Pesti Napló, 1876. június (27. évfolyam, 126-146. szám)
1876-06-01 / 126. szám
plausibilisebbé tétessék, a miniszter nem átallott fallumot is bevenni kimutatásába, így Heves törvényhatóságának költségvetése 79,917 írtra tétetik, holott az valóban tényleg 111,601 irtot tesz. Nem helyesli , hogy itt hírneves államférfiakkal hozzák a miniszterelnököt párhuzamba. Tóth Vilmos Cavoura hivatkozott. E hivatkozást tévesnek tartja, amenynyiben Cavour nemzetének közvéleményét képviselő, Tiszáról pedig ezt épen nem lehet mondani. Batthyány Ferencz gr. áthozza a főrendiház üzenetét a népiskolai hatóságok és némely kisebb törvényhatóságok kikerekítéséről szóló törvényjavaslatok elfogadása tárgyában. E törvényjavaslatok szentesítés alá fognak terjesztetni. Németh Albert kijelenti, hogy nem fogadja el a törvényjavaslatot. Beszédének folyamában Tóth Vilmossal polemizál, kit örömmel üdvözöl, hogy oly hosszú hallgatás után ismét megszólalt, mégpedig a jelen kormányt védve, melyet tüskén-bokron át követni ígérkezett. E bizalmat ominosusnak tartja. Melyik kormány volt az, kérdi, mely iránt Tóth Vilmos bizalommal nem viseltetett ? Pedig a mostani kormány feje volt az, ki annak idejében porrá zúzta Tóth belügyminiszter rendezési javaslatait. Nem fogadja el a törvényjavaslatot. Simonyi Ernő kezdetben beszédét, az előrehaladt időre való utalással (*/42), holnapra kérte halasztani; később azonban, miután az elnök figyelmeztető, hogy az idő még nem érkezett el, melyben a beszéd más napra való folytatását lehet kívánni, elkezdő beszédét, úgy látja, hogy a jelenlegi kormány tulajdonképen a Szapáry-féle javaslatot akarja keresztülhajtani némely családi módosításokkal. Csakhogy mert már Szapáry roszul járt vele, most nem merik azt egészben előterjeszteni, hanem előterjesztik részenkint, s azt mondják, hogy mert előbbi részei elfogadtattak, el kell fogadni a későbbieket is. »Épen úgy vannak vele — úgymond — mint azon ember, akinek a kis ujját befogta a tűcsináló gép, azután lassan kint befogta az egész embert és a gép másik oldalán kijött egy tű. (Derültség. Mozgás.) A képviselőház már elfogadta a közigazgatási bizottságról szóló törvényjavaslatot, már most el kell fogadnia mindent, és így isten tudja, hol fog ez kilyukadni« Sajátságosnak tartja Tisza érvelését saját javaslata mellett. Még azt is bebizonyította a miniszterelnök múltkori beszédében, hogy nem is szükséges, hogy a javaslatnak alapelve legyen. Ami pedig Tisza azon megjegyzését illeti, hogy Magyarországon nem lehet eleget kormányozni, ezt megdöbbentőnek tartja. »Méltóztassanak megengedni, így szól, a 9 esztendő ótai centralisatió, a mindenbe való beavatkozás, a mindenbe való beleszólása és beleegyezése a kormánynak még neki nem elég; bábokká kívánja az ország polgárait átalakítani, melyeket a miniszteri bureauból dróttal lehet ránczigálni, hogy úgy tegyenek, amint a kormány kívánja. Ezt hasonlítja össze Tóth képviselő úr Cavour magaviseletével és kormányzatával. Engedelmet kérek, azon férfi, aki 8 esztendőn át valóban a szabadelvű ellenzéknek vezére volt és akkor minden haladási propositiót pártolt, most, mióta a miniszteri padra jött, azt állítja, hogy Magyarországon nem lehet eleget kormányozni; hogy a kormánynak kevés alkalma van, hogy Magyarország népét kormányozza. Valóban lehet ennek jellemzésére használni a nemrég elhunyt Freiligrath német költő azon mondását: »So sank er zum Marionetten, der einst ein Komediant war.« Végül kijelenti, hogy Bánhidy határozati javaslatát pártolja. Tisza Kálmán miniszterelnök kijelenti, hogy alapelve, egy szavát sem mondta. Simonyi Ernő felolvasta Tisza tegnapi beszédét százzal akarja igazolni állításának igazságát. Tisza Kálmán miniszterelnök erre kijelenti, hogy a felolvasott passusból mindenki megérthette, hogy ő csupán azt mondta, hogy nem egyetlen egy elvből indult ki a javaslat, hanem több elv combinatiójából. Elnök: Szólásra még egy képviselő úr van felírva. Elmúlt azonban két óra, tehát holnap folytattatni fog a vitatkozás. Ülés vége 2 óra 5 perc. A magyar delegáció ülése május 31-én. Szlávy József elnök 5 órakor megnyitja az ülést. S J ! A közös kormány részéről jelen vannak: gróf Andrássy, Benedek Sándor, b. Orczy Béla, b. Hoffmann, Peöckh, Gaál Jenő, Mérey. A magyar kormány részéről Tisza, Széll és Wenckheim. A jegyzőkönyv hitelesitése után elnök