Pesti Napló, 1878. május (29. évfolyam, 106-131. szám)

1878-05-29 / 130. szám

130. szám. Budapest, szerda, május 29.1878. 29. évi folyam. Szerkesztési iroda.: Barátok­ tere, Ath­enaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-td­vatfdl: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti 1S Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1878-diki,­­29-dik évfolyamára, Előfizetési árak: Évnegyedre ......................................6 frt Félévre . ......................................12 » Egy hónapra......................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­eegyedenkint 1 forint. jgSgr Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pest Napló kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. szám Athe­naeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó­hivatala. Budapest, május 28. Sennyey Pál báró nagy örömet szerzett a kormánypártnak. Távolról sem volt ez szándékában, de a nemes báró azon állam­férfiak közé tartozik, kik soha el nem érik, a mire törekesznek, de kiknek rendesen si­kerül ellenkezője annak, mit czélba vesznek. Mert Sennyey Pál báró az egyéni felfo­gás és a külön álláspontok embere. Mikor Deák-pártivá lön, conservativnak vallotta ma­gát ; mikor conservativ pártot csinált, jobb­oldali ellenzéknek nevezte követőit; midőn Tisza nem vele fusionált, nem lépett be a fusio pártjába, és mikor saját pártja egyesült a többi ellenzéki pártokkal, saját pártjából is kilépett. Ez ízlés dolga, nincs semmi kifogásunk ellene. Annál kevésbbé,mert tapasztaltuk,hogy nagy tehetségei daczára Sennyey Pál báró parliamentaris actiót vezetni nem igen képes. Elveiben és személyiségében egyaránt rideg, a­mi annyit tesz, hogy nem tud a körülmé­nyekkel megalkudni és nem tud az emberek­kel bánni s ezért, noha őszintén elfogadta a parliamentarismust, annak természetéhez hoz­zátörődni s követelményeinek megfelelni ké­pes nem volt. Innét van, hogy sem a Deák-pártban az őt szellemi képességei­nél fogva megillető állást elfoglalni nem birta, sem az ellenzék élén valamire való tevékenységet kifejteni nem tudott. Csak­is , midőn sajnos betegség hosszú időre el­vonta őt a­ közélettől és számra csekély, de ezekben gazdag pártja magára maradt, akkor vettük észre, mily becses parl­amenti tehet­ségek szunnyadoztak a szélső­jobbon, melyek felébresztve a korszerűbb fiatal emberek elő­térbe lépése által, befolyást vettek a ház ta­nácskozásaira, sőt rokonszenvet tudtak kelte­ni a conservativ párt és elvek iránt, melyek Magyarországban negyvennyolcz óta le vol­tak járva és el voltak játszva. Ez a tények el nem tagadható igazsága. De a hírneves vezérétől megfosztott jeles tábor érezte, mert éreztették is vele, hogy a hatalommal szemben hatalomra kell tá­maszkodnia, mert a parliamentarismus nem csak az elvek képviseletéből, hanem egyút­tal az erők mérkőzéséből áll. A testek vonz­ereje a test nagyságától, összetartásától, anyagi qualitásától függ; húsz ember, kik közül né­hánynak újból megválasztatása kétes, vagy soha, vagy nagyon sokára fogja magát majo­ritássá kinőni; egyesülve más elemekkel, nem amúgy ideiglenesen, hanem komolyan és ál­landóan az esélyeket kedvezőn megváltoztat­hatja. És be kellett látniok azt is, hogy téve­sen vagy nem, de a conservativ politika, me­lyet a Sennyey-hagyomány őriz, a nemzet nagy rétegeiben nem szül bizalmat, vagy ha jobban tetszik, makacs előítélettel találkozik. Miért? Mert ezen conservativ politikának hiányzott a magyar nemzeti jelleg. Hazafias volt ezen conservativ politika, nem tagadjuk, de magyaros nem volt. Ide­­genszerűnek, a nemzeti közérzület