Pesti Napló, 1882. április (33. évfolyam, 90-118. szám)
1882-04-08 / 97. szám
Melléklet a Pesti Napló ápril 8.97-diki számához. Carrara az esküdtszékről. (Vége.) Még egy utolsó ellenvetés marad hátra, amely talán az első indok sokak lelkében azon elkeseredett harczra, melyet az esküdtszéki intézmény ellen viselnek, és ez a túlségos könyörület szemrehányása. Ezen ellenvetést is elfogadom a tény tekintetében. Megengedem azt, hogy az esküdtek előtt könynyebben eshetik meg valamely bűnösnek felmentése, de viszont meg kell engedni azt is, hogy a rendes bíróság előtt könnyebben fordulhat elő valamely ártatlannak elítélése. Íme a két ellenkező veszély, mely a két ellenkező intézménynyel együtt jár. Én egyetértek arra nézve, hogy e könyörület túlnyomó a népbírákból alkotott ítélőszékben. De az nem féktelen, határtalan könyör, amely a lelkeket visszarettentené minden elítéléstől. Megengedhető szerintem csak azon észszerű könyörületnek túlnyomó volta, mely kellő habozást szül azon veszélylyel szemben, hogy a történt nagy bajokhoz esetleg egy új és hasonló baj hozzáadassék az elítélés által, ha mégis kétes maradt vádlottnak bűnössége vagy ártatlansága. Ez üdvös, könyörületes habozás kétségkívül túlnyomó az esküdteknél, míg a rendes bírónál azt előbb-utóbb elfojtja a szomorú szokás uralma, vagy a kevésbbé dicséretes engedés a felebbvalók kívánságainak. Ez egy jellemző tény az emberi természetben. Nézzétek a poroszlókat, nézzétek a börtönőrt, a mészárost, a sebészt, nézzétek egy szóval mindazon különböző foglalkozásokat, melyekre a társadalom szükségletei a polgárok különböző osztályait szólítják, és mindig találni fogjátok, hogy azon borzadás, mely egy egészséges kedélyt először elfog, midőn kényszerítve van a maga hasonmásának vagy csak ártatlan állatnak fájdalmat okozni, lassan kint kialszik és részvétlen közömbösséggé fajul a kegyetlen cselekmények ismétlésével, azon bűvöző hatása folytán, melyet a szokás az emberi természetre gyakorol. Ez nema a bírálatnak érve az itélőknek egyik vagy másik kategóriája irányában; puszta konstatálása egy ténynek, mely ilyen és mindig ilyen fog maradni az emberi természetnél fogva. Teljes valószínűséggel bir, hogy azon elv , in dubio pro reo, mindig szem előtt fog tartatni a polgárbiró által, mig ellenkezően a fizetett bíró, azt nagyon is könnyen elfeledheti a végzetes szokás vagy magasabb befolyás következtében. S itt a kérdés egy tisztán jogi sarkpontra redukálható, melyet elvont és általános szabályban kell megvitatni. Őszintén és híven állítjuk fel a vitának valódi gyypontját. A két törvénykezési rendszernek küzdelmében, melyek egyike az ártatlanságot teszi ki nagyobb veszélyeknek, míg a másik mellett fentforog azon veszély, hogy valamely bűnös büntetlen marad: e kettő között melyiket illeti az elsőbbség, mint kisebb bajok forrását ? Itt én nem állítom fel az én nézetemet. Támaszkodom egy pogány és zsarnok császár tekintélyére, és támaszkodom egy római jogtudós tekintélyére, felelnek e kételyekre helyettem Ulpianus és Trajanus, és én osztom az ő meggyőződésüket. Zsarnok kormányok alatt is, ahol az igazságszolgáltatást inkább a szigor fentartásával akarták kezelni, mindig tiszteletben tartották azon szabályokat, melyeket a lex. 6. Dig. de poenis tartalmaz, és melyeket nem volna szabad elfeledni senkinek és legkevésbbé bizonyos tolakodóknak, akik jogtudósoknak akarnak tartatni, és mely szabályt, mivel nagyon is gyakran elfeledik — ismétlésre alkalmasnak tartok, íme Ulpianus szavai: Sed nec de suspicionibus debere aliquem damnari, Divus inaianua A .