Pesti Napló, 1882. április (33. évfolyam, 90-118. szám)

1882-04-08 / 97. szám

Melléklet a Pesti Napló ápril 8.97-diki számához. Carrara az esküdtszékről. (Vége.) Még egy utolsó ellenvetés marad hátra, a­mely talán az első indok sokak lelkében azon elkeseredett harczra, melyet az esküdtszéki intézmény ellen visel­nek, és ez a túlségos könyörület szemrehányása. Ezen ellenvetést is elfogadom a tény tekinteté­ben. Megengedem azt, hogy az esküdtek előtt köny­­nyebben eshetik meg valamely bűnösnek felmentése, de viszont meg kell engedni azt is, hogy a rendes bíróság előtt könnyebben fordulhat elő valamely ár­tatlannak elítélése. Íme a két ellenkező veszély, mely a két ellen­kező intézménynyel együtt jár. Én egyetértek arra nézve, hogy e könyörület túlnyomó a népbírákból alkotott ítélőszékben. De az nem féktelen, határtalan könyör, a­mely a lelkeket visszarettentené minden elítéléstől. Megengedhető szerintem csak azon észszerű könyörületnek túlnyomó volta, mely kellő habozást szül azon veszélylyel szem­ben, hogy a történt nagy bajokhoz esetleg egy új és hasonló baj hozzáadassék az elítélés által, ha mégis kétes maradt vádlottnak bűnössége vagy ártat­lansága. Ez üdvös, könyörületes habozás kétségkívül túlnyomó az esküdteknél, míg a rendes bírónál azt előbb-utóbb elfojtja a szomorú szokás uralma, vagy a kevésbbé dicséretes engedés a felebbvalók kíván­ságainak. Ez egy jellemző tény az emberi termé­szetben. Nézzétek a poroszlókat, nézzétek a börtönőrt, a mészárost, a sebészt, nézzétek egy szóval mindazon különböző foglalkozásokat, melyekre a társadalom szükségletei a polgárok különböző osztályait szólít­ják, és mindig találni fogjátok, hogy azon borzadás, mely egy egészséges kedélyt először elfog, midőn kény­szerítve van a maga hasonmásának vagy csak ártat­lan állatnak fájdalmat okozni, lassan kint kialszik és részvétlen közömbösséggé fajul a kegyetlen cselekmé­nyek ismétlésével, azon bűvöző hatása folytán, melyet a szokás az emberi természetre gyakorol. Ez nema a bírálatnak érve az itélőknek egyik vagy másik kate­góriája irányában; puszta konstatálása egy ténynek, mely ilyen és mindig ilyen fog maradni az emberi ter­mészetnél fogva. Teljes valószínűséggel bir, hogy azon elv , in dubio pro reo, mindig szem előtt fog tartatni a polgár­biró által, mig ellenkezően a fizetett bíró, azt nagyon is könnyen elfeledheti a végzetes szokás vagy magasabb befolyás következtében. S itt a kérdés egy tisztán jogi sarkpontra redu­kálható, melyet elvont és általános szabályban kell megvitatni. Őszintén és híven állítjuk fel a vitának valódi gyy­­pontját. A­ két törvénykezési rendszernek küzdelmé­ben, melyek egyike az ártatlanságot teszi ki nagyobb veszélyeknek, míg a másik mellett fentforog azon ve­szély, hogy valamely bűnös büntetlen marad: e kettő között melyiket illeti az elsőbbség, mint kisebb bajok forrását ? Itt én nem állítom fel az én nézetemet. Tá­maszkodom egy pogány és zsarnok császár tekinté­lyére, és támaszkodom egy római jogtudós tekinté­lyére, felelnek e kételyekre helyettem Ulpianus és Trajanus, és én osztom az ő meggyőződésüket. Zsarnok kormányok alatt is, a­hol az igazság­szolgáltatást inkább a szigor fentartásával akarták kezelni, mindig tiszteletben tartották azon szabályo­kat, melyeket a lex. 6. Dig. de poenis tartalmaz, és melyeket nem volna szabad elfeledni senkinek és leg­­kevésbbé bizonyos tolakodóknak, a­kik jogtudósoknak akarnak tartatni, és mely szabályt, mivel nagyon is gyakran elfeledik — ismétlésre alkalmasnak tartok, íme Ulpianus szavai: Sed nec de suspicion­i­­bus debere aliquem damnari, Divus in­aianua A .