Pesti Napló, 1878. május (29. évfolyam, 106-131. szám)
1878-05-29 / 130. szám
130. szám. Budapest, szerda, május 29.1878. 29. évi folyam. Szerkesztési iroda.: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-tdvatfdl: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti 1S Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1878-diki,29-dik évfolyamára, Előfizetési árak: Évnegyedre ......................................6 frt Félévre . ......................................12 » Egy hónapra......................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés éveegyedenkint 1 forint. jgSgr Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pest Napló kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, május 28. Sennyey Pál báró nagy örömet szerzett a kormánypártnak. Távolról sem volt ez szándékában, de a nemes báró azon államférfiak közé tartozik, kik soha el nem érik, a mire törekesznek, de kiknek rendesen sikerül ellenkezője annak, mit czélba vesznek. Mert Sennyey Pál báró az egyéni felfogás és a külön álláspontok embere. Mikor Deák-pártivá lön, conservativnak vallotta magát ; mikor conservativ pártot csinált, jobboldali ellenzéknek nevezte követőit; midőn Tisza nem vele fusionált, nem lépett be a fusio pártjába, és mikor saját pártja egyesült a többi ellenzéki pártokkal, saját pártjából is kilépett. Ez ízlés dolga, nincs semmi kifogásunk ellene. Annál kevésbbé,mert tapasztaltuk,hogy nagy tehetségei daczára Sennyey Pál báró parliamentaris actiót vezetni nem igen képes. Elveiben és személyiségében egyaránt rideg, ami annyit tesz, hogy nem tud a körülményekkel megalkudni és nem tud az emberekkel bánni s ezért, noha őszintén elfogadta a parliamentarismust, annak természetéhez hozzátörődni s követelményeinek megfelelni képes nem volt. Innét van, hogy sem a Deák-pártban az őt szellemi képességeinél fogva megillető állást elfoglalni nem birta, sem az ellenzék élén valamire való tevékenységet kifejteni nem tudott. Csakis , midőn sajnos betegség hosszú időre elvonta őt a közélettől és számra csekély, de ezekben gazdag pártja magára maradt, akkor vettük észre, mily becses parlamenti tehetségek szunnyadoztak a szélsőjobbon, melyek felébresztve a korszerűbb fiatal emberek előtérbe lépése által, befolyást vettek a ház tanácskozásaira, sőt rokonszenvet tudtak kelteni a conservativ párt és elvek iránt, melyek Magyarországban negyvennyolcz óta le voltak járva és el voltak játszva. Ez a tények el nem tagadható igazsága. De a hírneves vezérétől megfosztott jeles tábor érezte, mert éreztették is vele, hogy a hatalommal szemben hatalomra kell támaszkodnia, mert a parliamentarismus nem csak az elvek képviseletéből, hanem egyúttal az erők mérkőzéséből áll. A testek vonzereje a test nagyságától, összetartásától, anyagi qualitásától függ; húsz ember, kik közül néhánynak újból megválasztatása kétes, vagy soha, vagy nagyon sokára fogja magát majoritássá kinőni; egyesülve más elemekkel, nem amúgy ideiglenesen, hanem komolyan és állandóan az esélyeket kedvezőn megváltoztathatja. És be kellett látniok azt is, hogy tévesen vagy nem, de a conservativ politika, melyet a Sennyey-hagyomány őriz, a nemzet nagy rétegeiben nem szül bizalmat, vagy ha jobban tetszik, makacs előítélettel találkozik. Miért? Mert ezen conservativ politikának hiányzott a magyar nemzeti jelleg. Hazafias volt ezen conservativ politika, nem tagadjuk, de magyaros nem volt. Idegenszerűnek, a nemzeti közérzület rovására osztrák és udvari színezetűnek tetszett az mások előtt, kiknek támogatására