Pesti Napló, 1878. április (29. évfolyam, 81-105. szám)

1878-04-02 / 81. szám

fogla ;­tó idén pedig a moldvai fejedelemség Oláh­országgal ugyanegy fejedelmi kormány alá ke­rült. Moldva ezen tény által, mely a fejedelmet mint személyt illette, évszázadokon át birt jogairól le nem mondott és le nem mondhatott. A kérdés igy áll jogi szempontból; termé­szetesen másképen fog az állam­, ha hatalmi kér­dést csinálnak belőle, s ha ezt az európai kabinetek, de különösen a létérdekeikben fenye­getett népek egykedvűen nézik. Egyéb­iránt a­mi Romániának Bessarábiára vonatkozó állami és történelmi jogát illeti, ezt, mint értesülve vagyunk, egyik veterán tudósunk és történel­mi írónk legközelebb részletesen, év­­századonként, az egyházi és politikai vonatkozásokkal együtt, kimutatni fogja, s azért itt e kérdéssel bővebben foglalkozni nem fogunk. Megjegyezzük azonban, hogy ha a P. L­. szellemdús czikkírója jogokat akar keresni, azo­kat ne Oroszországban keresse; mert a nem régi keletű Orosz birodalom köztudomás szerint nem jogi alapokon keletkezett, hanem nagy részben, s külö­nösen a­mi Tatárországot s Lengyelországot illeti, erkölcsi alapokon nem nyugvó eszközökkel (s ezek alatt a fegyvert épen nem értjük) construáltatott össze. A P. Ll. azon véleményét nyilvánítja, hogy »Romániának nem kellett volna háborúba keveredni, s ha abból hátrányt szenved, azt a maga incorrect el­járásának tulajdoníthatja.« Ha a keleti bonyodal­mak lefolyásánál egyáltalában correctségről szó le­het, úgy Románia volt azon állam, mely igazán correct volt, mert a háború előtt és annak egész tartama alatt kizárólag azon eljárást követte, melyet részére önfentartási ösztöne parancsolt, minden lépését, mielőtt megtette volna, a bukaresti kormány tízszer is megfontolta, s mielőtt kiviteléhez látott volna, minden szándékát minden tettét a hatalmak előleges megkérdezésével s azok beleegye­zésével tette. — Erre vonatkozólag elég leend, ha rámutatok azon diplomatiai okmá­nyokra, melyek a múlt évben, s most legköze­lebb, a bukaresti törvényhozás elé terjeszttettek.­­ Ezekből kitetszik, hogy a párisi szerző­dést aláírt hatalmak vonakodtak meg­felelni azon egyetemleges kötelezett­ségüknek, hogy a török állam területé­nek épségét megvédelmezzék, sőt ellen­kezőleg Romániának is azt ajánlották, hogy az orosz invasiónak maga se állj­on ellent. A magára hagyott Románia, midőn minden állam csak saját érdekét s nem a párisi szerződést nézte, önmaga iránti kötelességből szabályoznia kel­lett a területén átvonuló orosz hadoszlopok menetét. Bratiano miniszterelnök három hónapig tartotta fiókjában az orosz-román conventio szövegét s az orosz sürgetések daczára azt nem jegyezte alá mind­addig, mig Miklós aéig türelmét vesztve, seregével átlépte a Prutot s mig Bukarestben belátták, hogy Anglia ígérete ellenére ebből »casus bellit« nem csi­nál. Kitetszik ebből, hogy Románia miért nem csa­tolta sorsát azon török birodalomhoz, melyet egész Európa a párisi szerződés elle­nére védtelenül hagyott. A P. Ll. kritikusa, ha elfogulatlan s részrehaj­­latlan akar lenni, vádolja Európát s különö­sen Oroszországot incorrectséggel, de ne a szegény Romániát, mely előőrsi kötelességé­nek híven megfelelt, midőn a hatalmakat a veszede­lemről tudósította s maga részére tanácsukat s to­vábbi pártfogásukat kérte. A magas porta a conventio megkötésének hí­rét vévén, a konstantinápolyi román ügyvivőnek, G­h­i­k­a tábornoknak, kiadta megbízó levelét. Sav­iét pasa kinyilatkoztatta, hogy a porta a fejedelemséggel magát hadban álló­nak tekinti! Erre bekövetkezett ismeretes bom­­báztatása a dunaparti román városoknak és ki­kötőknek a török sereg részéről, s miután a kor­mány Bécsből s a többi hatalm­aktól azon biztosítást vette, hogy Románia védheti magát, Kalafátból a román ütegek a török bombázásra válaszoltak, így tehát Ro­mánia a háború elől ki nem térhetett. Ha valakit mulasztás terhel, az bizonyára a hatalmaké, s nem Romániáé! — De ha Románia hibázott volna is, a­minthogy ezt, nézetünk szerint, nem tette, a végszükség nem menti-e fel egészen a hiba alól ? A júliusi napokban, midőn a plevnai kozákok halálos félelmükben a szisztovoi hídon át egész