„ enim impunitum relinqui lacinus nocentis, quam innocentem damnare. Hiú és akadémikus minden diskusszió más téren. Az esüdtszéknek kérdése e­g­é­s­z­e­n itt dől el. Vagy elébe teszszük néhány vétkes büntetlen­ségének valamennyi tisztességes ember biztonságát azon veszélylyel szemben, hogy bűntett nélkül gá­lyára hurczoltassanak, és akkor az esküdtszék intéz­ményének győznie és föntartatnia kell, így gondol­koztak a pogány jogtudósok s a pogány zsarnok császárok. Vagy ellenkezően a magasztalt haladás és a hamis hitek helyébe lépett igaz vallás — tévesnek bizonyították Ulpianus és Trajanus szabályát, úgy, hogy ma Vouglans, Haller és De Mais­­t­r­e-rel kell mondanunk, mikép némely ártatlanok el­itélése csak olyan, mint egy a tetőről leesett tégla, szerencsétlenség, melyet megadással kell elviselnünk, mivel a társadalom rendjének szükséges folyo­mányát képezi. S akkor egyszerűen eltöröltet­nek az esküdtszékek, és mindenki elkészül azon eventualitásra, hogy esetleg meg nem érdemelt bün­tetést szenvedjen. De ha ellenkezőleg, a­mennyire le­hetséges, elkerülni akarjuk azt, hogy a gályának vagy a hóhér bárdja esélyének legyünk kitéve bűn­cselekmény elkövetése nélkül, akkor ragaszkodnunk kell az esküdtszék rendszeréhez, mint biztonságunk oszlopához. Vagy pedig nem bír jelentőséggel azon veszély, hogy ártatlanok megbüntettessenek, hacsak gyarapíttatik annak valószínűsége, hogy egy bűnös sem menekül, és akkor a kormánybíráknak kell el­sőbbséget adnunk. Ezen felfogás engem nem csábít. Ez azon radikális pont, melyben a bűnvádi eljá­rás feletti összes kontroverziók találkoznak. Naponként támadnak hasonló kérdések az eljárás minden részei felett, nemcsak az esküdtszék kérdésében, hanem a töb­biben valamennyiben is. S valamennyiben látjuk ma támadni a kis bölcseket, akik vissza akarják terelni a kérdéseket a modern tudomány által elítélt elméle­tekre, egyedül azért, mivel ezen szerencsétlenek el­lenkező hitet vallanak azzal, a­melyet Ulpianus és Trajanus hirdettek (Hermogenianus ad leg. 42 ff. de poenis, G­ajus ad leg. 56. és 125. ff. de regulis juris, Paulus ad leg. 155. §. 2.ff. de regulis juris, Marcellus ad leg. 192. §. 1. ff. eodem), és melyet ismétel Ulpianus ad. leg. 82. ff. de poenis. De a kik ma hitelétől megfosztani akarják a humanizmus követelményét, nem tulajdoní­­tanak értéket a modern tudomány megegyezésének a római jogászok összeségével, a­kik őket felvilágo­síthatnák, hogy azon elv: in dubio pro reo non minus justius est quam tutius. Nem fektetnek ezek súlyt a római jogtudósok tekintélyére, mert nem tudják, hogy a római törvényho­zás által szentesített elvek min­den országnak és minden kornak sajátjai, (mint jól mondja a kitűnő B r u g n o­­ i), mivel azok nem egyebek, mint az örök igazságnak és erkölcsösség­­nek sugallatai. Kérdéses például, vájjon a vádlottnak meg­adandó-e bizonyos biztosíték, íme, mondják egyik ol­dalról, e biztosíték szükséges, mert különben igen könnyen megtörténhetik, hogy egy ártatlan az igaz­ságtalan elítélés áldozata lesz.­­ De azt hall­juk ellenvetni más oldalról, hogy ezen biztosíték némely bűnösnek is menekülést nyújthat, hogy kike­rülje a megérdemelt büntetést. S az igazságszolgálta­tás minden túlbuzgó hívei felkiáltanak, mint­sem hogy a bűnös meneküljön, inkább az ártatlan veszszen el. De azt nem fogják fel, vagy nem akarják felfogni, hogy az igazságszol­gáltatás nem áll minden vádlottnak meggondolatlan elítélésében, hanem csakis a vétkesnek bizonyult egyén megbüntetésében. Máskor vitatkoznak a bűnügyi ítélt dolog­ról. A felmentő ítélet, a­mely az eljárás által megállapított formák szerint hozatott (így tartjuk mi a büntető jogtudomány régi követői) azon ügy­nek örökre véget vet A család nyugalmát nem sza­bad örökké zavarni. Megesik, hogy egy felmentett büntető terhére az ítélet hozatala után bűnösségének kétségtelen