Pesti Napló, esti kiadás, 1876. július (27. évfolyam, 149-178. szám)

1876-07-01 / 149. szám

149. szám. 27. év­folyam. Budapest, Szombat julius 1,1876. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: b­arátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ESTI KIADÁS. Előfizetési feltételei*: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felü­lfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti INTapló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, július 1. A magyar lapokban ritka egyértelmű­ség uralkodik az iránt, hogy monarchiánk Slavophil külpolitikája téves és káros. Téves, midőn idehaza a dualismus a német és ma­gyar hegemónián alapszik, s e politika a szlávok aspiratióinak kedvez; káros, mert Törökországnak lehetetlenné teszi a győzel­met, s tehát a háború-veszélyt fokozza, s monarchiánk érdekeivel ellentétes megol­dásra vezet. Ezen nézetet tükrözik vissza a mai la­pok következő véleményei: A »Hon« írja: »Ahhoz, hogy Szerbia Boszniát és­­-Szerbiát, — melyekért Milán most harczolni ment, — Mon­tenegro pedig Herczegovinát ragadja magához a tö­rök birodalom területéből, — a mi monarchiánknak is nagy hozzászólása van. Kiválólag és mindenek fölött monarchiánknak, úgy a magyar, mint az osz­trák közvéleményben teljes, egyhangú egyetértés uralkodik arra nézve, hogy nagyobb szláv államok alakulása délkeleti szomszédságunkban ellenkezik monarchiánk érdekeivel. És ha az események oly for­dulatot vennének, hogy vitális érdekeinkkel összeüt­közésbe jöjjenek : maradhatunk-e akkor is tétlenek, semlegesek ? Nem lesznek-e hatalmasabbak az ese­mények, mint maguk a hatalmak ? Lehetséges lesz-e a háború localisatiója, lehetséges lesz-e rohanásában feltartóztatni tetszés szerinti ponton a legördített hó­lavinát ? Természetes, hogy ha már absolute más­ként nem lehet, a monarchia nem fogja tűrni, hogy érdekei beleszólás nélkül lábbal tiportassanak kele­ten, s ha kell, amaz érdekek védelmére hadseregét is kénytelen lesz igénybe venni.« A »Kelet Népe« igy okoskodik: »Az osztrák-magyar monarchiára, ha mint nagyhatalom fen akar maradni, — s nézetünk szerint csakis mint nagyhatalom maradhat fen, — nem le­het közömbös, minő politikai alakulások mennek vég­be déli határain. E monarchiának nem lehet eltűrni azt, hogy déli határain ellenséges irányú államok ko­szorúja, vagy egy nagyobb délszláv állam keletkez­zék, mely ránk nézve a nyughatatlanságok örökös forrása lenne. Tekintve politikai érdekeink e sarka­latos postulátumát, hiba volt részünkről a török bi­rodalmi délszlávok aspiratióinak dédelgetése, végzet­­zetszerű tévedés volt azt hinni, hogy a bosniai és herczegovinai lázongóknál képesek leszünk túllicitál­ni Oroszországot, s magunknak e derék urak rokon­­szenvét és háláját az Andrássy-féle memorandum ál­tal biztosítani.« Az »Egyetértés« ezeket mondja: »Egyet tudunk ma még csak. Nemzeti hagyo­mányaink, létező érdekeink forognak e körül, s ez az egy, hogy a szerb-török háború európai convictussá fejlődése esetén, mihelyt Oroszország kardját veti a mérlegbe, nekünk ott van helyünk, a­hol Oroszor­szág ellenségei sorakoznak. Oroszország a mi legter­mészetesebb ellenségünk és a legtermészetesebb szö­vetségese a mi ellenségeinknek; a­ki tehát ellensége Oroszországnak, az a mi szövetségesünk. Az esemé­nyek szükségessé tették, hogy ne hagyjunk e felől kétségben senkit, akár lefelé, akár fölfelé.