jelenti, hogy b. Podmaniczky Géza behívatott gróf Károlyi György helyébe. A tegnapelőtti ülésben a »Réka« ágyunaszád pótlása végett építendő új ágyunaszádra előirányzott 151.000 frt megszavazására nem szavazott az absolut többség. A tétel akkor függőben hagyatott, ma a bizottság többsége megszavazta. A tengerészeti előirányzat ezután végleg megszavaztatott. Következett a napirend. Fálk Miksa előadó felolvassa a külügyi albizottság jelentését a külügyi költségvetésről. Fáik Miksa : Tisztelt országos bizottság! E néhány szűk szabású mondatnak felolvasásával a jelentés általános részét illetőleg előadói teendőimet tulajdonképen befejezettnek tekinthetném. De mint képviselő, akit polgártársainak bizalma legszentebb érdekeiknek lelkiismeretes gondozására kötelez, mint egyik szerény tagja azon bizottságnak, melyet a magyar országgyűlés az állam legfontosabb ügyeinek tárgyalására és elintézésére kiküldött, kötelességemnek tartom e válságos perekben a politikai helyzetre vonatkozólag röviden elmondani igénytelen nézeteimet. A képviselő se nem próféta, se nem diplomata. Nem áll hatalmában a jövő titkairól fellebbenteni a fátyolt és nem állhat hivatásában, e fátyol körül tapogatózva, minden biztos alapot nélkülöző hozzávetések nyomán találgatni a jövő fejleményeit, melyek utóbb a valóságban talán egészen másképen fognak alakulni. De midőn a közelmúlt eseményein végig pillantva és a jelent szemügyre véve, mindkettőről ítéletet képezett magának, akkor nem csak joga, hanem kötelessége, ez ítéletét ki is mondani, akkor reá nézve nem léteznek azon tekintetek, melyek a diplomatát nézetének, meggyőződésének leplezetlen nyilvánításában akadályozhatnák és melyek még egy parliamentáris testületnek, mint ilyennek, hivatalos nyilatkozataiban is némi korlátot szabnak a kifejezés szabadságának. Tehát mint egyes képviselő szólva és így ily tekintetek által le nem kötve, nem riadok vissza annak kimondásától, miszerint az általános politikai helyzet, mely felett ez idő szerint majdnem kizárólag a keleti kérdés uralkodik, mióta a közösügyi bizottságoknak utószor volt alkalmuk ez ügyekkel foglalkozni, határozottan roszabb lett. A kalszin talán nem igazolja e nézetet. A magas porta souverainitása, a török birodalom területi integritása még most is csorbítatlanul fennáll; a szambuli kormány még egyre folytatja a fölkelők elleni küzdelmet; a nagyúr — akárki legyen az — még mindig rendelkezik nagyszámú jeles katonaság felett, mely bámulatos önmegtagadással tűrve az emberi erőt majdnem túlhaladó nélkülözéseket, a padisahért élni halni kész; a harcz hol kisebb hol nagyobb mérvben folyván, még mindig localizálva van és igy a helyzet, habár nem javult, látszólag legalább roszabbra sem fordult. De t. orsz. bizottság, acut betegségeknél már a nem-javulás maga is határozottan roszabbulást jelent, mert minden egyes nap, mely változatlanul találja a kórjelenségeket, apasztja a betegnek erejét, gyöngíti az organismus ellenállási képességét, egy-egy fokkal alább szállítja az orvosok mestersége iránti bizalmat, a felgyógyulás valószínűségét. A tény, mely elől szemet hunyni nem lehet, mély fájdalommal tölti el a béke minden őszinte barátjának, fájdalommal különösen a magyar embernek keblét. Nem hivatkozom azon szivünkben soha el nem enyészthető rokonszenv és hálaérzetre, ama szomszéd állam irányában, mely — nem félve a nálánál sokkal hatalmasabbak fenyegetéseitől, egyedül saját nemes szivének sugallatát követve — egykoron tárt karokkal fogadá egy szent harcz áldozatait és a mindenünnen üldözöttekkel végre megtaláltatott egy darab földet, hová gondtelt fejőket lehajthatták, hol fáradt tagjaikat megpihentethették. Azt mondják, a politikában az érzelgésnek nincs helye. Legyen, de még akkor is, ha egyedül a hidegen számító ész szavára, ha csak is saját állami érdekeink parancsára hallgatunk, nincs combinatió — az én tudtomra legalább nincs — mely ránk nézve annyira megnyugtató és kielégítő lehetne, mint a mai török birodalom fennmaradása. Idestova egy esztendeje lesz, hogy a fölkelés tart és e küzdelem tüneményei csak megszilárdíthatták bennünk azon óhajt, mely a török birodalom fennállására van irányozva. Ezen küzdelem folytán nem találkozunk egyetlen egy politikai ténynyel, mely új alakulások kiindulási pontját képezhetné, a török birodalom belsejében egyetlen egy oly erő