bizo­nyítékai merülnek fel, de akkor ő az ítélt dolog oltalma alatt áll. Mert minden tisztességes ember érdekében fekszik, hogy egy makacs vádló ne tehessen ki örökké ismételt üldözésnek egy családot újra feléledt gyanú­­okok alapján. De ime a másik táborból feltámadnak a modern újítók és kitűzik az igazságszolgáltatás lo­bogóját, a­mely igazságszolgáltatás szerintük egyedül a vétkes megbüntetésében áll, és kiáltanak, hogy az ítélt dolog nem egyéb jogászi képzetemnél, hogy a fik­­c­iónak mindig hátrálnia kell a valóság előtt, hogy a társadalom biztonsága nem engedi meg azt, hogy a megbocsátható tévedés örve alatt egy gonosztevő biz­tonságban élhessen a tanuk szeme láttára, a kik ha­tározottan bizonyíthatnák, hogy ő bűntettet követett el. És ezen érvelés nyomán kívánják, hogy a vádlók új Damokleskardot tartsanak hatalmukban, mely örökké fenyegesse azt, a ki valaha igazságtalanul gya­­nusittatott. . Más/101**1:; teszik a büntető­jogi elévülés intézményét, a gyanusityui, puig«* ——­hetésének elévülését, mert a kiszabott büntetés el­évülése egy méltán eléggé vitás kérdés. És mi (híven iskolánkhoz) föntartjuk, hogy a bűnvádi kereset elévülését meg kell engedni, nem azon csekély súlyú érvek miatt, melyek alapján a franczia törvényhozás által fogadtatott el, hanem azon kézzelfogható veszélyek miatt, melyek különben az ártatlanságot veszélyeztetnék. Hogyan lehessen meg­engedni, kérdjük mi, hogy egy gonosz rágalmazó vá­dat emelhessen ellenünk oly bűncselekmény miatt, a­melyről azt állítja, hogy tíz vagy húsz év előtt kö­vettük el? Hogyan igazolhassam én ártatlanságomat, ha a feljelentés szándékosan késleltetett és számításból addig halasztatott, míg mentő tanúim meghaltak vagy teljesen elfelejtették (miként valószínűen már magam is elfeledem) azon körülményeket, melyek vi­lágosan igazolhatnák büntelenségemet ? Csak az időnek hosszabb vagy rövidebb tartama lehet vitás, de az elévülést magát, mely határt szab a bűnvádi üldözésnek, a jognak oltalma követeli. De a másik oldalról az újítók, kik a barbárság újra feltámasztásán fáradoznak (és a­kikre jól illik Cusacius definicziója: Monogramma ju­­risperiti severitate mentis si­mulant scientia­m), azt kiáltják ellenünk, hogy az időnek nem lehet jogi hatása, hogy a jog­oltalomnak öröknek kell lennie a társadalom javára és nem az ártatlanul vádlott javára, és hogy követke­zésképen az elévülés az észszerűtlenségnek szülemé­nye, a bűnösöknek oltalmazója. És így nem veszik észre, hogy ők maguk pártfogolják a legutálatosabb bűncselekményt, t. i. a hamis vádaskodást. Mintha kevésbbé félemletes volna az, ki testünket tőrrel öli, a rágalmazónál, ki a testet és a becsületet gyilkolja meg és a ki számára amazok büntetlenséget biztosí­tanak, midőn azt mondják neki: várj tiz évig ellen­séged bevádolásával és akkor minden valószínűség a mellett lesz, hogy sikerül őt hálóidba fogni és tönk­re tenni. Utolsó sorban a bűnvádi eljárás összes kérdé­seinek megoldása arra vezet vissza, hogy előtérbe lép a fentemlített dilemma, hogy t. i. előbbre kell-e tenni az ártatlannak lehetséges elítéltetését a bün­tető lehetséges büntetlenségének? A római jogtudósok és császárok erre habozás nélkül felelék, hogy nem; és sok századnak gya­korlati jogászai egyre ismételek: in dubio pro reo. De ma, hogy valami újat mond­hassanak, megtagadják e szent igazságokat, és így nem csoda, ha az ártatlanságot oltalmazó es­küdtszék ellen is mint valami bűn­tett ellen agitálnak, a­melyet szám­űzni kellene. Én soha sem fogom elfelejteni azon ünnepélyes tárgyalást, a­melyen a flórenczi assizák előtt a kitű­nő Tondi lovag elnöklete mellett mint Gerard védője részt vettem. Tisztelettel emlékezem és fogok mindig emlékezni azon férfiúra. És felejthetetlenek