« Az »Ellenőr« határozottan szerb-ellenes czikket közöl, a »Nemzeti Hírlap« már teg­nap a »szlavophil politika« ellen nyilatko­zott, s kifejezte aggodalmát, »várjon a válsá­gos helyzettel szemben sikerül-e a külügyeink élén álló államférfimnak az ország és mon­archia érdekei által követelt politikát a döntő pillanatban eltalálni.« Egyedül a »Pester Lloyd«, s az is csak mikor félhivatalos hangon beszél, pártolja meg a szláv irányt s dicséri az orosz szövet­séget és haragszik az angolokra. Ma is azt fejtegeti, hogy: »Oroszország oly nagy hata­lom , amelylyel a keleti ügyekben minden esetben számolni kell, úgy is, ha Török­ország változatlan fennállását akarjuk, úgy is ha elvesztettük a hitet Törökország életképességében. (Persze a délszláv ál­lamok életképessége, Szerbia által fénye­sen be van bizonyítva, ezért érdemes Tö­rökországot kiküszöbölni Európából.) Ke­leten a döntés megtörténhetik Oroszország ál­tal, Oroszországgal, vagy Oroszország el­len, de absolute semmi Oroszország nélkül.« Ezért úgy látszik a »Pester Lloyd« a mel­lett van, hogy mi ezentúl is Oroszországgal együtt csináljunk keleti politikát, ámbár be­vallja, hogy köztünk »érdekkülönbség« léte­zik. Végre kijelenti, hogy: »a hármas szövet­ség keretén belül monarchiánk keleti politi­káját illeti meg a vezetés, s ennek tényekben kell nyilatkoznia. Csak az esetben kerül­­hetnék el a nagy európai bonyodalmak veszélyét. Lehetséges-e az, s a­mi legkevesebb, hogy localizálható-e a háború , az iránt a császári találkozás fog felvilágosítást adni, s hogy az ellenkező hírek daczára lét­rejön, az bennünk csak őszinte megelége­dést szülhet, mert most ezen alapszik remé­nyünk, s az utolsó, melyben bízunk.« Ha t. laptársunk ezen reményét is meg­­haturolták majdan az események, akkor meg majd mi reméljük, hogy felismeri az orosz politikát s annak játékát velünk, s csatlako­zik véleményével a többi magyar lapokhoz, melyek nem bíznak többé az orosz szövetség hasznában és őszinteségében. A törzre-Szerb viszonyokról újabban érkezett híreket alantabb találják olvasóink. A helyzet a végletekig feszült, de a harczias eldöntés még mindig nem következett be, ámbár Milán fejedelemnek Belgrádból való elutazásával a koczka már eldőlt, mert ezzel a nagyhatalmak is abban hagyták sikertelen fáradozásaikat a béke érdekében. Az utolsó pillanatig nagy erélylyel dolgoztak a hatal­mak képviselői a hálátlan feladaton. A feje­delem elutazása pillanatáig azon fáradoztak az osztrák-magyar s az orosz főconsulok, az utóbbi Sándor czár egyenes parancsára, hogy Szerbiát az eldöntéstől visszatartsák. De Mi­lán mindnyájoknak azt felelte, »már vissza nem vonulhatok.« A fejedelem rálépett a lej­tőre s közte és a porta közt immár az egye­düli biró csak a kard lehet. A közvéleménynek azonban szüksége volt reá, hogy megnyugtassák őt azon hatá­rozott biztosítás által, hogy Oroszország mind­végig a béke érdekeit védte Belgrádban. Mert a politikai világot az angol felsőház tegnap­előtti eseményei nagy nyugtalansággal töl­tötték el. Azon kínos tartózkodásból, melylyel a Szerbia ügyében hozzá intézett kérdésre Derby úr válaszolt s különösen az általa nyomatékosan