„ enim impunitum relinqui lacinus nocentis, quam innocentem damnare. Hiú és akadémikus minden diskusszió más téren. Az esüdtszéknek kérdése egészen itt dől el. Vagy elébe teszszük néhány vétkes büntetlenségének valamennyi tisztességes ember biztonságát azon veszélylyel szemben, hogy bűntett nélkül gályára hurczoltassanak, és akkor az esküdtszék intézményének győznie és föntartatnia kell, így gondolkoztak a pogány jogtudósok s a pogány zsarnok császárok. Vagy ellenkezően a magasztalt haladás és a hamis hitek helyébe lépett igaz vallás — tévesnek bizonyították Ulpianus és Trajanus szabályát, úgy, hogy ma Vouglans, Haller és De Maistre-rel kell mondanunk, mikép némely ártatlanok elitélése csak olyan, mint egy a tetőről leesett tégla, szerencsétlenség, melyet megadással kell elviselnünk, mivel a társadalom rendjének szükséges folyományát képezi. S akkor egyszerűen eltöröltetnek az esküdtszékek, és mindenki elkészül azon eventualitásra, hogy esetleg meg nem érdemelt büntetést szenvedjen. De ha ellenkezőleg, amennyire lehetséges, elkerülni akarjuk azt, hogy a gályának vagy a hóhér bárdja esélyének legyünk kitéve bűncselekmény elkövetése nélkül, akkor ragaszkodnunk kell az esküdtszék rendszeréhez, mint biztonságunk oszlopához. Vagy pedig nem bír jelentőséggel azon veszély, hogy ártatlanok megbüntettessenek, hacsak gyarapíttatik annak valószínűsége, hogy egy bűnös sem menekül, és akkor a kormánybíráknak kell elsőbbséget adnunk. Ezen felfogás engem nem csábít. Ez azon radikális pont, melyben a bűnvádi eljárás feletti összes kontroverziók találkoznak. Naponként támadnak hasonló kérdések az eljárás minden részei felett, nemcsak az esküdtszék kérdésében, hanem a többiben valamennyiben is. S valamennyiben látjuk ma támadni a kis bölcseket, akik vissza akarják terelni a kérdéseket a modern tudomány által elítélt elméletekre, egyedül azért, mivel ezen szerencsétlenek ellenkező hitet vallanak azzal, amelyet Ulpianus és Trajanus hirdettek (Hermogenianus ad leg. 42 ff. de poenis, Gajus ad leg. 56. és 125. ff. de regulis juris, Paulus ad leg. 155. §. 2.ff. de regulis juris, Marcellus ad leg. 192. §. 1. ff. eodem), és melyet ismétel Ulpianus ad. leg. 82. ff. de poenis. De a kik ma hitelétől megfosztani akarják a humanizmus követelményét, nem tulajdonítanak értéket a modern tudomány megegyezésének a római jogászok összeségével, akik őket felvilágosíthatnák, hogy azon elv: in dubio pro reo non minus justius est quam tutius. Nem fektetnek ezek súlyt a római jogtudósok tekintélyére, mert nem tudják, hogy a római törvényhozás által szentesített elvek minden országnak és minden kornak sajátjai, (mint jól mondja a kitűnő B r u g n o i), mivel azok nem egyebek, mint az örök igazságnak és erkölcsösségnek sugallatai. Kérdéses például, vájjon a vádlottnak megadandó-e bizonyos biztosíték, íme, mondják egyik oldalról, e biztosíték szükséges, mert különben igen könnyen megtörténhetik, hogy egy ártatlan az igazságtalan elítélés áldozata lesz. De azt halljuk ellenvetni más oldalról, hogy ezen biztosíték némely bűnösnek is menekülést nyújthat, hogy kikerülje a megérdemelt büntetést. S az igazságszolgáltatás minden túlbuzgó hívei felkiáltanak, mintsem hogy a bűnös meneküljön, inkább az ártatlan veszszen el. De azt nem fogják fel, vagy nem akarják felfogni, hogy az igazságszolgáltatás nem áll minden vádlottnak meggondolatlan elítélésében, hanem csakis a vétkesnek bizonyult egyén megbüntetésében. Máskor vitatkoznak a bűnügyi ítélt dologról. A felmentő ítélet, amely az eljárás által megállapított formák szerint hozatott (így tartjuk mi a büntető jogtudomány régi követői) azon ügynek örökre véget vet A család nyugalmát nem szabad örökké zavarni. Megesik, hogy egy felmentett büntető terhére az ítélet hozatala után bűnösségének kétségtelen