Bu­karestig futottak, s a nagy veszedelem miatt minde­nütt rémületet terjesztettek; midőn a czár s ve­zérei nem tudtak hova lenni ijedtükben, s a főhadi­szállás mindennap máshová, hátrafelé vándorolt, s midőn elvégre mindenki csak önmagáról gon­doskodott , a szegény, sorsára hagyott Románia lett volna azon ország, mely azt ne nézze, hogy mi fog történni, ha a muszkát a túlpartra űzik, s a háború színhelyét az ő területére teszik át ? Ne emlékezett volna vissza azon időkre, midőn valahányszor az orosz-török háború folytattatott: ő volt azon szerencsétlen ország, mely mindany­­nyiszor kipusztíttatott s földre tipor­­tatott? S van-e gondolkodó ember, ki elvitassa Romániának ily körülmények közt önvédelmi jogát? A P. Ll. azt állítja, hogy Károly fejedelem hó­dítani ment Bulgáriába, midőn átlépte seregével a Dunát. Hiszen ha csak ezt akarta volna, a plevnai napok alatt, Grivitza megvívása után, a czár maga felajánlotta neki egész Bolgárországot, mire a panszlavismus uszályhordozójának elnevezett B­r­a­­t­i­a­n­u miniszter azt felelte: »Felség, mi nem jöttünk ide másokat r­e­i­g­á­z­­ni, hanem őket s magunkat meg­menteni; megelégszünk a magunk örökségével.« Eszerint nem hódítani ment a román hadsereg Bulgária földjére, hanem kivívni a kamarák által kimondott függetlenséget, me­lyet az ország a czár kegyelméből el­fogadni nem akart; megmutatni, »hogy a ro­mán katonának puskája is van«, és ha ellenség elé viszik, nem futni, de fegyverét használni tudja! így történt azután, hogy a P. Ll. egyik tisztelt kollégá­­jának nem jutott az a szerencséje miszerint Európa, »világra szóló futást lásson az oláh bocskorosok ré­széről.« De ily komoly időkben felhagyok az él­zelés­­sel, s egész komolyan figyelmeztetem a P. Ll. czikk­­íróját azon különös eljárásra hogy a hatal­mak maguk viseletét hallgatással mel­lőzi, és a párisi szerződés megszegésével Romániát vádolja. »Die grossen Diebe lässt man laufen, die kleinen stb. . . .« Az orosz állam egyenként meghódította a tatá­rokat s lengyeleket, s legújabban a török államot semmisítette meg; mindegyiket azon oknál fogva igázhatta le, mert a tatárokat a török birodalom, a lengyeleket a szomszédbirodalmak annak idején nem segítették. »Idegen érdekekért harczol­ni nem akartak!« s annyira megkímélték erejöket, hogy a túlságos pihentetésben végre elfogyott! Vajha így ne járnánk mi is Bessarábia feláldozásával, mely a román államnak életerét képezi. Az öreg Palacz­­ky azt mondta nem régen, hogy a magyarok és törökök letelepedése Európában évszázadokra hátráltatta a szláv fajok fejlődését. A törökkel már végeztek, a sor rá­került a románra és magyarra; s ha a P. Ll. jogosnak tartja Bessarábia visszacsatolását Oroszor­szághoz, ha a jogok elismerésében ily progressive ha­ladunk, akkor valóban nem tudom, mint képzeli a tisztelt czikkíró, »ho­gy érdekeink a békekö­tésnél megvédve lesznek.« In. Rodrigót megkaphatná! S ez épen nagyon kapóra jön a herczegi palotába — a találkozóra. Ezen elmésen szőtt találkozó, melyben a fárad­sággal, sőt veszedelmekkel járó út megtételére a her­­czegnő szives nyájassággal akarja megnyerni s lekö­telezni a mindent világos szerelemnek gondoló ön­hitt lovagot , még mielőtt Rodrigo megtudhatná, minő szerepre van kiszemelve: azzal végződik, hogy a kormányzó elfogatja, s Rodrigot börtönbe hurczol­­tatja, a megrémült, de az egészet nem értő Florin­­dát pedig e szavakkal riasztja szobájába: Mindent tudok. Bűntársad kezeim között van. El szobádba! Nem sokára majd hozzád is lesz pár higgadt szavam. Ezzel végződik a második felvonás. A harmadik a kormányzó szobájában folyik le, a­hol a gyám ki akarja vallatni Florindával azt, a­mit ez ki nem vall­hat : Rodrigo iránt viseltetett szerelmét. S minthogy Florinda ez ellen állhatatosan szabadkozik, a gyám azt mondja: hitelt ad szavainak, ha Florinda maga utasítja ki a lovagot az országból. Florindának épen a legjobban kapóra jön ez a megbízás, mert hiszen a lovag igy szabadul meg börtönéből s igy teljesítheti levélhordó tisztét. Minthogy azonban a hallgatózó kormányzó leskelődése folytán igen nehéz a távozási parancsot is szigorúan, s a levél érdekében tett kérést bizalmasan egy