előttem a kiváló bírónak szavai, a­melyekkel akkor elnöki rezüméjét bezárta. Végül emlékezte­­tem önöket, esküdt, uraim­­mondá­m,­ hogy ha az önök lelkében a legkisebb kétely marad fenn, hogy ezen ember ártatlan lehetne, önöknek nem sza­bad habozniok egy perczig sem, hogy őt felmentsék az őt terhelő vád alól. Aranyszavak voltak ezek, és ha az azokban ki­fejezett eszme őszintén gyökereznék minden jogtudó birónak keblében, akkor eltűnnék szíveinkből minden félelem és elhalványulna azon kívánságunk, hogy a mi egyéni biztonságunkat a polgár­bírák oltalma alá helyezve lássuk. De azon ritka kivételekkel, a­midőn az in d­u­­bio pro reo legszentebb igazsága a bírói székből hirdettetik az esküdteknek, szemben állanak és ag­gályainkat és gyanúnkat újra és újra felébresztik bi­zonyos igazságügyi miniszterek rendeletei. Azon kor­mányrendeletekre czélozok, melyek alárendeltjeik­nek mint a biróság evangéliumát bevésik sziveikbe, hogy az ő érdemeik és érdemetlenségük a felebbvaló hatóság által mérlegeltetni fognak az elitélések száma szerint, mely az előléptetések és jutalmazások indoka leend, és a felmentések száma után, mely a kedvezőt­len elbánás alapját fogja képezni. És ha az érdemdús Tondi aranyszavaival e miniszteri rendeletek c­iniz­­musát szembesítjük, akkor nem a mi hibánk, hogy annál bujábban hajtanak rokonszenveink az esküdt­széki intézmény iránt. Pisa, 1882. márcz. 28-án. Carrara Ferencz. A PESTI NAPLÓ TARJÁJA. — Ápril 8. — argantini marquisné. H­enri ikixm­éretel. 1. I. Argantini marquisnét mindenki szép asszony­nak tartotta, bár túl volt már a negyvenen. Alakja, noha egy kissé teltebb lett, megtartotta előkelőségét. Karjai bámulatra ragadhatták a műér­­tőt és hajdan hosszadad kezecskéi puha kacsokká változtak. Vakító fehérségű vállai és nyaka az élve­zetteljes érettség bájait mutatták.­­ Lábainak finom formája vetekedett kicsiségük­kel. Érdekes feje kissé hátra hajolt, mintha arra húz­ná súlyával a gazdag hajzat, mely vállaira omlott. Homloka inkább széles, mint magas volt, s arcza el­árulta a nagyúri nőt. Vonásai, ha egy kissé kidomborodtak is, a már­vány szobrok kifogástalan tiszta hajlásait juttatták az ember eszébe. A nyugalom fenséges előkelősége látszott meg rajtuk , de a legkisebb felhevülés, a leg­csekélyebb óhaj megélénkítette ez arczot, mely hó­dító bájjal tudta ilyenkor megértetni kedélye hullám­zását. Ilyenkor e szemek és e mosoly sajátságos élénk­séget mutattak, mintha önkénytelen, majdnem nyug­talanító vágyat iparkodnának palástolni. Ez azonban csak néhány pillanatig tartott. A szem csakhamar visszanyerte büszke pillan­tását, nyugodt és parancsoló fényét, az ajak biztos és szellemes kifejezését. A tetszelgésnek e pillanatnyi, majdnem csengő nyilvánulásai elárulták a marquisné hiúságát, mely diadalok nélkül ellenni nem tudott. Nem is csoda. Egész életében folyton annyi férfi környezte, hogy alig tudta megérteni, miként távozhatnak tőle udvarlói. Mindent felhasznált, hogy magához csatolja őket, s e tekintetben nagy művészetre tett szert. Olaszország szép ege alatt, mely oly elnéző a­­szív szenvedélyei és az érzékek gyengeségei iránt, Argantini marquisné mulatság és gyönyör közepette élt, megosztva létét a szerelem és hódítás között. Korán lett özvegygyé. De szabadságát féltéke­nyen őrizte s csak néha-néha tette azt akarata, vagy szeszélyének rabjává. Hosszú éveken át, oly hűséggel, melyet csodál­tak ismerősei, hű barátja volt egy herczegnek, kit komoly perczekben tanácsával, bátorságával és va­gyonával segített. Ez az önzetlen odaadás megsze­rezte számára a legelőkelőbbek tiszteletét, s nemcsak születése, nemcsak az uralkodóház iránti feltétlen ragaszkodása, de vagyona, tekintélye és kedveltsége által is hírnévre tett