Pesti Napló, 1883. április (34. évfolyam, 89-118. szám)
1883-04-01 / 89. szám
89. szám. Szerkesztius Iroda: Barátok-tere, Athenaeum-opület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-ép fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. vasárnap, ápril 1. 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 írt. — 8 hónapra 12 írt. A. Mit tudás postai ktdlfiakflldéseért feltdlfls.tda évmegjenonként 1 brtat. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM April 1-jén új évnegyed kezdődvén, felhívjuk azon t. olvasóinkat, kiknek megrendelése lejár, az előfizetés megújítására. A Pesti Napló megjelen naponkint kétezer, hétfőn reggeli ünnepnap után reggel rendkívüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli a esti lap a hétfői rendkívüli lap.) Fél évre.............................................12 frt Évnegyedre........................................6 » Egy hónapra........................................2 » Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a felülfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) intézendők. A Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, márczius 31. Országos gyász van a szivekben, midőn Mailáth Györgyöt temetjük. A király, a királyi család, a kormány, a főrendek, a képviselőház, a testületek, a nép, mind, mind busul, de legkiváltképen busul a birói kar, mely benne hatalmas fejét, pártfogó támaszát vesztette. Családja s barátainak fájdalma lehet csak ennél nagyobb. Oly nagy a meghatottság, hogy a külföld sem marad érintetlen s Ausztriából és mindenfelől az igaz részvét nyilatkozataival találkozunk. Még egyszer tisztelgett előtte a nemzet szine-java, midőn a koporsót lezárták, azután elkísérik a csöndes sírboltba s kővel jelzik emlékét, mely maradandóbb a kőnél. Elbúcsúznak a sírnál tőle, a halottól az élők, s visszatérnek folytatni az élet terhes munkáját. Engesztelő melancholia lebeg a sirkert magányos csöndjében, mint fátyolos köd esti alkonyaikor a völgyet. Lassan kint enyhül a fájdalom s a kidőlt oszlop helyébe újat emelni kíván a parancsoló szükség. Natura horret vacuum. De az lesz a legnehezebb feladat, országbírót találni az elhunyt országbíró helyébe. Ki tudná teljesíteni a tisztet, úgy, mint Mailáth, ki tudná viselni úgy a méltóságot? Azt írtuk minapában: »Mailáthban elvesztettük az utolsó országbirót. Jövőre nem lesz e hivatal más, mint egyszerű méltóság. A legfőbb bíróságnak elnöke pedig az ország legelső hivatalnok-birája lesz.« Így szóltunk, érezve a veszteség nagyságát, pótolhatatlanságát Mailáth György személyének. S valóban, a veszély nagy, hogy úgy lesz, amint mondottuk, hogy a minisztérium az országbíróból hivatalnokot csinál. Ha a király megengedi, igen. De mi reméljük, hogy azt a király semminő igazságügyi miniszter kedvéért megengedni nem fogja. A fejedelem a magyar história intézményei iránt féltékeny, mint maga a nemzet s egyik sem egyeznék bele, hogy minden hatalmat és tisztet a minisztérium abszorbeáljon. S valamint a magyar kath. egyház élén nem a kultuszminiszter áll, hanem a prímás, úgy kell, hogy a birói kar függetlensége megóvassék a kormánynyal szemben is, melyről tudjuk, hogy pártkormány, s tehát a birói kar feje, az országbíró, legyen oly külön hatalom és tekintély az államban ezentúl is, mely semmikép se legyen az adminisztratív kormányhatalomnak alávetve, vagy alárendelve s ne tekintessék pusztán hivatalnoknak, hanem legyen állásban és méltóságban maga egy kormányzati ágnak feje, t. i. az igazságszolgáltatásnak, mely ítélni van hivatva s bírája mindenkinek, esetleg a minisztériumnak is. Az országbírói intézmény, úgy, amint