sem lépett előtérbe, mely a keleten felmerülő számtalan egyéni érdekek és nézetek közti ellentétet kiegyenlíteni, mely az annyira ostromolt török uralom helyébe mást, jobbat, az elégületlenek különféle csoportjaira nézve elfogadhatóbbat, Európára nézve kielégítőbbet és különösen ránk nézve megnyugtatóbbat léptetni képes volna. Hogy pedig kívülről importáltassék a Balkán-félszigetre az új alakulás magva, hogy ott egy idegen állam vesse meg lábát, szaporítva még déli és délkeleti határaink hoszszában is azon súrlódási pontokat, melyek köztünk és közte amúgy is léteznek , ez állhat bárkinek érdekében vagy kivonatában, de az osztrák-magyar monarchiáéban bizonyosan nem. Végtére arról, hogy e monarchia maga vállalkozzék az Úristen szerepére a keleti haos rendezése körül, hogy ő maga végezze azt, amire úgy látszik, az ottani belerők nem képesek, és amit más külerőre bízni vitális érdekeinkkel ellenkezik: ez oly feltevés, mely ellen e monarchia összes politikai és pénzügyi helyzete a leghangosabban tiltakozik. Ezen amúgy is annyi heterogén elemekből álló monarchiára nézve a külterjeszkedés épenséggel nem jelentené a belerő gyarapodását. Az itt lakó és ugyanazon fejedelemnek hódoló nemzetiségek aspiratiói amúgy is oly különbözők, a beszervezés terén itt benn még most is annyi a teendő, fájdalom nagyon is fejletlen közgazdászati állapotaink oly nagy mértékben veszik igénybe amúgy sem nagyon bőséges anyagi eszközeinket, hogy új aquisitiókra sem szükségünk, sem kedvünk, sem tehetségünk nincs, hogy minden ilyen szerzemény csak — mint az orvosok mondják — fattyúképlet volna, mely igenis elvonja az egészséges organismustól az élet fenntartására megkivántató erőt, de azért maga megélni még sem képes. TI I. ■» • • « _ - — - — • 1 m I mzetem szerint helyesen cselekedett, midőn mint valamennyi lehetőség közt legkivánatosabbat, melyre tehát teljes erővel törekedni kell, a török birodalom integritásának fenntartását vette politikájának kiindulási szempontjául és — talán csak némely ellenkező irányú, óvatosan föllépő, de nem egészen árthatlan áramlatok leküzdése után — ez alapon iparkodott tőle kitelhetőleg hozzájárulni azon zavargások megszüntetéséhez, melyek folyvást nyitva tartják azon sebet, melyet keleti kérdésnek nevezünk, melyek határainkat nyugtalanitják, a monarchia népeinek egy részét szakadatlanul lázas izgatottságban tartják és miként a t. o. bizottságnak még ma lesz alkalma sajnosan meggyőződni, jó sok pénzünkbe is kerülnek. De a kiindulási pont és a végezél közt az út fekszik és az a kérdés, vájjon a kiindulási pont és a végezél helyessége mellett helyes volt-e egyszersmind az út, melyet a külügyi kormány választott. Igen is, választott, mert csakugyan két út kínálkozott. Az egyik egyszerű folytatása lett volna Ausztria traditionális keleti politikájának, melynek alapját a status quonak minden áron való fenntartása képezte. Erre nézve már a tavalyi delegátióban bátor voltam elmondani nézeteimet; kimutattam , hogy e politikát — mely egykoron egy egész rendszernek egyes beillő részét képezte — folytatni ma lehetetlen, miután a rendszer, melyhez tartozott, a maga egészében is lehetlenné lett; kimutattam, hogy e politika épen ellenkezőjét érte el annak, amire czérzott, mert a török kormány tudván, hogy felette lebeg a kétfejű sas és sub umbra harum alarum biztosnak érezve magát, semmit sem tett a birodalom consolidatiójára és igy jutott el oda, ahol ma áll. Mindezeket nem akarom ismételni ; nincs is szükség ez elméleti fejtegetések megújítására, mert ma már egy év gyakorlati tanulságai fekszenek előttünk, s ezeket akarom a 1. országos bizottság szíves engedelmével néhány vonással ecsetelni. Ha az osztrák-magyar monarchia, a régi hagyományos politikát követve, a fölkelés kitörtekor Törökország pártját fogja és a status quo feltétlen és minden áron való fenntartását hirdeti dogmaként: mi történik akkor ? Nem szólok arról, hogy kormányunknak ez esetben saját maga és minden elfogulatlan ember meggyőződése ellen kelle volna cselekedni, mert senki sem tagadhatja, hogy a felkelők panaszai közt van sok olyan, amely jogosult és amelyet ignorálni vagy elfojtani akarni nem csak inhumanitás, de egyenesen igazságtalanság volna; nem akarok arra hivatkozni, mily benyomást tett volna a magyar-osztrák kormánynak ily semmi által nem indokolható a magatartása