szert, hogy a nápolyi főnemes­ség legbüszkébb és legünnepeltebb nőivel együtt szokták őt említeni. Midőn az idő és körülmények felbontották e viszonyt, a marquisné pillanatnyi szeszélyeinek élt, melyek egyetlen egy esetben sem öltöttek komolyabb és tartósabb jelleget. Nem csinált titkot belőle, hogy ismeretlen nagy művészeket és hírneves énekeseket szeretett, vagy inkább szenvedélyének könnyen elragadó tüzével per­zselte meg őket, mint a régi római nők, kik a felsza­badítottak között kerestek néha szeszélyüknek já­tékszert. Ki tehet róla ? A vér heve és a képzelet csa­­pongása élvezetet talál e múló kedvtöltésekben. De ha a szenvedély elviharzik, az unalom és a kicsinylés érzései foglalják el helyét, s a szeszélyes nő messze hajítja magától a játékszert, mely egy ideig mu­lattatta. A hideg büszkeségnek és a lángoló szenvedély­nek e váltakozó hullámzásai, az érzelemnek e fukar­sága és pazarlása majdnem kettős jellemet teremtett a marquisnéban s kétféle hirt biztosított számára. Büszke és csábító, nyugodt és szenvedélyes volt majd­nem egyszerre. Némelyek nem láttak benne egyebet, mint beteges szeszélyt, mely megköveteli áldozatait; mások már-már Messalinának kezdték tartani, ki szenvedélyének akaratnélküli rabja lett. Lassankint azonban, főleg midőn öregedni kez­dett, sajátságos életmódjával csakugyan igazat kez­dett adni azoknak, kik ekként ítéltek felette. Elköltözött Nápolyból és visszavonult kasté­lyába, melyet saját terve szerint készíttetett a tenger partján, Ischia sziklái közelében. A kastély ódon stíl­ben épült, majdnem bástyaszerü emelvényekkel volt körülvéve s a tenger egész környezete fölött uralgott. A kastély mögött óriási park terült el. Szűk völgyön vonult végig e park. Ősi fák sötét zöldje oly homályba borította e völgyet, hogy annak némely ré­szébe a napsugár sohasem hatolhatott. A fák között sötét vizű nagy tó tette még ba­rátságtalanabbá e parkot. Még a madár is kerülte e komor helyet, mely nem ismerte sem a levegőt, sem a nap sugarait. A marquisnénak kedvencz tartózkodásul szol­gált e sűrűség, ez álló vizű, komor tó, vagy az a barlang, melyet százados repkények és moh futot­tak be. Kumától nem messze feküdt a kastély. A kumai szibilla szerepét vette át a szép asszony, s a barlangban találgatta saját sorsát. Ez a titok teljes magány, e magas sziklák és mély rengetegek nyugalmas ellentétet képeztek iz­gatott lelkével. Nem csoda, hogy mindez jól esett neki, mert hozzászoktatta az örök, a háborútlan nyu­galomhoz. De ha kedélye felderült, azonnal elhagyhatta e titokteljes magányt, s élvezhette az üde levegőt és a tengeri tájkép bámulatos színpompáját. Kastélyá­ból nagyszerű terassz nyúlt ki a tenger fölé, melyben a mosolygó ég színe ringatózva tükröződött vissza. A tenger hullámain pedig ott nyugtalankodott a gyö­nyörű yacht, kifeszített vitorláival, csalogatva úrnő­jét a tenger végtelen tükrére. A déli növényzet buja ékességével méltó dísz volt e gyönyörű tájképhez. Ekként, ha épen úgy akarta, kiragadhatta ma­gát szomorú elhagyatottságából és belevegyülhetett az élet és a tenger mozgalmába. Bár idejének legnagyobb részét ischiai kasté­lyában töltötte, mégis néha, hosszú távollét után, Ná­polyban is mutatta magát. Rendesen farsang napjai­ban, vagy nagy ünnepek alkalmával jelent meg egy­szerre s öltözékének s fogatának fényével általános bámulatot keltett. A nagy tömeg, midőn ekként látta őt, még min­dég­­a szép Argantini marquisné «-nak nevezte. Hírneve tehát megmaradt, sőt népszerűsége folyton növekedett. Máskor, bár ritkában, saját kastélyában adott tánczvigalmat. A vendégek tömegesen jelentek meg e tánczvigalmakon, főkép a nápolyi nemesség, melyet a kíváncsiság és részvét hozott ilyenkor a marquisné közelébe. És