az nálunk kifejlődött, jól van kigondolva. Nincs okunk rajta változtatni. Mi más, nagyobb garancziája lehet a bíróságok függetlenségének, a bírói kar tekintélyének? Ne utánozzuk mindenben a németet, mikor jobb így, amint nálunk van. Ne gyöngítsük az állam szervezetét szükségtelen újításokkal. Ne csonkítsuk saját testünket. Várjon több lesz a minisztérium, ha az országbíró kevesebb lesz ? Vagy ha több nem is lesz s Mailáth volt az utolsó ? A miniszterséget nem tekintjük hivatalnak, hanem méltóságnak s azt követeljük, hogy a miniszter legyen államférfi. Ez nem azt teszi, hogy a miniszter ne dolgozzék s ne végezze hivatalának dolgait azonképen, mint bármely osztályfőnök. Hasonlóképen az országbíró. Ez is maradjon államférfii állás,és méltóság, a biróságok élén úgy, mint a miniszterelnök a közkormányzat élén s tartsa meg zászlósúri rangját; e mellett végezze hivatalát, mint a legfőbb bíróság elnöke, azonképen, mint bármely törvényszéki elnök. Hivatal és méltóság közt inkompatibilitás nincs. Mailáth is össze tudta azokat egyeztetni. Ne degradáljuk fiát az országbírói állást puszta hivatallá, mert ezzel a hivatalnak ártunk, s ne tegyük puszta méltósággá, mert ezzel az országnak ártunk. A judikatúra és az igazságügyi politika érdekei kívánják, hogy az országbírói intézményt sértetten megőrizzük. A nehézség a személykérdésben fekszik. Főuraink nem tanulnak jogot s a bírói pályát nem keresik ; szegény ember az országbírói állásban bajosan vívhat ki magának akkora tekintélyt, hogy a birói kar élén s a főrendek elnöki székében egyaránt imponáljon. Nagy gonddal kell ez állásra az embert megválogatni s az ajánlás a kormánynak, a kinevezés a királynak elég gondot fog okozni bizonyára. A személykérdésnél azonban az elvi kérdés fontosabb. Ezt kívántuk megbeszélni s ha az országbírói állás épségben fentartatik, sikerülni fog azt méltón be is tölteni. Ezt reméljük. A nagy halott iránt kínos kegyeletlenséggel viseltetnénk, ha nem adnánk neki az országbírói állásban utódot. Mintha magva szakadt volna, úgy tűnnék fel. Ha vannak érdemei, folytassuk azokat, példája buzdítsa követőit. Ne hagyjuk a magyar bíróságokat árván, gondos atyára van szükségük. Nehogy azt mondják jövendőben: »meghalt Mailáth György, oda az igazság. A PESTI NAPLÓ mag A. — Ápril 1. — A M a i 1 á t h o k. Mailáth György, kinek gyászos halála az egész hazát megdöbbentette, típusa volt a régi magyar nemességnek, mely nem kereste a czimet, a bárói s grófi rangot. Hiszen ez oly idegen instituczió, mely csak a XVI-dik század közepe táján hozatott be hazánkba. Az Erdődyeket, Zayakat s Pálfyakat kivéve, minden grófi és bárói czim az utolsó két századból származik. Régi időkben nem a czim, hanem a személyes tulajdonok tették meg a főurat, s most is Mailáth, az egyszerű nemes állt a mágnások élén, mint a felsőház elnöke, s mint országbíró az első az országnagyok közt. Mindenki elismerte, hogy ő az igazi nagy úr köztünk, még a fejedelem is, midőn az aranygyapjas-renddel díszítette fel, a rend alapítása óta az elsőt, kinek örökölt czíme nincs. Az országbíró követte ebben családja hagyományait, melynek tagjai mindig személyiségüknek köszönték inkább társadalmi előkelőségüket, mint családfájuknak. Nem is keresték az összeköttetést a szunyogszeghi Mailáthokkal, kik Ákos nemzetségből a honalapítók közé tartoznak, s már az Árpádkori királyok alatt szerepeltek, vagy amaz erdélyi Mailáthtal, ki 1535-ben Medgyesnél a cselszövő Grittit megölte s Erdély egyik főkapitánya volt. A család, mint a franczia »families de robe«, előszeretettel a birói állásokban kereste kitüntetését. Első Lipót idejében Miklós