a felkelőknek a monarchia határain belül lakó fajrokonaira ; tekintsünk el ettől ; tegyük fel, hogy a politikában minden szabad, és mindaz jó, ami czélhoz vezet és nézzük a dolgokat ezen szempontból. Ha monarchiánk semlegességéből habár csak erkölcsileg kilépve, Törökország mellé áll, ez kétségen kívül jel lett volna az ellenkező nézetnek sorakozására is. Azok, kik most legalább külsőleg szintén a semlegesség fehér zászlaját lobogtatják, alattomban pedig erkölcsileg és tán anyagilag is támogatják a felkelést — mondják, hogy vannak ilyenek, ámbár én lelkem ártatlanságában sehogy sem tudom elhinni — ezek, mondom akkor nyíltan tették volna azt, amit most irántunk való tekintetből csak titkon mivelnek. Hogy ez aztán a lázadás erejét még inkább növelte volna, talán nem szorul bizonyításra. Már pedig láttuk és látjuk mindennap, hogy a porta e lázadást még mostani kisebb terjedelmében sem bírja elnyomni és így a még erősebb ellen bizonyosan még gyöngébbnek mutatkozott volna. Akkor mit tettünk volna mi? Vagy nem mentünk volna a platonikus jó akaratok, a pusztán erkölcsi támogatáson túl és szemünk láttára hagytuk volna elvérzeni azt, akinek fenntartását politikánk alapelveül hirdettük és akkor — méltán — ép oly elkeseredéssel telt volna el irányunkban a török, a mily nevetséges tehetetlenségben tűntünk volna fel egész Európa előtt; vagy pedig— nem törődve a monarchia belhelyzetével, mely valóban kevés ingert szolgáltathat arra, hogy másokért nyaktörő vállalatokba bocsátkozzunk — nemcsak szóval, de tettel is támogattuk volna a portát és akkor — akkor e mai jelentésünk alkalmasint még azon sovány vigasztalást sem tartalmazná, miszerint az európai béke legalább e pillanatig megzavarva nem lett. Maradt tehát a második — és véleményem szerint egyedül helyes — itt, tudniillik : elhárítani mindent, ami a portában azon gyanút kelthetné, mintha a hatalmak jó szolgálatai az ő birodalmának fennállása és integritása elleni terveket takargatnának; de azután határozottan követelni tőle, hogy elsősorban ő maga állítsa elő a fennállhatás nélkülözhetlen előfeltételeit; e szerint megvizsgálni a felkelőknek követeléseit és azokat, amelyek jogosultaknak látszanak, teljesítés végett a portának ajánlani. Hogy pedig ezen jóakaratú közbenjárás sem a porta tekintélyét meg ne sértse az által, mintha ő valamely egyes hatalom szavára hajolni kénytelen volna, sem pedig a felkelők a felajánlott közvetítés őszintesége iránt gyanúperrel ne élhessenek, azon hatalom, amelyben mindig a porta integritásának bajnokát látta a világ, t. i. Ausztria-Magyarország, szövetkezett azon hatalommal, amelynek valódi rokonszenve iránt ismét a felkelők táborában kétség nem lehete, Oroszországgal, és hogy azon esetre is, midőn e két szövetséges félnek nézetei és talán érdekei is egymástól eltérnek, a barátságos kiegyezkedés lehetősége kizárva ne legyen, maguk mellél vették azon harmadik hatalmat, Németországot, melyről fel kell tenni, hogy mind Orosz- mind Ausztria-Magyarország iránt őszinte jó akarattal viseltetik. Így fogom fel a sokat emlegetett három császári szövetség létrejöttét, mely, ha jól értem annak jelentőségét, lényegesen különbözik nem csak azon szövetségtől, mely ugyanazon három hatalmasság közt hatvan évvel ezelőtt köttetett, hanem egyáltalában elüt a nemzetközi szövetségek biablonjától. Míg a szokásos szövetségeknél először a diplomata urak főzik ki a zöld asztal mellett a valósítandó terveket, melyeknek keresztülvitele érdekében az illető államok egyesülnek, az alkalmazandó eszközöket megállapítják és természetesen meghatározzák azon osztályrészt is, mely mindegyik félnek a majdan hazahozandó zsákmányból jutni fog, addig ezen háromcsászár-szövetségnél épen megfordítva állanak a dolgok. Nem a diplomatia állított fel a priori egy elméleti tervet, amelynek gyakorlati létesítése képezi az egyesült tevékenység czélját, hanem kiindulási pontul vette azon tényeket, amelyek az ő hozzájárulása nélkül — egyiknek legalább nyílt hozzájárulása nélkül, a másiknak határozottan akarata ellenére — jöttek létre. Törekvések czélja nem annak keresztülvitele volt, amit mindegyik magára nézve feltétlenül előnyösnek tart, hanem az ellentéteknek olynemű kiegyenlítése, amely, habár egyik résznek sem szolgálhat teljes megelégedésére, de legalább meggátolja az érdekek nyílt összeütközését, meggátolja