Pesti Napló, 1876. június (27. évfolyam, 126-146. szám)

1876-06-01 / 126. szám

plausibilisebbé tétessék, a miniszter nem átallott fal­­lumot is bevenni kimutatásába, így Heves törvény­­hatóságának költségvetése 79,917 írtra tétetik, ho­lott az valóban tényleg 111,601 irtot tesz. Nem he­lyesli , hogy itt hírneves államférfiakkal hozzák a miniszterelnököt párhuzamba. Tóth Vilmos Cavoura hivatkozott. E hivatkozást tévesnek tartja, ameny­­nyiben Cavour nemzetének közvéleményét képviselő, Tiszáról pedig ezt épen nem lehet mondani. Batthyány Ferencz gr. áthozza a főrendi­ház üzenetét a népiskolai hatóságok és némely ki­sebb törvényhatóságok kikerekítéséről szóló törvény­­javaslatok elfogadása tárgyában. E törvényjavaslatok szentesítés alá fognak ter­jesztetni. Németh Albert kijelenti, hogy nem fogadja el a törvényjavaslatot. Beszédének folyamában Tóth Vilmossal polemizál, kit örömmel üdvözöl, hogy oly hosszú hallgatás után ismét megszólalt, még­pedig a jelen kormányt védve, melyet tüskén-bokron át kö­vetni ígérkezett. E bizalmat ominosusnak tartja. Me­lyik kormány volt az, kérdi, mely iránt Tóth Vilmos bizalommal nem viseltetett ? Pedig a mostani kor­mány feje volt az, ki annak idejében porrá zúzta Tóth belügyminiszter rendezési javaslatait. Nem fo­gadja el a törvényjavaslatot. Simonyi Ernő kezdetben beszédét, az előre­haladt időre való utalással (*/4­2), holnapra kérte halasztani; később azonban, miután az elnök figyel­meztető, hogy az idő még nem érkezett el, melyben a beszéd más napra való folytatását lehet kívánni, elkezdő beszédét, úgy látja,­­ hogy a jelenlegi kor­mány tulajdonképen a Szapáry-féle javaslatot akarja keresztülhajtani némely családi módosításokkal. Csakhogy mert már Szapáry roszul járt vele, most nem merik azt egészben előterjeszteni, hanem elő­terjesztik részenkint, s azt mondják, hogy mert előbbi részei elfogadtattak, el kell fogadni a későbbieket is. »Épen úgy vannak vele — úgymond — mint azon ember, a­kinek a kis ujját befogta a tűcsináló gép, azután lassan kint befogta az egész embert és a gép másik oldalán kijött egy tű. (Derültség. Mozgás.) A képviselőház már elfogadta a közigazgatási bizott­ságról szóló törvényjavaslatot, már most el kell fo­gadnia mindent, és így isten tudja, hol fog ez kilyu­kadni­« Sajátságosnak tartja Tisza érvelését saját ja­vaslata mellett. Még azt is bebizonyította a minisz­terelnök múltkori beszédében, hogy nem is szükséges, hogy a javaslatnak alapelve legyen. A­mi pedig Ti­sza azon megjegyzését illeti, hogy Magyarországon nem lehet eleget kormányozni, ezt megdöbbentőnek tartja. »Méltóztassanak megengedni, így szól, a 9 esz­tendő ótai centralisatió, a mindenbe való beavatkozás, a mindenbe való beleszólása és beleegyezése a kor­mánynak még neki nem elég; bábokká kívánja az ország polgárait átalakítani, melyeket a miniszteri bureauból dróttal lehet ránczigálni, hogy úgy tegye­nek, a­mint a kormány kívánja. Ezt hasonlítja össze Tóth képviselő úr Cavour magaviseletével és kor­mányzatával. Engedelmet kérek, azon férfi, a­ki 8 esztendőn át valóban a szabadelvű ellenzéknek vezére volt és akkor minden haladási propositiót pártolt, most, mi­óta a miniszteri padra jött, azt állítja, hogy Magyar­­országon nem lehet eleget kormányozni; hogy a kor­mánynak kevés alkalma van, hogy Magyarország né­pét kormányozza. Valóban lehet ennek jellemzésére használni a nem­rég elhunyt Freiligrath német költő azon mondását: »So sank er zum­ Marionetten, der einst ein Komediant war.« Végül kijelenti, hogy Bánhidy határozati ja­vaslatát pártolja. Tisza Kálmán miniszterelnök kijelenti, hogy alapelve, egy­ szavát sem mondta. Simonyi Ernő felolvasta Tisza tegnapi be­szédét százzal akarja igazolni állításának igazságát. Tisza Kálmán miniszterelnök erre kijelenti, hogy a felolvasott passusból mindenki megérthette, hogy ő csupán azt mondta, hogy nem egyetlen egy elvből indult ki a javaslat, hanem több elv combina­­tiójából. Elnök: Szólásra még egy képviselő úr van felírva. Elmúlt azonban két óra, tehát holnap foly­­tattatni fog a vitatkozás. Ülés vége 2 óra 5 perc­. A magyar delegáció ülése május 31-én. Szlávy József elnök 5 órakor megnyitja az ülést. S J ! A közös kormány részéről jelen vannak: gróf Andrássy, Benedek Sándor, b. Orczy Béla, b. Hoff­mann, Peöckh, Gaál Jenő, Mérey. A magyar kor­mány részéről Tisza, Széll és Wenckheim. A jegyzőkönyv hitelesitése után