a szent korona ügyésze volt. Unokája, az első József, Mária Terézia alatt szeptemvir, fia Ferencz pedig királyi alapítványi ügyész, fia György, a hires perszonális, ennek fia a második György, kit Porcius Catóhoz szoktak hasonlítani, országbíró, s ennek fia, kinek ravatalánál állunk, ismét országbíró. Apáról fiúra, két századon keresztül a Mailáth név az igazságügügyel összeköttetésben maradt. Az első György, a perszonális, eredetileg a jezsuita rendbe lépett. Bátyja, Antal, nagy tudományos befolyásos tagja lévén a rendnek. De a rend eltörlése után az egyik, ki jogi tanárságra készült, herczeg Eszterházy Mihály ügyvédjévé lett, királyi ügyész, a kerületi tábla ülnöke, a királyi tábla számfeletti ülnöke, a korona ügyésze, referendárius az udvari kamaránál, később a kanczelláriánál, végre királyi személynök volt. Lépcsőnkint lassan emelkedett s bírta a fejedelem s az országgyűlés osztatlan bizodalmát. Legidősebb bátyjának, második Józsefnek, pályája az övénél is fényesebb volt. A régi szokás szerint a megyénél kezdte hivataloskodását. Hontban al- és főjegyző, országyülési követ és alispán volt. Onnét a magyar királyi kamarához jött tanácsosul, ezután az udvari kanczelláriánál referendárius lett, s kineveztetett kormányzónak Fiuméba, — neki köszönhetjük, hogy Mária Terézia Fiumét a magyar sz. korona kiegészítő részének vallotta — később Galicziát kormányozta, grófi czimet nyert, s államminiszternek lépett elő, Velenczébe is küldetett, mint kormányzó, azon időben, midőn Velencze először, rövid időre, a monarchiához csatoltatott. Közigazgatási tehetsége, mely a megyében fejlett ki, alkalmassá tette ily egymástól egészen különböző hivatalokra. Legidősb fia, harmadik József, mint a magyar k. kamara elnöke halt meg, ennek fia azon kedves emlékezetű gróf Mailáth Antal volt, ki a gróf Pálffy Fidél reakczionárius kanczellársága után 1839—40- ben képes volt a koronát a nemzettel kiegyeztetni, az amnesztia által az ország sebeit gyógyítani, s a szabadelvű iránynak ellenzését Bécsben bizonyos mértékben ellensúlyozni. Napjainkban láttuk őt még, örvendve a kiegyezés szerencsés sikerültének, mint a delegáczió elnökét. Mint ilyen, ismételve említi, hogy most az egyszerű delegátusnak is nagyobb a befolyása, mint neki volt kanczellár korában. Nagybátyja, János gróf, író volt, de német, nem magyar. Megírta Magyarország és Ausztria történetét, ultrakonzervatív és ultramontán szellemben,de kiadta a kalocsai német kódexet. Azon történelmi folyóiratban, melyet sok éven keresztül sógora, báró Mednyánszky Alajos, b. Hormayrral adott ki, sokszor találkozunk czikkeivel. Ő szedte össze először a magyar népmeséket, irt német költeményeket, politikai tanulmányokat, regéket, éles észszel, de a kellő komolyság és alaposság nélkül. Emlékező tehetsége rendkívüli volt, képes lévén egyszerű hallásra több strófából álló költeményt rögtön megtanulni. Herczeg Metternich Melanie ezen tehetségét egyszer egy tréfára használta fel, melyen a bécsi társaság egy egész héten át nevetett. A herczegné nevenapján gróf Mailáth János volt az elsők közt, kik szerencsekivánataikat a herczegnének kifejezték. Ez megkérte, rejtőzzék el a szomszéd szobában, mert épen b. Zellitz Keresztélyt jelentették be, ki akkoriban hires és kedvelt német költő volt. A mint ez belépett, igen csinos alkalmi költeményt olvasott fel a herczegnőnek s a legnagyobb zavarba jött, midőn ez igen komolyan megjegyezte, hogy tőle még sem várta, hogy idegen tollakkal akarjon fényleni, hiszen gróf Mailáth János épen most szavalta el ugyanezen verseket előtte. A mint Zedlitz ezt lehetetlennek állította, a herczegné