Pesti Napló, 1883. április (34. évfolyam, 89-118. szám)

1883-04-01 / 89. szám

89. szám. Szerkesztius Iroda: Barátok-tere, Athenaeu­m-o­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883. vasárnap, ápril 1. 34. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 írt. — 8 hónapra 12 írt. A. Mit tudás postai ktdlfiakflldéseért feltdlfls.tda évm­egjenonként 1 brtat. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM April 1-jén új évnegyed kezdődvén, fel­­hívjuk azon t. olvasóinkat, kiknek megren­delése lejár, az előfizetés megújítására. A Pesti Napló megjelen naponkint két­ezer, hétfőn reggel­i ünnepnap után reggel rendkí­vüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli a esti lap a hétfői rendkívüli lap.) Fél évre.............................................12 frt Évnegyedre........................................6 » Egy hónapra........................................2 » Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, a felülfizetés havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere Ath­enaeum-épület) in­tézendők. A Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, márczius 31. Országos gyász van a szivekben, midőn Mailáth Györgyöt temetjük. A király, a ki­rályi család, a kormány, a főrendek, a képvi­­selőház, a testületek, a nép, mind, mind busul, de legkiváltképen busul a birói kar, mely benne hatalmas fejét, pártfogó támaszát vesz­tette. Családja s barátainak fájdalma lehet csak ennél nagyobb. Oly nagy a meghatott­ság, hogy a külföld sem marad érintetlen s Ausztriából és mindenfelől az igaz részvét nyilatkozataival találkozunk. Még egyszer tisztelgett előtte a nemzet szine-java, midőn a koporsót lezárták, azután elkísérik a csöndes sírboltba s kővel jelzik emlékét, mely maradandóbb a kőnél. Elbú­csúznak a sírnál tőle, a halottól az élők, s visszatérnek folytatni az élet terhes mun­káját. Engesztelő melancholia lebeg a sirkert magányos csöndjében, mint fátyolos köd esti alkonyaikor a völgyet. Lassan kint enyhül a fájdalom s a kidőlt oszlop helyébe újat emel­ni kíván a parancsoló szükség. Natura horret vacuum. De az lesz a legnehezebb feladat, ország­bírót találni az elhunyt országbíró helyébe. Ki tudná teljesíteni a tisztet, úgy, mint Mai­láth, ki tudná viselni úgy a méltóságot? Azt írtuk minapában: »Mailáthban el­vesztettük az utolsó országbirót. Jövőre nem lesz e hivatal más, mint egyszerű méltóság. A legfőbb bíróságnak elnöke pedig az ország legelső hivatalnok-birája lesz.« Így szóltunk, érezve a veszteség nagysá­gát, pótolhatatlanságát Mailáth György sze­mélyének. S valóban, a veszély nagy, hogy úgy lesz, a­mint mondottuk, hogy a miniszté­rium az országbíróból hivatalnokot csinál. Ha a király megengedi, igen. De mi re­méljük, hogy azt a király semminő igazság­ügyi miniszter kedvéért megengedni nem fogja. A fejedelem a magyar história in­tézményei iránt féltékeny, mint maga a nemzet s egyik sem egyeznék bele, hogy minden hatalmat és tisztet a minisztérium abszorbeáljon. S valamint a magyar kath. egyház élén nem a kultuszminiszter áll, ha­nem a prímás, úgy kell, hogy a birói kar füg­getlensége megóvassék a kormánynyal szem­ben is, melyről tudjuk, hogy pártkormány, s tehát a birói kar feje, az országbíró, legyen oly külön hatalom és tekintély az államban ezentúl is, mely semmikép se legyen az ad­minisztratív kormányhatalomnak alávetve, vagy alárendelve s ne tekintessék pusztán hivatalnoknak, hanem legyen állásban és méltóságban maga egy kormányzati ágnak feje, t. i. az igazságszolgáltatásnak, mely ítélni van hivatva s bírája mindenkinek, esetleg a minisztériumnak is. Az országbírói intézmény, úgy, a­mint az nálunk kifejlődött, jól