füst alatt végrehajtani, ez utóbbi ügy titkos intéseket, suttogásokat tesz szükségessé,­­ a­mit az önhitt lovag természetesen ismét a lánggal égő szerelem furfangjainak gondol. Most már a levelet is úgy fogja fel, hogy az neki fog szólni. A herczegnő szerelméről tehát egé­szen bizonyos lévén, most már ő is gondol egy ügyes cselfogást. Mérget vesz, természetesen nem igazit, s haldoklást színlel. A kormányzó ezt a kétségbeesett szerelem művének tartja, s rohan és rohantat a lova­got megmenteni. Ez azonban hallani sem akar orvos­ról, hanem papot kér, hogy lelkét a nagy útra elké­szíthesse, s­ utolsó­­kegyelem gyanánt egy találkozást barátjával, Doridoval s Florinda herczegnével. Ezt pedig azért, hogy itt tanú jelenlétében egyházi férfiú előtt jelentsék ki házassági szándékukat, mely ezzel szentesítve lesz. Dorido jön, jön a pap is, jön végre Florinda is a Rolan­dnak szóló levéllel, melyet csak most adhat át a lovagnak. Ez azonban — értésére adván az igazán szánakozó herczegnének — hogy az egész méregvétel csak cselfogás, átveszi ugyan a levelet, de Florindát kezén ragadva a pap elé térdel és esküdni akar. A herczegné nagyon természetes vonakodása, s a káplán zajtütése, a gyám berohanása s a Rodrigo kezében megtalált levél végre világosságot derítenek az egészre, s ekkor tűnik ki, hogy hiszen a gyámnak esze ágában sem volt gyámleánya keze után csengni, sőt épen ő is Rolandot választotta ki számára, a­kiért már el is küldött, s a­kinek megérkeztét min­den pillanatban várja is. így oszlik el a kétség, legalább az okosabbak előtt, mert Rodrigo még most is azt hiszi, Florinda r hűnőnek késedelmezése, nem pedig szerelme hiánya­­ gátolta meg az egybekelést. S minthogy ezt a sokkal fényesebb állású vőlegény felé látja hajolni, úgy akarja magát kárpótolni, hogy szokott biztos számí­tásával a kis Elvira kezét kéri meg. De már ez is késő,­­ itt is pórul jár, mert a józan eszű leány azt mondja: Igaz, szivemben tiszta láng lobog, S van itt egy kéz, mely boldogitni fog ; Valót mondott (t. i. Rodrigo) csak egyben tévedett: Nem ő az ám, kiért e szív eped; Mely mindörökre boldogilni kész, Nem az övé, — hanem e tiszta kéz. S azzal Doridonak nyújt kezet, ugyanannak, a kinek e drága kincset az »ellenállhatatlan« kevéssel ezelőtt oly könnyű szerrel odaígérte. Az önhitt lovag, a­mint jó magyarul szokás mondani: két szék között a pad alá esik. S hogyan fogja föl sorsát, és a hibát kinek tulajdonítja? La Harpe, Destonches egy darabjának a »l’Ir­­resolu«-nek bírálatában azt mondja: »il finit la piéce par un vers singuliérement heureux, lorsqui’ il dit, aprés s’étre enfin déterminé pour Julie, — » J’aurais mieux fait, je crois, d’épouser Celi­­méne.« Tehát az a gyarlóság, mely zavarból zavarba juttatta, még most is uralkodik rajta; mert hiszen az ily hibák nem is olyan természetűek, hogy tőlük mintegy kézcsavarintással meg tudnánk szabadulni. Ily szerencsés bevégzésnek tartom­ én az »Ellen­állhatatlan« befejezését is, ki­ppen ezen utolsó vallo­mása által maga teszi magát és hibáját nevetségessé, midőn ezt mondja: íme, ez is szerelmes már belém (tudniillik az öreg duena). Ifjú, vén, egy kép hálót vet felém; De nem fognak meg, óvatos leszek, Minden nőt kerülök és megvetek. Hiú, üres, csalárd a női nem. Nem érdemes egy gondolatra sem. Ín, az egyikhez mennyi gyöngeség fér, Megtagadd szerelmét czifra fényért . A másik, hogy kitöltse bosszúját, Boldogtalanná tette önmagát.­­Végh­etetlen szánakozással. Sajnálom őket, mást nem tehetek, Szegények, nem tudják, mit vesztenek ! E szavakkal végződik e jellem-vígjáték, úgy vélem, méltán nevezhetjük annak. A komikumot nem a kívülről összeerőszakolt situatiókban keresi, hanem e situatiókat a benső indító okok, főleg magának a hősnek jelleme teremtik meg, idézik elé. A jellemzés s nem csak magának az »ellenállhatatlan«nak jel­lemzése, de a mellék­alakok legtöbbjének néhány jellemző vonással kidomborítása, valóban jól sikerült a vígjáték költőjének. Dorido jó izű humora, a foga­dás önzése, a kormányzó heves indulatoskodása, La­­mela szolgalelkűsége röviden, de híven és találólag vannak jellemezve. A cselekvény az első jelenettel már megindul, s a legkisebb