máskülönben számíthatott volna. A fiatal conservativek úgy érezték, hogy a régi conservatív politikának a nemzetben nincsenek gyökerei, hogy a fa körül, melyet ápolnak, hiányzik a föld, a nemzeti talaj. Ezt kellett nekik megszerezni. De hogyan? Csak úgy, ha a nemzettel együtt éreztek és a nemzeti érdekekért a nyilvánosság előtt bátran megküzdöttek. Ezt cselekedték. És azután úgy, hogy a fiatal magyar aristocratia, mely ott ült a szélsőjobboldalon, ne isolálja magát a népválasztotta intelligentiától és szövetségeseket keressen a magyar földesúri osztályban, melynek terjedtebb befolyása, szabadelvűbb nézetei, de a nagybirtokkal sokban azonos érdekei vannak. Hogy összeforrjon a nemzettesttel, és hogy eleget tegyen a parliamentarizmus követelményeinek, a jobboldali ellenzék gr. Apponyi Albert vezetése alatt teljesen és nem ideiglenesen, őszinte, komoly szándékkal és közös programm alapján egyesült a független szabadelvű párttal és a kormánypártból kilépett volt Deákpárti elemmel egy új párttá, mely ma ellenzéki, de ha a kormányt megbuktatnia sikerül, az ország ügyeinek vezetését átvállalni képes. Sennyey Pál báró pedig mandátumáról lemondott. Miért ? Mivel az egyesült ellenzék nem a zempléni pontokat tűzte programmjául. Épen nem neheztelünk lemondásáért, mivel tiszteljük ragaszkodását meggyőződéséhez. De láttuk, hogy ezen egyéni felfogás cseppet sem gátolta az új pártot az erélyes actióban. És Sennyey Pál báró irt egy második levelet választóihoz, melyben kifejti, hogy mi különbség van közte és az egyesült ellenzék közt. Négy pontba foglalja kifogásait. Először, hogy a pártprogrammban nincs benne a képviselőház reformja, vagyis a képviselők számának háromszáz főre leszállítása és az öt évi cyclus. Mindkettőt Lónyay sürgette előbb; az öt évet az agyonbeszélt választási törvényjavaslatban, a képviselők számának leszállítását a »Közügyeinkről« czímű munkájában. Mindkettő vitatható követelés, de abstract, s ez idő szerint nincs rá kilátás, hogy a magyar képviselőház megszavazza. Másodszor az állami administratív, kinevezett tisztviselőkkel. E kérdés nyílt kérdésnek hagyatott igen fontos politikai és taktikai okoknál fogva, melyek között nem legutolsó az, hogy ez vitás kérdés a minisztériumban és a kormánypártban is. A honvédkérdés a harmadik. Sennyey ebben is fenntartja régi nézeteit. Pártja e kérdésben engedett a nemzet »kedvencz eszméinek«, melyek egy magyar véderőben valamelyes effectív garantiáját látják a magyar alkotmányosságnak. Épen ezen engedékenység hozta közelebb a szélsőjobbat a nemzethez. A valláskérdés a negyedik. Az egyesült, ellenzék elve, hogy »kiki üdvözüljön saját hite szerint«. Az egyesült ellenzék nem vallástalan, de nem is római katholikus, nem akar kulturharczot, de akar kulturhaladást. Hogy mi nem tetszik le. Sennyeynek e tekintetben az egyesült ellenzéken, nem fejti ki, s mi nem kérdezzük, talán a püspöki kar jobban tudja, s ezért támogatja váltig nem báró Sennyeyt, de Tisza Kálmánt. Ismételjük, hogy részünkről K. Sennyey lemondását és nyilatkozatait értjük és tiszteljük. Nem tud korával megbarátkozni. Neki a conservatismus dogma, mint V. Henriknek a legitimitás. És úgy tesz, mint Chambord gr., ki, midőn pártja az orleanistákkal fusionált, többségre jutott, Thierst megbuktatta s a királyságot restaurálni akarta, kivonta zsebéből a fehér zászlót és a liliomokat, meghazudtolta politikai barátait, elvhűt maradt, de franczia király nem lett. Hanem az idő és vele az új generáció nem várhat, míg a régi tekintélyek megtanulják az új