rovására osztrák és udvari színezetűnek tetszett az má­sok előtt, kiknek támogatására máskülönben számíthatott volna. A fiatal conservativek úgy érezték, hogy a régi conservatív politikának a nemzetben nincsenek gyökerei, hogy a fa körül, melyet ápolnak, hiányzik a föld, a nemzeti talaj. Ezt kellett nekik megszerezni. De hogyan? Csak úgy, ha a nemzettel együtt éreztek és a nem­zeti érdekekért a nyilvánosság előtt bátran megküzdöttek. Ezt cselekedték. És azután úgy, hogy a fiatal magyar aristocratia, mely ott ült a szélső­jobboldalon, ne isolálja magát a népválasztotta intelligentiától és szövetsé­geseket keressen a magyar földesúri osztály­ban, melynek terjedtebb befolyása, szabad­elvűbb nézetei, de a nagybirtokkal sokban azonos érdekei vannak. Hogy összeforrjon a nemzettesttel, és hogy eleget tegyen a par­liamentarizmus követelményeinek, a jobbol­dali ellenzék gr. Apponyi Albert vezetése alatt teljesen és nem ideiglenesen, őszinte, komoly szándékkal és közös programm alap­ján egyesült a független szabadelvű párttal és a kormánypártból kilépett volt Deák­párti elemmel egy új párttá, mely ma el­lenzéki, de ha a kormányt megbuktatnia si­kerül, az ország ügyeinek vezetését átvállal­ni képes. Sennyey Pál báró pedig mandátumáról lemondott. Miért ? Mivel az egyesült ellenzék nem a zempléni pontokat tűzte programmjául. Épen nem neheztelünk lemondásáért, mivel tiszteljük ragaszkodását meggyőződésé­hez. De láttuk, hogy ezen egyéni felfogás cseppet sem gátolta az új pártot az erélyes actióban. És Sennyey Pál báró irt egy második levelet választóihoz, melyben kifejti, hogy mi különbség van közte és az egyesült ellenzék közt. Négy pontba foglalja kifogásait. Először, hogy a pártprogrammban nincs benne a képviselőház reformja, vagyis a kép­viselők számának háromszáz főre leszállítása és az öt évi cyclus. Mindkettőt Lónyay sür­gette előbb; az öt évet az agyonbeszélt vá­lasztási törvényjavaslatban, a képviselők számának leszállítását a »Közügyeinkről« czímű munkájában. Mindkettő vitatható kö­vetelés, de abstract, s ez idő szerint nincs rá kilátás, hogy a magyar képviselőház meg­szavazza. Másodszor az állami administratív, kine­vezett tisztviselőkkel. E kérdés nyílt kérdés­nek hagyatott igen fontos politikai és takti­kai okoknál fogva, melyek között nem leg­utolsó az, hogy ez vitás kérdés a minisztéri­umban és a kormánypártban is. A honvédkérdés a harmadik. Sennyey ebben is fenntartja régi nézeteit. Pártja e kér­désben engedett a nemzet »kedvencz eszméi­nek«, melyek egy magyar véderőben vala­melyes effectív garantiáját látják a magyar alkotmányosságnak. Épen ezen engedékeny­ség hozta közelebb a szélső­jobbat a nem­zethez. A valláskérdés a negyedik. Az egyesült, ellenzék elve, hogy »kiki üdvözüljön saját hite szerint«. Az egyesült ellenzék nem val­lástalan, de nem is római katholikus, nem akar kulturharczot, de akar kulturhaladást. Hogy mi nem tetszik le. Sennyeynek e tekin­tetben az egyesült ellenzéken, nem fejti ki, s mi nem kérdezzük, talán a püspöki kar job­ban tudja, s ezért támogatja váltig nem báró Sennyeyt, de Tisza Kálmánt. Ismételjük, hogy részünkről K. Sennyey lemondását és nyilatkozatait értjük és tisztel­jük. Nem tud korával megbarátkozni. Neki a conservatismus dogma, mint V. Henriknek a legitimitás. És úgy tesz, mint Chambord gr., ki, midőn pártja az orleanistákkal fusionált, többségre jutott, Thierst megbuktatta s a ki­rályságot restaurálni akarta, kivonta zsebéből a fehér zászlót és a liliomokat, meghazudtolta politikai barátait, elvhűt maradt, de franczia király nem lett. Hanem az idő és vele az új generáció