elnök jelenti, hogy b. Podmaniczky Géza behívatott gróf Károlyi György helyébe. A tegnapelőtti ülésben a »Réka« ágyunaszád pótlása végett építendő új ágyunaszádra előirányzott 151.000 frt megszavazására nem szavazott az absolut többség. A tétel akkor függőben hagyatott, ma a bizottság többsége megszavazta. A tengerészeti előirányzat ezután végleg meg­szavaztatott. Következett a napirend. Fálk Miksa előadó felolvassa a külügyi albi­zottság jelentését a külügyi költségvetésről. Fáik Miksa : Tisztelt országos bizottság! E néhány szűk szabású mondatnak felolvasásával a je­lentés általános részét illetőleg előadói teendőimet tulajdonképen befejezettnek tekinthetném. De mint képviselő, a­kit polgártársainak bizalma legszentebb érdekeiknek lelkiismeretes gondozására kötelez, mint egyik szerény tagja azon bizottságnak, melyet a ma­gyar országgyűlés az állam legfontosabb ügyeinek tárgyalására és elintézésére kiküldött, kötelessé­gemnek tartom e válságos perekben a politikai hely­zetre vonatkozólag röviden elmondani igénytelen né­zeteimet. A képviselő se nem próféta, se nem diplomata. Nem áll hatalmában a jövő titkairól fellebbenteni a fátyolt és nem állhat hivatásában, e fátyol körül ta­pogatózva, minden biztos alapot nélkülöző hozzáve­­tések nyomán találgatni a jövő fejleményeit, melyek utóbb a valóságban talán egészen másképen fognak alakulni. De midőn a közelmúlt eseményein végig pillantva és a jelent szemügyre véve, mindkettőről ítéletet képezett magának, akkor nem csak joga, ha­nem kötelessége, ez ítéletét ki is mondani, akkor reá nézve nem léteznek azon tekintetek, melyek a diplo­matát nézetének, meggyőződésének leplezetlen nyil­vánításában akadályozhatnák és melyek még egy parliamentáris testületnek, mint ilyennek, hivatalos nyilatkozataiban is némi korlátot szabnak a kifejezés szabadságának. Tehát mint egyes képviselő szólva és így ily tekintetek által le nem kötve, nem riadok vissza an­nak kimondásától, miszerint az általános politikai helyzet, mely felett ez idő szerint majdnem kizárólag a keleti kérdés uralkodik, mióta a közösügyi bizott­ságoknak utószor volt alkalmuk ez ügyekkel foglal­kozni, határozottan roszabb lett. A kalszin talán nem igazolja e nézetet. A magas porta souverainitása, a török birodalom területi integritása még most is csor­bítatlanul fennáll; a szambuli kormány még egyre folytatja a fölkelők elleni küzdelmet; a nagyúr — akárki legyen az — még mindig rendelkezik nagy­számú jeles katonaság felett, mely bámulatos önmeg­tagadással tűrve az emberi erőt majdnem túlhaladó nélkülözéseket, a padisahért élni halni kész; a harcz hol kisebb hol nagyobb mérvben folyván, még mindig localizálva van és igy a helyzet, habár nem javult, látszólag legalább roszabbra sem fordult. De t. orsz. bizottság, acut betegségeknél már a nem-javulás ma­ga is határozottan roszabbulást jelent, mert minden egyes nap, mely változatlanul találja a kórjelensége­ket, apasztja a betegnek erejét, gyöngíti az organis­mus ellenállási képességét, egy-egy fokkal alább szál­lítja az orvosok mestersége iránti bizalmat, a felgyó­gyulás valószínűségét. A tény, mely elől szemet hunyni nem lehet, mély fájdalommal tölti el a béke minden őszinte ba­rátjának, fájdalommal különösen a magyar ember­nek keblét. Nem hivatkozom azon szivünkben soha el nem enyészthető rokonszenv és hálaérzetre, ama szomszéd állam irányában, mely — nem félve a ná­lánál sokkal hatalmasabbak fenyegetéseitől, egyedül saját nemes szivének sugallatát követve — egykoron tárt karokkal fogadá egy szent harcz áldozatait és a mindenünnen üldözöttekkel végre megtaláltatott egy darab földet, hová gondtelt fejőket lehajthatták, hol fáradt tagjaikat megpihentethették. Azt mondják, a politikában az érzelgésnek nincs helye. Legyen, de még akkor is, ha egyedül a hidegen számító ész sza­vára, ha csak is saját állami érdekeink parancsára hallgatunk, nincs combinatió — az én tudtomra leg­alább nincs — mely ránk nézve annyira megnyugtató és kielégítő lehetne, mint a mai török birodalom fennmaradása. Ide­s­tova egy esztendeje lesz, hogy a fölkelés tart és e küzdelem tüneményei csak meg­szilárdíthatták bennünk azon óhajt, mely a török birodalom fennállására van irányozva. Ezen küzde­lem folytán nem találkozu­nk egyetlen egy politikai ténynyel, mely új alakulások kiindulási pontját ké­pezhetné, a török birodalom belsejében egyetlen egy oly erő sem lépett