hatását) kezet is csókoltam neki s ő nagysága egy­általában nem tiltakozott e rendkívüli hódolat ellen. Aztán leplezetlen önelégültséggel s válogatott sza­vakkal kérdezett egyet-mást, miközben egyáltalában nem mulasztotta el elárulni amaz ismereteit, melye­ket, ha nem is egy habárain pihenő nagyvilági hölgy, de mindenesetre egy teljesen visszavonult vidéki úr­nőről minden férfi kétségkívül föltélezhet, ha ugyan számot tart arra, hogy udvariasságát egy pillana­tig se vonják kétségbe. Különösen a fővárost tün­tette ki az által, hogy hosszasan megemlékezett róla. Végtelenül sajnálta, hogy már két éve nem volt ott, de erősen biztosított hogy a legközelebbi nagysaisont okvetlenül ott fogja tölteni. Szegény Theodora asz­­szonyt alig engedte szóhoz jutni s midőn beszédjé­nek erősen hullámzó árja végre egy váratlan kérdé­sem erős szikláján megszakadt, egyet vetett magán s mintha zavarba jött volna, kérdőleg nézett Dóra tan­­te­omra. — Hát Dini bátyám mit csinál ? Itthon van ? Ez volt a váratlan kérdés, Theodora asszony elfordult s néhány perczig szótlanul nézett a szoba padlatára. Kebléből nehéz sóhaj tört fel s midőn föl­nézett ismét, két köny csillogott szemeiben. — Ah, ah! így van az, mikor rokonaink felénk se néznek! Azt sem tudják, hogyan vagyunk, élünk-e még ? De hisz küldtem én önöknek is gyász­lapot annak idejében. Bizonyára nem kapta meg azt föl­dön futása alatt... Dini fiam, az én egyetlen fiam meghalt! Hirtelen, fuldokolva monda ki e szavakat s zokogva fakadt. — Úgy van, édes uram — véve föl a szót Dar­vasiné. Kereszt fiam meghalt. Szegény fiú! Soha se hittem volna, hogy az a tűzről pattant, erős férfi olyan véget érjen. De hisz az atyja is tüdőbajban halt meg. Ah, ön nem is képzelheti, mennyit szen­vedi szegény. De nem akarok Theodorának újabb fájdalmat okozni, — szakitá félbe magát, miután a tan te erősebben zokogni kezdett. — Ne sirj édesem, isten adta, isten vette . .. A kis Biri ezalatt oda simult Dóra nénihez s könyezve mondogató. — Ne sirj, édes mama. Ne sirj. Darvasiné merőn rám nézett, midőn észrevette, hogy a lányka könyei meghalnak. A mint fanyar mosolya ajkaira s üveges fényű szemeire tévedt tekin­tetem : ezúttal magam is irigységet olvastam le ar­­czáról. Biri Theodora asszony ölébe hajtá fejét, s könyben tündöklő szemeivel egy-egy pillanatra rám bámult. Kedves kis teremtés volt. Gesztenye színű, hosszú fürtökben leomló haja, finom arczvonásai, egész termete és modora is: minden arra mutatott, hogy egykor elragadó szépség lesz belőle, kiért ra­­jongani fognak. S vajján van-e kedvesebb jelenség, mint egy ily gyermek lányka, kiben még minden szunynyadóban van, a mi a nőt jellemzi, a szépség és varázs, a szánalomra méltó fogyatkozás s a bűbájos gyöngeség egyaránt!... Néhány vigasztaló szavamra :Vagy most is mire gyűltünk itt ? Elhagyjuk apadni Gazdag aranyfolyamát a megtérhetlen időnek. S végzésünk nincsen; de nehéz vádakra fakadván Múltakról perelünk, nem igyekszünk óvni jövendőt.« Kell igyekeznünk, mert felelünk érte. A múltnak felelünk, s a jövendőnek. A múlt­nak, hogy ne írja rólunk a történelem, hogy méltatlanok valánk őseinkhez, s elpocsékoltuk a drága hazát; a jövendőnek, hogy az ifjak, kik a férfiak nyomába lépnek, s a gyermekek kiké minden remény, s az unokák, kiké a jövő szá­zad, becsülni tudják ezt a századot és benne, mely uralkodik: a jelenkort, így, jó kívánsággal egy boldog új évre, s a kötelességérzet elszántságával üdvözöljük a megnyíló esztendőt. S mert emberszándék felett Isten végez, a béke áldást hozó Istené­hez olvassuk Vörösmarty énekét: »Isten segíts népeknek Istene ! Tedd jóra munkássá e nemzetet, Hogy a mihez fog óriás keze, Végére hajtson minden kezdetet, Add, hogy mit emberész és kéz kivihat, Ne várja mástól, mint szerencsedijat.