korszellemet, hanem kénytelenek pályájukon tovább haladni. Természetes, hogy a kormánypárt Senynyey privát nyilatkozatait nagyra veszi, és a félelmes egyesült ellenzék ellen kijátsza. A választásokra fontos, hogy néhány conservativ four, s mások, Sennyey barátai a szabadelvű pártot támogassák és ne az ellenzéket. A kormány lapjai tehát nagy hűhót csapnak, s úgy tüntetik fel Sennyey különcrködését, mint ellenséges föllépést az egyesült ellenzék pártja ellen és közeledést a kormánypárthoz. De ez ámítás. Sennyeynek ma pártja nincs, de a kormánypárt legkevésbbé az. Őt egyénileg tiszteli mindenki, nézeteiben osztoznak sokan, de politikáját kevesen követik. Ha megválasztatja magát, hisze lesz a háznak mindig, s ha párthoz csatlakozik, tekintélyt és erőt kölcsönöz bármely pártnak , de újabb zászlóbontogatásokkal csak újabb csalódásokat szerezne magának és másoknak. Az időt visszafordítani hiába kísérlené meg. De ha kérdjük, mint teszi a Pester Lloyd, hogy hol vannak Sennyey Pál bárónak legtöbb barátai, természetes felelet erre, hogy nem a Tisza táborában vannak, hanem az egyesült ellenzékben. Mert hiszen ide csatlakoztak. És hogy maga b. Sennyey, bármily elégületlen legyen különben az új pártalakulással, mely Apponyi grófnak sikerült, nem a kormánypárttal rokonszenvez, hanem az egyesült ellenzékkel, azt az Ellenőrnek, Pester Lloydnak, Neves Pester Journalnak és az Egyetértésnek szavaknál világosabban bebizonyítja egy tény. Sennyey Pál báró utóda, ki az ő befolyása mellett választatott meg képviselőnek és programmjában az ő követőjének vallja magát, Füzesséry apát az egyesült ellenzékhez csatlakozott. Ebből nyilván az következik, hogy Sennyey Pál báró is ellenzéki maradt, s hogy a jelen kormány megbuktatására az egyesült ellenzék diadalát óhajtja. De ha óhajtja, minek tesz jó szolgálatokat a kormánypártnak ? Mért ad okot féleértésekre és félremagyarázásokra? Minek zavarja az ellenzék vizét, ha ugyan zavarja? Azért, mert azt hiszi, hogy ezzel ő tartozik önmagának, elveinek, saját múltjának. Mindig ezek lebegnek előtte: múltja és elvei. Nagy tiszteletre méltó érzelmek ezek, de egyéni érzelmek. És nem látjuk át, hogy szükséges volna azokat affidírozni. Ami pedig a jövő választásokat illeti, azokat úgy sem az dönti el, hogy mit ír Sennyey Pál báró választóinak, mit nem.Itt a nemzet dönt a maga egészében a szerint, hogy meg van-e elégedve a Tisza-kormány politikájával vagy sem ? Győz-e a kormány befolyás és egész hatalmi apparátusa, vagy győzedelmeskedik az ellenzéki szellem? Kormánypárt, egyesült ellenzék, vagy szélső bal — e három közül tessék választani, s akinek az egyesült ellenzék nem tetszik, az legyen Tisza-párti, vagy kövesse Simonyi Ernőt. Mi tehát Sennyey Pál báró nyílt levelének választóihoz valami nagy fontosságot nem tulajdonítunk. Érdekes episod az, anynyival érdekesebb, mert markáns személyes jelleggel bír , de politikai jelentőséget csak a kormánypárti hírlapirodalom részhiszeműsége iparkodik belemagyarázni. A Pesti Napló tározója, Szilágyi Ferencz hátrahagyott iratai. — május 28. Az Akadémia tegnapi összes üléséről szóló tudósításunkban említettük Szabó Károly érdekes közleményeit Szilágyi Ferencz hátrahagyott iratairól. Szabó Károly emlékbeszédének ezen része nevezetes tényt közöl, mely történeti irodalmunk barátait igen érdekelheti. Tudomást szerezhetnek róla, hogy Erdély múlt századbeli történetéről az elhunyt tudós mily nagy anyagot gyűjtött már össze. Ez nem registrálása egy elhalt író köztudomású működésének, hanem feltárása történeti irodalmunk