előtérbe, mely a keleten felmerülő számtalan egyéni érdekek és nézetek közti ellentétet kiegyenlíteni, mely az annyira ostromolt török ura­lom helyébe mást, jobbat, az elégületlenek különféle csoportjaira nézve elfogadhatóbbat, Európára nézve kielégítőbbet és különösen ránk nézve megnyugta­­tóbbat léptetni képes volna. Hogy pedig kívülről importáltassék a Bal­­kán-félszigetre az új alakulás magva, hogy ott egy idegen állam vesse meg lábát, szaporítva még déli és délkeleti határaink hoszszában is azon súrlódási pontokat, melyek köztünk és közte amúgy is létez­nek , ez állhat bárkinek érdekében vagy kivonatában, de az osztrák-magyar monarchiáéban bizonyosan nem. Végtére arról, hogy e monarchia maga vállal­kozzék az Úristen szerepére a keleti h­aos rende­zése körül, hogy ő maga végezze azt, a­mire úgy lát­­szik, az ottani belerők nem képesek, és a­mit más külerőre bízni vitális érdekeinkkel ellenkezik: ez oly feltevés, mely ellen e monarchia összes politikai és pénzügyi helyzete a leghangosabban tiltakozik. Ezen amúgy is annyi heterogén elemekből álló monar­chiára nézve a külterjeszkedés épenséggel nem jelen­tené a belerő gyarapodását. Az itt lakó és ugyanazon fejedelemnek hódoló nemzetiségek aspiratiói amúgy is oly különbözők, a be­szervezés terén itt benn még most is annyi a teendő, fájdalom nagyon is fejletlen közgazdászati állapotaink oly nagy mértékben veszik igénybe amúgy sem nagyon bőséges anyagi eszkö­zeinket, hogy új aquisitiókra sem szükségünk, sem kedvünk, sem tehetségünk nincs, hogy minden ilyen szerzemény csak — mint az orvosok mondják — fattyúképlet volna, mely igenis elvonja az egészséges organismustól az élet fenntartására megkivántató erőt, de azért maga megélni még sem képes. TI I. ■» • • « _ - — - — • 1 m I m­zetem szerint helyesen cselekedett, midőn mint vala­mennyi lehetőség közt legkivánatosabbat, melyre te­hát teljes erővel törekedni kell, a török birodalom integritásának fenntartását vette politikájának kiin­dulási szempontjául és — talán csak némely ellen­kező irányú, óvatosan föllépő, de nem egészen árthat­­lan áramlatok leküzdése után — ez alapon iparko­dott tőle kitelhetőleg hozzá­járulni azon zavargások megszüntetéséhez, melyek folyvást nyitva tartják azon sebet, melyet keleti kérdésnek nevezünk, melyek ha­tárainkat nyugtalanitják, a monarchia népeinek egy részét szakadatlanul lázas izgatottságban tartják és miként a t. o. bizottságnak még ma lesz alkalma saj­nosan meggyőződni, jó sok pénzünkbe is kerülnek. De a kiindulási pont és a végezél közt az ú­t fekszik és az a kérdés, vájjon a kiindulási pont és a végezél helyessége mellett helyes volt-e egyszersmind az út, melyet a külügyi kormány választott. Igen is, választott, mert csakugyan két út kínálkozott. Az egyik egyszerű folytatása lett volna Ausztria traditionális keleti politikájának, melynek alap­ját a status quonak minden áron való fenntar­tása képezte. Erre nézve már a tavalyi de­­legátióban bátor voltam elmondani nézeteimet; kimutattam , hogy e politikát — mely egy­koron egy egész rendszernek egyes beillő részét ké­pezte — folytatni ma lehetetlen, miután a rendszer, melyhez tartozott, a maga egészében is lehetlenné lett; kimutattam, hogy e politika épen ellenkezőjét érte el annak, a­mire czérzott, mert a török kormány tudván, hogy felette lebeg a két­fejű sas és sub um­bra harum alarum biztosnak érezve magát, semmit sem tett a birodalom consolidatiójára és igy jutott el oda, a­hol ma áll. Mindezeket nem akarom ismé­telni ; nincs is szükség ez elméleti fejtegetések meg­újítására, mert ma már egy év gyakorlati tanulságai fekszenek előttünk, s ezeket akarom a 1. országos bi­zottság szíves engedelmével néhány vonással ecse­telni. Ha az osztrák-magyar monarchia, a régi ha­gyományos politikát követve, a fölkelés kitörtekor Törökország pártját fogja és a status quo feltétlen és minden áron való fenntartását hirdeti dogmaként: mi történik akkor ? Nem szólok arról, hogy kormá­nyunknak ez esetben saját maga és minden elfogu­latlan ember meggyőződése ellen kelle volna csele­kedni, mert senki sem tagadhatja, hogy a felkelők panaszai közt van sok olyan, a­mely jogosult és a­melyet ignorálni vagy elfojtani akarni nem csak in­humanitás, de egyenesen igazságtalanság volna; nem akarok arra hivatkozni, mily benyomást tett volna a magyar-osztrák kormánynak ily semmi által nem indokolható a magatartása a felkelőknek