bizonyítékai merülnek fel, de akkor ő az ítélt dolog oltalma alatt áll. Mert minden tisztességes ember érdekében fekszik, hogy egy makacs vádló ne tehessen ki örökké ismételt üldözésnek egy családot újra feléledt gyanúokok alapján. De ime a másik táborból feltámadnak a modern újítók és kitűzik az igazságszolgáltatás lobogóját, amely igazságszolgáltatás szerintük egyedül a vétkes megbüntetésében áll, és kiáltanak, hogy az ítélt dolog nem egyéb jogászi képzetemnél, hogy a fikciónak mindig hátrálnia kell a valóság előtt, hogy a társadalom biztonsága nem engedi meg azt, hogy a megbocsátható tévedés örve alatt egy gonosztevő biztonságban élhessen a tanuk szeme láttára, a kik határozottan bizonyíthatnák, hogy ő bűntettet követett el. És ezen érvelés nyomán kívánják, hogy a vádlók új Damokleskardot tartsanak hatalmukban, mely örökké fenyegesse azt, a ki valaha igazságtalanul gyanusittatott. . Más/101**1:; teszik a büntetőjogi elévülés intézményét, a gyanusityui, puig«* ——hetésének elévülését, mert a kiszabott büntetés elévülése egy méltán eléggé vitás kérdés. És mi (híven iskolánkhoz) föntartjuk, hogy a bűnvádi kereset elévülését meg kell engedni, nem azon csekély súlyú érvek miatt, melyek alapján a franczia törvényhozás által fogadtatott el, hanem azon kézzelfogható veszélyek miatt, melyek különben az ártatlanságot veszélyeztetnék. Hogyan lehessen megengedni, kérdjük mi, hogy egy gonosz rágalmazó vádat emelhessen ellenünk oly bűncselekmény miatt, amelyről azt állítja, hogy tíz vagy húsz év előtt követtük el? Hogyan igazolhassam én ártatlanságomat, ha a feljelentés szándékosan késleltetett és számításból addig halasztatott, míg mentő tanúim meghaltak vagy teljesen elfelejtették (miként valószínűen már magam is elfeledem) azon körülményeket, melyek világosan igazolhatnák büntelenségemet ? Csak az időnek hosszabb vagy rövidebb tartama lehet vitás, de az elévülést magát, mely határt szab a bűnvádi üldözésnek, a jognak oltalma követeli. De a másik oldalról az újítók, kik a barbárság újra feltámasztásán fáradoznak (és akikre jól illik Cusacius definicziója: Monogramma jurisperiti severitate mentis simulant scientiam), azt kiáltják ellenünk, hogy az időnek nem lehet jogi hatása, hogy a jogoltalomnak öröknek kell lennie a társadalom javára és nem az ártatlanul vádlott javára, és hogy következésképen az elévülés az észszerűtlenségnek szüleménye, a bűnösöknek oltalmazója. És így nem veszik észre, hogy ők maguk pártfogolják a legutálatosabb bűncselekményt, t. i. a hamis vádaskodást. Mintha kevésbbé félemletes volna az, ki testünket tőrrel öli, a rágalmazónál, ki a testet és a becsületet gyilkolja meg és a ki számára amazok büntetlenséget biztosítanak, midőn azt mondják neki: várj tiz évig ellenséged bevádolásával és akkor minden valószínűség a mellett lesz, hogy sikerül őt hálóidba fogni és tönkre tenni. Utolsó sorban a bűnvádi eljárás összes kérdéseinek megoldása arra vezet vissza, hogy előtérbe lép a fentemlített dilemma, hogy t. i. előbbre kell-e tenni az ártatlannak lehetséges elítéltetését a büntető lehetséges büntetlenségének? A római jogtudósok és császárok erre habozás nélkül felelék, hogy nem; és sok századnak gyakorlati jogászai egyre ismételek: in dubio pro reo. De ma, hogy valami újat mondhassanak, megtagadják e szent igazságokat, és így nem csoda, ha az ártatlanságot oltalmazó esküdtszék ellen is mint valami bűntett ellen agitálnak, amelyet száműzni kellene. Én soha sem fogom elfelejteni azon ünnepélyes tárgyalást, amelyen a flórenczi assizák előtt a kitűnő Tondi lovag elnöklete mellett mint Gerard védője részt vettem. Tisztelettel emlékezem és fogok mindig emlékezni azon férfiúra. És felejthetetlenek