egy kincsesbányájának. Szilágyi Ferencz működése sokkal ismertebb, hogysem azt itt újból kellene méltatnunk. Köztudomású, hogy ő a 20-, 30- és 40-es években szorgalmas munkatársa volt a tudományos folyóiratoknak. Klipja közkézen forgott, több lapot szerkesztett. Mindezeket mellőzhetjük; megjelent munkáinak felsorolásával és méltatásával csak ismételnék azt, mit az irodalomtörténet már tudomásul vett. De Szilágyi Ferencz működése nem szorítkozott arra, ami már a nemzet közbirtoka lett. Ő sok adatot gyűjtött a magyar protestantismus történetéhez és a római pápaság történelméről és viszontagságairól tervezett munkájához. A feldolgozott részletek arról tanúskodnak, hogy Sz. F. valóban hivatva lett volna a magyar protestáns egyháztörténelem irodalmát nagyobbszerű, maradandó becsű művekkel gazdagítani; a római pápaságról tett tanulmányait csak néhány kisebb értekezésben értékesítő, de tervezett művének irányát megítélhetjük némileg abból, hogy egyik tanulmányában Renan álláspontjára helyezkedett. Legtöbb tanulmányt tett Erdély múlt századi történetéről; tömérdek adatot gyűjtött; hetven éves korában elhatározta, hogy élete hátralevő éveit e korszak kimerítő bírálati megírására fordítja. Ifjúi lelkesedéssel, férfiúi erélylyel fogott e terve végrehajtásához. Elkészítette az előrajzot, mely szerint Erdély e korszakát huszonegy önálló nagyobbszerű monographiában fogja megírni. E terv kivitele volt életének egyetlen vágya, reménye és öröme, éjjeli és nappali álma. Fáradhatlan, szenvedélyes hévvel kutatott, gyűjtött, másolt s minél tovább haladt a kidolgozásban, minél tovább nőtt a feldolgozandó adatok halmaza, annál feszítettebb erővel dolgozott. A gondviselés e nehéz munkára még tiz évet engedett neki. És e folytonos munkában töltött tíz évre esik az ő történeti működésének legtermékenyebb korszaka. A Budapesti Szemlében közzétette tanulmányát a Hóra-lázadásról, a tervezett monographiák egyikét, a legbővebb, legrészletesebb és legalaposabb dolgozatot e pórlázadásról. 12 év alatt az Akadémiában 15 értekezést olvasott fel, melyek nagyobbrészt csak kivonatban láttak napvilágot. Mindezen dolgozatok egyes mozaikdarabok gyanánt tekinthetők ; a mester keze ezekből szándékozott a 18-dik századbeli Erdély politikai és társadalmi életének képét összeállítani, mely múltat a most élő nemzedékben senki oly alaposan, mint ő át nem búvárlotta, senki oly részletesen, mint ő, nem ismerte. Ha e nevét megörökítendő nagy mű befejezésétől még távol állott is, de az egyes részletek kidolgozásával, melyek egy része nyomtatásban is megjelent, más része csak kéziratban maradt, igy is sokat tett arra, hogy hazánk múlt századi történelmét, melynek megiatását az Akadémia legszükségesebb, legsürgetőbb teendőül jelölte ki. — Erdélyt illetőleg a közel jövőben meg lehessen írni. — Hátra hagyott kézirataiban, melyek közt az ezen korra vonatkozó oklevelek saját kezével vett másolatai kétezer ívnél többre terjednek, e korszak vállalkozandó megírója rendkívül becses anyagot fog nyerni. A hazai tudományosság történelmének búvára pedig e kéziratok egyik nagybecsű darabja gyanánt fogja üdvözölni »Az erdélyi jogtanodák és jogtanítás története« czimű terjedelmes és csaknem teljesen sajtó alá kész munkáját, melynek érdekében hosszas levelezést folytatott néhai Dózsa Elek, Salamon József tanárokkal s több tekintélyes erdélyi szakemberrel és amelyben igen sok oly adatot használt fel, amelyekhez másoknak ő előtte hozzáférni nem lehetett. Az évek folytával egyre gyarapodó adatgyűjteményre, hanyatló korának