van kigondolva. Nincs okunk rajta változtatni. Mi más, na­gyobb garancziája lehet a bíróságok függet­lenségének, a bírói kar tekintélyének? Ne utánozzuk mindenben a németet, mikor jobb így, a­mint nálunk van. Ne gyöngítsük az ál­lam szervezetét szükségtelen újításokkal. Ne csonkítsuk saját testünket. Várjon több lesz a minisztérium, ha az országbíró kevesebb lesz ? Vagy ha több nem is lesz s Mailáth volt az utolsó ? A miniszterséget nem tekintjük hivatal­nak, hanem méltóságnak s azt követeljük, hogy a miniszter legyen államférfi. Ez nem azt teszi, hogy a miniszter ne dolgozzék s ne végezze hivatalának dolgait azonképen, mint bármely osztályfőnök. Hasonlóképen az or­szágbíró. Ez is maradjon államférfii állás,és méltóság, a biróságok élén úgy, mint a mi­niszterelnök a közkormányzat élén s tartsa meg zászlósúri rangját; e mellett végezze hivatalát, mint a legfőbb bíróság elnöke, azon­képen, mint bármely törvényszéki elnök. Hivatal és méltóság közt inkompatibili­tás nincs. Mailáth is össze tudta azokat egyez­tetni. Ne degradáljuk fiát az országbírói állást puszta h­ivatallá, mert ezzel a hivatalnak ár­tunk, s ne tegyük puszta méltósággá, mert ezzel az országnak ártunk. A judikatúra és az igazságügyi politika érdekei kívánják, hogy az országbírói intéz­ményt sértetten megőrizzük. A nehézség a személykérdésben fekszik. Főuraink nem tanulnak jogot s a bírói pályát nem keresik ; szegény ember az országbírói állásban bajosan vívhat ki magának akkora tekintélyt, hogy a birói kar élén s a főrendek elnöki székében egyaránt imponáljon. Nagy gonddal kell ez állásra az embert megválo­gatni s az ajánlás a kormánynak, a kinevezés a királynak elég gondot fog okozni bizonyára. A személykérdésnél azonban az elvi kérdés fontosabb. Ezt kívántuk megbeszélni s ha az országbírói állás épségben fentartatik, sikerülni fog azt méltón be is tölteni. Ezt re­méljük. A nagy halott iránt kínos kegyeletlen­­séggel viseltetnénk, ha nem adnánk neki az országbírói állásban utódot. Mintha magva szakadt volna, úgy tűn­nék fel. Ha vannak érdemei, folytassuk azo­kat, példája buzdítsa követőit. Ne hagyjuk a magyar bíróságokat ár­ván, gondos atyára van szükségük. Nehogy azt mondják jövendőben: »meghalt Mailáth György, oda az igazság.­­ A PESTI NAPLÓ mag A. — Ápril 1. — A M a i 1 á t h o k. Mailáth György, kinek gyászos halála az egész hazát megdöbbentette, típusa volt a régi magyar nemességnek, mely nem kereste a czimet, a bárói s grófi rangot. Hiszen ez oly idegen instituczió, mely csak a XVI-dik század közepe táján hozatott be hazánkba. Az Erdődyeket, Zayakat s Pálfyakat ki­véve, minden grófi és bárói czim az utolsó két század­ból származik. Régi időkben nem a czim, hanem a személyes tulajdonok tették meg a főurat, s most is Mailáth, az egyszerű nemes állt a mágnások élén, mint a felsőház elnöke, s mint országbíró az első az országnagyok közt. Mindenki elismerte, hogy ő az igazi nagy úr köztünk, még a fejedelem is, midőn az aranygyapjas-renddel díszítette fel, a rend alapítása óta az elsőt, kinek örökölt czíme nincs. Az ország­bíró követte ebben családja hagyományait, melynek tagjai mindig személyiségüknek köszönték inkább társadalmi előkelőségüket, mint családfájuknak. Nem is keresték az összeköttetést a szunyogszeghi Mai­­láthokkal, kik Ákos nemzetségből a honalapítók közé tartoznak, s már az Árpádkori királyok alatt szere­peltek, vagy amaz erdélyi Mailáthtal, ki 1535-ben Medgyesnél a cselszövő Grittit megölte s Erdély egyik főkapitánya volt. A család, mint a franczia »families de robe«, előszeretettel a birói állásokban kereste kitüntetését. Első Lipót idejében Miklós a szent korona ügyésze volt. Unokája, az