a mozgalom által nem közvetlenül érintett tényezők tettleges beavatkozását, meggátolja azt, hogy a locális zavargás európai conflagratióvá ne fajuljon. Az eszme kétségen kívül egészséges volt, és úgy hiszem a magyar-osztrák monarchia kormánya csak kötelességét teljesítette, midőn a deczemberi jegyzékkel ezen, a béke fenntartására irányzott actiónak élére állott. De az események elfogulatlan szemlélője kénytelen bevallani, hogy a végleges siker még egyáltalában nincs biztosítva, sőt ma talán kérdése_Ll. ~ * ‘ vi * 1*1 • i • cjj--------O zavarva, de még ma sincs megtalálva a pacificatio azon alapja, mely mind a porta, mind a felkelők részéről elfogadtatván, a közvetlenül érdekelt két fél közti kiegyezkedést lehetővé tenné. Sőt ellenkezőleg minden merész combinatió nélkül is fel lehet tenni, miszerint épen az eddigi lépések sikertelensége tette szükségessé a híres berlini találkozást, kezdődvén ezzel az actiónak második stadiuma, amelylyel a vezéri szerep Oroszországra ment át. Ezen új békítési kísérlet eredménye még függőben van , de habár nem mondunk le a siker lehetőségéről, e tekintetben vérmes reményeket nem lehet táplálni. Egy tényről akarok itt különösen megemlékezni. Míg az actió első stádiumában a három szövetkezeti hatalom eljárásához a párisi békekötésnek többi három aláírója is csatlakozott, addig az új kísérlettől Anglia máris megtagadta közreműködését. Megvallom — meglehet, hogy csalódom — de megvallom, hogy Anglia ezen fellépésében én reánk nézve semmi aggasztót nem tudok találni, nem aggasztót azokra nézve, akiknek részéről a békítési kísérletek nem palástolnak más titkos terveket, akik részrehajthatlan közvetítés ürügye alatt önző czélokra nem törekszenek. Ha a hármas szövetség megmarad eredeti rendeltetése mellett, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk arról, hogy Anglia e törekvéseket megzavarni nem fogja. Ha pedig a szövetségesek egyike vagy másika valamikor el találna pártolni azon eszmétől, mely e szövetség alapját képezi, akkor azoknak, kik bona fide léptek be ezen actióba, a hatalmas szigetállamban erős szövetségesük lesz, aki velük együtt nem fogja megengedni, hogy Törökországnak szorult helyzete oly czélokra használtassák fel, amelyek az európai egyensúlylyal, a világrész nyugalmával össze nem egyeztethetők, így állanak a dolgok ma. Törökország úgy látszik — nem kutatom az okokat, miért van ez így — Törökország úgy látszik egymaga nem képes a felkelést elnyomni; a Balkán félszigeten nem mutatkozik sehol oly erő, amely egy új alakulás központját képezhetné; idegen befolyás lábrakapását megengedni Ausztria Magyarország vitális érdekei tiltják; monarchiánk maga egy új alakulás közvetlen valósítására nem lehet hivatva; az egyszerű status quo feltétlen fenntartása nem a béke biztosítását, hanem inkább annak ellenkezőjét eredményezné; a status quo »ameliore« — mint t. külügyérünk magát kifejezte — elfogadható megoldása volna ugyan a bennünket oly sajnosan érintő bonyodalomnak, de ezen megoldás sikerüléséhez ma sincs még teljes reményünk. Ily körülmények közt azon parliamentáris testület, amelynek hatásköréhez a külügyek tartoznak, megmondhatja ugyan az ügyek körüli véleményét, de nem mondhatja meg úgy, hogy az előre nem látható eshetőségekkel szemben a kormány kezét megkötni hajlandó lehetne, hanem igenis komolyan fel kell vetni azon kérdést : várjon azon államférfiú, ki külügyeink élén áll, belátásánál, hazafiságánál és erélyénél fogva olyan-e, miszerint bizton várhatni, hogy bármily, előre ki nem számítható eshetőségekkel szemben meg tudja őrizni a monarchia érdekeit, biztosítani tudja számára a lehető legnagyobb előnyöket, vagy legalább elhárítani tőle minden nagyobb hátrányt. Aki ezen kérdésre nemmel felel, az nem végezhet hazafiasabb munkát, mintha minden törvényes eszközzel ezen férfiú megbuktatására törekszik. A személy iránti tekintetből ily válságos pillanatban meghagyni az ügyeknek élén oly valakit, akinek irányában feltétlen bizalom nem létezik, a kinek szava tehát — nem állván mögötte a birodalom népeinek egyakaratú támogatása — vajmi kevés súlylyal bírna, valóban bűn volna. De ha ellenkező véleménynyel vagyunk, ha azt hiszszük, hogy az, ki Ausztria-Magyarország érdekeit ezen bonyolult kérdésekben képviselni hivatva van, e hivatására képesített, akkor ezt is nyíltan és