előttem a kiváló bírónak szavai, amelyekkel akkor elnöki rezüméjét bezárta. Végül emlékeztetem önöket, esküdt, uraimmondám, hogy ha az önök lelkében a legkisebb kétely marad fenn, hogy ezen ember ártatlan lehetne, önöknek nem szabad habozniok egy perczig sem, hogy őt felmentsék az őt terhelő vád alól. Aranyszavak voltak ezek, és ha az azokban kifejezett eszme őszintén gyökereznék minden jogtudó birónak keblében, akkor eltűnnék szíveinkből minden félelem és elhalványulna azon kívánságunk, hogy a mi egyéni biztonságunkat a polgárbírák oltalma alá helyezve lássuk. De azon ritka kivételekkel, amidőn az in dubio pro reo legszentebb igazsága a bírói székből hirdettetik az esküdteknek, szemben állanak és aggályainkat és gyanúnkat újra és újra felébresztik bizonyos igazságügyi miniszterek rendeletei. Azon kormányrendeletekre czélozok, melyek alárendeltjeiknek mint a biróság evangéliumát bevésik sziveikbe, hogy az ő érdemeik és érdemetlenségük a felebbvaló hatóság által mérlegeltetni fognak az elitélések száma szerint, mely az előléptetések és jutalmazások indoka leend, és a felmentések száma után, mely a kedvezőtlen elbánás alapját fogja képezni. És ha az érdemdús Tondi aranyszavaival e miniszteri rendeletek cinizmusát szembesítjük, akkor nem a mi hibánk, hogy annál bujábban hajtanak rokonszenveink az esküdtszéki intézmény iránt. Pisa, 1882. márcz. 28-án. Carrara Ferencz. A PESTI NAPLÓ TARJÁJA. — Ápril 8. — argantini marquisné. Henri ikixméretel. 1. I. Argantini marquisnét mindenki szép asszonynak tartotta, bár túl volt már a negyvenen. Alakja, noha egy kissé teltebb lett, megtartotta előkelőségét. Karjai bámulatra ragadhatták a műértőt és hajdan hosszadad kezecskéi puha kacsokká változtak. Vakító fehérségű vállai és nyaka az élvezetteljes érettség bájait mutatták. Lábainak finom formája vetekedett kicsiségükkel. Érdekes feje kissé hátra hajolt, mintha arra húzná súlyával a gazdag hajzat, mely vállaira omlott. Homloka inkább széles, mint magas volt, s arcza elárulta a nagyúri nőt. Vonásai, ha egy kissé kidomborodtak is, a márvány szobrok kifogástalan tiszta hajlásait juttatták az ember eszébe. A nyugalom fenséges előkelősége látszott meg rajtuk , de a legkisebb felhevülés, a legcsekélyebb óhaj megélénkítette ez arczot, mely hódító bájjal tudta ilyenkor megértetni kedélye hullámzását. Ilyenkor e szemek és e mosoly sajátságos élénkséget mutattak, mintha önkénytelen, majdnem nyugtalanító vágyat iparkodnának palástolni. Ez azonban csak néhány pillanatig tartott. A szem csakhamar visszanyerte büszke pillantását, nyugodt és parancsoló fényét, az ajak biztos és szellemes kifejezését. A tetszelgésnek e pillanatnyi, majdnem csengő nyilvánulásai elárulták a marquisné hiúságát, mely diadalok nélkül ellenni nem tudott. Nem is csoda. Egész életében folyton annyi férfi környezte, hogy alig tudta megérteni, miként távozhatnak tőle udvarlói. Mindent felhasznált, hogy magához csatolja őket, s e tekintetben nagy művészetre tett szert. Olaszország szép ege alatt, mely oly elnéző aszív szenvedélyei és az érzékek gyengeségei iránt, Argantini marquisné mulatság és gyönyör közepette élt, megosztva létét a szerelem és hódítás között. Korán lett özvegygyé. De szabadságát féltékenyen őrizte s csak néha-néha tette azt akarata, vagy szeszélyének rabjává. Hosszú éveken át, oly hűséggel, melyet csodáltak ismerősei, hű barátja volt egy herczegnek, kit komoly perczekben tanácsával, bátorságával és vagyonával segített. Ez az önzetlen odaadás megszerezte számára a legelőkelőbbek tiszteletét, s nemcsak születése, nemcsak az uralkodóház iránti feltétlen ragaszkodása, de vagyona, tekintélye és kedveltsége által is hírnévre