nem várhat, míg a régi tekintélyek megta­nulják az új korszellemet, hanem kénytelenek pályájukon tovább haladni. Természetes, hogy a kormánypárt Seny­­nyey privát nyilatkozatait nagyra veszi, és a félelmes egyesült ellenzék ellen kijátsza. A választásokra fontos, hogy néhány conserva­tiv four, s mások, Sennyey barátai a szabad­elvű pártot támogassák és ne az ellenzéket. A kormány lapjai tehát nagy hűhót csapnak, s úgy tüntetik fel Sennyey különcrködését, mint ellenséges föllépést az egyesült ellen­zék pártja ellen és közeledést a kormány­párthoz. De ez ámítás. Sennyeynek ma pártja nincs, de a kor­mánypárt legkevésbbé az. Őt egyénileg tiszteli mindenki, nézeteiben osztoznak sokan, de po­litikáját­ kevesen követik. Ha megválasztatja magát, hisze lesz a háznak mindig, s ha párt­hoz csatlakozik, tekintélyt és erőt kölcsönöz bármely pártnak , de újabb zászlóbontogatá­­sokkal csak újabb csalódásokat szerezne ma­gának és másoknak. Az időt visszafordítani hiába kísérlené meg. De ha kérdjük, mint teszi a Pester Lloyd, hogy hol vannak Sennyey Pál bárónak leg­több barátai, természetes felelet erre, hogy nem a Tisza táborában vannak, hanem az egyesült ellenzékben. Mert hiszen ide csat­lakoztak. És hogy maga b. Sennyey, bármily elé­­gületlen legyen különben az új pártalakulás­sal, mely Apponyi grófnak sikerült, nem a kormánypárttal rokonszenvez, hanem az egye­sült ellenzékkel, azt az Ellenőrnek, Pester Lloydnak, Neves Pester Journalnak és az Egyetértésnek szavaknál világosabban bebi­zonyítja egy tény. Sennyey Pál báró utóda, ki az ő befolyása mellett választatott meg képviselőnek és programmjában az ő követő­jének vallja magát, Füzesséry apát az egye­sült ellenzékhez csatlakozott. Ebből nyilván az következik, hogy Sennyey Pál báró is ellenzéki maradt, s hogy a jelen kormány megbuktatására az egyesült ellenzék diadalát óhajtja. De ha óhajtja, minek tesz jó szolgálato­kat a kormánypártnak ? Mért ad okot féleér­tésekre és félremagyarázásokra? Minek za­varja az ellenzék vizét, ha ugyan zavarja? Azért, mert azt hiszi, hogy ezzel ő tar­tozik önmagának, elveinek, saját múltjának. Mindig ezek lebegnek előtte: múltja és elvei. Nagy tiszteletre méltó érzelmek ezek, de egyéni érzelmek. És nem látjuk át, hogy szükséges volna azokat affid­írozni. A­mi pedig a jövő választásokat illeti, azokat úgy sem az dönti el, hogy mit ír Sennyey Pál báró választóinak, mit nem.Itt a nemzet dönt a maga egészében a szerint, hogy meg van-e elégedve a Tisza-kormány politiká­jával vagy sem ? Győz-e a kormány­ befolyás és egész hatalmi apparátusa, vagy győzedelmes­kedik az ellenzéki szellem? Kormánypárt, egyesült ellenzék, vagy szélső bal — e három közül tessék választani, s a­kinek az egyesült ellenzék nem tetszik, az legyen Tisza-párti, vagy kövesse Simonyi Ernőt. Mi tehát Sennyey Pál báró nyílt levelé­nek választóihoz valami nagy fontosságot nem tulajdonítunk. Érdekes episod az, any­­nyival érdekesebb, mert markáns személyes jelleggel bír , de politikai jelentőséget csak a kormánypárti hírlapirodalom részhiszeműsége iparkodik belemagyarázni. A Pesti Napló tározója, Szilágyi Ferencz hátrahagyott iratai. — május 28. Az Akadémia tegnapi összes üléséről szóló tu­­dósításunkban említettük Szabó Károly érdekes közleményeit Szilágyi Ferencz hátrahagyott iratairól. Szabó Károly emlékbeszédének ezen része nevezetes tényt közöl, mely történeti irodal­munk barátait igen érdekelheti. Tudomást szerez­hetnek róla, hogy Erdély múlt századbeli történeté­ről az elhunyt tudós mily nagy anyagot gyűjtött már össze. Ez nem registrálása egy elhalt író köztudomású