hangsúlyozott azon óhajból, hogy a ház egyáltalán ne bocsátkozzék a többi hatalmak ez ügybeli magatartásának bírálatába, azt következtették, hogy a londoni kabinet azon határozott nézetben van, hogy a török-szerb összeütközésből a nagyhatal­mak közt veszélyes bonyodalmak fognak tá­madni. Ez általánosan táplált aggodalom azon hitből eredt, hogy Szerbiát és Montenegrót Oroszország viszi be a háborúba. Ezt a gya­nút még jobban megerősítette azon körül­mény, hogy Grovcsakoff herczeg, komolyan megrongált egészsége daczára, még mindig nem ment fürdőbe, miből azt következtették, hogy nemcsak előre látta, hanem ő csinálta is a szerb-török összeütközést. Az orosz kabi­net azon legújabb nyilatkozata, hogy Bel­grádban a békét képviselte, bizonyára nem fogja eloszlatni az ellenkező föltevésből eredt aggodalmakat. Több más jelenség által is azt hitegetik, hogy az orosz politika a többi hatalmakéval ismét egyetértőleg akar működni. Mindenek előtt figyelmet érdemel a félhivatalos »Wien. Abendpost« nyilatkozata, melyben határozot­tan constatálja, hogy Szerbia a békebontó, miből természetesen az következik, hogy a portál önvédelmének teljes szabadságában há­borítani nem lehet. E hivatalos nyilatkozat s más lapok véleményei is azt sejtetik, hogy a kabinetek közt ez irányban már megállapodás létesült, a­miért viszont a porta azon ígéretet tette, hogy a saját részéről nem fogja az offen­­sivát megragadni mindaddig, a­míg meg nem támadtatik. Továbbá különösen említendő azon körülmény, hogy minden oldalról s főleg Szent-Pétervárról ostentatióval sietnek meg­erősíteni az osztrák-magyar és orosz ural­kodók legközelebbi személyes találkozásá­nak hírét. Az orosz »Nord« egyúttal újab­ban hangsúlyozza a három császár szövetsé­gének szilárdságát, s a béke fenntartására irányuló czélját, egyúttal kiemeli, hogy a föl­­tétlen be nem avatkozás elve megtartassák.« Mihelyt az orosz kormány az elv alapjára áll, ott bizonyára találkozni fog a többi nagyha­talmakkal , de ki hiszi el ezt róla ? A küszöbön álló háborúval olyan kér­dés is merült föl, mely nemzetközi jelentőségű ugyan, de főleg Magyarországot érdekli. Hir szerint a török kormány a dunai hajóhadat is alkalmazni akarja Szerbia ellen. Ez ügyben Románia, mint egyik érintett fél, már az 1856-os szerződésben szereplő hatalmakhoz fordult. A szerb kormány pedig állítólag ki­jelentette, hogy Szerbia ez eshetőséggel szem­ben úgy fogja magát védeni, a­mint lehet. Először is a partokat fogja oltalmazni, azután torpedókat fog lerakni a folyamba. Ez intéz­kedések folytán a dunai hajózás e vidéken egészen félbeszakadna. Szerbia ez intézkedé­sekért a felelősséget elhárítja magáról s a szerződő hatalmakat arra kéri, hogy védel­mezzék a Duna szabadságát s akadályozzák meg a török hadműveleteket a Dunán. Állí­tólag két kabinet Szerbia panaszait jogosul­taknak mondotta. Különben attól lehet tar­tani, hogy a Szávával is ismétlődhetik az a dolog. Sőt sokkal valószínűbb, hogy a tö­rökök, ha Belgrádot romba akarják lőni, nem a vaskapun fognak oda feljönni, a­mi fölötte bajos, hanem a Száván szerelnek fel néhány hajót s ezekkel lövöldözik a szerb parti helyi­ségeket s magát a fővárost. Mint már említettük, a szerb hadműve­letek megkezdését első­sorban a hadsereg ké­­születlensége hátráltatja. Az összes franczia lapok tudósításai igen rosz színben rajzolják a sereg állapotát, mely nem áll összesen töb­ből 100 ezer embernél. 