fennakadás nélkül mindegyre folyvást, von­­zólag, érdeklőn halad előre; áradozó szóhalmaz, fö­lösleges jelenetek sehol meg nem akasztják ; minden gyors, lüktető, úgy, hogy a színpadon szemünk lát­tára történik és fejlődik ki minden, ugyanannyi idő alatt, amennyi alatt eljátszák, mert az egész darab lefolyása ideje reggeltől délig tart. Igen szerencsés gyorsaság, már annyiban is, mert a darab egyik leg­vitásabb pontjának, nevezetesen annak, hogy gyám is, herczegné is Rolandot óhajtják Florinda férjéül s ezt egymással még sem közlik; — mondhatnám lázas sietség — kölcsönöz valószínűséget. A darab nyelve, mint a mutatványokból is ki­tűnhetett, élvezhető, drámai s ha mégis van, a­mit óhajtásképen ki kell fejeznünk, jól esett volna itt-ott, nem phrasisokat, nem nagyszavu declamatiót, de eszmékben, ötletekben gazdagabb, magvasabb mon­dásokat, a mint a francziák mondják, olyan »szüle­tett verseket« hallhatnánk, melyek a fület, szivet egy­szerre megütik s mind amabban újra meg újra föl­csengenek, mind emebben fölhangzanak. Röviden összevonva — igy végzi a bírálat — a mondottakat, a bíráló bizottság az »Ellenállhatat­­lan«-t nem tartja ugyan minden hiány nélkülinek, de hiányait sokkal csekélyebbeknek ítéli s jelességeit sokkal többnek, semhogy a jutalomra méltónak ne tekintené, a miért is szótöbbséggel oda nyilatkozott, terjeszsze e jelentéstétel azon javaslatát a m. t. Akadémia elé, hogy az 1877-iki évi Karácsonyi-jutal­mat az »Ellenállhatatlan« czimü vígjáték szerzőjének kiadni méltóztassék. Fölbontatván a jeligés levél, kitűnt, hogy a da­rab szerzője C­s­i­k­y Gergely. Ez eredményt hangos éljenzéssel fogadták. A képviselőhöz igazságügyi bizottsága szombaton délután 5 órakor tartott ülésében folytatta a bírói függetlenségről szóló­­javaslat rész­letes tárgyalását. Mindenek előtt hozott határozatától eltérőleg két rendbüntetés helyett csak egyet állapított meg a bizottság, s kimondta, hogy a kir. táblák bíráira is alkalmazható, de a legfőbb ítélő­szék bírái irányában rendbüntetésnek nincs helye. A felebbezés a rend­büntetés ellen 15 nap alatt a felsőbb törvényszék el­nökéhez történhetik, további jogorvoslás nem en­gedtetik meg. Kimondatott továbbá, hogy a felsőbb bíróságok az alsóbb bíróságok vagy azok bírái s al­sóbb hivatalnokai irányában tapasztalt hanyagság vagy rendetlenség esetében rászólást mondhassanak ki, s őket hivatalos kötelességeik teljesítésére pénz­­büntetések által rászoríthassák. Az 5. §-nál, mely a bírói segéd- és kezelő sze­mélyzetet s végrehajtókat közigazgatási fegyelmi hatóság alá helyezi, Hodossy, Chorin, Horánsz­­ky és Szilágyi Dezső a §. elvetése mellett nyilat­koznak kiemelvén, hogy ez által a bírósági személy­zet egész osztálya existentiájában veszélyeztetve s a miniszter önkénye alá helyezve leend, s a jogaikban sértett felek azon joga, hogy a sérelem elkövetőjének megbüntetését követeljék, megsemmisül s kártérítési igényeiknek kielégítése az administratív hatóságok előzetes határozatától tétezik függővé , hogy e­z, igaz­ságszolgáltatási kérdéseket a közigazgatás hatás­körébe helyezvén át, kétségkívül retrograd lépést képez. Bokros előadó, Teleszky, Horváth Lajos Hammersberg és Schmausz elfogadják a­z­t ki­emelvén, hogy a bírósági személyzet ezen osztályával szemben nem forog fenn a bírói függetlenség megvé­désének nagy érdeke; hogy a kártérítési jog megvé­dése tekintetében a törvény megfelelően módosítható leen­, hogy az itt szóban forgó hivatalnokok nem az igazságszolgáltatásnak, hanem az igazságügyi admi­­nistraiónak közegei, az administrativ feletti őrködés pedig az igazságügy miniszter feladata, hogy a ha­zánkban fennálló rendszer s legújabb közigazgatási törvényeink keretébe a jelen javaslat inkább beillik, mint az eddigi fegyelmi eljárás. P­erczel miniszter kiemeli, hogy a kormány nem hatalmi körének tágítása szempontjából, hanem a felsőbb bíróságok véleménye folytán tette e javas­latot. A sértett fél joga egyáltalában nincs alterálva ez által, mert a sértett fél épen úgy mehet a fegyel­mi tanács, mint a bíróság elé. A fegyelmi ügyek gyorsabb elintézését, a felsőbb bíróságoknak sok mun­kától s az államnak tetemes költségtől való