működésének, hanem feltárása történeti irodalmunk egy kincsesbányájának. Szilágyi Ferencz működése sokkal ismertebb, hogysem azt itt újból kellene méltatnunk. Köztudo­mású, hogy ő a 20-, 30- és 40-es években szorgalmas munkatársa volt a tudományos folyóiratoknak. Klipja közkézen forgott, több lapot szerkesztett. Mindezeket mellőzhetjük; megjelent munkái­nak felsorolásával és méltatásával csak ismételnék azt, mit az irodalomtörténet már tudomásul vett. De Szilágyi Ferencz működése nem szorítko­zott arra, a­mi már a nemzet közbirtoka lett. Ő sok adatot gyűjtött a magyar protestantismus törté­netéhez és a római pápaság történelméről és viszontag­ságairól tervezett munkájához. A feldolgozott részle­tek arról tanúskodnak, hogy Sz. F. valóban hivatva lett volna a magyar protestáns egyháztörténelem irodalmát nagyobbszerű, maradandó becsű művek­kel gazdagítani; a római pápaságról tett tanulmá­nyait csak néhány kisebb értekezésben értékesítő, de tervezett művének irányát megítélhetjük némileg abból, hogy egyik tanulmányában Renan állás­pontjára helyezkedett. Legtöbb tanulmányt tett Erdély múlt századi történetéről; tömérdek adatot gyűjtött; hetven éves korában elhatározta, hogy élete hátralevő éveit e korszak kimerítő bírálati megírására fordítja. Ifjúi lelkesedéssel, férfiúi erélylyel fogott e terve végre­hajtásához. Elkészítette az előrajzot, mely szerint Erdély e korszakát huszonegy önálló nagyobbszerű monographiában fogja megírni. E terv kivitele volt életének egyetlen vágya, reménye és öröme, éjjeli és nappali álma. Fáradhatlan, szenvedélyes hévvel ku­tatott, gyűjtött, másolt s minél tovább haladt a ki­dolgozásban, minél tovább nőtt a feldolgozandó adatok halmaza, annál feszítettebb erővel dolgo­zott. A gondviselés e nehéz munkára még tiz évet engedett neki. És e folytonos munkában töl­tött tíz évre esik az ő történeti működésének legter­mékenyebb korszaka. A Budapesti Szemlében köz­zétette tanulmányát a Hóra-lázadásról, a tervezett monographiák egyikét, a legbővebb, legrészletesebb és legalaposabb dolgozatot e pórlázadásról. 12 év alatt az Akadémiában 15 értekezést olvasott fel, me­lyek nagyobbrészt csak kivonatban láttak napvilá­got.­­ Mindezen dolgozatok egyes mozaikdara­bok gyanánt tekinthetők ; a mester keze ezek­ből szándékozott a 18-dik századbeli Erdély po­litikai és társadalmi életének képét összeállítani, mely múltat a most élő nemzedékben senki oly ala­posan, mint ő át nem búvárlotta, senki oly részletesen, mint ő, nem ismerte. Ha e nevét megörökítendő nagy mű befejezésé­től még távol állott is, de az egyes részletek kidolgozá­sával, melyek egy része nyomtatásban is megjelent, más része csak kéziratban maradt, igy is sokat tett arra, hogy hazánk múlt századi történelmét, melynek megi­atását az Akadémia legszükségesebb, legsürge­tőbb teendőül jelölte ki. — Erdélyt illetőleg a közel jövőben meg lehessen írni. — Hátra hagyott kézira­taiban, melyek közt az ezen korra vonatkozó okleve­lek saját kezével vett másolatai kétezer ívnél többre terjednek, e korszak vállalkozandó meg­­írója rendkívül becses anyagot fog nyerni. A hazai tudományosság történelmének búvára pedig e kéz­iratok egyik nagybecsű darabja gyanánt fogja üdvö­zölni »Az erdélyi jogtanodák és jogtanítás története« czimű terjedelmes és csaknem teljesen sajtó alá kész munkáját, melyn­ek érdekében hosszas levelezést foly­tatott néhai Dózsa Elek, Salamon József tanárokkal s több tekintélyes erdélyi szakemberrel és a­mely­ben igen sok oly adatot használt fel, amelyekhez má­soknak ő előtte hozzá­férni nem lehetett. Az évek folytával egyre gyarapodó