20,000 nemzetőr Snyder-, 20,000 Ramington-fegy­verrel, a töb­bi ismét más fegyverrel van fölszerelve. Ez ropant baj, mert a sokféle lőszer, a­mely szükséges, töménytelen zavart okoz. A had­seregben mintegy 100 orosz, 50 olasz s 30 német tiszt szolgál. A montenegrói kor­mány Szerbiát okvetlenül támogatni fogja. Ez annál fontosabb, mert a boszniai lázadók száma már annyira leapadt, hogy a »Journa des Debats« szerint alig fognak a szerb had­seregnek fontosabb szolgálatot tehetni. A „Pesti Napló“ tárczája. A rémek titok. Regény két kötetben. írták : Heloz Adolf és Hantin Gyula. — Francziából. — ELSŐ KÖTET. A pénztárnok. I. Különös körülmények folytán, múlt évben ke­zeinkbe került egy finom, apró írású kézirat, mely e czímet viselte: Fiamnak! E kézirat, melyben szerző, egy előkelő bank pénztárnoka, egész őszintén elmondja életrajzát, fe­lette tanulságos, érdekes világot vet a társadalom azon alakjaira, melyek egy idő óta oly gyakran for­dulnak meg a bűnügyi krónikában, azonnal engedélyt kértünk a kézirat közzétételére. Az engedély meg­adatott és ime felhasználjuk. Tehát Causson vallomásait veszi az olvasó; gondosan adjuk vissza, még ott is, a­hol a szószerinti szöveg helyett ismertető elbeszélést adhatunk csak, hogy hosszadalmasak ne legyünk, vagy hézagokat pótoljunk. Causson, Ch. helységben született, két mért­földre Joignytól, Yonneban. Szülei egyszerű föld­­mivesek; volt kis földjük, melyet maguk műveltek. Tizenegy éves korában elhagyta a falusi iskolát és Joignyba ment a Maximet-féle tanintézetbe. Itt együtt tanult Bodard Frigyessel, egy joigny-i ban­kár fiával. Ez az ismerkedés döntő befolyással volt jövőjére nézve; valahányszor szabad napjuk volt, Frigyessel járt ki az intézetből. Bodard úrnak meg­tetszett a fiatal ember becsületes, értelmes arcza; magához vette üzletébe, Causson négy évig maradt itt. De azután a nagyaravágyás szállotta meg ; Párisba jött és 1500 frank fizetésssel alkalmazást kapott Drevot­ testvé­­reie banküzletében a Chaussée d‘ Antinben. Keserűen csalódott reményeiben, serényen lel­kiismeretesen dolgozott hat évig, de még mindig ezen a helyen volt, fizetése csak 300 frankkal javult. Drevot­ testvéreknél megismerkedett Maheur­­tier úrral és megbarátkozott az öreg Michelinnel, kinek veje lett. Házasságát 1841 első hónapjában ünnepelte. Életem két legszebb éve folyt le akkor — írja Causson —, a végtelen boldogság évei. Mennyit bán­kódtam ez évek után! Ott hagytam a Harpe-utczai lakást ; nőm­mel és apámmal az Enfer-utczában fogadtunk szál­lást . Takarékosságból tettük, aztán meg nem akartunk különválni. Michelinnek csak egy szoba kellett, ezt utóbb irószobának vettem a magam szá­mára. Szűk lakás volt, de nekünk elég, de ha nem is lett volna elég, úgy rendezkedtünk volna, hogy még­is el lehessünk benne. Itt kezdtük egymást szeretni. Ez volt az egyedüli idő, a­mikor nem szenved­tünk szükséget. Többet kerestünk meg, mint a­meny­nyi kellett. Apámnak háromezer, nekem meg tizen­­nyolczszáz franc fizetésem volt, ezzel igen­ szépen él­tünk meg. E lakásban jöttél világra kedves Richardom. Nem tudom, hogy a gazdagok gyermekeiket mily fo­gadtatás