e legfőbb gyönyörűségére az agg történetbúvár és író mind inkább szorongó szívvel volt kénytelen tekinteni, mert lehetetlen volt arra nem gondolnia, hogy midőn az adatokat a tervezett huszonegy monographiához már úgyszólván teljesen összegyűjtötte, midőn czélja kivitelét gazdag gyűjteménye olyannyira megkönnyítette, e kincs teljes felhasználására, az anyag feldolgozására elegendő ideje nincs és nem lehet. Nem tudta ekkor eléggé fájlalni, miért nem fogott korábban, minél korábban a testi s lelki erőt és hosszas időt kívánó nagy munkához. E fájdalmas érzés kisérte sirjába, midőn 1876. május 20-án életének 80-dik, akadémiai tagságának 43-ik évében küzdelemmel és munkával teljes életét fia (Szilágyi Sándor) karjai közt, kiben a Szilágyi név a magyar tudományos irodalom terén már harmad sziglen él, bevégezte. Párisi levél. (A »szörnyeteg Voltaire !« — Mgr Dupanloup contra Voltaire. — Az orleansi püspök Marat szövetségese. — Voltaire Ferneyben — Idegenek könyve a ferney-i kastélyban. — A »Pucelle.« — Jeanne d’Arc a 18. és a 19-ik században. — Sardou az akadémiában. — Autran hátrahagyott műve. — Sardou mint értekező. — Az »Utolsó levél első előadása. — május 24. »Eh bien, nous disions done, que cet affreux Voltaire . . .« (Nos igen, azt mondtuk tehát, hogy ez a szörnyeteg Voltaire . . .«) Így végződik Ponsard híres színműve, a »Pénz és becsület.« És igy kezdődik Mgr Dupanloup minden újabb öklöző czikke és fölszólalása. A főpap villámmal sújtja a philosophot. Őszintén szólva, Páris keveset törődnék a Voltaire ellenes lármával, ha nem röstelkednék a külföld előtt. Nem bámulatos-e, hogy 1878-ban még akad ember, ki a franczia szószékről szóba hozza a lapat a kérdést, mely 1766-ról datálódik ? S nem-e fölöttébb pikáns, ha egy püspök a Voltaire elleni küzdelemben Marat-val köt szövetséget és Marat nyilatkozataival akarja lerombolni Voltaire tekintélyét ? Minduntalan azzal állanak,elő, hogy Voltaire »nem szerette a népet.« És kik állítják ezt? Azok, kik dicsőségüknek tartják, hogy a demokratia ellenségei. Nagyon különös dolog. Voltaire nem szerette a népet, Voltaire, a ki védett minden elnyomottat, a ki az örök igazság embere volt, a ki életéből három évet arra áldozott, hogy Caas t rehabilitálja s a ki azt mondta: »E három év alatt bűnül róvtam föl magamnak minden mosolyt.« Mily szép nyilatkozat s mennyire jellemző! Többször meglátogattam Ferneyt. Itt mindenki a legnagyobb kegyelettel őrzi Voltaire emlékét. Mikor Voltaire e helyre jött, a szegényes, elhagyatott, mocsaras kis ponton mindössze negyvenkilencz embert talált. És mikor a »szörnyeteg Voltaire« meghalt, Ferney virágzó ipartelep volt, ezernél több lakost számlált s évenkint 400,000 órát exportált. Ferney, vagy mint a svájcziak mondják: Ferney, jelenleg a canton egyik székhelye, a Jura hegység tövében, hol 1300 lakó az jövedelmező ipart. Voltairenek köszönhetik házaikat, jólétüket. Széles tölgy- és hársfasor vezet Ferneybe. Jobbról a Jura felleges orma látszik. Balfelől, nagy messzeségben, az Alpok vannak. Ezen az oldalon áll a hajdani kis templom, ahová poronddal hintett séta-út vezet. Az alacsony szürke torony tetején szélkakas forog. Egy ablak fölött, fekete márványba vésve olvasható az arany betűs híres felírás: Deperexit Voltaire, MDCCLXI. (Istennek emelte Voltaire.) Az alsó ablakból széna-csomagok kandikálnak elő. A voltairianus templom ma granárium. Voltaire kastélya még teljesen ép s Voltaire lakosztálya nagyobbára érintetlen áll, — ép úgy, mint mikor száz évvel ezelőtt — 1778-ban elhagyta Ferneyt, hogy Párisba menjen meghalni. A salonban Villette marquis aranynyal díszített fekete márványurnát állíttatott föl. Voltaire szívét akarta benne megőrizni. »Son esprit est partout, et son coeur est ici.