Pesti Napló, 1879. január (30. évfolyam, 2-27. szám)

1879-01-03 / 3. szám

3. szám, Budapest, péntek, január 3.1879. t#SM»:rlt«*w.tée»i iroda . Barátuk-tt*rte, f. t­ismentii - érzük­ít. A l*is tselemi részéi Ukte minden köríleiné»y »szerkesztőségi»«* intézendő. Bér­aestellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak ti Kéziratok nem adatnak vissza { Kiadó­ hivatal, t­arátok-tere, Athea*taia-éipüri & lap anyagi részét Uletö közlemények (előfizetési pénz, kiadd* tárMü panaszok, hirdetmények) * kisdő-ÜmUlli«» tatéiefidöÁ. ESTI KIADÁS, 30. évi folyam. E)36/.etési fultételok: tálává, vagy Budapesten házho* hordva reggeli é» e*ti ai adás együtt: h » ■ 1 hónapra 2 írt. — 8 hónapra­ 6 írt* — 6 hónapra 1 % & Az e*ti kiadás postai kü lönküldé')«árt felfiltizetés évneg}*~ ^icot i fottas Ae előfizetés ** év folytán minden hónapban megkezd de ennek táp ■nely napján történik U, mindenkor a hó elsö napjától n&vat^:!.- jr **'------ , 'T • i •' I» ; Hh­ileiések­b a, . «zin­ tu­gy mint előfizetések '• y . a IPesti Napló kiadó-h­ivatalábft púderest, barátok-tere, Athenaeum-épü­let* küldendő» A Pesti Napló táviratai Párig, jan. 2. A France jelenti, hogy tegnap egy kabinet futár utazott Tunisba a beyhez in­tézett ultimátummal. Ugyane lap jelenti, hogy a német főkon­zul a hozzá intézett kérések daczára vonakodott a Lancy elleni expedíc­ióban résztvenni, mert szigorú utasítást kapott, hogy semmikép se lépjen fel­ Fran­­cziaország ellen, sőt inkább bátorítsa a francziák minden vállalatát. A Liberté azt állítja, hogy a franczia t­u­­­nisi konfliktust nemsokára diplomácziai utón elfogadják intézni. Madrid, jan. 3. M­o­n­c­a­s­i merénylettevőt ma reggel lefejezték. B­u­g­a 11 a kineveztetett igazságügyminiszterré. Konstantinápoly, jan. 2. A szultán az új év alkalmából elfogadta a diplomácziai kart és kijelen­té, hogy jó viszonyban akar lenni a hatalmakkal. Budapest, január 3. (Gr. Potoczky Alfréd) a legújabb osz­­trák miniszterelnök jelölt. Bécsi lapok hírei szerint gr. Potoczkyval megkezdődtek a tárgyalások. (Az osztrák kormány­ 30 millió papi­­ros-rentet bocsát ki. Az erre vonatkozó ajánlati tár­gyalás e bő 5-én tartatik meg. (Atzél Péter aradi megyei főispán) lemondása szokatlan feltűnést kelt Aradon s az egész megyében. Az Alföld hosszú czikkben méltá­nyolja Atzél Péter sok évi hazafias és közhasznú tevékenységét. Az idézett lap a többek közt eze­ket írja: Alig van four hazánkban, ki annyi áldozatot hozott volna egy politikai elv s meggyőződésnek, mint ő, ha ez elvet forrón szeretett hazájára nézve üdvösnek ismerte. Róla elmondhatni, hogy a halha­tatlan emlékű Deák Ferencz közjogi tanának nem volt e hazában őszintébb, feltétlenebb, magát az ön­megrontásig odaáldozó hive, mint Atzél Péter, kinek leginkább köszönhette a volt Deákpárt, hogy egész fennállása alatt Arad megyében bírta egyik legbeve­­hetetlenebb erődjét. Áldozott ő mindenért, mi hazafias, mi szép, a mi nemes. Áldozott a hazai irodalom s művészet­ért erején felül, s áldozott emberbaráti czélokra any­­nyit, mint aránylag kevesen ez országban. A közön­ség legnagyobb része sejtelmével sem bir azon sok jótéteménynek, melyben Atzél Péter zajtalanul, ti­tokban nagyszámú ügyefogyott özvegyet, árvát, és segélyre szorult polgárt igen sokszor incognito része­sített. Róla valóban elmondható: életének, tetteinek csak egy iránytűje volt: önzetlenül áldozni s mindig csak áldozni! A mi haladás van városunk s megyénk­ben, az mind az ő nagyra tisztelt nevével van kapcso­latban ; az ő nevét dicsőíti minden kulturális mű Aradvárossában, melynek mindig büszkeség s elősze­retettel szülöttének vallotta magát, s ha egyebet nem említünk, az arad-körösvölgyi vasút megteremtése