határozottan ki kell mondani. Nem arról van itt szó, hogy ovátió készíttessék egy bizonyos miniszter személye iránt; a külügyek jelenlegi vezetője erre nem szorul és a delegátió sokkal komolyabb testület, mintsem ily tüntetéseket hivatásához tartozónak tekinthetne. Nem is akar ez carte blache lenni, oly értelemben, mintha már előre is helyeseltetnék mindaz, amit külügyi kormányunk teendő lesz. Fenntartjuk magunknak az actió befejeztetése után alkotmányos jogunk és kötelességünk szerint ítéletet mondani, és a felelősség elvét szigorúan alkalmazni, a felelősség pedig, úgy hiszem, csak növekedik, ha annak, akit az terhel, teljesen szabad keze volt. Ha tehát azt akarjuk, hogy a miniszter missiójában a kellő erkölcsi és ha kell anyagi erővel is felléphessen, meg kell neki adnunk a múlhatlanul szükséges morális támogatást is. Tudatnunk kell a világgal, hogy mögötte 35 milliónyi monarchia áll, mely, bármennyi sanyarú megpróbáltatáson ment is keresztül, de élni akar és élni képes, tudatnunk kell a világgal, hogy azon sok csapás, melyet a sors ezen monarchiára mért, igenis szerénynyé, nagyon szerénynyé tette őt aspiratióiban; hogy senkinek birtokára nem vágyódik, senkinek nyugalmát nem fenyegeti, hanem — visszavonulva közvetlen feladatára — tételének biztosítására, belső ügyeinek rendezésére, polgárai szellemi és anyagi jólétének fejlesztésére irányozza minden törekvését ; hogy a szomszédoktól nem kívánva egyebet ; de ezt aztán kérlelhetlenül követelve is — mint az ezen feladat megoldására megkívántató nyugalmat — ameddig egy csepp ereje van, nem fogja tűrni, miszerint az önfenntartás és belszervezkedés kötelességének teljesítésében bárki által háboríttassék, és ezért, csakis ezért szabad kezet enged annak, aki érdekeit ez irányban megvédni hivatva van. Ez értelmet tulajdonítom én az albizottság részéről előterjesztett jelentésnek, és azért kérem a 1. országos bizottságot, méltóztassék ezen jelentés általános részét tudomásul venni. (Élénk helyeslés.) Ürményi Miksa óhajtotta volna, hogy a külügyi albizottság ne bocsátkozzék a helyzet feszegetésébe. Tudja, hogy a miniszter most nem adhat érdemleges felvilágosításokat, frázisok előadásával pedig nem akarja fárasztani. Épen mert kényes, mert feszült a viszony, nem tartja sem szükségesnek, sem helyesnek az eshetőségeket előre latolgatni és előre osztozkodni a még csak szerzendő babérokon. Nem kíván érdemleges határozatot provokálni. Tudomásul veszi az albizottsági jelentést, de azon fenntartással, hogy az nem involválja be nem végzett tényeknek sem rászólását sem elismerését, de még csak egy határozott irány kijelölését sem. Kukuljevics (horvátul) a jelentés ellen szól. Ezután a bizottság a külügyi költségvetés részletes tárgyalására tért át. Az első három czim minden vita nélkül az albizottság javaslataihoz képest szavaztatott meg. A IV. czimnél (javadalmazás az osztrák-magyar Lloyd részére) felszólalt Peretti és kikel az osztrák-magyar Lloyd ellen, felhozza, hogy e társulat nem felel meg a mi érdekeinknek, nem nevez ki magyar kapitányokat, de határozott indítványt nem tett. A czim változatlanul megszavaztatott. A többi czimek minden vita nélkül szavaztattak meg. Az albizottság azon határozati javaslatánál, hogy a boszniai és herczegovinai menekültek segélyezése czimén póthitelként 995,637 frt 61 kr vétessék fel, felszólalt Zaedényi Ede, úgy hiszi hogy azon naptól fogva, midőn a menekültek felszólittattak , hazatéra volna olyutotni a segélyezést. Azt indítványozza kimondatni, hogy f. é. junius 1- től fogva a segélyezést meg kell szüntetni. Andrássy Gyula gróf külügyminisz T. országos bizottság! (Felkiáltások: Nem támogatja a módosítványt senki!) Még ha az ügyrend meg is kívánná, hogy a beadott módosítványt többen támogassák, hogy az határozat tárgyát képezhesse, a beadott módosítvány pedig támogatásban nem részesül , még ez esetben is bátor volnék Zsedényi J. bizottsági tag által mondottakra egy pár szóval felelni. (Halljuk!) A t. bizottsági tag itr abból a téves felfogásból indul ki, mintha lett volna alkalmatos pillanat, amikor a minisztérium a menekülteknek hazájukba való visszatérését könnyű szerrel eszközölhette volna, akkor t. i., midőn a felkelők el nem fogadván az Ausztria-Magyarország és a többi hatalmak által támogatott reformjavaslatokat, alkalom nyílt a menekvőket mintegy büntetésképen