első József, Mária Terézia alatt szeptemvir, fia Ferencz pedig királyi alapítványi ügyész, fia György, a hires perszonális, ennek fia a má­sodik György, kit Porcius Catóhoz szoktak hasonlí­tani, országbíró, s ennek fia, kinek ravatalánál állunk, ismét országbíró. Apáról fiúra, két századon keresz­tül a Mailáth név az igazságügügyel összeköttetésben maradt. Az első György, a perszonális, eredetileg a je­zsuita rendbe lépett. Bátyja, Antal, nagy tudományo­s befolyásos tagja lévén a rendnek. De a rend eltörlése után az egyik, ki jogi tanárságra készült, herczeg Eszterházy Mihály ügyvédjévé lett, királyi ügyész, a kerületi tábla ülnöke, a királyi tábla számfeletti ül­nöke, a korona ügyésze, referendárius az udvari ka­maránál, később a kanczelláriánál, végre királyi sze­­mélynök volt. Lépcsőnkint lassan emelkedett s bírta a fejedelem s az országgyűlés osztatlan bizodalmát. Legidősebb bátyjának, második Józsefnek, pá­lyája az övénél is fényesebb volt. A régi szokás sze­rint a megyénél kezdte hivataloskodását. Hontban al- és főjegyző, országyülési követ és alispán volt. Onnét a magyar királyi kamarához jött tanácsosul, ezután az udvari kanczelláriánál referendárius lett, s kineveztetett kormányzónak Fiuméba, — neki kö­szönhetjük, hogy Mária Terézia Fiumét a magyar sz. korona kiegészítő részének vallotta — később Ga­­licziát kormányozta, grófi czimet nyert, s állammi­niszternek lépett elő, Velenczébe is küldetett, mint kormányzó, azon időben, midőn Velencze először, rö­vid időre, a monarchiához csatoltatott. Közigazgatási tehetsége, mely a megyében fejlett ki, alkalmassá tette ily egymástól egészen különböző hivatalokra. Legidősb fia, harmadik József, mint a magyar k. kamara elnöke halt meg, ennek fia azon kedves emlékezetű gróf Mailáth Antal volt, ki a gróf Pálffy Fidél reakczionárius kanczellársága után 1839—40- ben képes volt a koronát a nemzettel kiegyeztetni, az amnesztia által az ország sebeit gyógyítani, s a sza­badelvű iránynak ellenzését Bécsben bizonyos mér­tékben ellensúlyozni. Napjainkban láttuk őt még, ör­vendve a kiegyezés szerencsés sikerültének, mint a delegáczió elnökét. Mint ilyen, ismételve említi, hogy most az egyszerű delegátusnak is nagyobb a befolyása, mint neki volt kanczellár korában. Nagybátyja, János gróf, író volt, de német, nem magyar. Megírta Magyarország és Ausztria történe­tét, ultrakonzervatív és ultramontán szellemben,­­de kiadta a kalocsai német kódexet. Azon történelmi fo­lyóiratban, melyet sok éven keresztül sógora, báró Mednyánszky Alajos, b. Hormayrral adott ki, sokszor találkozunk czikkeivel. Ő szedte össze először a ma­gyar népmeséket, irt német költeményeket, politikai tanulmányokat, regéket, éles észszel, de a kellő ko­molyság és alaposság nélkül. Emlékező tehetsége rendkívüli volt, képes lévén egyszerű hallásra több strófából álló költeményt rögtön megtanulni. Herczeg Metternich Melanie ezen tehetségét egyszer egy tré­fára használta fel, melyen a bécsi társaság egy egész héten át nevetett. A herczegné nevenap­­ján gróf Mailáth János volt az elsők közt, kik szeren­­csekivánataikat a herczegnének kifejezték. Ez meg­kérte, rejtőzzék el a szomszéd szobában, mert épen b. Zellitz Keresztélyt jelentették be, ki akkoriban hires és kedvelt német költő volt. A mint ez belépett, igen csinos alkalmi költeményt olvasott fel a her­­czegnőnek s a legnagyobb zavarba jött, midőn ez igen komolyan megjegyezte, hogy tőle még sem várta, hogy idegen tollakkal akarjon fény­leni, hiszen gróf Mailáth János épen most szavalta el ugyanezen ver­seket előtte. A mint Zedlitz ezt lehetetlennek állította, a herczegné behívta a szomszéd szobából a grófot, ki csakugyan