behívta a szomszéd szobából a grófot, ki csakugyan ugyanazon verseket, szóról-szóra nagy páthoszszal elszavalta. Képzelhetni Zedlitz elcsodálkozását és boszankodását, melynek csak a herczegné nevetése vetett véget. De Zedlitz a tréfát nem tudta elfelejteni soha. — János gróf végnapjaiban nagy nyomorba jutott. Nem tudott gazdálkodni soha s 1855-ben leányával együtt a starbembergi tó hullámaiban kereste s lelte halálát. A most elhunyt országbíró érdemei általánosan el vannak ismerve. Apjának s egész családjának hagyományai szerint konzervatív volt, de mégsem aulikus. A »megerősített« reichsrábhban hangoztatta a jogfolytonosságot, de sokkal kevesebbel érte volna be, mint Deák és Andrássy. Kanczellársága átmenetet képezett a Schmerling kora s a magyar parlamentarizmus közt, s el kell ismernünk azon önmegtagadását, melylyel oly iránynak érvényre jutását semmiképen nem akadályozta, mely nézeteivel nem egyezett meg. A kiegyezés után mint országbíró részrehajlatlanul, de nézeteit soha meg nem tagadva elnökölt a kúriánál s a felsőházban. Hasonlót hozzá nem fogunk látni többé----------Pulszky Ferencz: »Toldi szerelme« egy kihagyott versszakáról. Valahányszor az akadémiában hivatalos dolgom volt, menet vagy jövet, ha csak egy perezre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szintén benyitottam hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve belé. — Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem vagyok-e alkalmatlan ? — Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi kiadásokat jegyzem be számadó könyvembe, aztán beszélgethetünk a viszonzá s újra lehajolt számadó könyvéhez s folytatta a jegyezgetést. — Ugyan mit vesződöl te ezzel ? Rontod különben is elgyengült szemeidet. Fiadra vagy unokádra bízhatnád, vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajczárig tudod is, hogy mit adtál ki. Amit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is tudhatod. — Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent — monda Arany, föltekintve írókönyvéből — látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy. — Az nem vagyok — viszonzom — többet soha sem költöttem, mint amennyi jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szükség ehhez számadás ? — De hiszen így te soha sem tudod, hogy menynyi a bevételed és mennyi a kiadásod ! — Az utolsó krajczárig nem, de annyira igen, amennyire szükségét érzem. A legfőbb az, hogy soha sincs deficitem. Bevételeim részint haviak, részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem legszükségesebb kiadásaimat; a mi pénzem marad, azt elzárom s költök belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy negyedévig. Ez az én rendszerem, a melyhez nem kell számadó könyv; egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyolít bajba. — Nem kívánok részt bölcseségedből, —jegyzé meg Arany röviden. — Minden ember a maga természete és szükségei szerint bölcselkedik. Egyébiránt ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat, szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám. — Az én szemem többé meg nem gyógyul — mondá Arany szomorúan — néhány szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább — folytató derültebben — gondolom, nem azért jöttél hozzám. Ülj le, mindjárt elvégzem dolgomat, addig olvass valamit, aztán beszéljünk okosabb dolgokról. Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, a melynek végén elszórva néhány könyv feküdt. Fölvettem közülök egyet, hát alatta a Margit-szigetről szóló nyomtatvány tűnt szemembe, melynek üres lapjára trónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és olvastam ; reá ismertem Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy Toldi szerelméből kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit-szigetén négy fiatal füzet ültet kedvese sírjához. A kihagyott versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még máig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherczeg) oltalmában, a ki e sziget nagy múltját virányos jövővel szegte be s hagyta, hogy az agg költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát. — Miért hagytad ki e versszakot Toldi szerelméből ? — kérdem Aranytól, a ki épen bevégezte számadását s hozzám fordult. — Mit kutatsz irataim közt ? — kiáltott föl némi ingerültséggel. — Nem irataid közt kutattam, hanem könyveid között, sőt nem is kutattam. Te mondod, hogy olvassak valamit, a mig a számadásodat bevégzed, igy vettem kezenbe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd csak, mikor írtad e versszakot ? Az eredeti kéziratban, melyet nekem ide adtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg. — Persze hogy nem volt meg — mondá Arany lassan kint földerülve — de hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom. Azonban halld, elmondom neked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben végeztem be Toldi szerelmét. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett, te néhány nap múlva visszahoztad s közölted velem megjegyzéseidet. A többi között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul, a »Piroska« fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erről viszont megjegyeztem, nincs szükség reá, a fájdalom nagyságát épen a szólni nem tudás fejezi ki. Azonban eltávozásod után sokat gondolkoztam e versszakon, eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam, Toldinak azt a fogadását, hogy szíve soha sem kíván többé asszonyt ismerni. E hely épen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye, vájjon nem kellene-e beleszőnöm József főherczeget is, a ki e szigetet a főváros díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át. Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes bálámat is kifeezni egy pár sorban, mert, lásd, hogy nyaran- 1,11 11 ■ ----- Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, márcz. 31. Tisza Kálmán miniszterelnök távirati úton vette Taaffe gróf osztrák miniszterelnök és Smoka osztrák képviselőházi elnök részvétnyilatkozatait. A két távirat magyar fordításban igy hangzik: I. Azon gonosztett megrendítő hírének alkalmából, mely által a monarchia, különösen Magyarország elvesztette egyik legjobb hazafiát, van szerencsém excziádnak, mint m. kir. miniszterelnöknek, a magam, valamint minisztertársaim nevében a mélyen érzett részvétet kifejezni. Taaffe. II. Excziád! Mélyen megrendítve az iszonyatos katasztrófától, mely Magyarországot egyik legjobb hazafiától és legderekabb államférfiától, Mailáth György országbírótól megfosztotta, az osztrák reichsrab jelenleg nem ülésező képviselőháza nevében excziád kezébe teszem le a legbensőbb részvét kifejezéseit Magyarország gyásza iránt. Dr. Smoka Ferencz, az osztrák képviselőház elnöke. A képviselőház április 2-án, hétfőn, délelőtt 10 órakor ülést tart. Az országgyűlési függetlenségi párt mai napon tartott értekezletén felvétetett a középtanodai törvényjavaslat részletes tárgyalása. Mindenekelőtt előterjeszti Helfy Ignácz azon magánértekezlet lefolyását, mely a részletekre nézve bizonyos megállapodásokat létrehozni szándékozott. E magánértekezletet azt vettek : Helfy, Hegedűs és Győry Ele megismertették a tervezett módosításokat. A beltárgyalás a hétfői értekezletre halasztatott. A lkat részre vonatkozó indítványok