a hazatérésre kényszeríteni. Kettős a t. bizottsági tag úr tévedése. Nem a menekültek voltak azok, kik nem fogadták el a reformjavaslatokat, hanem a fegyverben álló felkelők, s igy nem azokat büntettük volna, kiket a biz. tag úr véleménye szerint a büntetés megilletett. De továbbá a menekültek hazatérhetése nem függ egyedül sem az ő akaratuktól, sem a kormány akaratától. A kormánynak az volt a szándéka és most is az, hogy amennyire ezt az emberiség követelményei megengedik , előmozdítsa a menekülteknek hazatérését. Az ez irányban tett többféle kísérleteknek eredménye az volt, hogy a menekültek közül néhány százan hazatérvén és falujukba visszatelepedvén, lovaikat és marháikat elhajtották a fölkelők. Maga a török helytartóság elismerte, hogy a viszszatérteket megélhetésük végett élelmiszerekkel kellene ellátnia, de ez mindaddig nem igen lehetséges, míg a fölkelők foglalják el a tért s a visszatért menekültek egyátalában azon veszélyben forogtak, hogy a szomszéd helységek más vallású lakói által megtámadtatván, lekonczoltatnak. A segélyezés megadásánál tehát az emberiség tekintete vezette és vezeti a kormányt. A napokban kaptam jelentést, hogy néhány száz család, melyek a határhoz közelebb fekvő helyeken laknak, visszatért hazájába s reményem, hogy a viszonyok jobbra fordultával tömegesen fogják követni a példát; határozott időpontot azonban kitűzni, hogy mikor szűnik meg a segélyezés, nem lehet, és az illetőket a kellő garanciák nélkül visszaerőszakolni a hazájukba, nem tartanám emberiségi szempontból lehetőnek. (Tetszés.) Kérem ezek után a. bizottságot, méltóztassék megnyugodni abban, hogy a kormány, amint eddig is iparkodott, úgy ezentúl is rajta lesz, hogy a menekültek — amint ezt a viszonyok megengedik — hazájukba visszatérjenek, de Zsedényi bizottsági tag módosítását, mely erre nézve előre határozott napot tűz ki, nem fogadhatnám el. (Tetszésnyilvánítások.) Zsedényi fenntartja indítványát. Faik arra figyelmeztet, hogy itt csak a póthitel megszavazásáról van szó. A bizottság megszavazta a póthitelt, és egyhangúlag elvetette Zsedényi indítványát. Következett a hadügyi albizottság jelentése a hadügyi költségvetés tárgyában. Pulszky Ágost előadó elfogadásra ajánlja az albizottság jelentését és kifejti,hogy lényegesebb megtakarítások a hadsereg jelen szervezete mellett nem eszközölhetők; a keret megváltoztatása majd akkor lesz lehetséges,ha a védtörvény revisiójára kerül a sor. Wahrmann Mór: A hadügyi albizottság jelentését elfogadja a részletes tárgyalás alapjául, de az előadó fejtegetései arra indítják, hogy már most terjeszsze elő indítványát, mely oda megy ki, hogy a 7. 22. 23. czímeknél összesen két millió frt töröltessék mint átalány-levonás. Ezen megtakarítást könnyen lehetne eszközölni az által, hogy az újonczok egy része nem októberén, hanem később hivatnék be, a szabadságolások nagyobb mérvben gyakoroltatnának, és az értelmesebb katonák még a három évi szolgálati idő letelte előtt bocsáttatnának haza. Ez indítvány nem alterálja a hadsereg szervezetét , csak azt eredményezné, hogy azon általános biablonszerű eljárás, mely most uralkodik, véget érne, és több tekintet fordíttatnék az individualitásokra. Szóló óvakodik oly indítványtól, mely a sereg jelenlegi szervezetét alterálhatná; nem akarja szembeállítani azon két ellentétes irányt, a pénzügyit s a hadügyit, az ország pénzügyi rendezését és a védképesség fejlesztését, melyeket most oly bajos volna kiegyeztetni, úgy is azon időpont küszöbén állunk, midőn e nagy kérdés bőven meg lesz vitatva. Azonban a tényleges viszonyokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szükséges, hogy ez orsz. bizottság a jelen körülmények és viszonyok közt érzéket mutasson hazánk ínsége iránt; hogy ez orsz. bizottság ugyanazon elveket gyakorolja, melyeket gyakorol a törvényhozás egész önmegtagadással, midőn megvonja az országtól a legégetőbb, legszükségesebb kiadásokat. Szóló azután arra utal, hogy hitelünk a külföldön mily gyenge lábon áll. Tüntessük fel, hogy el akarjuk hagyni az utat, melyen eddig jártunk. A nemzetben fenn kell tartani a hitet ez intézmény iránt, nem szabad a nemzet kívánalmaival szemben visszautasító, elszigetelt magatartást mutatnunk. Politikai, katonai és az actuális helyzetből merített indokokat hoztak fel az indítvány ellen. A politikai érv az volt, hogy