a megyében nevének örök bálát biztosít. Lemondását a legmélyebb megilletődéssel veszi Arad megye és vá­ros értelmisége tudomásul. (A bolgár nemzetgyűlés.) Az Orient egy bolgártól, a­ki az oroszokkal úgy látszik össze­veszett, c­ikket közöl azon szerepről, melyet a nem­sokára összeülő bolgár nemzetgyűlés játszani hiva­tott. A czikk igy nyilatkozik: A választások a no­­tableok gyűléséhez ma (decz. 29.) végződnek s a gyű­lés jan. 18-án ül össze Tirnovoban. Első­sorban az igazságszolgáltatás és közigazgatás szervezésével kellene foglalkoznia. E munkája könnyű lesz, mint­hogy Dondukoff-Koraakov herczeg már megállapí­totta a bolgár közigazgatás szervezetét. Különös, hogy a herczeg a bolgárok boldogí­­tására nem talált egyebet, mint a török vilajetszer­vezet szószerinti lefordítását. Midőn valaki azt mon­­dá a herczegnek, hogy ezzel csattanósan bebizonyí­totta, hogy a török közigazgatás csakugyan jó volt, azt felelte : »A török intézkedések kitűnők voltak s ha végrehajtattak volna, az oroszok nem jöttek volna ide. A bolgárok majd végrehajtják s igy azok kitű­nőknek fognak bizonyulni.« A herczegnek igaza van, de azért az ő prog­­rammját a bolgárok nem nagy lelkesedéssel fogják elfogadni. Összeállításánál fogva a nemzetgyűlésben önállóságról vagy ellenzékről szó sem lehet. Körül­belül 230 tagból fog állani, közülök 74 bírósági tiszt­viselő s 30 érsek vagy püspök. A többiek választás útján kapták mandatumjukat, de csaknem háromne­gyed részek hivatalnok, úgy hogy csaknem az egész gyűlés zsoldosokból áll s minthogy a zsold rubelek­ben fizettetik ki, az eredmény előre látható. — A szervező törvények feletti szavazás után a gyűlés fejedelmet választand. Fölösleges mondanunk, hogy itt az orosz óhajok lesznek mérvadók. Hogy a sza­bad választás látszatát megóvják, több jelöltet fog­nak ugyan felállítani, de az eredmény előre meg lesz állapítva. A bolgárok maguk bevallják tehetetlensé­güket. »Szükséges, — mondják — hogy engedelmes­kedjünk; ezzel tartozunk fölszabaditóinknak ; az ő akaratjok törvény minekünk.« A czikk azután fölem­líti, hogy a bolgárok szeretnék Károly román fejede­lem megválasztását, s Bulgária és Románia egyesí­tését Ruscsukkal, mint fővárossal, de a dolog nem valószínű. Fölemlíti azután, hogy csak Fran­czia-, Angol- és Ausztria-Magyarország tart Bul­gáriában konzuláris ügynököket, s hogy a cse­kély érdeklődés mellett, melyet az ügy iránt tanú­sítottak, az orosz biztos egész kedélyesen dolgoz­ta ki kormány tervezetét anélkül, hogy bármelyik ide­gen képviselővel szóba állt volna. Egyik konzulnak Dondukoff herczeg ezeket mondá: »Ne fáradjon ön, én mindenről gondoskodtam. Az uj rendszer elő van készítve , a gyűlés által el fog fogadtatni. Nincs mit tartani bonyodalmaktól, de ha szükséges lenne mo­hamedánok és keresztények közt válaszfalat emelni, majd szidok önnek.« A konzul azt felelte: »Azt hiszi talán, azért küldött ide kormányom ?« »Isten ment­sen — felelt a herczeg — hogy azt akarnám kutatni, minő utasításokat kapott ön kormányától; de bizto­síthatom önt, hogy nincsenek más szándékaim, mint a lakosság javát előmozdítani.« A Pesti Napló tárczája. A rut nő* Franczia regény. Irta: Juliette Lumber. I. (Folyt.) — Figyelj hát, folytatá a türelmetlen atya. Guy addig nézte, bámulta és szemeivel majd elnyelte azt a páratlan festményt, hogy úgy tetszett neki, mintha az elhaló színek felelevenednének és este a hunyó nap aranyos sugárai annyira növelték Krisztus szentjei dicsfényének tündöklését, hogy a szép ar­­czok kifejezése életet nyert. Egy szót, csak egy szót mondj felvilágosí­tásomra ? szólt Martial tréfásan. Mit fejeznek ki ama szép arczok ? — Elragadtatást. De a rajongás kifejezése minő benyomásnak