csakugyan a múlt feltámadását és egy le­tűnt kor ragyogását látták a marquisné estélyein. Hiszen maga a kastély asszonya, a nyugovó nap mél­­tóságos fényében, élő megtestülése volt az elmúlt di­csőségnek. Ilyenkor vették észre ismerősei a marquisné izgatott nyugtalanságát, háborgó pillantásait és szen­vedélyes gondolatait, melyeket nem tudott oly hamar elrejteni, hogy azokat észre ne vették volna. Váj­jon mi lehetett czélja? Ismét férjhez akar menni, vagy új szerető kell neki ? Ezt kérdezgették a fiatal em­berek egymástól, sőt gyakran a hölgyektől is, pajzán­­kodva velők. Az utóbbiak biztatgatták a fiatalokat a kalandra. De ezek közül, daczára a marquisné hóditó szépségének, melyet oly soká meg tudott tartani, és daczára roppant gazdagságának, egyik sem óhajtott a marquisné kegyencze lenni. Az ischiai kastély félelemmel tölte el őket. A hírek, melyek Argantini marquisnéról keringtek, szerelmét inkább félelmetessé, mint kívánatossá tették. Ebben az elvonultságban, a­hol elrejtette magát az élet elől, azt hitték, hogy rossz szellemekkel társalog, s midőn estélyein hallották gyakran félig komoly, gyakran nagyon vig beszédmodorát, a kumai boszor­kány jutott sokaknak eszébe s a fiatal emberek gyakran mondák mosolyogva: »Nem akarunk varázs­hálójába kerülni!« A nyár egyik legderültebb napján a marquisné kirándulást tett a Vezúvra. A nap tűzsugarakkal árasztotta el a hegy gerinczét, s megolvadt láva töl­tötte meg a krátert, melyből vöröses füst szál­lott fel. A marquisné ilyen kirándulások alkalmával gondoskodott minden lehető kényelemről, s ezen al­kalommal is a kráter közelében kényelmesen pihent ama vászon sátor alatt, melyet szolgái számára fel­állítottak, kedvtelve jártatta körül szemeit a derült láthatáron. A város és tengerpart a távol ködében vesztek el. Ischia és Procida sziklái, Sorrento és Castellamare erdőségei, Capri szigetének kékes körvonalai terültek el szemei előtt. De mindezt jól ismerte a marquisné. Fáradtan hunyta be szemeit, majd ismét körülnézett, de ezút­tal sátrának közvetlen környezetét szemlélte meg. Csak ekkor vette észre, hogy közelében szolgáin kívül más valaki is van. Nem messze sátrától, alig néhány ölnyire a krátertől egy fiatal ember ült a föl­dön. Nem gyönyörködött a lábai alatt elterülő termé­szet gazdag pompájában, hanem fejét kezeibe hajtva, gondolatokba mélyedni látszott. A marquisné megváltoztatta pamlagán helyét, hogy jobban láthassa a fiatal embert. Huszonöt-hu­szonhat évesnek látszott; ruházata már szerénynek sem volt mondható s inkább viselt, mint kopott volt. Nagy czipői, széles karimájú kalapja,görcsös botja nem a turistát árulták el, hanem a gyalog utazgató fiatal embert, ki nem igen rendelkezik pénzzel. Mindemellett volt alakjában bizonyos előkelő­ség ; idomai finomak, arczéle kifejezésteljes, kék sze­mei élénkek voltak s fekete haja természetes fürtök­ben omlott le majdnem vállára. Visszavetett kalapja nemesen domborodó és meg nem barnított homlokot engedett látni. Ajkainak teltsége kedvező benyomást gyakorolhatott bárkire s finom metszésű orra, hátra­eső állával ábrándos kifejezést kölcsönzött az arcznak. (Folyt. köv.) Közgazdaság. Az uj vasvámok. Az ellenzékre, úgy a közjogi alapon ál-és pedig azért, mert ezen utóbbi párt és a mérsékelt ellenzék egy része azon meggyőző­désben él, hogy a közös vámterület alapján jó magyar közgazdasági politika nem alkot­ható, de a mérsékelt ellenzék egész összesé­gében az 1878-iki vámtarifát lényegesen meg­­javíthatónak nem tartja, legkevésbbé pedig az oly módosítások által, melyek, mint az uj tarifa szerint, — az egyensúlyt a terhek és kedvezmények közt Magyarországra nézve sem gazdasági, sem pénzügyi szempontból helyre nem hozzák. De ha az ellenzék feje fölött