a monar­chia határain belül lakó fajrokonaira ; tekintsünk el ettől ; tegyük fel, hogy a politikában minden szabad, és mindaz jó, a­mi czélhoz vezet és nézzük a dolgokat ezen szempontból. Ha monarchiánk sem­legességéből habár csak erkölcsileg kilépve, Török­­ország mellé áll, ez kétségen kívül jel lett volna az ellenkező nézetnek sorakozására is. Azok, kik most legalább külsőleg szintén a semlegesség fehér zászlaját lobogtatják, alattomban pedig erkölcsileg és tán anyagilag is támogatják a felkelést — mond­ják, hogy vannak ilyenek, ámbár én lelkem ártatlan­ságában sehogy sem tudom elhinni — ezek, mondom akkor nyíltan tették volna azt, a­mit most irántunk való tekintetből csak titkon mivelnek. Hogy ez aztán a lázadás erejét még inkább növelte volna, talán nem szorul bizonyításra. Már pedig láttuk és látjuk min­dennap, hogy a porta e lázadást még mostani kisebb terjedelmében sem bírja elnyomni és így a még erő­sebb ellen bizonyosan még gyöngébbnek mutatkozott volna. Akkor mit tettünk volna mi? Vagy nem men­tünk volna a platonikus jó akaratok, a pusztán erköl­csi támogatáson túl és szemünk láttára hagytuk volna elvérzeni azt, a­kinek fenntartását politikánk alapelveül hirdettük és akkor — méltán — ép oly elkeseredéssel telt volna el irányunkban a török, a mily nevetséges tehetetlenségben tűntünk volna fel egész Európa előtt; vagy pedig— nem törődve a monarchia belhelyzetével, mely valóban kevés ingert szolgáltathat arra, hogy másokért nyaktörő vállala­tokba bocsátkozzunk — nemcsak szóval, de tettel is támogattuk volna a portát és akkor — akkor e mai jelentésünk alkalmasint még azon sovány vigasztalást sem tartalmazná, miszerint az európai béke legalább e pillanatig megzavarva nem lett. Maradt tehát a második — és véleményem sze­rint egyedül helyes — itt, tudniillik : elhárítani min­dent, a­mi a portában azon gyanút kelthetné, mintha a hatalmak jó szolgálatai az ő birodalmának fenn­állása és integritása elleni terveket takargatnának; de azután határozottan követelni tőle, hogy első­sor­ban ő maga állítsa elő a fennállhatás nélkülözhetlen előfeltételeit; e szerint megvizsgálni a felkelőknek kö­veteléseit és azokat, a­melyek jogosultaknak látsza­nak, teljesítés végett a portának ajánlani. Hogy pe­dig ezen jóakaratú közbenjárás sem a porta tekinté­lyét meg ne sértse az által, mintha ő valamely egyes hatalom szavára hajolni kénytelen volna, sem pedig a felkelők a felajánlott közvetítés őszintesége iránt gyanúperrel ne élhessenek, azon hatalom, a­melyben mindig a porta integritásának bajnokát látta a világ, t. i. Ausztria-Magyarország, szövetkezett azon hata­lommal, a­melynek valódi rokonszenve iránt ismét a felkelők táborában kétség nem lehete, Oroszország­gal, és hogy azon esetre is, midőn e két szövetséges félnek nézetei és talán érdekei is egymástól eltér­nek, a barátságos kiegyezkedés lehetősége kizárva ne legyen, maguk mellél vették azon harmadik ha­talmat, Németországot, melyről fel kell tenni, hogy mind Orosz- mind Ausztria-Magyarország iránt őszinte jó akarattal viseltetik. Így fogom fel a sokat emlegetett három­ csá­szári szövetség létrejöttét, mely, ha jól értem annak jelentőségét, lényegesen különbözik nem csak azon szövetségtől, mely ugyanazon három hatalmasság közt hatvan évvel ezelőtt köttetett, hanem egyáltalá­ban elüt a nemzetközi szövetségek biablonjától. Míg a szokásos szövetségeknél először­ a diplomata urak főzik ki a zöld asztal mellett a valósítandó terveket, melyeknek keresztülvitele érdekében az illető álla­mok egyesülnek, az alkalmazandó eszközöket megál­lapítják és természetesen meghatározzák azon osz­tályrészt is, mely mindegyik félnek a majdan haza­hozandó zsákmányból jutni fog, addig ezen három­­császár-szövetségnél épen megfordítva állanak a dol­gok. Nem a diplomatia állított fel a priori egy el­méleti tervet, a­melynek gyakorlati létesítése képezi az egyesült tevékenység czélját, hanem kiindulási pontul vette azon tényeket, a­melyek az ő hozzájá­rulása nélkül — egyiknek legalább nyílt hozzájá­rulása nélkül, a másiknak határozottan akarata el­lenére — jöttek létre. Törekvések czélja nem annak keresztülvitele volt, a­mit mindegyik magára nézve feltétlenül előnyösnek tart, hanem az ellentéteknek olynemű kiegyenlítése, a­mely, habár egyik résznek sem szolgálhat teljes megelégedésére, de legalább meggátolja az érdekek nyílt összeütközését, meggá­tolja a