ugyanazon verseket, szóról-szóra nagy páthoszszal elszavalta. Képzelhetni Zedlitz elcsodál­­kozását és boszankodását, melynek csak a herczegné nevetése vetett véget. De Zedlitz a tréfát nem tudta elfelejteni soha. — János gróf végnapjaiban nagy nyomorba jutott. Nem tudott gazdálkodni soha­ s 1855-ben leányával együtt a starbembergi tó hullá­maiban kereste s lelte halálát. A most elhunyt országbíró érdemei általánosan el vannak ismerve. Apjának s egész családjának ha­gyományai szerint konzervatív volt, de még­sem auli­­kus. A »megerősített« reichsrábhban hangoztatta a jogfolytonosságot, de sokkal kevesebbel érte volna be, mint Deák és Andrássy. Kanczellársága átmenetet képezett a Schmerling kora s a magyar parlamenta­­rizmus közt, s el kell ismernünk azon önmegtagadá­sát, melylyel oly iránynak érvényre jutását semmiké­pen nem akadályozta, mely nézeteivel nem egyezett meg. A kiegyezés után mint országbíró részrehajlat­­lanul, de nézeteit soha meg nem tagadva elnökölt a kúriánál s a felsőházban. Hasonlót hozzá nem fogunk látni többé----------­Pulszky Ferencz: »Toldi szerelme« egy kihagyott versszakáról. Valahányszor az akadémiában hivatalos dol­gom volt, menet vagy jövet, ha csak egy perezre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szin­tén benyitottam hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve belé. — Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem va­gyok-e alkalmatlan ? — Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi ki­adásokat jegyzem be számadó könyvembe, aztán be­szélgethetünk a viszonzá s újra lehajolt számadó könyvéhez s folytatta a jegyezgetést. — Ugyan mit vesződöl te ezzel ? Rontod kü­lönben is elgyengült szemeidet. Fiadra vagy unokád­ra bízhatnád, vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajczárig tudod is, hogy mit adtál ki. A­mit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is tudhatod. — Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent — monda Arany, föltekintve írókönyvéből — látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy. — Az nem vagyok — viszonzom — többet soha sem költöttem, mint a­mennyi jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szük­ség ehhez számadás ? — De hiszen így te soha sem tudod, hogy meny­nyi a bevételed és mennyi a kiadásod ! — Az utolsó krajczárig nem, de annyira igen, a­mennyire szükségét érzem. A legfőbb az, hogy soha sincs defic­item. Bevételeim részint haviak, részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem legszükségesebb kiadásaimat; a mi pénzem marad, azt elzárom s költök belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy negyedévig. Ez az én rendszerem, a melyhez nem kell számadó könyv; egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyo­lít bajba. — Nem kívánok részt bölcseségedből, —jegyzé meg Arany röviden. — Minden ember a maga természete és szük­ségei szerint bölcselkedik. Egyébiránt ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat, szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám. — Az én szemem többé meg nem gyógyul — mondá Arany szomorúan — néhány szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább — folytató derültebben — gondolom, nem azért jöt­tél hozzám. Ülj le, mindjárt elvégzem dolgomat, ad­dig olvass valamit, aztán beszéljünk okosabb dol­gokról. Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, a melynek végén elszórva néhány könyv feküdt. Föl­vettem közülök egyet, hát alatta a Margit-szigetről szóló nyomtatvány tűnt szemembe, melynek üres lap­jára trónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és ol­vastam ; reá ismertem Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy Toldi szerelméből kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit-szigetén négy fiatal füzet ültet kedvese sír­jához. A kihagyott versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még máig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherczeg) ol­talmában, a ki e sziget nagy múltját virányos jö­vővel szegte be s hagyta, hogy az agg költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát. — Miért hagytad ki e versszakot Toldi szerel­méből ? — kérdem Aranytól, a ki épen bevégezte szá­madását s hozzám fordult. — Mit kutatsz irataim közt ? — kiáltott föl némi ingerültséggel. — Nem irataid közt kutattam, hanem köny­veid között, sőt nem is kutattam. Te mondod, hogy olvassak valamit, a mig a számadásodat bevégzed, igy vettem kezenbe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd csak, mikor írtad e versszakot ? Az eredeti kéziratban, me­lyet nekem ide adtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg. — Persze hogy nem volt meg — mondá Arany lassan kint földerülve — de hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom. Azonban halld, elmondom neked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben végeztem be Toldi szerelmét. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett, te néhány nap múlva visszahoztad s közölted velem megjegyzé­seidet. A többi között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul, a »Piroska« fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erről viszont megjegyeztem, nincs szükség reá, a fáj­dalom nagyságát épen a szólni nem tudás fejezi ki. Azonban eltávozá­sod után sokat gondolkoztam e versszakon, eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam, Toldinak azt a fogadását, hogy szíve soha sem kíván többé asszonyt ismerni. E hely épen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is gondolkoztam, minthogy a Mar­­git-sziget a jelenet színhelye, vájjon nem kellene-e beleszőnöm József főherczeget is, a ki e szigetet a főváros díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át. Arra is gondol­tam, hogy illő volna személyes bálámat is kife­­­­ezni egy pár sorban, mert, lásd, hogy nyaran- 1,11 11 ■ -----­ Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, márcz. 31. Tisza Kálmán miniszterelnök távirati úton vette T­a­a­f­f­e gróf osztrák miniszterelnök és S­m­o­­­k­a osztrák képviselőházi elnök részvétnyilatkozatait. A két távirat magyar fordításban igy hangzik: I. Azon gonosztett megrendítő hírének alkal­mából, mely által a monarchia, különösen Magyar­­ország elvesztette egyik legjobb hazafiát, van szeren­csém excziádnak, mint m. kir. miniszterelnöknek, a magam, valamint minisztertársaim nevében a mélyen érzett részvétet kifejezni. Taa­ffe. II. Excziád! Mélyen megrendítve az iszonyatos katasztrófától, mely Magyarországot egyik legjobb hazafiától és legderekabb államférfiától, Mailáth György országbírótól megfosztotta, az osztrák reichs­­rab­ jelenleg nem ülésező képviselőháza nevében excziád kezébe teszem le a legbensőbb részvét kifeje­zéseit Magyarország gyásza iránt. Dr. S­m­o­­­k­a Ferencz, az osztrák képviselőház elnöke. A képviselőház ápril­is 2-án, hétfőn, délelőtt 10 órakor ülést tart. Az országgyűlési függetlenségi párt mai napon tartott értekezletén felvétetett a középtanodai tör­vényjavaslat részletes tárgyalása. Mindenekelőtt elő­terjeszti Helfy Ignácz azon magánértekezlet lefo­lyását, mely a részletekre nézve bizonyos megállapo­dásokat létrehozni szándékozott. E magánértekezle­tet a­zt vettek : Helfy, Hegedűs és Győry Ele megismertették a tervezett módosításokat. A bel­­­tárgyalás a hétfői értekezletre halasztatott. A lkat részre vonatkozó indítványok