várja, de alig hiszem, hogy annyi öröm és szeretet fogadott volna valaha más gyermeket. Szó se volt róla, hogy dajkához küldjünk; édes­anyád csak egy szakácsnőt vett a házba. Mily boldo­gok voltunk, hogy nézhettük gyarapodásodat, gondo­dat viselhettük, öleltünk, csókoltunk. Boldogságunk nem soká tartott. Egy reggel, mikor szokás szerint az irodába mentünk, Michelin roszul érezte magát; homlokához kapott, néhány szót rebegett, és aléltan karjaimba rogyott. Szélhüdés érte. Ápoltuk, gondoztuk, de ő már csak látszólag élt. 1843. január havában el­hunyt. Mintha most is látnám a betegágyon. Megbé­nult nyelve nem bírta a végső istenhozzádat kiejteni, kezei nem szorithaták meg a mieinket; elméje végső sugarai, szive utolsó dobbanásai szemeiben nyilvá­nultak; busán, szinte szánakozva tekintett reánk, mintha sejtette volna, hogy gyermekei mily kemény megpróbáltatásokat fognak megélni. Súlyos veszteség volt ez nekünk minden tekin­tetben. Atyánkat vesztettük el és ezen mély családi bánathoz anyagi zavarok is járultak. Kénytelenek voltunk megélni az én szerény fizetésemből, ez pe­dig sehogy se lehetett elég. Beszéltem Drevot urakkal; azt hittem, hogy meg­kapom apám megüresedett helyét; régen szol­gált a háznál; és én, az ő veje, szintén soká voltam ott, tehát megérdemeltem volna az előléptetést; tekin­tetbe vehették volna a szerencsétlenséget, mely ben­nünket sújtott. Nem lett belőle semmi. A hely már egy más hivatalnoknak volt ígérve. Engem biztattak, hogy majd felemelik fizetésemet. Ezt is hiába vártam. Egy egész éven át hasztalan törtem magam jobban fizetett állás után. Rá kellett szánnom magam arra, hogy esténkint nyolcz és tíz óra közt egy ki­sebb seine-utczai kereskedés könyveit vezessem ; ez vagy kétszáz frankot hozott a szűk konyhára, így aztán nagy kínnal eltengődtünk valahogy. Végre deczember hóban kaptam egy levelet, melyben Mabeurtier felkért, hogy rögtön menjek hozzá a Vivienne-utczába. Futottam hozzá! Mabeurtier mintegy harminc­három éves , su­gár­termet, elegáns, keresett magatartású, bajsza, pofaszakálla fekete, homloka széles, tekintete értel­mes, szilárd és szelíd. Drevotéknál, hol csak néhány hónapig maradt, bámulatos tevékenység és fáradhat­­lanság által tüntette ki magát. Ismerte az üzlet min­den csinját-binját, a financziális combinatiókat. Egy reggel, mikor vele erről beszélgettem, felkaczagott és igy szólt: — Én már nagyon korán jöttem az üzletbe; tizenhárom éves koromban itt hagytak zálognak. Csakugyan igaza volt. Anyja egyszer eljött az öreg Folster boltjába és zálogba akart adni egy cso­mag fehérneműt. Maheurtier is vele volt. Folster nem akarta a zálogot elfogadni, de épen szüksége volt egy kis segédre. Az üzlet megköttetett, oly feltétel alatt, hogy a kis Maheurtier az uzsorásnál marad, fizetés nélkül mindaddig, mig a zálog ki nem váltatik. Nem sokára rá a szegény nő meghajt és Maheurtier kény­telen volt önmagát kiváltani. Egymás után vagy tíz háznál dolgozott, ban­károknál, tőzsdeügynököknél, alkuszoknál; mindenütt kitűnő munkás volt, sajnálták, hogy felmondott. Vé­gül Forsterhez jött vissza, aki megtudta becsülni. Itt az a gondolata támadt, hogy nagy társulatot fog alapítani. Elhitt magához irodájába, a Vivienne-utczába.