a törvényhozás többsége, illetőleg a két parlament az új tarifát egészben elfogadja, akkor az ellenzékre nézve az elvi kérdés el van napolva legalább is a vámszövetség le­jártáig. Ekkor alábbrendelt, de mégis gya­korlati értékkel bír az a kérdés, hogy egyes fontosabb részletekre nézve mi jobb: az-e, ha megmarad a mostani vámtétel, vagy pedig hogy az a törvényjavaslatban tervezett mérv szerint módosuljon ? Ily szempontból szóltunk a gabona- s borvámokról és ily fentartással, mely mellett, az önálló vámterület alapján állva, az új vám­tarifát egészben visszautasítjuk, mondjuk el nézetünket a vas- és vasárukra tervezett vámemelésekről. A vasvámok mindenütt, de nálunk is, a­hol a nagy vasiparnak egészséges feltételei megvannak, a tarifa legfontosabb tételeit képezik, úgy ezen iparnak, mint más iparágaknak és a mezőgazdaságnak szempont­jából, melyek mindannyian nagymérvű nyersvasat és fél- vagy teljes vasgyártmányt fogyasztanak. Ha egyszer a tarifa egy ily részletét vizsgáljuk, akkor elfogadottnak kell tekinteni az elvet, melyen a módosítások terveztetnek. Ezek pedig szükségeseknek mutatkoztak azért, mert külföldi vevőink legnagyobb piaczai, különösen Németország, magas vámokkal el­zárkóztak előlünk, mi pedig nem emeltük 1878-ban annyira vámjainkat, hogy úgy Né­metország, mint az innen nagyban kiszorított angol, amerikai s egyéb exportáló országok az előbbi évekhez képest monarchiánkba ne hozzák áruikat. Ez a felfogás — eltekintve a pénzügyi vámoktól — képezi az új tarifa alapját, és ha ehhez hozzáveszszük a két kor­mány azon állítását, melynek őszintesége iránt erős kételyünk van ugyan, hogy a ma­gasabb vámokból való leengedés majdan elő­mozdítja a kereskedelmi szerződések kötését más államokkal, akkor a tervezett vasvámok ellen nem sok a kifogás. Arról beszélni, hogy a fogyasztó esetleg drágábban fizeti majd a vasat, kijött nemcsak nálunk, hanem Német- és Francziaországban a divatból, kivált miután készen állanak a felelettel, hogy a védelem és esetleg az ár­emelés is más termelési ágaknak szintén megadatik, azok pedig, kik se gabonát, se vasat, se posztót nem termelnek, azok­­ hallgassanak el. A vasra nézve nagyban úgy áll legalább a viszony, hogy a vámemelés­ben Magyarországnak szintén lesz haszna, mert Magyarországon a kohászatnak széles alapja van, a vasgyártás elismerésre s támo­gatásra méltó fejlődést ért el. E részben nem mondhatni, hogy a vámvédelem egyoldalúlag Ausztriának esik javára, s csak emeli az ő importját Magyarországba. Nézzük első­sorban a nyers vas vámját. Eddig 50 krajczárt tesz métermázsánkint, ezentúl 80 kr. lesz. Az emelés igen nagy, akkora a tétel, mint a franczia, de 30 kraj­­czárral nagyobb, mint a német. Ezt az eme­lést azonban a magyar vastermelők ép úgy kívánták, mint az osztrákok, mert mindkét oldalon panaszolták, hogy folytonosan emel­kedik a külföldi nyersvas behozatala, mely az eddigi vám mellett olcsóbb nálunk, mint a­mily áron a vas a monarchiában átlag véve országba és a magyar vas kivitele Ausztriá­ba, akkor a nagyobb vám kedvezménye e szempontból inkább felénk fordul. Mert a ta­valyi második félév statisztikája szerint Auszt­riából Magyarországba behozatott 36,853, tőlünk Ausztriába vitetett 70,533 métermázsa nyersvas. Ha továbbá azt látjuk, hogy tavaly 620,634 métermázsa nyersvas hozatott be a külföldről a monarchiába s ebből Magyaror­szágba csak mintegy 16,000 métermázsa, ki­derül, hogy a nagyobb vám, ha azt a belfo­­gyasztás viseli, leginkább Ausztriára esik. To­vábbá ócska töredékvasból hozzánk impor­táltak Ausztriából 13,379, tőlünk viszont Ausztriába kivittek 56,417 métermázsát az 1881-iki második félévben. Igaz ugyan másfelől, hogy azon mérv­ben, a­mint nagyobb fokú munka van a