felel meg, kérlek. — Hát azt tartom, hogy a boldogságnak. Nagyot kellene nevetnem, Romain, ha erre csak legkisebb kedvem volna. Azt hittem, dühbe fogsz hozni, pedig mulattatsz. Biztosíthatlak, ha a görög szobrászoknak és festészeknek beszéltek volna elragadtatásról, erre világosabb arczkifejezést hasz­náltak volna, mint a boldogságét. A renaissance kis művészei találták fel a kézzel foghatatlannak ab­­sztrakc­ióját, a zavaros eszmének eszméjét, a meg­­határozhatatlanság definiálhatatlan érzelmének re­flexét. És nevetett, míg végül Romain jött dühbe. — Ha én nem volnék — folytatá a szobrász — akkor te is boldog arczokat boldogítanál és pingál­­nád Leonardo szüzeit, a híve a florenczi boldogsági iskolának! Kritikám azonban egyszerre arra kénysze­rde­tt, hogy mestered művei közül kiválasztottad az egy­etlen élő, az egyetlen reális, az egyetlen embert, a­ Zv.L^et^e+,Da^ festényt, azt, a­mely kigunyolja a többieket. Én kényszeríte­lek rá, hogy iskolád meste­rétől az összes szentek közül Móna Lizát szemelted ki. Nekem köszönheted, hogy egy Jocondeot festesz és tűzbe hozod a szemlélőt, nem extasisba. — Az én szüzeim tüzbe vonnak valakit! — kiáltott fel Romain haragosan. Szentségtörő f élőnek, emberinek, reálisnak mered nevezni Joconde rejté­lyes, természetfeletti alakját. — Igen is, Cythereara mondom és ezt becsü­löm mesteredben, oh naiv növendék! — És mi realitást, mi elevenet, mi emberit fedeztél fel rejtélyes, érthetetlen mosolyában ? — A telhetetlen vágyat fedeztem fel! — Elhallgatsz te pogány! — Az a mosoly, mely Mona Liza vastag ajkaira lopózik, nem fejez ki se gondolatot, se érzelmet, se ájtatos elmélkedést, se mysztikus révedezést; ez ama nő mosolya, ki a festő kedélyét foglalkoztatta. Ez a boldogságnak épen ellenkezője. Joconde nem ábrán­dos, nem rajongó, hanem szerelmes; és én, ha azt a téveteg szemet nézem, ha festeni akarom dagadt szempilláinak tüzét, a reszkető orrlyukakat azon szét kell ismételnem, mely e szenvedélyes arezon lebeg: még! még! — Joconde nem kényelmű, hanem kegyetlen nő! viszonta Romain felháborodva. És hogy visszaad­jam neked a kölcsönt, Martial, részemről meg kell mondanom, hogy Phidias Minervájának olyan arcza van, akár egy kéjhölgynek. — Épen ez a mi előnyünk; egy őszinte kor fiai vagyunk, a­melyben a képeket a világos természet tanulmányozásában keresték, nem pedig elhomályoso­dott szellemek vízióiban. Nem bízunk az értelmezé­sekben. A tisztaságot a vonalakban nem lehet elvitat­ni, de az, hogy melyik a tiszta arcú kifejezés, talán csak konvenczionális fogalom. Egyik-másik festmény szűzies kifejezése és az ellenkező benyomást kelti bennem. Azt hiszed, hogy extázisba mélyedt myszti­kus rózsát rajzolsz és festesz egy kihívó nőt, így vagyunk a te fiaddal, kit oly buzgalommal tanítottál idealizmusra és aki most kalandok után futkos. Romain rögtön visszaadta a vágást. — Bizony kedves Martial, nem minden ember hozza létre azt a művet, amelyet tervezett. Van nem egy, aki szépet tervez és rutát teremt. — Ez leányomnak, Helénnek szól, amiért elég merész voltam bírálatot mondani fiadról. Helént és a te Michel Angelodat kivéve, akit neked engedek át, tudtommal nem teremtettem semmi rutát, felelt a szobrász büszkén. — Hát ez ? kérdé Romain és a vázlatra mu­tatott. — Hjah! erről megfeledkeztem , pedig ez is fut, viszont. Martial lassan és némi szünet után így folytatá: Romain bocsáss meg, hogy úgy fel tudok lobbanni, feledd el, hogy bosszantottalak. Én szeren­csétlen vagyok. Romain haragja megszűnt, Martial bánata egyszerre lecsilapította. — Mihez fogtál itt szegény barátom ? -------Helént akartam ábrázolni, oly nemes és szép vonásokkal, minőkkel a boldogult Helén birt. A halál körmei