nem szabad azt mutatnunk, hogy hatalmi állásunkat nem bírjuk megóvni. De szóló úgy hiszi, hogy nem csupán a 800.000 katona, hanem pénzügyi rendezettség is szükséges hatalmi állásunk megóvásához. A katonai szempontból felhozott ellenvetésekre szóló, mint laicos, nem kíván felelni, csak arra utal, hogy sok kiváló katonai szakférfiú, magánkörben úgy, mint a sajtóban elfogadhatónak nyilvánította e törlést. Végül arra utal, hogy a jelen pillanatban nem opportunis a hadsereg csökkentése. De szóló arra utal, hogy indítványa, ha elfogadtatik, csak a jövő év utolsó hónapjaiban fog foganatosíttatni. Ha a helyzet akkor is abnormis lesz, akkor az országos kormányok ugyanazt fogják tenni, amit 1870-ben tettek: rendkívüli viszonyok rendkívüli tetteket igényelnek, de most csak arról van szó, hogy a jövő év végén takaríttassék meg két millió, ha akkor a viszonyok normálisak lesznek. Egy külföld lap azt mondta nemrég, a bécsi alkudozásokra czélozva, hogy Ausztria-Magyarország egy »monarchia felmondásra« szóló attól tart, hogy e monarchia felmondás nélkül is össze fog omolni, ha nem térünk más útra és pénzügyileg nem igyekszünk rendezkedni. Ernuszt Kelemen pártolja Wahrmann indítványát. Pulszky Ágost rövid beszédben Wahrmann indítványa ellen érvel, többi közt felhozza, hogy voltakép nem azon rendszabály forog szóban, mely a jövő év végén fog gyakoroltatni, hanem azon morális hatás, melyet a mostan hozandó határozat kelteni fog. Az általános vita be volt fejezve, az albizottság véxponti javaslatai és a hadügyi rendes költségvetés első hat czime minden vita nélkül az albizottság indítványai szerint fogadtattak el. A VII. czimnél (hadcsapatokra való általános kiadások) hosszú vita fejlett ki a Wahrmann indítványa felett, Horváth Gyula, Zsedényi Ede, Zichy Nándor, Éber Nándor és Ürményi Miksa pártolták, Márkus István, gróf Szapáry Antal és Benedek Sándor altábornagy ellenezték a kétmillió törlését. Szavazáskor az indítvány nagy többséggel (42 bsz. tag szavazott az albizottsági javaslat mellett) elvettetett. Ezután a hadügyi rendes költségvetés?—27. czimet minden vita nélkül, alig egy negyed óra alatt, az albizottság javaslatai értelmében megszavaztattak és ezzel a rendes hadügyi költségvetés elintéztetett. A holnap d. u. 2 órakor tartandó ülésben a tengerészeti és külügyi költségvetések végszerkezetben szavaztatnak meg, azután a hadügyi rendkívüli költségvetés tárgyaltatik, és végül megválasztatik az egyeztető hetes bizottság. Ülés vége esti 1/210 órakor. Az osztrák delegatió ülése május 31. (Folytatás esti lapunkhoz.) Az osztrák delegátió ma déli ülésének első feléről esti lapunkban közöltük a tudósítást. Azon indítvány elvetése után, hogy a fedezetbe a helyettesítési alapból 10 millió forint vétessék föl, a bizottság a 22. czímhez tartozó 300.000 frt póthitel ügyét tárgyalta, s azt megszavazza. Demel azután a hadsereg rendkívüli szükségletéről terjesztette elő a jelentést. Az általános vitában senki sem vevén részt, az 1 — 8. czimek változatlanul elfogadtattak. A 9. czimnél (építkezések) a kormány képviselője Merkl ezredes több építkezés jelen állapotáról ad felvilágosítást, s a kormány által fölvett egész összeg megszavazását kéri. A bizottság indítványa, hogy a 759.500 frtból 25.000 frt töröltessék, elfogadtatott. A 10. czim vita nélkül elfogadtatott. A 11. czimnél a bizottság a krakói erődítményekre előirányzott 150.000 frt törlését indítványozza, de később maga az előadó is késznek nyilatkozott az összeget megajánlani, mely meg is szavaztatott. A czim többi pontja a bizottság indítványa értelmében jön megszavazva, s többek közt az igmándi erődre fölvett 100.000 frt töröltetett. A 13. czimnél 499.291 forintnyi előirányzott összeg helyett csak 322.666 frt jön megszavazva. A 14. czim s az ide vágó póthitelek vita nélkül megszavaztattak. Coronini jelentést tesz a közös pénzügyminiszternek a közös activákra vonatkozó előterjesztéséről. A jelentés tudomásul vétetett. Neumarkt galicziai község kérvénye 1849-ben a háború okozta kárai megtérítése ügyében a közös hadügyminisztériumhoz tétetett át. Ezzel az ülés véget ért. A legközelebbi ülés holnap lesz. BELFÖLD. Hét falu, május 26. (Wächter ur állításai.) A »Nemere« 42. száma szerint Wächter Frigyes képviselő azt állította az országgyűlési közigazgatási bizottság ülésében: »Csupa ráfogás és kohol-