mozgalom által nem közvetlenül érintett té­nyezők tettleges beavatkozását, meggátolja azt, hogy a locális zavargás európai conflagratióvá ne fajuljon. Az eszme kétségen kívül egészséges volt, és úgy hiszem a magyar-osztrák monarchia kormánya csak kötelességét teljesítette, midőn a deczemberi jegyzékkel ezen, a béke fenntartására irányzott actió­­nak élére állott. De az események elfogulatlan szem­lélője kénytelen bevallani, hogy a végleges siker még egyáltalában nincs biztosítva, sőt ma talán kérdése­_Ll. ~ * ‘ vi * 1*1 • i • cjj--------O zavarva, de még ma sincs megtalálva a pacificatio azon alapja, mely mind a porta, mind a felkelők ré­széről elfogadtatván, a közvetlenül érdekelt két fél közti kiegyezkedést lehetővé tenné. Sőt ellenkezőleg minden merész combinatió nélkül is fel lehet tenni, miszerint épen az eddigi lépések sikertelensége tette szükségessé a híres berlini találkozást, kezdődvén ezzel az actiónak második stadiuma, a­melylyel a vezéri szerep Oroszországra ment át. Ezen új békítési kísérlet eredménye még függőben van , de habár nem mondunk le a siker lehetőségé­ről, e tekintetben vérmes reményeket nem lehet táplálni. Egy tényről akarok itt különösen megemlé­kezni. Míg az actió első stádiumában a három szövetkezeti hatalom eljárásához a párisi békekötés­nek többi három aláírója is csatlakozott, addig az új kísérlettől Anglia már­is megtagadta közreműkö­dését. Megvallom — meglehet, hogy csalódom — de megvallom, hogy Anglia ezen fellépésében én reánk nézve semmi aggasztót nem tudok találni, nem ag­gasztót azokra nézve, a­kiknek részéről a békítési kísérletek nem palástolnak más titkos terveket, a­kik részrehajthatlan közvetítés ürügye alatt önző czélok­­ra nem törekszenek. Ha a hármas szövetség megma­rad eredeti rendeltetése mellett, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk arról, hogy Anglia e törekvéseket megzavarni nem fogja. Ha pedig a szövetségesek egyike vagy másika valamikor el találna pártolni azon eszmétől, mely e szövetség alapját képezi, akkor azoknak, kik bona fide léptek be ezen actióba, a ha­talmas szigetállamban erős szövetségesük lesz, a­ki velük együtt nem fogja megengedni, hogy Törökor­szágnak szorult helyzete oly czélokra használtassák fel, a­melyek az európai egyensúlylyal, a világrész nyugalmával össze nem egyeztethetők, így állanak a dolgok ma. Törökország úgy lát­szik — nem kutatom az okokat, miért van ez így — Törökország úgy látszik egymaga nem képes a fel­kelést elnyomni; a Balkán félszigeten nem mutatko­zik sehol oly erő, a­mely egy új alakulás központját képezhetné; idegen befolyás lábrakapását megenged­ni Ausztria Magyarország vitális érdekei tiltják; mon­archiánk maga egy új alakulás közvetlen valósítására nem lehet hivatva; az egyszerű status quo feltétlen fenntartása nem a béke biztosítását, hanem inkább annak ellenkezőjét eredményezné; a status quo »ameliore« — mint t. külügyérünk magát kifejezte — elfogadható megoldása volna ugyan a bennünket oly sajnosan érintő bonyodalomnak, de ezen megol­dás sikerüléséhez ma sincs még teljes reményünk. Ily körülmények közt azon parliamentáris tes­tület, a­melynek hatásköréhez a külügyek tartoznak, megmondhatja ugyan az ügyek körüli véleményét, de nem mondhatja meg úgy, hogy az előre nem lát­ható eshetőségekkel szemben a kormány kezét meg­kötni hajlandó lehetne, hanem igenis komolyan fel kell vetni azon kérdést : várjon azon államférfiú, ki külügyeink élén áll, belátásánál, hazafiságánál és erélyénél fogva olyan-e, miszerint bizton várhatni, hogy bármily, előre ki nem számítható eshetőségekkel szemben meg tudja őrizni a monarchia érdekeit, biz­tosítani tudja számára a lehető legnagyobb előnyö­ket, vagy legalább elhárítani tőle minden nagyobb hátrányt. A­ki ezen kérdésre nem­mel felel, az nem végezhet hazafiasabb munkát, mintha minden törvé­nyes eszközzel ezen férfiú megbuktatására törekszik. A személy iránti tekintetből ily válságos pil­lanatban meghagyni az ügyeknek élén oly valakit, a­kinek irányában feltétlen bizalom nem létezik, a kinek szava tehát — nem állván mögötte a biro­dalom népeinek egyakaratú támogatása — vajmi ke­vés súlylyal bírna, valóban bűn volna. De ha ellen­­kező véleménynyel vagyunk, ha azt hiszszük, hogy az, ki Ausztria-Magyarország érdekeit ezen bonyo­lult kérdésekben képviselni hivatva van, e hivatására képesített, akkor ezt is nyíltan és határozottan ki kell mondani. Nem arról van itt szó, hogy ovátió készíttessék egy bizonyos miniszter személye iránt; a külügyek jelenlegi vezetője erre nem szorul és a delegátió sokkal komolyabb testület, mintsem ily tün­tetéseket hivatásához tartozónak tekinthetne. Nem is akar ez carte bl­ache lenni, oly értelemben, mintha már­ előre is hely­esel­tetnék mindaz, a­mit külügyi kormányunk teendő lesz. Fenntartjuk magunknak az actió befejeztetése után alkotmányos jogunk és kö­telességünk szerint ítéletet mondani, és a felelősség elvét szigorúan alkalmazni, a felelősség pedig, úgy hiszem, csak növekedik, ha annak, a­kit az terhel, teljesen szabad keze volt.