közül még egy részt akartam kira­gadni, hogy azt felállíthassam az arczkép mellé, melyben te festetted szeretett nőmet. — Látom, látom, felelt a festő. De az a külö­nös, hogy feleséged hasonlít. .. — Mondd csak ki! fakadt ki Martial, hasonlít leányomhoz. Ez az én büntetésem. Az élő rút odato­lakodik közém és szép halottam közé. Kedves ba­rátom, sok ideig titkolni akartam előtted szívem tátongó sebét, de a Beb nagyon is nagy, nagyon is vérzik. Látod! Romain leült, arcza szomorú kifejezést öltött. Tudta, hogy Martial nem fog neki olyasmit bevalla­ni, a­mit már ne tudna és a­min ne bánkódott volna. — Szegény öreg hellén, ki oly imádója vagy a szép arczoknak és bájos formáknak, mondá a festő. Tárd ki előttem szivedet minden tartózkodás nélkül, mert ha majd elmondtad, amit leányodról mondani akarsz, akkor én hasonló nyíltsággal beszélek majd neked a fiamról. Te összeszeded magadat ? Minek ? Hadd jöjjenek ajkaidra a szavak össze­vissza, így is bejutnak a szívembe. Siess mert már-már fuldokolsz a bánattól és azután nem leszesz képes csak egy szót is szólni. Martial felkelt és barátja mellé ült egy pam­­lagra. Lelkendezett az izgatottságtól, keble zihált, mintha meg akarná szakadni az annyi ideig visszafoj­tott és most az ajk felé törő szenvedések nyomásától. — Tudod, Romain — mondá — hogy én nem vagyok egyéb, csak művész. Gondolataim menetének, érzékeim vágyainak, a tapasztalatokból eredő véle­ményeimnek, eszméimnek, izgalmaimnak, tanulmá­nyaimnak csak egy mozgató ereje van : a művészet. Tehetségem, erőm, szemléletem, lelkesedésem, úgy ve­lőm minden mozzanata a művészetért táplált szenve­délyemtől kapja a jelszót és nem ismer más czélt, mint a szépség képének feltalálását. És én, ki ilyen vagyok , elfogadhatom-e magamtól a c­áfolatot, ellentmondást? Önmagam hazudtoljam meg ma­gam. Megengedhetem, tűrhetem, szerethetem-e a rutát? Nem, nem! A rut visszataszít, bánt és ellen­ségem. A háborúnak, a politikának, a tudománynak vannak dicsőített hősei. Magasztaljuk azokat, kik feláldozzák családjukat a hazának, az eszménynek, egy nagy felfedezésnek. A művészetnek miért ne vol­na joga ily kegyetlenségek és közéleti erények gya­korlására ? A nagy művészek tán kisebb szabásúak, mint a nagy katonák, a nagy államférfiak, a nagy tudósok? — Eddig védekeztél, felesé Romain, most hát vádold magad. — Igen is, folytatá Martial szaggatott hangon, már tizenöt éve iparkodom leküzdeni az idegenkedést, melyet leányom rútsága bennem felkelt. Eltaláltad ezt, megértettél, csillapítottál százszor is. Erőt me­rítettem biztatásaidból és amaz arczképből, mely minduntalan feleleveníti emlékeimet. De viszont mily kegyetlen megpróbáltatás a legszebb, legimádottabb anya ily groteszk képmását látni napról napra. És azonfelül még a nevük is ugyanaz, mind a kettő, Helen-Romain, olykor attól félek, hogy gyűlölet fogamzik meg, bennem. Hát rosz ember vagyok ? — Nem felelé a festő, mert a legjobb, a legne­mesebb nő előre látta, hogy mi fog történni. Mikor Helén elvesztette páratlan szépségét, melyre nyolcz éven át annyira büszkék voltatok, midőn a szegény leányka kigyógyult himlő betegségéből és az orvosok mind úgy nyilatkoztak róla, hogy világéltében rit fog maradni — a leány anyja ugyanoly keserűen nyilatkozott, és már akkor mondta nekem ugyanazt, amit tőled ha­lottam. Előre látta, hogy egykoron­ fel fogsz lázadni a kötelesség ellen, mely neked sokkal nehezebb, m­int tojásnak. Ja — Igenis, fellázadok. Nem akarok tovább szenvedni. Segíts Romain , szabadíts meg leá­nyomtól ! — Szegény Helén, szintén szen­ved, feleli a fes­tő, legalább is annyit mint te, tán többet is, mert ő szeret, te pedig nem szereted. Mily megható gondja van rá, hogy csak este