­­ Milyen iroda volt ez! Fénynyel és ízléssel volt be­rendezve . Mabeurtier értette a világ folyását. Az alku nemsoká tartott, hamar egyeztünk meg.­­ — Ön tudja, hogy a »Tőkepénzesek központi pénztárát« alapítottam ? — Igen is, tudom. — Látja irodámat. A személyzet meg van már , csak pénztárnokra van még szükségem. Soká haboztam, kerestem valakit régi ismerőseim közt, végül önre gondoltam. Nos rááll? — Hogy­ne ? — Mennyi fizetése van Drevonnál ? — Tizennyolczszáz frank. — Adok kétezer ötszázat. Elfogadja ? — Természetesen. Hálámat, meleg kézszorítással fejeztem ki. De megjegyeztem, hogy tán nem igen leszek alkalmas ezen hivatalra. — Ugyan hagyja! szólt Maheurtier. Nekem mindenekelőtt az kell, hogy az illető teljesen meg­bízható, becsületes ember legyen. A többi mind gye­­rekség. Két nap alatt megtanítom rá. Tehát számítok önre. Holnap mondjon fel Drevonnál és jövő héten állítson be hozzám. Pár nap múlva csakugyan nála voltam és el­foglaltam a pénztárnoki állást. Maheurtier nem csalódott. Egy-két nap alatt kiismertem magamat, sőt rövid idő múltával főnökö­met egyéb teendőiben is tudtam helyettesíteni. Az eszme, mely intézetünk alapítására veze­tett, nem volt főnököm tulajdon eszméje, Folstertől tanulta el, hanem igen jól tudta értékesíteni. Folster a társadalomban csak hitelezőket és adósokat ismert; főelve az volt: »Nem kölcsönzünk valakinek, hanem valamire«. De azután fejleszteni kezdte ez elvet. A közvagyon mind inke’ moz­­gósíttatik, lejárt már az az idő, hogy nagy kézi zálogokkal boldoguljon az ember, melyekkel telerak két egész emeletet. Meggondolta, hogy a sok üzér, aki egyszerre úgy termett, mint a gomba, előbb­­utóbb meg fog szorulni. Akkor eladják érték­papírjaikat. De hát ha az árfolyamok alacsonyak és ők biztos, nagy hausse-t remélnek ? Nem­ kísérletet fognak tenni, hogy rongyos papírjaikra nem kaphat­nának-e kölcsönt. Rögtön behozta az értékpapírokra való kölcs­ön­üzletet: raktárai üresedtek, pénztára megtelt. Nyereségei megkétszereződtek, Maheurtier nagy helyesléssel fogadta ezen re­­­formot, de úgy találta, hogy tökéletesíteni kellene­­ azt. Forster gyakran kifogyott a pénzből és kényte- I len volt üzletét megszorítani; fennakadt. — Nyisson megbízási üzletet és akkor nem két, hanem húsz millióval fog üzérkedni. — Nem én! Mert én csak saját pénzemmel üzérkedem. — Ez kár; az üzlet természete magával hozza, hogy idegen pénzzel folytassuk. Folster tagadólag felelt. Maheurtier erre utóbb azon megjegyzést tette, hogy Folsternek kétségkívül nagy esze van, de az esze csak addigra nyúl, meddig zsebe. Egy napon gróf Roche Honais kölcsön kért Forstertől 40,000 francot. Maheurtier nézegette, h°gy a gróf milyen papírokat adott zálogba: a Honilléres belges részvényei voltak. — Jó részvények, szólt Maheurtier, de két hét múlva árfolyamuk tiz százalékkal csökkenni fog. — Gondolja ? — Bizonyos vagyok benne. Mit tesz ezen pa­pírokkal ? — Bezárom pénztáramba. — Ez nem nagy vicc. — Hát ön mit csinálna ? — Nem mondhatnám határozottan, de azt hi­szem, ha ma eladnák és két hét múlva visszavásárol­nék, 7—8000 frankot nyernénk rajta. Folster elgondolkozott, aztán így felelt: — Ez nem volna becsületes eljárás. Maceurtier mosolygott. Egy hónappal később Forster hirtelen meg­halt. Maheurtier most elhatározta magában, hogy régen érlelt gondolatát meg