­­ Ha tehát azt akarjuk, hogy a miniszter missiójában a kellő erkölcsi és ha kell anyagi erővel is felléphessen, meg kell neki ad­nunk a múlhatlanul szükséges morális támogatást is. Tudatnunk kell a világgal, hogy mögötte 35 milliónyi monarchia áll, mely, bár­mennyi sanyarú meg­próbáltatáson ment is keresztül, de élni akar és élni képes, tudatnunk kell a világgal, hogy azon sok csapás, melyet a sors ezen monarchiára mért, igen­is szerénynyé, nagyon szerénynyé tette őt aspiratiói­­ban; hogy senkinek birtokára nem vágyódik, senki­nek nyugalmát nem fenyegeti, hanem — visszavo­nulva közvetlen feladatára — tételének biztosítá­sára, belső ügyeinek rendezésére, polgárai szellemi és anyagi jólétének fejlesztésére irányozza minden tö­rekvését ; hogy a szomszédoktól nem kívánva egye­bet ; de ezt aztán kérlelhetlenül követelve is — mint az ezen feladat megoldására megkívántató nyu­galmat — a­meddig egy csepp ereje van, nem fogja tűrni, miszerint az önfenntartás és belszervezkedés kötelességének teljesítésében bár­ki által háboríttas­­sék, és ezért, csakis ezért szabad kezet enged annak, a­ki érdekeit ez irányban megvédni hivatva van. Ez értelmet tulajdonítom én az albizottság ré­széről előterjesztett jelentésnek, és azért kérem a 1. országos bizottságot, méltóztassék ezen jelentés álta­lános részét tudomásul venni. (Élénk helyeslés.) Ürményi Miksa óhajtotta volna, hogy a kül­ügyi albizottság ne bocsátkozzék a helyzet feszege­­tésébe. Tudja, hogy a miniszter most nem adhat ér­demleges felvilágosításokat, frázisok előadásával pe­dig nem akarja fárasztani. Épen mert kényes, mert feszült a viszony, nem tartja sem szükségesnek, sem helyesnek az eshetőségeket előre latolgatni és előre osztozkodni a még csak szerzendő babérokon. Nem kíván érdemleges határozatot provokálni. Tudomásul veszi az albizottsági jelentést, de azon fenntartással, hogy az nem involválja be nem végzett tényeknek sem rászólását sem elismerését, de még csak egy ha­tározott irány kijelölését sem. Kukuljevics (horvátul) a jelentés ellen szól. Ezután a bizottság a külügyi költségvetés rész­letes tárgyalására tért át. Az első három czim minden vita nélkül az albizottság javaslataihoz képest szavaztatott meg. A IV. czimnél (javadalmazás az osztrák-ma­gyar Lloyd részére) felszólalt Peretti és kikel az osztrák-magyar Lloyd el­len, felhozza, hogy e társulat nem felel meg a mi ér­dekeinknek, nem nevez ki magyar kapitányokat, de határozott indítványt nem tett. A czim változatlanul megszavaztatott. A többi czimek minden vita nélkül szavaztat­tak meg. Az albizottság azon határozati javaslatánál, hogy a boszniai és herczegovinai menekültek segé­lyezése czimén póthitelként 995,637 frt 61 kr vétessék fel, felszólalt Zaedényi Ede, úgy hiszi hogy azon naptól fogva, midőn a menekültek felszólittattak , hazaté­r­­a volna olyutotni a segélyezést. Azt indítványozza kimondatni, hogy f. é. junius 1- től fogva a segélyezést meg kell szüntetni. Andrássy Gyula gróf külügyminisz­ T. or­szágos bizottság! (Felkiáltások: Nem támogatja a módosítványt senki!) Még ha az ügyrend meg is kí­vánná, hogy a beadott módosítványt többen támo­gassák, hogy az határozat tárgyát képezhesse, a be­adott módosítvány pedig támogatásban nem része­sül , még ez esetben is bátor volnék Zsedényi J. bi­zottsági tag által mondottakra egy pár szóval felelni. (Halljuk!) A t. bizottsági tag itr abból a téves felfogásból indul ki, mintha lett volna alkalmatos pillanat, a­mi­kor a minisztérium a menekülteknek hazájukba való visszatérését könnyű szerrel eszközölhette volna, ak­kor t. i., midőn a felkelők el nem fogadván az Ausz­tria-Magyarország és a többi hatalmak által támo­gatott reformjavaslatokat, alkalom nyílt a menekvő­­ket mintegy büntetésképen a