jelenik meg előtted, a műterem félhomályában, sötét ruhákban. Mindig a gyneceon­­ban van és csak komornája van vele. — Nekem nem tetszik ez a zárkózottság, me­lyet mi sem igazol. — És rútsága ? — Hát csak én tartozom azt eltűrni ? — Te atyja vagy. — Romain, nekünk különös végzetünk van gyermekeinkkel ? Guy oly szép, hogy büszke vagy rá, de hasztalan könyörögsz neki, nem marad meg nálad. Az én leányom rut, de sehogy se tudom rábeszélni, hogy elhagyjon! — Igen, de én imádom Guyt, mintha sohse csa­lódtam volna benne, imádom, noha nincs benne sze­retet. Neked is szeretned kellene leányodat, mert jó, habár rut is. — Helén is jó volt, suttogó Martial és neje arczképe felé nézett, melyet az éj fátyola borított. — Ha nem volnál legkedvesebb pajtásom, mondá Romain boszosan, akkor néha nem tudnám tűrni az eszed járását. Feleséged igen szép volt, tőle nem volt érdem jónak lenni, valamint a lángésztől nem érdem, hogy lelkesedik, de a rut nőnél a jóaka­rat ép oly dicséretes, mint nehéz erény. ■— Épen ez boszant legjobban, viszonzó Mar­tial. Épen az, hogy leányom mindig oly jó! Beh sok­kal jobban tetszene, ha gonosz volna; azt akarnám, hogy legyen keserű, kérlelhetlen, ördögi jellemű. Akkor volna létjoga, eljátszaná szerepét, betöl­­tené a helyét. A sátáni fintor, a gonosz rútság, al­sóbb fokú művészet, de mégis csak művészet. Ha durva, kérlelhetetlen, makranczes volna, nem mu­tatna lelki nagyságot, akkor nagylelkűbb vol­nék iránta. Meghökkensz, hogy én első­sorban va­gyok művész, és azután atya. Tehetek én róla ? Helén felelős azért, hogy rútsága félénk, alázatos. Bámulni szokták azt, ki a szerencsétlenséget méltósággal vi­seli ; én megcsodálnám a rútság büszkeségét. A szép lelki tulajdonságok szép testhez illenek, a rútság övezze magát hibákkal. Konstantinápoly, decz. 27. (P. C.) A Khereddin-S­aíd-féle új kabi­netben benső viszály és irigy vételkedés kórjelei mu­tatkoznak, melyek az egészet csakhamar szétrobbant­hatják. Said pasa Khereddin megbuktatására dol­gozik és ez utóbbinak egyedüli támasza a szeszélyes uralkodó kegye. A kabinetben senki sincs, kinek rokonszenves támogatására számíthatna. Maga Mu­­n­i­f effendi, a közoktatásügyi miniszter is inkább tekinthető ellenségének, miután Munif,­i­­ 5­­óvel ezelőtt maga is kanditátusa volt a nagyvezéri állás­nak, ellenséget és vágytársat lát benne. D­­­e­v d­e­t pasa, Saviet pasa és a görög Savas pasa méltó elvtársai és segédei Said pasának. Khereddin ily viszonyok közt kezd azokra támaszkodni, kik előtte birták a hatalmat s beszélik, hogy újabban megnyerte a maga részére Edhem pasát, az exnagy­­vezért. Hasonló czélból az agg M­e­h­e­m­e­d Rusdi pasát is meglátogatta. Mehemed Rusdit, ki az ő törökök előtt nagy tiszteletben áll, Said pasa különösen gyű­löli: rávette a szultánt, hogy hadsegédét azzal az intéssel küldje Mehemed Ruedihoz, hogy Konstanti­nápolyból távozzék azonnal. A volt nagy vezér azt válaszolta, hogy megvárja, míg hivatalosan számázik, de addig semmi kedve elhagyni Konstantinápolyt. Saviet pasa, kinek párizsi követté való kine­­veztetése küszöbön áll (Időközben már megtörtént. Szerk.) ép oly kevés vágyat érzett magában megvárni Konstantinápolytól, mint Mehemed Rusdi és sok ideig ellenállott minden abbeli törekvésnek, hogy rábh­assék a párisi követség elvállalására, a­mi nem egyéb, mint a számkivetésnek egyik udvarias formája. Savfet pasa ellenszegülését csak a szultánnak azon ígérete törte meg, hogy követségi tartáspénzét 120,000 frankról fölemeli 220,000 frankra; ez okvetlenül megtette a maga hatását Savfet pa­sára , kinek tékozló fia , Reefet bey, marok számra költi, szórja a pénzt. A nagyvezér és Karatheodory pasa a hatal­mak képviselőivel folytatott