megmen­tését fogja e javaslat eredményezni. A kártérítési igény tekintetében a §. czélszerű módosítását nem fog­ja ellenezni. A bizottság többsége elfogadja elvileg a §-t, Teleszky indítványára kimondván azt is, hogy az illető bírósági hivatalnokok elleni kártérítési kereset megindítása a fegyelmi eljárással nem áll semmi kap­csolatban. A §. elfogadása ellen Horánszky N. külön­véleményt jelentett be. Ezzel a tárgyalás folytatása közelebbi ülésre halasztott. Ugyan a bizottság vasárnap d. e. 10 órakor tar­tott ülésében folytatta a bírói függetlenség­ről szóló­­javaslat részletes tárgyalását. Mindenek­előtt elhatároztatott, hogy a bírósá­goknál állandóan alkalmazott szakértők és a bírósági végrehajtók nem helyeztetnek a közigazgatási fegyel­mi eljárás alá, s a bírákkal egyenlő fegyelmi elbánás­ban fognak részesülni. Hodossy azon indítványát, hogy ugyanez mondassák ki a telekkönyvvezetőkre nézve is, mel­lőzte a bizottság többsége. A 6. §-nál, mely szerint a fegyelmi bíróság tag­jai nem sorshúzás, hanem az elnök által jelöltetnek ki,­­ Teleszky helyesebbnek tartaná, hogy a fe­gyelmi bíróság tagjait az illető törvényszék grémiu­ma válaszsza. A bizottság Teleszky indítványa ér­telmében kimondta, hogy a fegyelmi bíróság tagjait titkos szavazással az illető törvényszék teljes ülésé­ben választja meg. A 7. §. azon rendelkezésénél, mely szerint fe­gyelmi eljárás megindítása iránti indítvány megtétele előtt a közvádló az illető bírót nyilatkozattételre fel­szólíthatja, s az 15 nap alatt főnöke útján nyilatkoz­ni köteles. Bokros előadó azon módosítványt teszi, hogy a közvádló a fegyelmi eljárás megindítása iránti indítványt az elnöknek adja át, ki a vádlott bírót nyi­latkozatra felszólítja s nyilatkozatát az inditványnyal együtt a fegyelmi bírósághoz teszi át Perczel miniszter elfogadásra ajánlja a §. rendelkezését, kiemelvén, hogy épen a bírák érdeké­nek felel meg az leginkább, mert módot ad nekik, hogy alaptalan vádakkal szemben magukat tisztáz­hassák, mielőtt a vád a fegyelmi bíróság elé ke­rülne. Teleszky annyit megenged, hogy a köz­vádló a bírót főnöke útján nyilatkozatra felszólíthas­sa, de az a bírói függetlenségre nézve sértő, hogy a bíró köteles is legyen nyilatkozni, s ezt szóló nem fogadhatja el. Hodossy szerint a­z. rendelkezése, mely a bírót kötelezi, hogy az ügyész előtt védje magát, oly sértő valami, a­mit egyszerű magán­személyekkel sem lenne szabad alkalmazni, s szóló ezt semmi szín alatt nem fogadhatja el. Perczel miniszter megjegyzi, hogy Teleszky indítványának elfogadása helyett inkább tartassék meg az eddigi eljárás, mert a fegyelmi bíróság most kötelezheti a bírót nyilatkozatra. Hammersberg a 3. rendelkezésében azon előnyt látja, hogy a közvádló jobban meg fogja gon­dolni a dolgot, mielőtt az ügyet a fegyelmi bíróság elé vinné. A bíróra nézve is kevésbbé sérelmes ez, mintha minden csekélység azonnal a fegyelmi bíró­ság elé vitetnék. A szerkezet akként volna módosít­ható, hogy a közvádló felhívása folytán az elnök felszólítására tartozik a bíró nyilatkozni. Marsovszky szerint sem helyes az, hogy a bíró minden esetben köteles legyen a közvádló előtt nyilatkozni, mert ez által a bírák tagadhatlanul némi alárendeltségi helyzetbe látnák magukat téve az ügyészszel szemben. Horváth Lajos azt, hogy a főügyésznél tör­tént feljelentés esetében az illető bíró nem a fegyel­mi bíróság, hanem közvetlen főnöke útján szólíttat­­fel előleges nyilatkozatra, nem tartja sérelmesnek s elfogadja, de a midőn a feljelentés nem a fő­ügyésznél történt, nem adna ily jogot a közvádlót­­­nak, minthogy ez esetben maga a bíróság intéz­kedhetik. Teleszky ismétli, miként ahhoz nem já­rulhat, hogy a midőn nem magánfeljelentés tör­tént, de a főügyész a maga initiatívájából akar fellépni, a bíró köteles legyen előtte nyilatkozni. Bokros előadó is helyesli, hogy a közvádló vádemelés előtt ne kényszeríthesse a bírót nyilatko­zatra. A közvádló előlegesen úgyis bekérheti az el­nöktől az illető esetre vonatkozó hivatalos adatokat, s ezek közt helyt foglalhat az elnök által felszólított bírónak nyilatkozata is. A bizottság kimondja, hogy a közvádló meg­keresheti az elnököt az iránt, hogy az illető bírót nyilatkozatra szólítsa fel, s a bíró, ha nyilat­kozni akar, nyilatkozatát 15 nap alatt adja be az elnökhöz. Kimondatott továbbá, hogy a fegyelmi biróság mind a köz-, mind a magánvádlónak a fegyelmi eljárás elrendelése iránti indítványát, il­letőleg feljelentését előleges meghallgatás nélkül is visszautasíthatja. A §. többi részei elfogadtattak, annak rendelkezései az 1871 : 8. t.