« (Szelleme mindenütt, szive itt) mondja egy fölirás. De az urna üresen áll. A kastély legérdekesebb része Voltaire hálószobája. A faragott, széles ágy ódon selyem takarójával még mindig egy helyen borong. Metszetek, arczképek, allegóriák födik imitt-amott a falakat. Ott függ »Voltaire diadalmenete.« Apollo vezeti Voltairet az Emlékezet templomába, mig körülötte Freron, Nonnotte és Patouillet, kutyaformában, dühösen rángatnak. Ott függenek sorban Helvétius, Milton, Marmontel, Delille arczképei. Egy furcsa metszet a Butaságot tünteti föl, amint kiűzik a világ négy részéről. Európából Delambert, Ázsiából II. Katalin czárnő, Afrikából Arnoco fejedelme, Amerikából Franklin. Egy rajz Jean Jaques Rousseau sírját tünteti föl. A halál, úgy látszik, kibékítette a két vetélytársat. Érdekes végig lapozni az »idegenek könyvét«, a ferney-i kastély előcsarnokában. Minden híres és nem híres látogató bejegyezte nevét s a név mellé némelyik a maga reflexióját. Millaud ezt írta neve mellé : Voltairenek köszönhetjük. Hogy az ész ragyog nekünk, Rousseaunak köszönhetjük. Hogy szabadnak születünk, Collet Lujza: »Sajnálom, hogy Voltaire nem ma él, — most kellene harczolnia a képmutatás ellen. 1864. april 30.« Voltaire százados ünnepe nagyobb zajt üt, mint a Béranger-utczai iszonyú fölrobbanás. Sokan még ezért is Voltairet teszik felelőssé. Bizonyosan minden bajnak Voltaire az oka. Igen, igen! mert ő írta a »P u e e 11 e«-t! Hiszen mi sem tudjuk be Voltaire érdeméül, hogy gúny tárgyává tette a szegény, hősies leányt, ki úgyszólván Francziaország vadszentje lett. De álljunk a kor színvonalára, melyben : Budapest, május 28. (A lengyel képviselők.) Azon indokokról, melyek Smarzewski képviselőt a delegationális tagságról való lemondásra bírták, a Gazeta Narodowa illetékes részről közleményt vesz, mely a lengyel club álláspontját a kiegyezéshez érdekesen világítja meg. E szerint Grocholski a klubelnök nemrég tudtára adta Ziemialkowski miniszternek, hogy a lengyel képviselők csak ellenengedmények árán hajlandók a kormányt a kiegyezés befejeztében támogatni. Grocholski főleg arra utalt, hogy a földadószabályozási törvény tárgyalását el kell ejteni. Ziemialkowski, ki e közleményt ad referendum vette, csakhamar megjelent Grocholskinál s a kormány nevében értésére adta, hogy a lengyelek ez óhaja figyelembe vétetik. De midőn Rechbauer elnök nem rég a reichsrath munkarendjének megállapításakor a kiegyezési javaslatok elintézése utánra a földadónovella tárgyalását is kilátásba helyezte. Smarzewski, hogy a lengyeleket a feltétlen kormánypártiság vádjától megóvja, következő határozati javaslatot terjesztett elő: »A lengyel klub felhívja a kormányt, vonja vissza a Galicziára hátrányos földadó javaslatot; mig ez meg nem történt, a clubnak minden kérdésben a kormány ellen kell szavaznia. E javaslatot Czerkowski, Kozlowski és Skrzinski támogatták s a club két ülésben foglalkozott vele. A javaslat ellenfelei felhozták, hogy Galicziának nem szabad külön érdekei miatt a sokkal fontosabb nemzeti kérdést veszélyeztetni. A javaslat nagy többséggel elvettetett s az ügy titokban tartása lön kimondva. Azon másik javaslat, hogy ez ügyben a club az urak házának lengyel tagjaival lépjen érintkezésbe s acsászárhoz felterjesztést intézzen, a kellő támogatásra nem talált. Ez okból Smarzewski, ki a club