tett szert, hogy a nápolyi főnemesség legbüszkébb és legünnepeltebb nőivel együtt szokták őt említeni. Midőn az idő és körülmények felbontották e viszonyt, a marquisné pillanatnyi szeszélyeinek élt, melyek egyetlen egy esetben sem öltöttek komolyabb és tartósabb jelleget. Nem csinált titkot belőle, hogy ismeretlen nagy művészeket és hírneves énekeseket szeretett, vagy inkább szenvedélyének könnyen elragadó tüzével perzselte meg őket, mint a régi római nők, kik a felszabadítottak között kerestek néha szeszélyüknek játékszert. Ki tehet róla ? A vér heve és a képzelet csapongása élvezetet talál e múló kedvtöltésekben. De ha a szenvedély elviharzik, az unalom és a kicsinylés érzései foglalják el helyét, s a szeszélyes nő messze hajítja magától a játékszert, mely egy ideig mulattatta. A hideg büszkeségnek és a lángoló szenvedélynek e váltakozó hullámzásai, az érzelemnek e fukarsága és pazarlása majdnem kettős jellemet teremtett a marquisnéban s kétféle hirt biztosított számára. Büszke és csábító, nyugodt és szenvedélyes volt majdnem egyszerre. Némelyek nem láttak benne egyebet, mint beteges szeszélyt, mely megköveteli áldozatait; mások már-már Messalinának kezdték tartani, ki szenvedélyének akaratnélküli rabja lett. Lassankint azonban, főleg midőn öregedni kezdett, sajátságos életmódjával csakugyan igazat kezdett adni azoknak, kik ekként ítéltek felette. Elköltözött Nápolyból és visszavonult kastélyába, melyet saját terve szerint készíttetett a tenger partján, Ischia sziklái közelében. A kastély ódon stílben épült, majdnem bástyaszerü emelvényekkel volt körülvéve s a tenger egész környezete fölött uralgott. A kastély mögött óriási park terült el. Szűk völgyön vonult végig e park. Ősi fák sötét zöldje oly homályba borította e völgyet, hogy annak némely részébe a napsugár sohasem hatolhatott. A fák között sötét vizű nagy tó tette még barátságtalanabbá e parkot. Még a madár is kerülte e komor helyet, mely nem ismerte sem a levegőt, sem a nap sugarait. A marquisnénak kedvencz tartózkodásul szolgált e sűrűség, ez álló vizű, komor tó, vagy az a barlang, melyet százados repkények és moh futottak be. Kumától nem messze feküdt a kastély. A kumai szibilla szerepét vette át a szép asszony, s a barlangban találgatta saját sorsát. Ez a titok teljes magány, e magas sziklák és mély rengetegek nyugalmas ellentétet képeztek izgatott lelkével. Nem csoda, hogy mindez jól esett neki, mert hozzászoktatta az örök, a háborútlan nyugalomhoz. De ha kedélye felderült, azonnal elhagyhatta e titokteljes magányt, s élvezhette az üde levegőt és a tengeri tájkép bámulatos színpompáját. Kastélyából nagyszerű terassz nyúlt ki a tenger fölé, melyben a mosolygó ég színe ringatózva tükröződött vissza. A tenger hullámain pedig ott nyugtalankodott a gyönyörű yacht, kifeszített vitorláival, csalogatva úrnőjét a tenger végtelen tükrére. A déli növényzet buja ékességével méltó dísz volt e gyönyörű tájképhez. Ekként, ha épen úgy akarta, kiragadhatta magát szomorú elhagyatottságából és belevegyülhetett az élet és a tenger mozgalmába. Bár idejének legnagyobb részét ischiai kastélyában töltötte, mégis néha, hosszú távollét után, Nápolyban is mutatta magát. Rendesen farsang napjaiban, vagy nagy ünnepek alkalmával jelent meg egyszerre s öltözékének s fogatának fényével általános bámulatot keltett. A nagy tömeg, midőn ekként látta őt, még mindéga szép Argantini marquisné «-nak nevezte. Hírneve tehát megmaradt, sőt népszerűsége folyton növekedett. Máskor, bár ritkában, saját kastélyában adott tánczvigalmat. A vendégek tömegesen jelentek meg e tánczvigalmakon, főkép a nápolyi nemesség, melyet a kíváncsiság és részvét hozott ilyenkor a marquisné