-czikk 38. §-ával egybefoglalandóknak határoztatván. A 8-dik §., mely a fegyelmi biróság előtt a vádlott válasza után mind a közvádlónak, mind a vádlottnak egy viszonválaszra jogot ad, elfogad­tatott. Horváth Lajos egy uj §-ban annak kimon­dását indítványozza, hogy a fegyelmi bíróság vég­határozat előtt is bírságot szabhat, ha a magán­vádló nyilván hamis állításokkal s a tények vilá­gos elferdítésével emelte a vádat, s a bíróság a fegyelmi eljárás megszüntetését határozza el. A bizottság elvileg az indítvány elfogadását hatá­rozza el. A 9. §-t, mely szerint a felebbviteli bíró­ság, ha az ügyet a periratokban teljesen tisztá­zottnak látja, jogosítva van a szóbeli tárgyalást s a felek s tanuk idézését mellőzve, pusztán a felter­jesztett iratok alapján határozni, Horváth Lajos nem fogadja el, miután a segéd- és kezelőszemélyzet felebbezési ügyeinek elvonásával a felsőbb bíróságok fegyelmi teendői úgyis csökkentek, s mert a jegyző­könyv vezetéséről s a felek kihallgatásáról nincsenek a törvényben intézkedések. Perczel miniszter kiemeli, hogy a §. rendel­kezése a felek érdekének is megfelel, mert nem kény­szeríti őket arra, hogy egészen tiszta ügyben is nagy költséggel a felsőbb bíróság székhelyére utazza­nak fel. Hodossy semmi esetre nem fogadhatja el, hogy a felsőbb bíróság a döntő határozatot a fél meghallgatása nélkül hozhassa meg, csak azért, mert a periratokból tisztán láthatni véli az ügyet. Teleszky a tanúk beidézését hajlandó fa­­cultatívvá tenni, de a szóbeli végtárgyalást fenntar­tatni kívánja, mert ez nem is költséges, miután a közvádló úgyis helyben van, a vádlott pedig, ha nem akar, úgysem jelenik meg. Hammersberg szerint a szóbeli végtárgya­lás csak akkor volna megtartandó, ha legalább a felek egyike a felebbezésben kívánja azt.­­ A bi­zottság Teleszky indítványa értelmében módosítva fogadja el a­z-t, kimondván, hogy a felebbviteli bí­róság jogosítva van a tanuk megidézésének mellőzé­sével tartani meg a szóbeli végtárgyalást. Bokros előadó a köv. uj §. felvételét indítvá­nyozza: »A csőd miatt hivatalától felfüggesztett bíró fizetése egyharmadát addig húzza, míg a csőd folytán ellene megindított bűnügyi vizsgálat jogérvényes be­fejezést nyer. Ennek megtörténtével hivatalából elbo­­csáttatik, s ha vétkes bukásban bűnösnek ítéltetett, elveszti összes végellátási igényeit; ha ellenben a bukás vétkessége alól felmentetett, végellátási igé­nyei épségben maradnak, s a mennyiben nyugdija a felfüggesztés tartama alatt élvezett illetményénél többet tenne, e többlet részére megtéríttetik. Pazar­lás miatt gondnokság alá helyezett bíró a gondnok­ság alá tétel jogérvényes kimondása után szintén elbocsáttatik, de végellátási igényei épségben ma­radnak.­ A bizottság e­z­t elvileg elfogadván, az ülés véget ért. Miklós nagyherczeg a szultánnál, San­ Stefanóból mart. 26-ikáról távirják a Ti­­mesnak. »Miklós nagyherczeg ma reggel félnyolczkor fia, Leuchtenberg Eugen és Oldenburg herczegek, Nepokorsitzky, id. és ifj. Skobeleff, Gurko, Suvaloff gróf és Levitzky tábornokok, Popoff tengernagy, Ne­­l­dorf, Obermüller urak és tíz más törzstiszt kísére­tében a Livadia yachtra ment. A fővezér törzskará­nak többi tagjai, a gárda dandárparancsnokai és ez­redesei a Constantin gőzösön követték. A »Livadia« pont 10-kor indult el San­ Stefanóból. A nagyher­czeg nem tűzette ki az orosz lobogót és a tisztelgő lövések is elmaradtak, mert bánthatnák a szultán füleit. Amint a yacht megindult, az osztrák pos­tahajó volt az első, mely a Livádiát üdvözölte; három angol ágyuhajó az orosz lobogót tűzte ki a nagyher­czeg tiszteletére, egy svéd ágyuhajó emberei a főár­­boczról üdvözölték a nagyherczeget. Midőn a Livadia a Dolma-Bagdse palota elé ért, a szultán egy gőzöse jött feléje. Munir bey, a dí­ván első