tudo­a ettek, de ebben kötelező határozat nem , latások. A brassói Gazeta Transil­vaniai jogun­oki száma gyászkeretben teszi közzé az aradi püspök körlevelét és kifejezi legmé­lyebb fájdalmát a felett, hogy a­helyett, hogy a püs­pökök a román nép élére állva, ennek érdekeit megvé­denék, egymással versenyeznek szolgaias alázatosság­ban és a magyar kormány rendőri közegeivé alacso­­nyították le magukat. A nagyszebeni Observatoriulu viszont azt mond­ja, hogy e két román püspök neve örökké meg lesz bélyegezve a románok történelmében. A bukaresti Telegraful »Kárpátontúli Romániából« (egy idő óta igy nevezik Bukarest­ben Magyarországot) táviratot hoz következő tarta­lommal : »A Romániában élő hegyentúli románok »Kár­pát-társulata« üdvözli otthon lévő testvéreit azon erély miatt, melylyel a román iskolák magyarosítása ellen tiltakoztak a brassói, nagyszebeni, kolozsvári, dévai, fogarasi, abrudbányai, balázsfalvi és tordai gyűléseikben. Becsületükre válik, hogy ily szépen megfelelnek kötelességüknek.« »A Romániában élő hegyentúli románok »Kár­pát-társulata« figyelmezteti Erdélyországot és szén­védő nővéreit, hogy fiaikra — bárhol is legyenek — mindenkor számíthatnak. A bizottság.« A politikáról és a hadviselésekről feltűnést kel­tett czikk jelent meg a berlini Militär-Wochenblatt legújabb számában. Közöljük belőle a következőket Az eszközök készentartása mindig az állam bel­politikájának kérdése, a­mely által ez döntő hatást gyakorol a későbbi hadviselésre is. E kérdés megol­dása mindig nehezebb alkotmányos, mint abszolút monarchiákban. A képviseletnek óvakodnia kell at­tól, hogy itt a kormánynyal szemben a szervező hadi­tanács szerepét játsza. Nem szabad nyilvános bírála­tot gyakorolnia a honvédelem belkérdései fölött mert gyakran kell tőle eszközöket követelni oly c­é­­lokra, melyeknek titokban kell maradniok, melyekre olykor rá sem lehet mutatni a nélkül, hogy a megva­lósítás kérdésessé ne tétetnék. A budget előterjesztése s a nyilvános vita különben is megnehezítik az állam­férfiúra nézve a politikai czélok megvalósításának rendszabályait s a­hol nem kerülhetők ki, kétségkívül kedvezőtlenül hatnak a hadviselésre. A parlamenti testületeknek tehát e tekintetben lehetőleg tartózkodniuk kellene minden nyilvános vitától. A­hol általában szükséges és igazolt a hon­védelemmel kapcsolatos kérdések tárgyalása, ott is a bizottságokra kellene annak szorítkoznia. Másfelől azonban nagy jelentőségű az államférfiúra nézve a parlamenti vitáknak s a sajtó fejtegetéseinek hatása a közvéleményre. S még nagyobb a súlya a közvéle­ménynek oly államban, mely az általános védkötele­­zettség alapján áll, mert a kormány mozgósítás ese­tében kénytelen a védképes lakosságot szólítani a zászlók alá, s igy nem lehet reá nézve közönyös, mily vélemény uralkodik ennek körében a megindítandó háború felől. De az államférfin itt is számításba veszi ugyan a helyzetet, de nem fogja magát annak feltét­lenül alávetni, mert csak a kormány lévén képes minden politikai viszonyt áttekinteni, nemcsak jogá­ban, de kötelességében is áll ennek folytán habozás nélkül alkalmazásba venni mindazon eszközöket, melyeket a nép javának biztosítására nézve egyedül helyeseknek s lehetségeseknek ismert fel. Épen azért a belpolitika vezetésének csakúgy szüksége van az aktivitásra, mint a kül- és hadügyi vezetésnek, mert a kizárólagos passzív defenzíva mellett mindent elveszthetnének s mit sem remélhet­nének. Ott, hol a kormány nem ura belpolitikájá­nak, nem lesz szabad a háborúra vagy békére vonat­kozó elhatározásaiban sem s nem lehet ott sikeres a hadviselés, hol a belpolitikai rendszabályok árnyékot vetnek reá. Mailáth György: Vouuni. - tatben szexanl/í ,-;I- -- ’ a távolból nagyok. A­mint az ember közvetlen közel­jen, mesterkéletlen valójukban látja őket, elcsodálko­zik rajtuk, hogy voltaképen mennyire kicsinyek. Mailáth György nem ezek közé tartozott. Szinte optikai csalódásnak tetszhetett, hogy mennél közelebb jutott valaki hozzá, ki termetre nézve a legkisebb volt, annál magasabbnak látszott, annál jobban imponált. Azt a jellegzetes büszke főt, melyet az ország­­bíró válla hordott, még a legmagasabb ember is maga fölött látta, habár előtte állva, lefelé kellett az or­szágbíróra néznie. És Mailáthon is meglátszott annak tudata, hogy a nálánál sokkal magasabbakra is neki kell le­néznie. Senki sem tudta annyira képviselni a hódola­tot igénylő méltóságot, mint ő. Ezért mondták róla, midőn a főrendiházban legelőször elnökölt, a főren­diháznak született elnöke van. És csakugyan elnöknek született, még­pedig arisztokrata testület elnökének. Mintha ezzel akarta volna kárpótolni a sors, hogy nem volt született tör­vényhozó.­­ Talán sehol sem érvényesítette annyira egész önérzetét, mint a képviselőházban, midőn a két ház közös ülésén elnökölt. A képviselőház legöntudatosabb elnökei is el­mosódtak, oldalán ülve, ama néhány percznyi idő alatt, míg az ily ülések tartottak. Mindenkinek szeme az országbíró büszke alakja felé fordult, ki nem vezetni, hanem szinte parancs­noki fölénynyel vezényelni látszott az ország törvény­hozó testületének tagjait. És ha a közös ülések szczencriája egymagában véve már ünnepélyessé teszi az ily ritka alkalmakat, kétszeresen imponálók voltak azok Mailáth elnök­lése alatt. Szinte szabadabban lélegzett mindenki, midőn az ülésnek vége volt. * De azért a főrendiházban is, a legrövidebb ülé­sekben és a legjelentéktelenebb tárgyaknál, megőriz­te elnöki fensőbbségét. A különbség csak az volt, hogy midőn az uralkodó pár iránt kellett a főrendek ko­­magiális és törhetlen hódolatát enuncziálnia, vagy közéletünk egyik kitűnőségét parentálnia, ez a fen­­sőbbség még magasabbra emelkedett. De a mérték nála csak felfelé ment, lefelé hiányzottak a fokok. És csakugyan, a­ki egyszer látta őt elnökölni, önkénytelenül érezhette, hogy e férfiú egész lényének változ­atlan sajátja az öntudat és méltóság, mely nél­kül őt képzelni sem lehet. Ezért ez az öntudat és fensőbbség nemcsak az elnöki emelvényen volt sajátja. Midőn leszállott onnan és a baloldali szélső pa­dok valamelyikébe leült a főrendek közé, hogy mint a ház tagja emelje fel szavát, alakja szinte eltűnt az ilyenkor nagy számban megjelent főrendek között. Kisebb volt talán valamennyinél és még Pauler is, ii pedig tudvalevőleg nem nagy ember, nagyobbnak átszőtt az országbírónál. De midőn felállott és előbb körülnézve a terem­ben, beszélni kezdett, az alacsony pad elnöki emel­letiv, ássák arczát és ő ott állott, pusztán megjelenésével tiszteletet parancsolólag, s az a karzati néző, ki nem ismerte őt, a külső szituáczióból első pillanatra lát­hatta, hogy a­ki beszél, az több a többinél. Szomszédai önkénytelenül érezték, hogy e szó­noknak rostrum kell, a­hol ő csak maga áll a szená­tus előtt.* Mélyen lehangolta azon részvétlenség, melyet a született törvényhozók tanúsítottak a főrendiház tár­gyalásai iránt. Ő, ki mint szónok is, népes gyüleke­zeteknek annyira tudott imponálni, sokszor alig egy­két főből álló főrendi ülésen volt kénytelen elnökölni. Bajos lett volna megmondani, mit sértett ez benne inkább: saját egyéni méltóságát, vagy azt a méltóságot, melylyel a testületet reprezentálta. Mind­kettő annyira egybeforrott benne, hogy maga sem tudta volna szétválasztani. És épen ezért mindig látta a részvétlenséget, gyakran az elnöki székből is

Next