beszélgetésekben eddig folytonosan hangsúlyozták, hogy a porta el van ha­tározva keresztülvinni a berlini szerződést. Ausztria- Magyarországot illetőleg tudva­ van, hogy a porta békés érzelmeket táplál iránta és hogy pár nappal ezelőtt egy császári hrade elvben helyeselte a Bosznia, Herczegovina és Novi-Bazár megszállására nézve kötendő konvenc­iót. Természetesen még az ö­s­s­z­e­s detail-kérdések szabályozandók. A tegnapi rendes minisztertanács kizárólag az Oroszországgal kötendő végleges szerződés javasla­tával és a porta ellen­javaslatával foglalkozót, mely ezelőtt pár héttel Savfet pasa sugallatára készült és Karatheodory pasa által revideáltatott. Az orosz nagykövet azt hitte, hogy a török ellenjavaslatot tegnap készen megkapja­, és mikor ebbeli reményében csalódott, elküldte O­n­o­u urat a kormány­palotába, megtudakolni a váratlan kése­delem okát. Mindennek daczára erősen hiszi az orosz követség, hogy az alkudozások gyors folyamot vesz­nek, és január első felében az evakuácziót meg lehet kezdeni. A Podgoricza-ügy nehézségei nemigen fenyegethetik a török-orosz alkudozások eredményét, habár e kérdés kapcsán még sok kellemetlen epizód merülhet föl. Tény, hogy az albán liga hevesebb tagjai nyíltan hirdetik, hogy a berlini kongresszus­nak Podgoriczára vonatkozó határozatai ellen fegy­vert kell ragadni. Nemrégiben húsz albán bég gyűlt össze Skutariban, a­kik elhatározták, hogy a környék összes lakosságát föllázítják Montenegro el­len. A porta osztentative kárhoztatja majd az albánok ez eljárását, de kéz alatt bizonyosan báto­­rítni, buzdítni fogja őket. Kétségkívül tudva van, hogy a D­i­b­r­e kerület mohamedán albánjai formális til­takozást intéztek a hatalmakhoz a kongresszus hatá­rozatai ellen. A mohamedán elem hasonló ellensze­gülést készül kifejteni a Görögországnak tett kon­­c­essziók ellen is. Epirusból érkező hírek szerint­ már­is keményen tiltakoznak Albánia szétdarabolá­­sa ellen. A philippopóli orosz és bolgár körök nagyban mulatnak a nevetséges ügy fölött, melybe az angol biztos, sir Drummond Wolff azáltal keveredett, hogy Dondukoff herczeget és M­aréch­a­l urat, a ru­­méliai tizedek bérlőjét indokolatlanul vádolta. Maré­­chal, kit Drummond Wolff azzal vádolt, hogy a kon­­c­essziót egy millió frtért megint eladta és a nyeresé­get megosztotta Dondukoff herczeggel, a herczeg bele­egyezésével felvilágosítást kért Drummond Wolfftól, kit a »Messager de Constantinople« igazgatója, Whitaker, a közölt entrefilet forrásául nevezett meg. Sir Drummond-Wolff a Pol. Corr.-ból értesül­vén Maréchal szándékairól s mást nem hihetvén, minthogy Maréchal bántalmazni vagy provokálni akarja, négy napig vonakodott előtte megnyitni háza kapuját és végre is felkérte őt, hogy reklamáczióját írásban adja be neki. Egyúttal felszólította a fran­­czia al-konzult és S­­­o­­­y­p­i­n­t, az orosz parancs­nokló tábornokot, hogy nyújtsanak oltalmat neki Maréchal ellen. A franczia al-konzul azzal fenyegette meg Maréchalt, hogy kiutasíttatja az országból, ha az angol biztost még ezután is háborgatni bátorko­dik. Stolypin tábornok pedig szellemes iróniával ezt írta Maréchalnak : »Hallom, hogy az úr felikarja a p­r­i­­­n­i a britt biztost, Sir Drummond-Wolffot; ha csakugyan rábizonyul önre, hogy ily pokolsötét terve­ket rejt szivében, én kénytelen leszek őröket állíttatni ajtaja elé — Szolypin.« Maréchal végre beleunt a hercze-hurczába és udvarias levélben arra kérte föl Drummond urat: jelentse ki, várjon a rágalmazó in­­formácziókat Whitakernek ő adta-e vagy nem ? Az angol baronet, büszkeségét félretéve, azonnal a leg­alázatosabb modorban válaszolt és határozottan kije­lentette, hogy az informácziókat nem ő adta Whita­kernek. Ezzel az affaire véget ért. Belföld, B.