tudoa ettek, de ebben kötelező határozat nem , latások. A brassói Gazeta Transilvaniai jogunoki száma gyászkeretben teszi közzé az aradi püspök körlevelét és kifejezi legmélyebb fájdalmát a felett, hogy ahelyett, hogy a püspökök a román nép élére állva, ennek érdekeit megvédenék, egymással versenyeznek szolgaias alázatosságban és a magyar kormány rendőri közegeivé alacsonyították le magukat. A nagyszebeni Observatoriulu viszont azt mondja, hogy e két román püspök neve örökké meg lesz bélyegezve a románok történelmében. A bukaresti Telegraful »Kárpátontúli Romániából« (egy idő óta igy nevezik Bukarestben Magyarországot) táviratot hoz következő tartalommal : »A Romániában élő hegyentúli románok »Kárpát-társulata« üdvözli otthon lévő testvéreit azon erély miatt, melylyel a román iskolák magyarosítása ellen tiltakoztak a brassói, nagyszebeni, kolozsvári, dévai, fogarasi, abrudbányai, balázsfalvi és tordai gyűléseikben. Becsületükre válik, hogy ily szépen megfelelnek kötelességüknek.« »A Romániában élő hegyentúli románok »Kárpát-társulata« figyelmezteti Erdélyországot és szénvédő nővéreit, hogy fiaikra — bárhol is legyenek — mindenkor számíthatnak. A bizottság.« A politikáról és a hadviselésekről feltűnést keltett czikk jelent meg a berlini Militär-Wochenblatt legújabb számában. Közöljük belőle a következőket Az eszközök készentartása mindig az állam belpolitikájának kérdése, amely által ez döntő hatást gyakorol a későbbi hadviselésre is. E kérdés megoldása mindig nehezebb alkotmányos, mint abszolút monarchiákban. A képviseletnek óvakodnia kell attól, hogy itt a kormánynyal szemben a szervező haditanács szerepét játsza. Nem szabad nyilvános bírálatot gyakorolnia a honvédelem belkérdései fölött mert gyakran kell tőle eszközöket követelni oly célokra, melyeknek titokban kell maradniok, melyekre olykor rá sem lehet mutatni a nélkül, hogy a megvalósítás kérdésessé ne tétetnék. A budget előterjesztése s a nyilvános vita különben is megnehezítik az államférfiúra nézve a politikai czélok megvalósításának rendszabályait s ahol nem kerülhetők ki, kétségkívül kedvezőtlenül hatnak a hadviselésre. A parlamenti testületeknek tehát e tekintetben lehetőleg tartózkodniuk kellene minden nyilvános vitától. Ahol általában szükséges és igazolt a honvédelemmel kapcsolatos kérdések tárgyalása, ott is a bizottságokra kellene annak szorítkoznia. Másfelől azonban nagy jelentőségű az államférfiúra nézve a parlamenti vitáknak s a sajtó fejtegetéseinek hatása a közvéleményre. S még nagyobb a súlya a közvéleménynek oly államban, mely az általános védkötelezettség alapján áll, mert a kormány mozgósítás esetében kénytelen a védképes lakosságot szólítani a zászlók alá, s igy nem lehet reá nézve közönyös, mily vélemény uralkodik ennek körében a megindítandó háború felől. De az államférfin itt is számításba veszi ugyan a helyzetet, de nem fogja magát annak feltétlenül alávetni, mert csak a kormány lévén képes minden politikai viszonyt áttekinteni, nemcsak jogában, de kötelességében is áll ennek folytán habozás nélkül alkalmazásba venni mindazon eszközöket, melyeket a nép javának biztosítására nézve egyedül helyeseknek s lehetségeseknek ismert fel. Épen azért a belpolitika vezetésének csakúgy szüksége van az aktivitásra, mint a kül- és hadügyi vezetésnek, mert a kizárólagos passzív defenzíva mellett mindent elveszthetnének s mit sem remélhetnének. Ott, hol a kormány nem ura belpolitikájának, nem lesz szabad a háborúra vagy békére vonatkozó elhatározásaiban sem s nem lehet ott sikeres a hadviselés, hol a belpolitikai rendszabályok árnyékot vetnek reá. Mailáth György: Vouuni. - tatben szexanl/í ,-;I- -- ’ a távolból nagyok. Amint az ember közvetlen közeljen, mesterkéletlen valójukban látja őket, elcsodálkozik rajtuk, hogy voltaképen mennyire kicsinyek. Mailáth György nem ezek közé tartozott. Szinte optikai csalódásnak tetszhetett, hogy mennél közelebb jutott valaki hozzá, ki termetre nézve a legkisebb volt, annál magasabbnak látszott, annál jobban imponált. Azt a jellegzetes büszke főt, melyet az országbíró válla hordott, még a legmagasabb ember is maga fölött látta, habár előtte állva, lefelé kellett az országbíróra néznie. És Mailáthon is meglátszott annak tudata, hogy a nálánál sokkal magasabbakra is neki kell lenéznie. Senki sem tudta annyira képviselni a hódolatot igénylő méltóságot, mint ő. Ezért mondták róla, midőn a főrendiházban legelőször elnökölt, a főrendiháznak született elnöke van. És csakugyan elnöknek született, mégpedig arisztokrata testület elnökének. Mintha ezzel akarta volna kárpótolni a sors, hogy nem volt született törvényhozó. Talán sehol sem érvényesítette annyira egész önérzetét, mint a képviselőházban, midőn a két ház közös ülésén elnökölt. A képviselőház legöntudatosabb elnökei is elmosódtak, oldalán ülve, ama néhány percznyi idő alatt, míg az ily ülések tartottak. Mindenkinek szeme az országbíró büszke alakja felé fordult, ki nem vezetni, hanem szinte parancsnoki fölénynyel vezényelni látszott az ország törvényhozó testületének tagjait. És ha a közös ülések szczencriája egymagában véve már ünnepélyessé teszi az ily ritka alkalmakat, kétszeresen imponálók voltak azok Mailáth elnöklése alatt. Szinte szabadabban lélegzett mindenki, midőn az ülésnek vége volt. * De azért a főrendiházban is, a legrövidebb ülésekben és a legjelentéktelenebb tárgyaknál, megőrizte elnöki fensőbbségét. A különbség csak az volt, hogy midőn az uralkodó pár iránt kellett a főrendek komagiális és törhetlen hódolatát enuncziálnia, vagy közéletünk egyik kitűnőségét parentálnia, ez a fensőbbség még magasabbra emelkedett. De a mérték nála csak felfelé ment, lefelé hiányzottak a fokok. És csakugyan, aki egyszer látta őt elnökölni, önkénytelenül érezhette, hogy e férfiú egész lényének változatlan sajátja az öntudat és méltóság, mely nélkül őt képzelni sem lehet. Ezért ez az öntudat és fensőbbség nemcsak az elnöki emelvényen volt sajátja. Midőn leszállott onnan és a baloldali szélső padok valamelyikébe leült a főrendek közé, hogy mint a ház tagja emelje fel szavát, alakja szinte eltűnt az ilyenkor nagy számban megjelent főrendek között. Kisebb volt talán valamennyinél és még Pauler is, ii pedig tudvalevőleg nem nagy ember, nagyobbnak átszőtt az országbírónál. De midőn felállott és előbb körülnézve a teremben, beszélni kezdett, az alacsony pad elnöki emelletiv, ássák arczát és ő ott állott, pusztán megjelenésével tiszteletet parancsolólag, s az a karzati néző, ki nem ismerte őt, a külső szituáczióból első pillanatra láthatta, hogy aki beszél, az több a többinél. Szomszédai önkénytelenül érezték, hogy e szónoknak rostrum kell, ahol ő csak maga áll a szenátus előtt.* Mélyen lehangolta azon részvétlenség, melyet a született törvényhozók tanúsítottak a főrendiház tárgyalásai iránt. Ő, ki mint szónok is, népes gyülekezeteknek annyira tudott imponálni, sokszor alig egykét főből álló főrendi ülésen volt kénytelen elnökölni. Bajos lett volna megmondani, mit sértett ez benne inkább: saját egyéni méltóságát, vagy azt a méltóságot, melylyel a testületet reprezentálta. Mindkettő annyira egybeforrott benne, hogy maga sem tudta volna szétválasztani. És épen ezért mindig látta a részvétlenséget, gyakran az elnöki székből is