hazatérésre kénysze­ríteni. Kettős a t. bizottsági tag úr tévedése. Nem a menekültek voltak azok, kik nem fogadták el a re­formjavaslatokat, hanem a fegyverben álló fel­kelők, s igy nem azokat büntettük volna, kiket a biz. tag úr véleménye szerint a büntetés megilletett. De továbbá a menekültek hazatérhetése nem függ egyedül sem az ő akaratuktól, sem a kormány aka­ratától. A kormánynak az volt a szándéka és most is az, hogy a­mennyire ezt az emberiség követelményei megengedik , előmozdítsa a menekülteknek haza­térését. Az ez irányban tett többféle kísérleteknek eredménye az volt, hogy a menekültek közül néhány százan hazatérvén és falujukba visszatelepedvén, lovaikat és marháikat elhajtották a fölkelők. Maga a török helytartóság elismerte, hogy a viszszatérte­­ket megélhetésük végett élelmi­szerekkel kellene ellátnia, de ez mindaddig nem igen lehetséges, míg a fölkelők foglalják el a tért s a visszatért menekültek egyátalában azon veszélyben forogtak, hogy a szom­széd helységek más vallású lakói által megtámadtat­­ván, lekonczoltatnak. A segélyezés megadásánál tehát az emberiség tekintete vezette és vezeti a kormányt. A napokban kaptam jelentést, hogy néhány száz család, melyek a határhoz közelebb fekvő he­lyeken laknak, visszatért hazájába s remény­em, hogy a viszonyok jobbra fordultával tömegesen fog­ják követni a példát; határozott időpontot azonban kitűzni, hogy mikor szűnik meg a segélyezés,­­ nem lehet, és az illetőket a kellő garanciák nélkül vissza­erőszakolni a hazájukba, nem tartan­ám emberiségi szempontból lehetőnek. (Tetszés.) Kérem ezek után a­­. bizottságot, méltóztas­sék megnyugodni abban, hogy a kormány, a­mint eddig is iparkodott, úgy ezentúl is rajta lesz, hogy a menekültek — a­mint ezt a viszonyok megengedik — hazájukba visszatérjenek, de Zsedényi bizottsági tag módosítását, mely erre nézve előre határozott napot tűz ki, nem fogadhatnám el. (Tetszésnyilvá­nítások.) Zsedényi fenntartja indítványát. Faik arra figyelmeztet, hogy itt csak a pót­hitel megszavazásáról van szó. A bizottság megszavazta a póthitelt, és egy­hangúlag elvetette Zsedényi indítványát. Következett a hadügyi albizottság jelentése a hadügyi költségvetés tárgyában. Pulszky Ágost előadó elfogadásra ajánlja az al­bizottság jelentését és kifejti,hogy lényegesebb megta­karítások a hadsereg jelen szervezete mellett nem esz­­közölhetők; a keret megváltoztatása majd akkor lesz lehetséges,ha a védtörvény revisiójára kerül a sor. Wahrmann Mór: A hadügyi albizottság je­lentését elfogadja a részletes tárgyalás alapjául, de az előadó fejtegetései arra indítják, hogy már most terjeszsze elő indítványát, mely oda megy ki, hogy a 7. 22. 23. czímeknél összesen két millió frt töröltes­sék mint átalány-levonás. Ezen megtakarítást könnyen lehetne eszközölni az által, hogy az újonczok egy része nem október­­­én, hanem később hivatnék be, a szabadságolások nagyobb mérvben gyakoroltatnának, és az értelme­sebb katonák még a három évi szolgálati idő letelte előtt bocsáttatnának haza. Ez indítvány nem alterálja a hadsereg szerve­zetét , csak azt eredményezné, hogy azon általános biablonszerű eljárás, mely most uralkodik, véget ér­­ne, és több tekintet fordíttatnék az individuali­tásokra. Szóló óvakodik oly indítványtól, mely a sereg jelenlegi szervezetét alterálhatná; nem akarja szem­beállítani azon két ellentétes irányt, a pénzügyit s a hadügyit, az ország pénzügyi rendezését és a védké­­pesség fejlesztését, melyeket most oly bajos volna kiegyeztetni, úgy is azon időpont küszöbén állunk, midőn e nagy kérdés bőven meg lesz vitatva. Azonban a tényleges viszonyokat nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni. Szükséges, hogy ez orsz. bi­zottság a jelen körülmények és viszonyok közt érzéket mutasson hazánk ínsége iránt; hogy ez orsz. bizottság ugyanazon elveket gyakorolja, melyeket gyakorol a törvényhozás egész önmegtagadással, midőn megvonja az országtól a legégetőbb, legszükségesebb kiadásokat. Szóló azután arra utal, hogy hitelünk a kül­földön mily gyenge lábon áll. Tüntessük fel, hogy el akarjuk hagyni az utat, melyen eddig jártunk. A nemzetben fenn kell tartani a hitet ez in­tézmény iránt, nem szabad a nemzet kívánalmaival szemben visszautasító, elszigetelt magatartást mu­tatnunk. Politikai, katonai és az actuális helyzetből me­rített indokokat hoztak fel az indítvány ellen. A politikai érv az volt, hogy