közelébe. És csakugyan a múlt feltámadását és egy letűnt kor ragyogását látták a marquisné estélyein. Hiszen maga a kastély asszonya, a nyugovó nap méltóságos fényében, élő megtestülése volt az elmúlt dicsőségnek. Ilyenkor vették észre ismerősei a marquisné izgatott nyugtalanságát, háborgó pillantásait és szenvedélyes gondolatait, melyeket nem tudott oly hamar elrejteni, hogy azokat észre ne vették volna. Vájjon mi lehetett czélja? Ismét férjhez akar menni, vagy új szerető kell neki ? Ezt kérdezgették a fiatal emberek egymástól, sőt gyakran a hölgyektől is, pajzánkodva velők. Az utóbbiak biztatgatták a fiatalokat a kalandra. De ezek közül, daczára a marquisné hóditó szépségének, melyet oly soká meg tudott tartani, és daczára roppant gazdagságának, egyik sem óhajtott a marquisné kegyencze lenni. Az ischiai kastély félelemmel tölte el őket. A hírek, melyek Argantini marquisnéról keringtek, szerelmét inkább félelmetessé, mint kívánatossá tették. Ebben az elvonultságban, ahol elrejtette magát az élet elől, azt hitték, hogy rossz szellemekkel társalog, s midőn estélyein hallották gyakran félig komoly, gyakran nagyon vig beszédmodorát, a kumai boszorkány jutott sokaknak eszébe s a fiatal emberek gyakran mondák mosolyogva: »Nem akarunk varázshálójába kerülni!« A nyár egyik legderültebb napján a marquisné kirándulást tett a Vezúvra. A nap tűzsugarakkal árasztotta el a hegy gerinczét, s megolvadt láva töltötte meg a krátert, melyből vöröses füst szállott fel. A marquisné ilyen kirándulások alkalmával gondoskodott minden lehető kényelemről, s ezen alkalommal is a kráter közelében kényelmesen pihent ama vászon sátor alatt, melyet szolgái számára felállítottak, kedvtelve jártatta körül szemeit a derült láthatáron. A város és tengerpart a távol ködében vesztek el. Ischia és Procida sziklái, Sorrento és Castellamare erdőségei, Capri szigetének kékes körvonalai terültek el szemei előtt. De mindezt jól ismerte a marquisné. Fáradtan hunyta be szemeit, majd ismét körülnézett, de ezúttal sátrának közvetlen környezetét szemlélte meg. Csak ekkor vette észre, hogy közelében szolgáin kívül más valaki is van. Nem messze sátrától, alig néhány ölnyire a krátertől egy fiatal ember ült a földön. Nem gyönyörködött a lábai alatt elterülő természet gazdag pompájában, hanem fejét kezeibe hajtva, gondolatokba mélyedni látszott. A marquisné megváltoztatta pamlagán helyét, hogy jobban láthassa a fiatal embert. Huszonöt-huszonhat évesnek látszott; ruházata már szerénynek sem volt mondható s inkább viselt, mint kopott volt. Nagy czipői, széles karimájú kalapja,görcsös botja nem a turistát árulták el, hanem a gyalog utazgató fiatal embert, ki nem igen rendelkezik pénzzel. Mindemellett volt alakjában bizonyos előkelőség ; idomai finomak, arczéle kifejezésteljes, kék szemei élénkek voltak s fekete haja természetes fürtökben omlott le majdnem vállára. Visszavetett kalapja nemesen domborodó és meg nem barnított homlokot engedett látni. Ajkainak teltsége kedvező benyomást gyakorolhatott bárkire s finom metszésű orra, hátraeső állával ábrándos kifejezést kölcsönzött az arcznak. (Folyt. köv.) Közgazdaság. Az uj vasvámok. Az ellenzékre, úgy a közjogi alapon ál-és pedig azért, mert ezen utóbbi párt és a mérsékelt ellenzék egy része azon meggyőződésben él, hogy a közös vámterület alapján jó magyar közgazdasági politika nem alkotható, de a mérsékelt ellenzék egész összeségében az 1878-iki vámtarifát lényegesen megjavíthatónak nem tartja, legkevésbbé pedig az oly módosítások által, melyek, mint az uj tarifa szerint, — az egyensúlyt a terhek és kedvezmények közt Magyarországra nézve sem gazdasági, sem pénzügyi szempontból helyre nem