dragománja, egy szárnysegéd kíséretében a yachtra jött üdvözölni a nagyherczeget. Ez a yachton vele jött csekély kísérettel partra szállt. A parton a miniszterelnök és a külügyminisz­ter fogadták. A palotán kívül egy testőrszázad volt fellállítva, melynek zenekara az orosz hymnust ját­szotta. A szultán a nagyherczeget a palota bejára­tánál fogadta, a lépcsőn felvezette és megkínálta üléssel. A többiek közül csak a czári család tagjai, Nepokorsitzky tábornok, Nelidorf, Onou urak, a mi­niszterelnök és a külügyminiszter ültek le. A szultán igen nyájas volt, örömét fejezte ki, hogy a nagyherczeg meglátogatta, azt mondá, hogy őszintén óhajtja szomszédjának, az orosz c­ár­­nak jó véleményét. A nagyherczeg szívélyesen viszonozta e jóakaratú nyilatkozatokat és azon reményt fejezte ki, hogy a béke tartós lesz. A szultán azt mondá: reméli, hogy a nagy­herczeg nem fogja elhinni, amit beszélnek, mintha ő (a szultán) rosz­indulattal volna, holott ő egyebet sem óhajt, mint békében élni szomszédjával, az orosz czár­­ral. Azután köszönetet mondott a czárnak a Reuf pasa iránt tanúsított figyelmességért. A nagyherczeg ezután bemutatta a tábornoko­kat és törzskara többi tagjait. A párbeszéd alatt a többi látogatók egy mel­lékszobában időztek, melynek falát Rivasovsky orosz festő egy tájképe díszíti. A látogatás körülbelül fél óráig tartott; azután a nagyherczeg összes kíséretével csónakokon a Reg­ier b­e­g kioszkba ment; ez egy gyönyörű palota az ázsiai parton, egykor Eugénia császárné lakása. Amint a márvány-terrassóra léptünk, jobbfelől török díszőrséget és zenekart, balfelől egy század orosz tengerészt láttunk, szintén zenekarral. Itt vár­tak bennünket a törzstisztek, kik a Konstantin gő­zösön követték a yachtot. Rövid idő múlva jelentették a szultán ér­­kezését. A nagyherczeg, herczegek és a kiválóbb tisztek a kiszálló hídnál fogadták a szultánt és felvezették a palota egy termébe. Itt a török tiszteket, köztük Ghazi Osman és Fuad pasákat bemutatták a nagyherczegnek. A tisztek kört képeztek, középen Osman és Skobeleff álltak, kik melegen kezet szorítottak egymással és azt mondák, hogy jól ismerik egymást, mert Plevna körül gyakran találkoztak. A szultán körülbelül egy negyed óráig időzött a kioszkban, azután a nagyherczeg visszakisérte a Dolma-Bagdse palotáig, ahol elbúcsúzott tőle. A nagyherczeg kísérőivel udvari fogatokon a német nagykövetséghez hajtatott és meglátogatta a a weimari nagyherczegnőt és Reuss herczeget. Innét a nagyherczeg az orosz nagykövet­séghez hajtatott; az utczákon és az ablakokból számosan nézték a társaságot; a nagykövetség épü­lete előtt sűrü néptömeg gyűlt össze, mely a nagyherczeget jövet és menet lelkesen éltette. A követségi palota kápolnájában rövid isten­tisztelet tartatott és azután a társaság visszatért a yachtra. A látogatás, mint engem biztosítanak, nagyon kielégítette a szultánt és a nagyherczeget; a szíves fogadtatás, a nyílt társalgás sok nehézséget hárított el. Az oroszok remélik, hogy a most uralkodó j­ó érzelmeket további híresztelések nem fogják megrontani. A diplomatiai viszony helyreállíttatott, Nel­­dorf lett Oroszország ideiglenes képviselője. A nagykövetségi palota kapuján a sasokat, melyek a háború alatt le voltak takarva, ma ismét lelep­lezték.« Különfélék. » april 1. (A belgák királynéja) közelebb Buda­pestre jön, hogy jelen legyen leánya, Coburg Lujza herczegné lebetegedésénél. (A m. t. Akadémia) mai összes ülése után, melyről tárcza rovatunkban szólunk, az I. osztály tartott ülést. Ezen Hunfalvy Pál a rumuny nyelv­ről olvasott értekezést, melyet, miután a román nép most mindinkább magára vonja a világ és nevezete­sen a magyar nemzet figyelmét — bővebben fogunk ismertetni. Ezután Gyulai Pál előterjesztette a nyelvtudományi bizottság jelentését a magyar he­lyesírás újonnan átdolgozott szabályairól. A jelentés­ből ma csak azon rész intéztetett el, melyben az Aka­démiának múlt őszszel kimondott — lapunkban tü­zetesen ismertetett — határozatai szövegeztetnek. (Az orsz. magyar képzőművészeti társulat­ sugárúti műcsarnokában rendezet­t­a­­r­a­b­á­s-féle kiállítás ápril hs 8-ig marad nyitva. Az érdeklődés e műgyűjtemény iránt folyvást