­Gyul­a, jan. 1. Egy közelebb megjelent közleményünkből ér­tesült a közönség, hogy Békés megye múlt évi decz. 16-án tartott közgyűlése alkalmával, a megyei köz­­igazgatási bizottság hat kilépett tagjának helye vá­lasztás útján töltetvén be, az eredmény az, hogy az ellenzékiek jelöltjei nagy többséggel választattak meg. Ez ellen csakhamar felebbezést nyújtott be a bukott párt, a választást formailag kifogásolván. A felebbezés a megye útján fel is terjesztetett a belügymi­niszterhez, azonban alig telt el néhány nap, jött egy másik appelláta is a választás ellen,K.J.gyulai ügyvéd és a kormánypárt benső szövetkezetének egyik tagja s érdektársai által benyújtva. E felebbezés már nem formai hiányokat keres a megejtett választáson, ha­nem lényegében törvénytelennek állítja azt. Ugyanis az mondatik abban, hogy a megválasztottak egyike, J. Gy. úr, ki mint virilista, tagja a törvényható­sági bizottságnak, ezen virilistás jogosultságra tör­vény szerint nincs minősítve, mert az 1870. 42. t­ez. 20. §. szerint a megyebizottság virilis tagja nem lehet az, a ki a megye területén két év óta nem bir, már pedig J. Gy. ur csak az 1878. évben íratta bir­tokát a maga nevére, s igy ő megyebizottsági tagul törvény szerint nem lévén tekinthető, a közigazgatási bizottság tagjául sem volt megválasztható. De föl­téve, hogy J. Gy. úr igazolt, tehát nem kifogásol­ható tagja a megyebizottságnak, a közigazgatási bizottság tagjául azért sem volt megválasztható, mert ő csak a jövő 1879 ik évre igazolt virilista, már pedig a közigazgatási bizottságba csak az 1878 évbeli virilisták közül választhatók tagok. íme a jeles törvény­magyarázók okoskodása, kik közül né­gyen diplomatikus emberek. íme, az okoskodó sus­­ceptibilitás nagy hegyének piczi egere. Nos vizsgál­juk meg egy-két szóval együtt, jó urak, a dolgot, ha ugyan komolyan vehető az önök ellenvetése. A tör­vény szó szerint ezeket mondja az 1870. 42. t. sz. 20. §-ában: »Bizottsági tag általában nem lehet: a) aki írni és olvasni nem tud; b) a­ki a törvényhatóság t­e­­rületén legalább két év óta nem bir, vagy ugyan­annyi idő óta nem lakik és adót nem fizet; c) a­ki a törvényhatóság közjavadalmait haszonbérig vagy a törvényhatósággal más számadási viszonyban áll. A törvény e szerint vagylagosan határozza meg a bizottsági tagságból általában kizáró hiányo­kat, s megfordítva: vagylagosan határozza meg a tagságra általában minősítő kellékeket. Két évi birtoklás, vagy két évi ott lakás és adófizetés. Ha az első feltétel hiányzik is, legalább a másodiknak meg kell lenni a minősítésre. S­z. Gy. ur hat év óta lakik Békés megye területén, hat éven át köztiszt­viselő volt megyénkben, s hat év óta fizet adót me­gyénkben, s írni és olvasni is tud. Liebchen, was willst du noch mehr ? S mindezekhez hozzájárul az, hogy Bé­­késmegye bizottságának az 1879. évre érvényes név­sorát az igazoló választmány még az 1878. év szep­tember havában állapította meg, ezen megállapítás ellen a törvényszabta 15 nap alatt felebbezés nem adatott be, ugyancsak szeptember hóban a törvény­­hatósági közgyűlés a névsort szentesítette s a belügy­miniszterhez fölterjesztette. Semmi jogorvoslat, semmi ellenvetés sem volt az egész eljárás ellen mind­addig, mig a hatalom monopóliumán ejtett ér­zékeny csorba, az álokoskodások gyarló fegyvereinek használatára nem utalta a monopolizálókat. S az apelláta másik érvével kell-e foglalkoznunk ? Hogyan akarnak önök az 1878. évi megyebizottsági tagokból a jövő évi közigazgatási bizottságba választani, mikor sokra nézve kétes : vájjon a jövő évre tagja lesz-e a megyei bizottságnak; mert hiszen csak a tör­vényes módon megállapított névsorból