többségéhez tartozott, de az ilyen politikáért a felelősséget átvállalni nem akarta, nemcsak a delegációból, hanem a lengyel club parliamenti végrehajtó bizottságából is kilépett. (A Boszniában monarchiánk által tervezett occupatióról azt írja a prágai félhivatalos Bohemia , hogy az occupatióba az összes hatalmak megegyeztek — kivéve Olaszországot. Mint ebből látszik, az occupatio mégis csak valósul. (A román kormány hat bizalmi férfiúból álló bizottságot küldött a vidékre, hogy az oroszok által a földbirtokosok és a kormány ellen kezdett propagandát constatáltassa s így új anyagot nyerjen, melyet esetleg a congressus elé terjesztene. A Bratiano-kormány még mindig ragaszkodik eredeti álláspontjához Bessarabia átengedésének kérdésében. Ez a határozottság közvetlenül Károly fejedelemtől indul ki, aki legközelebb trónra lépte évfordulóján is kijelentette azon »változatlan elhatározását, hogy minden áron az ellenállás útján fog maradni.« (Belgrádból) a Pol. Corr. tegnapi kelettel azon hivatalos hírt veszi, hogy a fejedelem a topolai lázadók ügyét a minisztertanács egyhangú határozatának megfelelően következőleg intézte el: 23 egyénnek, kit a hadi törvényszék halálra ítélt, a halálbüntetést elengedte; de ha elitélt, a mozgalom fővezetői, nem kapott kegyelmet. A többi negyven elítélt súlyos kényszermunka és börtönbüntetése lényegesen enyhíttetett. Néhányan egészen szabadon bocsáttattak. Kolaracz öt évi fogságbüntetése két évre szállíttatott le. A Csumítsra vonatkozó iratok az illetékesség kérdése miatt a semmitőszékhez küldettek vissza. A congressus. május 28. Bécsi levelezőnk távirataiból tudjuk, hogy a congressus ügye még nem haladt elő ugyan annyira, mint azt a lapok általában állítják, de egybeülése valószínű. Még fennforognak bizonyos differentiák Anglia és Oroszország között, de Berlinből roppant nyomatékkal dolgoznak azon, hogy e differentiák elsimíttassanak. A közvetítésben a német császári udvar tán élénkebb részt vesz, mint a kormány. A német trónörökös és neje, Victoria királynő leánya, küldettek Londonba, hogy a harczias hangulatú királynőt a békére bírják, s e fáradozások annál is inkább sikerrel biztatnak, mert Angliának a háborúra, mint látszik, nincs szövetségese; ami pedig a dolog lényegét illeti, Oroszország nemcsak kész megegyezni abban, hogy a san stefanói szerződés a congressus elé terjesztessék, hanem már a congressust megelőzőleg bizonyos engedményeket tesz Anglia érdekeinek. Az angol kormány, ezek szerint, mindenesetre nem lényegtelen győzelmet mutathat fel, s ennek hatása alatt állott tegnap az angol alsóház, melyben Hartington, az ellenzék vezére, majdnem bizalmat szavazott a kormánynak, s a ház roppant többséggel helybenhagyta a tett intézkedéseket. Lesz tehát congressus, s ezzel a béke reményei fölélednek. A régóta kiéheztetett börzék tetemes árfolyam-emelkedéssel fogadják a béke hírét, a félhivatalosak dicséreket zengedeznek a kormányok bölcseségéről. De van-e vérmes reményekre jogunk, olyanok-e az események, hogy a Victória-lövésekre készüljünk ? A béke áldásait ki ne becsülné nagyra, ki ne örvendene a békének ? De az a kérdés, hogy minő áron vásároltatik meg a béke, s a várható rendezkedés olyan lesz-e, mely a béke tartósságát engedi remélnünk? Azt olvassuk a legjobban értesült külföldi lapokban, hogy Anglia kiegyezkedni készül Oroszországgal, de azt nem olvassuk sehol, hogy Ausztria-Magyarország érdekei is kellő figyelembe vétettek. Sőt voltakép azt sem tudjuk, hogy kormányunk miként értelmezi érdekeinket s egy osztrák félhival