növekszik, úgy hogy a magyarázó katalógus már második, átné­zett kiadásban jelent meg, s ez 20 krért kapható. A bemeneti díj hétköznap 30 kr, vasárnap 20 kr.A társu­lat most küldi szét évi albumlapjait és sorsjegyeit a vidéki rendes tagok számára, utánvét mellett, a­mit azért említünk, miután eddig a vidéki tagok csak későbben kapták meg a társulat e kiadványait. Prém J­ózsef. (»A szikla és a hullámok«) czimmel Rónay István országgyűlési képviselőtől s az is­mert kitűnő kath. egyházi szónoktól igen díszesen kiállított kötetbe foglalva hat egyházi szónoklat je­lent meg, melyek jelenkori magyar homiletikai iro­dalmunk legszebb termékei közé tartoznak. A beszé­dek czime következő: 1. A hetedik halálos bűn. 2. A megváltás ellensége. 3. Élet hit nélkül, hit élet nél­kül. 4. A szikla és a hullámok. 5. A nemzetek nagy egysége Krisztusban. 6. Az örökké bolyongó szellem. Mint e czimek mutatják, Rónay a modern élet szá­mos nagy kérdéseit érinti beszédeiben s azokat, a mint e beszédek elolvasása után mondhatjuk, a val­lás szempontjából érdekesen és élvezetesen világítja meg. A szónoklatok forma és béltartalom tekinteté­ben egyaránt becsesek; műveit és felvilágosodott, de egyszersmind igaz vallásos felfogás, emelkedett, né­hol költői szellem vonul át rajtuk. Nyelvezetük vá­lasztékos és finom ízlésről tanúskodik. A szónoklatok, melyek különböző alkalmakra készültek s elmondá­sukkor az illető hallgatókra kétségkívül mély hatást tettek, összegyűjtve nagyérdekű olvasmányul szol­gálhatnak a műveit vallásos közönség számára. (Az irói segélyegylet­ rendelkezésére bocsátottak helyeket : a p­a­r­á­d­i fürdőben gr. K­á­­rolyi Gyula, a szliácsi fürdőben Hasen­­f­e­l­d fürdőfőorvos. E helyeket beteg irók vagy irók özvegyei, árvái élvezhetik. A kik erre reflectálnak, forduljanak az írói segélyegylet titkára, V­a­d­n­a­i Kár­oly­hoz. (A T­elek­i-díj,r­a) pályázott művek egyiké­ről, melynek czíme : »Éljen az igazság«, egy helybeli napilap azt írja, hogy e művet dr. Günther An­tal írta. Dr. Günther úr felkért bennünket annak kijelentésére, hogy ezen állítás minden alapot nélkü­löz s kénytelen e mű apaságának dicsőségét magáról elhárítani. (H y m e n.) Leveleki Molnár Ágoston szabolcs­­megyei földbirtokos e hó 21-én vezette oltárhoz Libera Gizella urhölgyet, a debreczeni színház volt tagját. — Dr. Schmidt József igali járási orvos Tapsonyban jegyet váltott Frántsik Irén kisasszonynyal, Frántsik János kedves leányával. Garam Jenő balassagyarmati kir. törvényszéki biró mart. 29-én vezette oltárhoz ugyanott Bérczy Maris­ka kisasszonyt, néhai kitűnő írónk Bérczy Károly unokahugát. Nászasszony volt Jeszenszky Dánielné, násznagyok Frideczky Lajos törv. elnök, Hell Victor nyug. bányatanácsos, nászleányok Bérczy Anna és Malatinszky Mariska k. a., vőfélyek Vancsó Gyula és Somogyi Zoltán. (A Történelmi Tár) Il-ik füzete most küldetett szét. Gazdag tartalmából megemlí­tjük, hogy Károlyi Árpád Fráter Györgynek, Szilágyi Sándor pedig Illésházy és Bocskaynak kiadatlan le­velezését közlik. A többiek közt Szer­ém­i, Med­­nyányszky Dénes, T­h­a­­­y Kálmán, Nagy Gyula, Thallóczy, Marczali stb. neveivel talál­kozunk. E becses folyóirat egy évfolyama (60 iv) 2 frt 80 krjával Knoll ak. könyvárusnál rendelhe­tő meg. (Pongrácz Guido), közelebb elhunyt tren­­csénmegyei volt szolgabiróról, Pongrácz Lajos or­szággyűlési képviselő fivéréről, a következő érdekes adatokat veszszük : Pongrácz Guidóban egy jó magyar hazafit és jeles katonát vesztett a haza. Fiatal korában az osztrák seregben katonáskodván, 48-ban szülőföldén nemzetőrré vált s mint ilyen, ok­tatta tót ajkú társait. Részt vett a kosztolnai csatá­ban, s ez alkalommal több lap halálát jelentette. Nemsokára a tót guerillák élére állt s köztük fegyel­met tartva, az ellenségnek ártott, a mint lehetett. E minőségben különösen Debreczennél tüntette ki ma­gát, hol felismerve az oroszok támadásának veszélyes voltát a magyar jobbszárny ellen, a támadás közben összes guerillacsapatjával előre ment futva, szem­közt a támadó nagy tömeg lovasságnak azon czélból, hogy az előtte levő nagy árokba belevesse magát, hogy őt összeköttetésbe hozza a magyar centrummal.

Next