« A bankkérdés. Bécs, decz. 30. Az alkudozások, melyek legközelebb Budapes­ten az osztrák és magyar kormányok közt megkez­detnek, nem igen kedvező auspiciumok közt in­dulnak meg. Beavatott körök beszélik, hogy az osz­trák államférfiak több napi tanácskozások után el­határozták, hogy merev álláspontot fognak elfoglalni úgy a vám-, mint a bankkérdésben. De Pretis pénzügy­­miniszter nem is késett ezt e tanácskozások befeje­zése után azonnal jelezni magyar kollegáinak, hogy ezek illusiomentesen üljenek vele és társaival a zöld­ Budapest, decz. 31. (A vámügyi tárgyalások.) A mi­nisztertanács tegnap hét órán át foglalkozott a ke­reskedelempolitikai kérdésekkel, ma pedig folytatta e tanácskozásokat és — mint a »Bud. Corr.« jelenti — végleges határozatokat hozott. Auersperg herczeg, Chlumetzky és de Pretis osztrák miniszterek, vasár­nap, január 2-án este a gyorsvonaton Budapestre ér­keznek , jan. 3-án megkezdetnek a tárgyalások. Egye­lőre csak elvi kérdések tárgyaltatnak és így az osz­trák miniszterek tanácsosaik kísérete nélkül fognak ide jönni. Az Olaszországgal folytandó keresk.­tárgyalá­sokra a magyar kormány Andreanszky p. v. minisz­tériumi osztálytanácsost küldte Rómába. Gróf Andrássy Gyula, mihelyt az északi hatalmak reformtervét notifikáló jegyzék véglegesen meg lesz állapítva, Budapestre jön. A külügyminisz­ter Schwegel üdv. tanácsost visszahívta Rómából Budapestre, ennek következtében a magyar kormány meghatalmazotta is táviratilag visszahivatott.Schwegel urnak Budapestre jövetele nem áll semmiféle (?) ösz­­szeköttetésben a magyar és az osztrák kormányok közt folytatandó tárgyalásokkal. (Mi történik Ausztriában?) A »Köl­ner Zig« legújabb száma nagyon rémíti Ausztriát. Azt állítja, hogy a bécsi lapok helytelenül jártak el, midőn a »Prov. Corr.« Schmerling elleni támadásait, melyek a jelenlegi kormány iránt bizalmi nyilatkoza­tot tartalmaztak, visszautasították. A »P. C.« Bis­marck sugalmazásai alapján támadott s Bismarck — úgy mond a »Köln. Zig« — jobban ismeri az osz­trák viszonyokat, mint a bécsi lapok. Már hónapok óta kísérletek történnek Andrássy gróf állásának megdöntésére s az osztrák minisztérium soha sem biztos helyén. Schmerling, a kölni lap szerint, ve­szélyt jelent s e veszély nem képzelt. (A szerb M­a­t­i­c z­a.) Az újvidéki »Z­á­­s­z­t­a­v­a« szerint az Újvidéken székelő »Matica Szrbszka« megkapta a miniszteri rendeletet, mely­nél fogva azonnal Budapestre kell felköltözködnie, ha a Tökölialapot továbbra is maga akarja kezelni; ha pedig a rendeletnek eleget nem tesz, nevezett alap­nak kezelése tőle azonnal elvetetvén, a pesti szerb község fog annak igazgatásával megbizatni. Közgazdasági viszonyaink 1875 ben. — decz. 31. Nehéz küzdés volt az épen bezáruló egész évnek csillagzata. Elég szerencsés, ki erejét sértetlen átviheti az uj évbe s legalább meg nem bénítva folytathatja tovább a létért való küzdelmet. Hisz hn a baj csak az lenne, hogy egész erővel kell hozzálátni mindenki­nek, miszerint legalább a korábbi színvona­lon maradhasson, még akkor nem volna mos­tohább a sorsunk, mint akár­hány nemzet­nek, melyet az idők nehéz járása megvisel. De nincs egy állam, melyben a jogosult csüg­­gedés akkora tért foglalt, mint ez ország köz-

Next