fogja valósítani. Tudjuk, hogy mi volt czélja. Hanem egymagában nem fog­hatott bele ezen vállalatba. Társra, szövetségesre volt szüksége. Felkereste gróf Roche-Honaist, kinek értékpapírjait Forster oly gondosan őrizte. A gróf ötven éves, szép neve volt, bár kicsapon­gásai, sőt komolyabb jellegű tettek által compromi­­tálta azt, világíi a javából; családjával összeveszett , fülig adós volt; születése és hajlamánál fogva legiti­mista ; a politikai híreket mindig korán tudta meg; a hivatalos salonokban örömmel látták, mert meg akarták nyerni; az aristocratia is kedvelte, mert remélte, hogy még visszanyeri.. .ez volt Roche Ha­nais gróf. A két ember megértette egymást. (Folyt. köv.) Budapest, julius 1. (D­a­c­o-r­o m­á n á­b­r­á­n d­o­k.) Gyulafehérvár­ról, jun. 29-ről Írják nekünk: A Szerbiából jövő harczi hirek nem csak a magyarországi szerbek egy részét ringatják azon reményben, hogy eljött a ked­vező időpont, melyben Délszláviát alapíthatnak, ha­nem az erdélyi román túlzóknak is kilátást nyújta­nak arra, hogy Romániával szövetkezve uralmukat egészen a Tiszáig kiterjeszthetik. Mióta a szerb-tö­rök háború elkerülhetlennek tartatik, nagy sürgés­forgás és conferentiázás észlelhető a daco-román tá­borban, melynek fejei: Axente Szevér, Bá­lint Simon hírhedt 1848. évi tribünök, és dr. R­a­­tiu János stb. Néhány nap óta ezen urak és több mások Gyu­­lafehérvártt találkoztak egymással és komoly s be­ható megbeszélés tárgyává tevén a keleti eseménye­ket, állítólag azt határozták, hogy azokkal szemben a románok jelenleg csak figyelő állást foglaljanak el s addig semmi előkészületeket ne tegyenek s ne té­tessenek, mig erre nézve Bukarestből a vöröspárt túlzó tagjaitól, fel nem hivatnak. A titokban tartott értekezlet tagjai, valamint az össszes malcontent ro­mán intelligentia nagyon örvendenek a háború ki­ütésének és annak, hogy jelenleg Bukarestben vörös­párti kormány van, mely a daco-román aspiratiók­­nak mindig tápot nyújtott. A daco-románisták meg vannak győződve arról, hogy Románia be fog lépni az actióba, mivel »független királyság« akar lenni, mely az összes románokat ölelje magában. (A honvédség hadgyakorlatai) Csá­­kován, mint a »N. H.« jelenti, gyakorlatra vonul őszre a lippai honvédség, de nem kivételesen, hanem a rendes évi hadgyakorlatokra. (A háborús események­ iránti tekintet­ből a postaigazgatóság rendeletett bocsátott ki, melyben az összes postahivataloknak a legszigorúb­ban meghagyja, hogy különös tekintettel legyenek a hírlap szerkesztőségeknek s kiadóhivataloknak czím­­zett levelek gyors kézbesítésére. E rendelkezést kö­szönettel veszszük tudomásul. A háború. — jul. 1. délben. Az ultimátum, melyet Magazinovits szerb ügy­nök a portának átnyújtott — mint a »Pest. Corr.«­­nek mai kelet alatt Belgrádból sürgönyzik, — azt követeli, hogy a porta huszonnégy óra alatt vála­szoljon. A nap egyéb híreit a következőkben állítjuk össze : A r­omániai kormány tudvalevőleg elhatá­rozta, hogy semlegességét minden körülmény között nyomatékosan fogja megőrizni s ezen elhatározásából kifolyólag megtette a kellő intézkedéseket. Annál kínosabb benyomást gyakorolt Bukarestben azon hir, hogy a török kormány dunai flottilájával is működni szándékozik Szerbia ellen. A párisi szerződés szerint a Duna