hozzák. De ha az ellenzék feje fölött a törvényhozás többsége, illetőleg a két parlament az új tarifát egészben elfogadja, akkor az ellenzékre nézve az elvi kérdés el van napolva legalább is a vámszövetség lejártáig. Ekkor alábbrendelt, de mégis gyakorlati értékkel bír az a kérdés, hogy egyes fontosabb részletekre nézve mi jobb: az-e, ha megmarad a mostani vámtétel, vagy pedig hogy az a törvényjavaslatban tervezett mérv szerint módosuljon ? Ily szempontból szóltunk a gabona- s borvámokról és ily fentartással, mely mellett, az önálló vámterület alapján állva, az új vámtarifát egészben visszautasítjuk, mondjuk el nézetünket a vas- és vasárukra tervezett vámemelésekről. A vasvámok mindenütt, de nálunk is, ahol a nagy vasiparnak egészséges feltételei megvannak, a tarifa legfontosabb tételeit képezik, úgy ezen iparnak, mint más iparágaknak és a mezőgazdaságnak szempontjából, melyek mindannyian nagymérvű nyersvasat és fél- vagy teljes vasgyártmányt fogyasztanak. Ha egyszer a tarifa egy ily részletét vizsgáljuk, akkor elfogadottnak kell tekinteni az elvet, melyen a módosítások terveztetnek. Ezek pedig szükségeseknek mutatkoztak azért, mert külföldi vevőink legnagyobb piaczai, különösen Németország, magas vámokkal elzárkóztak előlünk, mi pedig nem emeltük 1878-ban annyira vámjainkat, hogy úgy Németország, mint az innen nagyban kiszorított angol, amerikai s egyéb exportáló országok az előbbi évekhez képest monarchiánkba ne hozzák áruikat. Ez a felfogás — eltekintve a pénzügyi vámoktól — képezi az új tarifa alapját, és ha ehhez hozzáveszszük a két kormány azon állítását, melynek őszintesége iránt erős kételyünk van ugyan, hogy a magasabb vámokból való leengedés majdan előmozdítja a kereskedelmi szerződések kötését más államokkal, akkor a tervezett vasvámok ellen nem sok a kifogás. Arról beszélni, hogy a fogyasztó esetleg drágábban fizeti majd a vasat, kijött nemcsak nálunk, hanem Német- és Francziaországban a divatból, kivált miután készen állanak a felelettel, hogy a védelem és esetleg az áremelés is más termelési ágaknak szintén megadatik, azok pedig, kik se gabonát, se vasat, se posztót nem termelnek, azok hallgassanak el. A vasra nézve nagyban úgy áll legalább a viszony, hogy a vámemelésben Magyarországnak szintén lesz haszna, mert Magyarországon a kohászatnak széles alapja van, a vasgyártás elismerésre s támogatásra méltó fejlődést ért el. E részben nem mondhatni, hogy a vámvédelem egyoldalúlag Ausztriának esik javára, s csak emeli az ő importját Magyarországba. Nézzük elsősorban a nyers vas vámját. Eddig 50 krajczárt tesz métermázsánkint, ezentúl 80 kr. lesz. Az emelés igen nagy, akkora a tétel, mint a franczia, de 30 krajczárral nagyobb, mint a német. Ezt az emelést azonban a magyar vastermelők ép úgy kívánták, mint az osztrákok, mert mindkét oldalon panaszolták, hogy folytonosan emelkedik a külföldi nyersvas behozatala, mely az eddigi vám mellett olcsóbb nálunk, mint amily áron a vas a monarchiában átlag véve országba és a magyar vas kivitele Ausztriába, akkor a nagyobb vám kedvezménye e szempontból inkább felénk fordul. Mert a tavalyi második félév statisztikája szerint Ausztriából Magyarországba behozatott 36,853, tőlünk Ausztriába vitetett 70,533 métermázsa nyersvas. Ha továbbá azt látjuk, hogy tavaly 620,634 métermázsa nyersvas hozatott be a külföldről a monarchiába s ebből Magyarországba csak mintegy 16,000 métermázsa, kiderül, hogy a nagyobb vám, ha azt a belfogyasztás viseli, leginkább Ausztriára esik. Továbbá ócska töredékvasból hozzánk importáltak Ausztriából 13,379, tőlünk viszont Ausztriába kivittek 56,417 métermázsát az 1881-iki második félévben. Igaz ugyan másfelől, hogy azon