adat­gyűj­teményre, hanyatló korának e legfőbb gyönyörűségére az agg történetbúvár és író mind inkább szorongó szívvel volt kénytelen tekinteni, mert lehetetlen volt arra nem gondolnia, hogy midőn az adatokat a ter­vezett huszonegy monographiához már úgy­szólván teljesen összegyűjtötte, midőn czélja kivitelét gazdag gyűjteménye oly­annyira megkönnyítette, e kincs tel­jes felhasználására, az anyag feldolgozására elegendő ideje nincs és nem lehet. Nem tudta ekkor eléggé fájlalni, miért nem fogott korábban, minél korábban a testi s lelki erőt és hosszas időt kívánó nagy mun­kához. E fájdalmas érzés kisérte sirjába, midőn 1876. május 20-án életének 80-dik, akadémiai tagságának 43-ik évében küzdelemmel és munkával teljes életét fia (Szilágyi Sándor) karjai közt, kiben a Szi­lágyi név a magyar tudományos irodalom terén már harmad sziglen él, bevégezte. Párisi levél. (A »szörnyeteg Voltaire !« — Mgr Dupanloup contra Voltaire. — Az orleansi püspök Marat szövetségese. — Voltaire Fer­­neyben — Idegenek könyve a ferney-i kastélyban. — A »Pucelle.« — Jeanne d’Arc a 18. és a 19-ik században. — Sar­­dou az akadémiában. — Autran hátrahagyott műve. — Sardou mint értekező. — Az »Utolsó levél­ első előadása.­ — május 24. »Eh bien, nous disions done, que cet affreux Voltaire . . .« (Nos igen, azt mondtuk tehát, hogy ez a ször­nyeteg Voltaire . . .«) Így végződik Ponsard híres színműve, a »Pénz és becsület.« És igy kezdődik Mgr Dupanloup minden újabb öklöző czikke és fölszólalása. A főpap villámmal sújtja a philosophot. Őszintén szólva, Páris keveset törődnék a Vol­taire ellenes lármával, ha nem röstelkednék a külföld előtt. Nem bámulatos-e, hogy 1878-ban még akad ember, ki a franczia szószékről szóba hozza a lapa­­t a­ k­é­r­d­é­s­t, mely 1766-ról datálódik ? S nem-e fö­löttébb pikáns, ha egy püspök a Voltaire elleni küz­delemben Mara­t-val köt szövetséget és Marat nyi­latkozataival akarja lerombolni Voltaire tekintélyét ? Minduntalan azzal állanak,elő, hogy Voltaire »nem szerette a népet.« És kik állítják ezt? Azok, kik dicsőségüknek tartják, hogy a demokratia ellenségei. Nagyon különös dolog. Voltaire nem sze­rette a népet, Voltaire, a ki védett minden elnyo­mottat, a ki az örök igazság embere volt, a ki életé­ből három évet arra áldozott, hogy C­a­­­a­s t reha­bilitálja s a ki azt mondta: »E három év alatt bűnül róvtam föl magamnak minden mosolyt.« Mily szép nyilatkozat s mennyire jellemző! Többször meglátogattam F­e­r­n­e­y­t. Itt min­denki a legnagyobb kegyelettel őrzi Voltaire emlé­két. Mikor Voltaire e helyre jött, a szegényes, elha­gyatott, mocsaras kis ponton mindössze negyvenki­­lencz embert talált. És mikor a »szörnyeteg Voltaire« meghalt, Ferney virágzó ipartelep volt, ezernél több lakost számlált s évenkint 400,000 órát exportált. Ferney, vagy mint a svájcziak mondják: Fer­­ney, jelenleg a canton egyik székhelye, a Jura hegy­ség tövében, hol 1300 lakó az jövedelmező ipart. Voltairenek köszönhetik házaikat, jólétüket. Széles tölgy- és hársfasor vezet Ferneybe. Jobbról a Jura felleges orma látszik. Balfelől, nagy messzeségben, az Alpok vannak. Ezen az oldalon áll a hajdani kis templom, a­hová poronddal hintett séta-út vezet. Az alacsony szürke torony tetején szélkakas forog. Egy ablak fölött, fekete márványba vésve olvasható az arany betűs híres felírás: Dep­erexit Voltaire, MDCCLXI. (Istennek emelte Voltaire.) Az alsó ablakból széna-csomagok kandikálnak elő. A voltai­­rianus templom ma granárium. Voltaire kastélya még teljesen ép s Voltaire lakosztálya nagyobbára érintetlen áll, — ép úgy, mint mikor száz évvel ezelőtt — 1778-ban elhagyta Ferneyt, hogy Párisba menjen meghalni. A salonban Villette marquis aranynyal díszített fekete márvány­urnát állíttatott föl. Voltaire szívét akarta benne megőrizni.