semleges. Minthogy azonban azon golyók, melyekkel Szerbia a török részről jövő ostromot vi­szonozni fogja, esetleg romániai területet is érint­hetnek, a román kormány ezen kérdésben a garantia­­hatalmak közbenjárását vette igénybe. Egyidejűleg egy 2000 emberből álló figyelő hadtest állíttatott fel Szerbia határán. Belgrádból, június 28-ikáról jelentik,hogy Milán fejedelem elutazása a hadsereghez 30-ikára volt kitűzve, de a közbejött események következtében egy nappal előbbre határoztatott. E körülménynek indoka ama fontos közleményekben feküdt, melyeket Tsernajeff tábornok a déli hadsereg részéről küldött Belgrádba. Tsernajeff ugyanis a C­heikel pasa által végrehajtott mozdulatokból azt következ­tette, hogy a törökök támadni készülnek. Június 25-ike óta a nisi török csapatokhoz újabb erősítések érkeztek. Főleg sok cserkesz katona van az újonnan érkezettek között. Mind­e mellett az alexinatz-deligradi szerb hadsereggel számra nézve a török csapatok nem mérkőzhetnek. A Nisnél öszpon­­tosított török haderő főhadiszállásában két eshetősé­get vesznek szemügyre. Elsőben is megakadályozni szeretnék azt, hogy Szerbia csapatai egyesülhessenek a montenegróiakkal, másrészről pedig gyors művele­tek által Tsernajeff haderejét a határról el akarnák szorítani, hogy a nagy bolgár­ legio átmenetele lehe­tetlenné tétessék. Hogy a törökök ezen terveit meghiúsítsák a szerbek, valószínűleg gyorsabban fogják megkez­deni a hadműveleteket. Ez volt indoka a fejedelem korábban történt elutazásának. Midőn ennek Bel­grádban hire ment, a lakosság tömegesen sietett a fejedelmet üdvözölni. A város minden épületére lo­bogót tűztek ki s a vidékről is be­jöttek a szerbek, hogy elbúcsúzzanak a fejedelemtől. Az utczákon nagy tömegekben hullámzott a nép, lelkesülten kiáltván : Éljen nemes és hű fejedelmünk ! A műszaki csapatok több nap óta a Duna partján felállítandó ütegek elhelyezésével foglalkoz­nak. Belgrád és Szendrő ezen oldalról meg van véd­ve. A szendrői erőd azonban egy kissé régi, a várost azonban kellőleg meg fogják védeni az erős földmű­vek. A török dunai flottila nem épen tekintélyes és roszul is van felszerelve. A szerbek hangulata harczias és határozott. A hadműveletek megkezdése előtt Szerbia részéről egy utolsó formális lépés fog történni, mely bizonyos te­kintetben a hadüzenetet fogja jelenteni. Mint Alexi­­nátzból jelentik, a török fővezér, Abdul Kerim pasa e­ső első napjaiban érkezik Nisbe. A Bejkosnál összpontosított török hadcsapatok már megindultak. Cherket pasa a seraskiei megérkezése után Sku­­tariba megy s az albániai hadsereg fölött veszi át a vezérletet. M o u k li­­­a­r pasa Serajevoban fog pa­rancsnokolni. Cettinjéből jelentik junius 23-ikáról, hogy a szerb-montenegrói szövetség már tizennégy nap előtt ratificáltatott s igy Montenegro semlegességé­ről háború esetében szó sem lehet. Valószínű, hogy a két fejedelemség egyidejűleg kezdi meg a hadmű­veleteket. A montenegróiak részéről a hadüzenetet egy egyszerű parlamentákr fogja a podgoriczai török táborba átvinni. Szerbia és Montenegro a portával szemben teljes solidaritásra kötelezték magukat s egyik sem fog a török kormánynyal külön alkudozni, vagy egyoldalú ígéretek és engedmények alap­ján békét kötni. Nikita fejedelem határozottan kijelentette,

Next