mérvben, amint nagyobb fokú munka van a vasárukon, növekedik a behozatal Ausztriából hozzánk és csökken a mi kivitelünk oda. Például formás vasból a mi importunk Ausztriából a tavalyi második félévben 17.606, kivitelünk oda már csak 2323 métermázsa volt. Vassínt behoztak Lajthán túlról 126,955, oda vittek tőlünk csak 3392 métermázsát. Vagy például ekevasat hoztak Ausztriából 3043 és vittek oda 37 métermázsát s igy tovább. A vasáruknál is történt mindvégig vámemelés, de nem oly arányokban, mint a nyersvasnál, minthogy állítólag ezen czikkek már az 1878-diki tarifában megközelítő védelemben részesülnek és az értéknek jobban megfelelő vámokkal vannak ellátva. A legnevezetesebb emelés a kovácsolt vasból való csövek és kapcsoló részeknél ajánlkatik, a melyekre most 2 frt 50 krajczáros vám áll fenn, holott a vaspléh és lemezek, melyekből ily csövek készültek, drágább vámmal, 4 frttal jöhettek be, minél fogva a lemezeket külföldről hozatni s csövekre alakítani, de csöveket egyáltalában itthon gyártani a viszszás vám mellett majdnem lehetetlenség. Az új tarifa szerint a vastagabb lemezekre a vám 4, a kész csövekre 5 frt lesz. A gépek vámjáról lesz alkalmunk szólni; most a vasra s vasárukra tervezett vámemelésekre vonatkozólag csak azt az óhajtásunkat akarjuk kifejezni, vajha a kohászat és vasgyártás erősebb fejlődésénél azt az irányt venné, hogy nyers vasból minél kevesebbet exportálnánk Ausztriába s a külföldre, de annál inkább fedezzük magunk a belszükségletünket és álljuk meg keleten a magyar vasárukkal a versenyt! A fagy. A tegnapi és ma éjjeli fagyokról saját levelezőink távirati jelentéseit tegnapi reggeli s esti lapunk közlé. A beérkezett táviratok szerint tegnap éjjel Kolozsvárott, Nagy-Szebenben és Beszterczén volt a fagy legerősebb. Kolozsvártt a hőmérő — 3-6 fokra, Beszterczén — 2,6 fokra (C) szállt alá. A fagy nagyobb károkat a gyümölcsben és a repcében tett. A gabnavetésekben okozott kárt még nem lehet konstatálni. Romániában és az egész ország délkeleti részein erős havazások fordultak elő, s így a délkeleti szél hideget hozhat az alföldi zónára. Ma reggel virradóra Kolozsvártt 6 fok, Dombóvárott 5 fok volt a hideg. A déli Kárpátokról jövő hideg légáramlat Szatmár környékén a légmérsékletet igen lehűtötte.Nagyváradon és Püspök-Ladányban erős fagy volt, dea vetésekben nagyobb kárt nem okozott. Török-Szt-Miklóson ma éjjel 31 /a fokra, Zimándon 11- fokra, az udvardi járásban 2 fokra, Gyalun 5 fokra szállt alá a hévmérő. Török-Szent-Miklóson fél centiméter jégkéreg borította ma reggelre virradóra a kisebb pocsolyákat. Körmenden a gyümölcs teljesen elpusztult. Az alma- és körtefák virága is nagyrészben lehullott, de a szőlőnek nem ártott a fagy. Nyírbátorban a gyümölcsfák virága teljesen elfagyott. Aradon a két napi erős dohány elfagyott. A szőlőhegyen Bor fazonban r még nem érkeztek jelentések. Cservenkán ma reggelre virradóra 4 foknyi hideg volt,de a veteményekben nem okozott kárt. Lepsényben a repcze elpusztult s a fagy a gyümölcsökben nagy károkat okozott. Zomborban a szőlő elfagyott s részben a repcze és a gyümölcs is elpusztult. Pécsett 11 milliméter jégkéreg borítja a vizet. A szőlőben a kár jelentéktelen. Orosházán csak a gyümölcs szenvedett. Siófokon a vetések épen maradtak, de a kerti növények nagy kárt szenvedtek. Kassán napok óta erős északi szél dühöng. Ma éjjel a hőmérő fagyponton alul 2 fokra szállt le, de szerencsére a dühöngő szél folytán a kár nagyobb mérveket nem ölthetett. A baraczkfa virágai elpusztultak. Attól tartanak, hogy az éjjel a fagy ismétlődik. Szántódon erős fagy fordult elő. A fővárosban az éjjel -1- 2 fok volt a hőmérő legalacsonyabb állása. Bukarestben erős