­­ »Son esprit est partout, et son coeur est ici.« (Szelleme mindenütt, szive itt) mondja egy föl­­irás. De az urna üresen áll. A kastély legérdekesebb része Voltaire háló­szobája. A faragott, széles ágy ódon selyem takaró­jával még mindig egy helyen borong. Metszetek, arczképek, allegóriák födik imitt-amott a falakat. Ott függ »Voltaire diadalmenete.« Apollo vezeti Voltairet az Emlékezet templomába, mig kö­rülötte Freron, Nonnotte és Patouillet, kutyaformá­ban, dühösen rángatnak. Ott függenek sorban Hel­vétius, Milton, Marmontel, Delille arcz­­képei. Egy furcsa metszet a Butaságot tünteti föl, a­mint kiűzik a világ négy részéről. Európából Delambert, Ázsiából II. Katalin czárnő, Afriká­ból Arnoco fejedelme, Amerikából Franklin. Egy rajz Jean Jaques Rousseau sírját tünteti föl. A halál, úgy látszik, kibékítette a két vetélytársat. Érdekes végig lapozni az »idegenek könyvét«, a ferney-i kastély előcsarnokában. Minden híres és nem híres látogató bejegyezte nevét s a név mellé némelyik a maga­­ reflexióját. Millaud ezt írta neve mellé : Voltairenek köszönhetjük. Hogy az ész ragyog nekünk, Rousseaunak köszönhetjük. Hogy szabadnak születünk, C­ollet Lujz­a: »Sajnálom, hogy Voltaire nem ma él, — most kellene harczolnia a képmutatás ellen. 1864. april 30.« Voltaire százados ünnepe nagyobb zajt üt, mint a Béranger-utczai iszonyú fölrobbanás. Sokan még ezért is Voltairet teszik felelőssé. Bizonyosan min­den bajnak Voltaire az oka. Igen, igen! mert ő írta a »P u e e 11 e«-t! Hiszen mi sem tudjuk be Voltaire érdeméül, hogy gúny tárgyává tette a szegény, hősies leányt, ki úgyszólván Francziaország vadszentje lett. De álljunk a kor színvonalára, melyben : Budapest, május 28. (A lengyel képviselők.) Azon indokok­ról, melyek Smarzewski képviselőt a delegationális tagságról való lemondásra bírták, a Gazeta Naro­­dowa illetékes részről közleményt vesz, mely a len­gyel club álláspontját a kiegyezéshez érdekesen vi­lágítja meg. E szerint Grocholski a klubelnök nem­rég tudtára adta Ziemialkowski miniszternek, hogy a lengyel képviselők csak ellenengedmények árán haj­landók a kormányt a kiegyezés befejeztében támo­gatni. Grocholski főleg arra utalt, hogy a földadósza­bályozási törvény tárgyalását el kell ejteni. Zie­mialkowski, ki e közleményt ad referendum vette, csakhamar megjelent Grocholskinál s a kormány ne­vében értésére adta, hogy a lengyelek ez óhaja figyelembe vétetik. De midőn Rechbauer elnök nem rég a reichsrath munkarendjének megálla­pításakor a kiegyezési javaslatok elintézése után­ra a földadónovella tárgyalását is kilátásba he­lyezte. Smarzewski, hogy a lengyeleket a feltétlen kormánypártiság vádjától megóvja, következő hatá­rozati javaslatot terjesztett elő: »A lengyel klub fel­hívja a kormányt, vonja vissza a Galicziára hátrányos földadó javaslatot; mig ez meg nem történt, a club­nak minden kérdésben a kormány ellen kell szavaz­nia.