nem szabad azt mutatnunk, hogy hatalmi állásunkat nem bírjuk megóvni. De szóló úgy hiszi, hogy nem csupán a 800.000 katona, hanem pénzügyi rendezettség is szükséges hatalmi állásunk megóvásához. A katonai szempontból felhozott ellenvetésekre szóló, mint laicos, nem kíván felelni, csak arra utal, hogy sok kiváló katonai szakférfiú, magánkörben úgy, mint a sajtóban elfogadhatónak nyilvánította e törlést. Végül arra utal, hogy a jelen pillanatban nem opportunis a hadsereg csökkentése. De szóló arra utal, hogy indítványa, ha elfogadtatik, csak a jövő év utolsó hónapjaiban fog foganatosíttatni. Ha a hely­zet akkor is abnormis lesz, akkor az országos kor­mányok ugyanazt fogják tenni, a­mit 1870-ben tettek: rendkívüli viszonyok rendkívüli tetteket igényelnek, de most csak arról van szó, hogy a jövő év végén ta­­karíttassék meg két millió, ha akkor a viszonyok normálisak lesznek. Egy külföld lap azt mondta nemrég, a bécsi alkudozásokra czélozva, hogy Ausztria-Magyaror­szág egy »monarchia felmondásra«­­ szóló attól tart, hogy e monarchia felmondás nélkül is össze fog omolni, ha nem térünk más útra és pénzügyileg nem igyekszünk rendezkedni. Ernuszt Kelemen pártolja Wahrmann indít­ványát. Pulszky Ágost rövid beszédben Wahrmann indítványa ellen érvel, többi közt felhozza, hogy vol­­takép nem azon rendszabály forog szóban, mely a jövő év végén fog gyakoroltatni, hanem azon morális hatás, melyet a mostan hozandó határozat kel­teni fog. Az általános vita be volt fejezve, az albizott­­ság véxponti javaslatai és a hadügyi rendes költ­ségvetés első hat czime minden vita nélkül az albi­zottság indítványai szerint fogadtattak el. A VII. czimnél (hadcsapatokra való általános kiadások) hosszú vita fejlett ki a Wahrmann indítványa felett, Horváth Gyula, Zsedényi Ede, Zichy Nán­dor, Éber Nándor és Ürményi Miksa pártolták, Márkus István, gróf Szapáry Antal és Bene­dek Sándor altábornagy ellenezték a kétmillió tör­lését. Szavazáskor az indítvány nagy több­séggel (42 bsz. tag szavazott az albizottsági javas­lat mellett) elvettetett. Ezután a hadügyi rendes költségve­tés?—27. czimet minden vita nélkül, alig egy negyed óra alatt, az albizott­ság javaslatai értelmében megszavaz­tattak és ezzel a rendes hadügyi költ­ségvetés elintéztetett. A holnap d. u. 2 órakor tartandó ülésben a tengerészeti és külügyi költségvetések végszerkezet­ben szavaztatnak meg, azután a hadügyi rendkívüli költségvetés tárgyaltatik, és végül megválasztatik az egyeztető hetes bizottság. Ülés vége esti 1/210 órakor. Az osztrák delegatió ülése május 31. (Folytatás esti lapunkhoz.) Az osztrák delegátió ma déli ülésének első fe­léről esti lapunkban közöltük a tudósítást. Azon in­dítvány elvetése után, hogy a fedezetbe a helyettesíté­si alapból 10 millió forint vétessék föl, a bizottság a 22. czímhez tartozó 300.000 frt póthitel ügyét tár­­gyalta, s azt megszavazza. Demel azután a hadsereg rendkívüli szükség­letéről terjesztette elő a jelentést. Az általános vitá­ban senki sem vevén részt, az 1 — 8. czimek változat­lanul elfogadtattak. A 9. czimnél (építkezések) a kormány képviselője Merkl ezredes több építkezés je­len állapotáról ad felvilágosítást, s a kormány által fölvett egész összeg megszavazását kéri. A bizottság indítványa, hogy a 759.500 frtból 25.000 frt töröltes­sék, elfogadtatott. A 10. czim vita nélkül elfogadta­tott. A 11. czimnél a bizottság a krakói erődítmé­nyekre előirányzott 150.000 frt törlését indítványoz­za, de később maga az előadó is késznek nyilatko­zott az összeget megajánlani, mely meg is szavazta­tott. A czim többi pontja a bizottság indítványa ér­telmében jön megszavazva, s többek közt az igmándi erődre fölvett 100.000 frt töröltetett. A 13. czimnél 499.291 forintnyi előirányzott összeg helyett csak 322.666 frt jön megszavazva. A 14. czim s az ide vágó póthitelek vita nélkül megszavaztattak. Coronini jelentést tesz a közös pénzügymi­niszternek a közös activákra vonatkozó előterjeszté­séről. A jelentés tudomásul vétetett. Neumarkt gali­­cziai község kérvénye 1849-ben a háború okozta kárai megtérítése ügyében a közös hadügyminisz­tériumhoz tétetett át. Ezzel az ülés véget ért. A legközelebbi ülés holnap lesz. BELFÖLD. Hét falu, május 26. (Wächter ur állításai.) A »Nemere« 42. száma szerint Wächter Fri­gyes képviselő azt állította az országgyűlési közigaz­gatási bizottság ülésében: »Csupa ráfogás és kohol-

Next