vas­árukon, növekedik a behozatal Ausztriából hozzánk és csökken a mi kivitelünk oda. Pél­dául formás vasból a mi importunk Ausztriá­ból a tavalyi második félévben 17.606, kivi­telünk oda már csak 2323 métermázsa volt. Vassínt behoztak Lajthán túlról 126,955, oda vittek tőlünk csak 3392 métermázsát. Vagy például ekevasat hoztak Ausztriából 3043 és vittek oda 37 métermázsát s igy tovább. A vasáruknál is történt mindvégig vám­emelés, de nem oly arányokban, mint a nyers­vasnál, minthogy állítólag ezen czikkek már az 1878-diki tarifában megközelítő védelemben részesülnek és az értéknek job­ban megfelelő vámokkal vannak ellátva. A legnevezetesebb emelés a kovácsolt vasból való csövek­ és kapcsoló részeknél ajánl­katik, a melyekre most 2 frt 50 krajczáros vám áll fenn, holott a vaspléh és lemezek, melyekből ily csövek készültek, drágább vámmal, 4 frttal jöhettek be, minél fogva a lemezeket külföldről hozatni s csövekre alakítani, de csöveket egy­általában itthon gyártani a visz­­szás vám mellett majdnem lehetetlenség. Az új tarifa szerint a vastagabb lemezekre a vám 4, a kész csövekre 5 frt lesz. A gépek vámjáról lesz alkalmunk szólni; most a vasra s vasárukra tervezett vámeme­lésekre vonatkozólag csak azt az óhajtásun­kat akarjuk kifejezni, vajha a kohászat és vasgyártás erősebb fejlődésénél azt az irányt venné, hogy nyers vasból minél kevesebbet exportálnánk Ausztriába s a külföldre, de annál inkább fedezzük magunk a belszükség­­letünket és álljuk meg keleten a magyar vas­árukkal a versenyt! A fagy. A tegnapi és ma éjjeli fagyokról saját levele­zőink távirati jelentéseit tegnapi reggeli s esti la­punk közlé. A beérkezett táviratok szerint tegnap éjjel Kolozsvárott, Nagy-Szebenben és Beszterczén volt a fagy legerősebb. Kolozsvártt a hőmérő — 3-6 fokra, Beszterczén — 2,6 fokra (C) szállt alá. A fagy nagyobb károkat a g­y­ü­m­ö­l­c­s­­ben és a repc­ében tett. A gabna­vetésekben okozott kárt még nem lehet konstatálni. Romániában és az egész ország délkeleti ré­szein erős havazások fordultak elő, s így a délkeleti szél hideget hozhat az alföldi zónára. Ma reggel vir­radóra Kolozsvártt 6 fok, Dombóvárott 5 fok volt a hideg. A déli Kárpátokról jövő hideg lég­áramlat S­z­a­t­m­á­r környékén a légmérsékletet igen lehűtötte.Nagyváradon és Püspök-Ladány­­b­a­n erős fagy volt, de­­a vetésekben nagyobb kárt nem okozott. T­ö­r­ö­k-S­z­t-M­i­k­l­ó­s­o­n ma éjjel 31 /a fokra, Zimándon 11- fokra, az udvardi já­rásban 2 fokra, G­y­a­l­u­n 5 fokra szállt alá a hévmérő. Török-Szent-Miklóson fél c­entimé­­ter jégkéreg borította ma reggelre virradóra a kisebb pocsolyákat. Körmenden a gyü­mölcs teljesen elpusztult. Az alma- és körtefák virága is nagyrészben lehullott, de a szőlőnek nem ártott a fagy. Nyírbátorban a gyümölcsfák vi­rága teljesen elfagyott. Aradon a két napi erős dohány elfagyott. A szőlőhegyen Bor fazonban­ r­ még nem érkeztek jelentések. Cservenkán ma reggelre virradóra 4 foknyi hideg volt,de a veteményekben nem okozott kárt. Lepsényben a repcze elpusztult s a fagy a gyümölcsökben nagy károkat okozott. Zombor­­b­a­n a szőlő elfagyott s részben a repcze és a gyü­­mölcs is elpusztult. Pécsett 11 milliméter jégké­reg borítja a vizet. A szőlőben a kár jelentéktelen. Orosházán csak a gyümölcs szenvedett. Siófo­­k­o­n a vetések épen maradtak, de a kerti növények nagy kárt szenvedtek. Kassán napok óta erős északi szél dühöng. Ma éjjel a hőmérő fagyponton alul 2 fokra szállt le, de szerencsére a dühöngő szél foly­tán a kár nagyobb mérveket nem ölthetett. A ba­­raczkfa virágai elpusztultak. Attól tartanak, hogy az éjjel a fagy ismétlődik. Szántódon erős fagy for­dult elő. A fővárosban az éjjel -1- 2 fok volt a hő­mérő legalacsonyabb állása. Bukarestben erős

Next