tudhatni meg, hogy az, ki az 1878. évben tagja a megyei bizottság­nak, az lesz-e a jövőben is. S mint fog dönteni ez ügyben a kormány? Erre már előbbi közleményünk­ben is megkisérlettük a jóslást: megsemmisíti a vá­lasztást, mert hisz a törvény nálunk nem arra való, hogy megtartsák­­ — s —r különfélék. — január 3. (Személyi kir.) Koburg Ágoston her­czeg két fiával Fülöppel és Ágostonnal tegnap este Bécsből ide érkezett. A herczegek a ma reggeli gyors­vonattal József főlg társaságában Feledre utaztak. (­Jánosi Ferencz.) Mély megilletődéssel veszszük a szomorú hirt, hogy Jánosi Ferencz irótársunk, a régibb időkben a P. Napló munka­társa, ma elhunyt. Jánosi 1867-ben vált meg lapunk­tól, midőn az »Orsz. Törvénytár« szerkesztője lett. Már 1867-ben súlyos, krónikus bajban szenvedett, s elkinlódott egy évtizeden át. Hosszas, kínos szenve­déseiben csak ritkán állt be szünet, midőn a munká­­nak élhetett. 60 évet ért el; özvegyet hagyott hátra, ki a súlyos évek alatt, melyek terhét betegség és gond okozta, ha ápolója volt. Béke a kiszenvedett poraival! (Az egyetemről.) A jelenleg kezdődött félévben Szász Károly, B­a­r­t­a­l János és H­i­d­e­g Kálán tanárok nem tartanak előadásokat P­u­l­s­z­­k­y Ágost, ki mozgósittatása miatt a múlt félévben nem tarthatott előadást, elfoglalja helyét a büntető­jogi tanszéken. (A magyar kúria­ köréből a Magyaror­szág a következőket közli: A magyar kir. kúria teg­nap alakította meg tanácsait. Legfőbb ítélőszék: Fe­gyelmi bíróság. Rendes tagok: Csillag Benő, Hege­dűs Pál, Subay Imre, Zuvich József, Kossalkó János, Csorda Bódog.Póttagok: Balló Mihály, Gyarmathy Sámuel, Blaskovich Kálmán, Hersich Ignácz, Hal­­mossy Endre, Horváth László. A felebbviteli fe­gyelmi bírósághoz a legfőbb ítélőszék részéről, ren­des tagok: Gellén József, Nagy Imre, Bovankovics József, Szentgyörgyi Imre. Póttagok: Raisz Szilárd, Dapsy Vilmos, Végh Ignácz, Ferenczy Ferencz. A legfőbb itélőszéknél 1878. évben elintézett ügyek. Hátralék 1877. évről 1369, befolyt 1878-ban 26826 , összesen 28195, ebből elintéztetett 26097, maradt hátralék 2098 stb. (Az elhunyt csillagkeresztes höl­gyek) közt a következő magyarok vannak: gróf Zichy Adrienne, szül. Karácsonyi grófnő ; báró Se­nyei Mária szül. Nádasdy grófnő; gr. Desewffy Agá­­ta, szül. Ürményi. (Rendjel­e­s­ő.) A berlini kongresszuson való működés, és Bosznia okkupácziójáért a külügyminisz­térium tisztviselői magas rendjeleket kapnak. D­ó­­czy megkapja a Ferencz József rend közép kereszt­jét, melylyel a bárói czim jár, Tescherg a vasko­rona rend első osztályát, Hübner meghatalmazott miniszterré s rendkívüli követté, K. Calice val, belső titkos tanácsossá neveztetik ki. Péchy üdv. titkár a harmad osztályú vaskorona rendet nyeri. (Egy lengyel hazafi száműzetése.) A lengyel lapok egy érdekes levelet közölnek, melyet G­­­ll­e­r Agaton, a jeles lengyel író, gróf Platerhez intézett. Giller elbeszéli, hogy minden ok nélkül száműzték Gallicziából. Löbel helytartósági tanács­nok azon felvilágosítást adta neki, hogy a kormány nem tehet neki más szemrehányást, csak azt, hogy nagy befolyása van és ezért azt kell hinni, hogy ő a lengyel nemzeti mozgalom vezetője. Löbel elismerte, hogy a lengyelek nem izgatnak Ausztria ellen, de valószínűnek mondá, hogy Gillert azért akarják eltá­volítani, mert kényelmetlen tanú. Giller azután gróf Potocky helytartóhoz fordult és tőle kérdezte, hogy miért semmisítik meg nyolcz évi munkája gyü­mölcseit, miért taszítják őt nyomorba. Potocki erre — mint Giller beszéli — ezeket felelé : Ön igen buzgó hazafi, elveihez szilárdan ragaszkodik, lelkiismeretes és önzetlen férfi, önt nem lehet megvásá­rolni Ezért önnek Lengyelországban nagy befolyása

Next