­ E javaslatot Czerkowski, Kozlowski és Skrzinski támogatták s a club két ülésben foglalkozott vele. A javaslat ellenfelei felhozták, hogy Galicziának nem szabad külön érdekei miatt a sokkal fontosabb nem­zeti kérdést veszélyeztetni. A javaslat nagy többség­gel elvettetett s az ügy titokban tartása lön kimond­va. Azon másik javaslat, hogy ez ügyben a club az urak házának lengyel tagjaival lépjen érintkezésbe s a­­császárhoz felterjesztést intézzen, a kellő támo­gatásra nem talált. Ez okból Smarzewski, ki a club többségéhez tartozott, de az ilyen politikáért a felelősséget átvállalni nem akarta, nemcsak a dele­­gációból, hanem a lengyel club parliamenti végre­hajtó bizottságából is kilépett. (A Boszniában­ monarchiánk által terve­zett occupatióról azt írja a prágai félhivatalos Bo­hemia , hogy az occupatióba az összes hatalmak megegyeztek — kivéve Olaszországot. Mint ebből látszik, az occupatio mégis csak valósul. (A román kormány­ hat bizalmi férfiúból álló bizottságot küldött a vidékre, hogy az oroszok által a földbirtokosok és a kormány ellen kezdett propagandát constatáltassa s így új anyagot nyer­jen, melyet esetleg a congressus elé terj­eszten­e. A Bratiano-kormány még mindig­ ragaszkodik eredeti álláspontjához Bessarabia átengedésének kérdésé­ben. Ez a határozottság közvetlenül Károly fejede­lemtől indul ki, a­ki legközelebb trónra lépte évfor­dulóján is kijelentette azon »változatlan elhatározá­sát, hogy minden áron az ellenállás útján fog ma­radni.« (Belgrádból) a Pol. Corr. tegnapi kelettel azon hivatalos hírt veszi, hogy a fejedelem a topolai lázadók ügyét a minisztertanács egyhangú határoza­tának megfelelően következőleg intézte el: 23 egyén­nek, kit a hadi törvényszék halálra ítélt, a halálbün­tetést elengedte; de h­a­­ elitélt, a mozgalom főve­zetői, nem kapott kegyelmet. A többi negyven el­ítélt súlyos kényszermunka és börtönbüntetése lénye­gesen enyhíttetett. Néhány­an egészen szabadon bocsát­tattak. Kolaracz öt évi fogságbüntetése két évre szál­líttatott le. A Csumítsra vonatkozó iratok az illeté­kesség kérdése miatt a semmitőszékhez küldettek vissza. A congressus.­ ­ május 28. Bécsi levelezőnk távirataiból tudjuk, hogy a congressus ügye még nem haladt elő ugyan annyira, mint azt a lapok általában állítják, de egybeülése valószínű. Még fenn­forognak bizonyos differentiák Anglia és Oroszország között, de Berlinből roppant nyo­matékkal dolgoznak azon, hogy e differentiák elsimíttassanak. A közvetítésben a német csá­szári udvar tán élénkebb részt vesz, mint a kormány. A német trónörökös és neje, Victoria királynő leánya, küldettek Londonba, hogy a harczias hangulatú királynőt a békére bírják, s e fáradozások annál is inkább sikerrel biztatnak, mert Angliának a há­borúra, mint látszik, nincs szövetségese; a­mi pedig a dolog lényegét illeti, Orosz­ország nemcsak kész megegyezni abban, hogy a san­ stefanói szerződés a congressus elé terjesztessék, hanem már a congressust megelőzőleg bizonyos engedményeket tesz Anglia érdekeinek. Az angol kormány, ezek szerint, mindenesetre nem lényegtelen győ­zelmet mutathat fel, s ennek hatása alatt állott tegnap az angol alsóház, melyben Har­­tington, az ellenzék vezére, majdnem bizal­mat szavazott a kormánynak, s a ház rop­pant többséggel helybenhagyta a tett intézke­déseket. Lesz tehát congressus, s ezzel a béke re­ményei fölélednek. A régóta kiéheztetett bör­zék tetemes árfolyam-emelkedéssel fogadják a béke hírét, a félhivatalosak dicséreket zenge­­deznek a kormányok bölcseségéről. De van-e vérmes reményekre jogunk, olyanok-e az események, hogy a Victória-lövésekre ké­szüljünk ? A béke áldásait ki ne becsülné nagyra, ki ne örvendene a békének ? De az a kérdés, hogy minő áron vásároltatik meg a béke, s a várható rendezkedés olyan lesz-e, mely a béke tartósságát engedi remélnünk? Azt olvassuk a legjobban értesült kül­földi lapokban, hogy Anglia kiegyezkedni készül Oroszországgal, de azt nem olvassuk sehol, hogy Ausztria-Magyarország érdekei is kellő figyelembe vétettek. Sőt voltakép azt sem tudjuk, hogy kormányunk miként értelmezi érdekeinket s egy osztrák félhival

Next